Advent a Hargitán
|
Dicsértessék Krisztus |
Az magos egekben |
Ti kegyelmeteket |
Kapta egészségben |
Tartson és marasszon |
Vég nélkül örömben |
József, Mária és az Angyal belépnek, József botjával hármat kopog.
JÓZSEF
Egészséggel gazda |
Nyisd meg az ajtódat |
Ereszd bé megőszült |
Te jójakaródat |
Evvilág urának |
Éltető dajkája |
Mer az utazásban |
Igen elfáradott |
Királyszolga ránéz a Királyra, a Király bólint.
KIRÁLYSZOLGA
Jer bé hát barátom |
Fűttőzz egy kevést |
Kolompszó kíséretében belépnek.
MÁRIA
Ó egeknek ura |
Világ megváltója |
Tekints alá mennyből |
Szegény szógáidra |
S ne hagyj el minket is |
Ez bujdosásinkba |
Az énekszó alatt a jobb és bal erkélyről leányok csúsznak a színpadra.
ÉNEK
Együtt éneklik, a verssorok között a Pásztorok kolompolnak.
A Szűz egy fiat szült |
Ki mennyben öröm-gyűlt |
Pásztorok örüljetek |
Szabadítónk földre szállott |
Örvendjetek |
ANGYAL
Glória glória |
Ének szent szűz dió |
Hatalmas suvadás.
Félbeszakad a kántálás. A betlehemesek összegörnyednek, majd a veszély elmúltával „fűszál hegyén” kilopódzkodnak a színpadról.
|
Bódi Vencel boronaháza a Hargitán, a Kicsi Romlás nevű szurdok fejénél. A ház – a hegyi házaktól eltérőleg – csupa ablak, és kint csupa hó. Hófalak, hódunnás, szárnyas nagy fenyőfák és az ereszen méteres jégcsapok halványkék orgonája. Ha fúj a szél: ez az orgona megszólal, de vijjog, süvölt és hörög is némelykor. A ház sarkától kezdődőleg jobboldalt szédítő sziklahasadék: a Nagy Romlás, ugyancsak hóval borítottan. A lakás előterében Bódi Vencel műhelye és nappali tartózkodóhelye. A falon változatos méretekben hat kovácsolt, színes lámpa, meg egy vadászfegyver. Nyitott kandalló, asztal, kanapé, heverő. A háttérben Bódi hálószobája. Aki bal oldalról jön: a Kicsi Romlás kaptató ösvényén jut a ház bejáratához. Amikor a függöny fölmegy, Csudalátó Dániel és Bódi Vencel a Kicsi Romlás kaptató ösvényén igyekszik a ház bejáratához, miközben nyomásznak is, meg-megállva, sőt időnként nekitérdepelve.
BÓDI
Hóna alatt karácsonyfának kivágott fenyő, jobb kezében balta. Azért ezt az egyet nehezen hiszem el, Dániel. Legyen bár a neved Csudalátó, akkor is azt mondom: erősen hozzálódítottál.
DÁNIEL
Jobb kezében balta. Becsületatyaúristenemre!
BÓDI
Pssszt! Halkabban!
DÁNIEL
Ha nem hiszed el nekem, aki a halálból föltámadtam, kérdezd meg Antalt…
BÓDI
Szent Antalt?
DÁNIEL
Stég Antalt. Becsületatya…
BÓDI
Psszt! Halkabban, az istenedet! Másodjára is meg akarsz halni? Itt a Nagy Romlás a fejed fölött, és kiabálsz.
DÁNIEL
Régebben lehetett. Csak lövöldözni nem lehetett.
BÓDI
Most már egyiket sem lehet.
DÁNIEL
Hát akkor mit lehet?
BÓDI
Mindent azon kívül, amit nem lehet.
Távoli hósuvadás hangja.
DÁNIEL
Keresztet vetve. Omlástól és kísértéstől ments meg, Uram, minket.
BÓDI
Nem mondtad, hogy a kiabálás kísértésétől.
DÁNIEL
Tudja ő, minek a jogát vette el tőlünk.
BÓDI
Akkor ahhoz tartsd magad! Látván, hogy Dániel köhögni akar. A sapkádba. A sapkádba!
DÁNIEL
Beleköhög a sapkájába, miközben távolról farkasvonítás hallik. Hát nekik szabad?
BÓDI
Farkasok. Nekik nincs sapkájuk. S aztán hogy volt?
DÁNIEL
Hát amikor a lány, ez a Réka, madárrá változott, ahelyett hogy Stég Antalnak a vállára vagy a kalapjára szállott volna, gyalogosan folytatta a legény oldalán az útját. Úgy beszélt föl hozzá a hóból. Az, Mózesként a hegyről, le-leszólt neki, de messzecske voltam, nem értettem a szavukat.
BÓDI
Milyen madár volt?
DÁNIEL
Nem volt nagyobb a menyecskemadárnál. Mint az ott, né!
BÓDI
Halkabban, a jó istenedet! Nem azt kérdem: mekkora volt. Hanem, hogy milyen volt?
DÁNIEL
Ügyes, eleven mozgású. Később a nyomát is megnéztem ennek a vadőrnek, a Stég Antalnak a vasalt bakancsának a nyoma mellett. Kicsi, nyakbavaló fehér kereszt volt a lába nyoma. Tip-tip-tip, a másiké meg supp-supp.
BÓDI
Tip-tip-tip-supp. A színét mondd, ember!
DÁNIEL
Ahogy kivehettem a szikrázó fehérségben: kékes volt. Azúrkék, zöld fuvintással, a feje pedig, ahogy oldalról láttam: piros, kék és fehér.
BÓDI
A csőre?
DÁNIEL
Nagyocska. Úgy tetszett: nem énekre, inkább kapásra termett.
BÓDI
Milyen kapásra?
DÁNIEL
Mindenre, ami kedve szerint való.
BÓDI
És a feje is nagyobb volt, mint a menyecskemadáré. Csíkos kendő lehetett a kontyán.
DÁNIEL
Eltaláltad.
BÓDI
Jégmadár volt. Rékából jégmadár lett. Csakhogy itt van, ami a hozzálódítás.
DÁNIEL
És az mi lenne?
BÓDI
Hogyan mehettek ők gyalogosan egymás mellett?
DÁNIEL
Úgy, hogy Antal folyvást lassított, Réka, vagyis a jégmadár, szaporán aprított mellette. Úgy beszélgettek. Ebből csak annyit hallottam, a madárnak egy gyönge kiáltását: hová viszel engem, Antal? Hová viszel engem?
BÓDI
Hová vihette?
DÁNIEL
Ez az, amit egyelőre nem lehet tudni.
BÓDI
Mert hihetetlen, amit mondasz. Hogy ők gyalogosan mentek volna egymás mellett. A madár a nagy hóban nem szeret gyalogolni, és kiváltképpen a jégmadár. Annak mindenképpen föl kellett volna szállnia a Stég Antal vállára vagy a kalapjára. Réka nem az a természet, hogy ne repülne, ha egyszer szárnya van.
DÁNIEL
Nem repült.
BÓDI
Beszélsz bele a világba.
DÁNIEL
És itt van rá a bizonyíték. Látod ezt a nyomot?
BÓDI
Abbiza.
DÁNIEL
Supp, supp! Ez a Stég Antalé. És ez a kicsi nyakbavaló, fehér keresztecske, tip-tip-tip, ez a jégmadáré.
BÓDI
Ha nem egyéb: igazad van.
DÁNIEL
De lássuk, hová vezet? Vencel komám! A házad felé vezet.
BÓDI
Az én házam felé? Nem gondoltam volna. Nézzük csak.
Négykézláb másznak a nyomok mentén a ház bejárata felé.
DÁNIEL
Itt a vége. Nézd, a madár nyoma megszakadt. Itt történt a tragédia. Stég Antal megcsúszott, a madár szökdécselt néhányat, és aztán vége.
BÓDI
Elrepült volna?
DÁNIEL
Megfogták.
BÓDI
Vajon?
DÁNIEL
Megfogták és bevitték a házba.
BÓDI
Melyik házba?
DÁNIEL
Melyik házba. Kétórányi járásra vagyunk a falutól, közöttünk csak az Isten és a Nagy Romlás, köröttünk csupa vadon és farkasordítás, ő meg azt kérdi: melyik házba. Isten házába kellett volna. Tisztességes ember oda viszi a mátkáját, Réka pedig gyűrűs menyasszonya volt Stég Antalnak. De nem oda vitte, Vencel! Hanem ide, a te házadba! És már nem először, Vencel! És ha lehetséges: ne viselkedj fehérnép módra.
BÓDI
Én. Fehérnép módra. Én, aki azzal az egy szál kicsi fejszével hét medvét megöltem. Fehérnép módra. Ezt mondd még egyszer.
DÁNIEL
Pssszt! Ne bomolj, ember! Nem a bátorságodat vontam kétségbe. Azt mondtam, hogy akár a fehérnépek: csak arra emlékezel te, amire akarsz. A többit elfelejted.
BÓDI
Mit felejtettem én el?
DÁNIEL
Azt, hogy Stég Antal a jégmadarat ide bevitte a te házadba.
BÓDI
Az nincs elfelejtve. Csakhogy nem vitte.
DÁNIEL
Hát?
BÓDI
Hanem hozta. Puliszkát kavartam éppen, amikor Stég Antal bekopogtatott. Rékát hozta az ölében. De több kérdésed ne legyen. Ami ezután történt: kettejük dolga.
DÁNIEL
Hangosan. A kettejüké?
BÓDI
Ki másé lenne még?
DÁNIEL
Jól tudod, Vencel. A fiamé. Gábor fiamé.
BÓDI
Ő már kiesett ebből a bölcsőből.
DÁNIEL
Tudod, ugye, hogy gyermekkoruk óta szeretik egymást?
BÓDI
A gyermekkori szerelem olyan, mint a cigánypurdé, mint a májusi tél. Az csak jön és megy.
DÁNIEL
Ez nem olyan volt. Tudod, Vencel, hogy az én Gábor fiam egyszer már meghalt volt emiatt a… jégmadár miatt?
BÓDI
Tudom.
DÁNIEL
Tizenöt esztendős volt akkor. Utolsó pillanatban vágtam el az akasztókötelet. Úristen, hogy elvertem akkor azt a szegény gyermeket, úgy meghintettem, hogy a földig esett. Tudtad ezt?
BÓDI
Hogyne tudtam volna. De miért vallatsz te most engem?
DÁNIEL
Amiért ezt a jégmadár-nyomot is. A való helyzetnek megismerése végett. Mert a fiam se nem lát, se nem hall. Az most egy dürgő vadpáva. Csak énekel, énekel és rázza a szárnyait. De mi lesz ebből, Vencel, ha Gábor megtudja, hogy Stég Antal a jégmadarat ide megint bevitte? Azt csak én tudom, aki egyszer már ugyancsak meghaltam.
BÓDI
De szerencsére másodnapra feltámadtál.
DÁNIEL
Harmadnapra.
BÓDI
Másodnapra.
DÁNIEL
Harmadnapra.
BÓDI
Megint hozzálódítasz. Másodnapra.
DÁNIEL
Harmadnapra. Csak harmadnapon hallottam a szút percegni.
BÓDI
Hol percegni?
DÁNIEL
A koporsódeckában. A fene a bélüket. Hát ilyen deckát adtak.
BÓDI
Tudom, szereted a halálod napjait szaporítani. De másodnapra te már feltámadtál.
DÁNIEL
Az Isten, aki teveled vitatkozik. Mindenki tudja a magáét. Te a tiedet a tengerre menekült lányoddal, én az enyémet az egy szál fiammal, aki most újra Réka kezét fogja és látván őket, megfagy bennem a vér, mert a Nagy Romlás peremén sétálnak. De mondom: én a szúpercegést csak harmadnapon észleltem a rettentő nagy csendben.
BÓDI
Mesebeszéd. Én jobban tudom. Január hetedikén, csütörtökön jött a híre, hogy téged megütött a nagy fa. Másnap, nyolcadikán, pénteken mentem be a faluba sót vásárolni. Pontosan déli tizenkettőkor. Hát akkor ültél fel, néztél körül, s kiáltottál a gyászolókra: ti miért nem sírtok? Mert kifogytak már a nagy sírásból.
DÁNIEL
Ha épp akkor vásároltad a sót: úgy legyen. De én azt kérdem tőled: miért adtál szállást Stég Antalnak és a jégmadárnak?
BÓDI
Mert kötelességem. Aki ide bekéredzkedik, azt nem zavarhatom ki a farkasok közé. Így van-e?
DÁNIEL
Így van. De nem jól van. Nem kellett volna. Mária lányodra gondolhattál volna. Így vitték el őt is a tengerre. Mi lesz ebből, ha megtudja Gábor, hogy Stég Antal a madarat ide bévitte? Seperjük el a nyomokat.
DÁNIEL
Vannak elseperhetetlen nyomok is, Vencel. Kiáltva. A fiamnak ártottál, Vencel!
Hósuvadás. Bódi befogja Dániel száját, aki ezután suttogva folytatja.
A fiamnak ártottál vele. Abból még semmi baj sem lehetett volna, hogy egymás mellett haladt ez a két nyom. Egyik a supp-supp, a Stég Antalé, a másik az én fiam jégmadaráé. De most már, hogy itt vége szakadt a madár nyomának: a bűnhöz bűntársul szegődtél, Vencel. Nem mondanám ezt neked, ha nem lennék újra tele félelemmel. Mint amikor a fejemnél meghallottam a szút percegni. Valami készül. És nem a javunkra, Vencel.
BÓDI
Miből gondolod?
DÁNIEL
Abból, hogy ez a két nyom itten megszakadt. És egyebekből is. Valaki elvitte a kutyámnak a hangját. Este még olyan szépen énekelt a Holdra, Csíksomlyón szebbet nem hallani. Mikor a szél azt a hangot a ház körül meghordozta, vagy elvitte messzire Zeteváraljáig: valami kicsi nyugalmat éreztem.
A jégcsapokon a szél játszik.
Ilyen lehetett, hallod.
BÓDI
Jól ismertem a kutyád hangját.
DÁNIEL
És, most valaki ellopta. Mondják, hogy Zeteváralján hallottak ilyen hangot. Én oda egyszer majd elmegyek. De gondold el: nincs a kutyának hangja.
BÓDI
Bizonyos, hogy történik valami. A medvék nem alusznak. Eljött a nagy tél és nem alusznak. Fényes nappal is bejönnek ide az istállóig, szimatolnak csendőrök módjára, nyeríttetik a lovamat. Az álmukat ugyancsak ellopta valaki. Hazafelé menet eszedbe ne jusson énekelni.
DÁNIEL
Azt én már régen elfelejtettem.
BÓDI
A Nagy Romlás aljában az Istennek se válaszolj, ha kérdeznek. Mert ő is csak próbát tesz velünk, melyikünk ahogy kinyitja a száját: ereszti ránk a suvadást. Nem tudom, hogy vele is mi történik.
DÁNIEL
Az Istennel?
BÓDI
Valamiért ő is megzavarodott.
DÁNIEL
Sok baja van a kormányzással.
BÓDI
Mert ő kormányoz egyfele, s a világ megyen másfele.
DÁNIEL
Főhet a feje, annyi bizonyos.
BÓDI
Azért jobban is vigyázhatna ránk. S a lányainkra főleg.
DÁNIEL
Hét Isten legyen, aki rájuk vigyáz. Mindahánynak túljárnak az eszén. Áldott karácsonyt, Vencel.
BÓDI
Neked is, Dániel. Aztán ne haragudj, ha vétettem valamit. Én sose tudhatom itt, kinek vagy minek adok szállást. Nagy hegyi tolvajnak-e vagy tiltott szerelemnek. Ha egyszer a hóförgetegből, farkasüvöltésből kopognak reám: nem zárkózhatom el. Meg aztán mindig azt gondolom: a lányom jött, Mária.
DÁNIEL
Egyszer megjön ő is.
BÓDI
Az már soha.
DÁNIEL
Amíg élünk, remélünk. De ha jégmadarat látsz: el ne hagyjon a gyanakvás. Ez a Réka Szűz Mária álorcájában is megjelenhet. A Stég Antal ölében, de akár az ördögében is, csak kanördög legyen az!
BÓDI
Majd előkészítem a füstölőket.
Csudalátó Dániel elindul az ösvényen lefelé, Bódi Vencel belép a házba, messziről lányok éneke hallatszik, Bódi is énekelni kezd, a lányok beérnek.
|
Bódi a karácsonyfa mellett ül magába roskadtan. Egy kicsi lámpa a kezében, annak fényébe bámul.
BÓDI
Látod, ez már a hatodik karácsonyi lámpácska, amit neked készítettem ajándékul, te Mária. Nem enyhülhetsz azóta sem a szívedben. Pedig nekem fájt az jobban, apádnak, aki fölnevelt. Fölnevelt. De azért vajon, hogy a Hargitát fölcseréld a tengerrel és a tengerészeddel? Hogy elkótyavetyéld az anyád szavait? Szép tollait a hegyi madár elhullassa? Szemétre juttassa?
A lányok énekelnek.
|
A kamaraváltozatban a Máriát játszó színésznő énekli.
A házban az emlékezés lámpáinak fénye világít. A dal végén Mária lép be a színpadra.
MÁRIA
Útra készülőben ölti magára bekecsét, téli kendőjét. Kezében batyu. De én aztán megyek, édesapám! Ha egyszer tengerész: a tenger is hozzá tartozik. Az óceán is! Nem tud vele szót érteni? Az én uram lesz, nem kiedé! Én élek majd vele!
BÓDI
És csak te vajon? Egyedül, titokban és éjszakai sötétségben, denevérmódra? A szerelem – ha már úgy elkapott téged – nem él emberek között?
MÁRIA
Nem, nem, nem!
BÓDI
Hanem hol az istenlovában?
MÁRIA
Abban az egyetlen szívben, amelyik magának társat választott. S kész!
BÓDI
Kész! Utcára nem jár ki, rokonsága nincsen, atyafisága nem számít! A szót-értés nem számít! A nagyobb család arculata már nem számít!
MÁRIA
Így választottam, édesapám! Én választottam! Magamnak választottam!
BÓDI
Jó tudom, tudom! De ne feledd: az efféle választásban nemcsak magánjoga van ám az embernek, hanem csöppnyi kötelessége is…
MÁRIA
Kötelesség! Na hát ilyet én még nem hallottam.
