Advent a Hargitán
KISRÉKA, Árvai Réka lánya *
Kántáló és táncos lányok,
DAL
Ha szárnyad volt, jégmadár, |
|
Ha szárnyad volt, jégmadár, |
|
Ha szárnyad volt, jégmadár, |
|
Ha szárnyad volt, jégmadár, |
|
Ha szárnyad volt, jégmadár, |
|
|
Bódi Vencel boronaháza a Hargitán, a Kicsi Romlás nevű szurdok fejénél. A ház – a hegyi házaktól
eltérőleg – csupa ablak, és kint csupa hó. Hófalak, hótornyok, hóhullámok, szélfútta csipkés tarajok.
Hópárnás, hódunnás, szárnyas nagy fenyőfák, és az ereszen méteres jégcsapok halványkék orgonája.
Ha fúj a szél: ez az orgona megszólal, de vijjog, süvölt és hörög is némelykor. A ház sarkától
kezdődőleg jobboldalt szédítő sziklahasadék: a Nagy Romlás, ugyancsak hóval borítottan. A lakás
előterében Bódi Vencel műhelye és nappali tartózkodó helye. A falon vázlatos méretekben hat
kovácsolt, színes lámpa, továbbá: szarvasagancs, kitömött fajdkakas, szalonka meg egy vadászfegyver.
Nyitott kandalló, asztal, kanapé, heverő, feldíszítetlen karácsonyfa. A háttérben Bódi hálószobája. Aki
bal oldalról jön: a Kicsi Romlás kaptató ösvényén jut a ház bejáratához. Amikor a függöny fölmegy,
Csudalátó Dániel és Bódi Vencel a Kicsi Romlás kaptató ösvényén igyekszik a ház bejáratához,
miközben nyomásznak is meg-megállva, sőt időnként nekitérdepelve.
BÓDI
Azért ezt az egyet nehezen hiszem el, Dániel. Legyen bár a neved Csudalátó, akkor is azt
mondom: erősen hozzálódítottál.
DÁNIEL
Becsületatyaúristenemre!
DÁNIEL
Ha nem hiszed el nekem, aki a halálból támadtam föl, kérdezd meg Antalt…
DÁNIEL
Stég Antalt. Becsületatya…
BÓDI
Psszt. Másodjára is meg akarsz halni? Itt a Nagy Romlás a fejed fölött, és kiabálsz.
DÁNIEL
Régebben lehetett. Csak lövöldözni nem lehetett.
BÓDI
Most már egyiket sem lehet.
DÁNIEL
Hát akkor mit lehet?
BÓDI
Mindent azonkívül, amit nem lehet. Távoli hósuvadás hangja. Hallottad?
DÁNIEL
Keresztet vetve. Omlástól és kísértéstől ments meg, Uramisten, minket.
BÓDI
Nem mondtad, hogy a kiabálás kísértésétől.
DÁNIEL
Tudja ő, minek a jogát vette el tőlünk.
BÓDI
Akkor ahhoz tartsd magad! Látván, hogy Dániel köhögni akar. A
sapkádba. A sapkádba!
DÁNIEL
Beleköhög a sapkájába, miközben távolról farkasvonítás hallik. Hát nekik
szabad?
BÓDI
Farkasok. Nekik nincs sapkájuk. S aztán hogy volt?
DÁNIEL
Hát amikor a lány, ez a Réka madárrá változott, ahelyett hogy Stég Antalnak a vállára vagy a
kalapjára szállott volna, gyalogosan folytatta a legény oldalán az útját. Onnan beszélt föl hozzá a hóból.
Az, Mózesként a hegyről, le-leszólt neki, de messzecske voltam, nem értettem a szavukat.
DÁNIEL
Nem volt nagyobb a menyecskemadárnál. Mint az ott, né!
BÓDI
Halkabban, a jó istenit az anyádnak! Nem azt kérdem: mekkora volt. Hanem, hogy milyen volt?
DÁNIEL
Ügyes, eleven mozgású. Később a nyomát is megnéztem a vadőr vasalt bakancsának a nyoma
mellett. Kicsi, nyakba való fehér kereszt volt a lába nyoma. Tip-top-tip, míg a másik supp-supp.
BÓDI
Tip-tip-supp. A színét mondd, ember!
DÁNIEL
Ahogy kivehettem a szikrázó fehérségben: kékes volt. Azúrkék, zöld fuvintással, a feje pedig,
ahogy oldalról láttam: piros, kék és fehér.
DÁNIEL
Nagyocska. Úgy tetszett: nem énekre, inkább kapásra termett.
DÁNIEL
Mindenre, ami kedve szerint való.
BÓDI
Értem. És a feje is nagyobb volt, mint a menyecskemadáré. Csíkos kendő lehetett a kontyán.
BÓDI
Jégmadár volt. Rékából jégmadár lett. Csakhogy itt van, ami a hozzálódítás.
BÓDI
Hogyan mehettek ők gyalogosan egymás mellett?
DÁNIEL
Úgy, hogy Antal folyvást lassított, Réka, vagyis a jégmadár serényen aprított mellette.
BÓDI
Hihetetlen, amit mondasz. Hogy a madár gyalogosan ment volna Stég Antal mellett. A madár a
nagy hóban nem szeret gyalogolni, és kiváltképpen a jégmadár. Annak mindenképpen föl kellett volna
szállnia a Stég Antal vállára vagy a kalapjára. Réka nem az a természet, hogy ne repülne, ha egyszer
szárnya van.
DÁNIEL
Nem repült. Gyalogolt. És itt van rá a bizonyíték. Látod ezt a nyomot?
DÁNIEL
Supp, suppp! Ez a Stég Antalé. És látod ott mellette a nyakba való, kicsi fehér keresztecskét?
Tip-tip-tip, a jégmadáré.
BÓDI
Ha nem egyéb: igazad van.
DÁNIEL
De lássuk, hová vezet? Vencel komám! A házad felé vezet.
BÓDI
Az én házam felé. Ezt az egyet nem gondoltam volna. Nézzük csak. Négykézláb
másznak a nyomok mentén a ház bejárata felé.
DÁNIEL
Itt a vége. Itt történt valami. Nézd, a madár nyoma megszakadt. Igen, itt a dulakodás nyoma, Stég
Antal megcsúszott, a madár szökdécselt néhányat, és aztán vége.
DÁNIEL
Megfogták, és bevitték a házba.
DÁNIEL
Melyik házba. Kétórányi járásra vagyunk a falutól, közöttünk csak az Isten és a Nagy Romlás,
köröttünk csupa vadon és farkasordítás, ő meg azt kérdi: melyik házba. Isten házába kellett volna.
Tisztességes ember oda viszi a mátkáját, Réka pedig gyűrűs menyasszonya volt Stég Antalnak. De nem
oda vitte, Vencel! Hanem ide, a te házadba! És ha lehetséges: ne viselkedj fehérnép módra.
BÓDI
Én. Fehérnép módra. Én, aki azzal az egy szál kicsi fejszével hét medvét megöltem. Fehérnép
módra. Ezt mondd még egyszer.
DÁNIEL
Psszt. Ne romolj, ember! Nem a bátorságodat vontam kétségbe. Azt mondtam, hogy akár a
fehérnépek: csak arra emlékezel, amire akarsz. A többit elfelejted.
BÓDI
Mit felejtettem én el?
DÁNIEL
Hogy a jégmadarat ide vitték be, a te házadba.
BÓDI
Az nincs elfelejtve. Csakhogy nem vitték, hanem hozták. Én ugyanis a puliszkát kevertem éppen,
amikor Stég Antal bekopogtatott. Rékát hozta az ölében. De több kérdésed ne legyen. Ami ezután
történt: a kettejük dolga.
DÁNIEL
Hangosan. A kettejüké?
BÓDI
Psszt! A kettejüké. Ki másé lenne még?
DÁNIEL
Jól tudod, Vencel. A fiamé. Gábor fiamé.
BÓDI
Ő már kiesett ebből a bölcsőből.
DÁNIEL
Tudod, ugye, hogy gyermekkoruk óta szeretik egymást?
BÓDI
A gyermekkori szerelem olyan, mint a cigánypurdé, mint a májusi tél. Az csak jön és megy.
DÁNIEL
Ez nem olyan volt. Tudod, Vencel, hogy az én Gábor fiam egyszer már meghalt volt e miatt a…
jégmadár miatt?
DÁNIEL
Tizenöt éves volt akkor. Utolsó pillanatban vágtam el az akasztókötelet. Úristen, hogy elvertem
akkor azt a szegény gyermeket. Tudtad ezt?
BÓDI
Hogyne tudtam volna. De miért vallatsz te most engem?
DÁNIEL
Amiért ezt a jégmadárnyomot is. A való helyzetnek ismerete végett. Mert a fiam se nem lát, se
nem hall. Az most egy dürgő vadpáva. Csak énekel, énekel és rázza a szárnyait. De mi lesz ebből,
Vencel, ha Gábor megtudja, hogy a jégmadarat Stég Antal ide bevitte? Azt csak én tudom, aki egyszer
már ugyancsak meghaltam.
BÓDI
Szerencsére másodnapra feltámadtál.
BÓDI
Megint hozzálódítasz. Másodnapra.
DÁNIEL
Nem úgy volt; én azt pontosabban tudom. Csak harmadnapjára kezdett el a szú percegni.
DÁNIEL
Hát a koporsódeszkában. Fene a bélüket. Ilyen deckát adtak.
BÓDI
Maradjunk az igazságnál. Tudom, szereted a halálod napjait szaporítani. De másodnapon te már
feltámadtál.
DÁNIEL
Harmadnapon volt, de nem vitatkozom veled. Mindenki tudja a magáét. Te a tiedet a tengerre
menekült lányoddal, a zúzmarás magányoddal, én a harmadnapon észlelt szúpercegéssel és az egy szál
fiammal, aki most újra Réka kezét fogja, s látván őket, megfagy bennem a vér, mert a Nagy Romlás
peremén sétálnak. De mondom: én a koporsódeckában a szúpercegést csak harmadnapon észleltem a
rettentő csendben.
BÓDI
Mesebeszéd. Én jobban emlékszem. Január hetedikén csütörtökön jött a híre, hogy téged megütött
a nagy fa. Én nyolcadikán, pénteken mentem be a faluba sót vásárolni. Pontosan déli tizenkét órakor.
Hát akkor ültél fel, néztél körül, s kérdezted a gyászolókat: ti miért nem sírtok? Mert kifogytak már a
sírásból.
DÁNIEL
Ha épp akkor vásároltad a sót: úgy legyen. De én azt kérdem tőled: miért adtál szállást Stég
Antalnak és a jégmadárnak?
BÓDI
Mert kötelességem. Aki ide bekéredzkedik, azt nem zavarhatom ki a farkasok közé. Így van-e?
DÁNIEL
Így van. És rosszul van. Nem kellett volna. Mária lányodra gondolhattál volna. Így vitték el őt is
a tengerre. Mi lesz ebből, ha megtudja Gábor?
BÓDI
Seperjük el a nyomokat.
DÁNIEL
Kulacsot vesz elő, iszik. Kínálja Bódit is, az nem fogadja el. Most már
seperhetjük. A fiamnak ártottál, Vencel. Kiáltva. Érted, ember?
BÓDI
Befogja a száját. Ne szakaszd ránk az Isten haragját.
Távoli hósuvadás.
DÁNIEL
Suttogva. Itt kezdődött Réka megkísértése, és odabent folytatódott a
bűnnel, te pedig a bűnhöz bűntársul szegődtél.
DÁNIEL
Nem láttad, hogy az a kanördög nem az én fiam?
BÓDI
Azt Réka kellett volna lássa. S aztán, hogy a te Gábor fiad akkora mamlasz, és hagyta, hogy a
másik elszeresse a gyermekkori szerelmét, azért is én vagyok a hibás?
DÁNIEL
Mellén ragadja Bódit. A Stég Antal cinkosa voltál!
BÓDI
Ne bomolj, ne bomolj!
DÁNIEL
Ráncigálja. Megnyomorítottad a fiam életét!
BÓDI
Mondom, hogy ne bomolj!
DÁNIEL
Tovább ráncigálja. Az a szerencsétlen gyermek soha senki mást nem
szeretett, fehérnépet nem ismert…
BÓDI
Tehetek én róla? Csillapodj már!
DÁNIEL
Megint felakasztja magát, ha megtudja! És te ebben…
BÓDI
Én ebben bűnös nem vagyok! Egyetlen ütéssel a hóba teríti Dánielt. Az föltápászkodik,
újra nekiront. Bódi másodszor is a földhöz penderíti. Dániel magával rántja. Egyet-kettőt fordulnak.
Bódi felülkerekedve valamelyes kímélettel próbálja lecsillapítani. Káinná tennél engem
itt karácsony estéjén.
DÁNIEL
Tudod te, mit ártottál a fiamnak?
BÓDI
Dániel! Én nem verekszem. Én szentestén nem verekszem.
Elhúzódik, leül.
DÁNIEL
A zsebeit kutatja. No várj csak, várj!
BÓDI
Feltámadtál, de bolond maradtál. Ne keresd a bicskádat, mert aztán te jársz rosszul!
DÁNIEL
Tovább kutat. Előveszi a butykost.
DÁNIEL
Bádogból van. Odanyújtja Bódinak. Bocsáss meg, Vencel.
BÓDI
Iszik. A gyermek, aki ma született, azt mondja: ne félj, mert megváltalak.
De ha egy napon csak a hírünket találja: nem ő lesz a hibás.
DÁNIEL
Hosszú hallgatás után. A kutyámnak elvitte valaki a hangját.
BÓDI
Már azt is. Jól ismertem a kutyádnak a hangját.
DÁNIEL
És most azt is ellopta valaki. Mondják, hogy Zeteváralján hallottak ilyen hangot. Oda el fogok
menni. Istennek hagylak, Vencel.
BÓDI
Vigyázz, hogy mész el a Nagy Romlás alatt. Ha maga az Isten szólít, neki se válaszolj. Mert ő is
csak próbát tesz velünk. Melyikünk ahogy kinyitja a száját, ereszti ránk a suvadást.
DÁNIEL
Minden meg van zavarodva.
BÓDI
Itt a nagy tél, s a medvék nem alusznak. Fényes nappal is bejönnek ide, szimatolnak csendőrök
módjára, nyeríttetik a lovamat. S mindezek tetejébe a kutyád hangjával együtt a te eszed is elment.
DÁNIEL
Mondom na! Bocsáss meg.
BÓDI
Te se haragudj, amiért megmártogattalak a hóban. Én sosem tudhatom itt: kinek adok szállást.
Nagy hegyi tolvajnak-e, vagy tiltott szerelemnek. Ha egyszer a hóförgetegből, farkasüvöltésből
kopognak reám: bé nem zárkózhatom.
BÓDI
Meg aztán mindig azt gondolom, éjjel és nappal mindig azt gondolom, hogy a lányom jön. Mária.
DÁNIEL
Egyszer ő is megjön.
DÁNIEL
Míg élünk, remélünk. De ha Rékát látod, tudjad: Stég Antallal a jegyességet felbontotta, és megint
a fiamra vetette magát. Ha ketten jönnek: be ne engedd őket. Kántálni se.
BÓDI
Menjenek Betlehembe.
BÓDI
S a másik Jeruzsálembe.
DÁNIEL
Ha így beszélsz, megint baj lesz ebből, Vencel. Mentében a falu felé vezető ösvényen. Nagy baj lesz, én mondom. Nagy lesz… El.
Bódi belép a házba. A fény kialszik. Szél indul, a jégcsapok megszólalnak. Bódi kicsi színes lámpái
világítanak. Bódi leveszi Mária fényképét a falról, nézi, majd a fenyőfára helyezi. Azután előveszi a
hatodik lámpát.
BÓDI
Látod, ez már a hatodik karácsonyi lámpácska, mit neked készítettem ajándékul, Mária. De hiába
próbállak megengesztelni. Hiába is kérnélek, hogy ne haragudj rám. Nekem fájt az jobban, apádnak,
aki fölnevelt. Fölnevelt. De azért vajon, hogy a Hargitát a tengerrel és a tengerészeddel fölcseréld?
Hogy elkótyavetyéld az anyád szavait? Szép tollait a hegyi madár elhullassa? Szemétre juttassa?
A megelevenedő emlék fényjátékában a karácsonyfa mögül Mária lép elő. Fiatal és konok lány, a szerelem agresszivitásában.
MÁRIA
Útra készülőben ölti magára bőrbekecsét, téli kendőjét. De én aztán
megyek, édesapám! Ha egyszer tengerész: a tenger is hozzá tartozik. Az óceán is! Nem tud vele szót
érteni? Az én uram lesz, nem kiedé! Én élek majd vele!
BÓDI
És csak te vajon? Titokban és éjszakai sötétségben, denevérmódra? A szerelem – ha már úgy
elkapott téged – nem él emberek között?
BÓDI
Hanem hol az istenlovában?
MÁRIA
Abban az egyetlen szívben, amelyik magának társat választott. S kész!
BÓDI
Kész! Utcára nem jár ki, rokonsága nincsen, atyafisága nem számít! A szóértés nem számít! A
nagyobb család arculata már nem számít?
MÁRIA
Így választottam, édesapám! Én választottam! Magamnak választottam!
BÓDI
Jól tudom, jól tudom! De ne feledd: az efféle választásban nemcsak magánjoga van ám az
embernek, hanem csöppnyi kötelessége is…
MÁRIA
Kötelesség! Nohát ilyet én még nem hallottam!
BÓDI
Megtanulhattad volna!
MÁRIA
Hát ki tanított engem ilyesmire?
BÓDI
A példa taníthatott volna! Apád, anyád, nagyanyád és az ükanyád példája! Amit nem kell
magyarázni! A példát élni és éltetni kell, nem magyarázni! Hogy ma te mész el, holnap a másik s a
harmadik… és hogy üres csigaház lesz, ami az életünk volt… kinek kell ezt magyarázni? Erre mondod
te, hogy magad dolga? Taknyos békája, nem szégyenled magad?
MÁRIA
Ezt már eleget hallottam. Most azt teszem, amit édesapám parancsolt.
BÓDI
Mit parancsoltam én?
MÁRIA
Hogy többet a házában ne lásson. Ezt parancsolta, ehhez tartom magam. Indul kifelé.
BÓDI
Állj meg, gyermek! Azt mondtam: ha felborul a szekered, sírni, panaszkodni vissza ne gyere. A
házamban akkor ne lássalak. És mikor az a tengerész a szavaidat a szádból a fogaddal együtt kiveri,
bajoddal se hozzám, se Istenhez ne fordulj, hanem oda vesd magad térdre, az első vonat elé! Megállj!
MÁRIA
Ilyen szavak között nem maradhatok! Isten áldja, édesapám!
BÓDI
Visszapenderíti. Engedélyem nélkül innen sehova se mész! Tudom, hogy
lent a faluban vár az a hogyhívják… Itt maradsz! Megértetted?
MÁRIA
Ne tiltson! Ne tiltson! Ne tiltson! Elmegyek!
BÓDI
Itt maradsz! Arcul üti.
MÁRIA
Hosszú döbbenettel nézi az apját, majd ráborul. Édesapám, engem
sohasem ütött meg!
BÓDI
Nem ütöttelek, kislányom. Az édesanyád dolga lett volna, de anya nélkül nőttél fel. Nem ütöttelek.
