Volt egyszer egy Pedagógiai Főiskola

Minden drámai részletében már senki sem emlékszik nemzetiségi jogaink rövid ideig fennálló épületének barbár lerombolására, széthordására, végleges eltüntetésére. Van, aki azt mondja: itt nem is voltak nemzetiségi jogok. Ez tényhamisítás. Mert voltak, a már említett taktikai-politikai okok folytán. Voltak mindaddig, amíg Ceauşescu bizonyossá nem vette világtörténelmi súlyú szerepének megszilárdulását; míg meg nem győződött arról, hogy a nyugati hatalmak benne mindenekelőtt a szovjettel szembeforduló hőst látják, értékelik, és fütyülnek arra, mit művel az ország nemzetiségeivel. Vagy akár saját megtiport nemzetével is.

Amikor tehát Ceauşescu még nem volt a románok Napóleonja, Julius Caesarja, kénytelen-kelletlen oda-odahajított egy-egy engedményalamizsnát az erdélyi magyarságnak.

Így jó darabig elnézte a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola létét is. De ördögszekérként forgó agyában már 1970 táján megszületett e román–magyar intézmény megsemmisítésének a gondolata. Az ilyesmiben ő valóban mester volt; művésze a félrevezetésnek, a fokozatos leépítés módszerének, némelykor a kivárásnak is. Élete utolsó szakaszát kivéve semmilyen garázdaságában nem hebehurgyáskodott, semmit nem sietett el. És kiváltképp nagy gonddal készítette elő a kisebbségek fokozatos megsemmisítésének grandiózus tervét. Ebben is rendkívüli képességű mészárosnak bizonyult. Aki ebben kételkedik, gondolkozzék el azon, hogy az immár leleplezett sztálini népirtások után, az emberi jogok iránti komolyabb figyelem idején miként sikerülhetett neki fényes nappal, Európa s a nagyvilág szeme láttára, sőt annak cinkos segítségével kitakarítania Romániából a zsidókat, és az Erdélyben, Bánságban 800 éve honos német lakosságot.

Utánuk mi következtünk volna. Mi, magyarok. Bizonyos, hogy ha többször is megfogalmazott bizakodása szerint megérte volna a második évezred első éveit: nagyot haladt volna a számunkra kitervelt Endlösung véghezvitelében.

Nem üres szólam, hogy 1989 fordulata a romániai magyarságot a halál szakadékából mentette ki. Ezt elmondhatjuk annak ellenére is, hogy Ceauşescu tehetségtelen utódait, neveltjeit, szellemi fattyait csak az ország nyugati érdekei tartják vissza a szerb ihletésű „etnikai tisztogatástól”. Ez mostanság a népirtás meghatározása.

A diktátor utódait az égig üvöltő, tehát nem titkolt faji gyűlölet és a kontár türelmetlenség, a balkáni, vad mohóság jellemzi. Mesterük ellenben az aprómunkát is tisztelte, a verébléptű közelítést, miközben körültekintően vigyázott arra, hogy jogtiprásairól újabb és újabb szovjetellenesnek látszó csellel vonja el a nagyvilág figyelmét.

Ilyen „aprómunka” volt az említett marosvásárhelyi főiskola megsemmisítése is. Nem valószínű, hogy az akkori tanügyminisztérium a részletek dolgában is tőle, avagy feleségétől kapott utasítást. Az eljárás viszont, a kiszemelt áldozat fokozatos megfojtása, a bűntett nyomainak ravasz eltüntetése kétségtelenül a Vezér „útmutatásaira” vallott. Az ő sátáni szellemét jelezte az is, hogy a szándékával ellenkező tiltakozást figyelembe vette. Akár a tolvaj, aki nem siet a betöréssel; megvárja, míg a gazda elutazik. Ha nem muszáj, nem gyilkol, nem kelt pánikot a szomszédok körében.

A megszüntetés végett kiszemelt főiskolán először egyes tantárgyak anyanyelvi előadását tiltották be. Aztán rókaravaszsággal kezdtek érvelni, miszerint magyar tanárokból, tanítókból túltermelés mutatkozik. Holott a valóság az ellenkezőjét mutatta. A valóság fölmérésének joga azonban a hatalom kezében volt. Kedve szerint hamisíthatott.