BÓDI
Megtanulhattad volna!
MÁRIA
Hát ki tanított engem ilyesmire?
BÓDI
A példa taníthatott volna! Apád, anyád, nagyanyád és az ükanyád példája! Amit nem kell magyarázni! A példát élni és éltetni kell, nem magyarázni. Hogy ma te mégy el, holnap a másik s a harmadik… és hogy üres csigaház lesz, ami az életünk volt… kinek kell ezt magyarázni? Erre mondod te, hogy magad dolga? Nem szégyenled magad, taknyos békája?
MÁRIA
Ezt már eleget hallottam. Most azt teszem, amit édesapám parancsolt.
BÓDI
Mit parancsoltam én?
MÁRIA
Hogy többet a házában ne lásson. Ezt parancsolta, ehhez tartom magam.
Indul kifelé.
BÓDI
Állj meg, gyermek! Azt mondtam: ha a szekered felborul, sírni, panaszkodni vissza ne gyere. Házamban akkor ne lássalak. És mikor az a tengerész a szavaidat a szádból a fogaddal együtt kiveri, nagy bajoddal se hozzám, se Istenhez ne fordulj, hanem oda vesd magad térdre, az első vonat elé! Megállj!
MÁRIA
Ilyen szavak között nem maradhatok! Isten áldja, édesapám!
BÓDI
Engedélyem nélkül innen sehova se mész! Tudom, hogy lent a faluban vár az a hogyishívják… Itt maradsz! Megértetted?
MÁRIA
Ne tiltson! Ne tiltson! Elmegyek!
BÓDI
Itt maradsz! Arcul üti.
MÁRIA
Hosszú döbbenettel nézi az apját, majd ráborul. Édesapám, engem sohasem ütött meg!
BÓDI
Nem ütöttelek, kislányom. Az édesanyád dolga lett volna, és anya nélkül nőttél fel. Nem ütöttelek. Nem is foglak többet. Bocsásd meg nekem. S a félelemnek, amely elborított engem, és amelyet te még nem ismersz. De majd megismered…
MÁRIA
Csak attól féltem, hogy egyszer igazságtalan és kegyetlen lesz énvelem. De most már semmitől sem félek. Kilép a házból. Isten áldja. Ne féltsen engem. A Nagy Romlás alatt szép csendben fogok elmenni. Nem fogok sírni. Úgy fogok elmenni, ahogy tanított, édesapám. Szép csendben. Fűszál hegyén, ha lenne még fűszál a jégösvényeken…
Mária elmegy, az emlékezés fényei kihunynak, újra a lányok éneke hallatszik.
BÓDI
Mária! Ó, te gyermek! Tudod vajon, hogy hová mégy? Tudod, hogy mit hagytál itt? Tudod, mit hagytál el? Ha szeret téged az Isten, nem fogod megtudni… Ne adja, hogy megtudd… Látod, ez már a hatodik karácsonyi lámpácska, amit neked készítettem ajándékul. Lehetséges, hogy lenne panaszod, amiben hozzám fordulhatnál és én megvigasztalnálak. De most már büntetsz engem. Még azzal is, hogy nem válthatok szót az unokámmal. Úgy neveled őt, hogy megbosszulja magát énrajtam? Amiért megütöttelek? Nem jól tetted, Mária, hogy örökre elmentél innen, s én nem jól tettem, hogy nagy haragomban s félelmemben megütöttelek, amit annak előtte még egy vesszőcskével se tettem. Hát azóta sem enyhülsz apád iránt? Hiszen a madár is megverdesi szárnyával a fiókáját, ha úgy forgolódik az, hogy rendre kiesik a fészekből. Még a madár is, te Mária!
Lányok énekelnek: Ha én tudtam volna… Bódi velük énekel. (A kamaraváltozatban a Máriát játszó színésznő énekli.)
BÓDI
Oda is, te Mária, csak itthon maradtál volna…
Kintről halkan egy leányhang énekel: Ha én tudtam volna… Réka közeledik.
Mária! Kerülj beljebb, Mária. Biztonságba. Halkabban, odakint omlásveszély van. Halkabban! Ha Isten akarja, úgyis meghallja! Hányan vagytok! Bizonyára hárman vagytok, de csak magad énekelsz. Nem baj, majd az unokámat is megtanítjuk a gyermek születése napján örvendezni.
Réka odaér a ház bejáratához, belép.
RÉKA
A lányok vele kántálnak.
Adjon Isten sokakat, |
sok karácsonynapokat, |
bort, búzát eleget, |
a pohárnak feneket, |
hogy ihassunk eleget! |
Lányok kimennek.
Vencel bácsi! Hát ilyen elképedten kell a kántálót fogadni? Boldog szentestét! Boldog ünnepeket! Eljöttem, Vencel bácsi! Karácsony estéjén bár ne legyen egyedül. Csak néz, csak néz, mintha sose látott volna! Hát én vagyok egészen s újból! Réka vagyok! De nem az, aki legutóbb itt járt azzal a… ki se mondom többet a nevét… azzal a mordályos emberrel. Másik Réka vagyok, nézze! Gyűrű sincs már az ujjamon! Átalugrottam a tűzön, újjászülettem és itt vagyok. Örömhírt hoztam Betlehemből, s a szívemből, Vencel bácsi. Hadd simítsam el a borongós homlokát. Istenem! Akár a Nagy Romlás!
BÓDI
Azt gondoltam, hogy a lányom énekel, Mária.
RÉKA
Hatodik esztendeje, hogy nem jön s nem énekel. Lánya helyett lánya leszek ma este is, Vencel bácsi. És egy személyben az unokája is. Ne szomorkodjék, nagytata. Körhintája leszek és vigasztalója. Örömhírt hoztam, nagytata!
Tölt a poharakba.
Isten éltesse, nagytata! Gyermek születék a csillag alatt. Isten éltesse, Vencel bácsi!
BÓDI
Téged is, Réka. Boldog karácsonyt, de ha jól látom rajtad: te nem a betlehemi örömhírt hozod.
RÉKA
Vajon?
BÓDI
A magadét hoztad. A te külön kicsi eged alatt egy külön kis karácsonyt.
RÉKA
Ó, nagytata! Az én betlehemes örömöm bánattal van ma este kirakva! Ha el tudnám én azt mondani magának! Csillagszóró szeretnék lenni mégis. Ha nem hányná-vetné magát bennem a félelem.
BÓDI
Azt már megszokhattad volna.
RÉKA
Mire megbarátkoznék az egyik félelemmel: körülfon a másik.
BÓDI
Sokan vannak. Többségbe kerültek.
RÉKA
Akár a táncban a legények: karból karba adnak engem, Vencel bácsi. Apámra nézek: apám halott. Ma is félek tőle. A koporsóban nem mertem megérinteni. Anyámra tekintek: végigfut rajtam a hideg borzongás. Minden pillantásával a titkaimat kutatja. Meglátom azt a mordályos embert: temetési éneket hallok máris. Azt ígérte: megöl, ha elhagyom. Aztán Gáborral találkozom: elborít tetőtől talpig a bűntudat. Félek a hozzám való ragaszkodásától és attól is, hogy nem felejti a gyermekkorunkat. Amikor vele lakodalmast játszottunk a porban. A fa tetején volt a nászágyunk. Madarak voltunk. De ma szenteste van, nagytata! Altassunk el magunkban mindent, amitől nem bírunk aludni! Ne darvadozzék a kedve, nagytata! Aludj, aludj, Mária gondja…
BÓDI
Ne mondd tovább. Hat esztendeje, hogy elment.
RÉKA
Hunyd le kicsi szemed, nagytatának unoka gondja.
BÓDI
A hatodik színes lámpát készítem neki…
RÉKA
Aludj, aludj Réka gondja! Nem akarok, nem akarok a Nagy Romlás szakadékába ugrani.
BÓDI
Nem akartam én Máriát megütni…
RÉKA
Lennie kell még bocsánatnak ezen a világon. Aludjatok, ti vércsekarmú gondok.
BÓDI
Ne mondd tovább.
RÉKA
Nem.
BÓDI
Betlehemből ne menjünk a Golgota hegyére.
RÉKA
Ne menjünk.
BÓDI
Azt mondd inkább: hogy jöttél te föl egyedül a Nagy Romlás peremén?
RÉKA
Nagy bátran, de telve minden pillanatban ijedelemmel.
BÓDI
Föl is repülhettél volna.
RÉKA
Jégmadárként?
BÓDI
Ahogy szoktad.
RÉKA
Bódi számára érthetetlen örömmel. Hát Vencel bácsi is tudja már? Tudja, hogy jégmadár vagyok? Ez a kettőnk titka volt eddig. Az enyém s a Gáboré. Ő találta meg, tudja, nagytata? Ő találta meg a nevemet. A kettőnk titka volt.
BÓDI
Csak volt.
RÉKA
Hát nem baj. Tudja meg az egész világ, hogy jégmadár vagyok. Valakinek a piros fejű, kék madara. Őt várom most ide, nagytata. De ne tessék elkottyintani, hogy itt jártam azzal a mordályossal. Ugye, nem szól neki? Kedves, szomorúságos, magányos nagytata! Itt jártam valóban. De csak jégmadárként. Amikor beléptünk az ajtón: én már jégmadár voltam.
BÓDI
Pedig éppen, hogy fordítva történt. Réka voltál te már akkor.
RÉKA
Nem voltam! Nem voltam! Én akkor már egy fagyott madár voltam!
A jégcsapok zenélnek, s egy fiú hangja hallik: Ha én tudtam volna… Gábor közeledik a kántálókkal.
BÓDI
Psszt! Megindul a szél.
RÉKA
Ő az!
Gábor belép.
GÁBOR
Ha én tudtam volna,
Hogy te vagy Mária…
RÉKA
Aranyból ezüstből
Szállást adtam volna…
GÁBOR ÉS RÉKA EGYÜTT
Én pedig a hideg földre…
GÁBOR
Lefeküdtem volna. Jégmadaram. Kicsi jégmadaram.
RÉKA
Piros fejű, kék madarad. Régóta várlak. A kicsi Jézus már kinőtt a jászolbölcsőből, olyan régen várlak.
GÁBOR
Piros fejű, kék madaram. De ha megrebbenti a szárnyát: zöldet is látok.
RÉKA
Isten őrizzen meg attól téged. Ha megrebbentem a szárnyam: mind zöldet fogsz látni. Nevet. Csak nem ijedtél meg, gyermek! Gáborka!
GÁBOR
Fejét rázza, hogy nem ijedt meg. Egyedül és gyalogosan jöttél?
RÉKA
Veled jöttem.
GÁBOR
Velem? Ó, igen! Most hat esztendeje.
RÉKA
Éllel. Nem hat esztendeje! Hatvan esztendeje! Nem az őskorban, hanem a mai szentestén. Gondolatban veled jöttem és csitítottalak. Lépted ne döndüljön a Nagy Romlás alatt és szíved meg ne konduljon az örömtől, hogy várlak. Úgy jöttem bizony a… jobb oldaladon.
GÁBOR
Szokásod ellenére a hóban gyalogoltál? Most repülj legalább!
RÉKA
A nyakába penderül. Csak zöldet ne láss aztán! A szemed ne káprázzék!
GÁBOR
Forog a lánnyal. Bódi három pohárba tölt.
Jégmadár, jégmadár |
Piros fejű, kék madár! |
Ha szárnyad volt, jégmadár, |
Gyalogoshoz mért álltál? |
Odakint a jégcsapok zenélnek.
RÉKA
Forogjunk, forogjunk! Ne faggassuk egymást!
GÁBOR
Koppant a bottal. Gyalogoshoz mért álltál?
Jégcsapok elhallgatnak. Csönd. Nézik egymást. Kölcsönös vádak vércsekarmai.
BÓDI
S én őrzöm itt a poharakat!
RÉKA
Bocsásson meg, Vencel bácsi! Bódi nagytata! Tudod, Gábor, hogy ma estére lányos unokája lettem Vencel bácsinak? Én pótolom, amit a tenger elvitt a házból, egyedül hagyván a drága magányos nagytatámat. A tenger engem is elvitt volna, de nem hagytam magam. Bocsásson meg, Vencel bácsi. Úgy van az, tudja, hogy ha Gáborral ketten vagyunk, mindenről megfeledkezünk, akkor már senki, semmi sincsen a világon.
BÓDI
Bárcsak úgy lenne, lányom. Te is azt mondod, Gábor?
GÁBOR
Réka elmond mindent helyettem is. Poharat ragadva. Isten éltesse, Vencel bácsi! Köszönjük, hogy befogadott minket.
BÓDI
A kántálókat fogadni kell.
Betlehemesek felkerekednek és lassan elszélednek.
GÁBOR
A kántálók csak jönnek és mennek, de mi hoztuk a szurkot is magunkkal és ideragadtunk. Akárcsak hat esztendővel ezelőtt. Emlékszik, Vencel bácsi? Réka tizenhat éves volt akkor…
RÉKA
És te tizenöt, jól tudja nagytata, ne kínozd őt is az elmúltakkal. Igyunk!
GÁBOR
Akkor is ideragadtunk mi ketten…
RÉKA
Ahogyan te ragadsz meg folyton a gyermekkor szakadékában, akár a Nagy Romlás aljában. Azt kívánjuk, Vencel bácsi, hogy jövő karácsonyán Mária is itt legyen, az unoka is az ölében, és fogadjon bennünket ma este szeretettel, megértéssel. Karácsony este van, a miénk az éjszaka. De mi ketten már nem viszünk innen sehova örömhírt. Egyezkedni valónk van Gáborral. Isten éltesse.
BÓDI
Koccint a fiatalokkal. Hát csak egyezkedjetek, de a szavaitokra vigyázzatok! Ne szikráztassátok! Még tűzkár is lehet belőle. Eltörli és elrakja a poharakat. Tartsátok magatokat az én házam törvényeihez. Már annak idején úgy egyeztünk volt meg a szegény megboldogult feleségemmel, hogyha sírnivalónk van: csak befele sírunk. Messzehalló kacagásunkat is megtartjuk magunknak. Értsétek meg egymást, ha lehetséges.
RÉKA
Ha énekelünk: szépen szállunk egymás mellett.
BÓDI
Akkor énekelve beszélgessetek. És ablakot ne nyissatok. Elindul a hátsó szoba felé, visszafordul. Majd elfelejtettem. Erősen ne szeressétek egymást.
RÉKA
Pedig úgy lesz.
BÓDI
A mai nap nem a szerelemé. Hanem annál több: a szereteté.
GÁBOR
A szerelemre csak emlékezni fogunk, Vencel bácsi.
RÉKA
Még csak az hiányzik.
BÓDI
Az se jó. Mert akkor az már csak sajogás. Egymás szívét ne sajogtassátok. Kimegy. Hosszú csönd.
RÉKA
Hát ez meg van mondva!
GÁBOR
Hát ez meg!
RÉKA
Egymás szívét ne sajogtassátok! Hallod, Gábor? Leülteti. Hallod, Réka? Réka hallja.
GÁBOR
Hát lehetséges az?
RÉKA
De mennyire! Gábor ölébe ül, az átkarolja, csókolóznak. Csönd. Nézik egymást.
GÁBOR
Most már valóban végleg szakítottál?
RÉKA
Kivel?
GÁBOR
Még kérded is?
RÉKA
Persze, hogy kérdem. Mert akire célozol, azt már régen elfelejtettem. De te az emlékeimet is kisajátítod. Én nem emlékszem rá – neked meg nyüzsög-bozsog a memóriád tőle. Tartsuk meg inkább a főpróbát. Jó? Kelléket is hoztam. Kibontja a magával hozott összebogozott fekete kendőt. Én leszek az édesanyám, te leszel a kérő, de vigyázz aztán, hogy viselkedel, mert jól tudod: anyám kényes a szavakra. Úgy szereti, hogy egyik a másikkal találjon, kattanjon.
GÁBOR
Igényes már a ceremóniára. Mert hogy annyi kérőd volt ugyebár.
RÉKA
Hogyne lett volna! Szép voltam. Kapós voltam…
GÁBOR
És most már nem vagy szép?
RÉKA
Te tudod.
GÁBOR
Feláll. Szebb vagy, mint voltál.
RÉKA
Félig dúdolva.
Szép a rózsa háromnapos koráig. |
Szép a leány húszesztendős koráig. |
De mikor a huszonegyet haladja, |
Nem illik a kék szalag a hajába. |
S ó, Istenem, én már huszonkettő leszek!
GÁBOR
Nem kell neked kék szalag. Kék madár vagy.
RÉKA
Azért nem vettél észre, amikor ma este felkísértelek a havas ösvényen.
GÁBOR
Mintha láttam volna a nyomodat. Nyakbavaló kicsi fehér keresztecske. Tip-tip-tip… supp!
RÉKA
A supp! – az micsoda?
GÁBOR
Hát… az az én nyomom, tudod? A csizmámé.
RÉKA
Tip-tip-tip, supp! Hát akkor supp, supp! És indulj kérőbe. Lassan átrendezik a szobát.
GÁBOR
Indulok, indulok! De szokásod szerint aztán el ne tűnj otthonról, te… te, ki tudja hol és merre röpködő jégmadár. Azúrkék, zöld fuvintással. De szebb zöld persze, mint amit én láttam.
RÉKA
Mikor?
GÁBOR
Amikor apám olyan rettenetesen elvert volt.
RÉKA
Te minden szavaddal szörnyűséges emlékekbe botlasz.
Térj magadhoz, drága Sion, |
Van még néked Istened. |
Réka van itt temelletted, |
Szívét osztja meg veled… |
GÁBOR
Ó, te gyehenna! Cinkosoddá teszed az Istent is. Mit tegyek, mit tehetek én ellened?
RÉKA
Indulj azonnal kérőbe!
GÁBOR
Indulok azonnal kérőbe! Csak elébb belépek a kocsmába is egy kis bátorságot venni. Tölt, iszik.
RÉKA
Anyám az iszákosokat nem szereti. Aztán ne felejtsd, hogy Réka itt ül majd az asztalnál. Leakaszt egy lámpát. Ez leszek én, ez a kis színes lámpácska, de vigyázz, hogy beszélsz. Az első hamis szavadra kialszom. Kialszom! Értetted?
Gábor pálinkát tölt. Réka és Gábor tekintete összetalálkozik. Gábor lehajtja a pálinkát.