Nem is foglak többet. Bocsásd meg nekem. S a félelemnek, amely elborított engem, és amelyet te nem
ismersz még. De majd megismered…
MÁRIA
Csak attól féltem, hogy egyszer igazságtalan és kegyetlen lesz énvelem. De most már semmitől
sem félek. Isten áldja. Ne féltsen engem. A Nagy Romlás alatt szép csendben fogok elmenni. Nem
fogok sírni. Úgy fogok elmenni, ahogy tanított, édesapám. Szép csendben. Fűszál hegyén, ha lenne még
fűszál a jégösvényeken…
BÓDI
Nem tartóztatja lányát a kimenetelben. Mária! Ó, te gyermek! Tudod
vajon, hogy hová mész? Tudod, hogy mit hagytál itt? Tudod, mit hagytál el? Ha szeret téged az Isten,
nem fogod megtudni… Ne adja, hogy megtudd…
Az emlékezés fényei kihunynak.
Lehetséges, hogy lenne panaszod, amiben megvigasztalnálak. De most már büntetsz engem. Még
azzal is, hogy nem válthatok szót az unokámmal. Úgy neveled őt, hogy megbosszulja magát énrajtam?
Amiért megütöttelek? Nem jól tetted, Mária, hogy végleg elmentél innen, s én rosszul tettem, hogy
nagy haragomban s félelmemben megütöttelek, amit annak előtte még egy vesszőcskével se tettem. Hát
azóta sem enyhülsz apád iránt? Hiszen a madár is megverdesi szárnyával a fiókáját, ha úgy forgolódik
az, hogy kiesik folyton a fészekből. Még a madár is, te Mária! Halkan énekelni kezd. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig
a hideg földre lefeküdtem volna. Oda is bizony, csak itt maradtál volna… Megszólalnak a jégcsapok, s velük egy leányhang. Kintről halkan. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária,
aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna.
Bódi Vencel fölragyog. Mária jött meg a tengerről? Sorra rakosgatja föl a kicsi színes
lámpákat a karácsonyfára. Az asztalra kalácsot, bort tesz. Énekelve. …hogy te vagy Mária… Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna! Halkabban. Mária! Kerülj beljebb, Mária. Biztonságba. Ketten folytatjuk majd: hogy te vagy Mária!
Odakint omlásveszély van, gyere be, Mária! Halkabban! Ha Isten akarja, úgy is meghallja! Hányan
vagytok? Bizonyára hárman vagytok, de csak magad énekelsz. Az unokám helyett is. De majd őt is
megtanítjuk a Gyermek születése napján örvendezni. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária…
RÉKA
Belép. Adjon Isten sokakat, sok karácsony napokat, bort, búzát eleget, a
pohárnak feneket, hogy ihassunk eleget! Vencel bácsi! Hát ilyen elképedten kell a kántálót fogadni?
Boldog szentestét! Boldog ünnepeket! Eljöttem, Vencel bácsi! Karácsony estéjén bár ne legyen
egyedül! Csak néz, néz, mintha sose látott volna! Hát én vagyok egészen s újból! Réka vagyok! De nem
az, aki legutóbb itt járt azzal a… ki se mondom többet a nevét… azzal a mordályos emberrel. Másik
Réka vagyok, nézze! Gyűrű sincs már az ujjamon! Átalugrottam a tűzön, újjászülettem és itt vagyok.
Örömhírt hoztam Betlehemből, s a szívemből, Vencel bácsi. Hadd simítsam el a borongós homlokát.
Istenem! Akár a Nagy Romlás!
BÓDI
Azt gondoltam, hogy Mária énekel.
RÉKA
Hatodik esztendeje, hogy nem jön s nem énekel. Lánya helyett lánya leszek ma este is, Vencel
bácsi. És egy személyben az unokája is. Ne szomorkodjék, nagytata. A nyakába
csimpaszkodik. Körhintája leszek és vigasztalója. Örömhírt hoztam, nagytata! Tölt a poharakba. Isten éltesse, nagytata! Gyermek születék a csillag alatt. Isten éltesse,
Vencel bácsi!
BÓDI
Téged is, Réka. De ha jól látom rajtad: te nem a betlehemi örömhírt hozod.
BÓDI
A magadét hoztad. A te külön kicsi eged alatt egy külön kis karácsonyt.
RÉKA
Ó, nagytata! Az én betlehemes örömöm bánattal van ma este kirakva! Ha el tudnám én azt
mondani magának! Csillagszóró szeretnék lenni mégis. Ha nem hányná-vetné magát bennem a félelem.
BÓDI
Azt már megszokhattad volna.
RÉKA
Mire megbarátkoznék az egyik félelemmel: körülfon a másik.
BÓDI
Sokan vannak. Többségbe kerültek.
RÉKA
Akár a táncban a legények: karból karba adnak engem, Vencel bácsi. Apámra nézek: apám halott.
Ma is félek tőle. A koporsóban nem mertem megérinteni. Anyámra tekintek: végigfut rajtam a hideg
borzongás. Minden pillantásával a titkaimat kutatja. Meglátom azt a mordályos embert: temetési éneket
hallok máris. Azt ígérte: megöl, ha elhagyom. Aztán Gáborral találkozom: elborít tetőtől talpig a
bűntudat. Félek a hozzám való ragaszkodásától és attól is, hogy nem felejti a gyermekkorunkat. Amikor
vele lakodalmast játszódtunk a porban. A fa tetején volt a nászágyunk. Madarak voltunk. De ma
szenteste van, nagytata! Altassunk el magunkban mindent, amitől nem bírunk aludni. Ne darvadozzék
a kedve, nagytata! Aludj, aludj, Mária gondja…
BÓDI
Ne mondd tovább. Hat esztendeje, hogy elment.
RÉKA
Hunyd le kicsi szemed nagytatának unokagondja.
BÓDI
A hatodik színes lámpát készítem neki…
RÉKA
Aludj, aludj, Réka gondja! Nem akarok, nem akarok a Nagy Romlás szakadékába ugrani.
BÓDI
Ne mondd tovább. Nem akartam én Máriát megütni…
RÉKA
Lennie kell még bocsánatnak ezen a világon. Aludjatok, ti vércsekarmú gondok.
BÓDI
Betlehemből ne menjünk a Golgota hegyére.
BÓDI
Azt mondd inkább: hogy jöttél te föl egyedül a Nagy Romlás völgyén?
RÉKA
Visszatérő vidámsággal. Nagy bátran, de telve minden pillanatban
ijedelemmel.
BÓDI
Föl is szállhattál volna.
RÉKA
Bódi számára érthetetlen örömmel. Hát Vencel bácsi is tudja már? Tudja,
hogy jégmadár vagyok? Ez a kettőnk titka volt eddig. Az enyém s a Gáboré. Ő találta meg, tudja,
nagytata? Ő találta meg a nevemet. A kettőnk titka volt.
RÉKA
Hát nem baj. Tudja meg az egész világ, hogy jégmadár vagyok. Valakinek a piros fejű, kék
madara. Őt várom most ide, nagytata. De ne tessék elkottyintani, hogy itt jártam azzal a mordályossal.
Ugye, nem szól neki? Kedves, szomorúságos, magányos nagytata! Itt jártam valóban. De csak
jégmadárként. Amikor beléptünk az ajtón: én már jégmadár voltam.
BÓDI
Pedig éppen hogy fordítva történt. Réka voltál te már akkor.
RÉKA
Nem voltam! Nem voltam! Én akkor már egy fagyott madár voltam!
BÓDI
Psszt. Megindult a szél.
A jégcsapok zenélnek s egy fiú hangja hallik: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária.
RÉKA
Ő az! Énekel. Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig a hideg
földre lefeküdtem volna.
BÓDI
Három pohárba tölt. De nekem nehogy az a másik legyen, hallod!
GÁBOR
Belép, Réka szembe megy vele. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária…
RÉKA
Aranyból, ezüstből szállást adtam volna.
GÁBOR
Én pedig a hideg földre…
RÉKA
Én pedig a hideg földre…
GÁBOR
Lefeküdtem volna. Jégmadaram. Kicsi jégmadaram.
RÉKA
Piros fejű kék madarad. Régóta várlak. A kicsi Jézus már kinőtt a jászolbölcsőből, olyan régen
várlak.
GÁBOR
Piros fejű kék madaram. De ha megrebbenti a szárnyát: zöldet is látok.
RÉKA
Isten őrizzen meg attól téged. Ha megrebbentem a szárnyam: mind zöldet fogsz látni. Nevet. Csak nem ijedtél meg, gyermek! Gáborka!
GÁBOR
Fejét rázza, hogy nem ijedt meg. Egyedül és gyalogosan jöttél?
GÁBOR
Velem? Ó, igen! Most hat esztendeje!
RÉKA
Éllel. Nem hat esztendeje! Hatvan esztendeje! Nem az őskorban, hanem
a mai szentestén. Gondolatban veled jöttem és csitítottalak. Lépted ne döndüljön a Nagy Romlás alatt,
és szíved meg ne konduljon az örömtől, hogy várlak. Vagy ne háborogj, ha netán úgy lenne. Úgy jöttem
bizony a… jobb oldaladon.
GÁBOR
Szokásod ellenére a hóban gyalogoltál. Most repülj legalább!
RÉKA
A nyakába penderül. Csak zöldet ne láss aztán! A szemed ne káprázzék!
GÁBOR
Miközben boldogan forog a lánnyal. Jégmadár, jégmadár, piros fejű kék
madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?
BÓDI
Jégmadár, jégmadár! S apád engem fejbe vág!
Odakint megmozdul a szél. A jégcsapok zenélnek.
RÉKA
Forogjunk, forogjunk! Ne faggassuk egymást!
GÁBOR
Leteszi. Gyalogoshoz mért álltál?
Csönd. Nézik egymást. Kölcsönös vádak vércsekarmai.
BÓDI
S én őrzöm itt a poharakat!
RÉKA
Bocsásson meg, Vencel bácsi! Bódi nagytata! Tudod, Gábor, hogy ma estére lánya s unokája
lettem Vencel bácsinak? Én pótolom, amit a tenger elvitt a házból, egyedül hagyván a drága
nagytatámat. A tenger engem is elvitt volna, de nem hagytam magam. Bocsásson meg, Vencel bácsi.
Úgy van az, hogyha Gáborral ketten vagyunk, mindenről megfeledkezünk, akkor már senki, semmi
sincsen a világon.
BÓDI
Bárcsak úgy lenne, lányom. Te is azt mondod, Gábor?
GÁBOR
Réka elmond mindent helyettem is. Poharat ragadva. Isten éltesse,
Vencel bácsi! Köszönjük, hogy befogadott minket.
BÓDI
A kántálókat fogadni kell.
GÁBOR
A kántálók csak jönnek és mennek, de mi hoztuk a szurkot is magunkkal, és ide ragadtunk.
Akárcsak hat esztendővel ezelőtt. Emlékszik, Vencel bácsi? Réka tizenhat éves volt akkor…
RÉKA
És te tizenöt, jól tudja nagytata, ne kínozd őt is az elmúltakkal. Igyunk!
GÁBOR
Akkor is ide ragadtunk mi ketten…
RÉKA
Ahogyan te ragadsz meg folyton a gyermekkor szakadékában, akár a Nagy Romlás aljában. Azt
kívánjuk, Vencel bácsi, hogy jövő karácsonyán Mária is itt legyen, az unoka is az ölében, és fogadjon
bennünket ma este szeretettel, megértéssel. Karácsony este van, a miénk az éjszaka. De mi ketten már
nem viszünk innen sehova örömhírt. Egyezkedni valónk van Gáborral. Isten éltesse. Mind
isznak.
BÓDI
Hát csak egyezkedjetek. De vigyázzatok! Ne szikráztassátok össze a szavaitokat. Még tűzkár is
támadhat belőle. Tartsátok magatokat az én házam törvényeihez. Már annak idején úgy egyeztünk volt
meg a szegény megboldogult feleségemmel, hogy ha sírni kell is: befelé sírunk. A messze halló
kacagásunkat is megtartjuk magunknak. Értsétek meg egymást, ha lehetséges.
RÉKA
Ha énekelünk: szépen szállunk egymás mellett.
BÓDI
Akkor énekelve beszélgessetek. Egy ablakot ne nyissatok. Elvonul, majd újra
megjelenik. Valamit elfelejtettem. Erősen ne szeressétek egymást.
BÓDI
A mai nap nem a szerelemé. Hanem annál több: a szereteté.
GÁBOR
A szerelemre csak emlékezni fogunk, Vencel bácsi.
RÉKA
Még csak az hiányzik.
BÓDI
Az se jó. Mert akkor az már csak sajogás. Egymás szívét ne sajogassátok. El.
Hosszú csönd.
RÉKA
Hát ez meg van mondva! Egymás szívét ne sajogassátok! Hallod, Gábor? Hallod, Réka? Réka
hallja.
RÉKA
De mennyire! Gábor ölébe ül. Az átkarolja. Csókolóznak.
Csönd. Nézik egymást.
GÁBOR
Most már valóban végleg szakítottál?
RÉKA
Persze hogy kérdem. Mert akire célzol, azt már régen elfelejtettem. De te az emlékeimet is
kisajátítod. Én nem emlékszem rá – neked meg nyüzsög-bozsog a memóriád tőle. Tartsuk meg inkább
a főpróbát. Jó? Kelléket is hoztam. Én leszek az édesanyám, te leszel a kérő, de vigyázz aztán, hogy
viselkedel, mert jól tudod: anyám kényes a szavakra. Úgy szereti, hogy egyik a másikkal találjon,
kattanjon.
GÁBOR
Igényes már a ceremóniára. Mert hogy annyi kérőd volt, ugyebár.
RÉKA
Hogyne lett volna! Szép voltam. Kapós voltam…
GÁBOR
És már nem vagy szép?
GÁBOR
Szebb vagy, mint voltál.
RÉKA
Félig dúdolva, félig anélkül. Szép a rózsa háromnapos koráig. Szép a
leány húszesztendős koráig. De mikor a huszonegyet haladja, nem illik a kék szalag a hajába. S ó,
Istenem, én már huszonkettő leszek!
GÁBOR
Nem kell neked a kék szalag. Kékmadár vagy.
RÉKA
Azért nem vettél észre, mikor ma este fölkísértelek a havas ösvényen.
GÁBOR
Mintha láttam volna a nyomodat. Nyakba való kicsi fehér keresztecske. Tip-tip-tip… Supp!
RÉKA
A supp! – az micsoda?
GÁBOR
Hát… az az én nyomom, tudod! A csizmáé.
RÉKA
Tip-tip-tip, supp! Hát akkor supp, supp! És indulj kérőbe.
GÁBOR
Indulok, indulok! De szokásod szerint aztán el ne tűnj otthonról, te… te ki tudja, hol és merre
röpködő jégmadár. Azúrkék, zöld fuvintással. De szebb zöld persze, mint amit én láttam.
GÁBOR
Amikor apám olyan rettenetesen elvert volt.
RÉKA
Te minden szavaddal gyönyörűséges emlékekbe botlasz. Térj magadhoz, drága Sion, van még
neked Istened. Réka van itt temelletted, szívét osztja meg veled…
GÁBOR
Ó, te gyehenna! Cinkosoddá teszed az Istent is. Mit tegyek, mit tehetek én ellened?
RÉKA
Indulj azonnal kérőbe!
GÁBOR
Indulok azonnal kérőbe! Belépek a kocsmába is egy kis bátorságot venni! Iszik.
RÉKA
Anyám az iszákosokat nem szereti. Aztán ne felejtsd el, hogy Réka ott ül majd az asztalnál. A fáról egy lámpát leakasztva. Ez leszek én, ez a kis színes lámpácska, de
vigyázz, hogy beszélsz. Az első hamis szavadra kialszom. Kialszom! Értetted?
GÁBOR
Ó, egek! Hogy mennyi itt a veszedelem! Tőled búcsúzni is kész veszedelem. Csók.
RÉKA
De miért búcsúzol te?
GÁBOR
Mert mire visszajövök, helyedben az anyádat találom itt.
RÉKA
És az nem jó neked? Öreg tyúkból fő a jó leves.
RÉKA
Az egyetlen jó édesanyámat, aki megszült engem teneked? Játékosan. Mert kitépem a hajad!
RÉKA
Éjszaka font, nappal mosott… Kikaparom a szemed is!
GÁBOR
Ó, jaj, szemem világa!
RÉKA
S jaj, de keservesen tartott! Letépem a füled! Rékának az én jó anyámat?
GÁBOR
Jaj! Akkor inkább berámáztatom.
RÉKA
Berámáztatod és gyónni fogsz neki. Te anyaszomorító! Anyóskáromló pogány…
GÁBOR
Még mindig a játék vidámságával. Hát éppen én vagyok az, akinek
gyónnivalója van?
RÉKA
Éppen te vagy az! Te vagy az! Meggyónod majd nekem azt a dongalábút!
RÉKA
Azt a félcsípejűt, akinek kaput faragtál és májusfát állítottál… Csélcsap!
GÁBOR
Egy szikrát üldögélek még, Gáborka, nem győzlek várni!
RÉKA
Ne mondd tovább! Nőj már föl, tedd le a katonaságot, siess.
GÁBOR
Csöppet sem komolyan. Te gyűrűztetted meg magad, s én vagyok a
csélcsap!
RÉKA
Én éppen tévelyegtem, de neked nem kellett volna!
GÁBOR
Hát nekem nem szabad?
RÉKA
Nem szabad! Nem szabad! Te még kicsi vagy! Nem szabad!
GÁBOR
Hirtelen elkomorodva. Pedig ha egyetlen lánynak van a világon
gyónnivalója: az csak te lehetsz, Réka.
RÉKA
Döbbenten. Én? Ilyennek látsz te engem? Olyannak látsz?
GÁBOR
Ó, nem! Nem! Csak úgy mondtam. Játékból.
RÉKA
Játékból? Esküdj meg, hogy csak játékból…
Hosszú csönd.
GÁBOR
Kivágtam az eperfánkat. Ne haragudj meg rám ezért. Mikor lakodalmast játszottunk, elsőnek te
röppentél föl rá, s mondtad: édös uram, gyere föl. A fa alatt kórémuzsikával zenéltek a purdék,
csujogattak a nyoszolyólányok. Azt akarom, azt akarom! – rikoltottad. Az a gerlefészek legyen a
nászágyunk. Hát alig fértünk el benne. És amikor leszálltunk a fáról, kicsi kerek kalácsot rejtettél a
kötényed alá, és mondottad: nő a hasam, gyerekünk lesz, Gábor! Fiú legyen-e, vagy leány? Te dirigálsz,
mondtam, az legyen, amit te akarsz.
RÉKA
Ne mondd tovább! Nőj már föl, szállj le arról a kivágott eperfáról. Kicsi Gáborka, nőj már föl,
tedd le a katonaságot, siess, Gáborka, nem győzlek várni!
GÁBOR
Egy szikrát üldögélek még azon az eperfán.
RÉKA
Kivágtad! Kivágtad, te bosszúálló! Hát megbűnhődsz! Indulj azonnal, és gyere kérőbe. Itt találod
édesanyámat, amott engemet. Azúrkék lámpácska leszek. És újra mondom: ha nem jól beszélsz, menten
kialszom. No, eridj, nagyon várom a jöttödet.
RÉKA
Ahogy ezt a mai estét vártam. A Nagy Romlás alatt lopakodva, téli villámok között is. Istenem,
de nagyon reszkettem a hótornyoktól. S minél jobban féltem, annál erősebb volt bennem a kívánság,
hogy fölkiabáljak a fehér tornyokba: csak azért is szeretem!
