Advent a Hargitán

Színjáték két részben


Szereplő személyek
ÁRVAI RÉKA
ZETELAKI GÁBOR
BÓDI VENCEL
MÁRIA, Bódi lánya
ZETELAKI DÁNIEL
KISRÉKA, Árvai Réka lánya*
Kántáló és táncos lányok,
székely férfiak
és nők, zenészek

DAL
Jégmadár, jégmadár,
piros fejű kék madár!
Ha szárnyad volt, jégmadár,
gyalogoshoz mért álltál?
Jégmadár, jégmadár,
párkereső kismadár!
Ha szárnyad volt, jégmadár,
gyalogoshoz mért álltál?
Jégmadár, jégmadár,
hóterelő kék madár!
Ha szárnyad volt, jégmadár,
gyalogoshoz mért álltál?
Jégmadár, jégmadár,
jégolvasztó kis madár!
Ha szárnyad volt, jégmadár,
gyalogoshoz mért álltál?
Jégmadár, jégmadár,
párjavesztett kis madár!
Ha szárnyad volt, jégmadár,
gyalogoshoz mért álltál?
Jégmadár, jégmadár!
Jégmadár, jégmadár…
 

Első rész

Bódi Vencel boronaháza a Hargitán, a Kicsi Romlás nevű szurdok fejénél. A ház – a hegyi házaktól eltérőleg – csupa ablak, és kint csupa hó. Hófalak, hótornyok, hóhullámok, szélfútta csipkés tarajok. Hópárnás, hódunnás, szárnyas nagy fenyőfák, és az ereszen méteres jégcsapok halványkék orgonája. Ha fúj a szél: ez az orgona megszólal, de vijjog, süvölt és hörög is némelykor. A ház sarkától kezdődőleg jobboldalt szédítő sziklahasadék: a Nagy Romlás, ugyancsak hóval borítottan. A lakás előterében Bódi Vencel műhelye és nappali tartózkodó helye. A falon vázlatos méretekben hat kovácsolt, színes lámpa, továbbá: szarvasagancs, kitömött fajdkakas, szalonka meg egy vadászfegyver. Nyitott kandalló, asztal, kanapé, heverő, feldíszítetlen karácsonyfa. A háttérben Bódi hálószobája. Aki bal oldalról jön: a Kicsi Romlás kaptató ösvényén jut a ház bejáratához. Amikor a függöny fölmegy, Csudalátó Dániel és Bódi Vencel a Kicsi Romlás kaptató ösvényén igyekszik a ház bejáratához, miközben nyomásznak is meg-megállva, sőt időnként nekitérdepelve.

 

BÓDI

Azért ezt az egyet nehezen hiszem el, Dániel. Legyen bár a neved Csudalátó, akkor is azt mondom: erősen hozzálódítottál.

DÁNIEL

Becsületatyaúristenemre!

BÓDI

Pssszt!

DÁNIEL

Ha nem hiszed el nekem, aki a halálból támadtam föl, kérdezd meg Antalt…

BÓDI

Szent Antalt?

DÁNIEL

Stég Antalt. Becsületatya…

BÓDI

Psszt. Másodjára is meg akarsz halni? Itt a Nagy Romlás a fejed fölött, és kiabálsz.

DÁNIEL

Régebben lehetett. Csak lövöldözni nem lehetett.

BÓDI

Most már egyiket sem lehet.

DÁNIEL

Hát akkor mit lehet?

BÓDI

Mindent azonkívül, amit nem lehet. Távoli hósuvadás hangja. Hallottad?

DÁNIEL

Keresztet vetve. Omlástól és kísértéstől ments meg, Uramisten, minket.

BÓDI

Nem mondtad, hogy a kiabálás kísértésétől.

DÁNIEL

Tudja ő, minek a jogát vette el tőlünk.

BÓDI

Akkor ahhoz tartsd magad! Látván, hogy Dániel köhögni akar. A sapkádba. A sapkádba!

DÁNIEL

Beleköhög a sapkájába, miközben távolról farkasvonítás hallik. Hát nekik szabad?

BÓDI

Farkasok. Nekik nincs sapkájuk. S aztán hogy volt?

DÁNIEL

Hát amikor a lány, ez a Réka madárrá változott, ahelyett hogy Stég Antalnak a vállára vagy a kalapjára szállott volna, gyalogosan folytatta a legény oldalán az útját. Onnan beszélt föl hozzá a hóból. Az, Mózesként a hegyről, le-leszólt neki, de messzecske voltam, nem értettem a szavukat.

BÓDI

Milyen madár volt?

DÁNIEL

Nem volt nagyobb a menyecskemadárnál. Mint az ott, né!

BÓDI

Halkabban, a jó istenit az anyádnak! Nem azt kérdem: mekkora volt. Hanem, hogy milyen volt?

DÁNIEL

Ügyes, eleven mozgású. Később a nyomát is megnéztem a vadőr vasalt bakancsának a nyoma mellett. Kicsi, nyakba való fehér kereszt volt a lába nyoma. Tip-top-tip, míg a másik supp-supp.

BÓDI

Tip-tip-supp. A színét mondd, ember!

DÁNIEL

Ahogy kivehettem a szikrázó fehérségben: kékes volt. Azúrkék, zöld fuvintással, a feje pedig, ahogy oldalról láttam: piros, kék és fehér.

BÓDI

A csőre?

DÁNIEL

Nagyocska. Úgy tetszett: nem énekre, inkább kapásra termett.

BÓDI

Milyen kapásra?

DÁNIEL

Mindenre, ami kedve szerint való.

BÓDI

Értem. És a feje is nagyobb volt, mint a menyecskemadáré. Csíkos kendő lehetett a kontyán.

DÁNIEL

Eltaláltad.

BÓDI

Jégmadár volt. Rékából jégmadár lett. Csakhogy itt van, ami a hozzálódítás.

DÁNIEL

És az mi lenne?

BÓDI

Hogyan mehettek ők gyalogosan egymás mellett?

DÁNIEL

Úgy, hogy Antal folyvást lassított, Réka, vagyis a jégmadár serényen aprított mellette.

BÓDI

Hihetetlen, amit mondasz. Hogy a madár gyalogosan ment volna Stég Antal mellett. A madár a nagy hóban nem szeret gyalogolni, és kiváltképpen a jégmadár. Annak mindenképpen föl kellett volna szállnia a Stég Antal vállára vagy a kalapjára. Réka nem az a természet, hogy ne repülne, ha egyszer szárnya van.

DÁNIEL

Nem repült. Gyalogolt. És itt van rá a bizonyíték. Látod ezt a nyomot?

BÓDI

Abbizony.

DÁNIEL

Supp, suppp! Ez a Stég Antalé. És látod ott mellette a nyakba való, kicsi fehér keresztecskét? Tip-tip-tip, a jégmadáré.

BÓDI

Ha nem egyéb: igazad van.

DÁNIEL

De lássuk, hová vezet? Vencel komám! A házad felé vezet.

BÓDI

Az én házam felé. Ezt az egyet nem gondoltam volna. Nézzük csak. Négykézláb másznak a nyomok mentén a ház bejárata felé.

DÁNIEL

Itt a vége. Itt történt valami. Nézd, a madár nyoma megszakadt. Igen, itt a dulakodás nyoma, Stég Antal megcsúszott, a madár szökdécselt néhányat, és aztán vége.

BÓDI

Elrepült volna?

DÁNIEL

Megfogták.

BÓDI

Vajon?

DÁNIEL

Megfogták, és bevitték a házba.

BÓDI

Melyik házba?

DÁNIEL

Melyik házba. Kétórányi járásra vagyunk a falutól, közöttünk csak az Isten és a Nagy Romlás, köröttünk csupa vadon és farkasordítás, ő meg azt kérdi: melyik házba. Isten házába kellett volna. Tisztességes ember oda viszi a mátkáját, Réka pedig gyűrűs menyasszonya volt Stég Antalnak. De nem oda vitte, Vencel! Hanem ide, a te házadba! És ha lehetséges: ne viselkedj fehérnép módra.

BÓDI

Én. Fehérnép módra. Én, aki azzal az egy szál kicsi fejszével hét medvét megöltem. Fehérnép módra. Ezt mondd még egyszer.

DÁNIEL

Psszt. Ne romolj, ember! Nem a bátorságodat vontam kétségbe. Azt mondtam, hogy akár a fehérnépek: csak arra emlékezel, amire akarsz. A többit elfelejted.

BÓDI

Mit felejtettem én el?

DÁNIEL

Hogy a jégmadarat ide vitték be, a te házadba.

BÓDI

Az nincs elfelejtve. Csakhogy nem vitték, hanem hozták. Én ugyanis a puliszkát kevertem éppen, amikor Stég Antal bekopogtatott. Rékát hozta az ölében. De több kérdésed ne legyen. Ami ezután történt: a kettejük dolga.

DÁNIEL

Hangosan. A kettejüké?

BÓDI

Psszt! A kettejüké. Ki másé lenne még?

DÁNIEL

Jól tudod, Vencel. A fiamé. Gábor fiamé.

BÓDI

Ő már kiesett ebből a bölcsőből.

DÁNIEL

Tudod, ugye, hogy gyermekkoruk óta szeretik egymást?

BÓDI

A gyermekkori szerelem olyan, mint a cigánypurdé, mint a májusi tél. Az csak jön és megy.

DÁNIEL

Ez nem olyan volt. Tudod, Vencel, hogy az én Gábor fiam egyszer már meghalt volt e miatt a… jégmadár miatt?

BÓDI

Tudom.

DÁNIEL

Tizenöt éves volt akkor. Utolsó pillanatban vágtam el az akasztókötelet. Úristen, hogy elvertem akkor azt a szegény gyermeket. Tudtad ezt?

BÓDI

Hogyne tudtam volna. De miért vallatsz te most engem?

DÁNIEL

Amiért ezt a jégmadárnyomot is. A való helyzetnek ismerete végett. Mert a fiam se nem lát, se nem hall. Az most egy dürgő vadpáva. Csak énekel, énekel és rázza a szárnyait. De mi lesz ebből, Vencel, ha Gábor megtudja, hogy a jégmadarat Stég Antal ide bevitte? Azt csak én tudom, aki egyszer már ugyancsak meghaltam.

BÓDI

Szerencsére másodnapra feltámadtál.

DÁNIEL

Harmadnapra.

BÓDI

Megint hozzálódítasz. Másodnapra.

DÁNIEL

Nem úgy volt; én azt pontosabban tudom. Csak harmadnapjára kezdett el a szú percegni.

BÓDI

Hol percegni?

DÁNIEL

Hát a koporsódeszkában. Fene a bélüket. Ilyen deckát adtak.

BÓDI

Maradjunk az igazságnál. Tudom, szereted a halálod napjait szaporítani. De másodnapon te már feltámadtál.

DÁNIEL

Harmadnapon volt, de nem vitatkozom veled. Mindenki tudja a magáét. Te a tiedet a tengerre menekült lányoddal, a zúzmarás magányoddal, én a harmadnapon észlelt szúpercegéssel és az egy szál fiammal, aki most újra Réka kezét fogja, s látván őket, megfagy bennem a vér, mert a Nagy Romlás peremén sétálnak. De mondom: én a koporsódeckában a szúpercegést csak harmadnapon észleltem a rettentő csendben.

BÓDI

Mesebeszéd. Én jobban emlékszem. Január hetedikén csütörtökön jött a híre, hogy téged megütött a nagy fa. Én nyolcadikán, pénteken mentem be a faluba sót vásárolni. Pontosan déli tizenkét órakor. Hát akkor ültél fel, néztél körül, s kérdezted a gyászolókat: ti miért nem sírtok? Mert kifogytak már a sírásból.

DÁNIEL

Ha épp akkor vásároltad a sót: úgy legyen. De én azt kérdem tőled: miért adtál szállást Stég Antalnak és a jégmadárnak?

BÓDI

Mert kötelességem. Aki ide bekéredzkedik, azt nem zavarhatom ki a farkasok közé. Így van-e?

DÁNIEL

Így van. És rosszul van. Nem kellett volna. Mária lányodra gondolhattál volna. Így vitték el őt is a tengerre. Mi lesz ebből, ha megtudja Gábor?

BÓDI

Seperjük el a nyomokat.

DÁNIEL

Kulacsot vesz elő, iszik. Kínálja Bódit is, az nem fogadja el. Most már seperhetjük. A fiamnak ártottál, Vencel. Kiáltva. Érted, ember?

BÓDI

Befogja a száját. Ne szakaszd ránk az Isten haragját.

 

Távoli hósuvadás.

 

DÁNIEL

Suttogva. Itt kezdődött Réka megkísértése, és odabent folytatódott a bűnnel, te pedig a bűnhöz bűntársul szegődtél.

BÓDI

Mivel ugyanbizony?

DÁNIEL

Nem láttad, hogy az a kanördög nem az én fiam?

BÓDI

Azt Réka kellett volna lássa. S aztán, hogy a te Gábor fiad akkora mamlasz, és hagyta, hogy a másik elszeresse a gyermekkori szerelmét, azért is én vagyok a hibás?

DÁNIEL

Mellén ragadja Bódit. A Stég Antal cinkosa voltál!

BÓDI

Ne bomolj, ne bomolj!

DÁNIEL

Ráncigálja. Megnyomorítottad a fiam életét!

BÓDI

Mondom, hogy ne bomolj!

DÁNIEL

Tovább ráncigálja. Az a szerencsétlen gyermek soha senki mást nem szeretett, fehérnépet nem ismert…

BÓDI

Tehetek én róla? Csillapodj már!

DÁNIEL

Megint felakasztja magát, ha megtudja! És te ebben…

BÓDI

Én ebben bűnös nem vagyok! Egyetlen ütéssel a hóba teríti Dánielt. Az föltápászkodik, újra nekiront. Bódi másodszor is a földhöz penderíti. Dániel magával rántja. Egyet-kettőt fordulnak. Bódi felülkerekedve valamelyes kímélettel próbálja lecsillapítani. Káinná tennél engem itt karácsony estéjén.

DÁNIEL

Tudod te, mit ártottál a fiamnak?

BÓDI

Dániel! Én nem verekszem. Én szentestén nem verekszem.

 

Elhúzódik, leül.

 

DÁNIEL

A zsebeit kutatja. No várj csak, várj!

BÓDI

Feltámadtál, de bolond maradtál. Ne keresd a bicskádat, mert aztán te jársz rosszul!

DÁNIEL

Tovább kutat. Előveszi a butykost.

BÓDI

Eltörött?

DÁNIEL

Bádogból van. Odanyújtja Bódinak. Bocsáss meg, Vencel.

BÓDI

Iszik. A gyermek, aki ma született, azt mondja: ne félj, mert megváltalak. De ha egy napon csak a hírünket találja: nem ő lesz a hibás.

DÁNIEL

Hosszú hallgatás után. A kutyámnak elvitte valaki a hangját.

BÓDI

Már azt is. Jól ismertem a kutyádnak a hangját.

DÁNIEL

És most azt is ellopta valaki. Mondják, hogy Zeteváralján hallottak ilyen hangot. Oda el fogok menni. Istennek hagylak, Vencel.

BÓDI

Vigyázz, hogy mész el a Nagy Romlás alatt. Ha maga az Isten szólít, neki se válaszolj. Mert ő is csak próbát tesz velünk. Melyikünk ahogy kinyitja a száját, ereszti ránk a suvadást.

DÁNIEL

Minden meg van zavarodva.

BÓDI

Itt a nagy tél, s a medvék nem alusznak. Fényes nappal is bejönnek ide, szimatolnak csendőrök módjára, nyeríttetik a lovamat. S mindezek tetejébe a kutyád hangjával együtt a te eszed is elment.

DÁNIEL

Mondom na! Bocsáss meg.

BÓDI

Te se haragudj, amiért megmártogattalak a hóban. Én sosem tudhatom itt: kinek adok szállást. Nagy hegyi tolvajnak-e, vagy tiltott szerelemnek. Ha egyszer a hóförgetegből, farkasüvöltésből kopognak reám: bé nem zárkózhatom.

DÁNIEL

Tény és való.

BÓDI

Meg aztán mindig azt gondolom, éjjel és nappal mindig azt gondolom, hogy a lányom jön. Mária.

DÁNIEL

Egyszer ő is megjön.

BÓDI

Talán már sohasem.

DÁNIEL

Míg élünk, remélünk. De ha Rékát látod, tudjad: Stég Antallal a jegyességet felbontotta, és megint a fiamra vetette magát. Ha ketten jönnek: be ne engedd őket. Kántálni se.

BÓDI

Menjenek Betlehembe.

DÁNIEL

Csak az egyik.

BÓDI

S a másik Jeruzsálembe.

DÁNIEL

Ha így beszélsz, megint baj lesz ebből, Vencel. Mentében a falu felé vezető ösvényen. Nagy baj lesz, én mondom. Nagy lesz… El.

 

Bódi belép a házba. A fény kialszik. Szél indul, a jégcsapok megszólalnak. Bódi kicsi színes lámpái világítanak. Bódi leveszi Mária fényképét a falról, nézi, majd a fenyőfára helyezi. Azután előveszi a hatodik lámpát.

 

BÓDI

Látod, ez már a hatodik karácsonyi lámpácska, mit neked készítettem ajándékul, Mária. De hiába próbállak megengesztelni. Hiába is kérnélek, hogy ne haragudj rám. Nekem fájt az jobban, apádnak, aki fölnevelt. Fölnevelt. De azért vajon, hogy a Hargitát a tengerrel és a tengerészeddel fölcseréld? Hogy elkótyavetyéld az anyád szavait? Szép tollait a hegyi madár elhullassa? Szemétre juttassa?

 

A megelevenedő emlék fényjátékában a karácsonyfa mögül Mária lép elő. Fiatal és konok lány, a szerelem agresszivitásában.

 

MÁRIA

Útra készülőben ölti magára bőrbekecsét, téli kendőjét. De én aztán megyek, édesapám! Ha egyszer tengerész: a tenger is hozzá tartozik. Az óceán is! Nem tud vele szót érteni? Az én uram lesz, nem kiedé! Én élek majd vele!

BÓDI

És csak te vajon? Titokban és éjszakai sötétségben, denevérmódra? A szerelem – ha már úgy elkapott téged – nem él emberek között?

MÁRIA

Nem, nem, nem!

BÓDI

Hanem hol az istenlovában?

MÁRIA

Abban az egyetlen szívben, amelyik magának társat választott. S kész!

BÓDI

Kész! Utcára nem jár ki, rokonsága nincsen, atyafisága nem számít! A szóértés nem számít! A nagyobb család arculata már nem számít?

MÁRIA

Így választottam, édesapám! Én választottam! Magamnak választottam!

BÓDI

Jól tudom, jól tudom! De ne feledd: az efféle választásban nemcsak magánjoga van ám az embernek, hanem csöppnyi kötelessége is…

MÁRIA

Kötelesség! Nohát ilyet én még nem hallottam!

BÓDI

Megtanulhattad volna!

MÁRIA

Hát ki tanított engem ilyesmire?

BÓDI

A példa taníthatott volna! Apád, anyád, nagyanyád és az ükanyád példája! Amit nem kell magyarázni! A példát élni és éltetni kell, nem magyarázni! Hogy ma te mész el, holnap a másik s a harmadik… és hogy üres csigaház lesz, ami az életünk volt… kinek kell ezt magyarázni? Erre mondod te, hogy magad dolga? Taknyos békája, nem szégyenled magad?

MÁRIA

Ezt már eleget hallottam. Most azt teszem, amit édesapám parancsolt.

BÓDI

Mit parancsoltam én?

MÁRIA

Hogy többet a házában ne lásson. Ezt parancsolta, ehhez tartom magam. Indul kifelé.

BÓDI

Állj meg, gyermek! Azt mondtam: ha felborul a szekered, sírni, panaszkodni vissza ne gyere. A házamban akkor ne lássalak. És mikor az a tengerész a szavaidat a szádból a fogaddal együtt kiveri, bajoddal se hozzám, se Istenhez ne fordulj, hanem oda vesd magad térdre, az első vonat elé! Megállj!

