Az örökös újrakezdés kényszerében

1978-as amerikai útja előtt Ceauşescu újból megszólaltatta boldogságunk wagneri kürtjeit. A sajtó, a rádió, a televízió azt kapta feladatul, hogy ország-világ előtt bizonyítsa, miszerint a romániai nemzetiségek a világ legboldogabb népcsoportjai. Jogaikat a román állam alkotmányosan biztosította, anyagi és szellemi virágzásuk irigylésre méltó, amit főleg Nicolae Ceauşescu elvtárs emberséges, bölcs politikájának, gondoskodásának köszönhetnek. Azok az országok, amelyeknek határain belül nemzeti kisebbségek is élnek, minden tekintetben példát vehetnek Romániától.

Az ügyünkben támadt nyüsletés, lótás-futás, bizonykodás, dicsekvés már-már gyanút keltő lehetett volna. Az eljárást azonban jól ismertük. Valahányszor olyan országba utazott a főtitkár, ahol kisebbségi ügyek is szóba jöhettek, az effajta komédiára mindig sor került. De most – nyilván kósza hírek alapján – sejteni lehetett, hogy az amerikai utazás alkalmából tartani kell valamitől, valakiktől. Botránytól, számonkéréstől, provokációtól? Nem tudhattuk, csak reméltük, mondván: adja Isten, hogy úgy legyen.

Az utazást megelőző nagy előkészületnek volt része az a „tanácskozás” is, amelyet rendkívüli módon, sürgősen hívtak össze. Bukarestben, a KB tanácstermében magyar értelmiségiek, munkások, földművesek gyülekeztek ez alkalommal, amelyet úgy hívtak: találkozás a főtitkárral.

Lehettünk talán 250-en. Ceauşescu a legfelsőbb vezetés egész csapatával jelent meg az emelvényen. Ott volt Ion Gh. Maurer, a Nagy Nemzetgyűlés akkori elnöke is, akit más alkalommal nemigen láttunk „magyar összejövetelen”. Bizonyos, hogy jelenlétével a szász eredetű, erdélyi születésű és nagyhírű politikusnak ugyancsak a nemzetiségek számára biztosított, általános esélyegyenlőséget kellett illusztrálnia. Tudják csak meg Washingtonban: jól vagyunk, virágzunk.

Az ülés, vagyis az ünnep kezdetén jelentés hangozott el az ország rohamos fejlődéséről, meg arról, hogy ennek gyümölcseit élvezik a nemzetiségek is. Hálából, akár a nemzet, ők is „egy emberként” sorakoznak föl a párt bel- és külpolitikája, valamint a forrón szeretett Vezér, Nicolae Ceauşescu mellé és mögéje is persze, ha valakinek a két oldalán nem jutna hely. Továbbá: abszolút bizonyos, hogy az egyenjogúságunkat tagadó imperialista körök galád mesterkedései csúfos kudarcot fognak vallani.

Nemzetiségi Tanácsunk elnöke, aki mindezt kétmillió magyar nevében elmondta, a hálaadó istentiszteletet pontosan úgy celebrálta, ahogyan a mindenkori felszólalók szokták. Szavait főleg, sőt kizárólag az államelnökhöz és főtitkárhoz intézte. Ez alkalommal indokoltan, mivel a meghívás, pontosabban a megyei pártbizottságok útján közvetített riasztás így szólt: találkozó a párt főtitkárával.

Találkozó, megszakításokkal. Mert így szokott ez lezajlani. Miközben a szónoki emelvényen egymást váltották a jelentést és fogadalmat tevők, Ceauşescu időnként el-eltűnt, majd újból visszatért, elfoglalta helyét az elnöki székben, és folytatta szorgalmas jegyzeteléseit. Hogy odakint merre járt, mit csinált, rendszerint másnap tudtuk meg az újságokból. Kitüntetéseket osztott, küldöttségeket fogadott, ilyen-amolyan kongresszusokat nyitott meg stb. A szimultán sakkjáték mintájára dolgozta ki sajátos munkastílusát is: a szimultán nyüsletést az államvezetésben. Ezt azonban oly nagy rutinnal gyakorolta, hogy pl. a zeneszerzőknek és vetőgép- (aknavetőgép-) gyártóknak adott indikációk után minden fennakadás nélkül merült el újból körünkben a jegyzetelésben. Mit írt vajon? Amit máskor is. Konklúziót, összegzést. Minden tanácskozás kezdetén, a legelső felszólalóra sem figyelve, írta máris a végkövetkeztetést. Titkos gombnyomásra időnként megjelent mögötte egy emberi árnyék, átvette a teleírt papírlapokat, majd eltűnt. Későbben visszajött az árnyékember, letették asztalára a „slágvortjaiból” kikerekített, tematikailag gondosan fölépített, nyomdakész beszéd szövegét. Volt eset rá, hogy a konklúziókat rejtő piros vagy fekete mappával a szellemember jóval a munkálatok berekesztése előtt tűnt föl. Ilyenkor azon tűnődtünk: vajon mit mondtunk el abból, amit el fogunk mondani. Vagy amire sor sem fog kerülni, ha netán így szól Ceauşescu: „Tekintettel arra, hogy minden lényeges kérdést fölvetettünk már, javasolom, hagyjuk abba…”

De most ez igen korai lett volna. Szépen, olajozottan zajlott a ceremónia. Papírjai közül a főtitkár csak néha kapta föl a fejét, ha a szónok elakadván, csönd borula reánk, a bedöglött vízimalom csendje, amitől a szundikáló molnár fel szokott ébredni.