RÉKA
Ejszen a római pápát. Eridj! Aztán vigyázz, a kutyát ne feledd. Az ugatást ne feledd, mert itt benn
attól keletkezik a nagy izgalom. Ki jő vajon? Ki jöhet? És miért? De vigyázz aztán! Akármit mond
anyám, mert ha kifogása támadna ellened, te csak arról beszélj, hogy mennyire szeretsz. De ne régi
dolgokat emlegess! Ne azt, hogy gyermekkorodban mennyire szerettél. A jelent mondd, te merengő,
múltittas gyermek! És öltöztesd fel szépen a holnappal is. Házunk lesz, eléje virágmintás kaput faragsz,
szebbet, mint annak a dongalábúnak. A kapu sarkába eperfát ültetünk, gerlefészkestül. Az visszahozza
majd a játékainkat. Így mondd, s jó lesz.
GÁBOR
Nem jó helyt kezdted meg. Anyádnak nem a jövőt kell felöltöztetni, hanem épp a mai napot.
Legalább akkora állami fizetéssel, mint a Stég Antalé, a letett katonasággal, mert ez annyira fontos
neki, mintha ő lenne a hadügyminiszterné, s még talán egy bajusszal is, mert azt mondja különben:
tejfelesszájú!
RÉKA
Legyen bajuszod is. Állami fizetésed is.
GÁBOR
Bajusz még akadna. De honnan állami fizetés?
RÉKA
Megrendelt nálad az állam egy hatalmas díszkaput.
RÉKA
Hogy vonuljon alatta.
RÉKA
Az anyja kínjába! Hát ez a fontos? Nem, hogy megkapd a kezemet? Ne igyál.
GÁBOR
Gyűjtöm a bátorságot.
RÉKA
Jól teszed, bizony! Nagy szükséged lesz rá. Mert ha egyszer én kézhez veszlek… Istennek angyalai
őrizzék a rövidnadrágos fiúcskát, úgyis… úgyis…
RÉKA
Lelki rövidnadrágos. Azt elfenekelem, összecsombolyítom…
RÉKA
A Küküllő vizében addig mosom, sulykolom…
GÁBOR
Sulykolod. Sulykoló kis kezem…
RÉKA
Napra terítem, kifehérítem… Jaj, nem fehérítem. Színesre festem. Színes kelmét készítek belőled,
és elborítom a hegyeket…
GÁBOR
Hogy mindenütt a lábad alatt legyek…
RÉKA
Nem kívánom én azt. Hanem a felejtés végett.
RÉKA
Magadat. Ott, a gyermekkor szakadékában… És engem is – egy röpke kis esztendőre… Míg másfelé
jártam…
GÁBOR
Amíg mással jártál…
RÉKA
Mert kiszálltam Noé bárkájából. Csak épp körberepültem a nagy időt. Hű, de ordas idők járnak
odaki! Hát visszaszálltam, s most újra itt vagyok…
GÁBOR
Az olajfaággal? Békés üzenettel?
RÉKA
Mert én teveled szövetséget kötök. És ha nem felejtesz, ha nem tanulsz meg felejteni: ó, nem
tudom, mit teszek veled.
GÁBOR
Te már megtanultál?
RÉKA
Most már komolyan. Attól kezdve, hogy elszakadtam tőled: az egész csak
rossz álom volt. A szívem is meghasadt volna, ha nem tudom már álmomban, hogy most, most, most
jön az ébredés. Ijedten költögettem magam. Ráborultam egy kapufélfára, hát a tied volt az! Ráfolyt a
könnyem egy faragott madaradra, és megállapodott annak a szemében. Istenem, mondom, hát ez a
madár is engem sirat… Így volt, míg fel nem ébredtem. S most itt vagyunk, itt vagyunk! Itt vagyunk!
Te pedig elindulsz azonnal, és jössz vissza menten kérőbe! Mert ha nem: ejtem el a szárnyam.
GÁBOR
Aztán vigyázz, hogy anyád hogy beszél velem. Nekem ne mismásoljon, és a személyemet se
kifogásolja, mert rakom a tüzet helyben alája! Ideje lenne már egy boszorkányégetésnek.
Gábor kilép.
RÉKA
Kérőbe indulsz, nem anyósgyújtogatóba! Tükör előtt kezdi idősebb asszonynak maszkírozni magát. A szíved szelíd legyen és minden szavad tejbe aprított! A kutyát ne felejtsd! Hol a fekete kendőd, anyám? Ó, istenem! Be nagy várakozásban vagyok! Zuhog rám az öröm,
mégis ejtem el a szárnyam! Ilyen lennél, anyám? Innen a szájad sarkából az özvegyi ránc hiányzik. Meghúzza. Ezt még fölveszem, ezt a konok ráncot. Ezzel martad el a háztól Gábort. Ezzel adtál volna engem egy mordályos állami fizetéshez. Átkozott légy! Megretten. Ó, mit mondtam! Bocsásd meg, anyám! Bocsásd meg, Istenem! Csak ti ketten
össze ne dugjátok a fejeteket – ellenem. Akkor a mi sorsunk meg van pecsételve. Egyezkedjünk inkább,
anyám. A félelem hálójában vergődöm, magával az ördöggel is alkura kész vagyok. Csak ott lássam
már magam egy tisztáson és tisztázottan ezzel a gyermekkel. De te ne mondd, hogy éretlen. Ha kopjafát
és kaput farag, s amikor a tiszafában a gímszarvast meglátja: egy aggastyán komolysága borong a
szemében. Ezt lásd, ilyenkor nézd őt, anyám! Amikor egy esztendő helyett kettőt öregszik az
álomkergetésben, mert könnyebb a futó gímszarvast elfogni, mint a tiszafából kicsalogatni. Ne mondd,
ne mondd, anyám, hogy idősebb vagyok nálánál. Fuvintásnyi esztendőcske! Mi az, mikor az egész
életünk: egy homlokráncolás. Hű, de szigorú vagy! Az eszed van megint uralmon. A szíveddel szólj
inkább, anyám, ha már énnekem sem szívem, sem eszem nem volt a helyén, amikor… amikor… Csitt!
Jön valaki. Kapd össze már a lelked, jön valaki!
Kintről kutyaugatás. Réka letelepszik hirtelen, gépies asszonyi munkába kezd, például
pamutgombolyításba. Újabb kutyaugatás.
BÓDI
Ágyból kelve, be. Miazisten? Nekem nincs kutyám. Honnan került az ide?
És teveled mi van, Réka? Tisztára anyád vagy.
RÉKA
Ha úgy van, akkor jól van!
BÓDI
Karácsonykor nem farsangolunk. Az újabb ugatásra. Hát ez megkerült
volna?
BÓDI
Csudalátó Dániel kutyájának elveszett a hangja. Úgy látszik, ide került.
BÓDI
Hát most már ugat vagy udvarol?
RÉKA
Meg akarja kérni a kezemet.
BÓDI
S éppen ilyenformán?
RÉKA
A főpróbához. Holnap este lesz a rendes előadás. Édesanyám színe előtt.
BÓDI
Ugatással egybekötve? És akkor te kotkodácsolni fogsz?
RÉKA
Én csak odaadom, amit kérnek.
BÓDI
És mit kérnek? Jaj, igen! A kezedet.
BÓDI
A lányodét. Persze, persze. Te most nem vagy Réka, hanem izé…
RÉKA
Özvegy izéné. Árvai Borbála. Ugatás.
BÓDI
Borbála! És ha Borbála vagy, miért nem vigyázol a lányodra?
RÉKA
Miért? Mit követett el a lányom?
RÉKA
A játékon belül is kétségbeesetten. Követelem! Mondja a szemembe: mit
követett el a lányom? De ne mondja senkinek. Nekem se mondja. Nem akarok tudni róla. Ugatás. Nem akarok tudni róla. Mindennek az emléke vesszen a Nagy Romlásba, kerüljön
mindörökre hó alá, jég alá, lepje be vastagon a feledés. Vigye sírba magával a titkot, Vencel bácsi. Jaj!
Szédülök. Rosszul vagyok. Forog velem a ház. Kopogtatás. S éppen most.
Most kellett ennek jönni!
BÓDI
Mi van veled, te leánka?
RÉKA
Vizet! Egy kis vizet kérek. Semmiség. Csak megszédültem. S éppen most.
BÓDI
Megártott neked a játék, te leánka.
RÉKA
Mintha faltól falig taszigálna valaki engem… S éppen most. Kopogás.
Éppen most. Szabad! Szabad! Tessék bejönni!
BÓDI
Dőlj le cseppet, gyermek!
GÁBOR
Be. Szép jó estét s boldog ünnepeket!
RÉKA
Magának is boldog ünnepeket, Gábor. Már ne haragudjon, hogy magázom, de mióta olyan híres
kapufaragó lett, másként már nem merem… Foglaljon helyet minálunk. Kötényével széket
porol. Jaj, istenem, de szédülök!
BÓDI
Ezt a kis vizet még…
GÁBOR
Csak nincs rosszul, Borbála néni.
RÉKA
Elmúlik, fiam. Minden elmúlik. Csak a lányom lenne jobban.
GÁBOR
Mi baja van a lányának?
RÉKA
Isten legyen, aki azt el tudja mondani.
BÓDI
Bolond likból… És egyszerre kettőből! El.
GÁBOR
Hát mi baja van a lányának?
RÉKA
Hol tűzmadár, hol jégmadár. Csak tudnám, miért hányja-veti magát benne a forróság és a
hideglelés. Sejtem csupán. Akármerre szalasztom itthonról ezt-amazt intézni, hát úgy térül-fordul, hogy
a maga kapuja előtt lopva megállhasson. Mondják, akik látják: rajta felejti szemét az égbe szökellő
gímszarvasokon, mintha isten őrizz, valami vadászleányka lenne. Múlik már a szédülésem.
GÁBOR
S aztán mit csinál még?
RÉKA
Mondja, hogy álmában is nekidőlt egy kapufélfának, hullatta, hullatta reá a könnyét, míg azok a
faragott madarak mindahányan sírni kezdtek. Képzeld. Képzelje, Gábor.
GÁBOR
Ezt ő nekem nem így mondta, hallja. Csak egy madár kezdett el sírni. S én tudom is, hogy melyik
volt az.
GÁBOR
Nem bizony. Mert akármelyik madárnak nincs sírnivalója.
RÉKA
De én azt a kapufélfát tűzre rakom, Gábor fiam! Tűzre bizony!
RÉKA
Tűzre vetem, ha sokáig kell még a lányomnak álmában reá omolnia. Te most ne halld, amit
mondok, Réka. Kicsi kék lámpácskám, röstelli a keserves álmait, alig-alig pislákol itt egymagában.
Húzza csak feljebb, Gábor, a lángját.
GÁBOR
Lelket fuvintok belé. Fújdogálva. Világolj, szépen világolj, fehér
gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj, Istenem, be víg voltam azelőtt! Míg a babám
járt el a kapum előtt. De mióta nem jár erre, s nem látom… Az én szívem örömét nem találom.
RÉKA
De hiszen ott jár el! Mindig ott jár el! Hát nem tudod, te mamlasz…? Maga Gábor!
GÁBOR
Tudom én, tudom! Csak egyszer már megjártam vele.
RÉKA
Mert hogy ez már veszélyes terület. Tán csak nem! De mondja… Azon
kívül, hogy ünnep van, mi járatban mifelénk, Gábor?
GÁBOR
Gondoltam, megkérdem: hogy vannak?
RÉKA
Hát… lassan telik, gyorsan múlik az életünk. De olyan sebesen, maholnap csak nézhetünk utána.
Szélkapta kéményfüstnek.
Hosszú csönd.
GÁBOR
Ha korán kél az ember: az a baj. Ha későn indul: úgy se jó.
RÉKA
Mert ez is veszélyes terület. Nem tudom, hogy ezt mire értsem, Gábor.
S aztán mégis: hogy jutottunk magának eszébe?
GÁBOR
Erre jártam, gondoltam, benézek.
RÉKA
A játékból kiesve, kendőjét levetve. Nem jó.
RÉKA
Mert nem jó az egész. Egyedül a lámpaköltögetés volt jó. Szépen világolj, fehér gyertyaszálom.
Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj, istenem, be víg voltam azelőtt. Be víg voltam azelőtt. De
miféle beszéd az, hogy erre jártam, gondoltam, benézek. Ilyen tétovasággal célba jutni nem lehet.
GÁBOR
Tétova lettem volna?
RÉKA
Mint aki kölcsönt kér, nem leányt.
GÁBOR
Nem akartam ajtóstul-tokostul a dolognak nekirontani.
RÉKA
Pedig úgy kell! Ajtóstul-tokostul!
GÁBOR
Mert mások így szokták?
RÉKA
Ijedten. Nekünk semmi közünk ahhoz, hogy mások hogy szokták! Ez a mi dolgunk! Ez a kettőnk dolga! De a kérdéseiddel ezt is elrontod…
GÁBOR
Ezzel a semmi kis kérdéssel, hogy talán mások is így szokták?
RÉKA
Mert te nemcsak kérdezel: válaszolsz is menten magadnak, s én semmitől sem félek, csak attól,
amit te válaszolsz magadban magadnak a saját kérdéseidre.
GÁBOR
Akkor mégis jobb, ha te válaszolsz.
RÉKA
Felcsattanva. Mire válaszoljak?
GÁBOR
Most már semmire. Nem kérdezek semmit.
Iszik.
RÉKA
Ne igyál. Neked más dolgod van.
GÁBOR
Hogy ne kérdezősködjem. Az a dolgom.
RÉKA
Ne haragudj. Olyan szépen fúvogattad a kicsi kék lámpácskát. Jaj, istenem, be víg voltam azelőtt!
Míg a babám járt el a kapum előtt. Hiszen ott jár el most is. Mindennap. És ha nem szólnák meg:
minden órában és minden percben… te… te… kicsi tétova…
GÁBOR
Elkapott a tétovaság és valami kis szomorúság, te Réka! Miért tartotta anyád fontosnak elmondani
nekem, hogy síró madarak s egyebek? Mintha rá akarná tukmálni a lányát valakire. Vagyis énreám.
RÉKA
Arra pedig nincsen szükség. Ugye nincs?
RÉKA
Akkor ne vedd figyelembe. Ő is rosszul játszott.
GÁBOR
De miért mondta el? Miért?
RÉKA
Kitérvén a komoly beszéd elől. Ezért megkapja tőlem a magáét! Merje
csak még egyszer dobra verni az én álmaimat!
GÁBOR
De mi oka van rá, hogy dobra verje?
RÉKA
Mert nem tudja, hogy dobbal verebet se, vőt se lehet fogni. Kezdjük elölről.
GÁBOR
Elölről, de nem ugatok többet.
RÉKA
Pedig az fontos, mert ahogy meghallom, figyelmeztetem anyámat: csitt, jön valaki. És az te leszel.
GÁBOR
Én leszek, de nem ugatok!
RÉKA
Hozzátartozik a bejöveteledhez.
GÁBOR
Az elmenetelemhez fog hozzátartozni, ha ragaszkodol hozzá.
RÉKA
Hát mibe kerül az neked?
GÁBOR
Semmibe. Azazhogy: nem is tudom… Dühösen. Nem ugatok!
RÉKA
Szeretem, amikor ilyen dühös vagy! Kiáltsad még egyszer!
GÁBOR
Miért ragaszkodol ahhoz, hogy ugassak neked?
RÉKA
Nem tudom. Így teljes ez. Nem jöhetsz úgy be hozzám, hogy a kutya ne vegyen észre.
GÁBOR
Engem ne ugasson! Nem vagyok idegen. Én nem vagyok itt állami mordályos ember! Én nem
azért jöttem, hogy medvét lőjek éjjeli leshelyen. Nem jöttem erős, nagy lámpával medvét szembe
világítani, s a szívébe golyót küldeni. Ne engem ugasson tehát az a kutya!
RÉKA
A döbbenet szomorúságával. Igazad van, Gábor. Nem vagy idegen. Nem
vagy állami mordályos ember. Te mézes-szelíd vagy, nem vered szembe vakító fénnyel a medvéd. Nem
vagy Stég Antal.
GÁBOR
Ne halljam ezt a nevet!
RÉKA
Ne halld, ugye?! Amit folyton ki akarsz mondani! Kimondtam helyetted, enyhüljön a görcs a
torkodban. És menj, csináld, ahogy akarod. Kutyával, kutya nélkül, szív nélkül…
GÁBOR
Ne haragudj, Réka. Nem akartalak megbántani.
RÉKA
Minden bántást megérdemlek. Menj, menj.
GÁBOR
Isten őrizze meg tőlem azt, aki téged bántani merészel!
RÉKA
Csak tudnád, mit beszélsz. Ó, csak tudnád. Hogy úgy legyen. S mindig úgy legyen.
GÁBOR
Úgy lesz! A kutyaságos úristenit!
RÉKA
Szenteste van! Ne káromkodj! Mi van veled?
Hosszan nézik egymást.
GÁBOR
Milyen öreg most az arcod.
RÉKA
Megütődve. Az enyém vagy az édesanyámé?
GÁBOR
Most már nem tudom. Az, amit látok.
RÉKA
Hát nem azt játsszuk, hogy öreg vagyok? Nem vagyok Borbála? Réka-lámpácska ott van az asztalon.
Ideges kacagással. Hát persze. Fölvettem az özvegyi ráncot. Meg az állam alá
csokrozott fekete kendőt…
GÁBOR
Hiszen a kendő nincs is a fejeden.
RÉKA
Valóban! És miket beszélek. Látod, miket beszélek? Nincs rajtam a kendő, mégis azt mondom,
hogy rajtam a kendő.
GÁBOR
Pedig nincs rajtad a kendő. Kacagnak.
RÉKA
Hát nem tudtad, hogy anyámmal beszélsz?
RÉKA
Mikor engem öregnek láttál.
GÁBOR
Ó, hogyne tudtam volna. Csak egy pillanatra elfelejtettem.
RÉKA
A járásomat is öregre fogtam. Hogy jobban hasonlítsak.
GÁBOR
Azért tévesztettelek össze. Tisztára anyád voltál.
RÉKA
Letörli arcáról a ráncokat. És most is? Megpördül. És most is?
GÁBOR
Már csak egy cseppet. A hárászkendő miatt.
RÉKA
Elhajítja a hárászkendőjét, és újra megpördül. Így is öreg vagyok?
Lassú, majd fokozatosan gyorsuló ritmusú dallam. Megszólalnak a jégcsapok. Réka táncolni kezd, és
először játékosan, majd kétségbeesetten dobálja le ruhadarabjait.
GÁBOR
Már csak egy szikrát.
RÉKA
Így is öreg vagyok? Járd velem, ha tudod.
GÁBOR
Táncol, de csak csetlik-botlik. Majd hozzád fiatalodom.
RÉKA
Így is öreg vagyok? Aggastyán leszel te mindjárt mellettem. Így is öreg vagyok?
GÁBOR
Így szoktad ezt a tengeren?
RÉKA
Igen! A tengeren! Egyszer láttam csak a tengert…
GÁBOR
Hát ha még többször is láttad volna!
RÉKA
Igen! A tengeren! Még mindig öreg vagyok?
GÁBOR
Stég Antallal is így szoktad?
RÉKA
Igen! Stég Antallal! Ha mindenképpen hallani akarod! Ha nem fáj a füled tőle! Ha nem fáj a
szíved! Stég Antallal!
Egy női hang kintről.
RÉKA
Nem szabad. Nincs szenteste! Nincs karácsony! Minden meg van már mérgezve!
Lányok zúdulnak be az ajtón, és kezdenek ők is táncolni.
RÉKA
Lányok! Öreg vagyok? Mondjátok meg ennek a kölyöknek: öreg vagyok?
