Az álomkommandó
|
| a sonderes, a sonderes |
| holtak pásztora sonderes |
| a kérészéltű sonderes |
Zenekari kíséret.
| poklok tanúja sonderes |
| égeti gyermekét, anyját |
| a kérészéltű sonderes. |
SUTTOGÁS
Holtak pásztora, ne csüggedj. A szolgálat letelik, fehér függönyös ablakaival Theresienstadt vár bennünket! Poklok tanúja, ne csüggedj!
Zenekari kísérettel teljes férfikórus.
| elmondaná mindenkinek |
| szörnyű titkát a sonderes |
| de csak hamuja szólhat majd |
| isten előtt a semmiben. |
FÉRFIHANG
Kósza hírből támadt remény. Ökörnyálszállongás őszi tarlók felett, ne kapj utána, sonderes! Birkenauból szabadultan elmondaná mindenkinek szörnyű titkát a sonderes.
FÉRFIKÓRUS
Zenekísérettel.
| de csak hamuja szólhat majd |
| isten előtt a semmiben |
| ha fél esztendő teltével |
| sonderes éget sonderest |
| halottat az élő halott |
| a sonderes a sonderest. |
SUTTOGÁS
Álmaink rabvárosa, Theresienstadt! Isten veled! A megbocsátó nagyvilágnak bármikor bemutatható mintarabság: isten veled…
Nászinduló hangjaira fölmegy a képzeletbeli színház függönye is. Menyasszonyi öltözékében Krisztina lépdel boldogan Mussfeld főlövész karján. Sonderesek bámész csapata kíséri. Dr. M. hosszan és megrendülten néz utánuk, majd felhajt még egy pohár konyakot, és ellenkező irányban gyorsan távozik. Mussfeld Krisztinát kivezeti a színről. Néhány pillanat múlva fegyverbe szólító kiáltás minden irányból. „Aufstand! Aufstand!”* A sonderesdalra hurrákiáltás zuhog. Az auschwitzi haláltábor tizenkettedik sonderkommandójának felkelése kezdődik. A reménytelenség reménye. Géppisztolyok, kézigránátok, robbanószelencék hangja; vérebek ugatása, sebesültek jajgatása. SS-üvöltések, parancsszavak: „Kehrt euch!”* Megszólal a tábor szirénája. Felkelő sonderesek SS-őrökre tüzelve rohannak a szögesdrót kerítés felé, soknyelvű kiáltással: „A Visztulához! Bajtársak, a Visztulához!” A két őrtoronyból az SS-őrök tüzelnek. A sebesültek nem maradnak a színen, hanem elvonszolják magukat a színfalak mögé.
Manó jön, vele szemben dr. Adler.
DR. ADLER
A Visztulánál találkozunk. Igyekezzék, kolléga úr!
MANÓ
Nem mehetek. A gyermekeim… Nem látom sehol a fiamat, a lányomat.
DR. ADLER
A fiát ne keresse, kolléga úr! És ne adjon róla több álomjelentést.
MANÓ
Miért ne adjak?
DR. ADLER
A holtak nem álmodnak.
MANÓ
Mit beszél ön? Mit beszél, doktor úr?
DR. ADLER
Kriegsmaterial. Akarja látni? A csontvázát akarja látni?
MANÓ
Úristen! Az ájulás határán. A csontvázát… Az én Robi fiam csontvázát… Ezt tették, míg odavoltam. Humánusan, hogy ne kelljen látnom… Ordítva. Doktor úr! Ez nem lehet igaz! Lerogy a lépcsőre.
DR. ADLER
Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére! S mert Manó közben a boncterembeli láda felé kúszik, majd abba belekapaszkodik. Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz!
MANÓ
Van még a világon iszonyat, ami nem lehet igaz?
DR. ADLER
Jöjjön, Manó úr! Meneküljünk!
MANÓ
Miért, uram? És kiért?
DR. ADLER
A személyes szabadságáért! Jöjjön már!
MANÓ
Szabadság? Az enyéim nélkül? Kinek kell az, uram?
DR. ADLER
Pillanatokon belül itt rekedünk! Jöjjön!
MANÓ
A ládát átölelve. A fiam koporsója mellől? De miért tette? Miért tette ezt a Hauptsturmführer*?
DR. ADLER
Ostoba kérdés! Menjünk!
MANÓ
Szépen megegyeztünk… És mit hoznál a közös vállalatba?
DR. ADLER
A saját cipőjét gumicsizmára cserélve. Itt fülelnek le mindjárt…
MANÓ
Álmot, uram… A gyermekek álmait… Az egyidejűségek csodás jeleit… Vegyesvállalat üvegkalitkával… Elcsípni… Az ébrenlét partján elcsípni a menekülő álmot… Robi fiam! Gondolhattam volna… Dr. M. a szemembe kacagott, és azt mondta: nem eszik mesét a markomból… Sír. Ennyit ért az egyezségünk…
DR. ADLER
Megragadja. Hülye ámokfutó… Gyerünk!
MANÓ
Nem! A fiamat kell tőle számon kérnem!
DR. ADLER
Miközben már kifelé cipeli. Őrült ember! Őrült!
MANÓ
Már kintről. Számon kérem a fiamat! Számon kérem!
A sonderesek csapatai elzúdulnak a szögesdrót kerítés felé. Dr. M. szobájában cseng a telefon. Mussfeld jön dr. M. oldalán. Kiáltozva magányos sonderes rohan a többi után. Mussfeld utánalő.
MUSSFELD
Kutyák! Rühös kutyák! Majd én megmutatom nektek a zsidók istenét!
DR. M.
Mélységes csalódással a sonderesek „hálátlan viselkedése” miatt. Nézd meg, mi lett az orvosaimmal. Adlerrel mindenekelőtt. És a boncsegéddel!
MUSSFELD
Igenis, százados úr! Rohantában. Lázadó kutyák! Bolsevista férgek!
DR. M.
Belép a szobájába, fölveszi a telefonkagylót. Igen, doktor Haupsturmführer! Szervusz, Thomas! Semmi bajom, nem voltam itt. Igen, a teljes sonderkommandó föllázadt. Nyolcszázhatvan ember. Igen, ez már szervezkedés volt. Nem tudom. A halál tudata járt és szervezkedett köztük. Nevet. Jól mondod, Thomas. Politikai biztosuk a halál. Még egyszer köszönöm, hogy azt a lányt megvizsgáltad. Persze. Szaporodásra tör minden, ami él. Azért vagyunk a világon, hogy megfékezzük a selejt népek szaporodását. Legyen végre minőségi világ. Szervusz, Thomas. Leteszi a kagylót.
Manó jön, kezében pisztoly.
DR. M.
Egy pillanatra meghökken, majd a legnagyobb nyugalommal kérdi. Mi van, Manócska?
MANÓ
Hände hoch!*
DR. M.
No nézd a felkelésben megkésett boncszolgát! Eltanulja papagájként a parancsszavainkat. Hogy mondtad, Häftling?*
MANÓ
Két kézre fogja a pisztolyt. Hände hoch!
DR. M.
Hände hoch! Újabb álomboltocskát nyitottál, Manó? És jutányos áron rám sóznád az álmodat, hogy erős vagy, hős, sonderes lázadó?
MANÓ
Még egyszer mondom, százados úr: föl a kezekkel!
DR. M.
Kurta nevetéssel. Sokért nem adnád, ugye, hogy ezt a látványt magaddal vidd Jahvénak* a túlvilágra? Boldogan mesélnéd neki.
MANÓ
A fiamnak mesélném, százados úr. Akit ön megsemmisített.
DR. M.
Nagyon érdekes degenerált csontjai voltak. Adler rég kifőzte már, de te még mindig hordtad ide nekem az álmait. Ez volt az egyezségünk, Manó? Élő álmokra szólt, nem hullalátomásokra, kis hazudozó zsidócskám.
MANÓ
Hände hoch!
Első trombitaszó.
DR. M.
Hallgasd csak! Elkéstél. Hőstettről szeretnél mégis odafönt mesélni Adonájnak?
MANÓ
A fiamnak, százados úr. Tudom, gyönge vigasz, és nagyon csekély elégtétel. Hände hoch!
Második trombitaszó.
MANÓ
Krisztina lányomat kérem iderendelni.
DR. M.
Fölemelt kezekkel? Micsoda stratéga. Nevet.
Harmadik trombitaszó.
DR. M.
Az utolsó trombitaszó, te víziós emberke. Nézzél csak körül. Minden őr, minden gépfegyver a helyén. Minden a régi helyére került. Egyedül te kerülsz új, szokatlan állapotba.
Vezényszavak, SS-őrök sorakozásának hangjai. Manó aggodalmasan hallgatózik körbe. Befellegzett.
DR. M.
És minden folytatódik. Es geht immer weiter, weiter, weiter.
Manó a pisztolyt leereszti. Dr. M. int, hogy tegye az asztalra elébe. Engedelmeskedik.
DR. M.
Úgy, szépen! És most Hände hoch! Cserebere!
Manó fölemeli a kezét. Reszket.
DR. M.
A pisztolyt kézbe véve. Látod, így is megy ez. Csak zsidó kell hozzá. A pisztolyt nézegetve. A partizánok lopták be nektek, ugyebár? Nem játékpisztoly?
MANÓ
Ön erről most meggyőződhet, százados úr.
DR. M.
Letérítenél engem a tudományos kutatás útjáról, Häftling?
MANÓ
Nem tetszik engem agyonlőni?
DR. M.
Te sem akartál engem.
MANÓ
A szabadulás reményében. Észre tetszett venni, hogy én csak…?
DR. M.
Nem csak! Hanem annál többre merészkedtél! Lázálomba estél. Gyávaságból lázálomba! Meg akartál engem alázni, Häftling. A német birodalmat szeretted volna magad előtt látni – fölemelt kezekkel. Mondd, nem vagy te poéta?
MANÓ
Ön nemegyszer álomboltosnak nevezett engem. Talán joggal. Én valóban elhitettem magammal, hogy ön a tudományos kutatás embere. Akinek haszna lehet az én ikergyermekeim álmaiból. Robert fiam, Krisztina lányom hasznos dolgokat álmodott önnek… és mégis…
DR. M.
Legalább most ne hazudj! Álomföljegyzések irattartóit mutatva. Amit itt összefirkáltatok: csupa hazugság! Időnyerés végett, Häftling!
