Imamalom

Kedves barátaim!

 

Gyakran hallani, hogy a nemzetiségi kérdést minálunk örökre megoldották. Holott azt nem lehet egyszer s mindenkorra meghatározott formák, örök időkre szóló megoldások példatárának tekinteni. Az életünk naponta vet föl új, megoldandó problémákat, amelyekkel korábban nem számoltak sem törvényhozók, sem politikusok. Arról nem szólva, hogy mennyi még mindig az elvi zűrzavar a nemzetiségek meghatározásában. Sokan nem akarják tudomásul venni, hogy semmilyen nemzetiséget nem lehet belesorolni a nemzet fogalmába. A romániai magyarságról szólva tudniok kellene pedig, hogy egy történelmileg kialakult, nemzeti nyelvében, kultúrájában meghatározott etnikai közösségről van szó. Amiként a nemzet, a román nemzet etnikai közösség, hasonlóképpen a magyar nemzetiség is a maga sajátos létfeltételeinek összességével van jelen a társadalomban. Ez a magyarság csak közösségi mivoltában teljesítheti ki önmagát a közös hazában. Jogait tekintve nem elegendő tehát az egyéni jogok számbavétele. Hiszen a szavazati jogról pl. elmondható, hogy egyszer s mindenkorra megoldott.

A közösségi jogokról azonban ez nem mondható el.

Mai tanácskozásunk értelmét, szükségességét épp az a tény szabja meg, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása is folyamat. A dolgok természete szerint mindenekelőtt a felépítményrendszerben, a művelődési intézmények terén zajló folyamat. Ezért óhajtanám fölemlíteni a következőket:

1. Amiként a nemzetnek, ugyanúgy a nemzetiségnek is van történelme és történelmi tudata. Ez utóbbi kétségtelenül a sok évszázados közös sorsban alakult, tehát sajátságos vonásokkal gazdagodott is, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a nemzetiség történelme: saját nemzetének történelme. Ilyen értelemben kritikailag kell felülvizsgálnunk a tankönyveket s mindazokat a kiadványokat, amelyeknek szerzői – pl. műemlékeink, városaink történetének vázolásában – a tényhamisítástól sem riadnak vissza. Folytatólag hadd tegyem hozzá e gondolatsorhoz: a történelem nem elektronika, nem atomfizika, hanem a nemzeti tudat alakításának is tényezője. Gyermekeinkkel történelmünket az anyanyelvükön kell megismertetni. Mióta mondjuk ezt! A magam részéről még mindig reménykedem abban, hogy a tanügyminisztérium végre megérti egyszer: az a tény, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláinkban a történelmet nem a gyermekek anyanyelvén adják elő, sem pedagógiailag, sem politikailag, sem semmilyen szempontból nem helyes! Elfogadhatatlan. A román nyelv elsajátításának követelményét nem lehet fölébe rendelni a történelmi oktatás követelményének.

2. Tanácsunk bukaresti plenáris ülésén elhangzott a bejelentés, miszerint mind a kolozsvári egyetemen, mind a marosvásárhelyi orvosi egyetemen biztosítani fogják a tantárgyak döntő többségének kétnyelvű előadását. (Román és magyar nyelven.) Jó intézkedésnek ígérkezik a magyar oktatási nyelvű szakmai iskolák hálózatának újbóli létrehozatala az alapvető, vagyis tömeges szakmákban. Marosvásárhely s a megye lakossága indokolt érdeklődéssel várja: milyen intézkedéseket hoznak azért, hogy minden gyermek az anyanyelvén tanulhasson. Ott is, ahol osztálylétszámuk kisebb a minisztérium által előírt létszámnál.

3. Meg szeretném kérni a mostani tanácskozásunkon jelenlévő Oláh Tibor professzort, mondja el, miként vélekedik arról, hogy abban a Pedagógiai Főiskolában, amelyet „a párt nemzetiségi politikájának szellemében” kétnyelvű (román–magyar) főiskolaként hoztak létre, néhány évvel ezelőtt önkényesen megszüntették a világirodalom magyar nyelvű előadását? Ennek a tantárgynak ugyanis épp Oláh Tibor az előadója. A kérdés szónoki, de föl kell tenni: az említett betiltásra kinek volt szüksége? S vajon nem arról van-e megint szó, hogy egy alkotmányos jogot alárendeltek a román nyelvtanulásnak?

4. Az anyanyelv szabad használatának, társadalmi érvényesítésének fogalomkörébe tartozik a kétnyelvű feliratok kérdése is. Tehát az ország magyarlakta részein a román mellett magyar nyelvű feliratok is szükségesek a kereskedelemben, intézmények homlokzatán, helységnévtáblákon stb. Ismétlem: mindenütt, ahol megfelelő százalékban magyar lakosság létezik. Bizonyos megyék, mint például Kovászna megye illetékesei máris végrehajtó bizottsági határozatot hoztak erre vonatkozólag, és azt a sajtóban is közölték. De másutt azt mondják: ez formális kérdés. Tehát nem kell a magyar felirat. Én pedig azt mondom: hagyják, hogy legyünk formalisták! De más is van itt. Ha elfogadjuk a tényt, miszerint az egyéni jogok mellett kollektív jogok is léteznek, ebből nyilvánvalóan következik, hogy a szabad nyelvhasználat fogalmába beletartozik a nyelv közösségi használatának minden formája is. Nem abból az esetlegességből kell kiindulni, hogy valaki tudja, vagy nem tudja, mi az: textil, hotel, büfé stb. Ez a kérdésnek szatócsfelfogása. Mint az a megyei nemzetiségi tanácselnöké is, aki azt mondotta: Máramaros megyében mindenki jól beszél románul, tehát nem szükséges a rendelkezések kétnyelvű közlése, kinyomatása, kifüggesztése. Mert úgymond: így papírt spórolunk.

Saját anyanyelvének rovására papírt akar spórolni a derék ember. A derék magyar!

Pedig – ismétlem – nem pusztán adminisztratív kérdésről van szó. A nemzetiségek nyelvének nyilvános használata, történelmi örökségünk megbecsülésének lehetősége, emlékházaink, szobraink ügye, a nagyjaink nevét viselő utcanevek kérdése: a nemzetiségi politika kérdése. Ennek ellenére teszik lehetetlenné folyamatosan rengeteg jó kezdeményünk megvalósítását.

Példát mondok rá. Miután jómagam is, mások is kínos-keservesen elfogadtattuk azt a javaslatunkat, hogy Marosvásárhelyt Eminescu, román klasszikus költő szobrával egyidejűleg állítsanak szobrot Petőfi Sándornak is, általános öröm támadt a városban. Egy alkalommal, hogy ügyünk „megerősíttessék”, a párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu elvtárs előtt is elmondtam a tervet. Amely most megvalósul. De miként? Csak részben. A román költő szobra elkészült, a Petőfiét levették napirendről.

Pedig e két szellemóriás, talán épp karnyújtásnyi közelben, közös örökség megbecsülésének lehetett volna a bizonyítéka.