GÁBOR
Hamar a másikat, mert ez öl meg! Gábor újra tölt magának. Ó, egek! Hogy mennyi itt a veszedelem! Tőled búcsúzni is kész veszedelem.
RÉKA
De miért búcsúzol te?
GÁBOR
A rókának hagyom.
RÉKA
Az egyetlen jó édesanyámat, aki megszült engem teneked? Játékosan. Mert kitépem a hajad!
GÁBOR
Megszült énnekem?
RÉKA
Éjszaka font, nappal mosott… Kikaparom a szemed is!
GÁBOR
Ó jaj, a szemem világa!
RÉKA
S jaj, de keservesen tartott!… Letépem a füled!
GÁBOR
Jaj! Akkor inkább berámáztatom.
RÉKA
Berámáztatod és gyónni fogsz neki.
GÁBOR
Gyónni én!
RÉKA
Te anyaszomorító! Anyóskáromló pogány…
GÁBOR
Még mindig a játék vidámságával. Hát éppen én vagyok az, akinek gyónnivalója van?
RÉKA
Éppen te vagy az! Te vagy az! Meggyónod majd nekem azt a dongalábút!
GÁBOR
Már azt is!
RÉKA
Azt a félcsípejűt, akinek kaput faragtál és májusfát állítottál… Csélcsap!
GÁBOR
Csöppet se komolyan. Te gyűrűztetted meg magad, s én vagyok a csélcsap!
RÉKA
Én éppen tévelyegtem, de neked nem kellett volna!
GÁBOR
Hát nekem nem szabad?
RÉKA
Nem szabad! Nem szabad! Te még kicsi vagy! Nem szabad!
GÁBOR
Hirtelen elkomorodva. Pedig ha egyetlen lánynak van a világon gyónnivalója: az csak te lehetsz, Réka.
RÉKA
Döbbenten. Én? Ilyennek látsz te engem? Olyannak látsz?
GÁBOR
Bocsáss meg. Csak úgy mondtam. Játékból.
RÉKA
Játékból? Esküdj meg, hogy csak játékból…
Hosszú csönd.
GÁBOR
Kivágtam az eperfánkat. Ne haragudj meg rám ezért. Mikor lakodalmast játszódtunk, elsőnek te röppentél föl rá, s mondtad: édös uram, gyere föl. A fa alatt kóré-muzsikával zenéltek a purdék, csujogattak a nyoszolyólányok. Azt akarom, azt akarom! – rikoltottad. Az a gerlefészek legyen a nászágyunk. Hát alig fértünk el benne. És amikor leszálltunk a fáról, kicsi kerek kalácsot rejtettél a kötényed alá és mondtad: nő a hasam, gyerekünk lesz, Gábor! Fiú legyen-e vagy leány? Te dirigálsz, mondtam, az legyen, amit te akarsz.
RÉKA
Ne mondd tovább! Nőj már föl, szállj le arról a kivágott eperfáról. Kicsi Gáborka, nőj már föl, tedd le a katonaságot, siess, Gáborka, nem győzlek várni!
GÁBOR
Egy szikrát üldögélek még azon az eperfán.
RÉKA
Kivágtad! Kivágtad, te bosszúálló! Hát megbűnhődsz! Indulj azonnal és gyere kérőbe. Itt találod édesanyámat, amott engemet. No, eridj, nagyon várom a jöttödet.
GÁBOR
Nagyon várod?
RÉKA
Ahogy ezt a mai estét vártam. Eridj! Aztán vigyázz, a kutyát ne feledd. Az ugatást ne feledd, mert itt benn attól keletkezik a nagy izgalom. Ki jő vajon? Ki jöhet? És miért? De vigyázz aztán! Akármit mond anyám, bármi kifogása támadna ellened, te csak arról beszélj, hogy mennyire szeretsz. De ne régi dolgokat emlegess! Ne azt, hogy gyermekkorodban mennyire szerettél. A jelent mondd, te merengő, múltittas gyermek! És öltöztesd fel szépen a holnappal is. Házunk lesz, eléje virágmintás kaput faragsz, szebbet, mint annak a dongalábúnak. A kapu sarkába eperfát ültetünk, gerlefészkestül. Az visszahozza majd a játékainkat. Így mondd, s jó lesz.
GÁBOR
Nem jó helyt kezdted meg. Anyádnak nem a jövőt kell felöltöztetni, hanem épp a mai napot. Legalább akkora állami fizetéssel, mint a…
RÉKA
Mint a?
GÁBOR
Meg a letett katonasággal, mert ez annyira fontos neki, mintha ő lenne a hadügyminiszterné, s még talán egy bajusszal is, mert azt mondja különben: tejfelesszájú!
RÉKA
Legyen bajuszod is. Állami fizetésed is.
GÁBOR
Bajusz még akadna. De honnan az állami fizetés?
RÉKA
Megrendelt nálad az állam egy hatalmas díszkaput.
GÁBOR
S azt minek?
RÉKA
Hogy vonuljon alatta.
GÁBOR
Hová vonuljon?
RÉKA
Az anyja kínjába! Hát ez a fontos? Nem, hogy megkapd a kezemet? Gábor tölt és iszik. Ne igyál. Kikapja Gábor kezéből a poharat és elissza előle a maradékot. Mindketten nevetnek.
GÁBOR
Gyűjtöm a bátorságot.
RÉKA
Jól teszed, bizony! Nagy szükséged lesz rá. Mert ha egyszer én kézhez veszlek… Istennek angyalai őrizzék a rövidnadrágos fiúcskát, úgyis… úgyis…
GÁBOR
Én? Rövidnadrágos?
RÉKA
Lelki rövidnadrágos. Azt elfenekelem, összecsombolyítom…
GÁBOR
Csombolyítod…
RÉKA
A Küküllő vizében addig mosom, sulykolom…
GÁBOR
Sulykoló kis kezem…
RÉKA
Napra terítem, kifehérítem… Jaj, nem fehérítem. Színesre festem. Színes kelmét készítek belőled és elborítom a hegyeket…
GÁBOR
Hogy mindenütt a lábad alatt legyek…
RÉKA
Nem kívánom én azt. Hanem a felejtés végett.
GÁBOR
Téged felejtselek?
RÉKA
Magadat… ott, a gyermekkor szakadékában… És engem is – egy röpke kis esztendőre… Míg másfelé jártam…
GÁBOR
Amíg mással jártál…
RÉKA
Ha nem tanulsz meg felejteni…
GÁBOR
Te már megtanultál?
RÉKA
Most már komolyan. Attól kezdve, hogy elszakadtam tőled: az egész csak rossz álom volt. A szívem is meghasadt volna, ha nem tudom már álmomban, hogy most, most, most jön az ébredés. Ijedten költögettem magam. Ráborultam egy kapufélfára, hát a tied volt az! Ráfolyt a könnyem egy faragott madaradra és megállapodott annak a szemében. Istenem, mondom, hát ez a madár is engem sirat… Így volt, míg fel nem ébredtem. S most itt vagyunk, itt vagyunk! Itt vagyunk! Te pedig elindulsz azonnal és jössz vissza menten kérőbe! Mert ha nem: ejtem el a szárnyam.
GÁBOR
Aztán vigyázz, hogy anyád hogy beszél velem. Nekem ne mismásoljon és a személyemet ne kifogásolja, mert rakom a tüzet helyben alája! Ideje lenne már egy boszorkányégetésnek.
Gábor kilép.
RÉKA
Kérőbe indulsz, nem anyósgyújtogatóba! A szíved szelíd legyen és minden szavad tejbe aprított! A kutyát ne felejtsd! Tükör előtt kezdi idősebb asszonynak maszkírozni magát. Hol a fekete kendőd, anyám? Ó, Istenem! Be nagy várakozásban vagyok! Zuhog rám az öröm, mégis ejtem el a szárnyam! Ilyen lennél, anyám? Innen a szájad sarkából az özvegyi ránc hiányzik. Meghúzza. Ezt még fölveszem, ezt a konok ráncot. Ezzel martad el a háztól Gábort. Ezzel adtál volna engem egy mordályos állami fizetéshez. Átkozott légy! Megretten. Ó, mit mondtam! Bocsásd meg, anyám! Bocsásd meg, Istenem! Csak ti ketten össze ne dugjátok a fejetek – ellenem. Akkor a mi sorsunk meg van pecsételve. Egyezkedjünk inkább, anyám. A félelem hálójában vergődöm, magával az ördöggel is alkura kész vagyok. Csak ott lássam már magam egy tisztáson és tisztázottan ezzel a gyermekkel. De te ne mondd, hogy éretlen. Ha kopjafát és kaput farag, s amikor a tiszafában a gímszarvast meglátja: egy aggastyán komolysága borong a szemében. Ezt lásd, ilyenkor nézd, anyám! Amikor egy esztendő helyett kettőt öregszik az álomkergetésben, mert könnyebb a futó gímszarvast elfogni, mint a tiszafából kicsalogatni. Gábor kint ugat. Ne mondd, ne mondd, anyám, hogy idősebb vagyok nálánál. Fuvintásnyi esztendőcske! Mi az, mikor az egész életünk: egy homlokráncolás. Hű, de szigorú vagy! Az eszed van megint uralmon. A szíveddel szólj inkább, anyám, ha már énnekem sem szívem, sem eszem nem volt a helyén, amikor… Gábor kint ugat. Amikor… Gábor kint ugat. Csitt! Jön valaki. Kapd össze már a lelked, jön valaki!
BÓDI
Ágyából kelve, be. Kezében Biblia és szemüveg. Miazisten? Nekem nincs kutyám. Hogy került ez ide? Leakasztja a vadászpuskát a falról. És teveled mi van, Réka? Tisztára anyád vagy.
RÉKA
Ha úgy van, akkor jól van!
BÓDI
Karácsonykor nem farsangolunk. Gábor kint ugat. Hát ez megkerült volna?
RÉKA
Micsoda?
BÓDI
Csudalátó Dániel kutyájának elveszett a hangja. Ide került volna?
RÉKA
Gábor van odakint.
BÓDI
És ő ugat?
RÉKA
Személyesen.
BÓDI
Hát most már ugat, vagy udvarol?
RÉKA
Meg akarja kérni a kezemet.
BÓDI
S éppen ilyenformán?
RÉKA
Ez hozzátartozik.
BÓDI
Az igényeidhez?
RÉKA
A főpróbához. Holnap este lesz a rendes előadás. Édesanyám színe előtt.
BÓDI
Ugatással egybekötve? És akkor te kotkodácsolni fogsz?
RÉKA
Én csak odaadom, amit kérnek.
BÓDI
És mit kérnek? Ja, igen! A kezedet.
RÉKA
A lányom kezét. Orrára teszi Bódi szemüvegét.
BÓDI
A lányodét. Persze, persze. Te most nem vagy Réka, hanem izé…
RÉKA
Özvegy izéné, Árvai Borbála. Gábor kint ugat.
BÓDI
Borbála! És ha Borbála vagy, miért nem vigyázol a lányodra?
RÉKA
Miért? Mit követett el a lányom?
BÓDI
Nézz utána…
RÉKA
Követelem! Mondja a szemembe, mit követett el a lányom? Gábor az ajtó előtt botjával kopog. Jaj! szédülök. Rosszul vagyok. Forog velem a ház. Gábor ismét kopog. S éppen most. Most kellett ennek jönni!
BÓDI
Mi van veled, te leánka?
RÉKA
Vizet! Csak megszédültem. S éppen most. Egy kis vizet kérek. Bódi vizet hoz, Réka iszik. Semmiség.
BÓDI
Megártott neked a játék, te leánka.
RÉKA
Mintha faltól falig taszigálna valami engem… S éppen most. Gábor türelmetlenül kopog. Éppen most. Szabad! Szabad! Tessék bejönni!
BÓDI
Ülj le cseppet, gyermek! Most nem lehet.
GÁBOR
Belép. Szép jó estét s boldog ünnepeket!
RÉKA
Magának is boldog ünnepeket, Gábor. Már ne haragudjon, hogy magázom, de mióta olyan híres kapufaragó lett, másként már nem merem… Foglaljon helyet nálunk. Kötényével széket porol. Jaj, Istenem, de szédülök!
BÓDI
Ezt a kis vizet még.
RÉKA
Most nem lehet.
GÁBOR
Csak nincs rosszul, Borbála néni?
RÉKA
Elmúlik, fiam. Minden elmúlik. Csak a lányom lenne jobban.
GÁBOR
Hát mi baja a lányának?
RÉKA
Isten legyen, aki azt el tudja mondani.
BÓDI
Bolond likból bolond szél fúj. No de egyszerre kettőből! Kimegy.
GÁBOR
Hát mi baja van a lányának?
RÉKA
Hol tűzmadár, hol jégmadár. Csak tudnám, miért hányja veti magát benne a forróság és a hideglelés. Sejtem csupán. Akármerre szalasztom itthonról ezt-amazt intézni, hát úgy térül-fordul, hogy a maga kapuja előtt lopva megállhasson. Fonálgombolyításba kezd. Mondják, akik látják: rajta felejti a szemét az égbe szökellő gímszarvasokon, mintha Isten őrizz, valami vadászleánka lenne. Múlik már a szédülésem.
GÁBOR
S aztán mit csinál még?
RÉKA
Mondja, hogy álmában is nekidőlt egy kapufélfának, hullatta, hullatta reá a könnyét, míg azok a faragott madarak mindahányan sírni kezdtek. Képzeld. Képzelje, Gábor.
GÁBOR
Ezt ő nekem nem így mondta, hallja. Csak egy madár kezdett el sírni. S én tudom is, hogy melyik volt az.
RÉKA
Hát nem mindegy az?
GÁBOR
Nem bizony. Mert akármelyik madárnak nincsen sírnivalója.
RÉKA
De én azt a kapufélfát tűzre rakom, Gábor fiam! Tűzre bizony!
GÁBOR
Kit bántott az?
RÉKA
Tűzre vetem, ha sokáig kell még a lányomnak álmában reá omolnia. Te most ne halld, amit mondok, Réka. Kicsi kék lámpácskám, röstelli a keserves álmait, alig-alig pislákol itt egymagában. Húzza csak feljebb, Gábor, a lángját.
GÁBOR
Lelket fuvintok belé, Borbála néni. Fújdogálva. Világolj, szépen világolj, fehér gyertyaszálam. Fényesedjél, hogy énekeljek neked.
Víg voltam én, víg azelőtt! |
Míg babám járt kapum előtt. |
De mióta nem járogat s nem látom… |
RÉKA
De hiszen látod! Ott jár el! Mindig ott jár el! Hát nem tudod, te mamlasz…? Megijed, mert kiesett a játékból.
GÁBOR
Tudom én, tudom! Csak egyszer már megjártam vele.
RÉKA
Mert hogy ez már veszélyes terület. Tán csak nem! Bort tölt, azon igyekezne, hogy minél kevesebb csorduljon a pohárba, miközben Gábor az asztalt emelgeti, hogy minél több kerüljön bele. Azonkívül, hogy ünnepek vannak, mi járatban mifelénk, Gábor?
GÁBOR
Gondoltam, megkérdem: hogy vannak?
RÉKA
Hát… lassan telik, gyorsan múlik az életünk. De olyan sebesen, maholnap csak nézhetünk utána. Szélkapta kéményfüstnek.
Hosszú csönd.
GÁBOR
Ha korán kél az ember: az a baj. Ha későn indul: úgy se jó.
RÉKA
Mert ez is veszélyes terület. Nem tudom, hogy ezt mire értsem, Gábor. S aztán mégis: hogy jutottunk magának eszébe?
GÁBOR
Erre jártam, gondoltam, benézek.
RÉKA
A játékból kilépve kendőjét levetve. Nem jó.
GÁBOR
Miért nem jó?
RÉKA
Mert nem jó az egész. Egyedül a lámpaköltögetés volt jó. Szépen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. De miféle beszéd az, hogy erre jártam, gondoltam, benézek. Ilyen tétovasággal célba jutni nem lehet.
GÁBOR
Tétova lettem volna?
RÉKA
Mint aki kölcsönt kér, nem leányt.
GÁBOR
Nem akartam ajtóstul-tokostul a dolognak nekirontani.
RÉKA
Pedig úgy kell! Ajtóstul-tokostul.
GÁBOR
Mert mások így szokták?
RÉKA
Ijedten. Nekünk semmi közünk ahhoz, hogy mások hogy szokták! Ez a mi dolgunk! A kettőnk dolga! De a kérdéseiddel ezt is elrontod…
GÁBOR
Ezzel a semmi kis kérdéssel, hogy mások így szokták?
RÉKA
Mert te nem csak kérdezel: válaszolsz is menten magadnak, s én semmitől sem félek, csak attól, amit te válaszolsz magadban magadnak a saját kérdéseidre.
GÁBOR
Akkor mégis jobb, ha te válaszolsz.
RÉKA
Felcsattanva. Mire válaszoljak?
GÁBOR
Semmire. Most már semmire. Nem kérdezek semmit. Iszik.
RÉKA
Ne igyál. Neked más dolgod van.
GÁBOR
Hogy ne kérdezősködjem. Az a dolgom.
RÉKA
Ne haragudj. Olyan szépen fuvogattad a kicsi kék lámpácskát. Víg voltam én, víg azelőtt, míg babám járt kapum előtt. Hiszen ott jár el most is. Minden nap. És ha nem szólnák meg: minden órában és minden percben… te… te… kicsi tétova…
GÁBOR
Elkapott a tétovaság és valami kis szomorúság. Te Réka! Miért tartotta anyád fontosnak elmondani nekem, hogy síró madarak s egyebek? Mintha rá akarná tukmálni a lányát valakire. Vagyis énreám.
RÉKA
Arra pedig nincsen szükség. Ugye nincs?
GÁBOR
Már hogy lenne!
RÉKA
Akkor ne vedd figyelembe. Ő is rosszul játszott.
GÁBOR
De miért mondta el? Miért?
RÉKA
Kitérvén a komoly beszéd elől. Ezért megkapja tőlem a magáét! Merje csak még egyszer dobra verni az én álmaimat!
GÁBOR
De mi oka volt rá, hogy dobra verje?
RÉKA
Mert nem tudja, hogy dobbal verebet se, vőt se lehet fogni. Kezdjük elölről.
GÁBOR
Elölről, de nem ugatok többet.