MANÓ
Az ön szolgálatára…
DR. M.
Valld be, hogy a telepátiás álmok nagy részét magad ötölted ki.
MANÓ
Esküszöm, százados úr… Csak egy-két alkalommal. Amikor Krisztina lányom álmatlanságban szenvedett, és nagyon megijedt, hogy íme, itt a reggel, tovament meddőn az éjszaka, perceken belül jön az álombegyűjtő, és itt állok üres lélekkel, egyetlen szál szép látomással sem tudom fogadni. Csak ekkor segítettem őt ki. Egy apának ezt mindig meg kell tenni.
DR. M.
És egyik segélyálmod az volt, hogy megalázol engem. Hände hoch! Lőhettél is volna, de morális elégtételre, gyönyörre vágyol, mi? A durva és primitív cselekvést megveted.
MANÓ
Én az elején hálás voltam önnek, hogy a sonderkommandóban velem maradhattak a gyerekek…
Mussfeld jön, bokacsattogás.
DR. M.
Adler doktor?
MUSSFELD
Őreink agyonlőtték, százados úr!
DR. M.
Veszteségének döbbenetével. Hogy merték? Tudtom nélkül legjobb boncolóorvosomat! Hogy volt merszük? Ostoba fajankók! Dühében fel-alá járkál.
MUSSFELD
Kézigránát volt nála.
DR. M.
No és? A boncszolga kezében pisztoly volt. Nem merte használni. Gyáva népség ez, Mussfeld! A tettekkel hadilábon állnak. Tudhattátok volna!
MUSSFELD
Egyik SS-őrünket az égő kemencébe dobták elevenen. Adler is segített.
DR. M.
Segített! Mímelte nyilván a cselekvést! Manóhoz. Ő is kuncsaftod volt, Häftling? Nálad vásárolt álmot? Lázálmot a hősiességről? Mussfeldhez. Tudjátok, mit veszítettem azzal a tudós zsidóval? Ikrek százait boncoltattam vele, és ezután kellett volna mindent összegeznünk! Ott álltunk már a kanadai ötös ikrek titkának kapujában! Hülyék! Az egyébként hűvös, némelykor szinte már letargikusan szenvtelen dr. M. már-már őrjöngve folytatja. Csontokkal igazoltuk, hogy igenis vannak degenerált népek. Vannak! És semmi keresnivalójuk Európa térképén. Minekünk kell minden üres teret betöltenünk. De kevesen vagyunk, értitek? Minden, ami nemes: keveset szaporít, ezért van több egér, mint oroszlán! Adlerrel ott tartottunk, hogy benépesítjük oroszlánokkal a földet… és ők agyonlövik a legjobb embereimet. Agyalágyultak! Elmeháborodottak! Hirtelen elhallgatva megáll Manó előtt, és hangját visszafojtva folytatja. Kevesen vagyunk, de többen leszünk, ha ti egyáltalán nem lesztek. És mind a többi degenerált fajta. Mussfeld! Ennek az álomszatócsnak a thymusmirigyét akarom látni. Felrúgta bátran a külsőségeket, köszönés helyett pisztollyal állított be hozzám. A belsőségeit akarom látni. A szívét – mikroszkóp alatt! Vidd innen! Zur Sektion!* Ordítva. Zur Sektion! Kétségbeesetten. Elment a legjobb boncolóorvosom. Menjen a boncszolga is. A veszett fejsze nyele.
MANÓ
A lányomat… Krisztinát láthassam legalább… Csak egy búcsúpillanatra.
DR. M.
Hiszel a feltámadásban?
MANÓ
Nem tudom… Talán…
DR. M.
Higgyél! Ott vár téged a feltámadás, ahol az egész választott néped. A semmiben.
MANÓ
Közel hajolva a századoshoz. Hauptsturmführer úr… doktor M. – doktor Mors.
DR. M.
A golyó előtt oldódik a nyelved.
MANÓ
Sírgödör… Amit telehordtam a gyermekeim álmával. Romolhatatlansággal a romlást.
DR. M.
Kurta nevetéssel. Ó, romolhatatlan vigécálmok!
MANÓ
És ne… ne… ne mondja rám senki, hogy tévedtem. A halál torkában, túl minden jón és rosszon, a választás lehetőségétől megfosztottan… két gyermek életének bilincsével a csuklómon mi mást tehettem volna?
DR. M.
Mit játszhattál volna, mint hamis lojalitást?
MANÓ
Az ítélkezés jogát ily esetben maga az Isten is elveszti. De ha jól megnézi majd ön mikroszkóp alatt a szívemet… a häftlingszívet… parányi betűkkel ott olvasható majd az egyetlen vigasz…
DR. M.
Nocsak!
MANÓ
…hogy a halálnak is van halála, doktor Mors!
DR. M.
Próféta lettél, Manócska! Mussfeldhez. Vidd ezt a Habakukot innen!
Mussfeld megragadja Manót. Az dr. M. lábához veti magát.
MANÓ
Az isten nevére kérem, százados úr!
DR. M.
Próféta volt! És már megint féreg!
MANÓ
Egy pillanatra láthassam a lányomat. Egy búcsúpillantásra.
DR. M.
Mit perceg még a szú doktor Morsnak?
Mint aki most fogja fel a mélységes sértést; felrúgja Manót.
DR. M.
Mit pofázik a prófétakukac? Mit kíván még a sírgödörtől?
MANÓ
Bocsánat a kínban kimondott szavakért… A lányomat… Krisztinát szeretném látni, mielőtt…
SÚGÓ
Mielőtt Mussfeld tarkón lőne…
Manó a fejét rázza. Ezt a szöveget nem mondja.
DR. M.
Krisztina lányod elhagyta már a tábort.
MANÓ
Elhagyta! Még térden állva. El tetszett őt engedni… Theresienstadtba! Ez volt mindannyiunk álma, százados úr! Theresienstadt! Áldja meg önt az Isten! Hosszan nézik egymást. Manó reménnyel, dr. M. cinikus mosollyal. Áldja meg ÖNT a fennvaló…
Lassú függöny. Színpad sarkából Zénó segédrendező jön elő.
ZÉNÓ
Köszönöm, uraim! Függönyt vissza. Isteni voltál, Juliusz! Igazgató úr! Az a rúgás fenomenális! Juliuszra mutatva. Nem tudom, mit szól hozzá a rendező úr.
JULIUSZ
Lelkesítő egy rúgás volt. Az állkapcsom érzi.
AURÉL
Bocsáss meg, Juliusz. Te írtad elő. Kigombolkozik, rágyújt.
ZÉNÓ
Juliuszhoz. De miért rövidítesz a szövegen? Krisztinát szeretném látni, mielőtt Mussfeld tarkón lőne. A tarkón lövést nem mondod.
JULIUSZ
Ezt nem is kell mondani.
SÚGÓNŐ
Kimászik a súgólyukból. Művész úr! Akkor ez a mondat elmarad? Kihúzzam?
JULIUSZ
Húzza ki!
SÚGÓNŐ
Tarkón lövés kimarad. Tarkón lövés kihúzva. El.
ZÉNÓ
De miért? Nem értem.
JULIUSZ
Mert a szó is öl, nemcsak a golyó. Manó pedig élni szeretne még. Egy szógolyóval nem előzheti meg Mussfeld lövését. Érted már, Zénó?
AURÉL
Enyhe kötekedéssel. Még nem érted Juliusz szómágiáját? Teremtő ura, haragos Jehovája, megváltó Istene: a szó. Ez a vallása is. Ti csak úgy gondoljátok, hogy izraelita…
JULIUSZ
Különben nem írnék drámát. Felcsapnék belügyi biztosnak.
Nevetés.
MUSSFELD
Mehetünk kávézni?
JULIUSZ
Negyedóra múlva folytatjuk a próbát, uraim. Abtreten!*
ZÉNÓ
A segédrendező is mehet? Danke.
JULIUSZ
Egyedül az igazgató úrral szeretnék beszélni még. Ha nem sietsz, Aurél…
Zénó, Mussfeld, az SS-őrök kimennek.
AURÉL
Milyen voltam, Juliusz?
JULIUSZ
Épp erről szeretnék veled beszélni.
AURÉL
Akkor még mindig nem tetszem neked.
JULIUSZ
Egészében jó volt. De valami zavart engem. A halálnak is van halála, doktor Mors, mondom neked, és keresem a tekintetedet. Pisztollyal a kezében Manó gyáva ember. De szavakkal ágyúzni képes. A szemed közé szeretném lőni a halál bizonyosságát, de nem figyelsz eléggé rám. Így a gondolat nem talál célba.
AURÉL
Elkalandoztam. Kínos ügy jutott eszembe.
JULIUSZ
Egyetlen kínos ügy az egész életünk. A szerepedre figyelj.
AURÉL
Valamit el kell mondanom neked.
JULIUSZ
Mondd! De kérlek, amikor végre megfejtem a neved értelmét, és doktor Morsnak nevezlek, tapadjon rám az ijedelmed. Homlokon akarlak lőni. Homlokon, mint egy lábatörött lovat.
AURÉL
Mivel, te gyáva Häftling?
JULIUSZ
A halál tudatával.
AURÉL
Doktor Mors ezzel talán nem rendelkezik?
JULIUSZ
Empátiahiányban szenved.
AURÉL
Nem bírja beleképzelni magát a mások helyzetébe?
JULIUSZ
Még a sajátjába sem. A saját halálába sem.
AURÉL
Kivetkőzött a bőréből.
JULIUSZ
Mint minden tirannus. Mondd már azt a kínos ügyet!
AURÉL
A fiadról van szó.
JULIUSZ
Gondoltam.
AURÉL
Tegnap fölkeresett valaki a Belügyi Biztosságtól.
JULIUSZ
És Tomi felől érdeklődött.
AURÉL
Igen.
JULIUSZ
Reménykedéssel. És megmondtad neki, hogy a gyermek az őrület szakadékáig jutott? Megpróbáltad elmondani neki, mit jelent egy tizenöt éves gyermeket kamaszos szervezkedésért hadbíróságilag ötévi börtönre ítélni? És várni, lesni a nagykorúságát, hogy lecsapjanak rá? Megmondtad, hogy néhány nap múlva tizennyolc éves lesz, és az iskola padjából egyenest a börtönbe viszik?