RÉKA
Nem elég! Nem elég! Ha már mérgezünk, ne legyen elég! Jöjjön ide Stég Antal is! Stég Antal!
Stég Antal!
Gábor fogja a kis kék lámpát, kihajítja az ablakon, majd leül és iszik. Komoran bámul.
BÓDI
Be, az ágyból kelve, hosszú gatyásan. Szent Úristen! Szent Szűz Mária! Szodoma! Szodoma! Becsukja a nyitva maradt ablakot. Reátok suvad az egész
Hargita!
RÉKA
Vencel bácsi! Én voltam itt, ugye, Stég Antallal?
BÓDI
Ne hazudj, és öltözz fel azonnal!
RÉKA
Öreg vagyok! Nincs erőm hozzá! Mert itt jártam Stég Antallal!
BÓDI
Nem jártál itt. Az egy jégmadár volt.
RÉKA
Stég Antal és a jégmadár. Mondja csak maga is! Mondja! Mérgezzünk!
BÓDI
Ne mérgezzétek a szentestét!
RÉKA
Mérgezzük és tépjük fel a sebeinket! Tépjük fel a sebeinket, és hintsük be sóval! Stég Antal!
Tengerpart! Jégmadár!
BÓDI
Csendesülj, Réka! Csendesebben, az isten szerelmére.
RÉKA
Már ezután csak hangosabb leszek! Már ezután így élem világom!
BÓDI
Elment az eszed. Mindenkinek elment az esze. S épp szentestén. Ki az az Isten, aki mindezt
megbocsátja nektek? Uram! Kis Jézus a betlehemi jászolban! Én ennek nem voltam tanúja! Gábor,
fiam! Szereld le valahogy őket! Hozzuk a vízipuskát! Ördögök ezek, nem ájtatos népek! Mondd nekik,
hogy odakint a háromkirályok járnak a csillaggal és szelíd pásztorok adnak hálát az égnek! Ne tűrd ezt
a pogánykodást. Szodomát csináltatok a házamból. Gyorsan el.
RÉKA
Jöjjön vissza, Vencel bácsi! Jöjjön vissza, és mondja el mindenkinek! Öreg vagyok, bűnös vagyok,
tengerparti kurva vagyok!
GÁBOR
Ordítva. Elég! Menjetek haza!
A lányok körbefogják Rékát, míg az öltözik, és halkan mondják.
Menjetek haza, lányok!
A lányok hangtalanul és gyorsan kimennek, de Réka sehol sincs. Egy kendő a helyén.
Réka! Réka! A kendő felé indul, majd fölveszi, mintha madár ülne rajta.
Jégmadaram. Mindenki elment, és te itt maradtál egymagadban. Jégmadár! Piros fejű, kék madár! Ha
szárnyad volt, gyalogoshoz mért álltál? Szaporán ver a szíved, nem jó helyt vagy, ugye? Stég Antalhoz kívánkozol, a tengerre áhítozol. Hát repülj! Szállj, kedved szerint. A madarat kiröppenti az ablakon.
RÉKA
Jön, Gábor vállára borul. Kidobtál az ablakon, visszajöttem az ajtón.
Miért tetted ezt velem, Gábor?
GÁBOR
Ha te kérdezel engem, én mit kérdezhetek tőled? Akkor csak azt mondom: bocsáss meg. Meddig
szálltál?
RÉKA
Láthattad. Csak a bolondulás széléig. Az őrület pereméig. Tudom, hogy ott fulladozol a
gyermekkorban, és öregnek nézel engem.
GÁBOR
Nem! Nem! Nem! Én vagyok az öregebb, hiszen látod: már táncolni sem tudok. Réges-rég a
gyermektáncban, emlékszel, hogy neveztük? A serketáncban milyen veszettül ugrabugráltam?
RÉKA
Ne játsszunk többet, Gábor. Ne menj ki, ne ugass, ne kérd meg játékból a kezem. Ne legyek többé
játékból sem öreg.
GÁBOR
Kezdettől fogva te ragaszkodtál ehhez a játékhoz.
RÉKA
Mert ahogy kidugom a fejem a játékból: szemembe vág a zimankós idő. És most nem tudom, hol
keressem a helyem. Mit csináljunk, Gábor?
GÁBOR
Felfüggesztjük a játékot.
RÉKA
Már megint a játék bódulatában. De valami tisztázatlan maradt a végén.
RÉKA
Mit akartál még mondani édesanyámnak?
GÁBOR
Hát… Hogy ha eladó a házban a lány, én azt a madarat menten meg is gyűrűzném. Igaz, még
pelyhes fióka volt, mikor az ujját cérnával megmértem, de remélem, a gyűrű talál reá, mert
beleszámítottam a növekedést is.
RÉKA
Ó, istenem! És most nincsenek tanúk! Tanúk nélkül húzzuk föl?
GÁBOR
Egy személyben plébános is leszek. Atyámfiai! Zetelaki Gábor és Árvai Réka ez mái betlehemes
napon eljegyezték egymást, miáltal is a házasság szakramentumát kívánják betölteni. Legyetek tanúi
magatok is az én tanúságomnak: aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is régi ösvényeit a
Nagy Romlás porkahavai. Zetelaki Gábor és Árvai Réka, minekutána jelenlétünkben egymásnak
fogadalmat tettek, esküvéssel tanúsítják, hogy egymáshoz tartoznak. Így van, s így legyen, mindörökké
ámen.
RÉKA
A kezdeti ragyogásból rémületbe esve. Ez már nem játék? Plébános úr,
ez már nem játék. Plébános úr, gyónnivalóm van.
GÁBOR
Azt majd az esküvő előtt.
RÉKA
Most, most! Mert az én bűnöm minden pillanatban csak növekszik, és terhe lehúz engem a földig
maholnap.
GÁBOR
Hát ami volt: nem elegendő? És te játékba menekülsz újból? Rémület ül az arcodon, és játszol?
Hát plébános vagyok én?
RÉKA
Gyónnivalómat egyedül az Istennek mondhatom.
GÁBOR
Akkor mondd! Tekints engem istenednek, és mondd!
RÉKA
Félek az Istentől is.
GÁBOR
Ha nem féltél, amikor elkövetted, legyen bátorságod legalább most szembenézni vele!
RÉKA
Nincs pillanatom, hogy ne néznék szembe vele. Csak veled nem merek már szembenézni.
GÁBOR
Mondd! Vagy akkorát kiáltok, hogy betemet mindkettőnket a Nagy Romlás. Ne futkosson a lelked
faltól falig! Minden bűnnek neve van! A nevét mondd!
RÉKA
Távoli lódobajra figyelve, amit Gábor még nem hall. Jön.
RÉKA
Az erősödő lódobajra. Jön.
GÁBOR
Fenyegetőleg. Ki jön ide?
GÁBOR
Éles a hallásod, ha róla van szó. Mert nem is a füleddel, hanem a szíveddel hallod.
RÉKA
Fegyver van nála. Mindkettőnket meglő! Bolond ember!
GÁBOR
Itt is van fegyver. Lekapja a puskát a szegről. Ügyetlen mozdulatokkal megtöri. Töltve
van. Réka megpróbálja kivenni kezéből a fegyvert. Dulakodás.
RÉKA
Szenteste van! Szenteste van! Nem a gyilkolás napja. Gábor!
GÁBOR
Kaláccsal, borral akarod fogadni? S mert közben Réka eloltja mégis a lámpát. Nem bujkálunk sötétségben! Eleget bujkáltatok ketten!
RÉKA
Továbbmegy, ha nincs lámpavilág. Az ajtót elreteszeli. Könyörgöm,
Gábor, tedd le azt a puskát. Nem a te kezedbe való!
GÁBOR
Jöjjön csak! Hadd nézzek a szeme közé.
GÁBOR
Jöjjön! Hadd jöjjön!
RÉKA
Menjen, hadd menjen!
GÁBOR
Gyújtsd meg a lámpát!
RÉKA
Nem gyújtom! Itt van már az ablak alatt!
RÉKA
Mindkettőnket meglő.
GÁBOR
Hamarább kerül ő a másvilágra!
RÉKA
Gáborhoz bújva. Bolond ember! Mindenre képes.
Lónyerítés, majd a betörött ablaküveg csörömpölése. A telehold lovas árnyékát veti a falra.
GÁBOR
Gyere be, Stég Antal! Gyere, ha mersz!
RÉKA
Ne ingereld! Részeg lehet!
GÁBOR
Csak az árnyékodat küldöd?
A törött ablakon át erős vadászlámpa fénye világítja meg mindkettejüket. Réka Gábort elhúzza a
fényből, mely követi őket.
RÉKA
Menjünk be Vencel bácsihoz!
GÁBOR
Nem! Eressz, vagy menj ki hozzá, és borulj a karjába!
Erősödő zene. A vadászlámpa fénye kialszik. A lónak ágaskodó árnyéka a falon. És újra a lámpa rájuk
irányuló fénye.
RÉKA
Eredj, eredj innen, Stég Antal! Hagyj békén bennünket! Semmi közünk már egymáshoz. Nem
vagyok már a te jégmadarad.
GÁBOR
Nem vagy már! Hanem csak voltál! Neki is jégmadara voltál? A jégmadarunkat is elárultad neki?
Eressz! Elbúcsúztok most végleg egymástól.
RÉKA
Gábor! Gábor! Ne válj gyilkossá! Ne szakaszd ránk a Nagy Romlást!
GÁBOR
Őt félted vagy engem féltesz? Lónyerítés. Szállj le a lovadról, Stég Antal.
RÉKA
Tömlöcbe kerülsz! Az az ember a gyermekem apja! Megver majd téged az árvák istene!
Lónyerítés.
GÁBOR
Megver! Megver! Kiszakítja magát Réka karjából, a fegyvert az ágyra dobja. Hát akkor szeresd a gyermeked apját! Szeresd, amíg élsz, és bírja a lelkiismereted.
RÉKA
Eredj innen, Stég Antal! Hagyj békén bennünket!
GÁBOR
Kabátját, kalapját keresi. Szeresd, ahogy eddig is szeretted! Szeresd, és ne
etess engem hazugsággal!
RÉKA
Ne vádolj! Téged féltelek. A fény követi Rékát. Erős zene.
GÁBOR
Kettőt egyszerre szeretni, s félteni nem lehet! Elhúzza az ajtón a reteszt.
RÉKA
Ne menj ki, Gábor! Elállja az útját.
GÁBOR
Visszacipeli a fénykörbe. Az nem lehetséges! Nem lehetséges!
RÉKA
Szépen kérlek, Gábor!
GÁBOR
Hogy ménlovas vadászod is legyen… hűséges ebed is hozzá? Nem lehetséges. Székre
kényszeríti. Itt ülj meg! Kifelé. Itt van, Stég Antal! Itt a
menyasszonyod! Itt a gyereked anyja! Indul az ajtó felé.
RÉKA
A székre roskadtan, arcát elfedve a fényben. Bocsássatok meg nekem!
Ne kínozzatok! Nem öltem embert! Bocsássatok meg nekem!
GÁBOR
Minden meg van bocsátva, csak semmi sincsen elfelejtve. Mielőtt az ajtón kilépne,
a fény kialszik.
Csönd.
RÉKA
Gábor! Gábor! Elment!
Réka Gábor dúlt arcát simogatja.
Nyugodj meg. Elment.
GÁBOR
Csöndesen. Sohasem fog elmenni. Soha.
A falióra tizenkettőt üt. Hegedűszóló. A „Mikor fésültelek…” kezdetű dalocska szólama. Réka erre
mondja majd a szöveget.
RÉKA
Gábor haját rendezgetve. Mikor fésültelek, ugye nem téptelek? Mikor
mosdattalak, ugye nem szidtalak? Mindig csókoltalak, mindig csókoltalak. Elment.
GÁBOR
Sohasem fog közülünk elmenni. Kitörve. Soha, soha! Miért tetted ezt
velem?
Kirohan a házból, majd eltűnik a Nagy Romlás felé vezető ösvényen.
RÉKA
Utánaszalad. Gábor! Gábor! Ne menj el! Erős,
visszhangos kiáltással. Gábor! Szeretlek, Gábor!
GÁBOR
Távoli hangja. Jégmadaram voltál, Réka! Jégmadaram!
RÉKA
Tudd meg, Gábor, tudd meg: csak téged szeretlek!
Halk, majd fokozatosan erősödő hósuvadás, majd a Nagy Romlás hótömegeinek moraja.
BÓDI
Be a szobába, majd ki a ház elé Réka után. Mit csináltok, eszeveszettek?
Réka, Gábor! Hol vagytok, gyermekeim? Elindul a Nagy Romlás felé. Réka jön vele szembe
sírva.
RÉKA
Istenem, Istenem, ó, én fennvaló Istenem!
BÓDI
Mit tettetek? Mit csináltatok?
RÉKA
Gábor odalett. Megöltem, Vencel bácsi. Az igazamat kiáltottam utána, s megöltem! Megöltem.
RÉKA
Ráborulva. Nem! Gábort, amíg élek, a Nagy Romlás alatt keresni fogom!
Jöjjön, keressük meg.
BÓDI
Nincs annyi tavasz, hogy azt a havat, ami reá zúdult, el tudnók hordani, lányom.
RÉKA
A leheletemmel fogom ezt az egész havast megolvasztani!
BÓDI
Tűzvésznek gondolja magát a gyertyaláng. Ó, te gyermek, te konok gyertyaláng…
A jégmadárdallam. A jégcsapok zenélnek.
Lassú függöny.
Dal: Jégmadár, jégmadár…
Szín: ugyanaz, mint az első részben. Idő: húsz évvel későbben. Az elmúlt esztendőket jelzik Bódi
Vencel lámpái is, összesen immár huszonhat. Mikor a függöny fölmegy, Bódi a lámpáit gyújtogatja.
Egy részük a karácsonyfán pillog, a többi asztalon, falon, mennyezeten.
BÓDI
Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária… Aranyból, ezüstből szállást adtam volna… Jer ide, te
huszonharmadik. Sokan vagytok… sokasodtok… Nem férek már a házban tőletek. A várakozástól már
nem fér az ember a házában. Hol vagy, te huszonötös? Kicsire sikerültél. Annál nagyobb, látom, a
lángod… Rendesen égjél, ne pörölj velem. Most már nem érzem magam hibásnak. Tíz esztendeig
bántam, te Mária, hogy megvertelek és kizavartam házamból a tengerészedet. Az utána következő
tizenhat esztendő telepedjék a lelkiismeretedre. Vegyen téged körül a tenger, és minden cseppje
Hargitát kiáltson reggeltől estig a füledbe. Ne verjen téged semmivel az Isten, csak várakozással, mint
engem. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária… Lássalak téged is világolni, te huszonhatodik! Te
vagy az utolsó. Mivel gyújtsalak meg? Mivel tudjalak én téged meggyújtani?
Megszólalnak a jégcsapok. Bódi kezében magától kigyúl a fölemelt lámpa.
Isten, aki jelt küldesz az égből! Mit mondasz? Mit mondasz? Ó, be gyarló már a lelkünk és az
értelmünk is! Mindenre, amit érteni kellene, már csak megzavarodunk, és csak lótás-futás támad a
szívünkben! Mit mondasz? Képzelt kopogtatásra. Te vagy, Mária? Az ablakhoz rohan. Te vagy, Mária? Mintha mindenütt te lennél, és nem vagy sehol sem,
csak e mécseslobogásban. Miért ilyen későn üzensz? Nem élek én már. Nem maradt már belőlem
semmi, csak a várakozás. Aranyból, ezüstből szállást adtam volna… Én pedig a hideg földre lefeküdtem
volna. Kétnyelvű láng! Az unokámat is mutatod. De csak annyit, hogy él és lobog. Egyebet semmit se
láthatok belőle. Csak te látod, Mária, hogy hol ért véget a hargitai Bódi család. Nyoma szakadt, akár
annak a jégmadárnak. Jégmadarakká lesztek mindannyian.
DÁNIEL
Be kopogtatás nélkül. Hosszan nézik egymást.
BÓDI
Jöttél újból, hogy megölj engem, Dániel?
DÁNIEL
Húsz esztendeje minden karácsonyestén meg akartam tenni.
BÓDI
Van, aki örömhírrel, s van, aki késsel indul el kántálni.
BÓDI
Mert ott van a csizmád szárában. Az eszeddel együtt.
DÁNIEL
Megnézi a csizmája szárát. Ott a kés. Félig-meddig maga is csodálkozik rajta. Sok ideig azt mondtam magamban: öljön meg ezután téged a várakozás. Ám azt jól bírod.
BÓDI
Kiszikkadt a lelked végleg, ha még mindig engem vádolsz Gábor haláláért.
DÁNIEL
Be szépen kértelek: ne nyiss ajtót a hazug jégmadárnak. Halálba kiáltotta, látod, a fiamat. Mert
szállást adtál neki. A bűnhöz másodszor is bűntársul szegődtél.
BÓDI
A lányom karácsonyi hangjával jött. Hányszor mondjam?
DÁNIEL
Figyelmeztettelek, hogy Szűz Mária álorcájában is képes megjelenni! Az orcátlan, meganyahodott,
bitangos képmutató!
BÓDI
Épp azzal a késsel jössz ide, aminek a nyelét szarvasagancsból én esztergáltam.
DÁNIEL
Az orcátlan meganyahodott…
BÓDI
Ember emberrel büntetlenül nem találkozhat. Ha nem ide jönnek azon az estén, akkor az erdő
mélyén, a fák hegyén találkoznak, mint a hófajdok. A föld alatt is találkoztak volna! Állítsd meg a
vizeket, hogy ne lefelé rohanjanak! Térítsd meg útjukról a vándormadarakat!
DÁNIEL
Rontó kéz nélkül nem boldogul a romlás!
BÓDI
És a vezeklés? Annak az asszonynak a vezeklése teneked potomság? Te Csíkország után
megjártad a halál országát is. Odalent a vezeklők között láttál-e oly keserveset, mint az Árvai Rékáé?
Neked is véres a körmöd a sok kereséstől, de Réka náladnál is több havat mozgatott meg húsz év alatt
a Nagy Romlás aljában! A tavaszok nem szakasztottak föl annyi jeget, mint az a szerencsétlen asszony
a puszta két kezével. Mint a kimert kút, olyan már, Isten tudja csak, honnan bugyognak még a
tartalékai.
DÁNIEL
Aki bűnös: vezekeljen!
DÁNIEL
Míg el nem keveredik maga is a földdel! Míg hóba, jégbe nem költözik! Elkopott a csizmája
sarka? El a tíz körme? Kopjon el a szíve végleg az én egyetlen fiam keresésében!
BÓDI
Ő nem az egyetlen fiadat, hanem az egyetlen szerelmét keresi. A kést tedd ki az asztalra.
BÓDI
Jól hallottad! Tedd ki!
BÓDI
Kiveszi a kést Dániel csizmaszárából, az asztal lapjába üti. Jobb, ha
mindkettőnk keze ügyében van.
DÁNIEL
A rezgő kést nézve. Így üsse szíven minden pillanatban a fájdalom. Fúrjon
alagutakat a hóba, és fusson ezerfelé minden tavaszon az olvadással. Ne legyen továbbra se nyugta sem
éjjel, sem nappal, és boruljon sírva minden csutakra, mit a szakadékból kiásnak neki, és mászkáljon
tovább a véres könyökén, a fiam fagyott arcát kémlelve minden jégszilánkban!
BÓDI
Kegyetlen vagy, Dániel, a szeretet ünnepén.