A mi elnökünk, akiről nem mondhattuk el, hogy épp a mi emberünk lenne, rengeteget bakizott ugyan, mégis ügyesen, fürgén jutott el a román szöveg végére, amely a megszabott időnek csak a felét emésztette fel, miáltal hálás tapsot kapott. Akkoriban már ott tartottunk a szónoklatok utálatában, hogy az kapta mindig a legnagyobb tapsot, aki az ülepét laposító székből felállva így szólt: „Tárgyamat kimerítették, nem kívánok szólni.”

Nemzetiségi tanácsunk elnökének azonban hivatali kötelessége volt szólni, azaz egy kezébe nyomott szöveget prima vista felolvasni. S mivel az előterjesztés meglepően tömörnek bizonyult, a szünetben még gratulációt is kapott. A lényegre törés korszakába léptünk, mondta valaki. Elnökünket a gutaütés akkor kezdte kerülgetni, mikor a KB illetékes beszédírója bevallotta neki, hogy elfelejtette figyelmeztetni, miszerint újabban, takarékosságból, a papírlapoknak mindkét oldalát tele kell gépelni; a színét is, a fonákját is. Baj azért nem történt. Senki sem észlelte, hogy a lelkes beszámolónak a fonákja elmaradt.

Záróbeszédében Ceauşescu elmondta, hogy minden, ami elhangzott, a román nép és az együttélő nemzetiségek tökéletes, megbonthatatlan egységének ékes bizonyítéka.

Egyebekről nem nyilvánított véleményt. Arról sem, amit én mondtam el, amint alább következik.

 

Tisztelt Nicolae Ceauşescu elvtárs!

E mostani tanácskozás alkalmával újból szóvá szeretném tenni ön előtt a romániai magyarságot nyugtalanító kérdéseket; azokat, amelyekről nemegyszer szóltam már a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésein, legutóbb pedig szűkebb körben is, amikor hazai magyar értelmiségieknek egy csoportját hívta meg ön, hogy elmondhassuk jóról is, aggasztó bajokról is a véleményünket.

E mai tanácskozáson újból kifejtették a felszólalók, hogy milyen fontosnak tartják az ország valamennyi megyéjének egyenlő gazdasági fejlesztési tervét, minek eredményeképpen elmaradott vidékek jutnak korszerű iparhoz, fejlettebb közlekedési hálózathoz, munkalehetőséghez. Egyesek felfogása szerint ez a folyamat automatikusan teremti meg a nemzetiségek egyenjogúságának jobb feltételeit is. Én ezt dogmatikus megítélésnek tartom. Teljességgel téves szemléletnek. Állításomat elsősorban a tanügy és az általános művelődés terén tapasztalható negatívumokkal, megoldatlan kérdések tömkelegével igazolhatom. Olyanokkal, amelyek a magyar lakosság elégedetlenségét váltják ki a mai napig is.

Közülök a következőket szeretném újból fölemlíteni.

Közismert, hogy az anyanyelvi oktatás dolgában rögtön a felszabadulás után nagy jelentőségű kormányhatározatok születtek, amelyeknek eredményeként Romániában majdnem teljesnek mondható magyar iskolai hálózat jött létre az óvodától a főiskolai szintig, a Kolozsvárott működő Bolyai Egyetemig.

A nemzetiségi oktatásnak ilyen megoldására büszkék voltunk, példaszerűségét ország-világnak hirdettük, hogy azután az iskolák egyesítése folytán létrejött helyzetben egyre növekvő aggodalommal észleljük az anyanyelvi oktatás kereteinek fokozatos, következetes leszűkítését.

Ez a leszűkítés a magyar tanítási nyelvű szakmai iskolák majdnem teljes fölszámolásával kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az egyesített Babeş–Bolyai Egyetem keretében legnagyobbrészt megszűnt az oktatási programban szereplő tudományszakok magyar nyelvű előadása. Az anyanyelvi oktatás kereteinek szűkítésében döntő fordulatot jelentett az iskolai hálózatban tavaly végrehajtott átszervezés az iparosítás követelményei szerint.

A történtek megítélésében nem indulhatok ki másból, mint a világ bármely nemzetiségének, népcsoportjának abból a természetes igényéből, hogy anyanyelvi oktatása biztosítva legyen, és nem részlegesen, hanem teljességében. Másként egy nemzetiség sem tekintheti magát a nemzettel egyenjogúnak; hátrányos helyzetbe kerül. Ez a folyamat, hátrányos helyzetünk kialakulása megy most végbe a párt meghirdetett politikája és az Alkotmány előírásainak ellenére.

Így például megállapítható, hogy az új oktatásügyi intézkedések időszakában, 1977-ben középiskolai szinten a magyar tanulóifjúság 50%-a már kizárólag román tanítási nyelvű osztályokba kényszerült. A tavalyi átszervezések folytán az anyanyelvi oktatásból kiszorultak száma jelentősen megnövekedett; a jelenlegi helyzetről ilyen tekintetben csakis a tanügyminisztérium tudná önt pontosan tájékoztatni, ám ez a tájékoztatás továbbra is megtévesztő lesz, ha az eddigi gyakorlat szerint csupán azt közlik: hány magyar gyermek részesül anyanyelvi oktatásban, azt azonban elhallgatják, hogy hányan nem részesülnek anyanyelvi oktatásban.