AURÉL
Istenem! Épp azoknak magyarázzam ezt, akik a gyermekpört konstruálták? És három évvel az ítélet után? Post festa?
JULIUSZ
Bocsáss meg. Csak nézelődöm folyton emberi szolidaritás után. Vissza-visszatérő madaras álmom, hogy a fészekből kiesett verébfióka körül csapatostul sírnak-rínak az öreg verebek.
AURÉL
Elmúlik, öreg verébatya.
JULIUSZ
Az álom?
AURÉL
A börtön.
JULIUSZ
Londonban láttam egy embert, égő, lángoló kalappal a fején a sétáló tömegben. Senki egy pillantást nem vetett rá. Mert nem illik kíváncsiskodni. Itt jön-megy az én Tomi fiam, égő kalap helyett ötesztendei börtönbüntetéssel a fején, és senki részéről egy árva tiltakozás. Mert nem illik tiltakozni.
AURÉL
Nem úgy van az.
JULIUSZ
Mert vélekedni kockázatos. Láttál te ősz hajú gyermeket? Tudod, hogy a fiam ebbe beleőszült?
AURÉL
Meg kell védenünk őt az újabb szamárságoktól. Erről akartam neked szólni.
JULIUSZ
Nem értem.
AURÉL
Tomi fiad megesküdött a műszakiak előtt, hogy kegyelmi kérvényével fölverekszi magát a dísztribünre az Elnök elé.
JULIUSZ
Hol? Mikor?
AURÉL
Itt és ma. Az Elnök születésnapján. Madaras álmok helyett erre kellene vigyázni.
JULIUSZ
Félig magamagának. Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.
AURÉL
A másik verebes poéta. De szép! Nagyon szép.
JULIUSZ
Ezt írta legutóbb az Elnöknek. De ilyen szavaktól csak nekem csurog a könnyem.
AURÉL
Hogy önmagát bátorítsa a vallomás előtt. Könnyezés helyett cselekedni kell.
JULIUSZ
Mit cselekedtél?
AURÉL
Meghökken, majd némi habozás után. Megkértem az őrnagyot, hogy esztelen szándékában akadályozzák meg a gyereket. Én mondom el neked, hogy ne másoktól tudd meg.
JULIUSZ
Följelentetted a fiamat!
AURÉL
A figyelmeztetés, épp a gyerek érdekében, nem följelentés.
JULIUSZ
Miért nem nekem szóltál? Miért a belügyi biztosnak?
AURÉL
Mert a mindent megbocsátás bűn a fiaddal szemben. És te nem akadályoztad volna meg ebben a…
JULIUSZ
Miben? Miben?
AURÉL
A botránykeltésben. És épp most, ilyen puskaporos hangulatban, a tavaszi sikertelen merénylet után. Mikor az Elnök feje fölött elszálló madár is gyanús! Nem érted?
JULIUSZ
Nem.
AURÉL
Országos híre ment volna, Juliusz, hogy valaki már megint megzavarta a nemzeti ünnepet. Hoffmann Tamás? Tomika? Nyavalyát! Az állami színház egyik alkalmazottja. És azt kérdezték volna: ki ott az igazgató? És mit keres az együttesben egy börtöntöltelék? Hát nem tartom eleget a hátam? Ezt is vállaltam volna?
A súgólyukból a súgónő mászik elé, s igyekszik elosonni. Juliusz elhűlten nézi, s mutat rá némán.
AURÉL
Álljon csak meg! Maga mit keres itt? Mit csinált ott mostanáig?
SÚGÓNŐ
Riadtan. Bocsánat, igazgató úr… Bocsánatot kérek…
AURÉL
Mit csinált ott, asszonyom?
SÚGÓNŐ
Bocsánatot kérek… A súgópéldányban…
AURÉL
Mi van a súgópéldányban?
SÚGÓNŐ
Zűrzavar… És amiatt…
AURÉL
Mi miatt? És miféle zűrzavar?
SÚGÓNŐ
Az utólagos szövegek… Hoffmann úr kiegészítései…
AURÉL
Mi van velük? Nyögje már ki!
SÚGÓNŐ
Hiányzik róluk a cenzúra pecsétje… És emiatt… bocsánatot kérek… Nem akartam hallgatózni…
AURÉL
No menjen.
Súgónő el.
JULIUSZ
Utánakiált. Asszonyom, maga is besúgó?
A súgónő gyanúsan erős felháborodása, távozás közben. Aurél, Juliusz hosszan nézik egymást.
AURÉL
Azt akarod mondani tehát, hogy én besúgó vagyok.
JULIUSZ
Benéz a súgólyukba, majd összeszedve minden bátorságát. Talán.
AURÉL
Barátomnak véltelek. De hát kötözni való őrült vagy.
JULIUSZ
Így van ez, látod. Káprázatos világ! Én is így gondoltam, hogy a barátommal megyek egy úton. Hát a besúgómmal mentem, káprázatos világ, nem?
Az igazgató letörten nézi Hoffmannt.
AURÉL
Így értelmezted az őszinteségemet. Pedig valakinek tennie is kell valamit a fiad érdekében.
JULIUSZ
Gyönyörű tett volt. Hősi cselekedet. Hazafias.
AURÉL
Kitörve. Cselekedtél volna magad. Bármit, amivel a kölyködet mentheted.
JULIUSZ
Ügyvédek hadára ment el minden pénzem. Mi mást tehettem volna? Gyújtsam föl magam?
AURÉL
Volt, aki megtette!
JULIUSZ
Köszönöm a baráti sugallatot. Álmomban…
AURÉL
Álmomban!
JULIUSZ
…már meg is tettem volna. Mert a szél befújt hozzám az ablakon, és azt mondta: jöjj!
AURÉL
Mert a szelek nem meditálnak! Fújnak!
JULIUSZ
Az ajtó ravaszul fölpattant előttem, és azt mondta: menj!
AURÉL
Mert az ajtó nem filozofál.
JULIUSZ
Én azonban ott hevertem az apai szeretet láncaira verve.
AURÉL
Tudom! Nietzsche! Ilyen a hősöd is a színdarabodban! Csetlik, botlik, morális elégtételre vágyik, és elhajítja a pisztolyát.
JULIUSZ
Mert nem vagyok dilettáns! A hősömmel nem tehetek azt, amit akarok. Nemcsak én látom őt: ő is lát engem, és azt kérdi: Hoffmann úr, amit ön akkor nem mert megcselekedni, miért bízná most rám, hogy megtegyem? És hallgatnom kell rá, mert nem vagyok dilettáns!
AURÉL
Akkor hagyd abba az auschwitzi trilógiákat! Felejtsd már el, hogy zsidó vagy!
JULIUSZ
Felejteném, de nem hagyják. Nem hagyjátok!
AURÉL
Besúgó vagyok tehát, és antiszemita! Hát vedd tudomásul, Juliusz, itt ma este nem lesz előadás. Ezt a szerepet én nem játszom el!
JULIUSZ
Aurél, én ezt nem terád… elsősorban nem terád értettem. Csak mivel magad is ott vagy képviselőként a hatalmasok között…
AURÉL
Ezt a szerepet nem játszom el! Gyorsan kimegy.
JULIUSZ
Aurél! Ez a dráma nem magánügyem… Ez igen fontos lenne…
Csönd. A villany kialszik. Koromsötétség.
JULIUSZ
Világosító! Mi történt? Mit csináltok ott?
Csönd. Deszkanyikorgás, majd léptek zaja. Juliusz zseblámpával világít körbe-körbe. A fénysugár a titokzatos látogatók lépteinek nyomát követi, de senkit sem látni.
JULIUSZ
Riadtan. Ki az? Ki járkál itt? Hé, világosító! Adjátok vissza a fényt!
A léptek kopogása. Suttogás, aminek értelmét nem lehet kivenni.
JULIUSZ
Hé! Kik vagytok, és mit kerestek itt?
E pillanatban kicsapódik a nézőtér szárnyas ajtaja. A város zaja, harsány éljenzés, hurrázás, kórusok hangja: Felicita! Katonazenekar, díszlövések. A nemzeti gárdisták éneklő csapata vonul fel a színpadra. Akármifajta bizarr egyenruha lehetséges. A gárdisták maszkot viselnek. A fanatizmus vigyora. A céltalan őrjöngés változatai. Pogrom előtti hangulat. Egy mutatóujj hiányzik csupán, mely rámutasson bárkire: íme, a bűnös! A lelki, tudati fegyverkezési hajsza felhalmozott energiája. A gárdisták skandált vagy énekelt szövege:
| Miénk az ősi föld, s a dicsőséges múlt! |
| Hordák rémuralma mindörökre elmúlt! |
| Miénk az ősi föld, és miénk a jövő! |
| Pusztuljon az útból minden jövő-menő! |
| Idegen érdek és idegen szó, |
| vesszen mind, aki nem közénk való! |
| Ellenünk van, aki nincs velünk! |
| Akad majd számára kötelünk! |
A gárdisták felcsörtetnek a színpadra. Derengő fény. Juliusz a boncteremből leselkedik rájuk.
I. MASZKOS
Hol vagytok, művész urak? Nem ünnepeltek velünk?
II. MASZKOS
Arbeit macht frei! Nem ünnepelnek, csak dolgoznak.
III. MASZKOS
Majd megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni!
A fenti szövegre énekelve táncolnak. Egyikük észreveszi Juliuszt.
IV. MASZKOS
Né, hol van! Gyerünk táncolni, te komédiás!
Néhányan megragadják Juliuszt, a színpad közepére lökdösik. Körültáncolják.
V. MASZKOS
Táncolj, komédiás! Táncolj!
Egyikük kést ránt.
VI. MASZKOS
Aki nem táncol velünk, az ellenünk táncol! Mozgás!
Juliusz végül a kör közepén a táncosok mozdulatait utánozva csetlik-botlik.
VII. MASZKOS
Így, látod! Csak így vagy közénk való!
Közben az egyik maszkos a díszletet veszi számba, s Hitler képét meglátva, felordít.
I. MASZKOS
Nézzétek, egy idegen pasas képe a falon! Adler asztaláról tintásüveget kap föl, és vágja a képhez. A mi szeretett Elnökünk képe büdös nekik! Idegeneket aranyoztatnak rámába!
II. MASZKOS
Gyerünk a reformátusok internátusába!