Oláh Tibor, Izsák József hiába érvelt, hiába sorolt föl tényeket a garázda szándék ellen, velük szemben is a jól bevált módszert kezdték alkalmazni. Megrágalmazták, nacionalizmussal vádolták őket. A szekuritáte emberei általános hajszát indítottak a diákok ellen. Besúgókat, provokátorokat raktak közéjük, román–magyar konfliktusokat szerveztek azzal a céllal, hogy a szépen működő Pedagógiai Főiskola magyar osztályait, a „sovén szeparatizmus” fészkeiként fölszámolhassák. Már azt is nacionalista bűnként tartották számon, ha a Kossuth rádió műsorát hallgatták. Ha a főiskolai internátus valamelyik szobájában véletlenül csupa magyar diák kapott szállást, menten szétszórták őket, románokkal vegyítették, nehogy összeesküvést szőjenek. Nemzeti paranoia? Cinizmus inkább, a magyar beszéd elfojtásának szándéka minden lehetséges módon. Olyanformán is, hogy akadtak román szobatársak, akik sértésnek vették, ha jelenlétükben a magyar diákok anyanyelvükön társalogtak.

A törvényes formában gyakorolt kisebbségi szétszóratást a végzettek kinevezésével fejezték be. Magyar tanárok, tanárnők százait, ezreit kényszerítették ki Moldva falvaiba és kisvárosaiba. A száműzetést az ötvenes évek végén az orvosokkal kezdték. A pártbizottságok ekkor követték el azt a galádságot is, hogy gyenge jellemű, szeku zsarolta ifjúkommunisták bevonásával „hazafias mozgalmat” indítottak ezzel a jelszóval: „Kérjük minél többen a kihelyezésünket Moldovába!” Mentek is valóban a magyar diplomások, hiszen amúgyis a törvény szigorával küldték oda őket. Miközben Moldva, Munténia román értelmiségi tömegei folyamatosan érkeztek Erdélybe, s lepték el főleg a megyeszékhelyeket. Az ország keleti, legelmaradottabb területeire került magyar fiatalok jelentős része az évtizedek folyamán, keserves küzdelmek árán, visszaszivárgott Erdélybe, vagy kivándorolt az országból. Akik pedig – főleg vegyes házasságban – belenyugodtak a száműzetésbe, megadták magukat az asszimiláció követelményének is.

Sajnálatos mulasztása a romániai magyar közírásnak, hogy még csak meg sem kísérelte fölmérni azt az emberveszteséget, amivel csupán az utóbbi két évtizedben sújtott bennünket a többségi nacionalizmus.

A levél pedig, amelyet megőrzött a véletlen, a halálra ítélt Pedagógiai Főiskola már említett két magyar professzorának tájékoztatása alapján született. Velük, tanítványaikkal vállalt szolidaritásom jeleként írtam s küldtem el a pártközpont titkárának, akinek hatáskörébe tartoztak a magyar intézmények is. Miron Constantinescu a levelet megkapta, ügyünket, amennyire tőle tellett, felkarolta. Ilyenformán a főiskola életét néhány esztendővel sikerült meghosszabbítani.

A főtitkár ítéletét azonban nem vonhatta vissza senki. A bizantin képmutatásnak és balkáni mesterkedésnek egy újabb korszaka után 1981-ben a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola megszűnt létezni.

Holott úgy, ahogy volt, beszédes példája volt a magyar oktatás ellen kiagyalt, sovén mesterkedésnek. Ugyanis: hiába akart valaki magyartanár lenni. Magyar nyelvtant, irodalmat csak romántanári képzettséggel taníthatott. A magyart nem tekintették fő szaknak, s ilyenformán a végzett magyartanár a kényszerűleg választott, kiegészítő, román szak alapján került Moldvába, romántanárként. Eredeti álmát, a magyartanárit szögre akaszthatta. Ám ennél is csúfosabban jártak a történelemszakosok. Egy későbbi belső rendelet alapján Románia történelmét csak román nemzetiségű tanárok taníthatták. Indok? A tantárgy maga szenvedélyt, hazafias lelkesedést kíván. Magyarán szólva: egy hézagos mitológia elhitetésének szenvedélyét. Ezzel pedig a tanügyminisztérium szerint a magyar tanárok nem rendelkeznek.

Az említett „belső rendelkezés” 1989-ben még érvényben volt.

 

 

Miron Constantinescu elvtársnak,

az RKP KB-titkárának

 

Bukarest

 

Tisztelt titkár elvtárs!