MÁRIA

Ilyen szavak között nem maradhatok! Isten áldja, édesapám!

BÓDI

Visszapenderíti. Engedélyem nélkül innen sehova se mész! Tudom, hogy lent a faluban vár az a hogyhívják… Itt maradsz! Megértetted?

MÁRIA

Ne tiltson! Ne tiltson! Ne tiltson! Elmegyek!

BÓDI

Itt maradsz! Arcul üti.

MÁRIA

Hosszú döbbenettel nézi az apját, majd ráborul. Édesapám, engem sohasem ütött meg!

BÓDI

Nem ütöttelek, kislányom. Az édesanyád dolga lett volna, de anya nélkül nőttél fel. Nem ütöttelek. Nem is foglak többet. Bocsásd meg nekem. S a félelemnek, amely elborított engem, és amelyet te nem ismersz még. De majd megismered…

MÁRIA

Csak attól féltem, hogy egyszer igazságtalan és kegyetlen lesz énvelem. De most már semmitől sem félek. Isten áldja. Ne féltsen engem. A Nagy Romlás alatt szép csendben fogok elmenni. Nem fogok sírni. Úgy fogok elmenni, ahogy tanított, édesapám. Szép csendben. Fűszál hegyén, ha lenne még fűszál a jégösvényeken…

BÓDI

Nem tartóztatja lányát a kimenetelben. Mária! Ó, te gyermek! Tudod vajon, hogy hová mész? Tudod, hogy mit hagytál itt? Tudod, mit hagytál el? Ha szeret téged az Isten, nem fogod megtudni… Ne adja, hogy megtudd…

 

Az emlékezés fényei kihunynak.

 

Lehetséges, hogy lenne panaszod, amiben megvigasztalnálak. De most már büntetsz engem. Még azzal is, hogy nem válthatok szót az unokámmal. Úgy neveled őt, hogy megbosszulja magát énrajtam? Amiért megütöttelek? Nem jól tetted, Mária, hogy végleg elmentél innen, s én rosszul tettem, hogy nagy haragomban s félelmemben megütöttelek, amit annak előtte még egy vesszőcskével se tettem. Hát azóta sem enyhülsz apád iránt? Hiszen a madár is megverdesi szárnyával a fiókáját, ha úgy forgolódik az, hogy kiesik folyton a fészekből. Még a madár is, te Mária! Halkan énekelni kezd. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna. Oda is bizony, csak itt maradtál volna… Megszólalnak a jégcsapok, s velük egy leányhang. Kintről halkan. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna.

Bódi Vencel fölragyog. Mária jött meg a tengerről? Sorra rakosgatja föl a kicsi színes lámpákat a karácsonyfára. Az asztalra kalácsot, bort tesz. Énekelve. …hogy te vagy Mária… Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna! Halkabban. Mária! Kerülj beljebb, Mária. Biztonságba. Ketten folytatjuk majd: hogy te vagy Mária! Odakint omlásveszély van, gyere be, Mária! Halkabban! Ha Isten akarja, úgy is meghallja! Hányan vagytok? Bizonyára hárman vagytok, de csak magad énekelsz. Az unokám helyett is. De majd őt is megtanítjuk a Gyermek születése napján örvendezni. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária…

RÉKA

Belép. Adjon Isten sokakat, sok karácsony napokat, bort, búzát eleget, a pohárnak feneket, hogy ihassunk eleget! Vencel bácsi! Hát ilyen elképedten kell a kántálót fogadni? Boldog szentestét! Boldog ünnepeket! Eljöttem, Vencel bácsi! Karácsony estéjén bár ne legyen egyedül! Csak néz, néz, mintha sose látott volna! Hát én vagyok egészen s újból! Réka vagyok! De nem az, aki legutóbb itt járt azzal a… ki se mondom többet a nevét… azzal a mordályos emberrel. Másik Réka vagyok, nézze! Gyűrű sincs már az ujjamon! Átalugrottam a tűzön, újjászülettem és itt vagyok. Örömhírt hoztam Betlehemből, s a szívemből, Vencel bácsi. Hadd simítsam el a borongós homlokát. Istenem! Akár a Nagy Romlás!

BÓDI

Azt gondoltam, hogy Mária énekel.

RÉKA

Hatodik esztendeje, hogy nem jön s nem énekel. Lánya helyett lánya leszek ma este is, Vencel bácsi. És egy személyben az unokája is. Ne szomorkodjék, nagytata. A nyakába csimpaszkodik. Körhintája leszek és vigasztalója. Örömhírt hoztam, nagytata! Tölt a poharakba. Isten éltesse, nagytata! Gyermek születék a csillag alatt. Isten éltesse, Vencel bácsi!

BÓDI

Téged is, Réka. De ha jól látom rajtad: te nem a betlehemi örömhírt hozod.

RÉKA

Vajon?

BÓDI

A magadét hoztad. A te külön kicsi eged alatt egy külön kis karácsonyt.

RÉKA

Ó, nagytata! Az én betlehemes örömöm bánattal van ma este kirakva! Ha el tudnám én azt mondani magának! Csillagszóró szeretnék lenni mégis. Ha nem hányná-vetné magát bennem a félelem.

BÓDI

Azt már megszokhattad volna.

RÉKA

Mire megbarátkoznék az egyik félelemmel: körülfon a másik.

BÓDI

Sokan vannak. Többségbe kerültek.

RÉKA

Akár a táncban a legények: karból karba adnak engem, Vencel bácsi. Apámra nézek: apám halott. Ma is félek tőle. A koporsóban nem mertem megérinteni. Anyámra tekintek: végigfut rajtam a hideg borzongás. Minden pillantásával a titkaimat kutatja. Meglátom azt a mordályos embert: temetési éneket hallok máris. Azt ígérte: megöl, ha elhagyom. Aztán Gáborral találkozom: elborít tetőtől talpig a bűntudat. Félek a hozzám való ragaszkodásától és attól is, hogy nem felejti a gyermekkorunkat. Amikor vele lakodalmast játszódtunk a porban. A fa tetején volt a nászágyunk. Madarak voltunk. De ma szenteste van, nagytata! Altassunk el magunkban mindent, amitől nem bírunk aludni. Ne darvadozzék a kedve, nagytata! Aludj, aludj, Mária gondja…

BÓDI

Ne mondd tovább. Hat esztendeje, hogy elment.

RÉKA

Hunyd le kicsi szemed nagytatának unokagondja.

BÓDI

A hatodik színes lámpát készítem neki…

RÉKA

Aludj, aludj, Réka gondja! Nem akarok, nem akarok a Nagy Romlás szakadékába ugrani.

BÓDI

Ne mondd tovább. Nem akartam én Máriát megütni…

RÉKA

Lennie kell még bocsánatnak ezen a világon. Aludjatok, ti vércsekarmú gondok.

BÓDI

Ne mondd tovább.

RÉKA

Nem.

BÓDI

Betlehemből ne menjünk a Golgota hegyére.

RÉKA

Ne menjünk.

BÓDI

Azt mondd inkább: hogy jöttél te föl egyedül a Nagy Romlás völgyén?

RÉKA

Visszatérő vidámsággal. Nagy bátran, de telve minden pillanatban ijedelemmel.

BÓDI

Föl is szállhattál volna.

RÉKA

Jégmadárként?

BÓDI

Ahogy szoktad.

RÉKA

Bódi számára érthetetlen örömmel. Hát Vencel bácsi is tudja már? Tudja, hogy jégmadár vagyok? Ez a kettőnk titka volt eddig. Az enyém s a Gáboré. Ő találta meg, tudja, nagytata? Ő találta meg a nevemet. A kettőnk titka volt.

BÓDI

Csak volt.

RÉKA

Hát nem baj. Tudja meg az egész világ, hogy jégmadár vagyok. Valakinek a piros fejű, kék madara. Őt várom most ide, nagytata. De ne tessék elkottyintani, hogy itt jártam azzal a mordályossal. Ugye, nem szól neki? Kedves, szomorúságos, magányos nagytata! Itt jártam valóban. De csak jégmadárként. Amikor beléptünk az ajtón: én már jégmadár voltam.

BÓDI

Pedig éppen hogy fordítva történt. Réka voltál te már akkor.

RÉKA

Nem voltam! Nem voltam! Én akkor már egy fagyott madár voltam!

BÓDI

Psszt. Megindult a szél.

 

A jégcsapok zenélnek s egy fiú hangja hallik: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária.

 

RÉKA

Ő az! Énekel. Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna.

BÓDI

Három pohárba tölt. De nekem nehogy az a másik legyen, hallod!

GÁBOR

Belép, Réka szembe megy vele. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária…

RÉKA

Aranyból, ezüstből szállást adtam volna.

GÁBOR

Én pedig a hideg földre…

RÉKA

Én pedig a hideg földre…

GÁBOR

Lefeküdtem volna. Jégmadaram. Kicsi jégmadaram.

RÉKA

Piros fejű kék madarad. Régóta várlak. A kicsi Jézus már kinőtt a jászolbölcsőből, olyan régen várlak.

GÁBOR

Piros fejű kék madaram. De ha megrebbenti a szárnyát: zöldet is látok.

RÉKA

Isten őrizzen meg attól téged. Ha megrebbentem a szárnyam: mind zöldet fogsz látni. Nevet. Csak nem ijedtél meg, gyermek! Gáborka!

GÁBOR

Fejét rázza, hogy nem ijedt meg. Egyedül és gyalogosan jöttél?

RÉKA

Veled jöttem.

GÁBOR

Velem? Ó, igen! Most hat esztendeje!

RÉKA

Éllel. Nem hat esztendeje! Hatvan esztendeje! Nem az őskorban, hanem a mai szentestén. Gondolatban veled jöttem és csitítottalak. Lépted ne döndüljön a Nagy Romlás alatt, és szíved meg ne konduljon az örömtől, hogy várlak. Vagy ne háborogj, ha netán úgy lenne. Úgy jöttem bizony a… jobb oldaladon.

GÁBOR

Szokásod ellenére a hóban gyalogoltál. Most repülj legalább!

RÉKA

A nyakába penderül. Csak zöldet ne láss aztán! A szemed ne káprázzék!

GÁBOR

Miközben boldogan forog a lánnyal. Jégmadár, jégmadár, piros fejű kék madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

BÓDI

Jégmadár, jégmadár! S apád engem fejbe vág!

 

Odakint megmozdul a szél. A jégcsapok zenélnek.

 

RÉKA

Forogjunk, forogjunk! Ne faggassuk egymást!

GÁBOR

Leteszi. Gyalogoshoz mért álltál?

 

Csönd. Nézik egymást. Kölcsönös vádak vércsekarmai.

 

BÓDI

S én őrzöm itt a poharakat!

RÉKA

Bocsásson meg, Vencel bácsi! Bódi nagytata! Tudod, Gábor, hogy ma estére lánya s unokája lettem Vencel bácsinak? Én pótolom, amit a tenger elvitt a házból, egyedül hagyván a drága nagytatámat. A tenger engem is elvitt volna, de nem hagytam magam. Bocsásson meg, Vencel bácsi. Úgy van az, hogyha Gáborral ketten vagyunk, mindenről megfeledkezünk, akkor már senki, semmi sincsen a világon.

BÓDI

Bárcsak úgy lenne, lányom. Te is azt mondod, Gábor?

GÁBOR

Réka elmond mindent helyettem is. Poharat ragadva. Isten éltesse, Vencel bácsi! Köszönjük, hogy befogadott minket.

BÓDI

A kántálókat fogadni kell.

GÁBOR

A kántálók csak jönnek és mennek, de mi hoztuk a szurkot is magunkkal, és ide ragadtunk. Akárcsak hat esztendővel ezelőtt. Emlékszik, Vencel bácsi? Réka tizenhat éves volt akkor…

RÉKA

És te tizenöt, jól tudja nagytata, ne kínozd őt is az elmúltakkal. Igyunk!

GÁBOR

Akkor is ide ragadtunk mi ketten…

RÉKA

Ahogyan te ragadsz meg folyton a gyermekkor szakadékában, akár a Nagy Romlás aljában. Azt kívánjuk, Vencel bácsi, hogy jövő karácsonyán Mária is itt legyen, az unoka is az ölében, és fogadjon bennünket ma este szeretettel, megértéssel. Karácsony este van, a miénk az éjszaka. De mi ketten már nem viszünk innen sehova örömhírt. Egyezkedni valónk van Gáborral. Isten éltesse. Mind isznak.

BÓDI

Hát csak egyezkedjetek. De vigyázzatok! Ne szikráztassátok össze a szavaitokat. Még tűzkár is támadhat belőle. Tartsátok magatokat az én házam törvényeihez. Már annak idején úgy egyeztünk volt meg a szegény megboldogult feleségemmel, hogy ha sírni kell is: befelé sírunk. A messze halló kacagásunkat is megtartjuk magunknak. Értsétek meg egymást, ha lehetséges.

RÉKA

Ha énekelünk: szépen szállunk egymás mellett.

BÓDI

Akkor énekelve beszélgessetek. Egy ablakot ne nyissatok. Elvonul, majd újra megjelenik. Valamit elfelejtettem. Erősen ne szeressétek egymást.

RÉKA

Pedig úgy lesz.

BÓDI

A mai nap nem a szerelemé. Hanem annál több: a szereteté.

GÁBOR

A szerelemre csak emlékezni fogunk, Vencel bácsi.

RÉKA

Még csak az hiányzik.

BÓDI

Az se jó. Mert akkor az már csak sajogás. Egymás szívét ne sajogassátok. El.

 

Hosszú csönd.

 

RÉKA

Hát ez meg van mondva! Egymás szívét ne sajogassátok! Hallod, Gábor? Hallod, Réka? Réka hallja.

GÁBOR

Hát lehetséges az?

RÉKA

De mennyire! Gábor ölébe ül. Az átkarolja. Csókolóznak.

 

Csönd. Nézik egymást.

 

GÁBOR

Most már valóban végleg szakítottál?

RÉKA

Kivel?

GÁBOR

Még kérded is?

RÉKA

Persze hogy kérdem. Mert akire célzol, azt már régen elfelejtettem. De te az emlékeimet is kisajátítod. Én nem emlékszem rá – neked meg nyüzsög-bozsog a memóriád tőle. Tartsuk meg inkább a főpróbát. Jó? Kelléket is hoztam. Én leszek az édesanyám, te leszel a kérő, de vigyázz aztán, hogy viselkedel, mert jól tudod: anyám kényes a szavakra. Úgy szereti, hogy egyik a másikkal találjon, kattanjon.

GÁBOR

Igényes már a ceremóniára. Mert hogy annyi kérőd volt, ugyebár.

RÉKA

Hogyne lett volna! Szép voltam. Kapós voltam…

GÁBOR

És már nem vagy szép?

RÉKA

Te tudod.

GÁBOR

Szebb vagy, mint voltál.

RÉKA

Félig dúdolva, félig anélkül. Szép a rózsa háromnapos koráig. Szép a leány húszesztendős koráig. De mikor a huszonegyet haladja, nem illik a kék szalag a hajába. S ó, Istenem, én már huszonkettő leszek!

GÁBOR

Nem kell neked a kék szalag. Kékmadár vagy.

RÉKA

Azért nem vettél észre, mikor ma este fölkísértelek a havas ösvényen.

GÁBOR

Mintha láttam volna a nyomodat. Nyakba való kicsi fehér keresztecske. Tip-tip-tip… Supp!

RÉKA

A supp! – az micsoda?

GÁBOR

Hát… az az én nyomom, tudod! A csizmáé.

RÉKA

Tip-tip-tip, supp! Hát akkor supp, supp! És indulj kérőbe.

GÁBOR

Indulok, indulok! De szokásod szerint aztán el ne tűnj otthonról, te… te ki tudja, hol és merre röpködő jégmadár. Azúrkék, zöld fuvintással. De szebb zöld persze, mint amit én láttam.

RÉKA

Mikor?

GÁBOR

Amikor apám olyan rettenetesen elvert volt.

RÉKA

Te minden szavaddal gyönyörűséges emlékekbe botlasz. Térj magadhoz, drága Sion, van még neked Istened. Réka van itt temelletted, szívét osztja meg veled…

GÁBOR

Ó, te gyehenna! Cinkosoddá teszed az Istent is. Mit tegyek, mit tehetek én ellened?

RÉKA

Indulj azonnal kérőbe!

GÁBOR

Indulok azonnal kérőbe! Belépek a kocsmába is egy kis bátorságot venni! Iszik.

RÉKA

Anyám az iszákosokat nem szereti. Aztán ne felejtsd el, hogy Réka ott ül majd az asztalnál. A fáról egy lámpát leakasztva. Ez leszek én, ez a kis színes lámpácska, de vigyázz, hogy beszélsz. Az első hamis szavadra kialszom. Kialszom! Értetted?

GÁBOR

Ó, egek! Hogy mennyi itt a veszedelem! Tőled búcsúzni is kész veszedelem. Csók.

RÉKA

De miért búcsúzol te?

GÁBOR

Mert mire visszajövök, helyedben az anyádat találom itt.

RÉKA

És az nem jó neked? Öreg tyúkból fő a jó leves.

GÁBOR

A rókának hagyom.

RÉKA

Az egyetlen jó édesanyámat, aki megszült engem teneked? Játékosan. Mert kitépem a hajad!

GÁBOR

Megszült énnekem?

RÉKA

Éjszaka font, nappal mosott… Kikaparom a szemed is!

GÁBOR

Ó, jaj, szemem világa!

RÉKA

S jaj, de keservesen tartott! Letépem a füled! Rékának az én jó anyámat?

GÁBOR

Jaj! Akkor inkább berámáztatom.

RÉKA

Berámáztatod és gyónni fogsz neki. Te anyaszomorító! Anyóskáromló pogány…

GÁBOR

Még mindig a játék vidámságával. Hát éppen én vagyok az, akinek gyónnivalója van?

RÉKA

Éppen te vagy az! Te vagy az! Meggyónod majd nekem azt a dongalábút!

GÁBOR

Már azt is! Jaj!

RÉKA

Azt a félcsípejűt, akinek kaput faragtál és májusfát állítottál… Csélcsap!

GÁBOR

Egy szikrát üldögélek még, Gáborka, nem győzlek várni!

RÉKA

Ne mondd tovább! Nőj már föl, tedd le a katonaságot, siess.

GÁBOR

Csöppet sem komolyan. Te gyűrűztetted meg magad, s én vagyok a csélcsap!

RÉKA

Én éppen tévelyegtem, de neked nem kellett volna!

GÁBOR

Hát nekem nem szabad?

RÉKA

Nem szabad! Nem szabad! Te még kicsi vagy! Nem szabad!

GÁBOR

Hirtelen elkomorodva. Pedig ha egyetlen lánynak van a világon gyónnivalója: az csak te lehetsz, Réka.

RÉKA

Döbbenten. Én? Ilyennek látsz te engem? Olyannak látsz?

GÁBOR

Ó, nem! Nem! Csak úgy mondtam. Játékból.

RÉKA

Játékból? Esküdj meg, hogy csak játékból…

 

Hosszú csönd.

 

GÁBOR

Kivágtam az eperfánkat. Ne haragudj meg rám ezért. Mikor lakodalmast játszottunk, elsőnek te röppentél föl rá, s mondtad: édös uram, gyere föl. A fa alatt kórémuzsikával zenéltek a purdék, csujogattak a nyoszolyólányok. Azt akarom, azt akarom! – rikoltottad. Az a gerlefészek legyen a nászágyunk. Hát alig fértünk el benne. És amikor leszálltunk a fáról, kicsi kerek kalácsot rejtettél a kötényed alá, és mondottad: nő a hasam, gyerekünk lesz, Gábor! Fiú legyen-e, vagy leány? Te dirigálsz, mondtam, az legyen, amit te akarsz.

RÉKA

Ne mondd tovább! Nőj már föl, szállj le arról a kivágott eperfáról. Kicsi Gáborka, nőj már föl, tedd le a katonaságot, siess, Gáborka, nem győzlek várni!