III. MASZKOS
Menjünk a katolikusokhoz is!
Énekelve elvonulnak, Juliusz az üvegcserepeket kezdi összesepregetni. Zénó jön.
ZÉNÓ
Mit sepersz, Juliusz?
JULIUSZ
A jövendő cserepeit.
ZÉNÓ
Mi történt?
JULIUSZ
Félig eszelősen. Miénk az ősi föld s a dicsőséges múlt! Hordák rémuralma mindörökre elmúlt!
ZÉNÓ
Mi van veled?
JULIUSZ
Ellenünk van, aki nincs velünk! Akad majd számára kötelünk…
ZÉNÓ
Annyira ne vedd a szívedre.
JULIUSZ
A kötelet?
ZÉNÓ
Aurél dühét. Elmúlik. Kezdhetjük a próbát?
JULIUSZ
Ha doktor M., alias Frank Aurél igazgató úr hajlandó…
ZÉNÓ
Elmenőben. Bolond vagy. Kiáltja. Készülődés, uraim és hölgyeim, a második felvonásra! A tizenkettedik sonderkommandó második felvonása következik.
*
A hangtechnikus bekapcsolja a magnóját. Rámpazaj. Mozdonykürt hangja, vérebek ugatása, gyermeki sírás. SS-őrök parancsszavai: „Alles heraus! Die Zwillinge vorwärts! Alles dort lassen!” Fúvószenekar. A nézőtéren Tomi szalad keresztül. A színpadra fölugorva pisztolyt nyújt át Juliusznak.
TOMI
Apa! Apa! Tedd el gyorsan!
JULIUSZ
Mi történt, fiam? Tomi! Mit tettél már megint?
TOMI
Üldöznek.
JULIUSZ
Kik üldöznek?
TOMI
Belügyi biztosok, kutyák és rendőrök.
JULIUSZ
Hangtechnikus! Kapcsold már ki azt a rámpazajt!
Csönd.
JULIUSZ
Mondd még egyszer, Tomi. Kik üldöznek?
TOMI
Belügyi biztosok, kutyák és rendőrök. Zavard el őket apa, ha jönnek.
JULIUSZ
Én? Hoffmann Juliusz zavarja el a belügyi biztosokat, a kutyákat és rendőröket? Elment az eszed, fiam. És ki engedte meg neked újból, hogy pisztolyt végy magadhoz?
TOMI
A kellékes.
JULIUSZ
Hányszor mondjam neked? Egyszer majd igazi pisztolynak vélik, és meggyűlik a bajod! A pisztolyt zsebre vágja. Nagyon kívánsz egy újabb házkutatást?
TOMI
Tartsd szóval őket, ha jönnek. Én addig beöltözöm a próbához. Nem fognak felismerni. El.
Zénó segédrendező hangja a hangszóróban: „A tizenkettedik sonderkommandó második felvonásának próbáját kezdjük.”
II. Belügyi Biztos fegyveres rendőrrel csörtet keresztül a színháztermen.
JULIUSZ
Hagyd abba, Zénó! Még nem kezdjük. Kedves vendégek érkeztek.
Leszedi a feliratot az akasztófáról.
II. BELÜGYI B.
Fellép a színpadra. Ne mozduljon, igazolja magát!
JULIUSZ
Én? Először talán ön. Önök.
II. BELÜGYI B.
Miközben int a rendőrnek, hogy körbekutasson. Ne marháskodjunk, uram! Ide beszaladt az utcáról valaki.
JULIUSZ
Én nem szaladtam, biztos úr!
II. BELÜGYI B.
Igazolja magát!
JULIUSZ
Már megint házkutatás? Színházkutatás?
II. BELÜGYI B.
Uram, nem babra megy a játék. Igazolja magát.
JULIUSZ
Nincs nevem. Häftling vagyok. És boncszolga.
II. BELÜGYI B.
A papírját, uram! Ne marháskodjunk! A személyi igazolványát.
JULIUSZ
Felgyűri karján az ingét. Tessék.
II. BELÜGYI B.
Mi akar ez lenni?
JULIUSZ
Az igazolványom. Lágerszám.
A biztos elképedve néz Juliuszra, majd közelebb hajolva, a tetovált számot nézi meredten. I. Belügyi Biztos jön, fegyveres rendőr kíséretében.
I. BELÜGYI B.
Megkerült a bandita? Megkerült?
II. BELÜGYI B.
Őrnagy úrnak alázatosan jelentem: azt mondja, nincs neve, közben mégis van, mert elszólta magát: Häftlingernek hívják, foglalkozása boncoló… s a karját mutogatja.
I. BELÜGYI B.
Ökör! Mondtam, hogy fiatal tacskó volt! Miért zavarod Hoffmann művész urat? Nem a mi fajtánk, de mindig lojális volt, és leleplezi nekünk a fasizmust. Színházba nem jársz, te barom? Kéznyújtás. Ne haragudjon, művész úr! Az ismeretségünk egyoldalú, mivel csak én kísérhetem önt figyelemmel… a színpadon… Hehe!
JULIUSZ
Fordítva nem lehetséges.
I. BELÜGYI B.
Mi közönséges halandók vagyunk. Azt a fiatalembert keressük, akinek a kezében pisztoly volt, és ide bemenekült. A rendőrhöz. A kijárathoz!
Rendőr elállja a kijáratot.
I. BELÜGYI B.
II. Belügyihez. Őrmester! Az öltözőket!
II. BELÜGYI B.
Igenis, őrnagy úr! El.
JULIUSZ
De mit történt, kérem?
I. BELÜGYI B.
Majd ha megkerül a tettes.
JULIUSZ
Milyen tettes? Mit követett el a tettes?
I. BELÜGYI B.
Szúrósan. Nem mondta el önnek, amikor ide bemenekült?
JULIUSZ
Nem. Észbe kapva. De nem is mondhatta. Nem voltam jelen.
I. BELÜGYI B.
Hol volt ön tíz perccel ezelőtt?
JULIUSZ
Itt voltam… már nem is tudom pontosan, hol voltam. De tudom már. Odabent voltam a krematóriumban! Következőleg nyilvánvalóan időhúzás végett mesél.
I. BELÜGYI B.
Micsodában?
JULIUSZ
Tetszik tudni, őrnagy úr… itt a krematóriumban ritka csoda történt. Tessék elképzelni: háromezer ember volt a gázkamrában…
I. BELÜGYI B.
Kissé ironikus érdeklődéssel. Csak nem?
JULIUSZ
Egyetlen személy, egy tizenéves kislány nem fulladt meg. Életben maradt.
I. BELÜGYI B.
Életben.
JULIUSZ
A hullahordó sonderkommandósok ott találták a terem bejáratánál a fal mellett hörögve, erőtlenül csapkodva. Fölkapták, kihozták. Adler doktor után szaladtak…
I. BELÜGYI B.
Aha.
JULIUSZ
Adler doktor három Lopelin injekciót fecskendezett gyorsan a kislány karjába, mire magához tért, a két szeme két könnytócsa… Megszólalt. Mama, nem látom már a fényeket.
I. BELÜGYI B.
Ó!
JULIUSZ
A kulcscsontja tájékán bőrkrétával meghúzva ott volt a jel is, hogy a szájában arany van. Aranyfog vagy aranytömés…
I. BELÜGYI B.
Ajaj!
JULIUSZ
Mussfeld, a krematóriumi főlövész golyót akart repíteni a kislány tarkójába…
I. BELÜGYI B.
Igen. És hol van, aki ide bemenekült?
JULIUSZ
Megijedt a szerencsétlen, hogy majd őt vonják felelősségre.
I. BELÜGYI B.
A színpadra kéretem a teljes együttest!
A színészek jönnek rendre. Csevegnek, némelyik szendvicsét majszolja.
JULIUSZ
Jönnek már!
I. BELÜGYI B.
Kérje meg a színész urakat, hogy álljanak sorba.
JULIUSZ
Kérlek, barátaim! Úgy, ahogy az őrnagy úr mondja…
EGY HANG
Ünnepi seggbe rúgás lészen?
I. BELÜGYI B.
Ki az, aki ilyeneket kérdez?
MÁSIK HANG
Ne tessék firtatni. Színésznek és bolondnak nincs törvénye.
I. BELÜGYI B.
Majd lesz! Míg az országban merénylők mászkálnak, és az Elnök életére törnek, mindenre drákói törvényünk lesz!
HARMADIK HANG
Az álmokra is!
I. BELÜGYI B.
Talán azokra is. Mert gyanús eszmék között ellenséges álmok is teremnek. Tudják önök, hogy lefüleltünk egy kémet, aki álmában fecsegett?
MÁSIK HANG
És lesznek álombesúgók is?
I. BELÜGYI B.
Tisztességes hazafinak az álmaitól sem kell rettegnie.
HARMADIK HANG
Dicső, szép dolgot álmodni…
JULIUSZ
Hagyjátok abba, fiúk!
I. BELÜGYI B.
Mondják csak. Legalább megismerkedünk az önök színházának politikai atmoszférájával. És ez állami színház. Mi lehet akkor másutt, ahol semmi felügyelet…?
HARMADIK HANG
A gondolkodás Szodomája, Gomorrája!
EGY HANG
Bárcájuk van a nézetbeli kicsapongásra!
JULIUSZ
Könyörgöm, fiúk!
I. BELÜGYI B.
Majd sor kerül az ilyen bárcákra is. Milyen fegyvereket használnak itt önök?
JULIUSZ
Hatlövetű játékpisztolyokat. Mikulás típus.
I. BELÜGYI B.
Igazi nincs köztük?
EGY HANG
Az igaziak önöknél vannak.
I. BELÜGYI B.
Kedélyeskedve. Mert ugyebár, kés, pisztoly, olló…
MÁSIK HANG
Nem gyerek kezébe való. S a nép még gyermekkorát éli.
HARMADIK HANG
Addig boldog az ember.
EGY HANG
Míg mindennap a seggére vernek.
I. BELÜGYI B.
Szemrehányólag néz Juliuszra. Hagyjuk, uraim, a népet és a seggreverősdit. Nehogy megértsem véletlenül a célzásaikat. Hoffmann úr, látni szeretném a pisztolyokat.
MÁSIK HANG
És nem fogunk úgy járni, mint Ihajcsuhajdiában szoktak?