A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának legutóbbi büró-ülésén örömmel vettük tudomásul azt a közlését, miszerint tanügyi kérdéseinkben közvetlenül önhöz fordulhatunk, a KB-nak ahhoz a titkárához, aki ügyeinket a párt legfelsőbb vezetése elé terjeszti. Az alábbiakban olyan tanügyi kérdésben szeretném önt tájékoztatni, amelynek megoldása igen sürgős lenne.

A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán az 1973–74-es tanévre a román–magyar szakon, valamint román–történelem szakon idén nem tartanak már felvételi vizsgát. A tanügyminisztérium úgy rendelkezett, hogy első évfolyam többé nem indulhat. Ezt a következőkkel indokolják:

a) Maros megye jelenlegi tanügyi hálózatának méretei fölöslegessé teszik újabb tanügyi személyzet kiképzését.

b) A városunkban működő Pedagógiai Főiskola tanárképző munkássága nem felel meg a mai minőségi követelményeknek.

Ezzel szemben az intézmény tanári kara alulírottal együtt azon a véleményen van, hogy a minisztérium intézkedését az említettekkel nem lehet indokolni, mivel:

1. A Marosvásárhelyt 1960-ban létrehozott Pedagógiai Főiskola nem csupán Maros megye számára képez tanárokat, hanem az egész ország számára, s ilyenformán azoknak a megyéknek is, ahol a román lakosság mellett magyar nemzetiségű tömegek léteznek. Az intézmény országos jellegét az is bizonyítja, hogy hallgatóinak 80–85 százaléka más megyékből verbuválódott.

2. A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának tanári karát jórészt személyesen is ismerem. Meggyőződésem, hogy ezt olyan pedagógusok alkotják, akiknek tudományos, irodalmi és közügyi munkássága országos szinten is ismert s elismert.

3. A főiskola magyar tagozatának végzettjei – román–magyar szakosok és román–történelem szakos tanárok – Erdélyben s az ország más területein működve eddig is igazolták, hogy az általános oktatás mai követelményeinek megfelelő képzettséggel rendelkeznek; tisztességgel végzett munkájuk a testvériség szellemében fogant része, fontos tényezője az iskolai oktatásnak.

4. Hangsúlyoznunk kell, hogy román–magyar szakos tanárokat a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola kivételével sehol az országban nem képeznek. Ezek a fiatalok a két nyelv tökéletes ismeretében végzik oktatómunkájukat; jelenlétük a tanügyben minőségi tényezője az általános oktatásnak.

5. A „túltelítettség” érve ellen szól az is, hogy számos falusi iskolában olyanok oktatnak, akik nem rendelkeznek a törvényileg megkövetelt végzettséggel.

6. A tanügyminisztérium rendelkezése többek között azt sem vette figyelembe, hogy a magyar nemzetiségű, érettségizett fiatalok számára ezzel a tiltással teljes egészében elzárja a tanári pálya felé vezető utat, s ugyanúgy azt a lehetőséget is, hogy ilyen végzettséggel – főiskolai diplomával – újságírók, művelődési szakemberek lehessenek.

Tisztelettel kérem önt, Miron Constantinescu elvtárs, tájékoztassa a levelemben foglaltakról a párt legfelsőbb vezetőségét. Intézkedjenek, hogy a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán a tanügyminisztérium biztosítsa továbbra is román–magyar szakos és román–történelem szakos tanárok képzését.

 

Marosvásárhely, 1973. június 27.

 

Tisztelettel:

Sütő András

 

Ui. Amikor ezt a levelet megírtam, bizonyos voltam benne, hogy a helyi pártbizottság illetékesei a régi nótát fogják ismételni, miszerint: a fejük fölött Bukarestbe juttatott panasz egyúttal a vásárhelyi hatalmasságok följelentése is. Annak igazolása, hogy egy galád tervet, amit rájuk bíztak, nem képesek a szükséges ravaszsággal, a közvélemény riasztása nélkül megvalósítani.

Jól számítottam. Néhány hét múltán a megyei pártbizottság első titkára hívatott, s vágta hozzám indulatos szemrehányásait az én „sérelmi politikát tükröző” levelem miatt. S mivel Bukarest haladékot adott a kiszemelt intézménynek, a titkár is úgy tett, mintha nagyszívű megértéssel kezelné az ügyet, amelyről úgymond „hiányosak voltak az értesülései”. Jól tudta pedig, hogy én is jól tudom, miszerint a főiskola megszüntetésének tervét először vele tárgyalták meg.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]