GÁBOR

Egy szikrát üldögélek még azon az eperfán.

RÉKA

Kivágtad! Kivágtad, te bosszúálló! Hát megbűnhődsz! Indulj azonnal, és gyere kérőbe. Itt találod édesanyámat, amott engemet. Azúrkék lámpácska leszek. És újra mondom: ha nem jól beszélsz, menten kialszom. No, eridj, nagyon várom a jöttödet.

GÁBOR

Nagyon várod?

RÉKA

Ahogy ezt a mai estét vártam. A Nagy Romlás alatt lopakodva, téli villámok között is. Istenem, de nagyon reszkettem a hótornyoktól. S minél jobban féltem, annál erősebb volt bennem a kívánság, hogy fölkiabáljak a fehér tornyokba: csak azért is szeretem!

GÁBOR

Kit szeretsz?

RÉKA

Ejszen a római pápát. Eridj! Aztán vigyázz, a kutyát ne feledd. Az ugatást ne feledd, mert itt benn attól keletkezik a nagy izgalom. Ki jő vajon? Ki jöhet? És miért? De vigyázz aztán! Akármit mond anyám, mert ha kifogása támadna ellened, te csak arról beszélj, hogy mennyire szeretsz. De ne régi dolgokat emlegess! Ne azt, hogy gyermekkorodban mennyire szerettél. A jelent mondd, te merengő, múltittas gyermek! És öltöztesd fel szépen a holnappal is. Házunk lesz, eléje virágmintás kaput faragsz, szebbet, mint annak a dongalábúnak. A kapu sarkába eperfát ültetünk, gerlefészkestül. Az visszahozza majd a játékainkat. Így mondd, s jó lesz.

GÁBOR

Nem jó helyt kezdted meg. Anyádnak nem a jövőt kell felöltöztetni, hanem épp a mai napot. Legalább akkora állami fizetéssel, mint a Stég Antalé, a letett katonasággal, mert ez annyira fontos neki, mintha ő lenne a hadügyminiszterné, s még talán egy bajusszal is, mert azt mondja különben: tejfelesszájú!

RÉKA

Legyen bajuszod is. Állami fizetésed is.

GÁBOR

Bajusz még akadna. De honnan állami fizetés?

RÉKA

Megrendelt nálad az állam egy hatalmas díszkaput.

GÁBOR

S azt minek?

RÉKA

Hogy vonuljon alatta.

GÁBOR

Hová vonuljon?

RÉKA

Az anyja kínjába! Hát ez a fontos? Nem, hogy megkapd a kezemet? Ne igyál.

GÁBOR

Gyűjtöm a bátorságot.

RÉKA

Jól teszed, bizony! Nagy szükséged lesz rá. Mert ha egyszer én kézhez veszlek… Istennek angyalai őrizzék a rövidnadrágos fiúcskát, úgyis… úgyis…

GÁBOR

Én? Rövidnadrágos?

RÉKA

Lelki rövidnadrágos. Azt elfenekelem, összecsombolyítom…

GÁBOR

Csombolyítod…

RÉKA

A Küküllő vizében addig mosom, sulykolom…

GÁBOR

Sulykolod. Sulykoló kis kezem…

RÉKA

Napra terítem, kifehérítem… Jaj, nem fehérítem. Színesre festem. Színes kelmét készítek belőled, és elborítom a hegyeket…

GÁBOR

Hogy mindenütt a lábad alatt legyek…

RÉKA

Nem kívánom én azt. Hanem a felejtés végett.

GÁBOR

Téged felejtselek?

RÉKA

Magadat. Ott, a gyermekkor szakadékában… És engem is – egy röpke kis esztendőre… Míg másfelé jártam…

GÁBOR

Amíg mással jártál…

RÉKA

Mert kiszálltam Noé bárkájából. Csak épp körberepültem a nagy időt. Hű, de ordas idők járnak odaki! Hát visszaszálltam, s most újra itt vagyok…

GÁBOR

Az olajfaággal? Békés üzenettel?

RÉKA

Mert én teveled szövetséget kötök. És ha nem felejtesz, ha nem tanulsz meg felejteni: ó, nem tudom, mit teszek veled.

GÁBOR

Te már megtanultál?

RÉKA

Most már komolyan. Attól kezdve, hogy elszakadtam tőled: az egész csak rossz álom volt. A szívem is meghasadt volna, ha nem tudom már álmomban, hogy most, most, most jön az ébredés. Ijedten költögettem magam. Ráborultam egy kapufélfára, hát a tied volt az! Ráfolyt a könnyem egy faragott madaradra, és megállapodott annak a szemében. Istenem, mondom, hát ez a madár is engem sirat… Így volt, míg fel nem ébredtem. S most itt vagyunk, itt vagyunk! Itt vagyunk! Te pedig elindulsz azonnal, és jössz vissza menten kérőbe! Mert ha nem: ejtem el a szárnyam.

GÁBOR

Aztán vigyázz, hogy anyád hogy beszél velem. Nekem ne mismásoljon, és a személyemet se kifogásolja, mert rakom a tüzet helyben alája! Ideje lenne már egy boszorkányégetésnek.

 

Gábor kilép.

 

RÉKA

Kérőbe indulsz, nem anyósgyújtogatóba! Tükör előtt kezdi idősebb asszonynak maszkírozni magát. A szíved szelíd legyen és minden szavad tejbe aprított! A kutyát ne felejtsd! Hol a fekete kendőd, anyám? Ó, istenem! Be nagy várakozásban vagyok! Zuhog rám az öröm, mégis ejtem el a szárnyam! Ilyen lennél, anyám? Innen a szájad sarkából az özvegyi ránc hiányzik. Meghúzza. Ezt még fölveszem, ezt a konok ráncot. Ezzel martad el a háztól Gábort. Ezzel adtál volna engem egy mordályos állami fizetéshez. Átkozott légy! Megretten. Ó, mit mondtam! Bocsásd meg, anyám! Bocsásd meg, Istenem! Csak ti ketten össze ne dugjátok a fejeteket – ellenem. Akkor a mi sorsunk meg van pecsételve. Egyezkedjünk inkább, anyám. A félelem hálójában vergődöm, magával az ördöggel is alkura kész vagyok. Csak ott lássam már magam egy tisztáson és tisztázottan ezzel a gyermekkel. De te ne mondd, hogy éretlen. Ha kopjafát és kaput farag, s amikor a tiszafában a gímszarvast meglátja: egy aggastyán komolysága borong a szemében. Ezt lásd, ilyenkor nézd őt, anyám! Amikor egy esztendő helyett kettőt öregszik az álomkergetésben, mert könnyebb a futó gímszarvast elfogni, mint a tiszafából kicsalogatni. Ne mondd, ne mondd, anyám, hogy idősebb vagyok nálánál. Fuvintásnyi esztendőcske! Mi az, mikor az egész életünk: egy homlokráncolás. Hű, de szigorú vagy! Az eszed van megint uralmon. A szíveddel szólj inkább, anyám, ha már énnekem sem szívem, sem eszem nem volt a helyén, amikor… amikor… Csitt! Jön valaki. Kapd össze már a lelked, jön valaki!

 

Kintről kutyaugatás. Réka letelepszik hirtelen, gépies asszonyi munkába kezd, például pamutgombolyításba. Újabb kutyaugatás.

 

BÓDI

Ágyból kelve, be. Miazisten? Nekem nincs kutyám. Honnan került az ide? És teveled mi van, Réka? Tisztára anyád vagy.

RÉKA

Ha úgy van, akkor jól van!

BÓDI

Karácsonykor nem farsangolunk. Az újabb ugatásra. Hát ez megkerült volna?

RÉKA

Micsoda?

BÓDI

Csudalátó Dániel kutyájának elveszett a hangja. Úgy látszik, ide került.

RÉKA

Gábor van odakint.

BÓDI

És ő ugat?

RÉKA

Személyesen.

BÓDI

Hát most már ugat vagy udvarol?

RÉKA

Meg akarja kérni a kezemet.

BÓDI

S éppen ilyenformán?

RÉKA

Ez hozzátartozik.

BÓDI

Az igényeidhez?

RÉKA

A főpróbához. Holnap este lesz a rendes előadás. Édesanyám színe előtt.

BÓDI

Ugatással egybekötve? És akkor te kotkodácsolni fogsz?

RÉKA

Én csak odaadom, amit kérnek.

BÓDI

És mit kérnek? Jaj, igen! A kezedet.

RÉKA

A lányom kezét.

BÓDI

A lányodét. Persze, persze. Te most nem vagy Réka, hanem izé…

RÉKA

Özvegy izéné. Árvai Borbála. Ugatás.

BÓDI

Borbála! És ha Borbála vagy, miért nem vigyázol a lányodra?

RÉKA

Miért? Mit követett el a lányom?

BÓDI

Nézz utána.

RÉKA

A játékon belül is kétségbeesetten. Követelem! Mondja a szemembe: mit követett el a lányom? De ne mondja senkinek. Nekem se mondja. Nem akarok tudni róla. Ugatás. Nem akarok tudni róla. Mindennek az emléke vesszen a Nagy Romlásba, kerüljön mindörökre hó alá, jég alá, lepje be vastagon a feledés. Vigye sírba magával a titkot, Vencel bácsi. Jaj! Szédülök. Rosszul vagyok. Forog velem a ház. Kopogtatás. S éppen most. Most kellett ennek jönni!

BÓDI

Mi van veled, te leánka?

RÉKA

Vizet! Egy kis vizet kérek. Semmiség. Csak megszédültem. S éppen most.

BÓDI

Megártott neked a játék, te leánka.

RÉKA

Mintha faltól falig taszigálna valaki engem… S éppen most. Kopogás. Éppen most. Szabad! Szabad! Tessék bejönni!

BÓDI

Dőlj le cseppet, gyermek!

RÉKA

Most nem lehet.

GÁBOR

Be. Szép jó estét s boldog ünnepeket!

RÉKA

Magának is boldog ünnepeket, Gábor. Már ne haragudjon, hogy magázom, de mióta olyan híres kapufaragó lett, másként már nem merem… Foglaljon helyet minálunk. Kötényével széket porol. Jaj, istenem, de szédülök!

BÓDI

Ezt a kis vizet még…

GÁBOR

Csak nincs rosszul, Borbála néni.

RÉKA

Elmúlik, fiam. Minden elmúlik. Csak a lányom lenne jobban.

GÁBOR

Mi baja van a lányának?

RÉKA

Isten legyen, aki azt el tudja mondani.

BÓDI

Bolond likból… És egyszerre kettőből! El.

GÁBOR

Hát mi baja van a lányának?

RÉKA

Hol tűzmadár, hol jégmadár. Csak tudnám, miért hányja-veti magát benne a forróság és a hideglelés. Sejtem csupán. Akármerre szalasztom itthonról ezt-amazt intézni, hát úgy térül-fordul, hogy a maga kapuja előtt lopva megállhasson. Mondják, akik látják: rajta felejti szemét az égbe szökellő gímszarvasokon, mintha isten őrizz, valami vadászleányka lenne. Múlik már a szédülésem.

GÁBOR

S aztán mit csinál még?

RÉKA

Mondja, hogy álmában is nekidőlt egy kapufélfának, hullatta, hullatta reá a könnyét, míg azok a faragott madarak mindahányan sírni kezdtek. Képzeld. Képzelje, Gábor.

GÁBOR

Ezt ő nekem nem így mondta, hallja. Csak egy madár kezdett el sírni. S én tudom is, hogy melyik volt az.

RÉKA

Hát nem mindegy az?

GÁBOR

Nem bizony. Mert akármelyik madárnak nincs sírnivalója.

RÉKA

De én azt a kapufélfát tűzre rakom, Gábor fiam! Tűzre bizony!

GÁBOR

Kit bántott az?

RÉKA

Tűzre vetem, ha sokáig kell még a lányomnak álmában reá omolnia. Te most ne halld, amit mondok, Réka. Kicsi kék lámpácskám, röstelli a keserves álmait, alig-alig pislákol itt egymagában. Húzza csak feljebb, Gábor, a lángját.

GÁBOR

Lelket fuvintok belé. Fújdogálva. Világolj, szépen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj, Istenem, be víg voltam azelőtt! Míg a babám járt el a kapum előtt. De mióta nem jár erre, s nem látom… Az én szívem örömét nem találom.

RÉKA

De hiszen ott jár el! Mindig ott jár el! Hát nem tudod, te mamlasz…? Maga Gábor!

GÁBOR

Tudom én, tudom! Csak egyszer már megjártam vele.

RÉKA

Mert hogy ez már veszélyes terület. Tán csak nem! De mondja… Azon kívül, hogy ünnep van, mi járatban mifelénk, Gábor?

GÁBOR

Gondoltam, megkérdem: hogy vannak?

RÉKA

Hát… lassan telik, gyorsan múlik az életünk. De olyan sebesen, maholnap csak nézhetünk utána. Szélkapta kéményfüstnek.

 

Hosszú csönd.

 

GÁBOR

Ha korán kél az ember: az a baj. Ha későn indul: úgy se jó.

RÉKA

Mert ez is veszélyes terület. Nem tudom, hogy ezt mire értsem, Gábor. S aztán mégis: hogy jutottunk magának eszébe?

GÁBOR

Erre jártam, gondoltam, benézek.

RÉKA

A játékból kiesve, kendőjét levetve. Nem jó.

GÁBOR

Miért nem jó?

RÉKA

Mert nem jó az egész. Egyedül a lámpaköltögetés volt jó. Szépen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj, istenem, be víg voltam azelőtt. Be víg voltam azelőtt. De miféle beszéd az, hogy erre jártam, gondoltam, benézek. Ilyen tétovasággal célba jutni nem lehet.

GÁBOR

Tétova lettem volna?

RÉKA

Mint aki kölcsönt kér, nem leányt.

GÁBOR

Nem akartam ajtóstul-tokostul a dolognak nekirontani.

RÉKA

Pedig úgy kell! Ajtóstul-tokostul!

GÁBOR

Mert mások így szokták?

RÉKA

Ijedten. Nekünk semmi közünk ahhoz, hogy mások hogy szokták! Ez a mi dolgunk! Ez a kettőnk dolga! De a kérdéseiddel ezt is elrontod…

GÁBOR

Ezzel a semmi kis kérdéssel, hogy talán mások is így szokták?

RÉKA

Mert te nemcsak kérdezel: válaszolsz is menten magadnak, s én semmitől sem félek, csak attól, amit te válaszolsz magadban magadnak a saját kérdéseidre.

GÁBOR

Akkor mégis jobb, ha te válaszolsz.

RÉKA

Felcsattanva. Mire válaszoljak?

GÁBOR

Most már semmire. Nem kérdezek semmit.

 

Iszik.

 

RÉKA

Ne igyál. Neked más dolgod van.

GÁBOR

Hogy ne kérdezősködjem. Az a dolgom.

RÉKA

Ne haragudj. Olyan szépen fúvogattad a kicsi kék lámpácskát. Jaj, istenem, be víg voltam azelőtt! Míg a babám járt el a kapum előtt. Hiszen ott jár el most is. Mindennap. És ha nem szólnák meg: minden órában és minden percben… te… te… kicsi tétova…

GÁBOR

Elkapott a tétovaság és valami kis szomorúság, te Réka! Miért tartotta anyád fontosnak elmondani nekem, hogy síró madarak s egyebek? Mintha rá akarná tukmálni a lányát valakire. Vagyis énreám.

RÉKA

Arra pedig nincsen szükség. Ugye nincs?

GÁBOR

Már hogy lenne!

RÉKA

Akkor ne vedd figyelembe. Ő is rosszul játszott.

GÁBOR

De miért mondta el? Miért?

RÉKA

Kitérvén a komoly beszéd elől. Ezért megkapja tőlem a magáét! Merje csak még egyszer dobra verni az én álmaimat!

GÁBOR

De mi oka van rá, hogy dobra verje?

RÉKA

Mert nem tudja, hogy dobbal verebet se, vőt se lehet fogni. Kezdjük elölről.

GÁBOR

Elölről, de nem ugatok többet.

RÉKA

Pedig az fontos, mert ahogy meghallom, figyelmeztetem anyámat: csitt, jön valaki. És az te leszel.

GÁBOR

Én leszek, de nem ugatok!

RÉKA

Hozzátartozik a bejöveteledhez.

GÁBOR

Az elmenetelemhez fog hozzátartozni, ha ragaszkodol hozzá.

RÉKA

Hát mibe kerül az neked?

GÁBOR

Semmibe. Azazhogy: nem is tudom… Dühösen. Nem ugatok!

RÉKA

Szeretem, amikor ilyen dühös vagy! Kiáltsad még egyszer!

GÁBOR

Miért ragaszkodol ahhoz, hogy ugassak neked?

RÉKA

Nem tudom. Így teljes ez. Nem jöhetsz úgy be hozzám, hogy a kutya ne vegyen észre.

GÁBOR

Engem ne ugasson! Nem vagyok idegen. Én nem vagyok itt állami mordályos ember! Én nem azért jöttem, hogy medvét lőjek éjjeli leshelyen. Nem jöttem erős, nagy lámpával medvét szembe világítani, s a szívébe golyót küldeni. Ne engem ugasson tehát az a kutya!

RÉKA

A döbbenet szomorúságával. Igazad van, Gábor. Nem vagy idegen. Nem vagy állami mordályos ember. Te mézes-szelíd vagy, nem vered szembe vakító fénnyel a medvéd. Nem vagy Stég Antal.

GÁBOR

Ne halljam ezt a nevet!

RÉKA

Ne halld, ugye?! Amit folyton ki akarsz mondani! Kimondtam helyetted, enyhüljön a görcs a torkodban. És menj, csináld, ahogy akarod. Kutyával, kutya nélkül, szív nélkül…

GÁBOR

Ne haragudj, Réka. Nem akartalak megbántani.

RÉKA

Minden bántást megérdemlek. Menj, menj.

GÁBOR

Isten őrizze meg tőlem azt, aki téged bántani merészel!

RÉKA

Csak tudnád, mit beszélsz. Ó, csak tudnád. Hogy úgy legyen. S mindig úgy legyen.

GÁBOR

Úgy lesz! A kutyaságos úristenit!

RÉKA

Szenteste van! Ne káromkodj! Mi van veled?

 

Hosszan nézik egymást.

 

GÁBOR

Milyen öreg most az arcod.

RÉKA

Megütődve. Az enyém vagy az édesanyámé?

GÁBOR

Most már nem tudom. Az, amit látok.

RÉKA

Hát nem azt játsszuk, hogy öreg vagyok? Nem vagyok Borbála? Réka-lámpácska ott van az asztalon. Ideges kacagással. Hát persze. Fölvettem az özvegyi ráncot. Meg az állam alá csokrozott fekete kendőt…

GÁBOR

Hiszen a kendő nincs is a fejeden.

RÉKA

Valóban! És miket beszélek. Látod, miket beszélek? Nincs rajtam a kendő, mégis azt mondom, hogy rajtam a kendő.

GÁBOR

Pedig nincs rajtad a kendő. Kacagnak.

RÉKA

Hát nem tudtad, hogy anyámmal beszélsz?

GÁBOR

Mikor nem tudtam?

RÉKA

Mikor engem öregnek láttál.

GÁBOR

Ó, hogyne tudtam volna. Csak egy pillanatra elfelejtettem.

RÉKA

A járásomat is öregre fogtam. Hogy jobban hasonlítsak.

GÁBOR

Azért tévesztettelek össze. Tisztára anyád voltál.

RÉKA

Letörli arcáról a ráncokat. És most is? Megpördül. És most is?

GÁBOR

Már csak egy cseppet. A hárászkendő miatt.

RÉKA

Elhajítja a hárászkendőjét, és újra megpördül. Így is öreg vagyok?

 

Lassú, majd fokozatosan gyorsuló ritmusú dallam. Megszólalnak a jégcsapok. Réka táncolni kezd, és először játékosan, majd kétségbeesetten dobálja le ruhadarabjait.

 

GÁBOR

Már csak egy szikrát.

RÉKA

Így is öreg vagyok? Járd velem, ha tudod.

