Székely seriffek, román hercegecskék

1. Javaslom, hogy a törvénytervezet I. fejezetének 2. szakaszában idéztessék az Alkotmány alábbi szövege: „Románia Szocialista Köztársaságban a nemzetiségek számára biztosított az anyanyelvi tanulás lehetősége az oktatás minden fokán.”

Ez ugyanis világos fogalmazás. Amennyiben ennek betartása kötelező, akkor a mindenkori tanügyminisztériumok a jól ismert csűrés-csavarással, kibúvókkal, és ilyen-amolyan előírások szubjektív értelmezésével az alapvető törvényt nem sérthetik meg, nem hagyhatják figyelmen kívül, amiként az manapság oly gyakran tapasztalható.

2. Az I. fejezet 11. szakaszában arról van szó, hogy az ifjúsággal meg kell ismertetni a „román nép történelmi múltját”. Hát ez természetes. Ám épp oly természetes követelmény, hogy példának okáért a magyar gyerekek ugyanúgy megismerjék saját népük történelmi múltját is. Ezért javasolom, hogy az említett szakasz szövegét ezzel a gondolattal egészítsék ki: a tanulókkal meg kell ismertetni a román nép és az együttélő nemzetiségek történelmi múltját, a közös történelmi hagyományokat. Köztudott ugyanis, hogy a romániai magyarság történelme: saját nemzetének történelme. A német lakosságét sem lehet egyszerűen beolvasztani a román nemzet történelmébe. Elképzelhetetlen, hogy ezek a népcsoportok ne ismerjék saját történelmi eredetüket, népük kialakulásának történetét. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni annak az abszurd tanügyi törekvésnek, hogy magyar és német gyermekekbe a románokéval azonos történelmi tudatot próbálnak sulykolni. „Bátor őseink, a dákok…” – magolják gyermekeink a leckét, miközben a szülők is közbeszólnak: a magyarok ősei nem a dákok voltak. Ez nem pedagógia! Ez a tudathasadás tudatos előkészítése a gyermeki lélekben!

3. A IV. fejezet 85. szakaszában az olvasható, hogy az iskolai hálózat kiépítésének egységes szervezeti szabályai általános érvényűek, így tehát a nemzetiségi iskolákra nézve is kötelezők.

Ez azt jelenti, hogy csak a román osztályokéval azonos létszám esetén lehet nemzetiségi osztályokat is létesíteni. Tapasztalhattuk, hogy ez a merev létszámkövetelmény milyen következményekkel jár. Némelykor mindössze 2-3 hiányzó gyermek miatt lehetetlenség elemi szinten is magyar osztályokat létesíteni. Így jönnek létre azok a román osztályok, amelyeknek tagjai sok esetben 90%-ban magyarok. Aki tudja, hogy a romániai magyarságnak a felénél kevesebb része él kompakt tömegben, nagyobb része pedig vegyes lakosságú városokban és falvakban, sőt – mint például az erdélyi Mezőségen – szórványállapotban is, az fölmérheti, milyen következményekkel jár e területeken az a merev előírás, miszerint csak meghatározott létszámú tanuló esetén engedélyezik nemzetiségi osztályok létesítését. Ebből adódott az utóbbi években a legtöbb jogos panasz a szülők részéről.

Személyes tapasztalatom, hogy az osztályonkénti 25-ös létszám merev követelménye folytán tömegével szűntek meg – adott esetben 15-20 tanulóval is – magyar osztályok; ezzel szemben a Székelyföldön, amelynek lakossága nagyobbrészt színmagyar, 2-3 román gyermek kedvéért is létrehoztak román tanítási nyelvű osztályokat, mégpedig olyanformán, hogy hozzájuk csaptak 22–23 magyar gyermeket. Nos, ilyen esetekben indultak el – s indulnak mai napig is – alázatos kérelmeikkel a szülők, hogy alsóbb-felsőbb fórumokon módosítsanak a törvény merev szabályain. Ezért javasolom a következők beiktatását a törvénytervezetbe: „Ahol az előírt létszám követelménye a nemzetiségi osztályok létrehozatalában nem teljesíthető, ilyen osztályok, csoportok létesítését külön dekrétum szabályozza.” A törvénynek egy adott, objektív valósághoz kell igazodnia, annak tudomásulvételével, hogy sok helyütt elenyésző kisebbségben is élnek nemzetiségek. Arra gondolok, hogy ilyen esetben 15 tanulóval is lehessen magyar osztályokat létesíteni, óvodai csoportot pedig 10 gyermekkel is.