I. BELÜGYI B.
Juliuszhoz. Ez micsoda már megint?
JULIUSZ
Tetszik tudni… Ihajcsuhajdia a kollégák tréfálkozásaiban egy mesebeli ország, ahol… az illetékesek kedvenc foglalkozása a házkutatás. Ha pedig gyanús dolgokat találnak: ottfelejtenek egy pisztolyt. Ölébe gyűjti a pisztolyokat.
I. BELÜGYI B.
Megjátszott tudatlansággal. Miért felejtenék ott?
JULIUSZ
Hogy a következő házkutatásnál megtalálják.
HARMADIK HANG
És ihaj, csuhaj, börtönben a tulaj!
I. BELÜGYI B.
A tulaj tartson malacot a háznál, ne pisztolyt.
JULIUSZ
A halom pisztolyt a boncasztalra borítja. Tessék!
I. BELÜGYI B.
Hányat csináltattak? Számol.
JULIUSZ
Tizenhármat.
I. BELÜGYI B.
Szerencsétlen szám. De csak tizenkettő van itt.
JULIUSZ
Ijedten. Bocsánat. Nálam van a tizenharmadik.
I. BELÜGYI B.
A pisztolyt vizsgálva. A boncszolga is lövöldöz?
JULIUSZ
Csak szeretne. De végül nem süti el a pisztolyát. Ennél többre vágyik. Erkölcsi elégtételre.
I. BELÜGYI B.
Derék ember.
EGY HANG
Éppen az önök kedvére való!
I. BELÜGYI B.
Dühösen. Elég legyen, uraim, a szemtelenkedésből! Az Elnök életének biztonsága nem gyerekjáték! Mi felelünk ezért, nem önök! És ha civil módra nem boldogulok itt, felléphetek katonaként is. Ártatlan embert megvádolni nem akarok, de jogom és kötelességem minden pofát közelről megnézni. Hoffmann úr, szólítsa elém az embereit. Akivel végeztem, elhagyja a színpadot. Arbeit macht frei, ahogy önök írják itten.
JULIUSZ
Nem mi írtuk. Nekünk írták.
I. BELÜGYI B.
Nem csodálom! Örökös pofázással nem lehet rendet tartani. Kérem az embereit! Más dolgom is van a mai napon!
JULIUSZ
Sorba, fiúk! Hol a női zenekar?
TÖBB HANG
Ruhapróbán. A szabóműhelyben.
A színészek gyorsan felsorakoznak.
EGY HANG
Antreten zum Appel!*
MÁSIK HANG
Stillstand! Mützen ab!*
Mire a biztos ámulatából felocsúdik, a színészek hétig jutnak a számolásban.
A SZÍNÉSZEK
Szabályos katonai fejmozdulattal. Ein, zwei, drei, vier, fünf, sechs, sieben…
I. BELÜGYI B.
Hagyjuk a játékot, uraim!
MÁSIK HANG
Acht, neun, zehn…
I. BELÜGYI B.
Alig titkolt dühvel. Ruhe, verfluchte Hunde!* Döbbent csend. Játszani én is tudok, ha kell. De nem játszani jöttem ide. Aki pedig tovább szemtelenkedik, viselni fogja a következményeit. Rendező úr, tegye lehetővé, hogy teljesítsem a kötelességemet.
JULIUSZ
Kolléga urak! Szépen kérlek benneteket! Viselkedjetek fegyelmezetten. Oberscharführer Mussfeld!
Mussfeld kilép, a biztos alaposan szemügyre veszi. Juliusz tudván, hogy a parókát és álszakállt viselő Tomi is gyorsan sorra kerül, magyarázataival az időt szeretné húzni, már-már csodára várva.
I. BELÜGYI B.
Az úr tehát egy Oberscharführer*…
JULIUSZ
A krematórium főlövésze. Ha nincs annyi Häftling, vagyis deportált, hogy a gázkamrát működésbe hozzák, Mussfeld lövi tarkón a kiválasztottakat.
I. BELÜGYI B.
Ocsmány egy szerep. Köszönöm, elmehet.
Mussfeld távozik.
JULIUSZ
Doktor Adler.
Adler kilép.
I. BELÜGYI B.
A mi kitűnő színészünk.
JULIUSZ
Hauptsturmführer doktor M. boncolóorvosa. Főleg ikreket boncol, hogy dr. M., akit az igazgató úr alakít, de most nincs jelen, megfejtse a kanadai ötös ikrek születésének titkát. Hogy minden német anya legalább öt fiút szüljön a Vezérnek…
I. BELÜGYI B.
Remélem, nem szónokolnak itt önök a gyermekáldás ellen.
JULIUSZ
Isten ments!
I. BELÜGYI B.
Köszönöm, elmehet.
Adler távozik.
JULIUSZ
Első Sonderes!
Első Sonderes kilép.
I. BELÜGYI B.
Miközben profilból is megfigyeli. Olvastam a sonderkommandókról.
JULIUSZ
Ő, kérem, egy hullahordó Sonderes.
I. BELÜGYI B.
A hullahordó Sonderesnek a hangját szeretném hallani.
I. SONDERES
Az enyémet, őrnagy úr?
I. BELÜGYI B.
Igen, az önét, művész úr!
I. SONDERES
Énekeljek?
I. BELÜGYI B.
Ne énekeljen. Mondjon valamit.
I. SONDERES
Torzít talán a lehallgatójuk? Hát kérem… A gázkamrában mi szedjük széjjel a gúla alakú hullahegyet. Legalul vannak a gyermekek, öregek, felül a legszívósabbak… A csuklójukra vontatószíjakat kapcsolunk…
I. BELÜGYI B.
Köszönöm. Hogy hívják önt?
I. SONDERES
Ricardo néven ismer a város. Szegény, de becsületes szülők gyermeke…
I. BELÜGYI B.
A következőt kérem!
Első Sonderes távozik.
JULIUSZ
Második Sonderes! Vontatókommandó!
Második Sonderes előáll.
II. SONDERES
Itt jobbról tizenöt kemencében ég a tűz… a hullákat hármasával rakjuk egy tolószerkezetre…
I. BELÜGYI B.
Tudjuk, tudjuk! A következőt kérem!
Második Sonderes távozik.
JULIUSZ
Harmadik Sonderes!
Harmadik Sonderes előáll.
III. SONDERES
Mi az áldozatok haját nyírjuk, mert az emberi haj a legérzékenyebben reagál a nyirkos és a száraz levegőre, minek folytán időzített bombákhoz…
I. BELÜGYI B.
Ne tanítson engem a bombagyártásra. Elmehet!
Harmadik Sonderes távozik.
JULIUSZ
Krisztina!
Erika előlép.
I. BELÜGYI B.
A mi kedvenc fiatal színésznőnk. De nem Krisztina…
JULIUSZ
Csak szerepe szerint Krisztina. Valójában Erika.
I. BELÜGYI B.
A művésznőt ismerjük, szeretjük, becsüljük. Énekelni is fog a darabban?
ERIKA
Nem, uram. Ebben nem fogok énekelni. Ezúttal csak mesemondó vagyok.
I. BELÜGYI B.
Auschwitzban? Mesemondó?
ERIKA
Álommeséket mondok doktor M.-nek. Vagy talán meseálmokat.
I. BELÜGYI B.
És azt minek? Mi végett?
ERIKA
Tessék elképzelni egy csőre töltött pisztolyt az ember szívének szegezve. Türelmetlen, de kíváncsi pisztolyt. Mielőtt a golyóját a szívbe küldené, tudni szeretné, hogy ez a szív mit álmodott legutoljára. Mert az élettel együtt az is kell neki, amit az élet álmodott. Én tehát mondom az álommesét, a meseálmot, abban a reményben, hogy amíg mondom, a pisztoly megfeledkezik eredeti szándékáról. A szerepem tehát: halálandalítás…
I. BELÜGYI B.
Halálandalítás. Érdekes. Köszönöm. Elmehet.
Erika távozik.
A következőt kérem!
JULIUSZ
Negyedik Sonderes! Foghúzó kommandó!
Negyedik Sonderes kilép. Utána már Tomi következik. Parókát és csíkos rabruhát öltött, ám ezzel nemhogy elvegyült volna, hanem inkább kirí a társai közül. A Sonderes, Juliusz nyugtalanságát észlelve, maga is segíteni akar neki az időhúzásban. Ezzel még inkább fölkelti a belügyi biztos gyanakvását.
IV. SONDERES
Hoffmann úr darabjában a Negyedik Sonderes vagyok. Az áldozatok szájában található aranyat, platinát, ezüstöt értékesítjük. Feszítővasakkal…
I. BELÜGYI B.
Olvastuk! Olvastuk!
IV. SONDERES
Akinek a szájában arany és platina volt, azt előzetesen már zsírkrétával megjelölték…
I. BELÜGYI B.
Járt-e kint ön a dísztribün előtt?
IV. SONDERES
Nem jártam, uram.
I. BELÜGYI B.
Köszönöm. A következőt kérem! A könyökömön jön már ki ez a rengeteg rémség.
JULIUSZ
Bocsánat, őrnagy úr! Elnézést kérek az ön könyökétől.
I. BELÜGYI B.
Miért kell nekem ezt a rémséggyűjteményt itt most meghallgatni?
JULIUSZ
A Sonderes nem hibás. Én vagyok a hibás, mert személyes élményeimet szabadítottam rá a darabra.
I. BELÜGYI B.
Nekem is rengeteg a személyes élményem, Hoffmann úr, mégsem írok darabot belőlük.
Rövid kacagás a színészek sorában.
EGY HANG
Pedig tanulságos lenne!
I. BELÜGYI B.
Ne kacagjanak, uraim! Az emberiség fele normális, a másik fele művész. Semmi baj! De mire való a múlt rémségeit ilyen töményen a torkunkba gyömöszölni? Nem elég, amit már eddig hallottunk? Majdanekről, Treblinkáról, Auschwitzról, Eichmannról, Mengeléről, Ilse Kochról, az emberbőrből készült lámpaernyőről és isten tudja, még miről! Minek kell ez most nekünk? Amikor az ország jórészét akarják elvenni tőlünk!
JULIUSZ
Csöndesen. Hát talán…
I. BELÜGYI B.
Önök sem tudják.
JULIUSZ
Kitörve. Tudjuk! Osztozkodás végett! Hogy osztozkodjunk a szörnyűségeken.
