Rigó és apostol

 

Marosvécs

A család emlékezete szerint dédanyám egy ihletett pillanatában megjósolta, hogy gólya fog a házunkra fészkelni. Ennek legalább száz esztendeje. Azóta is, mikor tavasszal megérkeznek a gólyák, nyakunkat tekergetjük az ég felé. „Nézd csak, te fiam – hallom apám hangját –, az a sárga lábú mintha fél szemmel a kéményünket lesné.” De csak ennyi! A hosszú csőrű madár puha szárnycsapásokkal tovább repül a gyekei nádasok felé. Ott is várja egy ház, amelynek a bütüjén egy nyugdíjba romlott szekérkerék látható. Ősi szokás a Mezőségen az effajta gólyacsalogatás. Fölépül a ház, tetejére fészekalapnak fölkerül a kerék, aztán sok idő múlva összedől a ház, a kerék még mindig üresen áll, de míg jönnek és mennek a gólyák, a reménység is marad. Volt eset rá – emlékszem gyermekkoromból –, hogy lélekszakadva rohant a gyermek az apja után a kocsmába: „Jöjjön, édesapám, a gólyák a kerékre hordják az ágat, s kelepelnek.” Az ember pedig rohant észveszejtve, nagy, táncos léptekkel, olyan örömmel, amit csak a várakozás hozhat.

Kiadósan és türelemmel – a híres angyalival – várni, vonatot, gólyát, valamely hivatalnok ábrázatát lesni vagy éppen egy török hódoltság végét kivárni, ehhez a parasztok értenek igazán. Minden leckék közül ezt kellett a legjobban megtanulniok. A rostokolást. Nem a reményvesztettek szunnyatagsága ez, miként egyesek gondolnák, bár nem is a szerelmesek célratörő epekedése. Úgy sejtem: valamilyen titkos kapcsolat inkább az eljövendővel, az idő mélyén érlelődő valósággal. A mesebeli gyermekkel, aki sír, kiabál az anyja méhében, akivel már beszélgetni lehet: „Várd ki, fiam, az idődet!” Számos példa mutatja, miszerint a népmese is a várakozás művészete. Egyszer csak hazajön győztesen, oldalán a királylánnyal, az a legkisebbik fiú.

Öcsém gyakorta kibandukol a falu végére, ahol az élet nagy vándorlása zajlik. Leül a sánc martjára, s napraforgómagot rágva lesi kitartóan az útkanyart.

– Kit vársz? – kérdik az emberek.

– Bátyámat.

– Hát jön-e?

– Jönnie kell.

És vár sötétedésig.

Hónapok múlnak el, és ha egyszer megérkezem, ő az első, aki a nyakamba borul: „Ejnye, mióta várlak!” A szemrehányás mellett arcán megvillan az elégtétel öröme is: lám, kifogott rajtam. A sáncmarti rostokolás erejétől nem lehet őt megfosztani. Akárcsak nagyapámat, aki reggelente kitelepedett a tornác fájára, s behúzott nyakkal, Gandhi türelmével várta, míg a tyúk a ketrecből eléjön, tollászkodik, szemelget, s végül – déltájt – megtojik. Akkor aztán nyargalt a boltba egy pakli dohányért. Az ötvenes évek tükrében apámat sem látom másként, csak hivatali ajtók előtt várakozva, adócsökkentés hírét szimatolva, a száraz botot lesve, hogy kivirágozzék. Végül a bot valóban lekerült a hátáról.

Móricz csugari parasztjai a várakozás groteszk formáival keltenek harsány hangulatot, tragikomikusat inkább, mint vígjátékit. Hányszor elnézhetjük őket ma is, amint tarisznyából köröm közül falatozva, a doktor urat, ügyvéd urat, az agrárfelelős elvtársat várják reggeli szürkület óta. Ez a türelem néha, láthatatlan formát öltve, a lélek legmélyére húzódik vissza, elfészkeli magát az életérzésben. Ez a hosszabb időre való berendezkedés hozza aztán a meglepetéseket.