Ugyancsak a 85. szakasz szövegezését a következő módosítással kellene véglegesíteni: „Minden, nemzetiség lakta területen biztosítani kell a nemzetiségi anyanyelvi oktatás lehetőségét.” Látszólag a 85. szakasz most is ezt írja elő, de valóban csak látszólagosan. Miért? Mert a szóban forgó mondatban egy is szócska szerepel. A szakasz „a nemzetiségek nyelvén is működő oktatási egységekről” beszél, márpedig jól ismerjük immár a gyakorlatból, hogy az az is szócska micsoda szemfényvesztésre nyújt lehetőséget a tanügyminisztériumnak. Hosszú évek során ennek az ürügyén nyilatkoztatták ki sok helyütt, hogy a lakosság igényeinek megfelelően nemzetiségi oktatás is folyik; ezzel az is szócskával hadakozva védik a legnyíltabb törvénysértéseket is, hiszen ha valamely faluban, városkában 500 magyar gyermek helyett csak 50-nek, vagy éppenséggel 5-nek az anyanyelvi tanulását bizonyíthatták, azt már elkeresztelték egyenjogúságnak, általános érvényű anyanyelvi oktatásnak. Ez a gyakorlat számtalan helyen ellenőrizhető. Csakhogy – kis utánajárással – mindig megállapítható: a nemzetiségi oktatás számára biztosított keretek távolról sem elégítik ki a reális igényeket. Ám az is szócska más tekintetben is a legjobb eszköz a megtévesztésre. Mert úgynevezett magyar oktatási nyelvű osztályokon belül is arra nyújt alkalmat, hogy a minisztérium kénye-kedve szerint szaporítsa a román nyelven előadott tantárgyak számát. Amilyen jelenleg a földrajz és a történelem stb.

A törvényben szinte észrevétlenül meglapuló is szócska alapján ugyanis a csalás is lehetséges, hogy ha tíz tantárgyból kilencet románul, és egyetlenegyet magyarul adnak elő, azt már nemzetiségi anyanyelvi oktatásnak nevezzék. Értelmezésem szerint az Alkotmány előírásának szövegezői, akik „minden fokon biztosított anyanyelvi oktatást” írtak elő, nem efféle is szócskával kendőzött törvényszegési lehetőséget óhajtottak papírra vetni.

Nézzük a IV. fejezet 87. szakaszát. Ebben az olvasható, hogy magyar, német és más nemzetiségű tanulók az esetben, ha román tanítási nyelvű osztályokba iratkoznak, kérhetik, hogy tétessék lehetővé „nemzetiségük nyelvének tanulása is”. Nehezen hiszem el, hogy akik ezt így fogalmazták, ne lennének tisztában a való helyzettel. Hogy ne tudnák például: mit jelent akármely tantárgyat fakultatív tantárgyként kezelni, amely tehát nem kötelező, ám ha valakinek kedve támad hozzá, kérelmezheti magának. Hogy is van ez tehát? A román osztályba iratkozott magyar gyermek – ne vitassuk most, hogy miért volt kénytelen abba iratkozni – kötelező tantárgyként tanulja a román nyelvet és irodalmat, ezzel szemben nem kötelező saját nyelvének és nemzeti irodalmának tanulása, de kérheti annak tanulási lehetőségét. Nem tudom, milyen pedagógiai szempont alapján fogalmaztak így a törvény előkészítői. Komolyan gondolták vajon, hogy kötelező tantárgyaik mellé a gyermekek önkéntesen újabb tantárgyakat fognak kérni-követelni? Nem kell zseniális pedagógusnak lenni ahhoz, hogy tudhassa bárki: ez abszurd elgondolás. A román osztályokba jutott magyar gyermekek nem fognak fölös tantárgyat kérni, és így önhibájukon kívül maradnak félanalfabéták saját nemzeti kultúrájuk ismeretében. Persze ugyanilyen szintű elgondolás az is, hogy a román osztályba került magyar gyermekek majd összeülnek, felnőttek módjára megtanácskozzák anyanyelvi kívánságaikat, azokat papírra vetik, és az iskolaigazgató asztalára teszik, vagy esetleg deputációt alakítanak, hogy az kérjen kihallgatást a miniszternél stb. És mi történik, ha 15-ből csak 3 óhajtana plusz tantárgyat? Mi történik, ha fele-fele arányban szavaznak? És egyáltalában: kinek jutott eszébe, hogy oly ügyben, amelyet egy társadalmilag elfogadott iskolarendszernek kellene eldöntenie, 12-13 éves gyermekek szervezkedjenek, tanácskozzanak, intézkedjenek stb.? Avagy rendezzék a szülők ezt a kérdést? Hol, miként gyűljenek egybe? Ki indítson aláírásgyűjtést? És vajon nem tudjuk-e, hogy ilyen természetű aláírásgyűjtésért hány magyar szülőt vontak már felelősségre a belügyi szervek? Nem folytatom. Teljességgel világos, hogy a szövegezők maguk se vették komolyan, amit ilyen értelemben papírra vetettek.