Sommásan szólva tehát: a középiskolai szintű nemzetiségi oktatás a minimumra fogyatkozott, a főiskolai oktatás magyar nyelvű részlegei pedig a marosvásárhelyi orvosi egyetem kivételével legnagyobbrészt megszűntek. Az a néhány diszciplína, melyet itt-ott még anyanyelven adnak elő, már csak egy látszatvalóság propagandisztikus igazolásához szolgálnak példaként.

Ilyenformán magyar nemzetiségű gyermekek tíz meg tízezrei maradnak analfabéták az anyanyelvi írás-olvasás dolgában. Azokban a falvakban, ahol a magyar lakosság számaránya nem haladja meg a 10–20 százalékot, a 4 elemi osztály elvégzése után már megszűnik a gyermekek további anyanyelvi oktatási lehetősége. (A ritka kivételek az általános helyzeten semmit sem változtatnak.) Ahol pedig a szülők az ötödik elemi osztályban is gyermekeik magyar nyelvű oktatásához ragaszkodnak, ott siralmas és fölháborító állapotoknak lehetünk tanúi: 11 éves gyermekek indulnak naponta sötét hajnalban, hogy gyalog, nagy ritkán busszal, alkalmi szekeren, traktorokra kapaszkodva, hogy eljussanak 10-15 km-es körzetben a legközelebbi iskoláig, ahol magyar nyelvű ötödik osztály működik.

Mint tudjuk, évek óta alkalmazzák a 278/1973-as dekrétumot, amelynek előírása szerint minden olyan iskolában, ahol igény van rá, román osztályt vagy osztályokat kell létesíteni, függetlenül a román nemzetiségű tanulók létszámától. Így tehát ott is, ahol netán egyetlenegy ilyen gyermek létezik. Az intézkedést nem lehet kifogásolni. Abszurd lenne, hogy Romániában román gyermek ne tanulhasson a saját anyanyelvén. A dekrétumnak azonban megkülönböztető jellege van; ugyanezt a jogot nem írja elő a nemzetiségek számára is, holott rájuk nézve ugyanúgy érvényes az emberi jogi követelmény, miszerint a tanulók létszámától függetlenül anyanyelvi – tehát magyar, német stb. – oktatásban kell részesülniük. Egy Hargita megyei faluban tapasztalhattuk: mindössze két román gyermek számára neveztek ki tanítónőt, hogy a helyi iskola külön termében oktassa őket. Ezzel szemben a szülőfalumban, ahol 300 éven át működött magyar iskola, megszűnőfélben az anyanyelvi oktatás, holott ahhoz nem 2 gyermek, hanem 30 ragaszkodna, ők azonban a negyedik osztály elvégzése után az ötödik osztályt már csak román nyelven folytathatják. Természetes lenne tehát, hogy az említett dekrétum rájuk nézve is érvényes legyen. Hosszadalmas lenne fölvázolni azt a helyzetet, amelyben például az erdélyi Mezőség falvainak magyar gyermekei küszködnek, hogy anyanyelvükön is tanulhassanak valamicskét. Sok esetben református, római katolikus lelkészek vállalkoznak arra, hogy megtaníthassák őket magyarul írni-olvasni. Ezért aztán a belügy (securitate) emberei zaklatják, vádolják, faggatják megfélemlítő kérdésekkel a papokat és családtagjaikat.

Tisztelt főtitkár elvtárs! Íróként, lapszerkesztőként igen sok levelet, kérvényt, panaszos folyamodványt kapok, amelyekben magyar szülők, tanítók, tanárok az anyanyelvi oktatás ellen foganatosított intézkedésekről tájékoztatnak. Változatos összetételű küldöttségek keresnek föl, és kérik segítségemet, közbenjárásomat, hogy városon, falun megszüntetett magyar tanítási nyelvű osztályokat állítsanak vissza a megyei tanfelügyelőség, a tanügyminisztérium illetékesei. És nemcsak panaszolják, de követelik is, hogy vessenek már véget annak a sorvasztó gyakorlatnak, miszerint nagyobbrészt magyar lakosságú falvakból 200–300 éves magyar iskolákat helyeznek át nagyobbrészt román lakosságú községekbe, amelyek adminisztratív központok lesznek. Az ilyen falvakból 10-11 éves zsenge gyermekek mindennapi, hosszadalmas utazásra, gyalogolásra kényszerülnek, ami téli időszakban sokszor életveszélyes is. Ám ennél is keservesebb tény, hogy szaporodnak az ilyenszerű szülői panaszok: „Iskolánk igazgatója az idei tanévnyitás alkalmából is útnak eredt a faluban, oldalán a milicistával, hogy meggyőzze a magyar szülőket, hogy előnyösebb, ha gyermekeiket román osztályba íratják.” Évente ismétlődő kálvária, mikor Kolozsvárott, Nagyváradon vagy Aradon és másutt óvodás korú gyermekek szülei valóságos nyomorgó munkát végeznek városuk kerületeiben, hogy a szórványosan működő magyar óvodai csoportok valamelyikében bár egyetlenegy gyermeknek is helyet találjanak. Amikor pedig más kiutat nem találva néhányan összefognak, és kollektív kérvényt fogalmaznak s írnak alá, máris nyakukon a belügy (securitate) a szigorú számonkéréssel. Tudják-e, hogy az aláírásgyűjtés államellenes cselekedet? És ez még az enyhébb eljárás. Szinte naponta hallom marosvásárhelyi és más városbeli tanárok panaszát arról, hogy egyik vagy másik líceumban újabb 4-5 román osztályt indítottak, magyar tanítási nyelvűt csak egyet vagy egyet sem; sőt, a megmaradtak létszámát is csökkentik minden esztendőben, így a magyar tanulók 80%-a román osztályba kényszerül, és e kényszerűségnek azt a nevet adják, hogy szülők, tanulók önkéntes választása. Példa rá a marosvásárhelyi Bolyai Líceum, amelynek román osztályaiban a tanulók döntő többsége magyar nemzetiségű. Ezek szülei egyöntetűleg tanúsítják, hogy gyermekeik magyar tannyelvű oktatásához ragaszkodnak, ám annak lehetősége fokozatosan megszűnik. Székelyföldi iskolákban tapasztalható, hogy kizárólag román tannyelvűnek nyilvánított osztályokban, amelyek tanulói egytől egyig magyarok, egyes tantárgyakhoz a tanárok megpróbálnak anyanyelvi magyarázatot is adni, ám ezt csak titokban és büntetéstől rettegve tehetik. A magyar diákok előtt magyarul is megszólaló magyar pedagógusokat éber igazgatók, tanfelügyelők pedagógiai kihágásért vonják felelősségre. Ilyen körülmények között hagyják el az iskola padjait szüntelen növekvő tömegben olyan magyar fiatalok, akik anyanyelvi írás-olvasás dolgában félanalfabéták.