DÁNIEL
A szeretet ünnepe vitte el Gábort is. Mert Isten akkor sem nézett le mireánk! Szeszélyes jégmadár
maga az Isten is!
BÓDI
Ha ő nem hallja a káromlásodat, meghallják mindjárt az ő hótornyai.
DÁNIEL
Hallják a hótornyok is! Omoljanak! Isten nyomában nyargalunk a szeretetünkkel és a templomi
zászlainkkal – mindhiába! Nincs ideje törődni velünk.
BÓDI
Téged visszahozott a halálból.
DÁNIEL
Hogy általad… teveled a te keresztényi szállásadó jóságoddal annál nagyobbat üthessen rajtam! Megragadja a kés nyelét. Bódi lefogja nyugodtan a kezét. A holtakat már nem
lehet sújtani! Életben tart hát bennünket, hogy tanúi lehessünk a saját halálunknak. Elmennek mind a
gyermekeink, Vencel. Ereszd el a kezem.
BÓDI
Eleresztem, de akkor a nyakadat fogom, és nem lesz köszönet benne.
DÁNIEL
Ereszd el, mert azt sem tudom már, kire kell énnekem kést fogni e nyomorult állapotban. Rád-e,
vagy magamra. Ereszd!
BÓDI
Ide hallgass! Csodát mondok. Tudod, hogy magától gyúlt ki?
DÁNIEL
Mi gyúlt ki magától?
BÓDI
A lámpám. A huszonhatodik lámpám. Becsületatyaúristenemre!
DÁNIEL
Elereszti a kést. Képzelődöl.
BÓDI
Kést kézbe véve. Nem tisztességes személy ez itt köztünk. A múltkor még
csak bicska volt. Kidobja az ablakon. Jobb, ha nem hagyjuk baltává nőni. Te…
Így fogtam a kezemben a lámpát, és mondom: egyszer csak kigyúlt magától. Kettős lánggal égett.
DÁNIEL
Vigasztaló jeleket már az Isten sem küld.
BÓDI
A kutyádnak a hangját is visszaadta.
DÁNIEL
Azt sem ő csinálta. A kutyámnak a hangjáért én mentem el Zeteváraljára.
BÓDI
De hogy kigyúlt magától a lámpa: jelent már valamit.
DÁNIEL
Nem jelent semmit. A gyermekeinket elviszi rendre az Omlás és a Tenger.
DÁNIEL
Akik maradtunk: üres csigaházakká lettünk.
BÓDI
Nincs üresség, ahol várnak valakire. S mindenre válasz jön, ha megtanulunk várni. Ezermesterek
vagyunk, tanuljuk meg az ezeregyediket végleges foglalkozásként. Várni, várni, míg a lámpáink
kigyúlnak.
DÁNIEL
Kigyúlnak és nem lesz kinek világítaniok. Most már mindegy, milyen csodák érnek még
bennünket.
BÓDI
Ha meghalok, vagy ha mégis megölsz egyszer engem, Dániel: a ház kulcsa nálad maradjon. Gyere
föl ide minden karácsonyestén, s gyújtsd meg a lámpáimat.
DÁNIEL
Az élő halottaidnak?
BÓDI
Akik hazajönnek egyszer.
DÁNIEL
A puskából kilőtt golyók sohasem. Hosszan nézi a nagyon megszomorodott Bódit. Te Vencel. Te nálamnál is jobban kínzod magad. Nincs reményed, mégis reménykedel.
Bocsásd meg az ellened felgyűlt indulatomat. Hiszen te nálamnál is álmatlanabb virrasztó vagy…
Magányos nő Réka hangján énekel az ajtónál: „Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária” stb.
A két férfiú szelíd megtörtségben hallgatja darabig a dallamot. Dániel öklével az asztalra vág.
DÁNIEL
Átkozott jégmadár! Szállást ne adj neki! Kifelé. Eredj másfelé a ma
született megváltóddal! A fiam halt meg, s nem született senki!
BÓDI
Ne rugdosd a betlehemi jászolt!
DÁNIEL
Örömhírt hazudik, és a szíve teli álnoksággal! Énekhang: „Én pedig a hideg földre
lefeküdtem volna…” Feküdj a hideg földre! Mindegy nektek, hol és kivel feküsztök le!
BÓDI
Mondtam: ne rugdosd a betlehemi jászolt!
DÁNIEL
A három királyok csillagait is szétrúgom!
BÓDI
Mellen ragadja Dánielt. Nekem hozzák az örömhírt! És te bemocskolod!
DÁNIEL
Hát van még örömhír ezen a világon? És van még szentség, amit álnok fehérnépek össze ne törtek
volna? Maradt még, Vencel, egy fikarcnyi szentség? Hát van még parancsolat, amit meg nem szegnek
minden pillanatban? Ó, a tisztességtelen!
BÓDI
Réka felnevelte tisztességben a gyermekét!
BÓDI
Az is gyermek! Emberi hajtás! Ember és szentség!
DÁNIEL
Nem, nem, nem! Isten a szentségeket nem asszonyoknak gondolta ki. A mindentudó Atyaúristen
ilyen tudatlan nem lehet.
BÓDI
Ne káromold az anyádat! Téged nem asszony szült a világra? Nem asszony virrasztott feletted?
DÁNIEL
Egy apró csodával lefizetett téged megint az Isten! Engem nem tud. Egy újabb feltámadással sem!
Belelátok immár a kártyáiba.
BÓDI
Felcsattanva. Nem kártyás az Úr! Nem kocsmatöltelék! A
kántáló személy hangja távoli hósuvadással vegyül.
BÓDI
Ingereld csak! Ha némán mész el a Nagy Romlás alatt, akkor is betemet téged az Úr fehér haragja.
Mert üvöltő farkascsorda minden gondolatod. Ember! Ember! Hol tudsz te most hazamenni?
DÁNIEL
Hosszan s indulatából kijózanodva nézi Bódit. Majd eligazodom
valahogy. A reménytelenségem után…
BÓDI
Maradj helyben inkább.
DÁNIEL
Ezt a nőszemélyt a szemem nem bírja látni.
BÓDI
Az ajtó felé hallgatózva. Hiszen már elzavartad a káromkodásoddal.
DÁNIEL
Menjen, míg lát a szemével. S én is megyek. Neked megnyugovást. Belenyugovást. El. Megnyugovást. Belenyugovást!
BÓDI
Megnyugvást. Belenyugovást. Megnyugvást! Belenyugovást! Mibe? Mibe még, Atyaúristen? A csodajelet mutató lámpájához. Te is ezt mondod, Mária? Ilyen legyen a mi
megnyugvásunk? A beletörődés? Rebegjünk hálát is tán a Nagy Romlásnak. Tarvágást, mivel rajtunk
az idő hóhérló keze, magfának valót se hagy meg belőlünk, de csak mondjuk türelemmel:
megnyugovás! De hiszen ez már halál, te Mária. Nem akarok meghalni, míg nem látlak benneteket.
Boldog idők! Amikor egymáshoz tartozók egymás szeme láttára halhattunk meg. Csak gyászhír kapcsol
már össze bennünket. Gyászhír. Örömhír napján mondom ezt? Amikor nekem is üzennem kéne?
Gyúljon ki, bárhol vagy is, Mária… lobbanjon föl a szülőház megvakult lámpája! Sajduljon meg tőle
a szíved s a lelked. Csak egy percig érezd azt, amit én viselek temiattad. Timiattatok…
Megszólalnak a jégsípok. Jégdarabkával a kezében Réka jön. Öreges, törődött. Mintha anyja
lenne, aki Borbála volt a játékban.
BÓDI
Neked is, Réka. Ülj le, gyermekem. A lelked is zúzmarás.
RÉKA
Zúzmarás. Ha ő jég alatt van, legalább a zúzmarát viseljem.
BÓDI
Nekivágtál megint egyedül a Nagy Romlásnak.
RÉKA
Advent volt. Aztán vége lett. Mindenki várt valakit, s a betlehemi gyermek megérkezett. Mindenki
számára vége az adventnek. Egyedül az enyém tart még.
RÉKA
A kettőnk adventje. Soha nem lesz vége.
BÓDI
Tedd le azt a jégdarabot. Ráfagy a kezedre.
RÉKA
Fúvogatom. Melengetem. Kiszedek egy-egy darabkát a Nagy Romlásból. Így aztán mindig kisebb
lesz. Csak élnék annyit, hogy az egészet megolvasszam. Annyit ugye nem élhetek?
BÓDI
Amíg várni tudunk: élünk, te Réka. Tedd le már azt a jeget! Most az egyszer az olvasztást bízd
a fűtőre. Ide vele a kicsi pléhtányérba. Te meg ülj ide mellém.
RÉKA
Oda ülök, Vencel bácsi.
RÉKA
Hát így. És aztán mit csinálunk?
BÓDI
Segíteni kell azt, aminek a jövetelét lessük.
BÓDI
A hegyen túl másik hegy.
RÉKA
Kék szalag volt a hajamban. Húsz évvel ezelőtt ott pislákoltam kék lámpácska formájában az
asztalon. S majdnem kioltott engem a félelem, hogy oda lett az ifjúságom. Azt énekeltem Gábornak:
szép a rózsa háromnapos korában, szép a leány még húszéves korában. De mikor a huszonegyet
haladja, nem illik a kék szalag a hajába. Mert én már a huszonkettedik évemben jártam. Hát akkor most
mit énekelhetnék neki, Vencel bácsi? Jégmadárrá lettem, ha úgy tetszett nekem.
RÉKA
Édesanyám sok szép szava, kit hallgattam, kit nem soha. Nagyon öreg vagyok én már, Vencel
bácsi?
BÓDI
Az idő embereken lépdel.
RÉKA
Kék szalag volt a kék hajamban, mégis játszott velem a félelem. Én is játszogattam vele, mint az
ártatlan medveboccsal. De most kézhez vett egészen. Keresem, kutatom Gábort, és tele vagyok
félelemmel! Már azt sem tudom, mitől: csordultig a szívem félelemmel. Nem tudom, mi történne
velem, ha történne valami.
BÓDI
A bocsok megnőnek. Vérmedvékké lesznek. Garázdálkodnak rajtunk, de meg kell szoknunk, hogy
nem élet az, amiben élünk. Hanem garázdálkodás.
RÉKA
Felfőtt a víz a kicsi pléhtányérban! A fűtőhöz szalad, félrehúzza a tányért, nézi a vizet,
majd ijedten s örömmel. Istenem, Szűz Máriám! Vencel bácsi! Vencel bácsi!
RÉKA
Gyűrű a vízben! Karikagyűrű a tányérban! Az én gyűrűm! A Gábor gyűrűje! Lámpától
lámpáig szaladgál vele, s nézi. Réka! Réka van belevésve! Gábornak az ujján volt. A
jégdarabban benne volt! Vencel bácsi! A jégdarabot itt vettem föl! A Nagy Romlás alatt, a ház végében!
Eldobta magától! Akkor ő is ott van! Vencel bácsi! Hé, emberek! Jöjjön, Vencel bácsi! Menjünk,
Vencel bácsi! Gábor itt van a jég alatt! Húsz éve keresem! És itt van a közelben! Uram, adj nekem erőt,
hogy meg ne szakadjon a szívem, amikor meglátom! Fölszakítja az ajtót.
Menjünk, Vencel bácsi! Verjük föl a falut, Vencel bácsi!
BÓDI
Halkabban, az isten szerelmére!
Megszólalnak a jégcsapok. Bódi és Réka kilép a ház elé. Fáklyás kántálók jönnek.
RÉKA
Emberek! Jó emberek! Tegyétek le most az örömhírt! Oda menjünk, a Nagy Romlás peremére!
Ott kell lennie valahol! A jeget mozdítsuk el! A hegyet mozdítsuk el! Véresek már az ujjaim!
A fáklyás kántálók csapata énekelve vonul a Nagy Romlás felé.
BÓDI
A Nagy Romlás peremét kutassátok, emberek! A ház sarkától húszméternyire. Réka, te itt maradj!
RÉKA
Erős vagyok. Ha csak a csontját találják is: a szívem nem szakad meg.
BÓDI
Erős vagy. És harmatgyönge is. Maradj itt.
RÉKA
A szívem nem szakad meg. De minden erőmet elveszítettem. Leroskad Bódi lábaihoz.
A kántálóknak újabb csapata jön énekelve.
BÓDI
Oda menjetek, emberek! Ahol a többi Gábort keresi. Réka lányom, beviszlek a házba.
RÉKA
Imádkozni akarok.
A kántálók csapata Réka szavai alatt a Mária-dallamot dúdolja, majd az ima vége felé a
kutatókhoz indul.
Uram, aki fent vagy az egekben! Tekints le most kegyesen a te szolgálólányodra. Erős próbára
tettél engem, ne vess újabb terhet a megkopott szívemre. Tégy velünk csodát, de adj erőt is nekem az
elviseléséhez. Bánattal tápláltál mindeddig, Uram, gyönge vagyok, és felkészületlen a jóra. Erősíts meg
engem az örömnek elviselésére, és halottnézőbe bár, jer ide közibénk, Istenem… Bódihoz. Nincs több szavam, Vencel bácsi. Szóljon még valamit helyettem az éghez.
Csönd.
BÓDI
Elviszed, Uram, rendre az élőket, és nagy haragodban megtetézed a büntetésünket. Nem lehetünk
immár együtt halottainkkal sem. Add vissza bár a halottainkat, Istenünk, és mi helyetted is
feltámasztjuk őket a ragaszkodásunkkal. Mit teszel velünk, mit teszel? Az élőket messzire veszed, halottainkat ismeretlenségben tartod, hogy ezzel is növeld a mi magányunkat. Erdeidben meghagyod
a fákat egymás mellett, és a csillagaidat sem szórod szerte, hogy ne láthassák egymást. Miért éppen a
mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára? Miért? És ha már így jársz el mivelünk, miért
nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? A kiáltás hangján kellene szólnunk az
elveszettekhez, Te pedig a hallgatás parancsával sújtasz bennünket. Fölibénk emelted a Nagy Romlás
hótornyait, hogy alattok a suttogásunk is félelmet keltsen a szívünkben. Ne mondd, ne mondd nekünk,
Uram, hogy Te is egyedül vagy, mégis be szépen hallgatsz. A te hatalmad, Uram, a hallgatás. Miért
téveszted azt össze a mi kényszerűségünkkel? Szelídítsd meg, Istenünk a hótornyaidat, és add vissza
nekünk a kiáltás, a segélykiáltás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez! Vedd
el tőlünk, Uram, a hallgatás kötelességét. A némaság maga is hangosabb és vidámabb nálunknál a mi
hegyeink között, ám annál sajogóbb idebent a szívben, amit nincs akihez fölemelni… Ámen.
A félig ájult Rékát ölbe veszi, és beviszi a házba. A jégcsapok erős zenéje. Távoli kiáltások:
„Megvan!” „Megtaláltuk Zetelaki Gábort!” A tömeg a vállán hozza Gábort.
Hallod, Réka? Megtalálták. Megtalálták, kihozzák a télből.
RÉKA
Megtalálták! Hogy eltemethessem. Oda temessenek majd engem is, Bódi bácsi. Gábor mellé. Most
már nyugodtan halok meg.
BÓDI
Itt kell maradnunk, Réka. Kopjafákat állítani.
Gábort a tömeg beviszi a házba. Ládára helyezik, körülállják, letérdepelnek. A jégcsapok
orgonahangja.
RÉKA
Miután ráborult és számba vette. Alszik. Jó emberek! Nézzétek! Csak
alszik! Fel kell ébresztenem! A leheletemmel, ha kiadom is a lelkemet. Segítsetek, emberek! Tegyük
össze a lelkünket. Csöppnyi szívmeleget kérek tőletek kölcsönbe. Az első boldog pillanatomból
visszaadom nektek. Egy melengető lehelettel sem maradok adósa senkinek. Segítsetek. Lélegzetével melengeti Gábort.
A TÖMEG
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Mivel engeszteljem a szívedet, Gábor?
A TÖMEG
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Gábor, hallod, Gábor? Itt vagyok, a fejednél állok, és itt vannak mind a tieid. Ha még mindig
gyűlölsz engem, őrájuk légy tekintettel.
A TÖMEG
Ébredj jégágyadból, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Egy kökénytövisért nem kell az erdőre haragudni. Ha nem bírsz engem a bűnömért látni, rájuk
tekints bár, ők ellened nem vétettek. Én sem vétettem, csak annyi a bűnöm, hogy éltem. Hogy nélküled
éltem.
A TÖMEG
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Ébredj föl, Gábor, és ne félj tőlem: nincs már gyónnivalóm!
A TÖMEG
Ébredj jégágyadból, Zetelaki Gábor!
DÁNIEL
Jön. Fiam! Fiam, Gábor! Ráborul. Miért engem
hagytál életben, Uram? Miért nem őt, az egyetlen fiamat?
RÉKA
Nincs már gyónnivalóm. Letettem azt a te kezedbe, és nem bírtad elviselni. Ébredj föl, Gábor.
DÁNIEL
Ó, fiam! Fiam! Újból jégmadár csalogat.
RÉKA
Húszesztendei vezeklésre ítéltél engem, és én elfogadtam az ítéletedet.
DÁNIEL
Vezekléssel életet nem lehet visszavásárolni.
A TÖMEG
Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Enyhüljön a szíved, Gábor. Én ezerszer kérdem magamtól: ha szárnyad volt, jégmadár,
gyalogoshoz mért álltál?
DÁNIEL
Halálának oka voltál. A nyugalmának bár ne légy megkeserítője!
A TÖMEG
Ébredj jégágyadból, Zetelaki Gábor!
DÁNIEL
Talán még föl is ébredne. Rékához. Ha te nem lennél itten. Amennyi
hazug jégmadár, mind hazamenjen!
BÓDI
Hallgass, Dániel! Náladnál ez az asszony többet és keservesebben kutatta!
DÁNIEL
Ha éltében elvette tőlem, legalább most hagyja nyugton. Gábor egyedül az enyém: az én
siratnivalóm!
BÓDI
Egymáséi legyünk, ember! Különben rendre temet el mindannyiunkat a Romlás!
DÁNIEL
Gábor mindenkié! Csak az övé ne legyen többé! Jégmadárnak a fiam ravatala mellett nincs mit
keresnie. Eredj, eredj! És ha becsületeddel együtt a szárnyad is odalett: gyalog is távozhatsz.
BÓDI
Nincs már tebenned egy szikrányi szánalom!
RÉKA
Én elmegyek, Dániel bácsi! Elmehetek. De jegyezze meg magának: a gyermek, akit egyszer
megszeretnek, többé nem az apjáé, sem az anyjáé, és nem testvére többé az ő testvérének. Akit
megszeretnek, arról az Isten is mondjon le…
BÓDI
Elhűlten. Ez nincs éppen így, Réka! Úgy beszélsz, akár az én lányom! A
szerelem nem isten! Ha testvért, szülőt már nem ismer – az már átok rajtunk, nem szerelem!
DÁNIEL
Átok volt és átok marad!
A TÖMEG
Ébredj álmaidból, Zetelaki Gábor!
RÉKA
Kidobhat engem az ajtón: visszaszállok az ablakon, a kéményen, a kulcs likán, és elrejtheti Gábort
a Hargita gyomrába, tenger fenekére, ott is megtalálom, mert én kiáltottam halálba, de én is találtam
meg őt a tíz körmömmel és húsz kereső esztendőmmel! Megértette, vén feltámadott? Ha csak annyi
dolga maradt e világon, hogy kettőnket elválasszon: kár volt az Isten fáradságáért! Akkor inkább
otthagyta volna kendet a koporsóban!