RÉKA
Pedig az fontos, mert ahogy meghallom, figyelmeztetem anyámat: csitt, jön valaki. És az te leszel.
GÁBOR
Én leszek, de nem ugatok!
RÉKA
Hozzátartozik a bejöveteledhez.
GÁBOR
Az elmenetelemhez fog hozzátartozni, ha ragaszkodol hozzá.
RÉKA
Hát mibe kerül az neked?
GÁBOR
Semmibe. Azaz hogy: nem is tudom… Dühösen kiált. Nem ugatok!
RÉKA
Szeretem, amikor ilyen dühös vagy! Kiáltsad még egyszer!
GÁBOR
Miért ragaszkodol ahhoz, hogy ugassak neked?
RÉKA
Nem tudom. Így teljes ez. Nem jöhetsz úgy be hozzám, hogy a kutya ne vegyen észre.
GÁBOR
Engem ne ugasson! Nem vagyok idegen. Én nem vagyok itt állami mordályos ember! Én nem vagyok… És a mi kutyánknak például ellopták a hangját.
RÉKA
A döbbenet szomorúságával. Igazad van, Gábor. Nem vagy idegen. Nem vagy állami mordályos ember. Nem vagy Stég Antal.
GÁBOR
Ne halljam ezt a nevet!
RÉKA
Ne halld, ugye?! Amit folyton ki akarsz mondani! Kimondtam helyetted, enyhüljön a görcs a torkodban. És menj, csináld, ahogy akarod. Kutyával, kutya nélkül, szív nélkül…
GÁBOR
Ne haragudj, Réka. Nem akartalak megbántani.
RÉKA
Minden bántást megérdemlek. Menj, menj.
GÁBOR
Isten oltalmazza meg tőlem azt, aki téged bántani merészel.
RÉKA
Csak tudnád, mit beszélsz. Ó, csak tudnád. Hogy úgy legyen. S mindig úgy legyen.
GÁBOR
Úgy lesz! A kutyaságos úristenit!
RÉKA
Szenteste van! Ne káromkodj! Mi van veled?
Hosszan nézik egymást.
GÁBOR
Milyen öreg most az arcod.
RÉKA
Megütődve. Az enyém vagy az édesanyámé?
GÁBOR
Most már nem tudom. Az, amit látok.
RÉKA
Hát nem azt játsszuk, hogy öreg vagyok? Nem vagyok Borbála néni? Réka-lámpácska ott van az asztalon. Ideges kacagással. Hát persze. Fölvettem az özvegyi ráncot. Meg az állam alá csokrozott fekete kendőt…
GÁBOR
Hiszen a kendő nincs is a fejeden.
Távolról a kántálók éneke hallatszik. A továbbiakban folyamatosan közelednek.
RÉKA
Valóban! És miket beszélek. Látod, miket beszélek? Nincs rajtam a kendő, mégis azt mondom, hogy rajtam a kendő.
GÁBOR
Pedig nincs rajtad a kendő. Kacagnak.
RÉKA
Hát nem tudtad, hogy anyámmal beszélsz?
GÁBOR
Mikor nem tudtam?
RÉKA
Mikor engem öregnek láttál.
GÁBOR
Ó, hogyne tudtam volna. Csak egy pillanatra elfelejtettem.
RÉKA
A járásomat is öregre fogtam. Hogy jobban hasonlítsak.
GÁBOR
Azért tévesztettelek össze. Tisztára anyád voltál.
RÉKA
Letörli arcáról a ráncokat. És most is? Megpördül. És most is?
A kántálók a ház sarkánál gyülekeznek.
GÁBOR
Már csak egy cseppet. A hárászkendő miatt.
RÉKA
Elhajítja hárászkendőjét és újra megpördül. Így is öreg vagyok?
Lassú, majd fokozatosan gyorsuló ritmusú dallam. Megszólalnak a jégcsapok. Réka táncolni kezd, és először játékosan, majd kétségbeesetten dobálja le ruhadarabjait.
Járd velem, ha tudod.
GÁBOR
Táncol, de csak csetlik-botlik. Majd hozzád fiatalodom.
RÉKA
Így is öreg vagyok? Aggastyán leszel te mindjárt mellettem. Így is öreg vagyok?
GÁBOR
Így szoktad ezt a tengeren?
RÉKA
Igen! A tengeren! Még mindig öreg vagyok?
GÁBOR
Stég Antallal is így szoktad?
RÉKA
Igen! Stég Antallal! Ha mindenképpen hallani akarod! Ha nem fáj a füled tőle! Ha nem fáj a szíved! Stég Antallal!
Egy női hang kintről.
HANG
Szabad-e kántálni?
GÁBOR
Szabad!
A kántálók elindulnak a ház felé.
RÉKA
Nem szabad.
A kántálók a földre kuporodnak.
Nincs karácsony! Nincs szenteste! Minden meg van már mérgezve!
Lányok zúdulnak be az ajtón és kezdenek ők is táncolni.
Lányok! Öreg vagyok? Mondjátok meg ennek a kölyöknek: öreg vagyok?
GÁBOR
Elég legyen, Réka!
RÉKA
Ne legyen elég! Ha már mérgezünk, ne legyen elég! Jöjjön ide Stég Antal is!
LÁNYOK
Stég Antal! Stég Antal! Eksztatikus táncba kezdenek.
BÓDI
Be, az ágyból kelve, hosszúgatyásan. Szent Úristen! Szent Szűz Mária! Szodoma! Szodoma! Reátok suvad az egész Hargita!
RÉKA
Vencel bácsi! Én voltam itt, ugye, a Stég Antallal?
BÓDI
Ne hazudj, és öltözz fel azonnal!
RÉKA
Öreg vagyok! Nincs erőm hozzá! Mert itt jártam a Stég Antallal!
BÓDI
Nem jártál itt! Az egy jégmadár volt.
RÉKA
Stég Antal és a jégmadár. Mondja csak maga is! Mondja! Mérgezzünk!
BÓDI
Ne mérgezzétek a szentestét!
A kántáló lányok, akik tánc közben lehányták magukról ruháikat, megmerevednek.
RÉKA
Mérgezzük és tépjük fel a sebeinket! Tépjük fel a sebeinket és hintsük be sóval! Stég Antal! Tengerpart! Jégmadár!
A kántáló lányok ocsúdnak dermedtségükből.
LÁNYOK
Stég Antal! Tengerpart! Jégmadár!
Tánc folytatódik.
BÓDI
Csendesülj, Réka! Csendesebben, az Isten szerelmére.
RÉKA
Már ezután csak hangosabb leszek! Már ezután így élem világom!
BÓDI
Elment az eszed. Mindenkinek elment az esze. S épp szentestén. Hol az az Isten, aki mindezt megbocsátja nektek? Kis Jézus a betlehemi jászolban! Én ennek nem voltam tanúja! Gábor, fiam! Szereld le valahogy őket! Hozzuk a vízipuskát! Ördögök ezek, nem ájtatos népek! Mondd nekik, hogy odakint háromkirályok járnak a csillaggal, és szelíd pásztorok adnak hálát az égnek! Ne tűrd ezt a pogánykodást. Szodomát csináltatok a házamból.
Tánc leáll.
S nézzünk oda, én is gatyában szamárkodom itten. Gyorsan el.
RÉKA
Jöjjön vissza, Vencel bácsi! Jöjjön vissza és mondja el mindenkinek!
Öreg vagyok, bűnös vagyok, tengerparti kurva vagyok!
GÁBOR
Ordítva. Elég legyen! Menjetek haza!
A lányok körbefogják Rékát, és táncba kezdenek: Ha én tudtam volna…
Menjetek haza, lányok!
A lányok hangtalanul és gyorsan kimennek, de Réka sehol nincs. Egy kendő a helyén.
Réka! Réka! A kendő felé indul, majd fölveszi, mintha madár ülne a karján. Jégmadaram. Mindenki elment és te itt maradtál egymagadban.
Réka megjelenik az ajtó sarkában, Gábor háta mögött.
Jégmadár! Piros fejű, kék madár! Ha szárnyad volt, gyalogoshoz mért álltál? Szaporán ver a szíved, nem jó helyt vagy ugye? Stég Antalhoz kívánkozol, a tengerre áhítozol. Hát repülj! Szállj, kedved szerint. A madarat – a kendőt – kiröppenti az ablakon.
RÉKA
Kidobtál az ablakon, visszajöttem az ajtón. Miért tetted ezt velem, Gábor?
GÁBOR
Bocsáss meg. Meddig szálltál?
RÉKA
Láthattad. Csak a bolondulás széléig. Az őrület pereméig. Tudom, hogy ott fulladozol a gyermekkorban és öregnek nézel engem.
GÁBOR
Nem! Nem! Nem! Én vagyok az öregebb, hiszen látod: már táncolni sem tudok. Réges-rég a gyermektáncban, emlékszel, hogy neveztük? A serketáncban milyen veszettül ugrabugráltam?
RÉKA
Ne játsszunk többet, Gábor. Ne menj ki, ne ugass, ne kérd meg játékból a kezem. Ne legyek többé játékból sem öreg.
GÁBOR
Kezdettől fogva te ragaszkodtál ehhez a játékhoz.
RÉKA
Mert ahogy kidugom a fejem a játékból: szemembe vág a zimankós idő. És most nem tudom, hol keressem a helyem. Mit csináljunk, Gábor?
GÁBOR
Felfüggesztjük a játékot.
RÉKA
Már megint a játék bódulatában. De valami tisztázatlan maradt a végén.
GÁBOR
Micsoda?
RÉKA
Mit akartál még mondani édesanyámnak?
GÁBOR
Hát… Hogy ha eladó a házban a lány, én a madarat menten meg is gyűrűzném. Kendőt vesz elő a zsebéből, kibontja, karikagyűrűket húz le róla. A kendőt a földre teszi, oltárként, a gyűrűket ráhelyezi. Igaz, még pelyhes fióka volt, mikor az ujját cérnával megmértem, de remélem, a gyűrű talál reá, mert beleszámítottam a növekedést is.
RÉKA
Ó, Istenem! És most nincsenek tanúk! Tanúk nélkül húzzuk föl?
GÁBOR
Egy személyben plébános is leszek. Atyámfiai! Zetelaki Gábor és Árvai Réka ez mái betlehemes napon eljegyezték egymást, miáltal is a házasság szakramentumát kívánják bétölteni. Legyetek tanúi magatok is az én tanúságomnak: aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is régi ösvényeit a Nagy Romlás porkahavai. A kendő elé térdelnek. Zetelaki Gábor és Árvai Réka, minekutána jelenlétünkben egymásnak fogadalmat tettek, esküvéssel tanúsítják, hogy egymáshoz tartoznak. Így van, s így legyen, mindörökké ámen.
RÉKA
A kezdeti ragyogásból rémületbe esve. Ez már nem játék? Plébános úr, ez már nem játék. Plébános úr, nekem gyónnivalóm van.
GÁBOR
Azt majd az esküvő előtt.
RÉKA
Most, most! Mert az én bűnöm minden pillanatban csak növekszik és terhe lehúz engem a földig maholnap. De gyónnivalómat egyedül az Istennek mondhatom.
GÁBOR
Akkor mondd! Tekints engem Istenednek és mondd!
RÉKA
Félek az Istentől is.
GÁBOR
Ha nem féltél, amikor elkövetted, legyen bátorságod legalább most szembenézni vele!
RÉKA
Nincs pillanatom, hogy ne néznék szembe vele. Csak veled nem merek már szembenézni.
GÁBOR
Mondd! Vagy akkorát kiáltok, hogy betemet mindkettőnket a Nagy Romlás. Ne futkosson a lelked faltól falig! Minden bűnnek neve van! A nevét mondd!
RÉKA
A gyermek.
GÁBOR
A gyermeketek.
Hosszú csönd. Távolról kiáltás hallik.
HANG
Réka! Jégmadaram! Réka!
GÁBOR
Mindent elárultál. A jégmadarunkat is elárultad neki. Neki ajánlottad föl, amit én találtam. Leakasztja a puskát a falról, megtöri. Töltve van. Meglövöm. És utána téged is! Indul.
RÉKA
Utánaszalad. Gábor! Egy gyermeknek az apja! Gábor! Megbosszulja magát rajtad az árvák istene!
GÁBOR
Sajnálod is. Hát akkor szeresd. Hát akkor szeresd. Szeresd, míg élsz, és bírja a lelkiismereted. Gábor eltűnik a szakadék felé vezető ösvényen.
RÉKA
Szavai a hegyek közt verődnek. Gábor! Gábor! Téged szeretlek! Egyedül téged szeretlek! Szeretlek, Gábor!
GÁBOR
Távoli hangja visszhangzik. Réka! Réka! Jégmadaram!
Nagy fehér omlás.
BÓDI
Immár felöltözötten szalad ki a házból. Mit tettetek?
RÉKA
Gábor… Oda lett. Megöltem, Vencel bácsi. Az igazamat kiáltottam utána, s megöltem. Megöltem!
BÓDI
Mindörökre, lányom.
RÉKA
Nem! Gábort, míg élek, keresni fogom. Jöjjön, Vencel bácsi! Jöjjön!
BÓDI
Nincs annyi tavasz, hogy azt a havat el tudná hordani.
RÉKA
Lesz énnekem annyi leheletem! Gábor! Gábor!…
Mindketten el, a Jégmadár… dallama, a szín üres marad. A jégcsapok zenélnek.
Távolról csengőszó hallatszik.
KIRÁLY, KIRÁLYSZOLGA
A hegyek közt jönnek.
Adjon Isten sokakat, |
Sok karácsony napokat, |
Bort, búzát eleget, |
A pohárnak feneket, |
Hogy ihassunk eleget. |
A nézőtérre beszalad a többi kántáló és ők is többször elismétlik.
JÓZSEF
Pásztorok keljünk fel… |
MIND
Hamar induljunk el. |
Íme, angyal jelenti, |
Hogy Messiás születik, |
Íme már nem messze |
Fényesség jelene. |
ANGYAL
Glória! Glória! |
Ének szent szűz dió. |
Dicsőség mennyben Istennek! |
MIND
Békesség földi népeknek. |
Jóakaratú embernek. |
Kik Istenben örvendeznek. |
ANGYAL
Gyertek Pásztorok |
Gyorsan a városba |
Mert ott fekszik Jézus |
Azkoros szénába… |
MINDNYÁJAN ÉNEKLIK
Keljetek fel, jó bojtárok |
Az angyalszót hallgassátok |
A Messiás született |
Ki megjövendöltetett |
Ez hát nem hajnal |
Nekünk inkább szép nappal… |
ÖREG PÁSZTOR
Jó napot, Mária |
Istennek szent anyja |
Serkentsd fel fiadat |
Pásztorok eljöttek |
Kik szent angyaliktól |
Tehozzád küldettek… |
MÁRIA
Köszönöm, pásztorok |
Mindhárman tinéktek |
Kívánom hogy Mennybe |
Koronát nyerjetek |
És a véghetetlen |
Örömben legyetek… |
ÖREG PÁSZTOR
Ennek a született |
Kicsi Jézuskának a kedviért |
Járjunk egy szép táncot… |
ÖSSZES PÁSZTOR
Azért is szufle moj fertátyi |
Mert egy víg muzsika |
Megér három pótrát |
Kiski bocskorának talpát |
fődtől ne sajnájja… |
Tánc – dallam mellékelve.
ÖREG PÁSZTOR
Jó volna fertátyi |
Tán ha elindulnánk… |
Hósuvadás szakítja félbe a kántálást. A kántálók a földre rogynak, majd a veszély elmúltával, mint az első rész elején, kilopódzkodnak a színpadról.
DAL: Ha én tudtam volna… |
Szín: ugyanaz, mint az első részben. Idő: húsz évvel későbben. Az elmúlt esztendőket jelzik Bódi Vencel lámpái is, összesen immár huszonhat. A dal alatt Bódi jön a hegyek között, karácsonyfának valót hoz a hóna alatt, baltát a jobb kezében, bemegy a házba, levetkőzik, nekikezd a díszítésnek.
BÓDI
Jer, te huszonharmadik s negyedik. Sokan vagytok… sokasodtok… nem férek már a házban tőletek. A várakozástól már nem fér az ember a házában. Hol vagy, te huszonötödik? Kicsire sikerültél. Annál nagyobb, látom, a lángod… Ne pörölj velem. Tíz esztendeig bántam, te Mária, hogy megütöttelek és kizavartam házamból a tengerészedet. Az utána következő tizenhat esztendő telepedjék a lelkiismeretedre. Vegyen téged körül a tenger és minden cseppje Hargitát kiáltson reggeltől estig a füledbe. Ne verjen téged semmivel az Isten, csak várakozással, mint engem. Hát te meg hol vagy, huszonhatodik? Merre vagy? Észreveszi. Na né! Te vagy az utolsó. Mivel gyújtsalak meg? Mivel tudjalak én téged meggyújtani?
Megszólalnak a jégcsapok, magától kigyúl a lámpa.
Isten, aki jelt küldesz az égből! Mit mondasz? Mit mondasz? Ó, be gyarló már a szívünk, a lelkünk és az értelmünk is! Mindenre, amit érteni kellene, már csak megzavarodunk és csak lótás-futás támad a szívünkben! Mit mondasz? Képzelt kopogtatásra. Te vagy, Mária? Kirohan a házból. Te vagy, Mária? Szavai visszhangzanak. Mintha mindenütt te lennél és nem vagy sehol sem, csak e mécseslobogásban. Miért ilyen későn üzensz? Nem élek én már. Nem maradt belőlem már semmi, csak a várakozás. Visszamegy a házba. Kétnyelvű láng! Dániel közeledik a hegyek között. Az unokámat is mutatod. De csak annyit, hogy él és lobog. Egyebet semmit sem láthatok belőle. Csak te tudod, Mária, hogy hol ért véget a hargitai Bódi család. Nyoma szakadt, akár annak a jégmadárnak. Jégmadarakká lesztek mindannyian.
Dániel belép kopogtatás nélkül. Jobb kezében balta. Bódi hátra se néz.
Jöttél újból, hogy megölj engem, Dániel?
DÁNIEL
Húsz esztendeje minden karácsony estén megtenném. Ezen a napon küldtétek halálba az egyetlen fiamat.
BÓDI
Száz esztendeig magyarázhatom neked: Réka kiáltotta rá a Nagy Romlás hótornyait. Figyelmeztettem pedig mindkettőjüket, hogy ne szikráztassák a szavaikat. Tudod, hogy magától gyúlt ki?
