Előszó

Etnikai létének puszta megmentése végett háromnegyed évszázada vívja küzdelmét Romániában Erdély magyarsága. Aki e nép fiaként ugyancsak kisebbségi sorsban élve keresi létének értelmét, e közösségi küzdelemből nem vonhatja ki magát.

Ez erkölcsi és fizikai lehetetlenség.

Amikor a történelem egy nemzeti közösséget azzal büntet, hogy annak bizonyos ideig minden erejét a fennmaradásra kell koncentrálnia, akkor ez alól senki számára nincsen kibúvó. Az ítélet a közösség minden tagjára érvényes; így tehát az átok megtörése is csak közösségi küzdelem útján lehetséges.

A lét és nemlét határmezsgyéjén küzdő-küszködő lelkek pedig az írástudóiktól várják a legnagyobb segítséget. E jogos várakozás felismeréseként vetettem papírra évtizedeken át azokat a szövegeket, amelyeknek csekély töredékét e könyvben kaphatja most kézhez az olvasó.

Van-e értelme mostani, új helyzetünkben régi kisebbségi nyomorúságokkal foglalkozni? A kérdésre az a társadalmi valóság válaszol, amelyben, íme, véres magyarellenes pogromok is lehetségesek. A Ceauşescu-féle diktatúra megdöntése után kialakult új helyzetben nemzetiségi-jogi kérdéseink a régiek maradtak, sőt véres támadások veszedelmeivel is gyarapodtak.

Ezért állapítom meg szomorúsággal, hogy könyvem mondandója, sajnos, semmit sem veszített időszerűségéből. Alapvető jogaink megszerzésének dolgában nagyrészt ott tartunk, ahol 1989 decemberében új reményekkel az égre fölnéztünk. A kezdeteknél tehát.

Ilyen körülmények között úgy gondolom, nem haszontalanság kisebbségjogi küzdelmünk mai lövészárkait összekapcsolni a tegnapiakkal. A múlt tanulságaira igen nagy szükségünk van. Közülök így szól az egyik: amivel tegnap kudarcot vallottunk, azzal ezután sem megyünk semmire. Kudarcok gazdag gyűjteményét kínálja ez a könyv ügyünk mai harcosainak – okulás végett. Ami viszont nem kudarc benne: az annak újbóli megtapasztalása, hogy sok évtizedes bénultságából fölserkenten küzdőképessé vált megint az erdélyi, a romániai magyarság. E több mint kétmilliós nemzeti közösség erejét a folyamatos menekülés vérveszteségei ellenére is növeli egy történelmi felismerés: nevezetesen, hogy 1989 véres karácsonyán maga is a halál szakadékából szabadult meg, hiszen félig-meddig elnyeletett már, ott fulladozott a kisebbségeket fölzabáló, nagynemzeti-kommunista óriáskígyó torkában.

Jajkiáltások a Boa constrictor szájából – írhatnám címként könyvem homlokára, ám ezzel teljesen a múlthoz kapcsolnám.

Holott följegyzéseim arról is hírt adnak, hogy történelmi esélyünk van immár a megmenekülésre. Ez a lehetőség persze nem úgy jön elibénk, mint valamilyen történelmi lakodalmas menet.

Áldozatot kíván inkább, némelykor véreset is. Ingyen jövendőre pedig hiába várnánk. Amikor az ilyet osztogatták, nem voltunk az Isten közelében.

 

S. A.