I. BELÜGYI B.
Nem osztozunk! Az én nemzetem is szenvedett. Az nekem épp elegendő.
JULIUSZ
Akkor mást mondok, uram. Ne osztozzunk egymás emlékeiben… Nem kívánom… Nem kívánhatom el öntől, hogy a Negyedik Sonderes… az auschwitzi foghúzó kommandó mindennapi dolgában elmerüljön… annál is inkább, mivel azok a kitépett fogak az én apám, anyám kitépett fogai voltak. Ez önnek nem azt jelenti, amit nekem – ki fogorvos fiaként… apja szavaival szokta mondogatni: anyám szájában kacag a jobb felső hetes. Ez volt az egyetlen aranyfoga, és így mondtuk, ha felszabadultan kacagott anyám: ó, nincs baj, kacag a jobb felső hetes. A testvéreim száját elhamvasztás előtt nem kellett feszítővassal felnyitni. Még munkaképtelen, kiskorú gyermekek voltak, értéktelen, töredezett rizsfogakkal.
Csönd. Juliusz a saját meghatódottságától kissé zavartan néz körül, szeme minduntalan megakad Tomin. A belügyi biztos is látható szánalommal tekint rá.
JULIUSZ
Istenem! Miért is beszélek én most erről? Nem kívánok ebben osztozkodást, őrnagy úr. A drámával is csak űrt szeretnénk betölteni. Egy üres helyet a mások szívében, ahol a beleérző készségnek kellene lakoznia. Az emberi hajlamnak, hogy a mások bőrébe is bele tudjuk képzelni magunk. Adott esetben a lenyúzott emberi bőrbe is, amit ön említett, amelyből kesztyű készült egy Ilse Kochnak, hogy gyermeki fejet simogasson vele. Ezt úgy is hívják, hogy: empátia. Einfühlung…
Szívéhez kapva leül. Tomi hozzászalad, átkarolja.
TOMI
Apa! Mi bajod, apa?
JULIUSZ
Semmi, fiacskám.
TOMI
Vizet hozok! Kiszaladna, az őrnagy visszafogja.
I. BELÜGYI B.
Sehová! Nézi merőn, majd letépi a parókáját. Úgy tudom, hogy Auschwitzban nem tűrték a bozontos hajat.
II. Belügyi Biztos jön.
II. BELÜGYI B.
Őrnagy úr, sehol senki gyanúsat nem találtam.
I. BELÜGYI B.
Itt a jómadár!
II. BELÜGYI B.
Zsidónak álcázva. Megkerültél hát, büdös zsidaja?
EGY HANG
Gázkamrába vele!
I. BELÜGYI B.
Nem ironizálunk ott! Az állampolgárt nem sértegetjük, őrmester!
II. BELÜGYI B.
Bocsánat! Csak az álorcára mondtam.
I. BELÜGYI B.
Az álorcát sem sértegetjük! Megmotozni!
II. Belügyi Biztos Tomit motozza.
II. BELÜGYI B.
Hol a pisztolyod?
TOMI
Már leadtam. Ott van az asztalon.
JULIUSZ
Játékpisztoly volt.
II. BELÜGYI B.
Üres töltényhüvelyekből készült pánsípot talál Tomi zsebében. A töltények! Itt vannak a töltények! Mi ez, fiatalúr? Kitől kaptad?
TOMI
A lőtéren szedtem össze. Ki vannak már lőve.
II. BELÜGYI B.
És ki lőtt velük? Ki lőtt velük?
TOMI
Nem tudom. Önök.
II. BELÜGYI B.
Mi célod volt velük? Újratölteni? Mit akartál velük?
TOMI
Bemutatom. A tölténypánsíppal az álomdalt adja elő. Halk kíséret is elképzelhető.
I. BELÜGYI B.
Kikapja Tomi kezéből a fura zeneszerszámot. A lényegre térjünk. Hol a pisztolyod?
II. BELÜGYI B.
Pofozza. Hol a pisztolyod? Elő vele! Ne marháskodjunk.
JULIUSZ
Ne üsse! Tiltakozom! Ne üsse! Mondom, hogy játékpisztoly volt!
I. BELÜGYI B.
Játék. Mint a falra mázolt államellenes jelszavak! Vigyétek!
Tomit az őrmester megbilincseli.
TOMI
Apa! Ne hagyd!
JULIUSZ
Ne bilincseljék meg! Nem rablógyilkos!
II. BELÜGYI B.
Hanem annál is rosszabb!
I. BELÜGYI B.
Vigyétek!
II. BELÜGYI B.
Káplár! Tizedes!
A két fegyveres rendőr elészalad posztjáról. Tomit kifelé tuszkolják.
TOMI
Apa! Ne hagyd!
JULIUSZ
Őrnagy úr! Este bemutatónk lesz! A fiam a színdarabnak egyik főszereplője.
I. BELÜGYI B.
Majd valaki beugrik helyette.
JULIUSZ
Nincs dublőrünk.
I. BELÜGYI B.
Legyen!
TOMI
Akit már a nézőtéren cipelnek kifelé. Apa! Édesapám! Nem követtem el semmit! Tiltakozom!
I. BELÜGYI B.
Ne hagyjátok visibálni! Rongyot a szájába!
Bejönnek a női zenekar tagjai is. A színészek a sonderesdalt kezdik énekelni.
JULIUSZ
Őrnagy úr! Félreértés történhetett! Végzetes tévedés.
I. BELÜGYI B.
Az éneklő színészekhez. Csend, uraim! Hagyjátok abba a pofátlankodást.
EGY HANG
Nem pofátlankodunk! Próbálunk! Ez művészet, uram!
JULIUSZ
Hagyjátok, fíúk!
I. BELÜGYI B.
Ez nem művészet! Ez hatóságsértegetés. Önök a büntetőparagrafusba szaladnak.
MÁSIK HANG
Eresszék szabadon azt a gyereket!
I. BELÜGYI B.
Önök nem láttak és nem hallottak semmit. Gondoljon ki-ki saját érdekére, és hallgasson.
JULIUSZ
A színészekhez. Hagyjatok magunkra. Beszédem lenne az őrnagy úrral. Szépen kérlek mindannyiotokat. Négyszemközt szeretnék.
I. BELÜGYI B.
Sajnálom, Hoffmann úr. Mennem kell.
Az utolsó színész is kimegy.
JULIUSZ
Őrnagy úr! Csak egyetlen szóra…
AURÉL
Jön. Mi történik itten? Valami kellemetlenség, őrnagy úr? Kézfogás.
I. BELÜGYI B.
Az esemény nem örvendetes, igazgató úr. A színfalak mögül hallatszó sonderdallamra. Hallgattassa már el őket!
AURÉL
A pofátokat ott hátul befogjátok! Csönd. Mi történt?
JULIUSZ
Tomi fiamat lezsidózták, majd azután elhurcolták. És rongyot tömtek a szájába.
I. BELÜGYI B.
Nono, Hoffmann úr!
AURÉL
Ha egy franciának azt mondom: francia, s a pigmeusnak, hogy pigmeus, attól még nem sértődik meg.
I. BELÜGYI B.
Miért kell a zsidónak rögtön visibálni? Miért?
JULIUSZ
Talán azért a kis különbségért, ami egy dúsan terített refektórium és egy füstölgő krematórium között szokott előfordulni. Szezon és fazon…
AURÉL
Csillapodj, Juliusz.
I. BELÜGYI B.
Ennél nagyobb a baj: szerencsére nem végzetes. Hoffmann úr örüljön, hogy a gyerek a mi kezünkbe került. Különben a testőrök a helyszínen le is lőhették volna.
JULIUSZ
Miért?
AURÉL
Mondtam, hogy bolond az a kölyök!
I. BELÜGYI B.
Nem bolond: merénylő! Az Elnök ellen akart merényletet elkövetni.
AURÉL
Úristen!
JULIUSZ
Mi a bizonyíték rá?
I. BELÜGYI B.
Pisztoly volt nála.
AURÉL
Mondom, hogy nem normális!
JULIUSZ
Pisztoly. Felkap egyet az asztalról. És merénylő! Kacag kétségbeesetten. Őrnagy úr! Ha ez pisztoly… Rásüti. Ijedtében az őrnagy megugrik. Akkor a fiam is merénylő. Meg én is az vagyok! Rálő Aurélra.
AURÉL
Komikus mozdulat után. Te kezdesz becsavarodni.
JULIUSZ
Saját homlokára fogja a pisztolyt. Gyáva Häftling! Te is megérdemled. Elsüti a fegyvert, majd ijedt-meredt csodálkozással néz körül.
I. BELÜGYI B.
Szigorúan. Honnan tudja ön? Honnan?
JULIUSZ
Mit?
I. BELÜGYI B.
Hogy a pisztoly, amit a gyereknél láttak…. Az is ilyen volt.
AURÉL
Valóban…
JULIUSZ
Rémülten. Mert ilyennel szokott védekezni a nemzeti gárdisták ellen.
I. BELÜGYI B.
Aha.
JULIUSZ
Hände hoch! Így kiabál rájuk tréfából… játékból… gyerekes hősködéssel… hogy ki ne szakítsák a nyelvét…
I. BELÜGYI B.
A nyelvét.
JULIUSZ
Mindig a nyelvét akarják kiszakítani. A másnyelvűsége miatt.
AURÉL
Ne tüntessen vele!
JULIUSZ
Miért kell valakinek az anyanyelvét zászlónak nézni?
I. BELÜGYI B.
És miért kell a gárdistákat provokálni?
AURÉL
Ez az!
JULIUSZ
Idegen érdek és idegen szó, vesszen mind, aki nem közénk való! Ezt éneklik az ember szeme közé, és táncra kényszerítenek… mint engem is az imént… és akkor mi provokálunk?
AURÉL
Az imént?
I. BELÜGYI B.
Hogy erről ne essék több szó. A kihallgatásnál majd minden kiderül.
JULIUSZ
A följelentés alaptalansága is.
I. BELÜGYI B.
Nem följelentés! Hanem megelőzés! Minden bűntényt megelőzni, lehetetlenné tenni! Önnön gyengeségeitől a honpolgárt megvédeni. Elkerülni, ha lehet, minden akasztást és főbelövést, Hoffmann úr. Ez a humánus eljárás, nem az ön berzenkedése a mi munkánk ellen…
JULIUSZ
Tomi megpofozására utalva. Munka…
I. BELÜGYI B.
Istenem.