DÁNIEL
Mi gyúlt ki magától? Odaül Bódi mellé fát díszíteni.
BÓDI
A lámpám. A huszonhatodik lámpám.
DÁNIEL
Képzelődöl.
BÓDI
Itt voltam és egyszer csak kigyúlt. Kettős lánggal.
DÁNIEL
Vigasztaló jeleket már az Isten sem küld.
BÓDI
A kutyádnak a hangját visszaadta.
DÁNIEL
Azt sem ő csinálta. A kutyámnak a hangjáért én mentem el Zeteváraljára.
BÓDI
A lámpa magától gyulladt ki. Lehet, hogy több jelt nem is kapok már a lányomtól és az unokámtól. Megölhetsz engem nyugodtan, Dániel.
DÁNIEL
Öljön meg ezután téged a várakozás.
BÓDI
Kiszikkadt a lelked végleg, ha még mindig engem vádolsz.
DÁNIEL
Be szépen kértelek: ne nyiss ajtót annak a hazug jégmadárnak. Halálba kiáltotta, látod, a fiamat. Szállást adtál neki. A bűnhöz másodszor is bűntársul szegődtél.
BÓDI
Hányszor mondjam? A lányom karácsonyi hangjával jött.
DÁNIEL
Figyelmeztettelek, hogy Szűz Mária álorcájában is képes megjelenni! Bitangos, meganyahodott képmutató!
BÓDI
Ne gyalázd! Ember emberrel büntetlenül nem találkozik! Ha nem ide jönnek azon az estén, akkor az erdő mélyén, a fák hegyén, a föld alatt is találkoznak! Állítsd meg a vizeket, hogy ne lefelé rohanjanak! Térítsd meg útjukról a vándormadarakat!
DÁNIEL
Rontó kéz nélkül nem boldogul a romlás.
BÓDI
És a vezeklés? Annak az asszonynak a vezeklése csak potomság? Te Csíkország után megjártad a halál országát is. Odalent a vezeklők között láttál-e oly keserveset, mint az Árvai Rékáé? Jó, tudom, a te kezed is véres a sok kereséstől, de Réka náladnál is több havat mozgatott meg húsz év alatt a Nagy Romlás aljában! Mint a kimert kút, olyan már, Isten tudja csak, honnan bugyognak még a tartalékai.
DÁNIEL
Aki bűnös: vezekeljen.
BÓDI
Meddig?
DÁNIEL
Míg el nem keveredik maga is a földdel! Míg hóba, jégbe nem költözik! Elkopott a csizmája sarka? El a tíz körme? Kopjon el a szíve végleg a fiam keresésében! Elköltötte kutatásra az anyja vagyonát – fogadjon ezután is erdészhadakat a jégcsákányolásra! Fúrjon alagutakat a hóba, és fusson ezerfelé minden tavaszon az olvadással! Ne legyen néki nyugta sem éjjel, sem nappal és boruljon sírva minden csutakra, mit a szakadékból kiásnak neki, és mászkáljon tovább a véres könyökén, a fiam fagyott arcát kutatva minden jégszilánkban!
BÓDI
Kegyetlen vagy, Dániel, a szeretet ünnepén.
DÁNIEL
A szeretet ünnepe vitte el Gábort is. Mert Isten akkor sem nézett le mireánk! Szeszélyes jégmadár maga az Isten is!
BÓDI
Ha ő nem hallja a káromlásodat, meghallják mindjárt az ő hótornyai.
DÁNIEL
Hallják a tornyok! S omoljanak! Isten nyomában járunk a szeretetünkkel és a templomi zászlainkkal – mindhiába! Nincs ideje törődni vélünk!
BÓDI
Téged visszahozott a halálból.
DÁNIEL
Hogy annál nagyobbat üthessen rajtam! A holtakat már nem lehet sújtani! Életben tart hát bennünket, hogy tanúi lehessünk a saját halálunknak! Elmennek mind a gyermekeink, Vencel.
BÓDI
Kigyúlt a lámpám. Hazajönnek egyszer.
DÁNIEL
Elviszi őket rendre az omlás és a tenger.
BÓDI
Hazajönnek egyszer.
DÁNIEL
Akik maradtunk: üres csigaházakká lettünk.
BÓDI
Nincs üresség, ahol várakozás van. Mindenre válasz jön, ha megtanulunk várni. Ezermesterek vagyunk, tanuljuk meg az ezeregyediket végleges mesterségként. Várni, várni, míg kigyúlnak rendre mind a lámpáink.
DÁNIEL
Kigyúlnak és nem lesz kinek világítaniok, Vencel. Most már mindegy, milyen csodák várnak még mireánk. Eső után köpönyeg.
BÓDI
Ha meghalok, vagy ha mégis megölsz engem, Dániel, a ház kulcsa nálad maradjon. Gyere föl ide minden karácsonyestén, s gyújtsd meg a lámpáimat.
DÁNIEL
Az élő halottaidnak?
BÓDI
Akik hazajönnek egyszer.
DÁNIEL
Puskából kilőtt golyók sohasem.
Magányos nő éneke hallatszik: Ha én tudtam volna…
BÓDI
Én leszek helyetted a csudalátó.
DÁNIEL
Átkozott jégmadár! Szállást ne adj neki! Akinek te szállást adsz: csak rontást hoz mireánk! A magányos kántálónak. Eredj másfelé a ma született megváltóddal! Nem született senki! A fiam halt meg!
BÓDI
Ne rugdosd a betlehemi jászolt!
DÁNIEL
Örömhírt kántál és a szíve tele álnoksággal! Szűz Máriát ne énekeljen a bitangos meganyahodott képmutató! Fekete lelkeket a fehér karácsonyok se moshatnak tisztára!
Dal: …Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna…
Feküdj a hóba! Mindegy nektek, hol és kivel feküsztök le!
BÓDI
Ne rugdosd a betlehemi jászlat!
DÁNIEL
A háromkirályok csillagait is szétrúgom!
BÓDI
Nekem hozzák az örömhírt! És te bemocskolod. Nincs helye házamban a szentségtörésnek.
DÁNIEL
Medvét öltél már. Ölj meg engem is. Örömhír és szentségtörés. Hát van még örömhír ezen a világon? És van még szentség, mit álnok fehérnépek össze ne törtek volna? Hát van még parancsolat, amit nem szegnek meg minden pillanatban gondolkodás nélkül? Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy e földön. Nem tiporta szét a lányod egy tengerész miatt? Nem zsugorította várakozó sündisznóvá a lelkedet huszonhat esztendőn által? Hazugságaival az a másik nem kötélre és aztán jég alá juttatta végleg az egyetlen fiamat? Hát ismert az valaha csipetnyi szentséget?
BÓDI
Réka fölnevelte tisztességben a gyermekét!
DÁNIEL
A bitangját!
BÓDI
Az is gyermek! Emberi hajtás!
DÁNIEL
Emberi, vagy ördögi: csak ezután válik el. Nem, Isten a szentségeket nem az asszonyoknak találta ki. A mindentudó atyaúristen ilyen tudatlan nem lehet.
BÓDI
Kettő kell mindig a bűnhöz.
DÁNIEL
Egy némber és egy ártatlan rajongó, amilyen a fiam is volt.
BÓDI
Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz a rajongásban.
DÁNIEL
A kapud elé rendelte – ugatni! Tíz körömmel vércseként vetette rá magát a madárfiúra!
BÓDI
És a madárfiú juharfába faragta minden kapun a képét, hadd zarándokoljon most az az asszony portáról portára – a fiad vallomásait siratni. Hát ő vajon miért kötötte gúzsba Rékának a lelkét? Az efféle faragott vallomás: nem a másikra kivetett háló?
DÁNIEL
És ki került jég alá a hálószövögetésben?
BÓDI
Szeretlek, Gábor! Azt kiáltotta.
DÁNIEL
Átkozta volna meg inkább! Isten csak az ártatlanok átkát hallja – hallaná, ha nem lenne süket az asszonypárti. Különben rég kiirtotta volna őket…
BÓDI
Ne káromold az anyádat! Téged nem asszony szült? Nem asszony virrasztott feletted? Eredj haza! Ittas arkangyal vagy! Lázadó féreg vagy!
DÁNIEL
Neked ma este csodát mutatott az Isten. Csipetnyi reményt lopott megint a szívedbe. Lefizetett téged megint az Isten. Engem nem tud. Egy újabb feltámadással sem. Belelátok immár a kártyáiba.
BÓDI
Felcsattan. Nem kártyás az Úr! Nem kocsmatöltelék! Hósuvadás. Hát ingereld csak! Ha szótalanul mész el a Nagy Romlás alatt, akkor is betemet téged a hólavina.
DÁNIEL
Azt se bánom, csak a fiamat vetné felszínre.
BÓDI
Mert üvöltő farkascsorda minden gondolatod. Hol tudsz te most hazamenni? Isten haragja vár téged minden irányból.
DÁNIEL
Majd eligazodom én, Vencel. A reménytelenségem után, Vencel. Elmegy.
Kisréka jön, kántálók kíséretében.
KISRÉKA
Réka hasonmása: hangja és minden mozdulata az anyjáé.
Adjon Isten sokakat, |
Sok karácsony napokat |
Bort, búzát, eleget, |
A pohárnak feneket, |
Hogy ihassunk eleget. |
Szabad-e kántálni? |
BÓDI
Gyere be, lányom!
Kisréka be, a többi kántáló tovább megy.
KISRÉKA
Vencel bácsi! Hát ilyen borostás hangulatban kell a kántálót fogadni? Boldog szentestét! Boldog ünnepeket! Eljöttem én is, Vencel bácsi. Karácsony estéjén bár ne legyen egyedül. Csak néz, csak néz, mintha sose látott volna. Hát én vagyok egészen és újból: Kisréka vagyok! Örömhírt hoztam Betlehemből és a szívemből. Hadd simítsam el a borongós homlokát. Istenem! Akár a Nagy Romlás. Vár, várakozik, mohásodik.
BÓDI
Az ember vár, vár, mohásodik.
KISRÉKA
Lánya helyett lánya leszek, Vencel bácsi! És egy személyben az unokája is. Fiú-e vagy lány az unokája?
BÓDI
Csak annyit tudok, hogy unoka.
KISRÉKA
Mondjuk, hogy lány. Kedvesebb, simulékonyabb, cicásabb és eljátszik minden gomolyaggal. Ne szomorkodjék, nagytata! Körhintája leszek és vigasztalója. Örömhírt hoztam, nagytata! Tölt a poharakba. Nincsen asszony, nincsen lány a háznál… tölteni kell. Isten éltesse, nagytata! Gyermek születék a csillag alatt! Még tán egy újabb unoka is.
BÓDI
A tengernek. A sivatagnak. Ki tudja, hová hullatott székely mákszemnek a szétszórtságunkban.
KISRÉKA
A kesergés felfüggesztetik.
BÓDI
Koccintanak. Isten éltessen, Kisréka, boldog karácsonyt.
KISRÉKA
Ahol várakozás van, oda jelt küld az Isten. Vigasztalót.
BÓDI
Honnan tudod, hogy jelt kaptam?
KISRÉKA
Onnan, hogy én is…
BÓDI
Csak nem estél te is várakozásba?
KISRÉKA
Ó, már régóta. Tudom, hogy valahol elindult valaki, aki mindig is hozzám készülődött. Jön, jön, hegyen-völgyön által jön, koptatja értem a vascsizmát, de még nem lát engem, csak én látom őt.
BÓDI
És milyen?
KISRÉKA
Hát olyan… kedvemre való. Minden porcikámnak való. Tudja milyen? Mintha reám szabták volna. Testemnek, lelkemnek való, és alig várom már, hogy a csőröm ügyébe kerüljön. Hamm! Bekapom a pisztrángocskát!
BÓDI
Ó! Igen! Kisréka, jártál te ma délután itt, a Nagy Romlás közelében?
KISRÉKA
Miért kérdi, Vencel bácsi?
BÓDI
Jégmadárnak a nyomát láttam arrafelé. Anyád lehetett volna?
KISRÉKA
Anyám jégmadárként húsz éve nem mutatkozott.
BÓDI
Akkor te voltál, ugye?
KISRÉKA
Ühüm.
BÓDI
Akkor te is kezded.
KISRÉKA
De semmi rosszban nem sántikáltam, Vencel bácsi. Bizony Isten, nem. Én a rosszat nem ismerem. Én csak azt tudom, hogy valakit várok, és egyebet semmit. Álmomban egyszer-egyszer olyan bűnös vagyok, húz le a földig a bűn, és anyám szeme előtt ejtem el a szárnyam, de fölébredve már szállok megint súlytalanul. Akkor egy vagyok megint a kedvemmel. Mitől van ez, Vencel bácsi?
BÓDI
Attól, hogy messze van még tőled. Minden, amire vársz: messze van még tőled.
KISRÉKA
Közel kerüljön! A karomba repüljön! A markomba kerüljön! Azt akarom.
BÓDI
Jön rendre minden, ha nem akarod is.
KISRÉKA
Vencel bácsi! Úgy érzem: közeleg már. Azért kell még sok helyen kántálnom.
Távolról a közeledő kántálók éneke hallatszik.
Viszem az örömhírt minden ablak alá és tudom, hogy cserébe azt az egyet, amelyikre várok: egyszer visszakapom. Megyek már, nagytata! A Nagy Romlás miatt ne aggódjék értem. Nem alatta megyek: fölötte szállok el. Édesanyám is eljő bizonyosan. Ne hagyja búsulni. Tavaly is ott találtuk a Nagy Romlás aljában. Szinte jégbálvánnyá fagyott. Csodát ne emlegessen neki. Az ő fiatal élete már elmúlt. Jöjjön a megnyugvás. Arra van szüksége.
A kántálók a ház sarkánál összegyűlve várakoznak.
Most elmegyek. Sokáig nem fog engem látni. Messzire küld anyám. Valamiért nem akarja, hogy itt legyek. Elmegy, a kántálók kísérik.
BÓDI
Jöjjön a megnyugvás. A belenyugovás? A csodajelet mutató lámpájához. Te is ezt mondod, Mária? Ilyen legyen a mi megnyugvásunk? A beletörődés? Adjunk hálát tán a Nagy Romlásnak. Tarvágást mívelt rajtunk az idő hóhérló keze, makkfának valót se hagy meg belőlünk, de csak mondjuk hálatelt szívvel: megnyugvás, belenyugovás. De hiszen ez már a halál, te Mária. Nem akarok meghalni, míg nem látlak benneteket. Boldog idők! Amikor egymáshoz tartozók egymás szeme láttára halhattunk meg. Csak gyászhír kapcsol össze már bennünket. Gyászhír. Örömhír napján mondom ezt? Amikor nekem is üzennem kéne? Gyúljon ki, bárhol vagy is, Mária… lobbanjon föl a szülői ház megvakult lámpája. Sajduljon meg tőle a szíved s a lelked. Csak egy percig érezd azt, amit én viselek miattad. Timiattatok…
Megszólalnak a jégcsapok. Jégdarabkával a kezében Réka jön. Öreges, törődött. Mintha anyja lenne, aki Borbála volt a játékban.
RÉKA
Jó estét.
BÓDI
Neked is, Réka. A lelked is zúzmarás.
RÉKA
Zúzmarás. Ha ő jég alatt van, legalább a zúzmarát viseljem.
BÓDI
Nekivágtál megint egyedül a Nagy Romlásnak.
RÉKA
Advent volt. Aztán vége lett. Mindenki várt valakit, s a betlehemi gyermek megérkezett. Mindenki számára vége az adventnek. Egyedül az enyém tart még.
BÓDI
A kettőnké.
RÉKA
A kettőnk adventje. Soha nem lesz vége.
BÓDI
Gyere be, lányom. Hajítsd el azt a jégdarabot. Ráfagy a kezedre.
RÉKA
Fúvogatom. Melengetem. Kiszedek egy-egy darabkát a Nagy Romlásból. Így aztán mindig kisebb lesz. Csak élnék annyit, hogy az egészet megolvasszam. Annyit ugye nem élhetek?
BÓDI
Amíg várni tudunk: élünk, te Réka. Hajítsd el már azt a jeget! Ide vele a vaslábasba. Most az egyszer az olvasztást bízd a füttőre.
RÉKA
Odaülök, Vencel bácsi.
BÓDI
Így.
RÉKA
Hát így. És aztán mit csinálunk?
BÓDI
Várakozunk.
RÉKA
Mindhiába.
BÓDI
Segíteni kell azt, aminek az eljövetelét lessük.
RÉKA
Várakozással?
BÓDI
Hát egyebünk van?
RÉKA
Eddig volt.
BÓDI
A hegyen túl másik hegy.
RÉKA
Kék szalag volt a hajamban. Húsz évvel ezelőtt ott pislákoltam kék lámpácska formájában az asztalnál. S majdnem kioltott engem a félelem, hogy odalett az ifjúságom. Azt énekeltem Gábornak:
Szép a rózsa háromnapos koráig, |
szép a leány húszesztendős koráig, |
de mikor a huszonegyet haladja, |
nem illik a kék szalag a hajába. |
Mert én már a huszonkettedik évemben jártam. Hát akkor most mit énekelhetnék neki, Vencel bácsi? Jégmadárrá lettem, ha úgy tetszett nekem. Ezt már csak a lányom, csak a Kisréka gyakorolhatná, de megmondtam neki: kikaparom a két szemét, ha megpróbálja.
BÓDI
Neked is tiltották.
RÉKA
Édesanyám, sok szép szava, |
Kit hallgattam, kit nem soha. |
Nagyon öreg vagyok én már, Vencel bácsi?
BÓDI
Az idő embereken lépdel.
RÉKA
Kék szalag volt a hajamban, mégis játszott velem a félelem. Én is játszogattam vele, mint az ártatlan medveboccsal. De most kézhez vett egészen. Keresem, kutatom Gábort, és tele vagyok félelemmel. Már azt sem tudom, mitől: csordultig a szívem félelemmel. Nem tudom, mi történne velem, ha történne valami.
BÓDI
A bocsok megnőnek. Vérmedvékké lesznek. Garázdálkodnak rajtunk, de meg kell szoknunk, hogy nem élet az, amiben élünk. Hanem garázdálkodás.