GÁBOR

Táncol, de csak csetlik-botlik. Majd hozzád fiatalodom.

RÉKA

Így is öreg vagyok? Aggastyán leszel te mindjárt mellettem. Így is öreg vagyok?

GÁBOR

Így szoktad ezt a tengeren?

RÉKA

Igen! A tengeren! Egyszer láttam csak a tengert…

GÁBOR

Hát ha még többször is láttad volna!

RÉKA

Igen! A tengeren! Még mindig öreg vagyok?

GÁBOR

Stég Antallal is így szoktad?

RÉKA

Igen! Stég Antallal! Ha mindenképpen hallani akarod! Ha nem fáj a füled tőle! Ha nem fáj a szíved! Stég Antallal!

 

Egy női hang kintről.

 

HANG

Szabad kántálni?

GÁBOR

Szabad!

RÉKA

Nem szabad. Nincs szenteste! Nincs karácsony! Minden meg van már mérgezve!

 

Lányok zúdulnak be az ajtón, és kezdenek ők is táncolni.

 

RÉKA

Lányok! Öreg vagyok? Mondjátok meg ennek a kölyöknek: öreg vagyok?

GÁBOR

Elég legyen, Réka!

RÉKA

Nem elég! Nem elég! Ha már mérgezünk, ne legyen elég! Jöjjön ide Stég Antal is! Stég Antal! Stég Antal!

 

Gábor fogja a kis kék lámpát, kihajítja az ablakon, majd leül és iszik. Komoran bámul.

 

BÓDI

Be, az ágyból kelve, hosszú gatyásan. Szent  Úristen! Szent Szűz Mária! Szodoma! Szodoma! Becsukja a nyitva maradt ablakot. Reátok suvad az egész Hargita!

RÉKA

Vencel bácsi! Én voltam itt, ugye, Stég Antallal?

BÓDI

Ne hazudj, és öltözz fel azonnal!

RÉKA

Öreg vagyok! Nincs erőm hozzá! Mert itt jártam Stég Antallal!

BÓDI

Nem jártál itt. Az egy jégmadár volt.

RÉKA

Stég Antal és a jégmadár. Mondja csak maga is! Mondja! Mérgezzünk!

BÓDI

Ne mérgezzétek a szentestét!

RÉKA

Mérgezzük és tépjük fel a sebeinket! Tépjük fel a sebeinket, és hintsük be sóval! Stég Antal! Tengerpart! Jégmadár!

BÓDI

Csendesülj, Réka! Csendesebben, az isten szerelmére.

RÉKA

Már ezután csak hangosabb leszek! Már ezután így élem világom!

BÓDI

Elment az eszed. Mindenkinek elment az esze. S épp szentestén. Ki az az Isten, aki mindezt megbocsátja nektek? Uram! Kis Jézus a betlehemi jászolban! Én ennek nem voltam tanúja! Gábor, fiam! Szereld le valahogy őket! Hozzuk a vízipuskát! Ördögök ezek, nem ájtatos népek! Mondd nekik, hogy odakint a háromkirályok járnak a csillaggal és szelíd pásztorok adnak hálát az égnek! Ne tűrd ezt a pogánykodást. Szodomát csináltatok a házamból. Gyorsan el.

RÉKA

Jöjjön vissza, Vencel bácsi! Jöjjön vissza, és mondja el mindenkinek! Öreg vagyok, bűnös vagyok, tengerparti kurva vagyok!

GÁBOR

Ordítva. Elég! Menjetek haza!

 

A lányok körbefogják Rékát, míg az öltözik, és halkan mondják.

 

    Ha én tudtam volna,
    hogy te vagy Mária,
    aranyból, ezüstből
    szállást adtam volna,
    én pedig a hideg földre
    lefeküdtem volna…

 

Menjetek haza, lányok!

 

A lányok hangtalanul és gyorsan kimennek, de Réka sehol sincs. Egy kendő a helyén.

 

Réka! Réka! A kendő felé indul, majd fölveszi, mintha madár ülne rajta. Jégmadaram. Mindenki elment, és te itt maradtál egymagadban. Jégmadár! Piros fejű, kék madár! Ha szárnyad volt, gyalogoshoz mért álltál? Szaporán ver a szíved, nem jó helyt vagy, ugye? Stég Antalhoz kívánkozol, a tengerre áhítozol. Hát repülj! Szállj, kedved szerint. A madarat kiröppenti az ablakon.

RÉKA

Jön, Gábor vállára borul. Kidobtál az ablakon, visszajöttem az ajtón. Miért tetted ezt velem, Gábor?

GÁBOR

Ha te kérdezel engem, én mit kérdezhetek tőled? Akkor csak azt mondom: bocsáss meg. Meddig szálltál?

RÉKA

Láthattad. Csak a bolondulás széléig. Az őrület pereméig. Tudom, hogy ott fulladozol a gyermekkorban, és öregnek nézel engem.

GÁBOR

Nem! Nem! Nem! Én vagyok az öregebb, hiszen látod: már táncolni sem tudok. Réges-rég a gyermektáncban, emlékszel, hogy neveztük? A serketáncban milyen veszettül ugrabugráltam?

RÉKA

Ne játsszunk többet, Gábor. Ne menj ki, ne ugass, ne kérd meg játékból a kezem. Ne legyek többé játékból sem öreg.

GÁBOR

Kezdettől fogva te ragaszkodtál ehhez a játékhoz.

RÉKA

Mert ahogy kidugom a fejem a játékból: szemembe vág a zimankós idő. És most nem tudom, hol keressem a helyem. Mit csináljunk, Gábor?

GÁBOR

Felfüggesztjük a játékot.

RÉKA

Már megint a játék bódulatában. De valami tisztázatlan maradt a végén.

GÁBOR

Micsoda?

RÉKA

Mit akartál még mondani édesanyámnak?

GÁBOR

Hát… Hogy ha eladó a házban a lány, én azt a madarat menten meg is gyűrűzném. Igaz, még pelyhes fióka volt, mikor az ujját cérnával megmértem, de remélem, a gyűrű talál reá, mert beleszámítottam a növekedést is.

RÉKA

Ó, istenem! És most nincsenek tanúk! Tanúk nélkül húzzuk föl?

GÁBOR

Egy személyben plébános is leszek. Atyámfiai! Zetelaki Gábor és Árvai Réka ez mái betlehemes napon eljegyezték egymást, miáltal is a házasság szakramentumát kívánják betölteni. Legyetek tanúi magatok is az én tanúságomnak: aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is régi ösvényeit a Nagy Romlás porkahavai. Zetelaki Gábor és Árvai Réka, minekutána jelenlétünkben egymásnak fogadalmat tettek, esküvéssel tanúsítják, hogy egymáshoz tartoznak. Így van, s így legyen, mindörökké ámen.

RÉKA

A kezdeti ragyogásból rémületbe esve. Ez már nem játék? Plébános úr, ez már nem játék. Plébános úr, gyónnivalóm van.

GÁBOR

Azt majd az esküvő előtt.

RÉKA

Most, most! Mert az én bűnöm minden pillanatban csak növekszik, és terhe lehúz engem a földig maholnap.

GÁBOR

Hát ami volt: nem elegendő? És te játékba menekülsz újból? Rémület ül az arcodon, és játszol? Hát plébános vagyok én?

RÉKA

Gyónnivalómat egyedül az Istennek mondhatom.

GÁBOR

Akkor mondd! Tekints engem istenednek, és mondd!

RÉKA

Félek az Istentől is.

GÁBOR

Ha nem féltél, amikor elkövetted, legyen bátorságod legalább most szembenézni vele!

RÉKA

Nincs pillanatom, hogy ne néznék szembe vele. Csak veled nem merek már szembenézni.

GÁBOR

Mondd! Vagy akkorát kiáltok, hogy betemet mindkettőnket a Nagy Romlás. Ne futkosson a lelked faltól falig! Minden bűnnek neve van! A nevét mondd!

RÉKA

A gyermek.

GÁBOR

A gyermeketek.

RÉKA

Távoli lódobajra figyelve, amit Gábor még nem hall. Jön.

GÁBOR

A gyermeketek.

RÉKA

Az erősödő lódobajra. Jön.

GÁBOR

Kicsoda?

RÉKA

Istenem, idejön!

GÁBOR

Fenyegetőleg. Ki jön ide?

RÉKA

Ez csak ő lehet.

GÁBOR

Éles a hallásod, ha róla van szó. Mert nem is a füleddel, hanem a szíveddel hallod.

RÉKA

Oltsuk el a lámpát.

GÁBOR

Nem oltjuk.

RÉKA

Fegyver van nála. Mindkettőnket meglő! Bolond ember!

GÁBOR

Itt is van fegyver. Lekapja a puskát a szegről. Ügyetlen mozdulatokkal megtöri. Töltve van. Réka megpróbálja kivenni kezéből a fegyvert. Dulakodás.

RÉKA

Szenteste van! Szenteste van! Nem a gyilkolás napja. Gábor!

GÁBOR

Kaláccsal, borral akarod fogadni? S mert közben Réka eloltja mégis a lámpát. Nem bujkálunk sötétségben! Eleget bujkáltatok ketten!

RÉKA

Továbbmegy, ha nincs lámpavilág. Az ajtót elreteszeli. Könyörgöm, Gábor, tedd le azt a puskát. Nem a te kezedbe való!

GÁBOR

Jöjjön csak! Hadd nézzek a szeme közé.

RÉKA

Nem! Nem!

GÁBOR

Jöjjön! Hadd jöjjön!

RÉKA

Menjen, hadd menjen!

GÁBOR

Gyújtsd meg a lámpát!

RÉKA

Nem gyújtom! Itt van már az ablak alatt!

GÁBOR

Látom.

RÉKA

Mindkettőnket meglő.

GÁBOR

Hamarább kerül ő a másvilágra!

RÉKA

Gáborhoz bújva. Bolond ember! Mindenre képes.

 

Lónyerítés, majd a betörött ablaküveg csörömpölése. A telehold lovas árnyékát veti a falra.

 

GÁBOR

Gyere be, Stég Antal! Gyere, ha mersz!

RÉKA

Ne ingereld! Részeg lehet!

GÁBOR

Csak az árnyékodat küldöd?

 

A törött ablakon át erős vadászlámpa fénye világítja meg mindkettejüket. Réka Gábort elhúzza a fényből, mely követi őket.

 

RÉKA

Menjünk be Vencel bácsihoz!

GÁBOR

Nem! Eressz, vagy menj ki hozzá, és borulj a karjába!

 

Erősödő zene. A vadászlámpa fénye kialszik. A lónak ágaskodó árnyéka a falon. És újra a lámpa rájuk irányuló fénye.

 

RÉKA

Eredj, eredj innen, Stég Antal! Hagyj békén bennünket! Semmi közünk már egymáshoz. Nem vagyok már a te jégmadarad.

GÁBOR

Nem vagy már! Hanem csak voltál! Neki is jégmadara voltál? A jégmadarunkat is elárultad neki? Eressz! Elbúcsúztok most végleg egymástól.

RÉKA

Gábor! Gábor! Ne válj gyilkossá! Ne szakaszd ránk a Nagy Romlást!

GÁBOR

Őt félted vagy engem féltesz? Lónyerítés. Szállj le a lovadról, Stég Antal.

RÉKA

Tömlöcbe kerülsz! Az az ember a gyermekem apja! Megver majd téged az árvák istene!

 

Lónyerítés.

 

GÁBOR

Megver! Megver! Kiszakítja magát Réka karjából, a fegyvert az ágyra dobja. Hát akkor szeresd a gyermeked apját! Szeresd, amíg élsz, és bírja a lelkiismereted.

RÉKA

Eredj innen, Stég Antal! Hagyj békén bennünket!

GÁBOR

Kabátját, kalapját keresi. Szeresd, ahogy eddig is szeretted! Szeresd, és ne etess engem hazugsággal!

RÉKA

Ne vádolj! Téged féltelek. A fény követi Rékát. Erős zene.

GÁBOR

Kettőt egyszerre szeretni, s félteni nem lehet! Elhúzza az ajtón a reteszt.

RÉKA

Ne menj ki, Gábor! Elállja az útját.

GÁBOR

Visszacipeli a fénykörbe. Az nem lehetséges! Nem lehetséges!

RÉKA

Szépen kérlek, Gábor!

GÁBOR

Hogy ménlovas vadászod is legyen… hűséges ebed is hozzá? Nem lehetséges. Székre kényszeríti. Itt ülj meg! Kifelé. Itt van, Stég Antal! Itt a menyasszonyod! Itt a gyereked anyja! Indul az ajtó felé.

RÉKA

A székre roskadtan, arcát elfedve a fényben. Bocsássatok meg nekem! Ne kínozzatok! Nem öltem embert! Bocsássatok meg nekem!

GÁBOR

Minden meg van bocsátva, csak semmi sincsen elfelejtve. Mielőtt az ajtón kilépne, a fény kialszik.

 

Csönd.

 

RÉKA

Gábor! Gábor! Elment!

 

Réka Gábor dúlt arcát simogatja.

 

Nyugodj meg. Elment.

GÁBOR

Csöndesen. Sohasem fog elmenni. Soha.

 

A falióra tizenkettőt üt. Hegedűszóló. A „Mikor fésültelek…” kezdetű dalocska szólama. Réka erre mondja majd a szöveget.

 

RÉKA

Gábor haját rendezgetve. Mikor fésültelek, ugye nem téptelek? Mikor mosdattalak, ugye nem szidtalak? Mindig csókoltalak, mindig csókoltalak. Elment.

GÁBOR

Sohasem fog közülünk elmenni. Kitörve. Soha, soha! Miért tetted ezt velem?

 

Kirohan a házból, majd eltűnik a Nagy Romlás felé vezető ösvényen.

RÉKA

Utánaszalad. Gábor! Gábor! Ne menj el! Erős, visszhangos kiáltással. Gábor! Szeretlek, Gábor!

GÁBOR

Távoli hangja. Jégmadaram voltál, Réka! Jégmadaram!

RÉKA

Tudd meg, Gábor, tudd meg: csak téged szeretlek!

 

Halk, majd fokozatosan erősödő hósuvadás, majd a Nagy Romlás hótömegeinek moraja.

 

BÓDI

Be a szobába, majd ki a ház elé Réka után. Mit csináltok, eszeveszettek? Réka, Gábor! Hol vagytok, gyermekeim? Elindul a Nagy Romlás felé. Réka jön vele szembe sírva.

RÉKA

Istenem, Istenem, ó, én fennvaló Istenem!

BÓDI

Mit tettetek? Mit csináltatok?

RÉKA

Gábor odalett. Megöltem, Vencel bácsi. Az igazamat kiáltottam utána, s megöltem! Megöltem.

BÓDI

Mindörökre, lányom.

RÉKA

Ráborulva. Nem! Gábort, amíg élek, a Nagy Romlás alatt keresni fogom! Jöjjön, keressük meg.

BÓDI

Nincs annyi tavasz, hogy azt a havat, ami reá zúdult, el tudnók hordani, lányom.

RÉKA

A leheletemmel fogom ezt az egész havast megolvasztani!

BÓDI

Tűzvésznek gondolja magát a gyertyaláng. Ó, te gyermek, te konok gyertyaláng…

 

A jégmadárdallam. A jégcsapok zenélnek.

 

Lassú függöny.

 

Második rész

Dal: Jégmadár, jégmadár…

Szín: ugyanaz, mint az első részben. Idő: húsz évvel későbben. Az elmúlt esztendőket jelzik Bódi Vencel lámpái is, összesen immár huszonhat. Mikor a függöny fölmegy, Bódi a lámpáit gyújtogatja. Egy részük a karácsonyfán pillog, a többi asztalon, falon, mennyezeten.

BÓDI

Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária… Aranyból, ezüstből szállást adtam volna… Jer ide, te huszonharmadik. Sokan vagytok… sokasodtok… Nem férek már a házban tőletek. A várakozástól már nem fér az ember a házában. Hol vagy, te huszonötös? Kicsire sikerültél. Annál nagyobb, látom, a lángod… Rendesen égjél, ne pörölj velem. Most már nem érzem magam hibásnak. Tíz esztendeig bántam, te Mária, hogy megvertelek és kizavartam házamból a tengerészedet. Az utána következő tizenhat esztendő telepedjék a lelkiismeretedre. Vegyen téged körül a tenger, és minden cseppje Hargitát kiáltson reggeltől estig a füledbe. Ne verjen téged semmivel az Isten, csak várakozással, mint engem. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária… Lássalak téged is világolni, te huszonhatodik! Te vagy az utolsó. Mivel gyújtsalak meg? Mivel tudjalak én téged meggyújtani?

 

Megszólalnak a jégcsapok. Bódi kezében magától kigyúl a fölemelt lámpa.

 

Isten, aki jelt küldesz az égből! Mit mondasz? Mit mondasz? Ó, be gyarló már a lelkünk és az értelmünk is! Mindenre, amit érteni kellene, már csak megzavarodunk, és csak lótás-futás támad a szívünkben! Mit mondasz? Képzelt kopogtatásra. Te vagy, Mária? Az ablakhoz rohan. Te vagy, Mária? Mintha mindenütt te lennél, és nem vagy sehol sem, csak e mécseslobogásban. Miért ilyen későn üzensz? Nem élek én már. Nem maradt már belőlem semmi, csak a várakozás. Aranyból, ezüstből szállást adtam volna… Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna. Kétnyelvű láng! Az unokámat is mutatod. De csak annyit, hogy él és lobog. Egyebet semmit se láthatok belőle. Csak te látod, Mária, hogy hol ért véget a hargitai Bódi család. Nyoma szakadt, akár annak a jégmadárnak. Jégmadarakká lesztek mindannyian.

DÁNIEL

Be kopogtatás nélkül. Hosszan nézik egymást.

BÓDI

Jöttél újból, hogy megölj engem, Dániel?

DÁNIEL

Húsz esztendeje minden karácsonyestén meg akartam tenni.

BÓDI

Van, aki örömhírrel, s van, aki késsel indul el kántálni.

DÁNIEL

Honnan tudod?

BÓDI

Mert ott van a csizmád szárában. Az eszeddel együtt.

DÁNIEL

Megnézi a csizmája szárát. Ott a kés. Félig-meddig maga is csodálkozik rajta. Sok ideig azt mondtam magamban: öljön meg ezután téged a várakozás. Ám azt jól bírod.

BÓDI

Kiszikkadt a lelked végleg, ha még mindig engem vádolsz Gábor haláláért.

DÁNIEL

Be szépen kértelek: ne nyiss ajtót a hazug jégmadárnak. Halálba kiáltotta, látod, a fiamat. Mert szállást adtál neki. A bűnhöz másodszor is bűntársul szegődtél.

BÓDI

A lányom karácsonyi hangjával jött. Hányszor mondjam?

DÁNIEL

Figyelmeztettelek, hogy Szűz Mária álorcájában is képes megjelenni! Az orcátlan, meganyahodott, bitangos képmutató!

BÓDI

Épp azzal a késsel jössz ide, aminek a nyelét szarvasagancsból én esztergáltam.

DÁNIEL

Az orcátlan meganyahodott…

BÓDI

Ember emberrel büntetlenül nem találkozhat. Ha nem ide jönnek azon az estén, akkor az erdő mélyén, a fák hegyén találkoznak, mint a hófajdok. A föld alatt is találkoztak volna! Állítsd meg a vizeket, hogy ne lefelé rohanjanak! Térítsd meg útjukról a vándormadarakat!

DÁNIEL

Rontó kéz nélkül nem boldogul a romlás!

BÓDI

És a vezeklés? Annak az asszonynak a vezeklése teneked potomság? Te Csíkország után megjártad a halál országát is. Odalent a vezeklők között láttál-e oly keserveset, mint az Árvai Rékáé? Neked is véres a körmöd a sok kereséstől, de Réka náladnál is több havat mozgatott meg húsz év alatt a Nagy Romlás aljában! A tavaszok nem szakasztottak föl annyi jeget, mint az a szerencsétlen asszony a puszta két kezével. Mint a kimert kút, olyan már, Isten tudja csak, honnan bugyognak még a tartalékai.

