Legyen végre Nemzetiségi Statútum!A második világháborút követő párizsi békeszerződések idejére a román hatalom ünnepire borotválkozott, frakkot öltött, hogy minél európaibb hatást keltsen a győztes hatalmak előtt. A nemzetiségek iránti demokratikus nagylelkűséget is bizonyítani akarta. Bizonyos tehát, hogy az ún. Nemzetiségi Statútum ezért készült el annak idején. Hogy aduként tehessék le a győztesek asztalára. De mint kiderült, csak ideiglenes bizonyítéknak kellett, nem alkalmazás végett. Az a Statútum megjelent a román kormány és a parlament Hivatalos Közlönyében, de soha többé nem esett szó róla, bár a mai napig sem vonta vissza senki, semmilyen fordulat alkalmával. Miután a nagyhatalmak Erdély ügyében teljesítették Románia követeléseit, a Statútum szerzői összenevettek, és kezüket dörzsölve vetették félre nagykeblű ígéreteiket. Ebből is kiderül, hogy az első világháborút követő békediktátumok következményeiből okulva, 1946–47-ben a győztesek valamivel több figyelmet fordítottak a kelet-európai nemzetállamok kénye-kedvére jutott nemzetiségek sorsára. Különben 1947 februárjában Gh. Gheorghiu-Dej, a RKP főtitkára miért hangsúlyozta volna egy nagyváradi beszédében a következőket: Észak-Erdély sorsának megítélésében a nagyhatalmak nem annyira a történelmi jogot, mint inkább a román kormány nemzetiségi politikáját vették figyelembe. A párizsi széptevésnek volt része tehát a Nemzetiségi Statútum is. Ennek legendája élt köztünk, reményeinkben, érveléseinkben, amikor az átejtett győztesek hidegháborús elfoglaltsága közben a Groza-kormány által meghirdetett jogainknak már csak maradványai ingerelték a nemzeti kommunistákat. Ilyen körülmények között ült össze 1970-ben Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa. Akkori hosszabb szövegemből mentem át most az alábbiakat.
Kedves barátaim!
Sajátos kérdéseinkről szólva azt szeretném hangsúlyozni újból, hogy valamely nemzet vagy nemzetiség kulturális fejlődését mindenkor annak iskolai hálózata határozta meg. Ezért fontos ügyünk az iskola, és azon belül főleg a szakiskolai oktatás. Mint jól tudják, erről sokszor, sok helyütt folytattunk már eszmecserét. Igényeinkről sokat vitáztunk a lehető legkevesebb eredménnyel. Ezért szólok újból az ügyről, mondván: mások felfogásával szemben továbbra is fenntartom azt a határozott véleményemet, hogy az 1948–58-as évek között, tehát egy évtizeden át működő magyar szakiskolák megszüntetése, beolvasztása a közös keretekbe helytelen volt, súlyos vétség volt. Az általános társadalmi nyugtalanságon kívül olyan károkat okozott, amelyeknek fölmérése lehetetlenség most egy fölszólalás keretében. Megannyi tiltakozásunk után azt gondoltuk, hogy az új tanügyi törvény, amelyet nemrégen szavazott meg a Nagy Nemzetgyűlés, rendezni fogja sérelmes állapotunkat. Azt gondoltuk, hogy figyelmet szentel olyan megoldatlan kérdéseknek, mint amilyen a középfokú szakmai, technikai oktatás a nemzetiségek nyelvén, számunkra magyar nyelven. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy ilyen magyar iskolák a felszabadulás előtt is voltak az országban, sőt az egyházak keretében is működtek. Nem csupán személyes véleményem, hogy magyar tanítási nyelvű szakmai iskoláink megszüntetése: az Alkotmány megsértése volt. Javaslom a Tanácsnak, kérje föl a tanügyminisztériumot e kérdés alapos megvitatására. Az előnyök, melyeket ezek az iskolák most a román nyelv elsajátításának dolgában jelentenek, távolról sem ellensúlyozzák azokat a hátrányokat, azt a tudati torzulást, amelyeket az anyanyelvi oktatás hiánya okoz gyermekeink tízezreinek tömegében. Hol valljuk kárát e mai helyzetnek? Először: a felvételi vizsgákon tapasztalható nagy arányú kibukásban, másodszor: saját nemzeti kultúránk (nyelv, írástudás, olvasottság stb.) nagymérvű hanyatlásában, harmadszor pedig: a fogalmi szegénység, a szaknyelv egyoldalúságának olyan mérvű kialakulásában, amely rendkívüli torzulásokat okoz a személyiségfejlődésben. A családi kör kereteibe szűkülő anyanyelv elszegényedése folytán nemzedékek távolodnak el végzetesen saját nemzeti kultúrájuktól. Továbbá: a tanügyminisztériumnak külön kellene tanulmányoznia az ún. szórványmagyarság gyermekeinek tanulási lehetőségét. Számtalan helyen, ahol nem telik ki belőlük a minisztérium által megszabott osztálylétszám, az elemi iskolák ötödik osztályától kezdve csak román nyelven folytathatják tanulmányaikat. Sajátos kérdés sajátos megoldást kíván! Akár a tankönyvek kérdése például. Lehetetlenségnek tartom, hogy a román iskolák számára írott-szerkesztett tankönyvek egyszerű lefordításával már biztosítottnak vélik az anyanyelvi oktatás követelményét. Magyarok által szerkesztett tankönyvek kellenek! A zenei anyanyelv kialakítása végett is. Úgy gondolom, senki sem vitatja a zenei anyanyelv kialakításának fontosságát. Miként a román gyermek zenei anyanyelvének szerves része egy Enescu művészete, ugyanúgy illeti meg a magyart, hogy nevelésének szerves része legyen pl. Bartók és Kodály életműve. De mi a teendő, mikor a románból lefordított zenei tankönyvek a minimálisnál is kevesebbet nyújtanak mindabból, ami a magyar zenei anyanyelvet jelenti. A válasz egyszerű: a nemzetiségek számára megfelelő zenei tankönyveket kell szerkeszteni! Hasonló a helyzet a nemzetiségek történelmi oktatásának terén is. A mostani tankönyvszerkesztői koncepció következtében gyermekeink abba a feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek, hogy számukra a klasszikus magyar irodalom történelmi hátterét kizárólagosan a román nemzeti történelem jelenti. Ilyenformán a Bánk bán, Arany János Toldija vagy Petőfi költészetének történelmi háttere éppoly ködös marad számukra, akár egy shakespeare-i királydrámáé. A gyerekeink megtanulják Románia történelmét, de mindezidáig senki sem vette figyelembe, hogy ismerniük kell saját nemzeti történelmüket is. Ifjúságunk mai nemzedékei számára a magyar irodalom történelmi háttere éppoly távolivá, „külföldivé”; történelemfölöttivé ködösül, mint akár a perzsa vagy skandináv kultúra. […] Újból és újból föl kell vetnem itt, hogy a nemzetiségek egyenjogúságát szolgáló törvények rendszeres megsértése úgyszólván napi jelenség. Elmaradott tudatú tisztviselők, egységvezetők a legváltozatosabb munkakörökben mellőzik a meglévő törvényes előírásokat is. Túlkapásokat azonban puszta nevelő munkával megszüntetni nem lehet. De meggyőződésem, hogy egy olyan Nemzetiségi Statútum, amely az alkotmányos előírásokat is összegezné, kötelező erejű, szabályozó törvényként a túlkapásoknak egy részét bár megakadályozná. Ha életünk sok más területén semmilyen állampolitikai elv érvényesítését nem bízzák csupán a „szocialista öntudatra”, miért engedik át szubjektív tényezőknek épp azt a sérülékeny teret, amilyen a nemzetiségi jogok védelme és gyakorlása? Miért?
(1970) |