RÉKA
Felfőtt a víz a kicsi vaslábasban! A füttőhöz szalad, félrehúzza a tányért, nézi a vizet, majd ijedten s örömmel. Jézusom, Szűz Máriám! Vencel bácsi! Vencel bácsi!
BÓDI
Mi a szösz?
RÉKA
Gyűrű a vízben! Karikagyűrű a vaslábasban! Az én gyűrűm! A Gábor gyűrűje! Réka! Réka van belevésve! Gábornak az ujján volt. A jégdarabban benne volt! Vencel bácsi! A jégdarabot itt vettem föl! A Nagy Romlás alatt, a ház végében! Eldobta magától! Akkor ő is ott van! Vencel bácsi! Hé, emberek!
Lassanként tömeg verődik össze.
Jöjjön, Vencel bácsi! Menjünk, Vencel bácsi! Gábor itt van a jég alatt! Húsz éve keresem! És itt van a közelben! Uram, adj nekem erőt, hogy meg ne szakadjon a szívem, amikor meglátom! Menjünk, Vencel bácsi! Verjük föl a falut, Vencel bácsi!
Megszólalnak a jégcsapok. Bódi és Réka kilép a ház elé az emberekhez.
BÓDI
Csendesebben, az Isten szerelmére!
RÉKA
Emberek! Jóemberek! Tegyétek le most az örömhírt! A betlehemi megszületett. És jelt küldött máris! Odamenjünk a Nagy Romlás peremére! Ott kell lennie valahol! A jeget mozdítsuk el! A hegyet mozdítsuk el! Véresek már az ujjaim!
BÓDI
A Nagy Romlás peremét kutassátok, emberek! Te, Réka, nem mégy sehová.
RÉKA
Erős vagyok. A szívem nem szakad meg.
BÓDI
Erős vagy. És gyönge is, mint a harmat. Kérjünk segítséget.
RÉKA
Segítenek az emberek.
BÓDI
Az Úrtól kérjünk.
RÉKA
Halottnézőbe bár jönne mégis közibénk.
Réka imához térdepel, a nők a házba tódulnak, Bódi kiosztogatja nekik a várakozós lámpácskáit. Gábor keresésére indulnak.
Uram, aki fent vagy az egekben, tekints le most kegyesen a te szolgálólányodra. Erős próbára tettél engem, ne vess újabb terhet a megkopott szívemre. Tégy velünk csodát, Uram, de erőt is adj az elviselésére. Elszoktattál minket a jótéteményeidtől, örömmel és bánattal tápláltál mindeddig, Uram, felkészületlenek vagyunk a jóra. Tedd újra képessé a szívünket az örömnek elviselésére.
Réka feláll, Bódi a helyére térdepel, Réka a házba lép a vele özönlő férfiakkal, kiosztogatja nekik a várakozás megmaradt lámpáit, Gábor kutatására indulnak. Réka kezében a csodajelt mutató lámpa.
BÓDI
Elviszed, Uram, rendre mind az élőket, és nagy haragodban még tetézed a büntetést. Nem lehetünk immár együtt a halottainkkal sem. Add vissza bár a halottainkat, Uram, és mi helyetted is feltámasztjuk őket a ragaszkodásunkkal. Az élőket messzire viszed, a holtakat ismeretlenségben tartod, hogy növeld ezzel is a mi magányunkat. Erdeidben, lám, meghagyod a fákat egymás mellett, és a csillagaidat sem szórod szét az égen, hogy ne lássák egymást. Mért éppen a mi gyermekeinket juttatod a szélfútta bogáncsok sorsára? És ha már így jársz el velünk, miért vetted el tőlünk a kiáltás jogát? A kiáltás hangján kellene szólnunk az elveszettekhez, Te pedig a hallgatás parancsával sújtasz bennünket. Fölibénk emelted a Nagy Romlás hótornyait, hogy alatta még a földön kúszó suttogásunk is félelmet keltsen a szívünkben. Azt mondod, Uram: lám, én is egyedül vagyok, mégis be szépen hallgatok. Igen Uram, csakhogy néked a hallgatás hatalom. Miért téveszted azt össze a mi kényszerűségünkkel? Add vissza nekünk, Uram, a kiáltás jogát, és vedd el tőlünk, Uram, a hallgatás kényszerét. Szelídítsd meg, Uram, a hótornyaidat, hogy felemelt hangon szólhassunk az elveszettekhez.
A hegyek között Réka jelenik meg, kezében a csodajelet mutató lámpa.
RÉKA
Megtaláltam! Megtaláltam!
A hegyek között megjelennek az emberek, Gábor testét hozzák vállukon.
Megtaláltam őt, Istenem! Gábor! Gábor! Emberek! Vigyük ki a nagy télből, emberek!
Gábor testét beviszik a házba, az ágyra teszik. Körülállják, csak a jégcsapok szólnak.
Alszik. Csak alszik. Fel kell ébresztenem. A leheletemmel. Csak ne lennék oly gyönge egymagamban. Segítsetek, emberek! Tegyük össze a lelkünket. Csöppnyi szívmeleget kérek tőletek kölcsönbe. Az első boldog pillanatomból visszaadom nektek. Egy melengető lehelettel sem maradok adósa senkinek. Segítsetek! Segítsetek!
Az emberek eleinte dermedten állnak, majd odatérdepelnek az ágy köré és részt vesznek a feltámasztásban.
Gábor! Itt vannak mind a tieid. Ha még mindig gyűlölsz engem, őrájuk légy tekintettel. Egy kökénytövisért nem kell az erdőre haragudni. Itt vannak mind a tieid, Gábor. Kapuállítójuk voltál – várnak téged a faragott madaraiddal. Ébredj föl, Gábor! Nincs már gyónnivalóm. Letettem azt a te kezedbe és nem bírtad elviselni. Húszesztendei vezeklésre ítéltél engem és én elfogadtam azt, mert hinni szeretném, hogy aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is ösvényeit a Nagy Romlás porkahavai.
EGY NŐ
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Mivel engeszteljem a szívedet, Gábor?
A ház mellett Dániel jelenik meg.
DÁNIEL
Ó, fiam, fiam! Újból jégmadár csalogat.
RÉKA
Mivel engeszteljem a szívedet?
DÁNIEL
Viselkedtél volna tisztességesen.
MIND
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Mindent meggyóntam neked, Gábor!
Dániel bemegy a házba.
DÁNIEL
Gyónással életet nem lehet visszavásárolni.
RÉKA
Dánielhez. A feltámadását a fiának megspórolhatta volna. Csodalátókból lesznek a hitehagyottak. De minek is jött akkor ide kéd?
DÁNIEL
Hogy megmentsem a fiamat az újabb jégmadár asszonyoktól!
RÉKA
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
DÁNIEL
De gondold meg, hogy mire térsz meg e földi világra.
RÉKA
Enyhüljön a szíved, Gábor. Én ezerszer kérdezem magamtól: ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál? Csönd, Réka bűvöl. Jégmadár! Jégmadár!
MIND
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
Ébredj jégálmodból Zetelaki Gábor!
A fehér gyászba öltözött nők megragadják Gábor testét, táncoltatni kezdik. A körülöttük állók mind részt vesznek a táncban.
DÁNIEL
Te még mindig itt vagy? Takarodj haza innen!
RÉKA
Bocsásson meg, Dániel bácsi. Hiszen én találtam meg. Csak egy pillantást vethessek rája…
DÁNIEL
Minden hazug jégmadár hazatakarodjék. Az ablakon is kirepülhetsz. Ellöki.
BÓDI
Meg akarsz ölni valamennyiünket?
DÁNIEL
Ha a becsületeddel együtt a szárnyad is odaveszett: gyalogosan is távozhatsz.
RÉKA
Én elmegyek, Dániel bácsi. De jegyezze meg magának: a gyermek, akit egyszer megszeretnek, többé nem az apjáé, elrejtheti a fiát a Hargita gyomrába, a tenger fenekére, én ott is megtalálom, mert én kiáltottam őt a halálba, de én is hoztam vissza magamnak a tíz körmömmel és húsz kereső esztendőmmel. Megértette, vén feltámadott?! Ha csak annyi dolga maradt e világon, hogy kettőnket elválasszon: kár volt az Isten fáradságáért.
DÁNIEL
Itt szakadjon inkább reánk a Nagy Romlás. Akkorát kiáltok, hogy te már fölösleges csapás leszel rajtunk, te némber!
BÓDI
Ne játssz az életünkkel, te megháborodott ember! A magadéval játszhatsz, mert neked kettő van, de nekünk csak egy és az sem a miénk.
A férfiak közrefogják Dánielt.
Azoknak tettük félre, akiket hazavárunk az idegenségből. Kössétek be jól a száját. A kutyájának a hangja került elé! Ahelyett, hogy az övét lopta volna el az Isten. Menjetek haza emberek! Aztán ha meg akartok halni, énekeljetek!
EGY HANG
Élni szeretnénk pedig! A jogunkkal, hogy gigát adott az Isten a torkunkba. Add vissza, Uram, a kiáltás jogát!
Letérdepelve az ég felé.
MIND
Add vissza nekünk, Uram, a kiáltás jogát!
A férfiak felállnak, elvonszolják a betömött szájú Dánielt. A nők közben Gábor testét a térdeplő Réka ölébe tették, lehasalnak a földre. Réka felemeli Gábor kezét, az visszahullik, ismét felemeli, ismét visszahullik. Megint felemeli, megint csak visszahullik. Újra próbálja, Gábor keze függőlegesen megáll a levegőben. A nők feltápászkodnak és kezüket nézve, amellyel a csodát előidézték, lassan kimennek. Réka felemeli Gábort, táncoltatja, egyre szilajabbul, míg Gábor maga is megáll a lábán.
RÉKA
Úristen! Gábor! Gábor! Látsz engem? Itt vagyok! Én vagyok! Réka vagyok!
GÁBOR
Fejét fölemeli. Borbála néni.
RÉKA
Réka, Réka, nem Borbála. Isten hozott, Gábor!
GÁBOR
Réka hol van, Borbála néni?
RÉKA
Némi zavar után. Réka? Ő is itt van valahol. Mindjárt jön. Csak nézz előbb körül. Minden a régi. Minden, minden itt van, ami volt. Gábor, mondj már valamit!
GÁBOR
Szép jó estét s boldog ünnepeket, Borbála néni.
RÉKA
Pillanatnyi döbbenet után belemegy a játékba. Magának is boldog ünnepeket, Gábor. Már ne haragudjon, hogy magázom, de mióta olyan híres kapufaragó lett, másként már nem merem… Foglaljon helyet minálunk. Mi járatban mifelénk, Gábor?
GÁBOR
Gondoltam, ha már erre járok, megkérdem, hogy vannak?
RÉKA
Kik hogy vannak? Ó, igen! Borbála nénéd, meg a Réka leánya. Hát… lassan telik, gyorsan múlik az életünk, Gábor. De olyan sebesen, maholnap csak nézhetünk utána. Mutatja a gyűrűt. Nézd, először ezt találtam meg. Elhajítottad nagy haragodban. Nyújtsd a kezed. Felhúzza rá a gyűrűt. Ennek itt a helye.
GÁBOR
A kéklő lámpára. Hát nem ő húzza? Nem Réka?
RÉKA
Senki. Senki más. Csak aki megtalálta. Aki húsz évig kereste. És akiben már alig-alig pislákolt a lélek.
GÁBOR
A kék lámpácskát veszi kézbe. Lelket fuvintok belé, Borbála néni. Világolj, szépen világolj, fehér gyertyaszálam. Fényesedjél, hogy énekeljek neked.
Víg voltam én, víg azelőtt, |
Míg babám járt kapum előtt, |
De mióta nem járogat, s nem látom.… |
RÉKA
De hiszen látod! Itt áll előtted! Azaz hogy… Ne búsuljon, Gábor. Ha volt valaha szikrányi kétsége felőlem… Réka felől… a lányom százszorosan megszenvedte azt…
Közben kezdi a bútorokat a húsz évvel korábbi játéknak megfelelően rendezni.
Te nem szenvedtél, Gábor fiam! Az orcád legalábbis nem mutatja. Mintha most került volna ki frissen a teremtő kezéből…
GÁBOR
Ezt a lámpácskát ki kéne küldeni.
RÉKA
Miért ugyan bizony?
GÁBOR
Réka jöjjön be helyette.
RÉKA
Réka? Réka jöjjön? Türelmetlen maga, Gábor! A szándékáról nem is nyilatkozott.
GÁBOR
Hogyhogy nem!
RÉKA
Pedig csak magát várta. Csak téged várt, Gábor. S nem ölbe tett kézzel. Húsz éven át kutatott utánad, mióta jég alá kerültél. Ami kicsi fiatalsága volt, mind odadobta utánad a szakadékba, hágcsónak, hogy kikerülj onnan. Ha látni akarod őt, ezt nézd benne, és magaddal ezután már ne vesd össze. Könnyű annak, akit mindig megtalálnak, és nehéz annak, aki keres. Akinek egyetlen keresés lett az élete.
GÁBOR
Jó lenne, ha minden szavát érteném, de egyet sem értem. Rékának bocsánatát fogom kérni. Nem akartam neki szenvedést okozni, Borbála néni.
RÉKA
Félig csak magának. Borbála néni? Istenem. Hát ott kell folytatnunk, ahol abbahagytuk. A lámpához. Mondd meg neki, Réka, a véleményedet! Tudom én, hol jár megint az esze. A gyermekkori mesefán, meselakodalommal. Tudhatná pedig: bölcsőben csak a királyok gyermekeit szokták eljegyezni.
GÁBOR
Azok voltunk. Királyfiú és királyleány.
RÉKA
Mi pedig szegények voltunk. A gyarlóságunk volt csak nagyobb a szegénységünknél.
GÁBOR
Kellett az állami fizetés.
RÉKA
Kellett. Madarakból nem lehet megélni.
GÁBOR
A jelek szerint hűségből sem.
RÉKA
Nekem ezt mondhatja. A lányomnak ne emlegesse. Vedd tudomásul, hogy a világ tele van emberrel. És mindahány elindulhat magának társat keresni. S mindahány harmaton indul. Kapaszkodj ki, fiam, a királyi bölcsődből. Próbáld megérteni, hogy a világ sokszemélyes.
GÁBOR
Az ember szíve pedig: egyszemélyes. Csakhogy Rékánál több volt a hely…
RÉKA
Nézd el a lányomnak, hogy a bölcsőből nem egyenest a te karodba repült.
GÁBOR
Megbocsátom neki. Csak sohase felejtem.
RÉKA
Felcsattan. Felejtés nélkül pedig nem adom a lányom!
GÁBOR
Mert a világ sokszemélyes. Mert a világ tele van emberrel. Stég Antalokkal.
RÉKA
Ha nem felejtesz: kár volt keresni téged! Tíz véres körmével az embert kikaparja a jég alól, és azzal folytatja, amivel elment húsz esztendeje! Száz esztendeje! Ezer esztendeje!
GÁBOR
Magával ilyenformán nincs tárgyalnivalóm! A többit Rékával én elintézem. A kettőnk bánatába ne szóljon bele! Indul ki a házból, Réka utána.
RÉKA
Menjen haza szépen, fiam. Ő is menjen, ha akar! Én nem adom áldásom.
Kimennek a ház elé a hóba.
GÁBOR
Adta már egyszer és rossz helyre adta! És attól, hogy megesett a lánya, csendesebben is beszélhet.
RÉKA
Mit mondtál? Mit merészeltél mondani? Arcul üti. Ó, Istenem! Bocsáss meg Gábor! Nem én voltam! Nem a te Rékád volt! Bocsásd meg édesanyámnak. Őt bántottad meg, nem engem. Engem többé nem lehet bántani. Nézz rám, Gábor. Azt sem bánom, ha gyilkosnak nevezel. Egy gyermekkori álmot oltottam ki, de visszatértem hozzá – és hozzád, és nekem nincs már több ösvényem. Nincs utam semerre. Tenélküled az én számomra járhatatlan már a világ. Meg tudsz bocsátani?
GÁBOR
Réka! Ne játsszunk többet, Réka. Nem szabad már minekünk játszani.
RÉKA
Nem szabad.
GÁBOR
Hagyjuk édesanyádat, mondjon, amit akar, üssön is engem, nem bánom. De mi ketten ne játsszunk többet! Vesd le azt a kendőt, amikor megláttalak, megesküdtem volna rá, hogy valóságosan is édesanyádat látom. De elárult mindjárt a hangod. Azzal nem tudtál becsapni.
RÉKA
Semmivel sem tudlak már becsapni.
GÁBOR
Csak a játékos arcoddal. Ráncot játszik, szigorú Borbála-ráncokat.
RÉKA
Ezt fogja játszani most már mindörökre.
GÁBOR
Hagyd ezt a keserves játékot, Réka!
RÉKA
Hagynám. Ó, de nagyon hagynám! De ő nem hagy engem!
GÁBOR
Követelem! Mosd le azonnal a ráncaidat!
RÉKA
A ráncaimat? Sírva. Azokat mosni már nem lehet. Csak felejteni. De te nem tudsz felejteni.
GÁBOR
Mindent, mindent elfelejtek! Csak ezt a játékot hagyd abba. Hol a kék szalagod, a piros-fekete szoknyád, a virágos mellénykéd? Hol van, akit én itthagytam? Mi történt itten?
RÉKA
Kerestelek. Mindössze csak annyi történt. Veled ott… megállt az idő. Hozzám nem volt kegyes.
GÁBOR
Húsz esztendeig? Nem lehetséges!
RÉKA
Úgy nézel, mint az idegent. Mit tudjak most tenni, Gábor? Úristen, ne bámulj rám gyanakodva! Nem hazudok! Nem játszom a ráncaimat! Isten bélyegeként arcomra égett a játék. Nem érted? Nem bírod fölfogni? Veled megállt az idő, de miattad engem kétszeresen is meghajszolt. Úristen! Mit tudjak most már csinálni? Bogozom, közös irányba terelgetem itt a kettőnk útját, amely végleg elválik, ha már csak arra emlékezel, aki voltam. Teljesen hiábavaló az én fáradozásom.
GÁBOR
Nem! Nem hiábavaló! Először is vesd le ezeket a fekete kendőket, ne gyászolj már engem. Előkerültem! Előkerültem és hozzád fogok öregedni.