És ha mindezeket látva bárki fölemeli szavát az anyanyelvi oktatás elsorvasztása ellen, párt- és állami aktivisták, tanügyi felügyelők részéről azt a választ kapja, hogy nincs ebben semmi erőszak! A magyar szülők kezdik végre megérteni, hogy gyermekeik így „jobban fognak érvényesülni a román társadalomban”. A mai tanügy irányítói szerint a román nyelv tökéletes elsajátítása mindennél előbbre való; az államnyelv megtanulásának pedig legbiztosabb módja a gyerekek átíratása román tannyelvű osztályokba. Mások szerint ennél is szerencsésebb megoldás: teljesen lemondani az anyanyelvi oktatásról. A legszebb karrier biztosítéka: a román tannyelvű iskolai végzettség.

Kisebbségi állapotunk történetének folyamán ritkán agyaltak ki ennél abszurdabb és fölháborítóbb hazugságot. Célja nem egyéb, mint igazolni, azaz kendőzni valamiképpen a gyermekeinket sújtó igazságtalanságot.

Szólnom kell egy másik jelenségről is. Egy idő óta ugyancsak tanügyi körökben mind gyakrabban hallani olyan érvelést, hogy az anyanyelvi oktatás a IV-ik elemi osztályon felül ma már fölösleges. Miért? Azért, mert négy esztendő alatt megtanul a gyermek magyarul írni-olvasni, a továbbiakhoz azonban, az esélyegyenlőség megszerzéséhez román tannyelvű oktatásra van szüksége. Túlságosan ismerős már ez a demagógia, amely szerint emberi-nemzetiségi jogaink gyakorlásának legfőbb feltétele a román nyelv ismerete.

Ezért hangsúlyozzuk újból és újból: valódi egyenjogúságról csak akkor beszélhetünk, ha megőrizhetjük saját nemzeti nyelvünket. Ha azt nem csupán a magánéletben, és nyelvhez kötött művelődési keretekben, hanem a társadalmi-közösségi élet minden terén használhatjuk. Ennek viszont előfeltétele, hogy magyar tannyelvű oktatásunk teljes hálózata az óvodától az egyetemig biztosított legyen.

Ám ez a hálózat a maga teljességében már nem létezik. Ezért a szülők, akik gyermekeik sorsáért felelősek, mind súlyosabb erkölcsi ellentmondásba kerülnek: milyen engedmények árán taníttassák őket? Mit tegyenek, mikor azt tapasztalják, hogy minél inkább ragaszkodnak alsó- és középszinten gyermekeik magyar tannyelvű oktatásához, annál inkább csökken azok esélyegyenlősége a főiskolai felvételi vizsgákon. Ezért sokan úgy vélik: az a legokosabb, ha már az elemi oktatás idején fölhagynak anyanyelvi álmaikkal. Figyeljük meg tehát a jogtiprók ravasz mesterkedéseit: először lehetetlenné teszik az esélyegyenlőséget, majd azután azt kezdik el énekelni, hogy a magyar gyermeknek saját érdekében nem érdeke a IV-ik elemi osztályon túl az anyanyelvén tanulnia. Ezt sokan fölismerték, levonták a szükséges következtetéseket, és másként cselekszenek: elhagyják végleg az osztályokat. A Magyarországra távozók döntő többsége pedig így érvel: „Azért megyünk el, hogy a gyermekeink magyarul tanulhassanak.”

Nem először szólok ezekről a kérdésekről. A nemzetiségi ügyekkel éveken át foglalkozó ad hoc munkacsoport keretében, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsában, majd annak szűkebb vezetőségében minden lehető alkalommal kitértem rájuk, a romló helyzet újabb s újabb dokumentumait ismertettem mindazokkal, akik illetékesek lettek volna a bajok orvoslásában. És az eredmény? Minden esetben az ellentámadás. Igen magas beosztású pártaktivisták arról próbáltak meggyőzni, hogy kérdésfelvetéseim teljességgel helytelenek, valóságszemléletem hamis, szubjektivista stb.