DÁNIEL
Felszakítja az ablakot. Szállj, szállj, repülj innen, bitangos boszorkánya.
RÉKA
Essék meg a szíve rajtam, Dániel bácsi!
BÓDI
Ne játssz az életünkkel, te megháborodott ember! Reánk szakasztanád újból a Nagy Romlást. Dulakodás. A magad életével játszhatsz, mert neked kettő van, de nekünk csak
egy, és az sem a miénk! Azoknak tettük félre, akiket hazavárunk. No, gyere, feküdj le, már megint
részeg vagy.
DÁNIEL
Nem fekszem le. Koporsót kell csináltatni! Cserefából csináltatok neki koporsót. El.
BÓDI
Menjetek haza, emberek! Menjetek! Hiszünk a feltámadásban s a viszontlátásban, de arra még
várni kell. Várni.
A tömeg elvonul, az ébresztő szavakat mormolva. Lámpát ragadva Bódi is velük megy, majd
visszalép gyorsan a puskájáért.
Erre, erre mindahányan. És csöndben. A kötelező csendben haladjatok. Amelyik kiabálni
merészel: a torkát elmetszem. Jertek a nyomomban.
Réka marad a színen Gábor mellett.
RÉKA
Hosszas nézelődés után. Úristen! Gábor! Gábor! Látsz engem? Itt vagyok!
Én vagyok! Réka vagyok!
GÁBOR
Fejét fölemelve. Borbála néni.
RÉKA
Minden erejét megfeszítve állítja talpra. Réka, Réka, nem Borbála. Isten
hozott, Gábor!
GÁBOR
Réka hol van, Borbála néni?
RÉKA
Némi zavar után. Réka? Ő is itt van, itt van valahol. Ő is jön. Mindjárt
jön. Csak ülj föl, s nézz körül. Minden a régi. Minden, minden itt van, ami volt. Szűz Máriám!
Megállsz már a karom nélkül is. Elengedi, körülörvendezi, vizet ad neki. Egy
csöpp vizet igyál. Mellényt, melegítőt a hátadra. Bódi bácsi! Hol van, Vencel bácsi? Hadd fésüljelek
meg! Fésüli. Csapzott vagy. Hegedűszóló. Mikor
fésültelek, ugye nem téptelek? Mikor mosdattalak, ugye nem szidtalak? Mindig csókoltalak. Gábor!
Gábor! Mondj már valamit!
GÁBOR
Szép jó estét s boldog ünnepeket, Borbála néni.
RÉKA
Pillanatnyi döbbenet után belemegy a játékba. Magának is boldog
ünnepeket, Gábor. Már ne haragudjon, hogy magázom, de mióta olyan híres kapufaragó lett, másként
már nem merem. Foglaljon helyet minálunk. És azonkívül, hogy ünnep van, mi járatban mifelénk,
Gábor?
GÁBOR
Gondoltam, ha már erre járok, megkérdem, hogy vannak?
RÉKA
Kik hogy vannak? Ó, igen! Borbála nénéd meg az ő Réka leánya. Hát… lassan telik, gyorsan múlik
az életünk, Gábor. De olyan sebesen, maholnap csak nézhetünk utána. A gyűrűt nyújtja. Nézd, először ezt találtam meg. Elhajítottad nagy haragodban. Nyújtsd a kezed. Felhúzza rá a gyűrűt. Mert az enyém itt van!
GÁBOR
Az asztalon kéklő lámpára. Hát nem ő húzza? Nem Réka?
RÉKA
Senki. Senki más. Csak aki megtalálta. Aki húsz évig kereste. És akiben már alig-alig pislákolt
a lélek.
GÁBOR
A kék lámpácskát veszi kézbe. Lelket fuvintok belé, Borbála néni.
Világolj, szépen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj, istenem, be víg
voltam azelőtt! Míg a babám járt el a kapum előtt. De mióta nem jár erre, s nem látom…
RÉKA
De hiszen látod! Itt áll előtted! Azazhogy… ne búsuljon, Gábor. Ha volt valaha szikrányi kétsége
felőlem… Réka felől… A lányom százszorosan megszenvedett… Te nem szenvedtél, Gábor fiam! Az
orcád legalábbis nem mutatja. Mintha most került volna ki frissen a Teremtő kezéből…
GÁBOR
Azt a lámpácskát ki kéne küldeni.
GÁBOR
Jöjjön be Réka helyette.
RÉKA
Réka? Réka jöjjön? Türelmetlen maga, Gábor! A szándékáról nem is nyilatkozott.
GÁBOR
Nem tudom: megvárt-e engem.
RÉKA
Csak magát várta. Csak téged várt, Gábor. S nem ölbe tett kézzel. Húsz éven át kutatott utánad,
és éjjel-nappal keresett téged. Ami kicsi fiatalsága volt, mind odadobta utánad a szakadékba,
hágcsónak, hogy kikerülj onnan. Ha látni akarod őt: ezt nézd benne, és magaddal ezután már ne vesd
össze. Ő talált meg téged leányka korában is, meg azután is, amikor jég alá kerültél. Könnyű annak,
akit mindig megtalálnak, és nehéz annak, aki keres, fiam. Akinek egyetlen keresés lett az élete.
GÁBOR
Rékának bocsánatát fogom kérni, Borbála néni. Nem akartam neki szenvedést okozni.
RÉKA
A gyűrű most már az ujjadon, Gábor!
GÁBOR
A gyűrű az ujjamon. Ezt Rékának kellett volna felhúznia. A lámpához. Te csak pillogsz itt kéken magadban. Nem is örülsz, nem is szomorkodol. Mintha nem tudnád, be korán
keltem én a te kedvedért.
RÉKA
Korán keltél, Gábor. Harmaton keltél.
GÁBOR
Mégis elkéstem. Mások megelőztek.
RÉKA
Ijedten menekül vissza az anyja szerepébe. Ezt most nem kellene a
lányom rovására megint fölemlegetni. Legyen elég magának, Gábor fiam, hogy Réka is fölvette a maga
keresztjét.
GÁBOR
Miután eljégmadárkodta a közös szándékunkat.
RÉKA
De mióta magát elvesztette, többé sosem lett jégmadár. Egy pillanatra sem! Nem volt annak
öröme, egyetlen szárnyas moccanása.
GÁBOR
Röpködött pedig az elején.
RÉKA
Az elején! Az elején! Mindennek elejéről az Isten maga is megfeledkezett. Oda szánta az embert
az Édenbe, mégis kiestünk belőle.
GÁBOR
Asszony volt annak is az oka.
RÉKA
Türelmetlenül. És Ádám azalatt mit csinált? Malmozott, ugye? A lámpához. Mondd meg neki, Réka, a véleményedet! Felejtse el, Gábor, a
kezdeti szándékokat, s maradjon tiszta és őszinte a folytatás. Tudom én, hol jár megint az esze. A
gyerekkori mesefán, meselakodalommal. Tudhatná pedig: bölcsőben csak a királyok gyermekeit
szokták eljegyezni.
GÁBOR
Azok voltunk. Királyfiú és királylány.
RÉKA
Mi pedig szegények voltunk. A gyarlóságunk volt csak nagyobb a szegénységünknél.
GÁBOR
Kellett az állami fizetés.
RÉKA
Kellett. Madarakból nem lehet megélni.
GÁBOR
A jelek szerint hűségből sem.
RÉKA
Nekem ezt mondhatja. A lányomnak ne emlegesse. Sót ne hintsen a nyílt sebeire, mert kiforrázom
a szemét, Gábor.
GÁBOR
Jól teszi, Borbála néni, ha védelmébe veszi. Én is védem őt magamban – magam ellen.
RÉKA
Hát te is védeni próbálod, vedd tudomásul, hogy a világ tele van emberrel. És mindahány
elindulhat magának társat keresni. S mindahány harmaton indul. Kapaszkodj ki, fiam, a királyi
bölcsődből. Próbáld megérteni, hogy a világ sokszemélyes.
GÁBOR
Az ember szíve pedig: egyszemélyes. Csakhogy Rékánál több volt a hely…
RÉKA
Hozzád is befért még egy dongalábú! De legyen az is elfelejtve. Nézd el a lányomnak, hogy a
bölcsőből nem egyenest a te karodba repült.
GÁBOR
Megbocsátom neki. Csak sohase felejtem.
RÉKA
Indulatát most még visszafojtva. Istenem, Gábor. Kétszer találkozott a
halállal egy lány miatt, aki nem kerülhette el az élet kísértéseit. A két halálnál többet érne most az élet
vállalása, a kötelező felejtéssel. Többet érne, mert ez a nehezebbik.
GÁBOR
Ezért bocsátottam meg neki, Borbála néni.
RÉKA
Felcsattan. Felejtés nélkül pedig nem adom a lányom! Ne legyen
magának semmije, még váltóinge sem! Csak a felejtésben legyen gazdag. Ehhez az egy hozományhoz
ragaszkodom.
GÁBOR
Mert a világ sokszemélyes. A világ tele van emberrel. Stég Antalokkal. A maga lelkén száradjon
ez! Maga hajszolta Rékát a bajba!
RÉKA
Engem gyalázhatsz! Őt többé ne merd bántani! Ha nem felejtesz: kár volt keresni téged. Hát
édenkertnek nézed még mindig a világot? S magadat egy szál férfiúként pöffeszkedő Ádámnak benne?
Hát van neked orcád, édenkertnek nézni a világot? A lámpához. Réka, te ne
szólj most bele. És ne sírjál! A lányomnak hull a könnye, de én megmondom neked… szemébe
mondom magának, Gábor!
GÁBOR
Hallgass ide, Réka! Még ő áll az erdő felől!
RÉKA
Én állok az erdő felől! Úgy jön a házamba, mint egy szakállas próféta! Nézi az ember a szép fiatal
arcát, mégis azt kell mondania: ez maga Jeremiás és Mikeás egy személyben! Csak panaszkodik és
ostoroz! Egyenest az Ószövetségből jön ide! Tíz véres körmével az ember kikaparja a jég alól, és azzal
folytatja, amivel elment húsz esztendeje! Száz esztendeje! Ezer esztendeje!
GÁBOR
Magával ilyenformán nincs tárgyalnivalóm! A többit Rékával én elintézem. A kettőnk bánatába
ne szóljon bele!
RÉKA
Menjen haza szépen, fiam. Egy Jeremiáshoz, Mikeáshoz, Malakiáshoz nem adom a lányom. Ijedten. Ő menjen, ha akar! Én nem adom áldásom.
GÁBOR
Adta már egyszer, és rossz helyre adta! És attól, hogy megesett a lánya, csendesebben is beszélhet.
RÉKA
Mit mondtál? Mit merészeltél mondani? Arcul üti. Ó, istenem! Bocsáss
meg, Gábor! Kérlek, bocsáss meg nékem. Nem én voltam! Nem Réka volt. Nem a te Rékád volt! Nem,
nem én ütöttelek meg. Nézz rám. Nyisd ki a szemed! Nézz rám, és bocsáss meg nekem. Bocsásd meg
édesanyámnak. Őt bántottad meg, nem engem. Engem többé nem lehet bántani. Énnekem nem fáj a
te kezedből a korbács sem. Bocsáss meg, Gábor. Ostorozz meg engem. Egy pillanatra elvesztettem a
fejemet. Öncsalás volt. Azt gondoltam, értelme van a vezeklésnek. Azt gondoltam, visszaszereztem
valamit az igazamból. Minden bűnnek el kellene évülnie egyszer. Az apagyilkosokat is kiengedik a
börtönből. Nézz rám, Gábor. Azt sem bánom, ha gyilkosnak nevezel. Egy gyermekkori álmot oltottam
ki, de visszatértem hozzá – és hozzád, és nekem nincs már több ösvényem. Nincs utam semerre.
Tenélküled az én számomra járhatatlan már a világ.
GÁBOR
Ne játsszunk többet, Réka. Nem szabad már minekünk játszani.
GÁBOR
Dobd le magadról a maszkot, Réka, hagyjuk édesanyádat, mondjon, amit akar, üssön is engem,
nem bánom. De mi ketten ne játsszunk többet! Vesd le azt a kendőt, gyere, mossam le arcodról a
ráncokat. Kék hajadból poroljuk ki a lisztet. Minek neked az őszülő haj? Most húsz esztendeje
édesanyádnak nem is volt ősz haja.
GÁBOR
Meg is előzted őt az átváltozásban. Amikor beléptem, megesküdtem volna rá, hogy valóságosban
is őt látom. De elárult mindjárt a hangod. Azzal nem tudtál becsapni.
RÉKA
Semmivel sem tudlak már becsapni.
GÁBOR
Csak a játékos arcoddal. Ráncot játszik, szigorú Borbála-ráncokat.
GÁBOR
Nem látod magad a tükörben. Öregséget játszik!
RÉKA
Ezt fogja játszani most már mindörökre.
GÁBOR
Hagyd ezt a keserves játékot, Réka!
RÉKA
Hagynám. Ó, de nagyon hagynám! De ő nem hagy engem!
GÁBOR
Követelem! Mosd le azonnal a ráncaidat!
RÉKA
A ráncaimat? Sírva. Azokat mosni már nem lehet. Csak felejteni. De te
nem tudsz felejteni.
GÁBOR
Mindent, mindent elfelejtek! Csak ezt a játékot hagyd abba. Hol a kék szalagod, a piros-fekete
szoknyád, a virágos mellénykéd? Hol van, akit én itthagytam? Mi történt itten?
RÉKA
Kerestelek. Mindössze csak annyi történt… Veled ott… megállt az idő. Hozzám nem volt kegyes.
Az ő kezében éltünk itt fenn.
RÉKA
Úgy nézel, mint az idegent. Mit tudjak most tenni, Gábor? Úristen, mit csináljak az arcommal?
Ne bámulj rám gyanakodva! Nem hazudok! Nem játszom az ősz hajamat, nem mímelem a ráncaimat!
Isten bélyegeként arcomra égett a játék! Nem érted? Nem bírod fölfogni? Veled megállt az idő, de
miattad engem kétszeresen is meghajszolt. Mit tudjak most már csinálni? Bogozom, közös irányba
terelgetem itt a kettőnk útját, amely végleg elválik, ha már csak arra emlékezel, aki voltam. Teljesen
hiábavaló az én fáradozásom.
GÁBOR
Nem! Nem hiábavaló! Először is kösd hátra azt a fekete kendőt, ne gyászolj már engem.
Előkerültem! Előkerültem, és hozzád fogok öregedni.
RÉKA
Csöppet fiatalodva. Ebben szívesen állok rendelkezésedre. Ha melletted
maradok, behozzuk gyorsan, amit elmulasztottál. Egy év alatt hetet foglak öregbíteni. A
tükör előtt. Különben is hol az a szigorú ránc? Nézz a szemembe, s mondd igaz lelkedre: hol a ránc?
GÁBOR
Mintha valóban… De hadd simítsam el a másikat is a szemed sarkában.
RÉKA
Az nem ránc! Az vadmacska. Huh! Megijedtél! Félj tőlem, rettegjél! A félelem öregbít!
GÁBOR
Tőled mindig is féltem.
GÁBOR
Féltem az ígéreteidtől. Akkorákat hazudtál, hogy meg lehetett bújni mellette.
RÉKA
Ha már hazugság, legyen teteje. Kacag.
GÁBOR
Féltem a változásaidtól. Hol pisis leányka, hol már eladó nagyleány. Tűzmadár, jégmadár, és ki
tudja, micsoda…
RÉKA
Vesd a hátad megé! Olyan egyforma leszek: csak győzd visszasírni a madaras színjátékot.
RÉKA
Hogy még jobban félj: lásd a mozgásomat is! Táncmozdulatok.
Borbála anyám vagyok én tenéked? Nyisd ki jobban a szemedet! Vegyél engem szemügyre kicsit
férfiasabban, te mélázó merengés!
GÁBOR
Én? A kerítésedre ugrik mindjárt a kakas!
RÉKA
A nyakába penderül. A kakas! A sarkantyús, a nagy taréjú!
RÉKA
Elbírod még te a jégmadarat?
Megszólalnak a jégcsapok.
GÁBOR
Kinőtt újból a szárnyad.
RÉKA
Megkerült! Megkerült, amit elejtettem! Boldog isten! Növeszti már a szárnyamat!
GÁBOR
Jégmadár, jégmadár, piros fejű kék madár. Ülj meg egy szikrát a térdemen. Kalimpál a szíved.
Remeg a kezed. Mély árnyék a szemed alatt. Hófúvás a homlokodon. Sokat éjszakáztál.
RÉKA
Csak éretted. Senki másért.
GÁBOR
Éjjel tisztulnak a vizek, de álmatlanságban őszül az ember is. Hova lett a jégmadár kicsi
lábnyoma? A fehér keresztecskék itt vannak lám a szemed sarkában. Szegénykém…
RÉKA
Kedvem lenne földhöz verni téged, mint egy tükröt. Nem azért hoztalak vissza, hogy tükröm
legyél. Te sajnálsz engem, Gábor! Már csak szánakozás van benned.
GÁBOR
Hóterelő jégmadár. Sokat szenvedtél.
RÉKA
Nem szenvedtem. Ne szánj engem. Magadat szánd, hogy üres már a szíved. Már csak a
lelkiismeret szól belőled. Azzal pedig Isten elé készüljön a férfi, ne asszonyhoz.
GÁBOR
Megint rosszul szóltam!
RÉKA
Hófúvás a homlokodon! Csupa sajnálat vagy irántam, és egyéb semmi!
GÁBOR
Ó, én üres szívű szamaritánus! Hát úgy legyen! Nem szenvedtél, nem szánlak, és hírét sem
hallottam a lelkiismeretnek! Olyanná lettem, mint te voltál valamikor. Boldogan csácsogó
lelkiismeretlenség!
RÉKA
Már megint: a voltál! A hajdani! A valamikori! Már megint a múlt. Az elmúlt. A nagy Semmi, a nagy Szakadékban! De még
a semmiben is volt lelkiismeretem.
GÁBOR
Erős és hatalmas, amely mindent kibír! De téged nem kínzott. Erről ne beszéljünk!
RÉKA
Holnapra hagyod, ugye! És az egész hátralevő életünkre! Ó, be szép napok várnak ránk!
GÁBOR
Szememre hányod, hogy üres a szívem. Mivel adtam reá okot?
RÉKA
Súgja nekem a Fennvaló.
GÁBOR
És azt nem súgja, hogy rajtad az Isten maga sem bír eligazodni? Ha igazat szólok: én csak sajnálat
vagyok! Hazudni merészelnék! Nyílnak a vércsekarmaid! És fordítva hasonlóképpen. Fölemlegetni
neked semmit sem lehet! Rettegsz már az elmúlt fél órától is.
RÉKA
Mert sóbálvánnyá mered az ember mindentől, amire visszanéz!
GÁBOR
Nem tudok így veled menni! Képtelen vagyok!
RÉKA
Mert jól tudom, hogy ami fájdalmad volt, az titkos örömöd lett. Jólesik ugye, hogy minden
pillanatban sóbálvánnyá meredj! És ilyenkor azt mondd, hogy megesett lány vagyok.
GÁBOR
De hiszen azt édesanyádnak…
RÉKA
A két szemedben láttam a sóbálványt! Amikor húsz év után ide beléptél: abban a pillanatban is!
GÁBOR
Akkor én mit tudjak csinálni?