RÉKA
Csöppet fiatalodva. Ebben szívesen állok rendelkezésedre. Ha melletted maradok, behozzuk gyorsan, amit elmulasztottál. Visszamennek a házba. Egy év alatt hetet foglak öregbíteni. Különben is, hol az a szigorú ránc? Nézz a szemembe, s mondd igaz lelkedre: hol az a ránc?
GÁBOR
Mintha valóban… De hadd simítsam el a másikat is a szemed sarkában.
RÉKA
Az nem ránc! Az ugrani készülő vadmacska figyelme! Huh! Megijedtél! Félj tőlem, rettegjél! A félelem öregbít.
GÁBOR
Tőled mindig is féltem.
RÉKA
Ne lódíts hozzá!
GÁBOR
Féltem az ígéreteidtől. Emlékszel? Akkorákat hazudtál, hogy meg lehetett bújni mellette.
RÉKA
Ha már hazugság, legyen teteje. Kacag.
GÁBOR
Féltem a változásaidtól. Hol pisis leányka, hol már eladó nagy leány. Tűzmadár, jégmadár és ki tudja, micsoda még a nyugtalanságod színjátékában.
RÉKA
Vesd a hátad megé! Olyan egyforma leszek: csak győzd visszasírni a madaras színjátékot.
GÁBOR
Ettől is félek.
RÉKA
Hogy még jobban félj; lásd a mozgásomat is! Táncmozdulatok. Borbála anyám vagyok én tenéked? Nézz meg egy kicsit jobban. Vegyél engem szemügyre kicsit férfiasabban, te mélázó merengés!
GÁBOR
Én? A kerítésedre ugrik mindjárt a kakas!
RÉKA
A nyakába perdül. A kakas! A sarkantyús, a nagy taréjú!
GÁBOR
Atyaságos Isten!
RÉKA
Elbírod még a te jégmadaradat?
Megszólalnak a jégcsapok.
GÁBOR
Kinőtt újból a szárnyad.
RÉKA
Megkerült! Megkerült, amit elfelejtettem! Boldog Isten! Növeszti már a szárnyamat!
GÁBOR
Jégmadár, jégmadár! |
Piros fejű, kék madár. |
Ülj meg egy szikrát a térdemen. Szaporán ver a szíved. Remeg a kezed. Mély árnyék a szemed alatt. Hófúvás a homlokodon. Sokat éjszakáztál.
RÉKA
Csak éretted. Senki másért.
GÁBOR
Hova lett a jégmadár kicsi lábanyoma? A fehér keresztecskék itt vannak, lám, a szemed sarkában. Szegénykém…
RÉKA
Te sajnálsz engem, Gábor! Már csak szánakozás van benned.
GÁBOR
Hóterelő jégmadár. Sokat szenvedtél.
RÉKA
Nem szenvedtem. Ne szánj engem. Magadat szándd, hogy üres már a szíved. Már csak a lelkiismeret szól belőled. Azzal pedig Isten elé készüljön a férfi, nem asszonyhoz.
GÁBOR
Már megint rosszul szóltam!
RÉKA
Hóterelő jégmadár! Csupa szánakozás vagy irántam és egyéb semmi!
GÁBOR
Hát úgy legyen! Nem szenvedtél, nem szánlak, és hírét sem hallottam a lelkiismeretnek! Olyanná lettem, mint te voltál valamikor. Boldogan csácsogó lelkiismeretlenség!
RÉKA
Már megint a voltál! A hajdani! A valamikori! Már megint a múlt! Az elmúlt! A nagy semmi, a nagy szakadékban! De még a semmiben is volt lelkiismeretem.
GÁBOR
Erős és hatalmas, amely mindent kibírt! De téged nem gyötört! Erről ne beszéljünk!
RÉKA
Holnapra hagyod, ugye? És az egész hátralevő életünkre! Ó be szép napok várnak ránk!
GÁBOR
Rajtad az Isten sem bír eligazodni! Ha igazat szólok: én csak sajnálat vagyok! Hazudni merészelnék? Nyílnak a vércsekarmaid! Fölemlegetni neked semmit sem lehet! Rettegsz már az elmúlt fél órától is.
RÉKA
Mert sóbálvánnyá mered az ember mindentől, amire visszanéz!
GÁBOR
Nem tudok így veled menni! Képtelen vagyok!
RÉKA
Jólesik ugye, hogy minden pillanatban sóbálvánnyá meredj! És ilyenkor azt mondd, hogy megesett lány vagyok.
GÁBOR
Képtelen vagyok…
RÉKA
A két szemedben láttam a sóbálványt! Abban a pillanatban is, amikor húsz év után megláttál!
GÁBOR
És akkor én mit tudjak csinálni?
RÉKA
Várj! Várj, madár, várj! Réka most hazaröppen, fölveszi a piros-fekete szoknyáját, a réklit, amit oly nagyon hiányoltál. S ha még van ereje hozzá, szeme sarkából is eltünteti a jégmadár lábanyomát. Így nem indulhatok el veled az utcán. Legyünk egymáshoz illők. Várj, madár, várj! És nemsokára jövök. Csak sóbálvánnyá ne légy aztán, ha meglátsz. Amíg jövök, öregedjél te is valamicskét. Gondolj nyugodtan a múltra, és attól öregszel. Én csak a jövőre gondolok, de ládd, otthon felejtettem a fiatalságomat. Szegény, szánandó asszony, feledékeny is vagyok már. Feledékeny is vagyok már… Csak most az egyszer segíts még rajtam, Istenem. Add vissza a szárnyam.
Elmegy a hegyek között. Ahogy távolodik, Dániel jelenik meg. Belép a házba.
GÁBOR
Édesapám!
DÁNIEL
Fiam! Menekülj, meneküljünk innen!
GÁBOR
Nem mehetek, édesapám.
DÁNIEL
Becsüld meg Isten csodáját és menekülj a jégmadár asszonyok közeléből! Messze kerüld őket!
GÁBOR
Nélkülük mit sem ér Istennek bármilyen csodája. Maradnom kell, édesapám.
DÁNIEL
Mire mentek ti ketten? A reggel s az alkonyat. Az ő életének fele már elmúlt.
GÁBOR
Én azt is látom, aki volt. Akivel gyermeki menyegzőt tartottunk az ágak hegyén.
DÁNIEL
Most még látod. És mit csinálsz, amikor fényüket vesztik már az emlékeid? A fél élete marad meg neked, s a növekvő homály, amelyben nem látod már az emlékeidet. Csak az marad mindenből, ami szabad szemmel is látható. Ébredj föl végre, fiam!
GÁBOR
Húszesztendei jégálomból nem fölébredtem?
DÁNIEL
Álomból álomba zuhantál. Téged kétszeresen kell fölébreszteni! Józanságra téríteni! Jeges vízzel szemen önteni! Nyisd ki a szemed és válassz más társat magadnak, nagy az Isten kertje, a Hargitán innen, s a Hargitán túl!
GÁBOR
Az ember szíve csak egyszemélyes, édesapám.
DÁNIEL
Ki hirdette meg ezt? Hol tanultad ezt?
GÁBOR
Éppen hogy édesapámtól.
DÁNIEL
Olyan asszony, mint szegény édesanyád, olyan lélek csak egy volt! Általadnám neki most is az életem. Egyedül ő érdemli azt meg.
GÁBOR
Azt mondom én is. Amit Árvai Rékán kívül teremtett az Isten: fölöslegesen csinálta.
DÁNIEL
Isten verése rajtad, hogy amit egyszer megláttál, nem szabadulsz tőle! De még fel is magasztalod a rabságodat! A lépre ment madár a rabságát énekli és dicsőíti! Csapdába esett, gyanútlan farkas a szabadságát üvöltözi!
GÁBOR
Ember embernek csapdája. Nem én rendeltem el!
DÁNIEL
De legyen annyi eszed, hogy elkerüld! Ez az asszony rajtad rémzsineg és kerítőháló, sövényháló, csapóháló, függőháló és fedelesháló, rókafogó lepedő és farkasfogas vascsapda, nem érted te ezt?
GÁBOR
Életemben és halálomban is ő talált meg engem! Legyen farkasfogas vascsapda! Ő talált meg engem!
DÁNIEL
Megtalált. Mint horog a halat. Gyermek voltál, kinőttél a játékmenyegzőkből. Mindent el kell felejteni.
GÁBOR
Semmit sem lehet elfelejteni!
DÁNIEL
Megragadtál a káprázataidnál, mert ötéves korodban már faragóbicskát adtam a kezedbe. Ám a világ kegyetlen, szembe kacagja majd a káprázataidat. Ifjú oldalán a vénséget nem bocsátja meg. Réka fog ezért a legtöbbet szenvedni!
GÁBOR
Az én szavaim nyoma látszik az arcán. Eladósodtam nála. Miféle becsület jár a megszökött adósnak? Ne okítson tovább, édesapám! S ne mondja, hogy a csodákból kifogytunk! Réka fiatalodni ment! Réka mindenre képes…
DÁNIEL
Mert egy ilyen…
GÁBOR
Semmilyen! Ki ne ejtse még egyszer a száján, amit fennen kiabált már itten! Ki ne merje mondani!
Gábor, Dániel magával hozott baltáját apjára emeli, hosszan nézik egymást, majd Gábor leengedi a baltát.
DÁNIEL
Verjél agyon. A halálom óráján is csak mentő szavakat dobok feléd. Majd eszedbe jutok még. De már késő lesz. Semmi gyűlölet nincs bennem, csak a sugallat, hogy kimerítettük már Isten csodáit és többé nem bízhatunk senkiben és semmiben, csak önmagunkban. A földre sújtott már valamennyiünket, fel is támasztott időlegesen bennünket, de minden jel arra mutat, hogy a kísérletezést velünk béfejezte. Felügyelőnk folytatólag: a Nagy Romlás. Tégy, amit akarsz. Tégy, amit akarsz…
Dániel elmegy a hegyek közt, Gábor utánaszalad.
GÁBOR
Mindketten el vagyunk adósodva. Apám az Istennek – én földi embernek. Ennek az asszonynak. Árvai Rékának. Igen. Árvai Rékának.
DÁNIEL
Elmenőben. Átkozott jégmadár… Átkozott jégmadarak…
Megszólalnak a jégcsapok. Az idő évgyűrűinek fénykarikáiból Kisréka jön.
GÁBOR
Réka! Ó, Réka! Édesapám! Jöjjön vissza, Árvai Réka megint csodát mívelt!
KISRÉKA
Réka! Honnan tudod, hogy már Réka vagyok? Kisréka voltam eddig…
GÁBOR
Árvai Réka megint csodát mívelt!
KISRÉKA
Csodát mívelt! Megfiatalította magát – énvelem. Ki vagy te? Miért ismerlek én téged? Honnan ismerlek?
GÁBOR
Játsszál, játsszál, jégmadaram! Honnan is ismernél? Zetelaki Gábor vagyok!
KISRÉKA
Mint az a másik? Aki jégbe fagyott?
GÁBOR
Pontosan a másik. Akit megtaláltál. És azután elmentél, megfiatalodni.
KISRÉKA
Nem kellett az énnekem!
GÁBOR
Itt-ott azért kellett.
KISRÉKA
Tréfás vagy, hallod-e? Tudom már, honnan ismerlek.
GÁBOR
A gyermekkori eperfáról!
KISRÉKA
Onnan, hogy vártalak! Te voltál a bűnöm! Álmomban egyszer-egyszer olyan bűnös voltam, fölébredve nem mertem az anyám szemébe nézni. Mert veled helytelenkedtem.
GÁBOR
Mindig csak velem?
KISRÉKA
Soha senki mással!
GÁBOR
Megint hozzálódítasz, de nem bánom: úgy legyen. Soha senki mással! Mindig csak velem.
KISRÉKA
Mindig csak veled. Most már tudom, hogy így látlak élősúlyban is: mindig csak teveled.
GÁBOR
Isten, aki hallod az égben az asszonyi beszédet! Jégmadárként jöttél, ugye?
KISRÉKA
Ühüm. A Nagy Romlás felett.
GÁBOR
Fölvetted a virágos mellénykédet, a piros-fekete szoknyádat.
KISRÉKA
Hát anélkül vártál engem? Isten őrizz, csak nem csórén!
GÁBOR
Úgy is elfogadlak.
KISRÉKA
Úgy tán még jobban!
GÁBOR
A régi kedveddel jöttél!
KISRÉKA
Ismered tán a régi kedvemet is? Hát én is ott járkáltam? Az álmaidban?
GÁBOR
Ó, ha csak annyi lett volna! Csak járkálás. Egyéb is volt.
KISRÉKA
Ugyanaz volt? Jézusom, Szűz Máriám! Ugyanaz?
GÁBOR
Erős a gyanúm.
KISRÉKA
Akkor mehetünk gyónni!
GÁBOR
Te már gyóntál egyszer. És reánk szakadt az ég!
KISRÉKA
Reánk szakadt az ég! Nem észleltem. Hát ilyen könnyen szakad benned az ég? Csöppnyi gyónástól?
GÁBOR
Már nem fog szakadni. Már alája tartom ezután a vállam. Csak ne legyen több. Megcsókolják egymást.
KISRÉKA
Ennyi volt. És a te bűnöd?
GÁBOR
Főleg ez volt.
KISRÉKA
Ismerős bűn.
GÁBOR
Szaporítsuk…
Jégmadár, jégmadár, |
Piros fejű, kék madár! |
Ha szárnyad volt, jégmadár, |
Gyalogoshoz mért álltál? |
De nem kérdem többé. Soha, soha nem kérdem többé.
KISRÉKA
Ha te vagy a gyalogos, nyugodtan kérdezheted.
RÉKA
Hangja szemből, de ő maga nem látszik. Átkozott légy, Zetelaki Gábor! Átkozott legyek magam is, hogy az életnek visszahoztalak!
GÁBOR
Réka! Réka!
KISRÉKA
Édesanyám! Édesanyám!
GÁBOR
Réka! Réka!
A hang irányába szalad, a hegyekbe.
RÉKA
Hangja. Átkozottak legyünk mind a ketten, Zetelaki Gábor!
A hónak omlása.
KISRÉKA
Édesanyám! Édesanyám, drága!
Bódi kijön a házából.
BÓDI
Kislányom! Gyere vissza!
KISRÉKA
Mi történt itt, Vencel bácsi? Mi történt, mondja meg!
BÓDI
Beléptél te is az életbe. Az élet és a halál kézenfogva jár itt. Ez történt.
KISRÉKA
Menjünk, keressük meg őket!
BÓDI
Több csodára már nincsen reményünk. Ha lenne is: a reá való alkalmatlanságunk immár teljességgel megmutatkozott. Elhúzódnak közelünkből a csodák, el a szárnyas hófajdokkal együtt, amelyek nem nyughatnak már az emberi beszédtől. És ettől a miénktől, amit megnyomorított Kicsi Romlás és Nagy Romlás, kiáltásemlék és földön kúszó suttogás: kiváltképpen messzire menekül minden, ami javunkra lehetne. Bugyogtasd a könnyed, gyermek, a bánatunkat engedjük szabadjára. Hangtalanul, befelé, miként a szivárgás. Árvai Rékát, Zetelaki Gábort az Isten nyugtassa.
KISRÉKA
Mi lesz most már velünk, Vencel bácsi?
BÓDI
Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink. Csak legyen elég mécsesünk a várakozáshoz…
BÓDI, KISRÉKA
Nekünk a legszebbik estét |
Feketeszínre festették, |
Feketeszínre festették. |
Emberek mint kutató árnyak jönnek lámpással. Aztán a mozdulat megfagy. Az emberi alakok és virrasztó fények benépesítik a színpadot, s a színháztermet is.
MIND
|
|
|
|
SÖTÉT
Csak az emlékezés lámpái égnek.
Az Advent a Hargitán mindkét változatát közreadjuk. Több okból is. A Tiszatájban, 1985 decemberében közölt darab, melyet naplójegyzeteinek tanúsága szerint (Heródes napjai – Debrecen, Csokonai Kiadó, 1994) 1984. október 4-én fejezett be, az alábbi megjegyzéssel: „A jégmadárral elkészültem. Új és valószínűleg végleges címe: Advent a Hargitán”. A darabot a Nemzeti Színház az eredetileg 1985. december 20-i tervezett időpont helyett 1986. január 2-án mutatta be Sík Ferenc rendezésében. Zeneszerző: Orbán György; díszlettervező: Bakó József; koreográfus: Pesovár Ernő; jelmeztervező: Schäffer Judit. Szereposztás: Árvai Réka, Kisréka – Kubik Anna; Zetelaki Gábor – Funtek Frigyes; Bódi Vencel – Sinkovits Imre; Mária – Götz Anna; Zetelaki Dániel – Agárdi Gábor. A Nemzeti Színház előadása, mely Sík Ferenc elképzelésében betlehemes keretjátékkal is gazdagodott, ezt a változatot játssza. S némi módosításokkal, keretjáték nélkül, s a közösségi motívumok elhagyásával, a stúdióváltozat is azonos az eredeti anyaggal, némely apró, színészek és rendező általi módosításoktól eltekintve.
Amikor a Szépirodalmi kiadásában, a Tiszatáj-beli közlést követően a Szépirodalmi Kiadó gondozásában jegyzetünket írtuk, nem szólhattunk arról, hogy a premierre a román diktatúra nem engedte el az írót. Ma már azzal is kiegészíthetjük a tényeket, hogy a premier betiltása, majd az 1986. január 2-i bemutató a felső politikai vezetés két tábora közötti harcban telt el, melyben a Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre képviselte álláspont győzött, mely politikai és szellemi fordulatot hozott a hivatalos Magyarországnak a romániai magyarság sorsával kapcsolatos álláspontjában.
Az előadás videokazettán jutott el a szerzőhöz; aki azután a méltató kritikai írások nyomán, több ponton átírta játékát. S ezt tekinti véglegesnek, de a Nemzeti Színház-beli változat sem vesztette el becsét, s a további előadhatóság szempontjait.
Az 1986. január 2-i bemutatót követően csaknem két évvel, 1987. november 20-án látta a szerző: 1988. május 2-án a századik előadás ünnepére került sor, melyen Sütő András szintén nem lehetett jelen. Így levélben köszöntötte kedves színészeit, melyet az előadás végén Sinkovits Imre olvasott fel:
Örökké tartó Advent
Amikor szomorúságban fogant reménységben leírtam ezt a szót: Advent –
amikor úgy éreztem, hogy torkomban a keserves szorítást új színdarabommal – időlegesen bár – vigasszal enyhítem –
amikor a folyamatos sikaszói éjszakák hajnalba fordultak –
nem sejtettem, hogy ennek a zúzmarás szónak az értelme oly mélyen sorsomba fonódik.