DÁNIEL

Aki bűnös: vezekeljen!

BÓDI

Meddig?

DÁNIEL

Míg el nem keveredik maga is a földdel! Míg hóba, jégbe nem költözik! Elkopott a csizmája sarka? El a tíz körme? Kopjon el a szíve végleg az én egyetlen fiam keresésében!

BÓDI

Ő nem az egyetlen fiadat, hanem az egyetlen szerelmét keresi. A kést tedd ki az asztalra.

DÁNIEL

Mit?

BÓDI

Jól hallottad! Tedd ki!

DÁNIEL

Jó helyt van ott.

BÓDI

Kiveszi a kést Dániel csizmaszárából, az asztal lapjába üti. Jobb, ha mindkettőnk keze ügyében van.

DÁNIEL

A rezgő kést nézve. Így üsse szíven minden pillanatban a fájdalom. Fúrjon alagutakat a hóba, és fusson ezerfelé minden tavaszon az olvadással. Ne legyen továbbra se nyugta sem éjjel, sem nappal, és boruljon sírva minden csutakra, mit a szakadékból kiásnak neki, és mászkáljon tovább a véres könyökén, a fiam fagyott arcát kémlelve minden jégszilánkban!

BÓDI

Kegyetlen vagy, Dániel, a szeretet ünnepén.

DÁNIEL

A szeretet ünnepe vitte el Gábort is. Mert Isten akkor sem nézett le mireánk! Szeszélyes jégmadár maga az Isten is!

BÓDI

Ha ő nem hallja a káromlásodat, meghallják mindjárt az ő hótornyai.

DÁNIEL

Hallják a hótornyok is! Omoljanak! Isten nyomában nyargalunk a szeretetünkkel és a templomi zászlainkkal – mindhiába! Nincs ideje törődni velünk.

BÓDI

Téged visszahozott a halálból.

DÁNIEL

Hogy általad… teveled a te keresztényi szállásadó jóságoddal annál nagyobbat üthessen rajtam! Megragadja a kés nyelét. Bódi lefogja nyugodtan a kezét. A holtakat már nem lehet sújtani! Életben tart hát bennünket, hogy tanúi lehessünk a saját halálunknak. Elmennek mind a gyermekeink, Vencel. Ereszd el a kezem.

BÓDI

Eleresztem, de akkor a nyakadat fogom, és nem lesz köszönet benne.

DÁNIEL

Ereszd el, mert azt sem tudom már, kire kell énnekem kést fogni e nyomorult állapotban. Rád-e, vagy magamra. Ereszd!

BÓDI

Ide hallgass! Csodát mondok. Tudod, hogy magától gyúlt ki?

DÁNIEL

Mi gyúlt ki magától?

BÓDI

A lámpám. A huszonhatodik lámpám. Becsületatyaúristenemre!

DÁNIEL

Elereszti a kést. Képzelődöl.

BÓDI

Kést kézbe véve. Nem tisztességes személy ez itt köztünk. A múltkor még csak bicska volt. Kidobja az ablakon. Jobb, ha nem hagyjuk baltává nőni. Te… Így fogtam a kezemben a lámpát, és mondom: egyszer csak kigyúlt magától. Kettős lánggal égett.

DÁNIEL

Vigasztaló jeleket már az Isten sem küld.

BÓDI

A kutyádnak a hangját is visszaadta.

DÁNIEL

Azt sem ő csinálta. A kutyámnak a hangjáért én mentem el Zeteváraljára.

BÓDI

De hogy kigyúlt magától a lámpa: jelent már valamit.

DÁNIEL

Nem jelent semmit. A gyermekeinket elviszi rendre az Omlás és a Tenger.

BÓDI

Hazajönnek egyszer.

DÁNIEL

Akik maradtunk: üres csigaházakká lettünk.

BÓDI

Nincs üresség, ahol várnak valakire. S mindenre válasz jön, ha megtanulunk várni. Ezermesterek vagyunk, tanuljuk meg az ezeregyediket végleges foglalkozásként. Várni, várni, míg a lámpáink kigyúlnak.

DÁNIEL

Kigyúlnak és nem lesz kinek világítaniok. Most már mindegy, milyen csodák érnek még bennünket.

BÓDI

Ha meghalok, vagy ha mégis megölsz egyszer engem, Dániel: a ház kulcsa nálad maradjon. Gyere föl ide minden karácsonyestén, s gyújtsd meg a lámpáimat.

DÁNIEL

Az élő halottaidnak?

BÓDI

Akik hazajönnek egyszer.

DÁNIEL

A puskából kilőtt golyók sohasem. Hosszan nézi a nagyon megszomorodott Bódit. Te Vencel. Te nálamnál is jobban kínzod magad. Nincs reményed, mégis reménykedel. Bocsásd meg az ellened felgyűlt indulatomat. Hiszen te nálamnál is álmatlanabb virrasztó vagy…

 

Magányos nő Réka hangján énekel az ajtónál: „Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária” stb. A két férfiú szelíd megtörtségben hallgatja darabig a dallamot. Dániel öklével az asztalra vág.

 

DÁNIEL

Átkozott jégmadár! Szállást ne adj neki! Kifelé. Eredj másfelé a ma született megváltóddal! A fiam halt meg, s nem született senki!

BÓDI

Ne rugdosd a betlehemi jászolt!

DÁNIEL

Örömhírt hazudik, és a szíve teli álnoksággal! Énekhang: „Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna…” Feküdj a hideg földre! Mindegy nektek, hol és kivel feküsztök le!

BÓDI

Mondtam: ne rugdosd a betlehemi jászolt!

DÁNIEL

A három királyok csillagait is szétrúgom!

BÓDI

Mellen ragadja Dánielt. Nekem hozzák az örömhírt! És te bemocskolod!

DÁNIEL

Hát van még örömhír ezen a világon? És van még szentség, amit álnok fehérnépek össze ne törtek volna? Maradt még, Vencel, egy fikarcnyi szentség? Hát van még parancsolat, amit meg nem szegnek minden pillanatban? Ó, a tisztességtelen!

BÓDI

Réka felnevelte tisztességben a gyermekét!

DÁNIEL

A bitangját!

BÓDI

Az is gyermek! Emberi hajtás! Ember és szentség!

DÁNIEL

Nem, nem, nem! Isten a szentségeket nem asszonyoknak gondolta ki. A mindentudó Atyaúristen ilyen tudatlan nem lehet.

BÓDI

Ne káromold az anyádat! Téged nem asszony szült a világra? Nem asszony virrasztott feletted?

DÁNIEL

Egy apró csodával lefizetett téged megint az Isten! Engem nem tud. Egy újabb feltámadással sem! Belelátok immár a kártyáiba.

BÓDI

Felcsattanva. Nem kártyás az Úr! Nem kocsmatöltelék! A kántáló személy hangja távoli hósuvadással vegyül.

BÓDI

Ingereld csak! Ha némán mész el a Nagy Romlás alatt, akkor is betemet téged az Úr fehér haragja. Mert üvöltő farkascsorda minden gondolatod. Ember! Ember! Hol tudsz te most hazamenni?

DÁNIEL

Hosszan s indulatából kijózanodva nézi Bódit. Majd eligazodom valahogy. A reménytelenségem után…

BÓDI

Maradj helyben inkább.

DÁNIEL

Ezt a nőszemélyt a szemem nem bírja látni.

BÓDI

Az ajtó felé hallgatózva. Hiszen már elzavartad a káromkodásoddal.

DÁNIEL

Menjen, míg lát a szemével. S én is megyek. Neked megnyugovást. Belenyugovást. El. Megnyugovást. Belenyugovást!

BÓDI

Megnyugvást. Belenyugovást. Megnyugvást! Belenyugovást! Mibe? Mibe még, Atyaúristen? A csodajelet mutató lámpájához. Te is ezt mondod, Mária? Ilyen legyen a mi megnyugvásunk? A beletörődés? Rebegjünk hálát is tán a Nagy Romlásnak. Tarvágást, mivel rajtunk az idő hóhérló keze, magfának valót se hagy meg belőlünk, de csak mondjuk türelemmel: megnyugovás! De hiszen ez már halál, te Mária. Nem akarok meghalni, míg nem látlak benneteket. Boldog idők! Amikor egymáshoz tartozók egymás szeme láttára halhattunk meg. Csak gyászhír kapcsol már össze bennünket. Gyászhír. Örömhír napján mondom ezt? Amikor nekem is üzennem kéne? Gyúljon ki, bárhol vagy is, Mária… lobbanjon föl a szülőház megvakult lámpája! Sajduljon meg tőle a szíved s a lelked. Csak egy percig érezd azt, amit én viselek temiattad. Timiattatok…

 

Megszólalnak a jégsípok. Jégdarabkával a kezében Réka jön. Öreges, törődött. Mintha anyja lenne, aki Borbála volt a játékban.

 

RÉKA

Jó estét.

BÓDI

Neked is, Réka. Ülj le, gyermekem. A lelked is zúzmarás.

RÉKA

Zúzmarás. Ha ő jég alatt van, legalább a zúzmarát viseljem.

BÓDI

Nekivágtál megint egyedül a Nagy Romlásnak.

RÉKA

Advent volt. Aztán vége lett. Mindenki várt valakit, s a betlehemi gyermek megérkezett. Mindenki számára vége az adventnek. Egyedül az enyém tart még.

BÓDI

A kettőnké.

RÉKA

A kettőnk adventje. Soha nem lesz vége.

BÓDI

Tedd le azt a jégdarabot. Ráfagy a kezedre.

RÉKA

Fúvogatom. Melengetem. Kiszedek egy-egy darabkát a Nagy Romlásból. Így aztán mindig kisebb lesz. Csak élnék annyit, hogy az egészet megolvasszam. Annyit ugye nem élhetek?

BÓDI

Amíg várni tudunk: élünk, te Réka. Tedd le már azt a jeget! Most az egyszer az olvasztást bízd a fűtőre. Ide vele a kicsi pléhtányérba. Te meg ülj ide mellém.

RÉKA

Oda ülök, Vencel bácsi.

BÓDI

Így.

RÉKA

Hát így. És aztán mit csinálunk?

BÓDI

Várakozunk.

RÉKA

Mindhiába.

BÓDI

Segíteni kell azt, aminek a jövetelét lessük.

RÉKA

Várakozással?

BÓDI

Hát egyebünk van-e?

RÉKA

Eddig volt.

BÓDI

A hegyen túl másik hegy.

RÉKA

Kék szalag volt a hajamban. Húsz évvel ezelőtt ott pislákoltam kék lámpácska formájában az asztalon. S majdnem kioltott engem a félelem, hogy oda lett az ifjúságom. Azt énekeltem Gábornak: szép a rózsa háromnapos korában, szép a leány még húszéves korában. De mikor a huszonegyet haladja, nem illik a kék szalag a hajába. Mert én már a huszonkettedik évemben jártam. Hát akkor most mit énekelhetnék neki, Vencel bácsi? Jégmadárrá lettem, ha úgy tetszett nekem.

BÓDI

Tiltották pedig.

RÉKA

Édesanyám sok szép szava, kit hallgattam, kit nem soha. Nagyon öreg vagyok én már, Vencel bácsi?

BÓDI

Az idő embereken lépdel.

RÉKA

Kék szalag volt a kék hajamban, mégis játszott velem a félelem. Én is játszogattam vele, mint az ártatlan medveboccsal. De most kézhez vett egészen. Keresem, kutatom Gábort, és tele vagyok félelemmel! Már azt sem tudom, mitől: csordultig a szívem félelemmel. Nem tudom, mi történne velem, ha történne valami.

BÓDI

A bocsok megnőnek. Vérmedvékké lesznek. Garázdálkodnak rajtunk, de meg kell szoknunk, hogy nem élet az, amiben élünk. Hanem garázdálkodás.

RÉKA

Felfőtt a víz a kicsi pléhtányérban! A fűtőhöz szalad, félrehúzza a tányért, nézi a vizet, majd ijedten s örömmel. Istenem, Szűz Máriám! Vencel bácsi! Vencel bácsi!

BÓDI

Mi a szösz?

RÉKA

Gyűrű a vízben! Karikagyűrű a tányérban! Az én gyűrűm! A Gábor gyűrűje! Lámpától lámpáig szaladgál vele, s nézi. Réka! Réka van belevésve! Gábornak az ujján volt. A jégdarabban benne volt! Vencel bácsi! A jégdarabot itt vettem föl! A Nagy Romlás alatt, a ház végében! Eldobta magától! Akkor ő is ott van! Vencel bácsi! Hé, emberek! Jöjjön, Vencel bácsi! Menjünk, Vencel bácsi! Gábor itt van a jég alatt! Húsz éve keresem! És itt van a közelben! Uram, adj nekem erőt, hogy meg ne szakadjon a szívem, amikor meglátom! Fölszakítja az ajtót. Menjünk, Vencel bácsi! Verjük föl a falut, Vencel bácsi!

BÓDI

Halkabban, az isten szerelmére!

 

Megszólalnak a jégcsapok. Bódi és Réka kilép a ház elé. Fáklyás kántálók jönnek.

 

RÉKA

Emberek! Jó emberek! Tegyétek le most az örömhírt! Oda menjünk, a Nagy Romlás peremére! Ott kell lennie valahol! A jeget mozdítsuk el! A hegyet mozdítsuk el! Véresek már az ujjaim!

 

A fáklyás kántálók csapata énekelve vonul a Nagy Romlás felé.

 

BÓDI

A Nagy Romlás peremét kutassátok, emberek! A ház sarkától húszméternyire. Réka, te itt maradj!

RÉKA

Erős vagyok. Ha csak a csontját találják is: a szívem nem szakad meg.

BÓDI

Erős vagy. És harmatgyönge is. Maradj itt.

RÉKA

A szívem nem szakad meg. De minden erőmet elveszítettem. Leroskad Bódi lábaihoz.

 

A kántálóknak újabb csapata jön énekelve.

 

BÓDI

Oda menjetek, emberek! Ahol a többi Gábort keresi. Réka lányom, beviszlek a házba.

RÉKA

Imádkozni akarok.

 

A kántálók csapata Réka szavai alatt a Mária-dallamot dúdolja, majd az ima vége felé a kutatókhoz indul.

 

Uram, aki fent vagy az egekben! Tekints le most kegyesen a te szolgálólányodra. Erős próbára tettél engem, ne vess újabb terhet a megkopott szívemre. Tégy velünk csodát, de adj erőt is nekem az elviseléséhez. Bánattal tápláltál mindeddig, Uram, gyönge vagyok, és felkészületlen a jóra. Erősíts meg engem az örömnek elviselésére, és halottnézőbe bár, jer ide közibénk, Istenem… Bódihoz. Nincs több szavam, Vencel bácsi. Szóljon még valamit helyettem az éghez.

 

Csönd.

 

BÓDI

Elviszed, Uram, rendre az élőket, és nagy haragodban megtetézed a büntetésünket. Nem lehetünk immár együtt halottainkkal sem. Add vissza bár a halottainkat, Istenünk, és mi helyetted is feltámasztjuk őket a ragaszkodásunkkal. Mit teszel velünk, mit teszel? Az élőket messzire veszed, halottainkat ismeretlenségben tartod, hogy ezzel is növeld a mi magányunkat. Erdeidben meghagyod a fákat egymás mellett, és a csillagaidat sem szórod szerte, hogy ne láthassák egymást. Miért éppen a mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára? Miért? És ha már így jársz el mivelünk, miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? A kiáltás hangján kellene szólnunk az elveszettekhez, Te pedig a hallgatás parancsával sújtasz bennünket. Fölibénk emelted a Nagy Romlás hótornyait, hogy alattok a suttogásunk is félelmet keltsen a szívünkben. Ne mondd, ne mondd nekünk, Uram, hogy Te is egyedül vagy, mégis be szépen hallgatsz. A te hatalmad, Uram, a hallgatás. Miért téveszted azt össze a mi kényszerűségünkkel? Szelídítsd meg, Istenünk a hótornyaidat, és add vissza nekünk a kiáltás, a segélykiáltás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez! Vedd el tőlünk, Uram, a hallgatás kötelességét. A némaság maga is hangosabb és vidámabb nálunknál a mi hegyeink között, ám annál sajogóbb idebent a szívben, amit nincs akihez fölemelni… Ámen.

 

A félig ájult Rékát ölbe veszi, és beviszi a házba. A jégcsapok erős zenéje. Távoli kiáltások: „Megvan!” „Megtaláltuk Zetelaki Gábort!” A tömeg a vállán hozza Gábort.

 

Hallod, Réka? Megtalálták. Megtalálták, kihozzák a télből.

RÉKA

Megtalálták! Hogy eltemethessem. Oda temessenek majd engem is, Bódi bácsi. Gábor mellé. Most már nyugodtan halok meg.

BÓDI

Itt kell maradnunk, Réka. Kopjafákat állítani.

 

Gábort a tömeg beviszi a házba. Ládára helyezik, körülállják, letérdepelnek. A jégcsapok orgonahangja.

 

RÉKA

Miután ráborult és számba vette. Alszik. Jó emberek! Nézzétek! Csak alszik! Fel kell ébresztenem! A leheletemmel, ha kiadom is a lelkemet. Segítsetek, emberek! Tegyük össze a lelkünket. Csöppnyi szívmeleget kérek tőletek kölcsönbe. Az első boldog pillanatomból visszaadom nektek. Egy melengető lehelettel sem maradok adósa senkinek. Segítsetek. Lélegzetével melengeti Gábort.

A TÖMEG

Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!

RÉKA

Mivel engeszteljem a szívedet, Gábor?

A TÖMEG

Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!

RÉKA

Gábor, hallod, Gábor? Itt vagyok, a fejednél állok, és itt vannak mind a tieid. Ha még mindig gyűlölsz engem, őrájuk légy tekintettel.

A TÖMEG

Ébredj jégágyadból, Zetelaki Gábor!

RÉKA

Egy kökénytövisért nem kell az erdőre haragudni. Ha nem bírsz engem a bűnömért látni, rájuk tekints bár, ők ellened nem vétettek. Én sem vétettem, csak annyi a bűnöm, hogy éltem. Hogy nélküled éltem.

A TÖMEG

Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!

RÉKA

Ébredj föl, Gábor, és ne félj tőlem: nincs már gyónnivalóm!

A TÖMEG

Ébredj jégágyadból, Zetelaki Gábor!

DÁNIEL

Jön. Fiam! Fiam, Gábor! Ráborul. Miért engem hagytál életben, Uram? Miért nem őt, az egyetlen fiamat?

RÉKA

Nincs már gyónnivalóm. Letettem azt a te kezedbe, és nem bírtad elviselni. Ébredj föl, Gábor.

DÁNIEL

Ó, fiam! Fiam! Újból jégmadár csalogat.

RÉKA

Húszesztendei vezeklésre ítéltél engem, és én elfogadtam az ítéletedet.

DÁNIEL

Vezekléssel életet nem lehet visszavásárolni.

A TÖMEG

Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!

RÉKA

Enyhüljön a szíved, Gábor. Én ezerszer kérdem magamtól: ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

DÁNIEL

Halálának oka voltál. A nyugalmának bár ne légy megkeserítője!

A TÖMEG

Ébredj jégágyadból, Zetelaki Gábor!

DÁNIEL

Talán még föl is ébredne. Rékához. Ha te nem lennél itten. Amennyi hazug jégmadár, mind hazamenjen!

BÓDI

Hallgass, Dániel! Náladnál ez az asszony többet és keservesebben kutatta!

DÁNIEL

Ha éltében elvette tőlem, legalább most hagyja nyugton. Gábor egyedül az enyém: az én siratnivalóm!

BÓDI

Egymáséi legyünk, ember! Különben rendre temet el mindannyiunkat a Romlás!

DÁNIEL

Gábor mindenkié! Csak az övé ne legyen többé! Jégmadárnak a fiam ravatala mellett nincs mit keresnie. Eredj, eredj! És ha becsületeddel együtt a szárnyad is odalett: gyalog is távozhatsz.