Az a testület, amelynek feladata lett volna a felhozott negatívumokat ön elé terjeszteni, éppenséggel az aggasztó sérelmeket, bajokat fölvető személyeket vette tűz alá, s az ilyen „ellentámadásban” azok a felelős, magyar nemzetiségű aktivisták vezettek, akik teljességgel elszakadtak saját nemzetiségüktől, a romániai magyarságtól, annak semmilyen gondjában nem osztoznak, amiről meg tudomásuk lenne, arról nem mernek szólni, nehogy bárki rájuk üsse az „illojalitás”, a „nacionalizmus” bélyegét. Egyébként a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ma már teljességgel formalisztikus testület, ténykedése kimerül az ünnepi deklarációkban, a romániai magyarság kezdeti bizalmát elvesztette.

A megyei tanácsok többségükben ugyancsak elsorvadtak, cselekvésképtelenek, nincs sem irodahelyiségük, sem egyetlen, fizetéses ügyvezetőjük; ilyenformán képtelenek arra, hogy a magyar lakosság sajátos kérdéseivel, igényeivel foglalkozzanak.

Igen fontos lenne tehát, hogy a megyei nemzetiségi tanácsok munkalehetőséget biztosítsanak, amihez székházakra és alkalmazott szakemberekre lenne szükség, és nem csupán a megyeszékhelyeken. Úgy vélem, hogy városon és falun, ahol nemzetiségi lakosság él, mindenütt létre kell hozni a helyi nemzetiségi (magyar, német, szerb stb.) tanácsokat, hogy azok folyamatosan foglalkozzanak az említett etnikumok sajátos kérdéseivel. A szokásos ellenvetésre pedig, miszerint a helyi néptanácsok, pártbizottságok eleget foglalkoznak e sajátos kérdésekkel, tapasztalatok alapján válaszolhatom: segítő szándékkal nem foglalkoznak eleget! Olyan helységekben, ahol a magyar lakosság aránya csekély, annak művelődési élete fokozatosan sorvad, és főleg az úgynevezett „százalékarányos koncepció” folytán. Ennek gyakorlata pedig azt jelenti, hogy például valamely falu, község 5-10 százaléknyi magyar lakossága ugyanilyen arányban jut szóhoz, dalhoz, tánchoz a kötelezővé tett, közös művelődési megnyilatkozásokban. Vajon kell-e indokolni akármely nemzetiségnek azt a természetes igényét, hogy művelődési életét saját anyanyelvén élje? Hogy annak megnyilatkozási lehetőségeit ne százalékolják lakóhelyének nemzetiségi arányai szerint! Pedig ez történik. Az úgynevezett „nemzetiségi elszigetelődés” veszélyének ürügyén tömegével szüntették meg a magyar kórusokat, színjátszó csoportokat, táncegyütteseket. Olyan helyeken pedig, ahol a lakosság színmagyar, és ahol ilyenformán az elszigetelődés veszélyének ürügye nem hozható föl, megyei irányítók, művelődési inspektorok másfajta módozatokat találnak arra, hogy kedvét szegjék a műkedvelő ifjúságnak: magyar tánccsoportok szereplését csak úgy engedélyezik, ha azok a kötelező román táncszámokhoz román nemzeti viseletet csináltatnak. Magyar kórusok pedig román kórusszámok nélkül betiltatnak, nem énekelhetnek. Mondanom sem kell, hogy román dalkartól magyar éneket nem követelnek. Ha valaki megtenné, elmebajosnak néznék. (Erre vonatkozólag elegendő lenne a Maros megyei Jobbágytelke műkedvelő együttesének kálváriás sorsát fölvázolni.) Mindez abszurd és lélekölő gyakorlat! Művelőinek galádságát azonban nehéz bárkivel is megértetni a felsőbb fórumoknál. Szülőfalum magyar lakói joggal panaszolják a következőket: számukra ma már teljességgel lehetetlenné vált az anyanyelvi művelődés lehetősége. A kötelező közös megnyilatkozásokban – ha egyáltalában akad még ilyen – magyar szöveg, magyar dal hallatán a román közönség nagy zajongással türelmetlenkedik, „saját számaira várva”. De még magyar táncot, bált sem szervezhetnek, nem kapnak rá engedélyt. Az „elszigetelődéstől mentes”, obligát, közös tánc rendezői pedig zsebórájukon mérik, nehogy a 20 százaléknyi, helyi magyarság létszámbeli arányán felül táncoljon csárdást. Minden kerek órából 12 perc az övék. Tragikomikus panaszaikat rendszerint ezzel fejezik be: „Amíg létezett a Magyar Népi Szövetség, annak keretében összegyűlhettünk énekelni, szavalni, magyar táncot járni, de ma már ez nem lehetséges.”

Ezerszám hozhatnék föl hasonló példákat. Föl kellene említenem, hogy azokban a községekben, falvakban, ahol a magyar lakosság százalékaránya nem haladja meg az 5–10–20 százalékot, nagyobbrészt megszűntek a magyar nyelvű művelődési körök, változatos tanfolyamok is. A „nemzetiségi elszigetelődés” veszélyének ürügyével szüntették meg a magyar nyelvű közép- és főiskolai diáklapokat, ennek a jegyében alakult át a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes Állami Román Népi Együttessé, holott indokolt lenne, hogy egy közel kétmilliós nemzetiség önálló intézmény keretében ápolja népzenei hagyományait. Annak igazolásaként, hogy mint nemzetiségi művelődési intézmény, valóban megszűnt az említett Székely Népi Együttes, hadd említsem meg a következőket: legutóbbi külföldi, szovjetunióbeli és indiai vendégszereplése alkalmával 180 perces, nagyobbrészt román műsorának keretében egyetlenegy, és mindössze négy (4) percig tartó magyar számot engedélyeztek.