Titkárnő jön pánikba esetten.
TITKÁRNŐ
Igazgató úr! Igazgató úr! A polgármester úr személyesen… Levegő után kapkodva. Jaj! Azt gondoltam, összepipilem magam…
AURÉL
Ne pipilje! Mondja!
TITKÁRNŐ
A polgármester úr az igazgató urat kereste telefonon… mondom, próbán van, de felhívom… kérem, ne hívja, nincs időm, de közölje vele…
AURÉL
Hát közölje már!
TITKÁRNŐ
Ma esti előadásunkat az Elnök személyesen óhajtja megnézni. Személyesen.
A Belügyi Biztos füttyent meglepetésében, az igazgató földerült meghatódottan, Juliusz közömbös marad.
AURÉL
Köszönöm. Elmehet. El ne mozduljon a telefon mellől!
TITKÁRNŐ
Ó, dehogy mozdulok, dehogyis mozdulok. El.
Hosszú, tanácstalan összenézés.
I. BELÜGYI B.
Én a merénylőt lefogattam. A többit önök rendezzék.
AURÉL
A gyereket vissza kell hozni.
I. BELÜGYI B.
Ezért nem vállalhatom a felelősséget.
AURÉL
Annyi időre, míg a szerepét eljátssza…
I. BELÜGYI B.
Szó sem lehet róla. Különben is meghaladja a kompetenciánkat.
AURÉL
Majd én beszélek az illetékesekkel.
I. BELÜGYI B.
Nem elegendő. Mi a gyerekért felelősséget nem vállalhatunk.
JULIUSZ
Auschwitzi deportáltként innen a színpadról mit követhet el a magas vendég ellen?
I. BELÜGYI B.
Amit egy másik színész egyszer már elkövetett ugyancsak magas vendég ellen az amerikai Ford-színházban. Előadás közben. Erről van önöknek tudomásuk?
JULIUSZ
Lincoln Ábrahámot több mint száz éve gyilkolták meg, őrnagy úr. Az amerikai elnök gyilkosát ne emlegesse ön egy napon a fiammal… kérném tisztelettel.
I. BELÜGYI B.
Minekünk ezt példaként maga a miniszter hozta föl legutóbb, amikor városunk legnagyobb szégyenére lefüleltük itt az összeesküvőket. Ilyen szégyennek többé nem tesszük ki magunkat! Játsszanak egyebet!
JULIUSZ
A mosoly országát.
AURÉL
Engedelmükkel… nem hajt engem szereplési viszketegség, de úgy illenék, hogy ha már ilyen magas vendégünk lesz, én is megmutassam magam. A gyerek mellé pedig őrt fogunk állítani.
JULIUSZ
A színpadra?
AURÉL
Egyet a színpadra, egyet az öltözőbe.
I. BELÜGYI B.
Kirívó lenne.
AURÉL
Nem lesz kirívó. Az önök emberét beöltöztetjük SS-egyenruhába. Egyik őre lesz a krematóriumnak. Hoffmann úr, van ennek akadálya?
JULIUSZ
Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya.
I. BELÜGYI B.
Én a merénylőt…
JULIUSZ
Nem merénylő!
I. BELÜGYI B.
…letartóztattam. Folytatólag döntsenek odafönt.
AURÉL
Az Elnök ma esti megtisztelő jelenléte és az, hogy mi méltóképpen köszöntsük őt az előadásunkkal: a legnagyobb szükség, és ez törvényt bont, őrnagy úr! Igaz, Hoffmann?
JULIUSZ
Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya. Játszani fogunk, uraim. Fegyveres védnökség alatt is, megbilincselten is – játszani fogunk.
Függöny
A sonderesdal, Juliusz magába roskadtan ül a boncterem lépcsőjén. Mellette SS-őr, akiben a II. Belügyi Biztost ismerjük föl. Nézik egymást. A sonderesdal elnémul.
II. BELÜGYI B.
Rendező úr! Szünet. Amikor az ön sonderesei föllázadnak, nem fognak velem is balhézni?
JULIUSZ
Miért balhéznának?
II. BELÜGYI B.
Összetévesztenek az SS-őrökkel, és netán letepernek.
JULIUSZ
Töpreng. Igaza van önnek. Az a hely nem a legalkalmasabb az ácsingózásra. Szíveskedjék egy kicsit errébb jönni. Valamivel odébb. Úgy.
II. BELÜGYI B.
A segédrendező úr azt mondta, hogy vadul nyargalnak itten, és lövöldöznek is, hátulról vetik magukat az őrökre. Nem szeretném, ha valamelyik fránya színész kupán vágna.
JULIUSZ
A krematórium futórózsáiból egyet letépve. Belügyi biztos úr, azt hiszem, nem rossz az ötletem. Ezt a rózsát az ön sapkájába tűzzük figyelmeztető jelnek. S miközben tűzi. Minden sonderes tudja majd, hogy önt nem szabad bántani.
II. BELÜGYI B.
A terem rajtam fog röhögni. Ki látott virágos SS-őrt? S épp szolgálat közben.
JULIUSZ
Én láttam, uram. A hóhérnak is vannak emberi pillanatai. Mondjuk, hogy születésnapja van. S ezt a szeretőjétől kapta. Különben: auschwitzi rózsa. Fekete valósággal, mint a megalvadt vér. Emberi hamu táplálta. Nem látott ön ilyet Auschwitzban?
II. BELÜGYI B.
Nem jártam ott. Nem is kívánkozom.
JULIUSZ
Tűnődve. Pedig nem ártana. Önnek sem ártana.
II. BELÜGYI B.
Miért, ugyan bizony?
JULIUSZ
No nem úgy. Csak amúgy – turistaként, táskarádióval.
II. BELÜGYI B.
Őrnagy urunk azt mondja, olyasmit olvasott, hogy az egész zsidóirtás… gázosítás: koholmány. Hiszen ha két zsidót seggbe rúgtak, már megírták az újságok. Hát akkor hatmilliót elégetni… Erről miért hallgattak volna az újságok?
JULIUSZ
Mert ha tudni óhajtja, mi történik egy országban, nézze meg, miről hallgatnak az újságok.
II. BELÜGYI B.
Az őrnagy úr azt is mondja, hogy amikor Londonban legnagyobb volt a jajveszékelés, maguk a zsidók, a németországiak… cáfolták meg sajtóközleményben az angol plutokrata koholmányokat. Nem igaz, hogy üldöznek bennünket! Boldogok vagyunk a birodalomban! Így mondták, vagyis mondja az őrnagy úr.
JULIUSZ
Senkit el ne ítélj a kínban kimondott szavakért. Ha önnek az akasztófa alatt azt mondják: a hóhér dicséretének ellenében az akasztás elmarad, nem hajlandó ön a hóhért felmagasztalni?
II. BELÜGYI B.
Dupla pofátlanság, uram. Az ajánlat is, az elfogadása is.
JULIUSZ
Boldog ember ön, hogy egyikben sincs része. Kívánom, hogy ne is legyen.
II. BELÜGYI B.
Köszönöm.
Fegyveres rendőr vezeti elő Tomit.
RENDŐR
Ki veszi át a fiatalembert?
II. BELÜGYI B.
Én.
A rendőr elképedve nézi a biztost.
II. BELÜGYI B.
Majd később csodálkozhatsz. Abtreten!
RENDŐR
Igenis. El.
II. BELÜGYI B.
Ide hallgass, kölyök!
TOMI
Becsületes nevem is van, Hoffmann Tamás.
JULIUSZ
Csitítólag. Fiam…
II. BELÜGYI B.
Merénylőket nem tisztelünk meg becsületes névvel.
TOMI
Nem vagyok merénylő.
II. BELÜGYI B.
Az majd kiderül a vallatásnál. Mit akartál az Elnök színe előtt?
TOMI
Kegyelmi kérvényt akartam átadni neki.
II. BELÜGYI B.
Akárki mondhatja.
JULIUSZ
Térj magadhoz, gyermek! Miért minősítik önök, még mielőtt a való helyzetet ismernék? Egy merénylőért az igazgató úr nem vállal felelősséget.
II. BELÜGYI B.
A kölyöknek ez a szerencséje.
TOMI
Nem vagyok kölyök! Akivel a himnuszt százszor énekeltetik el büntetésből, az már nem lehet kölyök!
II. BELÜGYI B.
Az állami szentségeket mindenkinek tisztelni kell. Merre van itt a vizelde?
JULIUSZ
Kifelé, majd jobbra.
II. BELÜGYI B.
Hoffmann úr, ön mindig lojális ember volt. Beszéljen a gyerek fejével. És meglógni se próbáljon, mert én pardont nem ismerhetek. Gyorsan el. Csönd.
TOMI
Mit csinálunk, apa?
JULIUSZ
Időt kell nyernünk. Egyedüli reményünk az idő.
TOMI
Néhány nap múlva megint elvisznek. Végleg.
JULIUSZ
Nem, nem. Valamit tennünk kell. Úgy kell játszanunk ma este, fiam, hogy figyeljen föl ránk, terád az Elnök.
TOMI
Már fölfigyelt. Már börtönre ítélt.
JULIUSZ
Várj… Ide hallgass! Te valami nagyon szépet írtál.
TOMI
Újabb kegyelmi kérvényt írtam. És ma este átadom neki.
JULIUSZ
Félig suttogva. Nem adhatod át. Hanem elmondod. Beépítjük a szerepedbe. Robi szerepébe. Figyelj csak. Itt zajlik a jelenetünk… Ott fenn… a díszpáholy mélyén ül majd az Elnök. Nem biztos, hogy láthatjuk majd. De ott lesz a homályban. Tehát fél fordulatot teszel, meghajtod a fejed, hosszú szünet, a közönség tekintetét magadhoz ragadod, és mondod: Excellenciáddal… majd hangosabban megismétled… Excellenciáddal, és utána halkan, de határozottan: tudatni szeretném! Tavasz tavaszra jön, és én futórózsaként benövök lassan…
A következő szavak kimondása előtt Hoffmann megzavarodik. Megriad a börtön szótól. De látván, hogy Tomiban fölcsillan a remény, folytatja.