BÓDI

Nincs már tebenned egy szikrányi szánalom!

RÉKA

Én elmegyek, Dániel bácsi! Elmehetek. De jegyezze meg magának: a gyermek, akit egyszer megszeretnek, többé nem az apjáé, sem az anyjáé, és nem testvére többé az ő testvérének. Akit megszeretnek, arról az Isten is mondjon le…

BÓDI

Elhűlten. Ez nincs éppen így, Réka! Úgy beszélsz, akár az én lányom! A szerelem nem isten! Ha testvért, szülőt már nem ismer – az már átok rajtunk, nem szerelem!

DÁNIEL

Átok volt és átok marad!

A TÖMEG

Ébredj álmaidból, Zetelaki Gábor!

RÉKA

Kidobhat engem az ajtón: visszaszállok az ablakon, a kéményen, a kulcs likán, és elrejtheti Gábort a Hargita gyomrába, tenger fenekére, ott is megtalálom, mert én kiáltottam halálba, de én is találtam meg őt a tíz körmömmel és húsz kereső esztendőmmel! Megértette, vén feltámadott? Ha csak annyi dolga maradt e világon, hogy kettőnket elválasszon: kár volt az Isten fáradságáért! Akkor inkább otthagyta volna kendet a koporsóban!

DÁNIEL

Felszakítja az ablakot. Szállj, szállj, repülj innen, bitangos boszorkánya.

RÉKA

Essék meg a szíve rajtam, Dániel bácsi!

BÓDI

Ne játssz az életünkkel, te megháborodott ember! Reánk szakasztanád újból a Nagy Romlást. Dulakodás. A magad életével játszhatsz, mert neked kettő van, de nekünk csak egy, és az sem a miénk! Azoknak tettük félre, akiket hazavárunk. No, gyere, feküdj le, már megint részeg vagy.

DÁNIEL

Nem fekszem le. Koporsót kell csináltatni! Cserefából csináltatok neki koporsót. El.

BÓDI

Menjetek haza, emberek! Menjetek! Hiszünk a feltámadásban s a viszontlátásban, de arra még várni kell. Várni.

 

A tömeg elvonul, az ébresztő szavakat mormolva. Lámpát ragadva Bódi is velük megy, majd visszalép gyorsan a puskájáért.

 

Erre, erre mindahányan. És csöndben. A kötelező csendben haladjatok. Amelyik kiabálni merészel: a torkát elmetszem. Jertek a nyomomban.

 

Réka marad a színen Gábor mellett.

 

RÉKA

Hosszas nézelődés után. Úristen! Gábor! Gábor! Látsz engem? Itt vagyok! Én vagyok! Réka vagyok!

GÁBOR

Fejét fölemelve. Borbála néni.

RÉKA

Minden erejét megfeszítve állítja talpra. Réka, Réka, nem Borbála. Isten hozott, Gábor!

GÁBOR

Réka hol van, Borbála néni?

RÉKA

Némi zavar után. Réka? Ő is itt van, itt van valahol. Ő is jön. Mindjárt jön. Csak ülj föl, s nézz körül. Minden a régi. Minden, minden itt van, ami volt. Szűz Máriám! Megállsz már a karom nélkül is. Elengedi, körülörvendezi, vizet ad neki. Egy csöpp vizet igyál. Mellényt, melegítőt a hátadra. Bódi bácsi! Hol van, Vencel bácsi? Hadd fésüljelek meg! Fésüli. Csapzott vagy. Hegedűszóló. Mikor fésültelek, ugye nem téptelek? Mikor mosdattalak, ugye nem szidtalak? Mindig csókoltalak. Gábor! Gábor! Mondj már valamit!

GÁBOR

Szép jó estét s boldog ünnepeket, Borbála néni.

RÉKA

Pillanatnyi döbbenet után belemegy a játékba. Magának is boldog ünnepeket, Gábor. Már ne haragudjon, hogy magázom, de mióta olyan híres kapufaragó lett, másként már nem merem. Foglaljon helyet minálunk. És azonkívül, hogy ünnep van, mi járatban mifelénk, Gábor?

GÁBOR

Gondoltam, ha már erre járok, megkérdem, hogy vannak?

RÉKA

Kik hogy vannak? Ó, igen! Borbála nénéd meg az ő Réka leánya. Hát… lassan telik, gyorsan múlik az életünk, Gábor. De olyan sebesen, maholnap csak nézhetünk utána. A gyűrűt nyújtja. Nézd, először ezt találtam meg. Elhajítottad nagy haragodban. Nyújtsd a kezed. Felhúzza rá a gyűrűt. Mert az enyém itt van!

GÁBOR

Az asztalon kéklő lámpára. Hát nem ő húzza? Nem Réka?

RÉKA

Senki. Senki más. Csak aki megtalálta. Aki húsz évig kereste. És akiben már alig-alig pislákolt a lélek.

GÁBOR

A kék lámpácskát veszi kézbe. Lelket fuvintok belé, Borbála néni. Világolj, szépen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj, istenem, be víg voltam azelőtt! Míg a babám járt el a kapum előtt. De mióta nem jár erre, s nem látom…

RÉKA

De hiszen látod! Itt áll előtted! Azazhogy… ne búsuljon, Gábor. Ha volt valaha szikrányi kétsége felőlem… Réka felől… A lányom százszorosan megszenvedett… Te nem szenvedtél, Gábor fiam! Az orcád legalábbis nem mutatja. Mintha most került volna ki frissen a Teremtő kezéből…

GÁBOR

Azt a lámpácskát ki kéne küldeni.

RÉKA

Miért ugyanbizony?

GÁBOR

Jöjjön be Réka helyette.

RÉKA

Réka? Réka jöjjön? Türelmetlen maga, Gábor! A szándékáról nem is nyilatkozott.

GÁBOR

Nem tudom: megvárt-e engem.

RÉKA

Csak magát várta. Csak téged várt, Gábor. S nem ölbe tett kézzel. Húsz éven át kutatott utánad, és éjjel-nappal keresett téged. Ami kicsi fiatalsága volt, mind odadobta utánad a szakadékba, hágcsónak, hogy kikerülj onnan. Ha látni akarod őt: ezt nézd benne, és magaddal ezután már ne vesd össze. Ő talált meg téged leányka korában is, meg azután is, amikor jég alá kerültél. Könnyű annak, akit mindig megtalálnak, és nehéz annak, aki keres, fiam. Akinek egyetlen keresés lett az élete.

GÁBOR

Rékának bocsánatát fogom kérni, Borbála néni. Nem akartam neki szenvedést okozni.

RÉKA

A gyűrű most már az ujjadon, Gábor!

GÁBOR

A gyűrű az ujjamon. Ezt Rékának kellett volna felhúznia. A lámpához. Te csak pillogsz itt kéken magadban. Nem is örülsz, nem is szomorkodol. Mintha nem tudnád, be korán keltem én a te kedvedért.

RÉKA

Korán keltél, Gábor. Harmaton keltél.

GÁBOR

Mégis elkéstem. Mások megelőztek.

RÉKA

Ijedten menekül vissza az anyja szerepébe. Ezt most nem kellene a lányom rovására megint fölemlegetni. Legyen elég magának, Gábor fiam, hogy Réka is fölvette a maga keresztjét.

GÁBOR

Miután eljégmadárkodta a közös szándékunkat.

RÉKA

De mióta magát elvesztette, többé sosem lett jégmadár. Egy pillanatra sem! Nem volt annak öröme, egyetlen szárnyas moccanása.

GÁBOR

Röpködött pedig az elején.

RÉKA

Az elején! Az elején! Mindennek elejéről az Isten maga is megfeledkezett. Oda szánta az embert az Édenbe, mégis kiestünk belőle.

GÁBOR

Asszony volt annak is az oka.

RÉKA

Türelmetlenül. És Ádám azalatt mit csinált? Malmozott, ugye? A lámpához. Mondd meg neki, Réka, a véleményedet! Felejtse el, Gábor, a kezdeti szándékokat, s maradjon tiszta és őszinte a folytatás. Tudom én, hol jár megint az esze. A gyerekkori mesefán, meselakodalommal. Tudhatná pedig: bölcsőben csak a királyok gyermekeit szokták eljegyezni.

GÁBOR

Azok voltunk. Királyfiú és királylány.

RÉKA

Mi pedig szegények voltunk. A gyarlóságunk volt csak nagyobb a szegénységünknél.

GÁBOR

Kellett az állami fizetés.

RÉKA

Kellett. Madarakból nem lehet megélni.

GÁBOR

A jelek szerint hűségből sem.

RÉKA

Nekem ezt mondhatja. A lányomnak ne emlegesse. Sót ne hintsen a nyílt sebeire, mert kiforrázom a szemét, Gábor.

GÁBOR

Jól teszi, Borbála néni, ha védelmébe veszi. Én is védem őt magamban – magam ellen.

RÉKA

Hát te is védeni próbálod, vedd tudomásul, hogy a világ tele van emberrel. És mindahány elindulhat magának társat keresni. S mindahány harmaton indul. Kapaszkodj ki, fiam, a királyi bölcsődből. Próbáld megérteni, hogy a világ sokszemélyes.

GÁBOR

Az ember szíve pedig: egyszemélyes. Csakhogy Rékánál több volt a hely…

RÉKA

Hozzád is befért még egy dongalábú! De legyen az is elfelejtve. Nézd el a lányomnak, hogy a bölcsőből nem egyenest a te karodba repült.

GÁBOR

Megbocsátom neki. Csak sohase felejtem.

RÉKA

Indulatát most még visszafojtva. Istenem, Gábor. Kétszer találkozott a halállal egy lány miatt, aki nem kerülhette el az élet kísértéseit. A két halálnál többet érne most az élet vállalása, a kötelező felejtéssel. Többet érne, mert ez a nehezebbik.

GÁBOR

Ezért bocsátottam meg neki, Borbála néni.

RÉKA

Felcsattan. Felejtés nélkül pedig nem adom a lányom! Ne legyen magának semmije, még váltóinge sem! Csak a felejtésben legyen gazdag. Ehhez az egy hozományhoz ragaszkodom.

GÁBOR

Mert a világ sokszemélyes. A világ tele van emberrel. Stég Antalokkal. A maga lelkén száradjon ez! Maga hajszolta Rékát a bajba!

RÉKA

Engem gyalázhatsz! Őt többé ne merd bántani! Ha nem felejtesz: kár volt keresni téged. Hát édenkertnek nézed még mindig a világot? S magadat egy szál férfiúként pöffeszkedő Ádámnak benne? Hát van neked orcád, édenkertnek nézni a világot? A lámpához. Réka, te ne szólj most bele. És ne sírjál! A lányomnak hull a könnye, de én megmondom neked… szemébe mondom magának, Gábor!

GÁBOR

Hallgass ide, Réka! Még ő áll az erdő felől!

RÉKA

Én állok az erdő felől! Úgy jön a házamba, mint egy szakállas próféta! Nézi az ember a szép fiatal arcát, mégis azt kell mondania: ez maga Jeremiás és Mikeás egy személyben! Csak panaszkodik és ostoroz! Egyenest az Ószövetségből jön ide! Tíz véres körmével az ember kikaparja a jég alól, és azzal folytatja, amivel elment húsz esztendeje! Száz esztendeje! Ezer esztendeje!

GÁBOR

Magával ilyenformán nincs tárgyalnivalóm! A többit Rékával én elintézem. A kettőnk bánatába ne szóljon bele!

RÉKA

Menjen haza szépen, fiam. Egy Jeremiáshoz, Mikeáshoz, Malakiáshoz nem adom a lányom. Ijedten. Ő menjen, ha akar! Én nem adom áldásom.

GÁBOR

Adta már egyszer, és rossz helyre adta! És attól, hogy megesett a lánya, csendesebben is beszélhet.

RÉKA

Mit mondtál? Mit merészeltél mondani? Arcul üti. Ó, istenem! Bocsáss meg, Gábor! Kérlek, bocsáss meg nékem. Nem én voltam! Nem Réka volt. Nem a te Rékád volt! Nem, nem én ütöttelek meg. Nézz rám. Nyisd ki a szemed! Nézz rám, és bocsáss meg nekem. Bocsásd meg édesanyámnak. Őt bántottad meg, nem engem. Engem többé nem lehet bántani. Énnekem nem fáj a te kezedből a korbács sem. Bocsáss meg, Gábor. Ostorozz meg engem. Egy pillanatra elvesztettem a fejemet. Öncsalás volt. Azt gondoltam, értelme van a vezeklésnek. Azt gondoltam, visszaszereztem valamit az igazamból. Minden bűnnek el kellene évülnie egyszer. Az apagyilkosokat is kiengedik a börtönből. Nézz rám, Gábor. Azt sem bánom, ha gyilkosnak nevezel. Egy gyermekkori álmot oltottam ki, de visszatértem hozzá – és hozzád, és nekem nincs már több ösvényem. Nincs utam semerre. Tenélküled az én számomra járhatatlan már a világ.

GÁBOR

Ne játsszunk többet, Réka. Nem szabad már minekünk játszani.

RÉKA

Nem szabad.

GÁBOR

Dobd le magadról a maszkot, Réka, hagyjuk édesanyádat, mondjon, amit akar, üssön is engem, nem bánom. De mi ketten ne játsszunk többet! Vesd le azt a kendőt, gyere, mossam le arcodról a ráncokat. Kék hajadból poroljuk ki a lisztet. Minek neked az őszülő haj? Most húsz esztendeje édesanyádnak nem is volt ősz haja.

RÉKA

Neki nem volt.

GÁBOR

Meg is előzted őt az átváltozásban. Amikor beléptem, megesküdtem volna rá, hogy valóságosban is őt látom. De elárult mindjárt a hangod. Azzal nem tudtál becsapni.

RÉKA

Semmivel sem tudlak már becsapni.

GÁBOR

Csak a játékos arcoddal. Ráncot játszik, szigorú Borbála-ráncokat.

RÉKA

Már nem játszik.

GÁBOR

Nem látod magad a tükörben. Öregséget játszik!

RÉKA

Ezt fogja játszani most már mindörökre.

GÁBOR

Hagyd ezt a keserves játékot, Réka!

RÉKA

Hagynám. Ó, de nagyon hagynám! De ő nem hagy engem!

GÁBOR

Követelem! Mosd le azonnal a ráncaidat!

RÉKA

A ráncaimat? Sírva. Azokat mosni már nem lehet. Csak felejteni. De te nem tudsz felejteni.

GÁBOR

Mindent, mindent elfelejtek! Csak ezt a játékot hagyd abba. Hol a kék szalagod, a piros-fekete szoknyád, a virágos mellénykéd? Hol van, akit én itthagytam? Mi történt itten?

RÉKA

Kerestelek. Mindössze csak annyi történt… Veled ott… megállt az idő. Hozzám nem volt kegyes. Az ő kezében éltünk itt fenn.

GÁBOR

Nem lehetséges!

RÉKA

Úgy nézel, mint az idegent. Mit tudjak most tenni, Gábor? Úristen, mit csináljak az arcommal? Ne bámulj rám gyanakodva! Nem hazudok! Nem játszom az ősz hajamat, nem mímelem a ráncaimat! Isten bélyegeként arcomra égett a játék! Nem érted? Nem bírod fölfogni? Veled megállt az idő, de miattad engem kétszeresen is meghajszolt. Mit tudjak most már csinálni? Bogozom, közös irányba terelgetem itt a kettőnk útját, amely végleg elválik, ha már csak arra emlékezel, aki voltam. Teljesen hiábavaló az én fáradozásom.

GÁBOR

Nem! Nem hiábavaló! Először is kösd hátra azt a fekete kendőt, ne gyászolj már engem. Előkerültem! Előkerültem, és hozzád fogok öregedni.

RÉKA

Csöppet fiatalodva. Ebben szívesen állok rendelkezésedre. Ha melletted maradok, behozzuk gyorsan, amit elmulasztottál. Egy év alatt hetet foglak öregbíteni. A tükör előtt. Különben is hol az a szigorú ránc? Nézz a szemembe, s mondd igaz lelkedre: hol a ránc?

GÁBOR

Mintha valóban… De hadd simítsam el a másikat is a szemed sarkában.

RÉKA

Az nem ránc! Az vadmacska. Huh! Megijedtél! Félj tőlem, rettegjél! A félelem öregbít!

GÁBOR

Tőled mindig is féltem.

RÉKA

Ne lódíts hozzá!

GÁBOR

Féltem az ígéreteidtől. Akkorákat hazudtál, hogy meg lehetett bújni mellette.

RÉKA

Ha már hazugság, legyen teteje. Kacag.

GÁBOR

Féltem a változásaidtól. Hol pisis leányka, hol már eladó nagyleány. Tűzmadár, jégmadár, és ki tudja, micsoda…

RÉKA

Vesd a hátad megé! Olyan egyforma leszek: csak győzd visszasírni a madaras színjátékot.

GÁBOR

Ettől is félek.

RÉKA

Hogy még jobban félj: lásd a mozgásomat is! Táncmozdulatok. Borbála anyám vagyok én tenéked? Nyisd ki jobban a szemedet! Vegyél engem szemügyre kicsit férfiasabban, te mélázó merengés!

GÁBOR

Én? A kerítésedre ugrik mindjárt a kakas!

RÉKA

A nyakába penderül. A kakas! A sarkantyús, a nagy taréjú!

GÁBOR

Atyaságos isten!

RÉKA

Elbírod még te a jégmadarat?

 

Megszólalnak a jégcsapok.

 

GÁBOR

Kinőtt újból a szárnyad.

RÉKA

Megkerült! Megkerült, amit elejtettem! Boldog isten! Növeszti már a szárnyamat!

GÁBOR

Jégmadár, jégmadár, piros fejű kék madár. Ülj meg egy szikrát a térdemen. Kalimpál a szíved. Remeg a kezed. Mély árnyék a szemed alatt. Hófúvás a homlokodon. Sokat éjszakáztál.

RÉKA

Csak éretted. Senki másért.

GÁBOR

Éjjel tisztulnak a vizek, de álmatlanságban őszül az ember is. Hova lett a jégmadár kicsi lábnyoma? A fehér keresztecskék itt vannak lám a szemed sarkában. Szegénykém…

RÉKA

Kedvem lenne földhöz verni téged, mint egy tükröt. Nem azért hoztalak vissza, hogy tükröm legyél. Te sajnálsz engem, Gábor! Már csak szánakozás van benned.

GÁBOR

Hóterelő jégmadár. Sokat szenvedtél.

RÉKA

Nem szenvedtem. Ne szánj engem. Magadat szánd, hogy üres már a szíved. Már csak a lelkiismeret szól belőled. Azzal pedig Isten elé készüljön a férfi, ne asszonyhoz.

GÁBOR

Megint rosszul szóltam!

RÉKA

Hófúvás a homlokodon! Csupa sajnálat vagy irántam, és egyéb semmi!

GÁBOR

Ó, én üres szívű szamaritánus! Hát úgy legyen! Nem szenvedtél, nem szánlak, és hírét sem hallottam a lelkiismeretnek! Olyanná lettem, mint te voltál valamikor. Boldogan csácsogó lelkiismeretlenség!

RÉKA

Már megint: a voltál! A hajdani! A valamikori! Már megint a múlt. Az elmúlt. A nagy Semmi, a nagy Szakadékban! De még a semmiben is volt lelkiismeretem.

GÁBOR

Erős és hatalmas, amely mindent kibír! De téged nem kínzott. Erről ne beszéljünk!

RÉKA

Holnapra hagyod, ugye! És az egész hátralevő életünkre! Ó, be szép napok várnak ránk!

GÁBOR

Szememre hányod, hogy üres a szívem. Mivel adtam reá okot?

RÉKA

Súgja nekem a Fennvaló.

GÁBOR

És azt nem súgja, hogy rajtad az Isten maga sem bír eligazodni? Ha igazat szólok: én csak sajnálat vagyok! Hazudni merészelnék! Nyílnak a vércsekarmaid! És fordítva hasonlóképpen. Fölemlegetni neked semmit sem lehet! Rettegsz már az elmúlt fél órától is.