Az említettekre való tekintettel és egyebek miatt is a következő intézkedéseket javaslom:

A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa alakítson bizottságot, amelynek feladata lenne, hogy azoknak az elveknek alapján is, amelyeket ön egy régebbi, 1971. március 12-én tartott beszédében leszögezett, megszerkessze a Nemzetiségi Statútumot. Ezek az emberi jogi és sajátosan nemzetiségjogi elvek ugyanis a párt és az állam központi, megyei és alsóbb szerveinek szintjén egyaránt mindinkább kiszorulnak a gyakorlatból. Azok, akiknek megannyi meghirdetett szép elvet, jogot alkalmazniuk kellene, nemzeti előítéleteik, tehát kényük-kedvük szerint járnak el büntetlenül. Ha pedig a nemzetiségi jogokat összegező szabályrendelet, elnöki dekrétummal megerősítve a megfelelő büntetési módozatokat is előírja majd, bizonyos, hogy fordulatot hozhat számunkra. Ha a Statútum bármely pontjának megszegőit törvényes úton lehet felelősségre vonni, a törvénysértések jelentősen csökkenni fognak.

Javaslom továbbá, hogy büntetőjogi szempontból is alátámasztott törvény biztosítsa számunkra:

a) az általános anyanyelvi oktatást annak minden fokán;

b) a nemzetiségek nyelvének szabad használati jogát a társadalmi élet minden területén, beleértve a helységnevek, utcaelnevezések és egyéb nyilvános feliratok nem román változatának használatát is a Nemzetiségi Statútumban megszabott feltételek alapján;

c) a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának – e kinevezett testületnek – tömegszervezetté való átalakítását.

Ha a fentieket a köztársasági elnök, Nicolae Ceauşescu elvtárs személyes támogatása is kiegészíti, bizonyos, hogy helyzetünkben lényeges javulás állhat be. Köszönöm a figyelmet.

 

UTÓIRAT

 

Két évtizedig tartó, teljhatalmú uralkodása után, 1965. március 19-én meghalt Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt főtitkára, az Államtanács elnöke. Három nappal később megválasztották az utódját. Nicolae Ceauşescura szállt a roppant hatalom.

Meghalt a Főtitkár! Éljen a Főtitkár!

Az ország föllélegzett: „egy rossz korszaknak talán vége lett”!

Az országot reménység járta át: „talán jobb idők jönnek”!

A látszatok ezt mutatták. Az új főtitkár óvatosan ugyan, de leszedte a keresztvizet az elhunyt diktátorról. Ország-világ elé tárta a törvénysértéseit, gazdasági baklövéseit, a nemzeti történelem dicsőségének dolgában elkövetett megalkuvásait.

Holott Tito és Mao Ce-tung mellett Dej az egyetlen kommunista vezető volt a szocialista táborban, aki a sztálini, hruscsovi internacionalizmus követelményeivel szemben is érvényre juttatta részlegesen a „nemzeti vonal” törekvéseit, a nyílt vagy burkolt nacionalizmusét is persze.

A Ceauşescu által később oly fennen hangoztatott nemzeti függetlenség gondolatának szovjetellenes vonásai már Gheorghiu-Dej koncepciójában is észrevehetők. Sztálin halála után ezek felerősödtek és Gheorghiu-Dej politikai gyakorlatában szerencsés módon érvényesültek. Ennek nem csekély bizonyítéka az, hogy 1958 júniusában a szovjet csapatokat végleg visszavonták Románia területéről.

Az új főtitkár egyebekben is „hasznos örökséget” vett át elődjétől. Ilyen volt pl. a pártvezetésben, kormányban, belügyben már Gheorghiu-Dej által elkezdett „vérségi tisztogatás”. Magyarán szólva: Nicolae Ceauşescunak „csupán” folytatnia kellett a zsidók és magyarok, vagy a velük rokonságba keveredett románok kiseprűzését a „bizalmas állásokból”.

Antiszemitizmus Romániában? Abban az országban, amely mindvégig megtagadta Hitler követelését, és nem szolgáltatta ki neki a zsidó lakosságot? „Micsoda rágalom!” De hiszen Antonescu marsall, Hitler kedvenc román szövetségese és stratégája 250 000 zsidót végeztetett ki a keleti front körzeteiben. Ennek előtte tizenvalahány ezret a moldvai Iaşi városban és környékén gyilkoltak le borzalmas bestialitással. Ion Antonescu, akit annak idején háborús bűnösként végeztek ki, napjainkban nemzeti mártír lett. Az ország több városában utcanevet kapott. Így Marosvásárhelyt is. „Az Antonescu-kérdés Romániában rendkívül bonyolult, nemzeti sorsfeladvány. A háborús bűnösök, tömeggyilkosok ügye Európa-szerte világos, egyszerű kérdés. Nálunk ellenben sajátos vetületei vannak.” Ezt, a jelek szerint a romániai zsidóság vezető köreiben is „elfogadták”! Egyetértettek román történetírókkal például abban, hogy Románia mind a világháború éveiben, mind az utána következő évtizedekben a zsidóság menedékhelye volt. Ennek ellenére az elmúlt három évtizedben a maradék zsidóság elhagyta az országot, főleg Izraelbe távozott, fejpénz ellenében. Akár a több mint félmilliónyi németajkú szász és sváb lakosság, amely 800 esztendő után volt kénytelen – ugyancsak fejpénz ellenében – hátat fordítani a valamikori tolerancia földjének. Bizalmas körökben mondogatta Ceauşescu: „Olaj, zsidók, németek – a legjobb exportcikkek!”