Itt Marosvécsen is, ahol a művelődési ház előtt helyi és környékbeli emberek várakoznak a népgyűlés megkezdésére. Csöndesen beszélgetnek, szivarozgatnak, latolgatják a kezdés esélyeit. Érdemes-e vajon várakozni, ha már a szomszéd falusiak – mert miattuk az időhúzás – még mindig nincsenek itt? Már hogyne lenne érdemes! – erősíti valamelyik, s menten példát hoz föl. Valamelyik sógora a háború utolsó esztendejében kilépett a házból, hogy enni adjon a kutyának, majd visszajött aztán – hét esztendő múlva. Ugyanis az a balszerencse érte, hogy beráncigálták egy – szökés miatt – hiányos létszámú fogolycsapatba.

– De visszakerült, uram! És enni adott a kutyának.

– A lemondást valóban nem szabad elhamarkodni. Még a hegyek is elmozdulnak a helyükről. Hát akkor az ember sorsa!

Hogy magam is közéjük s a szóba elegyedem, tudtomra adatik, miszerint ebben a faluban névrokonaim vannak, ha ugyan nem vérségiek. Az egyik máris előkerül, messziről lobogó rokoni érzülettel és fejcsóválva: no, lám csak, mi minden megesik. Parolázunk nagy lendülettel, s olyanformán vesszük számba egymást, mint akik egy elveszettnek hitt ládafiából kerültek elő.

– Mintha ismernők egymást! – lelkesedem.

– Mintha nemigen – mondja. – Ugyan bizony mikor találkoztunk volna?

– Hát, amikor még vargyasiak voltunk. Ott leégett volt özvegy Daniel Ferencné udvarháza, s annak a kazettás mennyezetét Sütő János és József bátyánk készítette, majd később János fia, Samu fogott hozzá a reneszánsz ajtóhoz, aminek oly nagy híre ment a faragóművészetben. Samu ugyanis már akkortájt párkányozó gyalut, túróenyvet használt, ami nagy dolog volt. Vargyason élt és dolgozott a festéktörő Sütő Pál is, majd annak unokája, István, továbbá István fia, III. József – a másodikkal nem tudni mi lett, remélhetőleg nem ő volt a német-római császár – és IV. József. Ez utóbbi nagy hírnévre tett szert a homoródoklándi és homoródszentmártoni templomok díszítő munkálataival, főleg a festett karzatokkal. Ugyanő vetődött el végül Pusztakamarásra, a szülőfalumba, ahol a Kemény család udvarházában végzett asztalosmunkát. Ez idő tájt kerültek a Sütők Marosvécsre is, ahol ugyancsak nagy keletje volt az asztalosmunkának és a tulipántos ládának. Így váltunk el, ha jól emlékszem, éppen Fiátfalván, mert kezdetben, mikor az említett udvarház leégett, még ott lakott az egész család az Ugronok földjén.

– Most már nekem is rémlik – vakarja fejét a rokon. – Régecske volt.

– Mindössze négyszáz esztendeje, vagyis 1568-ban. Ezt a tudós ifjú Kós Károlytól tudom, aki egyik értekezésében alaposan utánanézett az egész famíliának.

– Hát akkor jó, hogy kivártuk egymást!

– El is veszhettünk volna valahol útközben.

A találkozás örömére meg kellene most inni egy pohár bort, valamit, de sürget a gyűlés, azután a másik a szomszéd faluban, így hát csak nézzük egymást, hogy módosított-e rajtunk valamit az idő. Négyszáz év alatt lehetett alkalma. Néhány kudarcnak a jelét véste az arcunkra meg a szemünkbe, egyébként maradtunk, akik eddig is voltunk, legföljebb annyi változással, hogy az udvarházépítő, templomberendező család kései sarja – ifjú Sütő Béla, aki 1919-ben született – valamivel kisebb méretű munkák fölé hajol: alkalmi rendelésre, hetivásárokra bababútort készít. Kicsi bölcsőt, mit a két ujja között renget. De abból még kinőhet valami.

 

Naumburg, NDK

Valóságos tanmeseként köti le a figyelmem ebben a német városkában egy másik mester példamutatása. Egy kőrelief tizenkét apostola a híres dóm előterében; a monumentális faragászat és a kisplasztika szerencsés párosítása. Szerencsés szó szerinti értelmezésben is, mivel az apostolokat – nyilván hadizsákmányként vagy tán mint hadifoglyokat – a franciák 1920-ban el akarták hurcolni; ekkor derült ki a mester huncutsága. A bakarasznyi alakok a tonnás tartóoszlopokkal egyetlen egységet képeznek, csak a dómmal együtt lehetne őket onnan elhordani. Ennek mintha tudatában is lennének: tizenkét boldog gyermeket látok itt, aki megmenekült a franciáktól, Kálvin képromboló indulatától és Luther haragjától. A kicsiség öröme a nagyság és szilárdság védelmében.