Ugyancsak a IV. fejezetben összegezettekhez kapcsolódva szeretném elmondani a következőket: Nicolae Ceauşescu elvtárs, a párt főtitkára 1971. március 12-én, a Romániai Magyar Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén a következőket mondotta: a tanulási lehetőséget az oktatás minden fokán azon a nyelven kell biztosítani, amelyet a tanulók a legjobban ismernek. Nos, melyik az a nyelv, amelyet bármely gyermek a legjobban ismer? Nem az anyanyelve? Nem az a nyelv, amelyet az édesanyjától megtanult? Bármennyire is szónoki kérdés ez, úgy látszik, hogy a tanügyminisztérium mai napig is vitathatónak tartja ezt az elemi igazságot. Az utóbbi évek gyakorlatával is ezt igazolja. Tudomásom szerint szakiskolai szinten és líceumokban jelenleg több mint 40 000 magyar nemzetiségű tanuló kénytelen kizárólag román nyelven tanulni. Másként szólva: az anyanyelvi oktatás nincs biztosítva.

Senki sem mondhatja, hogy ez a 40 000 magyar gyermek önszántából vagy szüleinek határozata szerint mondott le az anyanyelvi oktatás lehetőségéről. Azt azonban ki kell itt hangsúlyoznunk, hogy a párt főtitkárának kijelentéseivel homlokegyenest ellenkező gyakorlatnak lehetünk tanúi. Hogy ez miként alakul ki, főleg megyei szinteken tapasztalható, ahol ugyanis a nemzetiségi osztályok létszámát nem a helyi lakosság reális igényeinek, a gyermekek létszámának megfelelően állapítják meg, hanem azzal a következetes törekvéssel, hogy folyamatosan szűkítsék az anyanyelvi oktatás kereteit. Így szaporodik állandóan az olyan román tanítási nyelvű osztályok száma, amelyeknek tanulói 70–80%-ban magyar nemzetiségűek. Hadd ismételjem: választásuk nem volt s nem lehetett önkéntes. Ezt a helyzetet kényszer teremti. A nemzetiségi oktatási keretekből kiszoruló magyar tanulók kénytelenek román osztályokba iratkozni. Ezért javasolom, hogy a törvénytervezet IV. fejezetében, az is szócskával homályossá lett 85. szakaszban a mostani szöveg helyett a következőket iktassák be: „A nemzetiségek számára biztosított az a jog, hogy gyermekeik anyanyelvi oktatásban részesüljenek annak minden fokozatán, az óvodától a felsőoktatásig.” Kivételt csak a felsőoktatásnak olyan különleges ágazatai képezhetnek, amelyekben a nemzetiségek még nem rendelkeznek megfelelően képzett egyetemi tanárokkal.

Folytatólag: a főtitkári kijelentéssel ugyancsak ellentétes az a hivatalos felfogás, minek következményeként a szakiskolai oktatásban a tulajdonképpeni szakmai tantárgyakat csak román nyelven adják elő, anyanyelven pedig csupán néhány mellékes jelentőségű tantárgyat engedélyeznek. Ehhez néhány megjegyzést kell fűznöm. Nem mondok újdonságot azzal a megállapítással, hogy a műszaki forradalom folyamatában nyelvünk is lényegesen módosul, gyarapszik az új tudományok fogalmainak ezreivel. Ezekkel a fogalmakkal azonban ifjúságunk nem az anyanyelvén ismerkedik meg, minek következtében annak ősi rétegeire az idegen fogalmaknak olyan hozadéka telepszik, amely nemzeti nyelvében szervi roncsolást okoz; a primitív kevertségnek, az önkifejezés gyatraságának olyan változatát teremti meg, amely épp annyira szánalmas, amennyire komikus is az épen maradt nyelvérzék számára. Más szóval: új, korszerű, sok tekintetben műszaki jellegű kultúra megszerzésének dolgában a honi magyar ifjúság nyelvileg törvényszerűleg lemarad, peremre szorul. Azt persze senki sem vitatja, hogy igen fontos a műszaki nyelv román változatának jó ismerete. Ebből azonban nem következik, hogy elegendő, ha anyanyelvét a tanuló a családi társalgás szintjén ismeri. Meggyőződésem, hogy a teljes anyanyelvi oktatás keretében a műszaki nyelvezet román változata tökéletesen elsajátítható. Ezt segítenék többek között a régen sürgetett román–magyar műszaki szótárak is, ám azok rendszeres kiadása ugyancsak óhaj maradt.

Az az állítólagos veszély, miszerint az anyanyelvi oktatás az érvényesülésben csak hátrányára lehet az ifjúságnak: teljességgel alaptalan és fölháborító. A román nyelv elsajátításának a társadalom változatos kereteiben, s a mindennapi együttélésben annyi lehetősége nyílik, amennyi éppen szükséges; ezért nem az anyanyelvi oktatást kell lehetetlenné tenni. Márpedig a tanügyminisztérium ezt teszi. Az a folyamatos szűkítés, csökkentés, melyet a szakoktatás terén az anyanyelvi tanulás dolgában véghezvittek az utóbbi években: valójában az Alkotmány súlyos megsértését jelenti; általános elégedetlenséget okozott, társadalmi feszültségeket teremtett. Most, az új törvény hozatalával, itt az alkalom, hogy ezen a helyzeten gyökeresen változtassanak.