E kis gondolati kitérővel is jelezni óhajtom, hogy a tizenéves Ceauşescu nem ok nélkül volt már a királyi Románia börtönében is Gheorghiu-Dej kedvence. Közös vonásuk volt az idegengyűlölet, bár a Mester kétségtelenül józanabb, mérsékeltebb volt a pártvezetés, a belügy és az államhatalom szintjén már az ötvenes évek végén (!) elkezdett „zsidó–magyar csökkentésben”.

Közben azért őrizni kellett a látszatot is. „Minden szép, minden jó. A nemzetiségek boldogan élnek Romániában.”

Gheorghiu-Dej a párt VIII. kongresszusán, 1960-ban előterjesztett jelentésében már egyetlen sovány bekezdést sem szánt a nemzetiségi kérdésnek. Annak előjele volt ez, hogy rövidesen bejelentik a „nemzetiségmentes”, egységes szocialista román nemzet létrejöttét. Ehhez azonban először föl kellett számolni a Maros Magyar Autonóm Tartományt, létre kellett hozni az új megyerendszert, a kompakt lakosságú Székelyföld feldarabolásának előfeltételét.

E „történelmi” feladatok azonban Gheorghiu-Dej korai halálával N. Ceauşescura maradtak.

A kommunizmus nemzetköziségének cégére alatt működő erdélyi nacionalistát az ó-romániai – scorniceşti – eredetű, nyíltan nemzeti kommunista, sőt bevallottan nacionalista pártfőtitkár váltotta fel a társadalmi feszültségektől terhes, morálisan leromlott országban.

Természetes, hogy ténykedését nem ott kezdte, ahol Dej abbahagyta. Először azt a látszatot kellett megteremteni, hogy véget vet minden igazságtalanságnak; hogy szigorúan felülvizsgálja az előző pártvezetés tevékenységét, föltárja vétkeit, a szovjet ideológiának és történelmi szemléletnek tett engedményeit.

Így lett belőle három hónap alatt nemzeti hős. Röviddel főtitkárrá választása után összehívta az RKP IX. kongresszusát, annak szónoki emelvényéről pedig a nemzeti megújulásnak olyan programját hirdette meg, amely reménnyel töltötte el a románok nagy tömegeit.

Nem állítható, hogy bennünket, magyarokat is.

Azt azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy elődjével szemben Ceauşescu komoly figyelmet szentel a nemzetiségi kérdésnek. Fölismerte ugyanis, hogy Gheorghiu-Dej a dolgot elhamarkodta; túl korán jutott arra a meggyőződésre, hogy kész immár a nemzeti állam, a kisebbségek ügyét leveheti a napirendről.

Éppen ezért Ceauşescu azt kezdte hangoztatni, hogy miként a nemzetnek, a nemzetiségnek is hosszú történelmi pályát kell még befutnia, míg valamikor a ködös jövendőben bekövetkezik a Lenin jósolta emberiség-nemzet.

De szovjet politikusok, történészek fölfogásával szemben is hangsúlyozni kellett a nemzeti lét, a nemzeti történelem, a nemzeti függetlenség rendkívüli fontosságát.

Akkor tette ezt, amikor a pártpolitikában, az oktatásban és román történészkörökben már gyökeret vert Gheorghiu-Dej nacionalista felfogásának a következménye is. Az a felfogás tehát, hogy a román nemzet szerves részeiként kezelt nemzetiségek valójában már nincsenek. Ami nincs, nem okoz fejtörést.

Ceauşescu nyilván már korábban fölmérte, hogy olyan ország, amely a Nyugattal szeretne együttműködni, annak kegyeibe óhajt férkőzni, nem seperheti az ágy alá a nemzetiségeit. De nem is szükséges ez – vélte –, amikor busás haszonnal lehet majd túladni rajtuk.

Ilyen helyzetben a magyarság nem maradhatott passzív. Az előző főtitkár utolsó éveinek kisebbségi némaságából, a kényszerű hallgatás cellájából kilépve elkezdte hát újból megfogalmazni jogos igényeit, követelményeit. Ezeket – Fazekas János kivételével – sajnos nem azok tárták föl a román vezetés előtt, akik a magyar vagy német nemzetiség képviseletében kerültek fontos állami és pártfunkciókba. A romániai magyarság igényeit, sérelmeit leginkább írók, költők, színészek, tanárok, lelkészek fogalmazták meg, és próbálták elfogadtatni a hatalom változatos köreiben.