RÉKA
Mintha mi sem történt volna, a régi kedvességével. Várj! Várj, madár,
várj! Réka most hazaröppen, fölveszi a piros-fekete szoknyáját, a virágos réklit, amit oly nagyon
hiányoltál. S ha még van ereje hozzá: szeme sarkából is eltünteti a jégmadár lábnyomát. Így nem
indulhatok el veled az utcán. Legyünk egymáshoz illők. Várj, madár, várj! Én nemsokára jövök. Csak
sóbálvánnyá ne légy aztán, ha meglátsz. Amíg jövök, öregedjél te is valamicskét. Gondolj nyugodtan
a múltra, és attól öregszel. Én csak a jövőre gondolok, de ládd, otthon felejtettem a fiatalságomat.
Szegény, szánandó asszony, feledékeny is vagyok már. Feledékeny is vagyok már… Itt ülj meg, hallod!
Itt várjál engem.
RÉKA
Kifelé hátrálva, miközben Gábor követi. Egy röppenés, két röppenés,
akkor aztán nézd meg Rékát!
GÁBOR
Gyermeki reménykedéssel. Te megint jégmadárkodni fogsz?
RÉKA
De mindörökre csak teveled. No, menj vissza várakozni. És közben tisztogasd a lelked. Homály
ne maradjon benne.
GÁBOR
Az ajtóból. Várlak, várlak homálytalanul.
RÉKA
Eredj be! Eredj be! Addig nem tudok elmenni.
Gábor vissza a házba.
Kint a hóban. Most az egyszer még segíts, Istenem! Add vissza a szárnyam. Csak annyi időre, hogy
hazaszállhassak, felöltsem a piros-fekete szoknyámat, virágos réklimet. Jégmadarad voltam,
repülhettem, ha kedvem tartotta. Mit tettél velem? Ólomnehéz a testem és a lelkem, törött a szárnyam.
Pedig csak egyetlen röppenés kellene még, annyi fiatalság, hogy azt a romolhatatlan embert egy
pillanatra bár elkápráztassam. Kivezetted őt a jég alól, de látom, Uram, hóval fújtad be a szívéhez
visszavezető utamat. Idegen vagyok már neki, de ha egy szikrányit segítesz engem, újra elfészkelődöm
a lelkében. Elesik, föltápászkodik, mintha repülni szeretne, de újra elesik.
Szárnyam, szárnyam, kedves társam. Hová lettél te az életemből? Hová lettél? Hová lettél? Elvonszolja magát.
DÁNIEL
Be. Fiam! Menekülj! Meneküljünk innen!
DÁNIEL
Két okból is, fiam. Stég Antal nem halt meg! Stég Antalt húsz évvel ezelőtt a lova messzire vitte.
Azóta nem mutatkozott a faluban, de a híred most újból idehozta.
GÁBOR
Isten segélje továbbra is.
DÁNIEL
Nem segéli! Ellened hergeli. Azt mondta: jég alatt voltál mostanáig, ő majd a föld alá teszen.
Menjünk innen!
GÁBOR
És a másik veszedelem?
DÁNIEL
A jégmadár! A csapodár! Becsüld meg, fiam, Isten csodáját, és menekülj minden
jégmadár-asszony közeléből.
GÁBOR
Nélkülük mit sem ér Istennek bármilyen csodája. Maradnom kell, édesapám.
DÁNIEL
Mire mentek ti ketten? A reggel s az alkonyat. Az ő életének fele már elmúlt.
GÁBOR
Én azt is látom, aki volt az alkonyat előtt. Akivel gyermeki menyegzőt tartottunk az ágak hegyén.
DÁNIEL
Most még látod. Aztán majd fényüket vesztik az emlékeid. Ébredj föl végre, fiam!
GÁBOR
Ha igaz, amit mondanak: húszesztendei jégálomból nem felébredtem?
DÁNIEL
Álomból álomba zuhantál. Téged kétszeresen kell fölébreszteni. Nagy az Isten kertje a Hargitán
innen s a Hargitán túl. Válassz más társat magadnak.
GÁBOR
Az ember szíve csak egyszemélyes, édesapám.
DÁNIEL
Ki hirdette meg ezt? Hol tanultad ezt?
GÁBOR
Éppen hogy édesapámtól.
DÁNIEL
Amilyen anyád volt: olyan lélek csak egy volt.
GÁBOR
Azt mondom én is. Amit Rékán kívül teremtett az Isten: fölöslegesen csinálta.
DÁNIEL
Átok rajtad, hogy amit egyszer megláttál, nem szabadulsz tőle. De még fel is magasztalod a
rabságodat! Csapdába lépett farkas – a csapdáját dicsőíti.
GÁBOR
Ember embernek csapdája. Nem én rendeltem így!
DÁNIEL
Ez az asszony rajtad rémzsineg és kerítőháló, sövényháló, csapó háló, függő háló és fedeles háló,
rókafogó lepedő és farkasfogas vascsapdája, nem érted? Nem veszed észre?
GÁBOR
Életemben és halálomban is ő talált meg engem. Legyen rémzsineg és százféle háló! Ő talált meg
engem.
DÁNIEL
Mint a horog a halat. De nem találtok már! Mindent el kell felejteni.
GÁBOR
Semmit sem lehet elfelejteni.
DÁNIEL
Már csak az a mienk, amire még emlékezhetünk? Jövődnek már csak a múltat látod? Az
emlékezést hagyd mireánk, öregekre. Neked nem itt a helyed, az emlékezés golyózáporában.
GÁBOR
A székely gyermeknek tizenkét éves korától apja mellett volt a helye a golyózáporban is. Felejtésre
ne tanítson engem, apám!
DÁNIEL
Akkor az erdő és a mező boldogabb nálunknál. Mert egyik esztendő a másikat el tudja felejteni.
GÁBOR
A szálfa sem felejti, hogy valamikor csemete volt. Nézze meg az évgyűrűit.
DÁNIEL
Majd elmúlnak a káprázataid, s Réka fog ezért a legtöbbet szenvedni.
GÁBOR
Az én szavaim nyoma látszik az arcán. Eladósodtam nála, édesapám. S ne mondja, hogy
kifogytunk a csodákból. Réka fiatalodni ment. Réka mindenre képes.
GÁBOR
Fenyegetőleg. Semmilyen! Ki ne ejtse még egyszer a száján, amit fennen
kiabált róla. Ki ne merje mondani!
DÁNIEL
Verjél agyon, fiam. A halálom árán is csak mentő szavakat dobok feléd. Semmi gyűlölet nincs
bennem, csak a sugallat, hogy kimerítettük már Isten csodáit, és többé nem számíthatunk senkire,
semmire, csak önmagunkra. A földre sújtott már valamennyiünket, fel is támasztott időlegesen
bennünket, de minden jel arra mutat, hogy a kísérletezést velünk befejezte. Felügyelőnk folytatólag:
a Nagy Romlás. Tégy, amit akarsz, fiam. Nem állhatok már utadba…
Lónyerítés, majd ablaküveg csörömpölése. Puska csöve mered rájuk.
Csönd.
Ne bomolj, Stég Antal! Jegyességedet az én fiam nem rontotta meg. Mert ő is áldozat és ő is
kárvallott!
GÁBOR
Odaáll a puska csöve elé. Jól van, Stég Antal. Ha azt akarod, hogy mi
ketten is szót váltsunk: lőjél csak. Lőjél, hogy mindkettőnket eltemessen végleg a Nagy Romlás. Ha
megteszed, vedd úgy, hogy holtomban kérek bocsánatot tőled, aki úgy szeretted Rékát, ahogyan rajtad
kívül csak én tudom szeretni. Ha a te szíved is csak egyszemélyes, tisztelni fogom az igazságodat, Stég
Antal. Akkor menjünk ketten, harag nélkül a mindent megbékítő hó alá.
A láthatatlan Stég Antal a fegyvert visszahúzza. Lónyerítés, majd távolodó lódobaj, és csönd.
DÁNIEL
Csodálattal nézi Gábort. Gyermek voltál, fiam, s még inkább annak
láttalak eddig a pillanatig. De már Isten sem módosíthat azon, hogy kinőttél a féltéseimből. Rövid már
az én karom tehozzád…
GÁBOR
Öleléssel. Nem kell azért úgy elszomorodni, hallja! Nem édesapám nősül,
hanem a fia.
DÁNIEL
Csak azt sajnálom a te nevedben is, hogy legényember többet sose leszel. Hanem özvegy, az igen.
Időnap előtt.
GÁBOR
Úgy beszéltük meg Rékával, hogy hozzám fiatalodik.
DÁNIEL
Ámen. Stég Antal pedig egyszer mégis meglő téged, fiam. Nem tudok én már rajtad segíteni. El.
Csönd. Gábor belehallgatózik az éjszakába. Távoli lónyerítés. A puskát kézbe veszi. Kintről Réka
hangján kántálás hallik. „Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária…” Gábor leteszi gyorsan a fegyvert.
KISRÉKA
Kintről. Adjon isten sokakat, sok karácsony napokat, bort, búzát eleget,
a pohárnak feneket, hogy ihassunk eleget.
GÁBOR
Hát akkor gyere be!
Az idő évgyűrűinek fénykarikáiból Kisréka jön. Hajdani, húszéves anyjának hasonmása. Úgy nézi
Gábort, mint akit álmában látott már.
KISRÉKA
Zavartan. Bort, búzát eleget, a pohárnak feneket…
GÁBOR
Kiáltva. Réka! Te jégmadár! Ölbe kapja, csókolja, majd újra
bámulja elhűlten.
KISRÉKA
Hát ez mi volt? A kántálónak perecet adnak, nem csókot.
GÁBOR
Édesapám ha látna! Ó, a hitetlen, ha látna! Kiront. Édesapám! Jöjjön
vissza hamar, édesapám! Be. Még jó, hogy elment. Sóbálvánnyá meredt volna.
Réka! Te jégmadár! Újra csókolná.
KISRÉKA
Állj meg, ember! Hát csak így, ajtóstul, tokostul?
GÁBOR
Ahogy régen mondtad: ajtóstul, tokostul!
KISRÉKA
Szerencséd, hogy olyan nagyon ismerős vagy nekem.
GÁBOR
Még szép. Zetelaki Gábor vagyok.
KISRÉKA
Mint az a másik? Akit elvitt a Nagy Romlás?
KISRÉKA
És honnan tudod, hogy én Réka vagyok?
GÁBOR
Csak úgy gondoltam. Az eperfa tetejéről!
KISRÉKA
Hát eperfán ülsz?
GÁBOR
Az egy régi eperfa volt. Kivágtam már.
KISRÉKA
Mégis a tetején ültél. No jó. És még miből gondoltad, hogy Réka vagyok?
GÁBOR
Abból, hogy elmentél fiatalodni.
KISRÉKA
Nem kellett az nekem.
GÁBOR
Itt-ott azért kellett. Kék hajadban az ősz szálak… Szemed sarkában a jégmadár lábnyomai… Most
már bevallhatom neked: a szívem szakad meg a sajnálattól. Talán nem is magamat sajnáltam…
KISRÉKA
Tréfás vagy, hallod-e? Tudom! Tudom már, honnan ismerlek!
GÁBOR
Egy gyermekkori menyegzőből.
KISRÉKA
Fejét rázza. Álmomból. Én téged nemegyszer megálmodtalak.
GÁBOR
Hát azt el is vártam.
KISRÉKA
Azért olyan magosan ne hordd az orrod. Álmomból tudtam, hogy valahol elindult valaki, aki
mindig is hozzám készülődött, aztán jött, jött, koptatta értem a vascsizmát…
GÁBOR
És a szívét! A szívét leginkább!
KISRÉKA
És akkor azt mondtam, mármint arról, akit álmomban láttam: ez a fiú kedvemre való. Minden
porcikámnak való. Mintha reám szabták volna. Testemnek, lelkemnek való…
GÁBOR
Csókolná. És testemnek, lelkemnek való!
KISRÉKA
De nem ily nagy hirtelenséggel, hé! És aztán: te voltál a bűnöm.
KISRÉKA
Mert egyszer-egyszer ugyancsak álmomban, olyan bűnös voltam, hogy fölébredve nem mertem
az apám szemébe nézni.
KISRÉKA
Veled helytelenkedtem.
KISRÉKA
Így ahogy elnézlek: soha senki mással.
GÁBOR
Megint hozzálódítasz, de nem bánom: úgy legyen. Mindig csak velem.
KISRÉKA
Mindig csak teveled.
GÁBOR
Isten, aki hallod az égben az asszonyi beszédet! Ámbár úgy kell nekem! Miért kell nekem
kérdezősködni? Minden baj abból támadt, hogy a kérdezősködéstől nem tudtam megtartóztatni magam.
Ez volt a bódító italom. És az emlékezés. De már ezután inkább leharapom a nyelvem. Ami volt: jégbe
fagyjon! Temesse el a Nagy Romlás véglegesen.
KISRÉKA
Furcsákat beszélsz.
GÁBOR
Játsszál, játsszál, jégmadaram. Úristen! Visszajöttél a régi, játékos kedveddel!
KISRÉKA
Ismered tán a régi kedvemet is? Hát én is ott járkáltam? Az álmaidban?
GÁBOR
Ó, ha csak annyi lett volna! Csak járkálás. Egyéb is volt.
KISRÉKA
Ugyanaz volt? Szűz Máriám! Ugyanaz?
GÁBOR
Már legényke koromban! Ha nem tudnád!
KISRÉKA
Akkor mehetünk gyónni.
GÁBOR
Te már gyóntál egyszer. És reánk szakadt az ég.
KISRÉKA
Ránk szakadt az ég? Nem észleltem. Hát ilyen könnyen szakad benned az ég? Csöppnyi
gyónástól?
GÁBOR
Már nem fog szakadni. Már alája tartom ezután a vállam. Csak ne legyen több gyónás.
KISRÉKA
Ennyi volt. És a te bűnöd?
GÁBOR
Főleg ez volt. Ölbe kapja. Csók.
GÁBOR
Szaporítsuk! Játék, hempergőzés. Jégmadár, jégmadár, piros fejű kék
madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, te kacagó jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?
KISRÉKA
Hiszen te vagy az a gyalogos! Álmom hozta gyalogos!
GÁBOR
Réka, Réka, te huncut, te áldott, te átkozott, csodatevő jégmadár! Az arcod miatt már nem sírsz
ugyebár?
KISRÉKA
Nem sírok, nem sírok. Az arcomnak párja van már! De nem a tükörbeli! Hanem amit a szemed
és a kedved mutat, Zetelaki Gábor!
GÁBOR
Csak a szemem? Csak a kedvem? Annál több is, te tündérarcú boszorkány. Az egész életem!
Levetted a vállamról az öregedés gondját. Homálytalanul és szánakozás nélkül csodálhatlak, miként
a világ csodálja majd a faragott kapunkat: állította Zetelaki Gábor és neje, született Árvai Réka.
KISRÉKA
Csakhogy én nem vagyok Árvai Réka. Hanem apám után, aki négyéves koromban ellopott
anyámtól engem: Stég Réka. És azonfelül: Kisréka. De már nagyobbacska Réka vagyok én is!
GÁBOR
Halkan. Nem igaz. Te most megint játszol. Azt mondtad nekem, hogy
elmész piros-fekete szoknyát, virágos mellénykét ölteni, az arcodat eligazgatni…
GÁBOR
Kitörve. Ne hazudj! Ne hazudj! Stég Antalnak szeretője, Stég Antalnak
lánya, ne hazudjatok nekem, ne kápráztassátok a szemem, és legalább az Istent magát hagyjátok
nyugton, mert rajtatok már ő sem bír eligazodni! Kisréka, nagy Réka, Kicsi Romlás, Nagy Romlás! Ne
játssz velem! Ez már kegyetlenség!
KISRÉKA
Nem vagy már az, akit álmomban láttam.
GÁBOR
De te igen. Magához rántja. De te igen! Érted én már meghaltam kétszer
is.
RÉKA HANGJA
Átkozott légy, Zetelaki Gábor! Átkozottak legyünk mind a ketten! Átkozott legyen a perc, amikor
megismertelek!
Fegyverdörrenés, egymás után kettő.
GÁBOR
Kifelé, szaladva. Réka! Réka! Jégmadaram, Réka! Eltűnik a
Nagy Romlás felé vezető ösvényen a hónak omlásába.
KISRÉKA
Édesanyám! Édesanyám! Ne fuss halálodba, Zetelaki Gábor! Kiszalad Gábor
nyomában.
BÓDI
Hangja kintről. Megállj, gyermek! Legalább te maradj meg nekünk!
KISRÉKA HANGJA
Édesanyám!
BÓDI HANGJA
Helyben maradsz!
A hónak morajos omlása.
KISRÉKA
Jön Bódival. Édesanyám! Édesanyám, drága! Nélküled maradtam, és
egyedül hagytál engemet! Mi történt itt, Vencel bácsi? Mi történt, mondja meg!
BÓDI
Nem bízott már a hangjában sem. Kikapta a fegyvert a kezemből.
KISRÉKA
De mi történt? Mi történt? Jaj istenem, Vencel bácsi!
BÓDI
Beléptél te is, lányom, az életbe. Ez történt.
KISRÉKA
Keressük meg őket!
BÓDI
Több csodára már nincsen reményünk. Bugyogtasd csak a könnyed, lányom. A bánatunkat
engedjük bár szabadjára hangtalanul, mint a vérszivárgás. Árvai Rékát és Zetelaki Gábort Isten
nyugtassa meg.
KISRÉKA
Mi lesz most már velünk, Vencel bácsi?
BÓDI
Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink, mert
lassanként már csak ők beszélnek rólunk. Csak lenne elég mécsesünk a várakozáshoz.
KISRÉKA
Bódi térdére ejtve fejét. Engem anyám megátkozott.
BÓDI
És mindahányunkat az ég. A dühöngő magosság.
Függöny.
Jegyzet
Az Advent a Hargitán mindkét változatát közreadjuk. Több okból is. A Tiszatájban, 1985 decemberében közölt darab, melyet naplójegyzeteinek tanúsága
szerint (Heródes napjai – Debrecen, Csokonai Kiadó, 1994) 1984. október 4-én fejezett be, az alábbi
megjegyzéssel: „A jégmadárral elkészültem. Új és valószínűleg végleges címe: Advent a Hargitán”. A darabot a
Nemzeti Színház az eredetileg 1985. december 20-i tervezett időpont helyett 1986. január 2-án mutatta be Sík
Ferenc rendezésében. Zeneszerző: Orbán György; díszlettervező: Bakó József; koreográfus: Pesovár Ernő;
jelmeztervező: Schäffer Judit. Szereposztás: Árvai Réka, Kisréka – Kubik Anna; Zetelaki Gábor – Funtek Frigyes;
Bódi Vencel – Sinkovits Imre; Mária – Götz Anna; Zetelaki Dániel – Agárdi Gábor. A Nemzeti Színház előadása,
mely Sík Ferenc elképzelésében betlehemes keretjátékkal is gazdagodott, ezt a változatot játssza. S némi
módosításokkal, keretjáték nélkül, s a közösségi motívumok elhagyásával, a stúdióváltozat is azonos az eredeti
anyaggal, némely apró, színészek és rendező általi módosításoktól eltekintve.
Amikor a Szépirodalmi kiadásában, a Tiszatáj-beli közlést követően a
Szépirodalmi Kiadó gondozásában jegyzetünket írtuk, nem szólhattunk arról, hogy a premierre a román diktatúra
nem engedte el az írót. Ma már azzal is kiegészíthetjük a tényeket, hogy a premier betiltása, majd az 1986. január
2-i bemutató a felső politikai vezetés két tábora közötti harcban telt el, melyben a Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba,
Szokai Imre képviselte álláspont győzött, mely politikai és szellemi fordulatot hozott a hivatalos Magyarországnak
a romániai magyarság sorsával kapcsolatos álláspontjában.