– Ki csinálta ezt vajon? – kérdi bukaresti barátom.

– Benczédi – mondom. – Tudod, Sándor, a korondi.

Jegyzi szemrebbenés nélkül. Kérdésemre, hogy a dolgot nem tartja-e érdekesnek, csak a fejét rázza: ha Eisenach fölött a várban magyar királylány szenvedéseit mutatják a freskók; ha Tibetben ugyancsak valami Sándort – nem korondit, hanem kőrösit – emlegetnek; ha Sydneyben magyar orvos húzta ki a fogát; ha az első ember, aki Amerikában zsilettpengét akart eladni neki, ugyancsak magyar volt, miért csodálkozzék akkor még egy plusz Sándoron? Még akkor is, ha ez a munka a XII. században készült.

Persze hogy igaza van. Csak én tudnám leszoktatni valahogy magam a csodálkozásról. Még mindig elámulnék, ha kiderülne, hogy ezeket az apostolokat valóban Benczédinek valamelyik őse faragta.

Ezúttal a mester ismeretlen. A naumburgi kőfaragó – így emlegetik. Sorsa némi rokonságot mutat a vargyasi bútorfestőkével. Részint a hányatottságban, részint a nagyratörő s végül névtelenségbe hulló álmodozásban. Amiként Sütő János Fiátfalváról, a kőfaragó Észak-Franciaországból indult vándorútra, hátán a szerszámosládával, elméjében csodás szobrocskák képével. A dolog lényegét tekintve potomság, hogy egyiket Abásfalva és Pürkerec, a másikat egy Lipcse, Drezda vagy Brandenburg várta. Kicsi víz, kicsi hal. A teremtő szándék – tán a képesség is, akár Bolyai esetében – azonos lehetett. Legföljebb Pürkerecen több káprázat szükségeltetik a teljesítmény megítéléséhez. Vagy több idő az elismeréshez. Ami káprázat nélkül is nyilvánvaló: a hely s a körülmények másfajta – kegyetlen – beleszólása a véső és kalapács hangjába. Európa takarója alatt mindig is lábtól aludtunk; tudvalevő – már annak, aki egyáltalán tapasztalta –, hogy az ágynak ez a fele huzatosabb.

Német babonaként emlegetik, miszerint az Isten bizonyos helyekhez közelebb lakozik, mint másokhoz. Magunk ilyenformán a közelségével kérkedhetünk; túl gyakori látogatásaival, hóna alatt egy-egy tatárjárással, török uralommal és egyéb ajándékaival, melyek a XVI. századtól kezdve kiütöttek bennünket az eladdig jó szusszal bírt európai versenyből. Néhány századnyi idő így csurgott el a markunkból. Csöppenként kell megint összegyűjtögetni. Efölött sokat búsultak a költők. A pürkereci késedelem nyilvánvaló, de nem behozhatatlan.

– Mert hallgass csak ide! – fordulok a már említett barátomhoz, mikor észrevettem, hogy az egyik apostol, amelyik leginkább hasonlatos a Benczédi székelyeihez, felém nyújtja a kalapját.

Madárhangot is hallok, s a kőkalap peremére leszáll egy rigó.

Egy örvös rigó, csőrében a fiókáinak hozott eledellel. A madár tátja a csőrét, mi alant a szánkat, a dóm harangozója mosolyog diadalmasan, és elmagyarázza, mit is látunk tulajdonképpen.

A naumburgi mester – olyanszerű pillanatában, mint dédanyám, midőn a gólyafészket megjósolta – két kőtojást helyezett el az apostol fészekszerűleg kiképzett kalapjába. Nyilván azzal az elgondolással, hogy ha kedve lesz, egy madár majd belefészkel. Kiszámítjuk hirtelenében, hogy ennek éppen nyolcszáz esztendeje. Ennek az évnek a tavaszán pedig megszólalt a rigó a templomban. Ha ajtó, ablak zárva van, a külső párkányra telepedve füttyöget a harangozó után, a pap után. A harangozó fejében sokfajta érdekes gondolat fészkelhet. Most csak egyet közöl velünk, hogy megértsük valahogy a dolog lényegét:

– Az ablakot, kérem, mindig nyitva kell tartani.

 

(1970)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]