RÉKA

Mert sóbálvánnyá mered az ember mindentől, amire visszanéz!

GÁBOR

Nem tudok így veled menni! Képtelen vagyok!

RÉKA

Mert jól tudom, hogy ami fájdalmad volt, az titkos örömöd lett. Jólesik ugye, hogy minden pillanatban sóbálvánnyá meredj! És ilyenkor azt mondd, hogy megesett lány vagyok.

GÁBOR

De hiszen azt édesanyádnak…

RÉKA

A két szemedben láttam a sóbálványt! Amikor húsz év után ide beléptél: abban a pillanatban is!

GÁBOR

Akkor én mit tudjak csinálni?

RÉKA

Mintha mi sem történt volna, a régi kedvességével. Várj! Várj, madár, várj! Réka most hazaröppen, fölveszi a piros-fekete szoknyáját, a virágos réklit, amit oly nagyon hiányoltál. S ha még van ereje hozzá: szeme sarkából is eltünteti a jégmadár lábnyomát. Így nem indulhatok el veled az utcán. Legyünk egymáshoz illők. Várj, madár, várj! Én nemsokára jövök. Csak sóbálvánnyá ne légy aztán, ha meglátsz. Amíg jövök, öregedjél te is valamicskét. Gondolj nyugodtan a múltra, és attól öregszel. Én csak a jövőre gondolok, de ládd, otthon felejtettem a fiatalságomat. Szegény, szánandó asszony, feledékeny is vagyok már. Feledékeny is vagyok már… Itt ülj meg, hallod! Itt várjál engem.

GÁBOR

Itt várlak.

RÉKA

Kifelé hátrálva, miközben Gábor követi. Egy röppenés, két röppenés, akkor aztán nézd meg Rékát!

GÁBOR

Gyermeki reménykedéssel. Te megint jégmadárkodni fogsz?

RÉKA

De mindörökre csak teveled. No, menj vissza várakozni. És közben tisztogasd a lelked. Homály ne maradjon benne.

GÁBOR

Az ajtóból. Várlak, várlak homálytalanul.

RÉKA

Eredj be! Eredj be! Addig nem tudok elmenni.

 

Gábor vissza a házba.

 

Kint a hóban. Most az egyszer még segíts, Istenem! Add vissza a szárnyam. Csak annyi időre, hogy hazaszállhassak, felöltsem a piros-fekete szoknyámat, virágos réklimet. Jégmadarad voltam, repülhettem, ha kedvem tartotta. Mit tettél velem? Ólomnehéz a testem és a lelkem, törött a szárnyam. Pedig csak egyetlen röppenés kellene még, annyi fiatalság, hogy azt a romolhatatlan embert egy pillanatra bár elkápráztassam. Kivezetted őt a jég alól, de látom, Uram, hóval fújtad be a szívéhez visszavezető utamat. Idegen vagyok már neki, de ha egy szikrányit segítesz engem, újra elfészkelődöm a lelkében. Elesik, föltápászkodik, mintha repülni szeretne, de újra elesik. Szárnyam, szárnyam, kedves társam. Hová lettél te az életemből? Hová lettél? Hová lettél? Elvonszolja magát.

DÁNIEL

Be. Fiam! Menekülj! Meneküljünk innen!

GÁBOR

Miért meneküljünk?

DÁNIEL

Két okból is, fiam. Stég Antal nem halt meg! Stég Antalt húsz évvel ezelőtt a lova messzire vitte. Azóta nem mutatkozott a faluban, de a híred most újból idehozta.

GÁBOR

Isten segélje továbbra is.

DÁNIEL

Nem segéli! Ellened hergeli. Azt mondta: jég alatt voltál mostanáig, ő majd a föld alá teszen. Menjünk innen!

GÁBOR

És a másik veszedelem?

DÁNIEL

A jégmadár! A csapodár! Becsüld meg, fiam, Isten csodáját, és menekülj minden jégmadár-asszony közeléből.

GÁBOR

Nélkülük mit sem ér Istennek bármilyen csodája. Maradnom kell, édesapám.

DÁNIEL

Mire mentek ti ketten? A reggel s az alkonyat. Az ő életének fele már elmúlt.

GÁBOR

Én azt is látom, aki volt az alkonyat előtt. Akivel gyermeki menyegzőt tartottunk az ágak hegyén.

DÁNIEL

Most még látod. Aztán majd fényüket vesztik az emlékeid. Ébredj föl végre, fiam!

GÁBOR

Ha igaz, amit mondanak: húszesztendei jégálomból nem felébredtem?

DÁNIEL

Álomból álomba zuhantál. Téged kétszeresen kell fölébreszteni. Nagy az Isten kertje a Hargitán innen s a Hargitán túl. Válassz más társat magadnak.

GÁBOR

Az ember szíve csak egyszemélyes, édesapám.

DÁNIEL

Ki hirdette meg ezt? Hol tanultad ezt?

GÁBOR

Éppen hogy édesapámtól.

DÁNIEL

Amilyen anyád volt: olyan lélek csak egy volt.

GÁBOR

Azt mondom én is. Amit Rékán kívül teremtett az Isten: fölöslegesen csinálta.

DÁNIEL

Átok rajtad, hogy amit egyszer megláttál, nem szabadulsz tőle. De még fel is magasztalod a rabságodat! Csapdába lépett farkas – a csapdáját dicsőíti.

GÁBOR

Ember embernek csapdája. Nem én rendeltem így!

DÁNIEL

Ez az asszony rajtad rémzsineg és kerítőháló, sövényháló, csapó háló, függő háló és fedeles háló, rókafogó lepedő és farkasfogas vascsapdája, nem érted? Nem veszed észre?

GÁBOR

Életemben és halálomban is ő talált meg engem. Legyen rémzsineg és százféle háló! Ő talált meg engem.

DÁNIEL

Mint a horog a halat. De nem találtok már! Mindent el kell felejteni.

GÁBOR

Semmit sem lehet elfelejteni.

DÁNIEL

Már csak az a mienk, amire még emlékezhetünk? Jövődnek már csak a múltat látod? Az emlékezést hagyd mireánk, öregekre. Neked nem itt a helyed, az emlékezés golyózáporában.

GÁBOR

A székely gyermeknek tizenkét éves korától apja mellett volt a helye a golyózáporban is. Felejtésre ne tanítson engem, apám!

DÁNIEL

Akkor az erdő és a mező boldogabb nálunknál. Mert egyik esztendő a másikat el tudja felejteni.

GÁBOR

A szálfa sem felejti, hogy valamikor csemete volt. Nézze meg az évgyűrűit.

DÁNIEL

Majd elmúlnak a káprázataid, s Réka fog ezért a legtöbbet szenvedni.

GÁBOR

Az én szavaim nyoma látszik az arcán. Eladósodtam nála, édesapám. S ne mondja, hogy kifogytunk a csodákból. Réka fiatalodni ment. Réka mindenre képes.

DÁNIEL

Mert egy ilyen…

GÁBOR

Fenyegetőleg. Semmilyen! Ki ne ejtse még egyszer a száján, amit fennen kiabált róla. Ki ne merje mondani!

DÁNIEL

Verjél agyon, fiam. A halálom árán is csak mentő szavakat dobok feléd. Semmi gyűlölet nincs bennem, csak a sugallat, hogy kimerítettük már Isten csodáit, és többé nem számíthatunk senkire, semmire, csak önmagunkra. A földre sújtott már valamennyiünket, fel is támasztott időlegesen bennünket, de minden jel arra mutat, hogy a kísérletezést velünk befejezte. Felügyelőnk folytatólag: a Nagy Romlás. Tégy, amit akarsz, fiam. Nem állhatok már utadba…

 

Lónyerítés, majd ablaküveg csörömpölése. Puska csöve mered rájuk.

Csönd.

 

Ne bomolj, Stég Antal! Jegyességedet az én fiam nem rontotta meg. Mert ő is áldozat és ő is kárvallott!

GÁBOR

Odaáll a puska csöve elé. Jól van, Stég Antal. Ha azt akarod, hogy mi ketten is szót váltsunk: lőjél csak. Lőjél, hogy mindkettőnket eltemessen végleg a Nagy Romlás. Ha megteszed, vedd úgy, hogy holtomban kérek bocsánatot tőled, aki úgy szeretted Rékát, ahogyan rajtad kívül csak én tudom szeretni. Ha a te szíved is csak egyszemélyes, tisztelni fogom az igazságodat, Stég Antal. Akkor menjünk ketten, harag nélkül a mindent megbékítő hó alá.

 

A láthatatlan Stég Antal a fegyvert visszahúzza. Lónyerítés, majd távolodó lódobaj, és csönd.

 

DÁNIEL

Csodálattal nézi Gábort. Gyermek voltál, fiam, s még inkább annak láttalak eddig a pillanatig. De már Isten sem módosíthat azon, hogy kinőttél a féltéseimből. Rövid már az én karom tehozzád…

GÁBOR

Öleléssel. Nem kell azért úgy elszomorodni, hallja! Nem édesapám nősül, hanem a fia.

DÁNIEL

Csak azt sajnálom a te nevedben is, hogy legényember többet sose leszel. Hanem özvegy, az igen. Időnap előtt.

GÁBOR

Úgy beszéltük meg Rékával, hogy hozzám fiatalodik.

DÁNIEL

Ámen. Stég Antal pedig egyszer mégis meglő téged, fiam. Nem tudok én már rajtad segíteni. El.

 

Csönd. Gábor belehallgatózik az éjszakába. Távoli lónyerítés. A puskát kézbe veszi. Kintről Réka hangján kántálás hallik. „Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária…” Gábor leteszi gyorsan a fegyvert.

 

KISRÉKA

Kintről. Adjon isten sokakat, sok karácsony napokat, bort, búzát eleget, a pohárnak feneket, hogy ihassunk eleget.

GÁBOR

Hát akkor gyere be!

 

Az idő évgyűrűinek fénykarikáiból Kisréka jön. Hajdani, húszéves anyjának hasonmása. Úgy nézi Gábort, mint akit álmában látott már.

 

KISRÉKA

Zavartan. Bort, búzát eleget, a pohárnak feneket…

GÁBOR

Kiáltva. Réka! Te jégmadár! Ölbe kapja, csókolja, majd újra bámulja elhűlten.

KISRÉKA

Hát ez mi volt? A kántálónak perecet adnak, nem csókot.

GÁBOR

Édesapám ha látna! Ó, a hitetlen, ha látna! Kiront. Édesapám! Jöjjön vissza hamar, édesapám! Be. Még jó, hogy elment. Sóbálvánnyá meredt volna. Réka! Te jégmadár! Újra csókolná.

KISRÉKA

Állj meg, ember! Hát csak így, ajtóstul, tokostul?

GÁBOR

Ahogy régen mondtad: ajtóstul, tokostul!

KISRÉKA

Szerencséd, hogy olyan nagyon ismerős vagy nekem.

GÁBOR

Még szép. Zetelaki Gábor vagyok.

KISRÉKA

Mint az a másik? Akit elvitt a Nagy Romlás?

GÁBOR

Pontosan.

KISRÉKA

És honnan tudod, hogy én Réka vagyok?

GÁBOR

Csak úgy gondoltam. Az eperfa tetejéről!

KISRÉKA

Hát eperfán ülsz?

GÁBOR

Az egy régi eperfa volt. Kivágtam már.

KISRÉKA

Mégis a tetején ültél. No jó. És még miből gondoltad, hogy Réka vagyok?

GÁBOR

Abból, hogy elmentél fiatalodni.

KISRÉKA

Nem kellett az nekem.

GÁBOR

Itt-ott azért kellett. Kék hajadban az ősz szálak… Szemed sarkában a jégmadár lábnyomai… Most már bevallhatom neked: a szívem szakad meg a sajnálattól. Talán nem is magamat sajnáltam…

KISRÉKA

Tréfás vagy, hallod-e? Tudom! Tudom már, honnan ismerlek!

GÁBOR

Egy gyermekkori menyegzőből.

KISRÉKA

Fejét rázza. Álmomból. Én téged nemegyszer megálmodtalak.

GÁBOR

Hát azt el is vártam.

KISRÉKA

Azért olyan magosan ne hordd az orrod. Álmomból tudtam, hogy valahol elindult valaki, aki mindig is hozzám készülődött, aztán jött, jött, koptatta értem a vascsizmát…

GÁBOR

És a szívét! A szívét leginkább!

KISRÉKA

És akkor azt mondtam, mármint arról, akit álmomban láttam: ez a fiú kedvemre való. Minden porcikámnak való. Mintha reám szabták volna. Testemnek, lelkemnek való…

GÁBOR

Csókolná. És testemnek, lelkemnek való!

KISRÉKA

De nem ily nagy hirtelenséggel, hé! És aztán: te voltál a bűnöm.

GÁBOR

Éppen én!

KISRÉKA

Mert egyszer-egyszer ugyancsak álmomban, olyan bűnös voltam, hogy fölébredve nem mertem az apám szemébe nézni.

GÁBOR

Mi volt az a bűn?

KISRÉKA

Veled helytelenkedtem.

GÁBOR

Mindig csak velem?

KISRÉKA

Így ahogy elnézlek: soha senki mással.

GÁBOR

Megint hozzálódítasz, de nem bánom: úgy legyen. Mindig csak velem.

KISRÉKA

Mindig csak teveled.

GÁBOR

Isten, aki hallod az égben az asszonyi beszédet! Ámbár úgy kell nekem! Miért kell nekem kérdezősködni? Minden baj abból támadt, hogy a kérdezősködéstől nem tudtam megtartóztatni magam. Ez volt a bódító italom. És az emlékezés. De már ezután inkább leharapom a nyelvem. Ami volt: jégbe fagyjon! Temesse el a Nagy Romlás véglegesen.

KISRÉKA

Furcsákat beszélsz.

GÁBOR

Játsszál, játsszál, jégmadaram. Úristen! Visszajöttél a régi, játékos kedveddel!

KISRÉKA

Ismered tán a régi kedvemet is? Hát én is ott járkáltam? Az álmaidban?

GÁBOR

Ó, ha csak annyi lett volna! Csak járkálás. Egyéb is volt.

KISRÉKA

Ugyanaz volt? Szűz Máriám! Ugyanaz?

GÁBOR

Már legényke koromban! Ha nem tudnád!

KISRÉKA

Akkor mehetünk gyónni.

GÁBOR

Te már gyóntál egyszer. És reánk szakadt az ég.

KISRÉKA

Ránk szakadt az ég? Nem észleltem. Hát ilyen könnyen szakad benned az ég? Csöppnyi gyónástól?

GÁBOR

Már nem fog szakadni. Már alája tartom ezután a vállam. Csak ne legyen több gyónás.

KISRÉKA

Ennyi volt. És a te bűnöd?

GÁBOR

Főleg ez volt. Ölbe kapja. Csók.

KISRÉKA

Ismerős bűn.

GÁBOR

Szaporítsuk! Játék, hempergőzés. Jégmadár, jégmadár, piros fejű kék madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, te kacagó jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

KISRÉKA

Hiszen te vagy az a gyalogos! Álmom hozta gyalogos!

GÁBOR

Réka, Réka, te huncut, te áldott, te átkozott, csodatevő jégmadár! Az arcod miatt már nem sírsz ugyebár?

KISRÉKA

Nem sírok, nem sírok. Az arcomnak párja van már! De nem a tükörbeli! Hanem amit a szemed és a kedved mutat, Zetelaki Gábor!

GÁBOR

Csak a szemem? Csak a kedvem? Annál több is, te tündérarcú boszorkány. Az egész életem! Levetted a vállamról az öregedés gondját. Homálytalanul és szánakozás nélkül csodálhatlak, miként a világ csodálja majd a faragott kapunkat: állította Zetelaki Gábor és neje, született Árvai Réka.

KISRÉKA

Csakhogy én nem vagyok Árvai Réka. Hanem apám után, aki négyéves koromban ellopott anyámtól engem: Stég Réka. És azonfelül: Kisréka. De már nagyobbacska Réka vagyok én is!

GÁBOR

Halkan. Nem igaz. Te most megint játszol. Azt mondtad nekem, hogy elmész piros-fekete szoknyát, virágos mellénykét ölteni, az arcodat eligazgatni…

KISRÉKA

Sohase mondtam.

GÁBOR

Kitörve. Ne hazudj! Ne hazudj! Stég Antalnak szeretője, Stég Antalnak lánya, ne hazudjatok nekem, ne kápráztassátok a szemem, és legalább az Istent magát hagyjátok nyugton, mert rajtatok már ő sem bír eligazodni! Kisréka, nagy Réka, Kicsi Romlás, Nagy Romlás! Ne játssz velem! Ez már kegyetlenség!

KISRÉKA

Nem vagy már az, akit álmomban láttam.

GÁBOR

De te igen. Magához rántja. De te igen! Érted én már meghaltam kétszer is.

RÉKA HANGJA

Átkozott légy, Zetelaki Gábor! Átkozottak legyünk mind a ketten! Átkozott legyen a perc, amikor megismertelek!

 

Fegyverdörrenés, egymás után kettő.

 

GÁBOR

Kifelé, szaladva. Réka! Réka! Jégmadaram, Réka! Eltűnik a Nagy Romlás felé vezető ösvényen a hónak omlásába.

KISRÉKA

Édesanyám! Édesanyám! Ne fuss halálodba, Zetelaki Gábor! Kiszalad Gábor nyomában.

BÓDI

Hangja kintről. Megállj, gyermek! Legalább te maradj meg nekünk!

KISRÉKA HANGJA

Édesanyám!

BÓDI HANGJA

Helyben maradsz!

 

A hónak morajos omlása.

 

KISRÉKA

Jön Bódival. Édesanyám! Édesanyám, drága! Nélküled maradtam, és egyedül hagytál engemet! Mi történt itt, Vencel bácsi? Mi történt, mondja meg!

BÓDI

Nem bízott már a hangjában sem. Kikapta a fegyvert a kezemből.

KISRÉKA

De mi történt? Mi történt? Jaj istenem, Vencel bácsi!

BÓDI

Beléptél te is, lányom, az életbe. Ez történt.

KISRÉKA

Keressük meg őket!

BÓDI

Több csodára már nincsen reményünk. Bugyogtasd csak a könnyed, lányom. A bánatunkat engedjük bár szabadjára hangtalanul, mint a vérszivárgás. Árvai Rékát és Zetelaki Gábort Isten nyugtassa meg.

KISRÉKA

Mi lesz most már velünk, Vencel bácsi?

BÓDI

Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink, mert lassanként már csak ők beszélnek rólunk. Csak lenne elég mécsesünk a várakozáshoz.

KISRÉKA

Bódi térdére ejtve fejét. Engem anyám megátkozott.

BÓDI

És mindahányunkat az ég. A dühöngő magosság.

 

Függöny.

 

 

 

 

Jegyzet

Az Advent a Hargitán mindkét változatát közreadjuk. Több okból is. A Tiszatájban, 1985 decemberében közölt darab, melyet naplójegyzeteinek tanúsága szerint (Heródes napjai – Debrecen, Csokonai Kiadó, 1994) 1984. október 4-én fejezett be, az alábbi megjegyzéssel: „A jégmadárral elkészültem. Új és valószínűleg végleges címe: Advent a Hargitán”. A darabot a Nemzeti Színház az eredetileg 1985. december 20-i tervezett időpont helyett 1986. január 2-án mutatta be Sík Ferenc rendezésében. Zeneszerző: Orbán György; díszlettervező: Bakó József; koreográfus: Pesovár Ernő; jelmeztervező: Schäffer Judit. Szereposztás: Árvai Réka, Kisréka – Kubik Anna; Zetelaki Gábor – Funtek Frigyes; Bódi Vencel – Sinkovits Imre; Mária – Götz Anna; Zetelaki Dániel – Agárdi Gábor. A Nemzeti Színház előadása, mely Sík Ferenc elképzelésében betlehemes keretjátékkal is gazdagodott, ezt a változatot játssza. S némi módosításokkal, keretjáték nélkül, s a közösségi motívumok elhagyásával, a stúdióváltozat is azonos az eredeti anyaggal, némely apró, színészek és rendező általi módosításoktól eltekintve.