Az előadás videokazettán jutott el a szerzőhöz; aki azután a méltató kritikai írások nyomán, több ponton átírta
játékát. S ezt tekinti véglegesnek, de a Nemzeti Színház-beli változat sem vesztette el becsét, s a további
előadhatóság szempontjait.
Az 1986. január 2-i bemutatót követően csaknem két évvel, 1987. november 20-án látta a szerző: 1988.
május 2-án a századik előadás ünnepére került sor, melyen Sütő András szintén nem lehetett jelen. Így levélben
köszöntötte kedves színészeit, melyet az előadás végén Sinkovits Imre olvasott fel:
Örökké tartó Advent
Amikor szomorúságban fogant reménységben leírtam ezt a szót: Advent –
amikor úgy éreztem, hogy torkomban a keserves szorítást új színdarabommal – időlegesen bár – vigasszal
enyhítem –
amikor a folyamatos sikaszói éjszakák hajnalba fordultak –
nem sejtettem, hogy ennek a zúzmarás szónak az értelme oly mélyen sorsomba fonódik.
Advent a Hargitán.
Advent a szívemben, mely enyhületre vágyik apák, anyák, gyermekek és unokák szétszóratásában.
A betlehemi csillag felé fordulók öröme betelt hamarosan, ám aki a legkisebb szellemgyermekének hangját,
sírását és kacagását is hallani szerette volna: még karácsonyok múltával is egy örökké tartó Advent kötelékében
táplálta reményét: egyszer tán eljön a nap, amikor szavait színész szájából hallja, emberi világának bánatát színpad
közvetíti – az értőkhöz, a sorsunkat fölvállaló sokasághoz.
Amely íme, ma este is jelen van, s amelyet újból csak a képzeletem láthat, köszönthet: Isten hozta Önöket
a századik előadásra.
Nem láttam az elsőt, nem láthatom most a századikat: örülök mégis, hogy elmondhatom Sinkovits Imrének,
Agárdi Gábornak, Kubik Annának, Götz Annának, Funtek Frigyesnek, Bubik Istvánnak, Sík Ferenc rendezőnek
és mind a többieknek, akik egy magányos álomból színpadi valót teremtettek: köszönöm, barátaim, hogy
felkaroltátok Advent távoli gondjait. Köszönöm az osztozást abban a sorsban, amely az emberlét törvénye szerint
éppenséggel a megosztottságban enyhül és fordul reménykedésre.
Köszönöm a Nemzeti Színháznak, hogy pillantása oda is elér, ahol sem érdem, sem érdek, sem becsvágy,
sem dicsőség nem tülekszik a hiúság vásárának terén, csupán csak egyetlen gondolat virraszt: a sajátosság
méltóságát megértő humanitás, a tisztességben megért fennmaradás változatlan reménysége.
Hát akkor szép estét, jó estét és boldogabb felvirradást kívánok mindenkinek a közeli távolból.
Sütő András
Az újabb jubileumra 1991. december 23-án került sor, amikor az előadást követő ünnepségen Jókai Anna,
az Írószövetség elnöke köszöntötte a szerzőt, aki az alábbi levelet írta a társulatnak:
A 200. előadásra
Miután minden megesett velünk, aminek Isten szándéka szerint az volt a rendeltetése, hogy a fejünkre
szakadjon, újból megülhettem egy keveset a Hargita térdén, ahol valamikor a Nagy Romlás veszedelmein
tűnődve rengeteg szomorúságot vetettem papírra. S annak, amit átéltem és elgondoltam, címet is adtam:
Advent a Hargitán. A formája pedig színdarab lévén, azt mondtam magamban: menjen, amerre lát, keressen
magának színészt, rendezőt, mondja el szomorúságát a még szomorúbb embereknek, Erdély meghajszolt
népének.
Hogy ezután mi történt, hosszadalmas lenne elmesélni.
Most csak a velejét mondom.
A pártilag és államilag megtervezett boldogság országában az általános vigalom felelős őrmesterei ezt az én
színdarabomat nem engedték szóhoz jutni, sőt hajszát indítottak ellene, hogy valamiképpen máglyára kerüljön.
Gondolati kihágás bűnében elmarasztalva halálra ítélték.
Menekíteni kellett.
A budapesti Nemzeti Színház hajlékában kapott azután szállást, védelmet; a darabokra szaggatott, de meg nem
semmisített összmagyarság eleven és fájdalmas gondolatának művész hordozói megértették az erdélyi Advent
segélykiáltó szavait, fölpártolták a hazájában kiátkozott szerző mondandóját, és vállalták bátor kiállásuk
kockázatait. Az előadást pedig, amelyet minden tiltások, sőt diplomáciai fenyegetőzések ellenére is
megtartottak, 199 alkalommal ismételték meg, nagy sikerrel.
Ezért e mai esti 200. előadáson minden gondolatom s jó érzésem feléjük száll; a magyar színházi művészetnek
ama szabadcsapatához, amely sötét erőkkel dacolva fényesen emlékezetes Advent-estékkel ajándékozta meg
Magyarország és Erdély színházkedvelő polgárait, és hadd tegyük hozzá: azokat, akik megannyi szellemi
divathullám ellenére is hisznek a színpadi művészet közösségi hatóerejében, eszméltető szerepében. Nép?
Nemzet? Magyar nemzeti kisebbség? Történelmi tragikum és üldöztetés? Van, aki betegesen individualista
módon értelmezett világpolgárságában csak legyinteni tud e fogalmakon. „Elvakultságok!” De friss rajtuk a
vérfolt, a nyelvi-etnikai üldöztetés mindennapi bizonyítéka. Művészi meggondolásokon innen és túl az Advent
együttese azt is megértette, hogy az emberi szenvedést, a kisemmizettek szomorúságát nem lehet esztétikai
kategóriák szerint megítélni és elosztogatni. A szenvedés nem tűri az irodalmárok spekulációit. Egy híján
kétszáz telt ház igazolja állításunkat.
Isten éltesse és áldja az Advent a Hargitán teljes együttesét.
Hálával és forró köszönettel:
Sütő András
Az erdélyi Advent-turnét 1992 májusában a színház vezetése úgy alakította, hogy a 225. előadásra
Marosvásárhelyen kerüljön sor (május 28.). A jubileumra a rendezőhöz címzett sorok:
„Emberi bánat, örök sajogás” Sík Ferencnek, aki az Adventnek is rendezője
Kedves Feri!
Téged célozlak meg a szavaimmal, meg azzal a kérésemmel, hogy igazságos elosztás végett vennéd át tőlem
az elismerésnek, hálának és jó kívánságnak ama virágcsokrait, amelyek a 225. előadás után, új sorozat elején
megilletik az Advent aranycsapatának tagjait. A főszereplőket éppúgy, mint a betlehemes pásztorokat, avagy a
kántáló lányokat.
A legelső kézfogást pedig feléd nyújtom. Mert valójában Te vagy mindennek az okozója. Ebben a mai
rendezőcentrikus világban, amikor egy Shakespeare is elmehet borítékos sorsjegyet árulni, ha nem akad rendező,
aki felpártolja, manapság, amikor a magyar színjátszásban minden produkciónak nagy becsülete van – kivéve a
magyart, bizony figyelemre méltó a rendező, aki azt mondja az ő felfogását korszerű cinizmussal tagadó köröknek:
uraim, a legrosszabbat is vállalom.
A darab sikerét, s annak minden következményét (manipulált, olcsó siker, populizmus, népi-nemzeti
elmaradottság, sorsproblémák, kollektív nyavalygás stb.) vállalom.
Köszönöm tehát, Feri, hogy művésztársaiddal együtt vállaltad az egyetemes emberi szenvedésnek azt a
részecskéjét, melyet hordozói révén erdélyinek is nevezünk. Kiderült közben, hogy ez nem divat, nem nacionalista
székelykedés, hanem igen-igen tartós, egyetemesen tapasztalható emberi bánat, örök sajogás az emberi szívben
és elmében.
Most, hogy vállalkozásunk igazát a 225. telt ház is megerősítette, változatlanul vallom, hogy a színpadi siker
kettős építkezés eredménye. Húzhatod, míg a világ, a színpad harangjait, ha azok nem a függönyhúzás pillanatával
kezdődőleg szólalnak meg a Nézők seregének tudatában is; ha a színpadi torony mása nem épül meg a
Kollektivitás lelkében is.
Tenéked és társaidnak sikerült e kettős építkezés. Ha Isten éltet, megpróbáljuk ezt egy következő drámával
is.
Nekem nehogy megöregedjetek!
Marosvásárhely
Sütő András
A 250. előadásra 1993. november 3-án Temesváron került sor. A Kétszázötven törvénytelen Advent címmel írt levelet Higyed Imre, a temesvári Csiky Gergely Színház művésze olvasta fel.
Kétszázötven törvénytelen Advent
Színjátékom 250. előadásán Temesvárott köszöntöm a budapesti Nemzeti Színház együttesét.
Közel egy évtizede már, hogy az Advent a Hargitán már-már diplomáciai háborút okozott Magyarország és
Románia között. Bukarestben paranoiás riadalom támadt annak hírére, hogy Sík Ferenc, Sinkovits Imre, Agárdy
Gábor és társaik színre akarják vinni Zetelaki Gábor és Árvai Réka szomorú történetét. A diadalmas nemzetiszocialista román hatalom köreiben rettegést keltett egy árva magyar szó: Advent, és álmatlan éjszakát
okozott a székelyek szent hegyének emlegetése. Hargita! – Hargita! – suttogták egymás közt sápadtan a
kultúraktivisták, és beteg tudatukban újból honvéd tűnt föl a Hargitán.
Tény és való, hogy a drámaszerző, az író képzeletbeli haderőit is kirendelhette volna a szent hegy
megszállására. Nem tette. Hanem katonák helyett a fiait, lányait sirató szülőföld bánatát vette számba; a Nagy
Romlás lélekomlasztó veszedelmeit, s a szerelmes szívnek virrasztását az örök várakozás mécsesei körül a
kegyetlen Időben.
Számomra felejthetetlen maradt a pillanat, mikor említett művész barátaim üzenetére, mely akkor bátor
szembeszállás volt a magyar kultúrpolitika bürokratáival is, azt válaszolhattam: köszönöm a szolidaritást, a
színházi sztrájkig menő társulat küzdelmét száműzött színdarabomért! Erősítsétek magatokat az én szándékommal
is: vállalom Romániában a törvényszegésnek nyilvánított előadás következményeit!
Elvileg szólván Bukarest mai napig sem vonta vissza tiltakozását.
Azóta lám, elérkeztünk a 250. előadáshoz.
Azóta új reményeink lobbantak föl az egekig és hanyatlottak vissza, mint annyiszor az elmúlt hetven
esztendőben. Csak fájdalommal szólhatok hát arról, hogy amit az én színdarabomban szigorú ítészek múló
társadalmi jelenségnek véltek: mai napig is vészesen, sőt tragikusan időszerű.
Alkotó szándékaimban erősít engem a vélem rokonlélek: Ablonczy László is, a Nemzeti Színház igazgatója.
Alapvető, kollektív jogainak híján, a jövőbe vetett reményét veszítve az erdélyi-romániai magyarság
folyamatosan menekül innen, elhagyja ezeréves szülőföldjét. Történészek szerint a magyar honfoglalás előtti
századokban itt élő avarok ugyancsak hetvenesztendős, borzalmas szárazság következtében tűntek el mindörökre
a Kárpát-medencéből. Adja Isten, hogy az elmúlt hét évtized politikai időjárásbeli mostohaságai, a jogtalanságnak
reményhervasztó aszálya után, önvédelmi küzdelmünk hanyatlásában ne juttassuk magunkat az avarok sorsára!
De kérdést hallván az esztétika irányából, hagyjuk nyugodni az időnek mélyén az eltűnt népeket. A kérdés
így szól: mi végett és mi okon említek én efféle népmozgalmi tragédiákat? A drámaírás nem történetírás. Ezt
minden gimnazista tudja. Ám azt is tudni kell, hogy a művészi Szép, az esztétikum meghatározott térben és időben
születik, mégpedig az emberi eszmélet magányos éjszakáiban; ember által tehát, aki korának gyermeke, krónikása
és alávetettje, akit szégyen ölne meg és gyalázat emésztene el, ha sorsának nem merne a szeme közé nézni.
Számomra tehát Élet és Irodalom páros viszonylatában az élet, az emberi ésszel még mindig fölfoghatatlan csoda
az elsődleges. A „vers csak cifra szolga”. Tán ezért sikerült kívülrekednem megannyi köldöknéző, de még Onánra
is emlékeztető művészi kotériákból. Már zsenge ifjúságomban tapasztalhattam, hogy csak fanatikus dilettánsok,
irodalmárkodó divatmajmok abszolutizálják és fecsegik mindenek fölé az ember művészi ténykedését, isteni
princípiummá minősítvén a steril spekuláció, kávéházi tohuvabohu „intellektuális” szellentéseit.
De most újból befogom a számat, még mielőtt kanászgatyás mucsainak neveznének. Ugyanis figyelmeztető
közbeszólást hallok: „Íróként ön épp az írók ellen beszél?” Pedig Isten látja lelkemet: éppenséggel javukra szólnék,
a felfogásom szerinti igaz művészet érdekében füstölgök haszontalanságok ellen, mondván: az emberi eszméletnek
ezt a csodáját csakis az alázat s az élet szentségének tisztelete mentheti át a jövőbe. Mostani egyetemes válságából
csakis a tömegeknek újból feléje forduló érdeklődése vezetheti ki. Nem tudni, hogy erre még sor kerül-e.
Intellektuális gőgjébe és öncélúságába fulladtan, mániákusan hirdetett függetlenségének olyasféle értelmezésével,
hogy akár az Isten: önmaga által létezik – könnyen kieshet az Időnek rostáján. Vigasztaljuk magunk, hogy
költőnek, drámaírónak azért még mindig van kihez szólnia. Komoly szavakkal, létkérdésektől, nemzeti
sorsproblémáinkról is. Annak ellenére, hogy ez utóbbiakon magyarságundorban szenvedő tollforgatók kéjes
élvezkedéssel fenik a nyelvüket. Fenik régóta magának a Nemzeti Színháznak és igazgatójának, Ablonczy
Lászlónak törekvésein is már-már irracionális gyűlölettel. Mert anyagiakért, szellemi őrhelyekért indítanak
zsurnalisztikai szuronyrohamot az egész magyar nyelvterületen, Erdélyben is. Számomra épp ezért nem csekély
vigasz, hogy az Advent 250 telt házat ért meg, s akik megnézték: nem ingyenvacsora reményében ültek be a
nézőtérre. Amit pedig az előadás a szívükbe plántált: az Erdély nagy romlásának valóságos gyásza, az önfeladás,
a világgá menekülés közösségi tragédiája. Egy halálba hulló provinciával pedig óhatatlanul megsemmisül minden
EGYETEMESNEK nevezett örök emberi princípium is. Azzal áltatom magam, hogy mulandó történelmi
napokban zajló „színpadi történetem” múlhatatlan, és általánosan emberi szenvedélyek játéktere is! A hargitai
Nagy Romlás tövében vergődő lelkek végzete nem csupán a magyar diaszpóra, hanem az objektív Idő is, amely
sajnálkozás nélkül kacagja szembe az individuum szubjektív Idejének törékenységét. Élni, szeretni az élet végső
határain túl is! Íme a vágy, az álom, amelyben személyes és egyszeri létünk metaforája a színdarabom alaphangját
is megszabta: egy szél kapta-sodorta füstfellegecske, mely végleg elenyészik a közönyös ég alatt.
Emberi törvénytelenségnek áldozataiként isteni törvény árnyéka vetül ránk: véges emberi létünk drámája,
a Halál, amely helyet kért magának színdarabomban is. Legyen bár ez munka, káprázat s öncsalás: e törvény
tagadásának és tudomásulvételének minden szomorúságát belesűrítettem. Minek vajon? A dolgok kimondásának
vigaszát remélve itt is, most is, az Advent 250. előadásán.
Kelt Marosvásárhelyt, 1993 novemberében
A 275. előadásra 1994. február 29-én került sor, melyre az alábbi jó kívánság érkezett:
275
A háromszázadik előadás felé ballagó színpadi munkámról szólva örömöt, hálát, színháznak,
színészcsapatnak, rendezőnek járó elismerést kellene rikkantanom. Veszem is hát a mély lélegzetet, torkomban
sorbaállítom szépen a szívmeleg szavakat, de lám, különös érzés, nem csillapítható sajogás vesz erőt rajtam,
miközben régi vágyam, álmom erdélyi olvasóimmal, színjátékaim nézőivel együtt kérdi szüntelen: miként
lehetséges, hogy míg az én adventi történetem Budapesten a 275. előadást is megérte: – Marosvásárhelyt,
avagy bármelyik erdélyi magyar színházban a bemutatás szándékáig sem jutott el.
A tiltások, üldöztetések idején egyszerre hány színház is hozzákapott: lelkesülten gyürkőzött neki a biztos
kudarcnak, ugyanis három direktor mondhatta minden kockázat nélkül: „Mérget veszek rá, hogy nem
engedélyezik!” És úgy lőn! mindenki életben maradt.
Egyedül a darabot fojtották meg, csapták agyon a pártállam kultúrböllérei.
Azóta eljött az áhított szólásszabadság, az Advent-előadásához senkitől sem kell már piros pecsétet szerezni,
direktorok nem emlegetik a mérget, ám a hajdan betiltott darabot sem.
Ezért kapaszkodom újból a budapesti Nemzeti Színház Advent-játszó aranycsapatának vigasztaló szándékába:
munkámat még elhozzák egyszer Erdély városaiba, Árvai Réka és Zetelaki Gábor gyászt viselő szülőföldjére.
Isten segélje őket közös reményünkben.
Marosvásárhely, 1994 novemberében
A fülszövegen közreadjuk az Advent a Hargitán hazai és külföldi sikerének állomásait. A Nemzeti Színház
erdélyi turnéja alkalmából 1992. március 21-én Kolozsvárott, és a 27–28-i marosvásárhelyi előadását Sütő
András is megtekintette.
1993. június 6-án a kisvárdai előadáson, december 4-én a bécsi Evangélikus Templomban a Bornemisza
Társaság vendégeként, továbbá 1994. június 2-án a debreceni előadáson a szerző is részt vett.
Más hivatásos együttes nem mutatta be Sütő András játékát – Romániában sem.
A dicsőszentmártoni amatőr színjátszók előadását említhetjük még, melyre szintén íródott levélke:
Dicsőszentmárton
Advent a Hargitán… Ennek a színdarabnak alig-alig van olyan mozzanata, amely nem a szerzőnek személyes
sorsából szakadt ki.
Erre most csak egyetlen példát hozok föl. Keserves évtizedeken át magam is a Nagy Romlás szakadékában
éltem. S amikor suttogó szavaimat erős kiáltásként dobtam föl az égre, a Romlásnak minden gyűlölete és
pusztító ereje rám szakadt, eltemetett engem, és Isten csodájaként térhettem csak vissza az életbe. Talán azért
is, hogy megannyi megíratlan mondandómból e néhány szót a dicsőszentmártoni magyaroknak papírra vessem:
Isten hozta őket az Advent a Hargitán ma esti előadására!
1992 februárjában
Sütő András
A Nemzeti Színház-beli előadás szövegkönyvének összeállítását külön köszönöm Makádi Juditnak és Csepeli
Sándornak, aki az Advent a Hargitán mind a 276 előadásának ügyelője volt.
|