E tényfeltáró munkában, a megfogalmazásban és számtalan sérelem orvoslásában mindig önzetlen, bátor segítőjük volt Fazekas János akkori miniszterelnök-helyettes irodavezetője, Blénesi Ernő is. Ha ma mindazok összegyűlnének, akik oly sok éven át közügyi vagy személyes panaszukkal a kisebbségi üldöztetés megannyi bizonyítékával kettejüknél megfordultak, és tőlük segítséget, bátorítást kaptak, bizony nehezen férnének el Székelyudvarhely főterén. De hát: tempora mutantur…

A hetvenes évek közepe táján Király Károly megszólalása keltett pánikot Ceauşescu udvarában, és szenzációt a nyugati világban. A hivatásos politikus, aki minden magas funkciójáról lemondva a külföldi sajtó útján is közzétette a romániai nemzetiségeket sújtó elnyomatás tényeit, egészen a véres fordulatig, 1989 decemberéig nézett farkasszemet a halállal. Ion Mihai Pacepa, disszidens román államvédelmi tábornok Vörös horizontok című könyvéből tudjuk, hogy Ceauşescu csak a megfelelő alkalmat várta Király Károly meggyilkoltatására. Életét valószínűleg annak köszönheti, hogy a főtitkár hozzávetőleg 2000-ben, tehát 82 éves korában, vagy valamivel későbben akarta csak átadni Nicu nevezetű fiának a „köztársasági trónszéket”, a hatalmat. Reménye szerint volt ideje kivárni, hogy Király Károly pl. radioaktív sugárzás okozta májrákban haljon meg, politikai botrányok nélkül.

1968 novemberében megalakult a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. Az indulás biztató volt, hiszen azokat a panaszokat, amelyeket annak előtte hosszú éveken át főleg csak egymásnak mondtunk el, végre pontokba foglalhattuk, nyilvánosan szóvá tehettük a főtitkár előtt is. Így történt, hogy 1971 márciusában Ceauşescu mindenkit meglepő nagykeblűséggel válaszolt legfontosabb indítványainkra. Így pl. helyesnek ítélte, megvalósíthatónak tartotta:

– a főiskolai oktatás nemzetiségi kereteinek bővítését,

– magyar oktatási nyelvű szakiskolák létrehozatalát,

– a nemzetiségi – tehát magyar, német, szerb stb. – kultúra fejlesztésének új követelményeit,

– a nemzetiségek nyelvének használati jogát az államigazgatásban, a törvények közzétételében, főiskolai felvételi vizsgákon az ország összes egyetemein.

Mivel az akkori sajtó semmit sem közölt a tanácskozáson fölvetett kérdéseinkről, emlékezetből most csak a fentieket idézem föl. Meg azt az elvi jelentőségű főtitkári kijelentést is, miszerint ő maga is a többségi nacionalizmust tartja veszélyesebbnek. Ez később különösen nagy pánikot keltett román nacionalista körökben. Kijelentését a főtitkár soha többé nem ismételte meg.

Saját fanatikus híveinek nyomására, vagy tán feleségének követelésére az említett ígéreteiből is visszavont néhányat, ám lehetséges, hogy azzal a szenzációsnak tűnő beszéddel csak ámított bennünket; arra volt kíváncsi, miként fogadják Nyugaton.

Természetesen jól fogadták, Románia piros pontokat kapott a demokrácia felügyelőitől.

Mi pedig, akik jól tudtuk, hogy Ceauşescu taktikai bűvészmutatványokat produkál, kénytelenek voltunk mindent megkísérelni azért, hogy ígéreteivel egyszer szaván foghassuk; hogy a legcsekélyebb kisebbségjogi haszonnal is az erőnket gyarapítsuk.

Ezek után talán érthetőbbé válik a mai olvasó számára, hogy miért ismételtük magunk oly sok esetben, ugyanazt a vasat ütve reménnyel, majd reménytelenül is. Sok szép ígéretéből, amelyek 1971 márciusában hangzottak el, Ceauşescu alig néhányat váltott be, azt is rövid időre.

Ezért voltam kénytelen 1978-ban is azt kérni, hogy Nemzetiségi Statútum szabályozza a kisebbségi jogokat. Ezt kértem? És ebben reménykedtem? Dehogyis. Hisz jól tudtam, hogy épp a jogtiprás védelmében halogatnak bármilyen Statútumot, amely büntetné is a jogtiprókat. Azt is tudtuk mindannyian, akik törvénysértőkről beszéltünk, hogy a legfőbb törvényszegő és jogtipró ő maga: a pártfőtitkár, az államtanács elnöke, az ország elnöke, a legfőbb hadúr stb.

Akkor hát miért kértünk tőle Statútumot?

Mert akkor, az adott körülmények között senki mástól nem kérhettük. Továbbá: egy idő után azért is kértük, hogy újból és újból megtudja a világ: mit utasított vissza már megint a román államelnök.

Javaslatomat, hogy Nemzetiségi Tanácsunkat alakítsuk át, bővítsük a romániai összmagyarságot átfogó, politikai tömegszervezetté, több alkalommal is elmondtam „a legmagasabb helyen”. Két ízben kaptam választ rá. Egyiket Nicolae Ceauşescutól, mikor azt mondta nekem: ha javaslatomat elfogadná, akkor a csíkszeredai románok (!) kérésének is eleget kéne tennie, mert ők viszont Román Nemzeti Tanácsot szeretnének létrehozni. Más alkalommal a párt X. kongresszusához fordultam e kéréssel, amire az Atya helyett a fiú válaszolt, Nicu Ceauşescu, mondván: „Az elszabadult szeparatista tévelygések ellen határozottan tiltakozni kell.”

A kísérletezést én ezzel befejeztem. Mármint a nemzetiségi tömegszervezet dolgában. Hiszen egyebekben ugyancsak időszerű maradt minden nyomorúságunk.

Akinek pedig nem áll módjában másfajta küzdelem: vállalnia kell Sziszüphosz sziklagörgető kínját, az örökös újrakezdés kegyetlen parancsát is.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]