Amikor a Szépirodalmi kiadásában, a Tiszatáj-beli közlést követően a Szépirodalmi Kiadó gondozásában jegyzetünket írtuk, nem szólhattunk arról, hogy a premierre a román diktatúra nem engedte el az írót. Ma már azzal is kiegészíthetjük a tényeket, hogy a premier betiltása, majd az 1986. január 2-i bemutató a felső politikai vezetés két tábora közötti harcban telt el, melyben a Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre képviselte álláspont győzött, mely politikai és szellemi fordulatot hozott a hivatalos Magyarországnak a romániai magyarság sorsával kapcsolatos álláspontjában.

Az előadás videokazettán jutott el a szerzőhöz; aki azután a méltató kritikai írások nyomán, több ponton átírta játékát. S ezt tekinti véglegesnek, de a Nemzeti Színház-beli változat sem vesztette el becsét, s a további előadhatóság szempontjait.

Az 1986. január 2-i bemutatót követően csaknem két évvel, 1987. november 20-án látta a szerző: 1988. május 2-án a századik előadás ünnepére került sor, melyen Sütő András szintén nem lehetett jelen. Így levélben köszöntötte kedves színészeit, melyet az előadás végén Sinkovits Imre olvasott fel:

 

Örökké tartó Advent

Amikor szomorúságban fogant reménységben leírtam ezt a szót: Advent –

amikor úgy éreztem, hogy torkomban a keserves szorítást új színdarabommal – időlegesen bár – vigasszal enyhítem –

amikor a folyamatos sikaszói éjszakák hajnalba fordultak –

nem sejtettem, hogy ennek a zúzmarás szónak az értelme oly mélyen sorsomba fonódik.

Advent a Hargitán.

Advent a szívemben, mely enyhületre vágyik apák, anyák, gyermekek és unokák szétszóratásában.

A betlehemi csillag felé fordulók öröme betelt hamarosan, ám aki a legkisebb szellemgyermekének hangját, sírását és kacagását is hallani szerette volna: még karácsonyok múltával is egy örökké tartó Advent kötelékében táplálta reményét: egyszer tán eljön a nap, amikor szavait színész szájából hallja, emberi világának bánatát színpad közvetíti – az értőkhöz, a sorsunkat fölvállaló sokasághoz.

Amely íme, ma este is jelen van, s amelyet újból csak a képzeletem láthat, köszönthet: Isten hozta Önöket a századik előadásra.

Nem láttam az elsőt, nem láthatom most a századikat: örülök mégis, hogy elmondhatom Sinkovits Imrének, Agárdi Gábornak, Kubik Annának, Götz Annának, Funtek Frigyesnek, Bubik Istvánnak, Sík Ferenc rendezőnek és mind a többieknek, akik egy magányos álomból színpadi valót teremtettek: köszönöm, barátaim, hogy felkaroltátok Advent távoli gondjait. Köszönöm az osztozást abban a sorsban, amely az emberlét törvénye szerint éppenséggel a megosztottságban enyhül és fordul reménykedésre.

Köszönöm a Nemzeti Színháznak, hogy pillantása oda is elér, ahol sem érdem, sem érdek, sem becsvágy, sem dicsőség nem tülekszik a hiúság vásárának terén, csupán csak egyetlen gondolat virraszt: a sajátosság méltóságát megértő humanitás, a tisztességben megért fennmaradás változatlan reménysége.

Hát akkor szép estét, jó estét és boldogabb felvirradást kívánok mindenkinek a közeli távolból.

 

Sütő András

 

 

Az újabb jubileumra 1991. december 23-án került sor, amikor az előadást követő ünnepségen Jókai Anna, az Írószövetség elnöke köszöntötte a szerzőt, aki az alábbi levelet írta a társulatnak:

 

A 200. előadásra

Miután minden megesett velünk, aminek Isten szándéka szerint az volt a rendeltetése, hogy a fejünkre szakadjon, újból megülhettem egy keveset a Hargita térdén, ahol valamikor a Nagy Romlás veszedelmein tűnődve rengeteg szomorúságot vetettem papírra. S annak, amit átéltem és elgondoltam, címet is adtam: Advent a Hargitán. A formája pedig színdarab lévén, azt mondtam magamban: menjen, amerre lát, keressen magának színészt, rendezőt, mondja el szomorúságát a még szomorúbb embereknek, Erdély meghajszolt népének.

Hogy ezután mi történt, hosszadalmas lenne elmesélni.

Most csak a velejét mondom.

A pártilag és államilag megtervezett boldogság országában az általános vigalom felelős őrmesterei ezt az én színdarabomat nem engedték szóhoz jutni, sőt hajszát indítottak ellene, hogy valamiképpen máglyára kerüljön. Gondolati kihágás bűnében elmarasztalva halálra ítélték.

Menekíteni kellett.

A budapesti Nemzeti Színház hajlékában kapott azután szállást, védelmet; a darabokra szaggatott, de meg nem semmisített összmagyarság eleven és fájdalmas gondolatának művész hordozói megértették az erdélyi Advent segélykiáltó szavait, fölpártolták a hazájában kiátkozott szerző mondandóját, és vállalták bátor kiállásuk kockázatait. Az előadást pedig, amelyet minden tiltások, sőt diplomáciai fenyegetőzések ellenére is megtartottak, 199 alkalommal ismételték meg, nagy sikerrel.

Ezért e mai esti 200. előadáson minden gondolatom s jó érzésem feléjük száll; a magyar színházi művészetnek ama szabadcsapatához, amely sötét erőkkel dacolva fényesen emlékezetes Advent-estékkel ajándékozta meg Magyarország és Erdély színházkedvelő polgárait, és hadd tegyük hozzá: azokat, akik megannyi szellemi divathullám ellenére is hisznek a színpadi művészet közösségi hatóerejében, eszméltető szerepében. Nép? Nemzet? Magyar nemzeti kisebbség? Történelmi tragikum és üldöztetés? Van, aki betegesen individualista módon értelmezett világpolgárságában csak legyinteni tud e fogalmakon. „Elvakultságok!” De friss rajtuk a vérfolt, a nyelvi-etnikai üldöztetés mindennapi bizonyítéka. Művészi meggondolásokon innen és túl az Advent együttese azt is megértette, hogy az emberi szenvedést, a kisemmizettek szomorúságát nem lehet esztétikai kategóriák szerint megítélni és elosztogatni. A szenvedés nem tűri az irodalmárok spekulációit. Egy híján kétszáz telt ház igazolja állításunkat.

Isten éltesse és áldja az Advent a Hargitán teljes együttesét.

 

Hálával és forró köszönettel:

 

Sütő András

 

 

Az erdélyi Advent-turnét 1992 májusában a színház vezetése úgy alakította, hogy a 225. előadásra Marosvásárhelyen kerüljön sor (május 28.). A jubileumra a rendezőhöz címzett sorok:

 

„Emberi bánat, örök sajogás”
Sík Ferencnek, aki az Adventnek is rendezője

Kedves Feri!

Téged célozlak meg a szavaimmal, meg azzal a kérésemmel, hogy igazságos elosztás végett vennéd át tőlem az elismerésnek, hálának és jó kívánságnak ama virágcsokrait, amelyek a 225. előadás után, új sorozat elején megilletik az Advent aranycsapatának tagjait. A főszereplőket éppúgy, mint a betlehemes pásztorokat, avagy a kántáló lányokat.

A legelső kézfogást pedig feléd nyújtom. Mert valójában Te vagy mindennek az okozója. Ebben a mai rendezőcentrikus világban, amikor egy Shakespeare is elmehet borítékos sorsjegyet árulni, ha nem akad rendező, aki felpártolja, manapság, amikor a magyar színjátszásban minden produkciónak nagy becsülete van – kivéve a magyart, bizony figyelemre méltó a rendező, aki azt mondja az ő felfogását korszerű cinizmussal tagadó köröknek: uraim, a legrosszabbat is vállalom.

A darab sikerét, s annak minden következményét (manipulált, olcsó siker, populizmus, népi-nemzeti elmaradottság, sorsproblémák, kollektív nyavalygás stb.) vállalom.

Köszönöm tehát, Feri, hogy művésztársaiddal együtt vállaltad az egyetemes emberi szenvedésnek azt a részecskéjét, melyet hordozói révén erdélyinek is nevezünk. Kiderült közben, hogy ez nem divat, nem nacionalista székelykedés, hanem igen-igen tartós, egyetemesen tapasztalható emberi bánat, örök sajogás az emberi szívben és elmében.

Most, hogy vállalkozásunk igazát a 225. telt ház is megerősítette, változatlanul vallom, hogy a színpadi siker kettős építkezés eredménye. Húzhatod, míg a világ, a színpad harangjait, ha azok nem a függönyhúzás pillanatával kezdődőleg szólalnak meg a Nézők seregének tudatában is; ha a színpadi torony mása nem épül meg a Kollektivitás lelkében is.

Tenéked és társaidnak sikerült e kettős építkezés. Ha Isten éltet, megpróbáljuk ezt egy következő drámával is.

Nekem nehogy megöregedjetek!

 

Marosvásárhely

Sütő András

 

 

A 250. előadásra 1993. november 3-án Temesváron került sor. A Kétszázötven törvénytelen Advent címmel írt levelet Higyed Imre, a temesvári Csiky Gergely Színház művésze olvasta fel.

Kétszázötven törvénytelen Advent

Színjátékom 250. előadásán Temesvárott köszöntöm a budapesti Nemzeti Színház együttesét.

Közel egy évtizede már, hogy az Advent a Hargitán már-már diplomáciai háborút okozott Magyarország és Románia között. Bukarestben paranoiás riadalom támadt annak hírére, hogy Sík Ferenc, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor és társaik színre akarják vinni Zetelaki Gábor és Árvai Réka szomorú történetét. A diadalmas nemzetiszocialista román hatalom köreiben rettegést keltett egy árva magyar szó: Advent, és álmatlan éjszakát okozott a székelyek szent hegyének emlegetése. Hargita! – Hargita! – suttogták egymás közt sápadtan a kultúraktivisták, és beteg tudatukban újból honvéd tűnt föl a Hargitán.

Tény és való, hogy a drámaszerző, az író képzeletbeli haderőit is kirendelhette volna a szent hegy megszállására. Nem tette. Hanem katonák helyett a fiait, lányait sirató szülőföld bánatát vette számba; a Nagy Romlás lélekomlasztó veszedelmeit, s a szerelmes szívnek virrasztását az örök várakozás mécsesei körül a kegyetlen Időben.

Számomra felejthetetlen maradt a pillanat, mikor említett művész barátaim üzenetére, mely akkor bátor szembeszállás volt a magyar kultúrpolitika bürokratáival is, azt válaszolhattam: köszönöm a szolidaritást, a színházi sztrájkig menő társulat küzdelmét száműzött színdarabomért! Erősítsétek magatokat az én szándékommal is: vállalom Romániában a törvényszegésnek nyilvánított előadás következményeit!

Elvileg szólván Bukarest mai napig sem vonta vissza tiltakozását.

Azóta lám, elérkeztünk a 250. előadáshoz.

Azóta új reményeink lobbantak föl az egekig és hanyatlottak vissza, mint annyiszor az elmúlt hetven esztendőben. Csak fájdalommal szólhatok hát arról, hogy amit az én színdarabomban szigorú ítészek múló társadalmi jelenségnek véltek: mai napig is vészesen, sőt tragikusan időszerű.

Alkotó szándékaimban erősít engem a vélem rokonlélek: Ablonczy László is, a Nemzeti Színház igazgatója.

Alapvető, kollektív jogainak híján, a jövőbe vetett reményét veszítve az erdélyi-romániai magyarság folyamatosan menekül innen, elhagyja ezeréves szülőföldjét. Történészek szerint a magyar honfoglalás előtti századokban itt élő avarok ugyancsak hetvenesztendős, borzalmas szárazság következtében tűntek el mindörökre a Kárpát-medencéből. Adja Isten, hogy az elmúlt hét évtized politikai időjárásbeli mostohaságai, a jogtalanságnak reményhervasztó aszálya után, önvédelmi küzdelmünk hanyatlásában ne juttassuk magunkat az avarok sorsára!

De kérdést hallván az esztétika irányából, hagyjuk nyugodni az időnek mélyén az eltűnt népeket. A kérdés így szól: mi végett és mi okon említek én efféle népmozgalmi tragédiákat? A drámaírás nem történetírás. Ezt minden gimnazista tudja. Ám azt is tudni kell, hogy a művészi Szép, az esztétikum meghatározott térben és időben születik, mégpedig az emberi eszmélet magányos éjszakáiban; ember által tehát, aki korának gyermeke, krónikása és alávetettje, akit szégyen ölne meg és gyalázat emésztene el, ha sorsának nem merne a szeme közé nézni. Számomra tehát Élet és Irodalom páros viszonylatában az élet, az emberi ésszel még mindig fölfoghatatlan csoda az elsődleges. A „vers csak cifra szolga”. Tán ezért sikerült kívülrekednem megannyi köldöknéző, de még Onánra is emlékeztető művészi kotériákból. Már zsenge ifjúságomban tapasztalhattam, hogy csak fanatikus dilettánsok, irodalmárkodó divatmajmok abszolutizálják és fecsegik mindenek fölé az ember művészi ténykedését, isteni princípiummá minősítvén a steril spekuláció, kávéházi tohuvabohu „intellektuális” szellentéseit.

De most újból befogom a számat, még mielőtt kanászgatyás mucsainak neveznének. Ugyanis figyelmeztető közbeszólást hallok: „Íróként ön épp az írók ellen beszél?” Pedig Isten látja lelkemet: éppenséggel javukra szólnék, a felfogásom szerinti igaz művészet érdekében füstölgök haszontalanságok ellen, mondván: az emberi eszméletnek ezt a csodáját csakis az alázat s az élet szentségének tisztelete mentheti át a jövőbe. Mostani egyetemes válságából csakis a tömegeknek újból feléje forduló érdeklődése vezetheti ki. Nem tudni, hogy erre még sor kerül-e. Intellektuális gőgjébe és öncélúságába fulladtan, mániákusan hirdetett függetlenségének olyasféle értelmezésével, hogy akár az Isten: önmaga által létezik – könnyen kieshet az Időnek rostáján. Vigasztaljuk magunk, hogy költőnek, drámaírónak azért még mindig van kihez szólnia. Komoly szavakkal, létkérdésektől, nemzeti sorsproblémáinkról is. Annak ellenére, hogy ez utóbbiakon magyarságundorban szenvedő tollforgatók kéjes élvezkedéssel fenik a nyelvüket. Fenik régóta magának a Nemzeti Színháznak és igazgatójának, Ablonczy Lászlónak törekvésein is már-már irracionális gyűlölettel. Mert anyagiakért, szellemi őrhelyekért indítanak zsurnalisztikai szuronyrohamot az egész magyar nyelvterületen, Erdélyben is. Számomra épp ezért nem csekély vigasz, hogy az Advent 250 telt házat ért meg, s akik megnézték: nem ingyenvacsora reményében ültek be a nézőtérre. Amit pedig az előadás a szívükbe plántált: az Erdély nagy romlásának valóságos gyásza, az önfeladás, a világgá menekülés közösségi tragédiája. Egy halálba hulló provinciával pedig óhatatlanul megsemmisül minden EGYETEMESNEK nevezett örök emberi princípium is. Azzal áltatom magam, hogy mulandó történelmi napokban zajló „színpadi történetem” múlhatatlan, és általánosan emberi szenvedélyek játéktere is! A hargitai Nagy Romlás tövében vergődő lelkek végzete nem csupán a magyar diaszpóra, hanem az objektív Idő is, amely sajnálkozás nélkül kacagja szembe az individuum szubjektív Idejének törékenységét. Élni, szeretni az élet végső határain túl is! Íme a vágy, az álom, amelyben személyes és egyszeri létünk metaforája a színdarabom alaphangját is megszabta: egy szél kapta-sodorta füstfellegecske, mely végleg elenyészik a közönyös ég alatt.

Emberi törvénytelenségnek áldozataiként isteni törvény árnyéka vetül ránk: véges emberi létünk drámája, a Halál, amely helyet kért magának színdarabomban is. Legyen bár ez munka, káprázat s öncsalás: e törvény tagadásának és tudomásulvételének minden szomorúságát belesűrítettem. Minek vajon? A dolgok kimondásának vigaszát remélve itt is, most is, az Advent 250. előadásán.

 

Kelt Marosvásárhelyt, 1993 novemberében

 

A 275. előadásra 1994. február 29-én került sor, melyre az alábbi jó kívánság érkezett:

 

 

275

A háromszázadik előadás felé ballagó színpadi munkámról szólva örömöt, hálát, színháznak, színészcsapatnak, rendezőnek járó elismerést kellene rikkantanom. Veszem is hát a mély lélegzetet, torkomban sorbaállítom szépen a szívmeleg szavakat, de lám, különös érzés, nem csillapítható sajogás vesz erőt rajtam, miközben régi vágyam, álmom erdélyi olvasóimmal, színjátékaim nézőivel együtt kérdi szüntelen: miként lehetséges, hogy míg az én adventi történetem Budapesten a 275. előadást is megérte: – Marosvásárhelyt, avagy bármelyik erdélyi magyar színházban a bemutatás szándékáig sem jutott el.

A tiltások, üldöztetések idején egyszerre hány színház is hozzákapott: lelkesülten gyürkőzött neki a biztos kudarcnak, ugyanis három direktor mondhatta minden kockázat nélkül: „Mérget veszek rá, hogy nem engedélyezik!” És úgy lőn! mindenki életben maradt.

Egyedül a darabot fojtották meg, csapták agyon a pártállam kultúrböllérei.

Azóta eljött az áhított szólásszabadság, az Advent-előadásához senkitől sem kell már piros pecsétet szerezni, direktorok nem emlegetik a mérget, ám a hajdan betiltott darabot sem.

Ezért kapaszkodom újból a budapesti Nemzeti Színház Advent-játszó aranycsapatának vigasztaló szándékába: munkámat még elhozzák egyszer Erdély városaiba, Árvai Réka és Zetelaki Gábor gyászt viselő szülőföldjére.

Isten segélje őket közös reményünkben.

 

Marosvásárhely, 1994 novemberében

 

 

A fülszövegen közreadjuk az Advent a Hargitán hazai és külföldi sikerének állomásait. A Nemzeti Színház erdélyi turnéja alkalmából 1992. március 21-én Kolozsvárott, és a 27–28-i marosvásárhelyi előadását Sütő András is megtekintette.

1993. június 6-án a kisvárdai előadáson, december 4-én a bécsi Evangélikus Templomban a Bornemisza Társaság vendégeként, továbbá 1994. június 2-án a debreceni előadáson a szerző is részt vett.

 

 

Más hivatásos együttes nem mutatta be Sütő András játékát – Romániában sem.

A dicsőszentmártoni amatőr színjátszók előadását említhetjük még, melyre szintén íródott levélke:

 

Dicsőszentmárton

Advent a Hargitán… Ennek a színdarabnak alig-alig van olyan mozzanata, amely nem a szerzőnek személyes sorsából szakadt ki.

Erre most csak egyetlen példát hozok föl. Keserves évtizedeken át magam is a Nagy Romlás szakadékában éltem. S amikor suttogó szavaimat erős kiáltásként dobtam föl az égre, a Romlásnak minden gyűlölete és pusztító ereje rám szakadt, eltemetett engem, és Isten csodájaként térhettem csak vissza az életbe. Talán azért is, hogy megannyi megíratlan mondandómból e néhány szót a dicsőszentmártoni magyaroknak papírra vessem: Isten hozta őket az Advent a Hargitán ma esti előadására!

 

1992 februárjában

Sütő András

 

 

A Nemzeti Színház-beli előadás szövegkönyvének összeállítását külön köszönöm Makádi Juditnak és Csepeli Sándornak, aki az Advent a Hargitán mind a 276 előadásának ügyelője volt.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]