Advent a Hargitán.
Advent a szívemben, mely enyhületre vágyik apák, anyák, gyermekek és unokák szétszóratásában.
A betlehemi csillag felé fordulók öröme betelt hamarosan, ám aki a legkisebb szellemgyermekének hangját, sírását és kacagását is hallani szerette volna: még karácsonyok múltával is egy örökké tartó Advent kötelékében táplálta reményét: egyszer tán eljön a nap, amikor szavait színész szájából hallja, emberi világának bánatát színpad közvetíti – az értőkhöz, a sorsunkat fölvállaló sokasághoz.
Amely íme, ma este is jelen van, s amelyet újból csak a képzeletem láthat, köszönthet: Isten hozta Önöket a századik előadásra.
Nem láttam az elsőt, nem láthatom most a századikat: örülök mégis, hogy elmondhatom Sinkovits Imrének, Agárdi Gábornak, Kubik Annának, Götz Annának, Funtek Frigyesnek, Bubik Istvánnak, Sík Ferenc rendezőnek és mind a többieknek, akik egy magányos álomból színpadi valót teremtettek: köszönöm, barátaim, hogy felkaroltátok Advent távoli gondjait. Köszönöm az osztozást abban a sorsban, amely az emberlét törvénye szerint éppenséggel a megosztottságban enyhül és fordul reménykedésre.
Köszönöm a Nemzeti Színháznak, hogy pillantása oda is elér, ahol sem érdem, sem érdek, sem becsvágy, sem dicsőség nem tülekszik a hiúság vásárának terén, csupán csak egyetlen gondolat virraszt: a sajátosság méltóságát megértő humanitás, a tisztességben megért fennmaradás változatlan reménysége.
Hát akkor szép estét, jó estét és boldogabb felvirradást kívánok mindenkinek a közeli távolból.
Sütő András
Az újabb jubileumra 1991. december 23-án került sor, amikor az előadást követő ünnepségen Jókai Anna, az Írószövetség elnöke köszöntötte a szerzőt, aki az alábbi levelet írta a társulatnak:
A 200. előadásra
Miután minden megesett velünk, aminek Isten szándéka szerint az volt a rendeltetése, hogy a fejünkre szakadjon, újból megülhettem egy keveset a Hargita térdén, ahol valamikor a Nagy Romlás veszedelmein tűnődve rengeteg szomorúságot vetettem papírra. S annak, amit átéltem és elgondoltam, címet is adtam: Advent a Hargitán. A formája pedig színdarab lévén, azt mondtam magamban: menjen, amerre lát, keressen magának színészt, rendezőt, mondja el szomorúságát a még szomorúbb embereknek, Erdély meghajszolt népének.
Hogy ezután mi történt, hosszadalmas lenne elmesélni.
Most csak a velejét mondom.
A pártilag és államilag megtervezett boldogság országában az általános vigalom felelős őrmesterei ezt az én színdarabomat nem engedték szóhoz jutni, sőt hajszát indítottak ellene, hogy valamiképpen máglyára kerüljön. Gondolati kihágás bűnében elmarasztalva halálra ítélték.
Menekíteni kellett.
A budapesti Nemzeti Színház hajlékában kapott azután szállást, védelmet; a darabokra szaggatott, de meg nem semmisített összmagyarság eleven és fájdalmas gondolatának művész hordozói megértették az erdélyi Advent segélykiáltó szavait, fölpártolták a hazájában kiátkozott szerző mondandóját, és vállalták bátor kiállásuk kockázatait. Az előadást pedig, amelyet minden tiltások, sőt diplomáciai fenyegetőzések ellenére is megtartottak, 199 alkalommal ismételték meg, nagy sikerrel.
Ezért e mai esti 200. előadáson minden gondolatom s jó érzésem feléjük száll; a magyar színházi művészetnek ama szabadcsapatához, amely sötét erőkkel dacolva fényesen emlékezetes Advent-estékkel ajándékozta meg Magyarország és Erdély színházkedvelő polgárait, és hadd tegyük hozzá: azokat, akik megannyi szellemi divathullám ellenére is hisznek a színpadi művészet közösségi hatóerejében, eszméltető szerepében. Nép? Nemzet? Magyar nemzeti kisebbség? Történelmi tragikum és üldöztetés? Van, aki betegesen individualista módon értelmezett világpolgárságában csak legyinteni tud e fogalmakon. „Elvakultságok!” De friss rajtuk a vérfolt, a nyelvi-etnikai üldöztetés mindennapi bizonyítéka. Művészi meggondolásokon innen és túl az Advent együttese azt is megértette, hogy az emberi szenvedést, a kisemmizettek szomorúságát nem lehet esztétikai kategóriák szerint megítélni és elosztogatni. A szenvedés nem tűri az irodalmárok spekulációit. Egy híján kétszáz telt ház igazolja állításunkat.
Isten éltesse és áldja az Advent a Hargitán teljes együttesét.
Hálával és forró köszönettel:
Sütő András
Az erdélyi Advent-turnét 1992 májusában a színház vezetése úgy alakította, hogy a 225. előadásra Marosvásárhelyen kerüljön sor (május 28.). A jubileumra a rendezőhöz címzett sorok:
Sík Ferencnek, aki az Adventnek is rendezője
Kedves Feri!
Téged célozlak meg a szavaimmal, meg azzal a kérésemmel, hogy igazságos elosztás végett vennéd át tőlem az elismerésnek, hálának és jó kívánságnak ama virágcsokrait, amelyek a 225. előadás után új sorozat elején megilletik az Advent aranycsapatának tagjait. A főszereplőket éppúgy, mint a betlehemes pásztorokat, avagy a kántáló lányokat.
A legelső kézfogást pedig feléd nyújtom. Mert valójában Te vagy mindennek az okozója. Ebben a mai rendezőcentrikus világban, amikor egy Shakespeare is elmehet borítékos sorsjegyet árulni, ha nem akad rendező, aki felpártolja, manapság, amikor a magyar színjátszásban minden produkciónak nagy becsülete van – kivéve a magyart, bizony figyelemre méltó a rendező, aki azt mondja az ő felfogását korszerű cinizmussal tagadó köröknek: uraim, a legrosszabbat is vállalom.
A darab sikerét, s annak minden következményét (manipulált, olcsó siker, populizmus, népi-nemzeti elmaradottság, sorsproblémák, kollektív nyavalygás stb.) vállalom.
Köszönöm tehát, Feri, hogy művésztársaiddal együtt vállaltad az egyetemes emberi szenvedésnek azt a részecskéjét, melyet hordozói révén erdélyinek is nevezünk. Kiderült közben, hogy ez nem divat, nem nacionalista székelykedés, hanem igen-igen tartós, egyetemesen tapasztalható emberi bánat, örök sajogás az emberi szívben és elmében.
Most, hogy vállalkozásunk igazát a 225. telt ház is megerősítette, változatlanul vallom, hogy a színpadi siker kettős építkezés eredménye. Húzhatod, míg a világ, a színpad harangjait, ha azok nem a függönyhúzás pillanatával kezdődőleg szólalnak meg a Nézők seregének tudatában is; ha a színpadi torony mása nem épül meg a Kollektivitás lelkében is.
Tenéked és társaidnak sikerült e kettős építkezés. Ha Isten éltet, megpróbáljuk ezt egy következő drámával is.
Nekem nehogy megöregedjetek!
Marosvásárhely
Sütő András
A 250. előadásra 1993. november 3-án Temesváron került sor. A Kétszázötven törvénytelen Advent címmel írt levelet Higyed Imre, a temesvári Csiky Gergely Színház művésze olvasta fel.
Kétszázötven törvénytelen Advent
Színjátékom 250. előadásán Temesvárott köszöntöm a budapesti Nemzeti Színház együttesét.
Közel egy évtizede már, hogy az Advent a Hargitán már-már diplomáciai háborút okozott Magyarország és Románia között. Bukarestben paranoiás riadalom támadt annak hírére, hogy Sík Ferenc, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor és társaik színre akarják vinni Zetelaki Gábor és Árvai Réka szomorú történetét. A diadalmas nemzetiszocialista román hatalom köreiben rettegést keltett egy árva magyar szó: Advent, és álmatlan éjszakát okozott a székelyek szent hegyének emlegetése. Hargita! – Hargita! – suttogták egymás közt sápadtan a kultúraktivisták, és beteg tudatukban újból honvéd tűnt föl a Hargitán.
Tény és való, hogy a drámaszerző, az író képzeletbeli haderőit is kirendelhette volna a szent hegy megszállására. Nem tette. Hanem katonák helyett a fiait, lányait sirató szülőföld bánatát vette számba; a Nagy Romlás lélekomlasztó veszedelmeit, s a szerelmes szívnek virrasztását az örök várakozás mécsesei körül a kegyetlen Időben.
Számomra felejthetetlen maradt a pillanat, mikor említett művész barátaim üzenetére, mely akkor bátor szembeszállás volt a magyar kultúrpolitika bürokratáival is, azt válaszolhattam: köszönöm a szolidaritást, a színházi sztrájkig menő társulat küzdelmét száműzött színdarabomért! Erősítsétek magatokat az én szándékommal is: vállalom Romániában a törvényszegésnek nyilvánított előadás következményeit!
Elvileg szólván Bukarest mai napig sem vonta vissza tiltakozását.
Azóta lám, elérkeztünk a 250. előadáshoz.
Azóta új reményeink lobbantak föl az egekig és hanyatlottak vissza, mint annyiszor az elmúlt hetven esztendőben. Csak fájdalommal szólhatok hát arról, hogy amit az én színdarabomban szigorú ítészek múló társadalmi jelenségnek véltek: mai napig is vészesen, sőt tragikusan időszagú.
Alkotó szándékaimban erősít engem a vélem rokonlélek: Ablonczy László is, a Nemzeti Színház igazgatója.
Alapvető, kollektív jogainak híján, a jövőbe vetett reményét veszítve az erdélyi-romániai magyarság folyamatosan menekül innen, elhagyja ezeréves szülőföldjét. Történészek szerint a magyar honfoglalás előtti századokban itt élő avarok ugyancsak hetvenesztendős, borzalmas szárazság következtében tűntek el mindörökre a Kárpát-medencéből. Adja Isten, hogy az elmúlt hét évtized politikai időjárásbeli mostohaságai, a jogtalanságnak reményhervasztó aszálya után, önvédelmi küzdelmünk hanyatlásában ne juttassuk magunkat az avarok sorsára!
De kérdést hallván az esztétika irányából, hagyjuk nyugodni az időnek mélyén az eltűnt népeket. A kérdés így szól: mi végett és mi okon említek én efféle népmozgalmi tragédiákat? A drámaírás nem történetírás. Ezt minden gimnazista tudja. Ám azt is tudni kell, hogy a művészi Szép, az esztétikum meghatározott térben és időben születik, mégpedig az emberi eszmélet magányos éjszakáiban; ember által tehát, aki korának gyermeke, krónikása és alávetettje, akit szégyen ölne meg és gyalázat emésztene el, ha sorsának nem merne a szeme közé nézni. Számomra tehát Élet és Irodalom páros viszonylatában az élet, az emberi ésszel még mindig fölfoghatatlan csoda az elsődleges. A „vers csak cifra szolga”. Tán ezért sikerült kívülrekednem megannyi köldöknéző, de még Onánra is emlékeztető művészi kotériákból. Már zsenge ifjúságomban tapasztalhattam, hogy csak fanatikus dilettánsok, irodalmárkodó divatmajmok abszolutizálják és fecsegik mindenek fölé az ember művészi ténykedését, isteni princípiummá minősítvén a steril spekuláció, kávéházi tohuvabohu „intellektuális” szellentéseit.
De most újból befogom a számat, még mielőtt kanászgatyás mucsainak neveznének. Ugyanis figyelmeztető közbeszólást hallok: „Íróként ön épp az írók ellen beszél?” Pedig Isten látja lelkemet: éppenséggel javukra szólnék, a felfogásom szerinti igaz művészet érdekében füstölgök haszontalanságok ellen, mondván: az emberi eszméletnek ezt a csodáját csakis az alázat s az élet szentségének tisztelete mentheti át a jövőbe. Mostani egyetemes válságából csakis a tömegeknek újból feléje forduló érdeklődése vezetheti ki. Nem tudni, hogy erre még sor kerül-e. Intellektuális gőgjébe és öncélúságába fulladtan, mániákusan hirdetett függetlenségének olyasféle értelmezésével, hogy akár az Isten: önmaga által létezik – könnyen kieshet az Időnek rostáján. Vigasztaljuk magunk, hogy költőnek, drámaírónak azért még mindig van kihez szólnia. Komoly szavakkal, létkérdésektől, nemzeti sorsproblémáinkról is. Annak ellenére, hogy ez utóbbiakon magyarságundorban szenvedő tollforgatók kéjes élvezkedéssel fenik a nyelvüket. Fenik régóta magának a Nemzeti Színháznak és igazgatójának, Ablonczy Lászlónak törekvésein is már-már irracionális gyűlölettel. Mert anyagiakért, szellemi őrhelyekért indítanak zsurnalisztikai szuronyrohamot az egész magyar nyelvterületen, Erdélyben is. Számomra épp ezért nem csekély vigasz, hogy az Advent 250 telt házat ért meg, s akik megnézték: nem ingyenvacsora reményében ültek be a nézőtérre. Amit pedig az előadás a szívükbe plántált: az Erdély nagy romlásának valóságos gyásza, az önfeladás, a világgá menekülés közösségi tragédiája. Egy halálba hulló provinciával pedig óhatatlanul megsemmisül minden EGYETEMESNEK nevezett örök emberi princípium is. Azzal áltatom magam, hogy mulandó történelmi napokban zajló „színpadi történetem” múlhatatlan, és általánosan emberi szenvedélyek játéktere is! A hargitai Nagy Romlás tövében vergődő lelkek végzete nem csupán a magyar diaszpóra, hanem az objektív Idő is, amely sajnálkozás nélkül kacagja szembe az individuum szubjektív Idejének törékenységét. Élni, szeretni az élet végső határain túl is! Íme a vágy, az álom, amelyben személyes és egyszeri létünk metaforája a színdarabom alaphangját is megszabta: egy szél kapta-sodorta füstfellegecske, mely végleg elenyészik a közönyös ég alatt.
Emberi törvénytelenségnek áldozataiként isteni törvény árnyéka vetül ránk: véges emberi létünk drámája, a Halál, amely helyet kért magának színdarabomban is. Legyen bár ez munka, káprázat s öncsalás: e törvény tagadásának és tudomásulvételének minden szomorúságát belesűrítettem. Minek vajon? A dolgok kimondásának vigaszát remélve itt is, most is, az Advent 250. előadásán.
Kelt Marosvásárhelyt, 1993 novemberében
A 275. előadásra 1994. február 29-én került sor, melyre az alábbi jó kívánság érkezett:
275
A háromszázadik előadás felé ballagó színpadi munkámról szólva örömöt, hálát, színháznak, színészcsapatnak, rendezőnek járó elismerést kellene rikkantanom. Veszem is hát a mély lélegzetet, torkomban sorbaállítom szépen a szívmeleg szavakat, de lám, különös érzés, nem csillapítható sajogás vesz erőt rajtam, miközben régi vágyam, álmom erdélyi olvasóimmal, színjátékaim nézőivel együtt kérdi szüntelen: miként lehetséges, hogy míg az én adventi történetem Budapesten a 275. előadást is megérte: – Marosvásárhelyt, avagy bármelyik erdélyi magyar színházban a bemutatás szándékáig sem jutott el.
A tiltások, üldöztetések idején egyszerre hány színház is hozzákapott: lelkesülten gyürkőzött neki a biztos kudarcnak, ugyanis három direktor mondhatta minden kockázat nélkül: „Mérget veszek rá, hogy nem engedélyezik!” És úgy lőn! mindenki életben maradt.
Egyedül a darabot fojtották meg, csapták agyon a pártállam kultúrböllérei.
Azóta eljött az áhított szólásszabadság, az Advent-előadásához senkitől sem kell már piros pecsétet szerezni, direktorok nem emlegetik a mérget, ám a hajdan betiltott darabot sem.
Ezért kapaszkodom újból a budapesti Nemzeti Színház Advent-játszó aranycsapatának vigasztaló szándékába: munkámat még elhozzák egyszer Erdély városaiba, Árvai Réka és Zetelaki Gábor gyászt viselő szülőföldjére.
Isten segélje őket közös reményünkben.
Marosvásárhely, 1994 novemberében
A fülszövegen közreadjuk az Advent a Hargitán hazai és külföldi sikerének állomásait. A Nemzeti Színház erdélyi turnéja alkalmából 1992. március 21-én Kolozsvárott, és a 27–28-i marosvásárhelyi előadását Sütő András is megtekintette.
1993. június 6-án a kisvárdai előadáson, december 4-én a bécsi Evangélikus Templomban a Bornemisza Társaság vendégeként, továbbá 1994. június 2-án a debreceni előadáson a szerző is részt vett.
Más hivatásos együttes nem mutatta be Sütő András játékát – Romániában sem.
A dicsőszentmártoni amatőr színjátszók előadását említhetjük még, melyre szintén íródott levélke:
Dicsőszentmárton
Advent a Hargitán… Ennek a színdarabnak alig-alig van olyan mozzanata, amely nem a szerzőnek személyes sorsából szakadt ki.
Erre most csak egyetlen példát hozok föl. Keserves évtizedeken át magam is a Nagy Romlás szakadékában éltem. S amikor suttogó szavaimat erős kiáltásként dobtam föl az égre, a Romlásnak minden gyűlölete és pusztító ereje rám szakadt, eltemetett engem, és Isten csodájaként térhettem csak vissza az életbe. Talán azért is, hogy megannyi megíratlan mondandómból e néhány szót a dicsőszentmártoni magyaroknak papírra vessem: Isten hozta őket az Advent a Hargitán ma esti előadására!
1992 februárjában
Sütő András
A Nemzeti Színház-beli előadás szövegkönyvének összeállítását külön köszönöm Makádi Juditnak és Csepeli Sándornak, aki az Advent a Hargitán mind a 276 előadásának ügyelője volt.