JULIUSZ
Benövök lassan… De vigyázz! A fejedet ne vesd föl dacosan. Mindvégig arra gondolj, hogy nem lázadozol: kegyelmi kérvényt mondasz.
TOMI
És erre vajon oda fog figyelni?
JULIUSZ
Oda kell figyelnie! Mert amit mondasz: disszonáns. Szembe-fülbe ugró mindig a disszonancia. Érted, fiacskám? Próbáld csak mondani!
TOMI
Excellenciáddal tudatni szeretném, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.
Mindketten megriadnak a szavaktól. Hoffmann mégis mosolyogva néz Tomira. A remény mosolya. Tomiból hisztériás, gyermeki rettenettel tör ki az ijedelem.
TOMI
Nem! Nem növök! Apa, ne hagyd, hogy börtönbe vigyenek! Görcsös sírás fogja el, apja elleni dührohamba fullad.
JULIUSZ
Nem hagyom. Nyugodj meg, nem hagyom!
TOMI
Ne hazudj! Semmit sem tehetsz! Szavakra bízod magad! Játékpisztolyokra.
JULIUSZ
Semmim sincsen! Csak szavaim vannak!
TOMI
Altató szavaid vannak, apa. És engem börtönbe visznek. Undorító és andalító szavakat irkálsz! Kitalált álmokat.
Hoffmann döbbenten és mind összetörtebben hallgatja a gyermek szavait.
TOMI
Oda se mersz lőni a hóhérodnak! Toporogsz, és bizonytalankodol! Szökevény vagy! Szavakba menekülsz!
JULIUSZ
Ostoba gyermek! Hazugsággal nem állhatok ki a világ elé. A hóhérunkra nem mertünk rálőni.
TOMI
Mert gyáva Häftling voltál. Gyáva Häftling vagy!
JULIUSZ
Térj magadhoz, gyermek, és apádat ne mocskold!
TOMI
Gyávák vagytok!
JULIUSZ
Elég. Pofon veri. Elég! Újra megüti.
TOMI
Üssél, apa! Hátha megbátorodsz tőle.
Csönd.
JULIUSZ
Bocsáss meg, fiam. Bocsáss meg, és ennyi törpe között ne nézz engem óriásnak. Becsapod magad… Mi sem könnyebb, mint engem óriásnak nézni. Hogy aztán gyávának nevezz. Drámát írok sonderes lázadókról, hogy mások mutassák föl az én bátorságomat. Hősök, bátrak az én utasításomra. Mert csak ennyi a hatalmam. Oroszlánokká növelem őket…
TOMI
És mi libasorba állunk naponta – megaláztatásért…
JULIUSZ
Tudom én, mit szeretnél, fiam. Büszke lenni az apádra.
TOMI
Nézi hosszan Juliuszt.
JULIUSZ
Hogy elmondhasd a fiúknak az iskolában: „Az én apám, ha egyet szólna, Hajh, megremegnének sokan… Nála erősebb nincs talán.”
TOMI
„Hatalmasabb a királynál is Az én apám.”
JULIUSZ
Elmondhatná, ha nem hagyott volna el bennünket az Úr. Mert ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Hiába küszködnek – és lehetetlen a szólás…
TOMI
Bocsáss meg, apa. Te szoktad mondani: senkit se büntess a kínban kimondott szavakért.
Két összebékülő tekintet.
JULIUSZ
Azért ezt elmondjuk. A futórózsát oda felkiabáljuk.
TOMI
De vajon az Elnök…
JULIUSZ
Pszt!
Nadrágját gombolva II. Belügyi Biztos jön.
II. BELÜGYI B.
Nem lógott meg a kismadár? Tomihoz. Mert tudod, én is olvastam egyszer valamit Auschwitzról. Az elcsípett szökevénynek táblát akasztottak a nyakába azzal a felirattal, hogy …na, hogy is szólt?
JULIUSZ
Minden madár visszatér fészkére…
II. BELÜGYI B.
Hehe. A fészkére.
TOMI
Az akasztófára. Önnek senki sem írt szerepet, mégis beleillik a drámába.
II. BELÜGYI B.
Juliuszhoz. Ön a tanúm rá, hogy miket beszél a gyerek.
JULIUSZ
Egy apa nem köteles a fia ellen tanúskodni.
II. BELÜGYI B.
Lojális embernek ismertem, Hoffmann úr!
JULIUSZ
De talán nem ennyire. Vagy tán én akasszam a táblát a nyakába?
Tomi gyorsan el.
JULIUSZ
A színpadra kérek mindenkit. A biztoshoz. Foglalja el, kérem a helyét.
Az ügyelő hangja a hangszóróban: „A második felvonás próbája kezdődik. Kérem az urakat, hölgyeket…
Második felvonás, feltámadási jelenet.”
A hangtechnikus, nyilván tévedésből, elindítja a magnóját a rámpazajjal. Mozdonykürt hangja, vérebek ugatása, a parancsszavak: „Alles heraus! Alles dort lassen! Die Zwillinge vorwärts! Ruhe!”
Zénó jön, kezében a rendezői példány.
ZÉNÓ
Hangtechnikus! A kutya istenit! A második felvonást próbáljuk! Hoffmannhoz. Ez ma be van rúgva! Megőrjít a rámpazajával.
JULIUSZ
Vigyázz mindenre. El.
Az SS-őrök elfoglalják helyüket a krematórium előtt s a két őrtoronyban. Némelyik SS-katona csúfondárosan szalutál a „vendégjátékosnak”. Az zavartan fogadja. Súgónő jön, elfoglalja helyét, magára húzza a kupolát.
SS-TORONYŐR
Fentről. Zénó! Most már elfordítsam vagy ne fordítsam a géppuskát?
ZÉNÓ
Mi az ördögnek?
TORONYŐR
Az igazgató úr megtiltotta, hogy a díszpáholy felé tüzeljek.
ZÉNÓ
Istennyilát! Oda tüzelj, ahová kell! Foglalja el mindenki a helyét! Tomi! Hol vagy, Tomi?
TOMI
Jön. Itt vagyok, Zénó bácsi.
ZÉNÓ
Tudod már az új helyedet?
TOMI
Tudom. A biztonság árnyékában.
ZÉNÓ
Oda ülj le.
Tomi leül a lépcsőre, a Belügyi Biztos lábához. Erika jön fehér lepelbe burkoltan.
ZÉNÓ
Erika… Kértelek már, s újból kérlek! Az asztalon ne mozdulj.
ERIKA
Hideg az a rohadt boncasztal. Tegyenek rá nekem egy takarót.
ZÉNÓ
Meg kell szoknod. Azért boncasztal, hogy hideg legyen.
ERIKA
Elmenőben a krematórium felé. Fel fogok hűlni!
ZÉNÓ
Mussfeld! Hol vagy, Mussfeld?
MUSSFELD
Miközben belép a krematóriumba. Máris a helyemen!
Dr. Adler jön fehér köpenyben.
ZÉNÓ
Doktor Adler! A helyedre! Csendet kérek! A fényeket! Generálsötét! Megállás! Tisztelettel. Az igazgató úr? Haupsturmführer doktor M., szíveskedjék a helyét elfoglalni.
AURÉL
A színfal mögül előlépve. Nyugalom, fiam. A helyemen vagyok.
ZÉNÓ
Köszönöm. A zenét kérem! Generálsötét, majd a szükséges fények. Elhúzódik.
Zene. Mussfeld a karjában hozza Krisztinát. Belép a boncterembe, dr. Adler mögötte.
DR. ADLER
A boncasztalra!
MUSSFELD
Miközben a lányt a boncasztalra fekteti. Fantasztikus ez, uram! Kétezer-kilencszázkilencvenkilenc megfullad, és ez az egy életben marad. Hogyan fogok én ezzel elszámolni?
DR. ADLER
Oberscharführer! Ha fölébred, elvezetjük a kapuhoz, ott mindig dolgozik az útépítésnél egy női kommandó. Elvegyül közöttük, senki sem fogja észrevenni.
MUSSFELD
Fejét rázza.
DR. ADLER
Törzsőrmester úr! Ne önmagát féltse. A lányt szánja meg. Hagyja meg csodának – Isten csodáját. Fillérnyi szánalmat kérek öntől, nem embernek, zsidónak; Isten csodájának.
MUSSFELD
Nincs számozva.
DR. ADLER
Mondjon ön egy számot. A karjára tetoválom.
MUSSFELD
És ha fecsegni fog? Az első dolga lesz elmesélni: hová került, mit látott. Hiszen máris fecsegett valamit.
DR. ADLER
Nem, nem látom már a fényeket. Ennyit mondott.
MUSSFELD
Többet is fog. Nem, nem lehet.
DR. ADLER
Hallgatni fog. Becsületszavamat adom önnek: ami emléke van, rám fogja bízni. Ha áruló jel lehet az emlékezete: én biztosítom önt, hogy sose kerül napvilágra. Elrejtem, uram, mint egy véres zsebkendőt.
MUSSFELD
Az életét, mert valóban csoda, azt még elvihetné. Az emlékezőképességének itt kell maradnia.
DR. ADLER
Itt marad!
MUSSFELD
De nem becsületszóra. Hanem orvosi garanciával.
DR. ADLER
Megértve Mussfeld szándékát. Én nem vagyok idegsebész.
MUSSFELD
Akkor sajnálom. Nekem is vannak feletteseim. A lány a memóriáját innen ki nem viheti. Mert Auschwitz nem létezik.
DR. ADLER
Auschwitz nem létezik.
MUSSFELD
Nem!
DR. ADLER
Magának inkább. És egy gyereklány emlékfoszlányától: Mama, nem látom már a fényeket – ettől fog létezni. A szemtanúnak egy könnytócsás körülpillantásától. Úristen! Önök nem félnek a világ valamennyi fegyveres hadától, és rettegnek egy gyerektől, aki fejét a vízbe ejtve életben maradt. De hiszen akkor én… De hiszen akkor mi… a tizenkettedik sonderkommandó… mi nálánál többet láttunk itt…
MUSSFELD
Maguk számozottak – és számon tartottak. Ám ez itt egy darabka senkiföldje.
DR. ADLER
Mi nem fogunk hát fecsegni.
MUSSFELD
Mert kínos ez a kérdés neki. Talán neki is jobb lesz, ha megelőzzük a fölébredést. Pisztolyához nyúl.
DR. ADLER
Oberscharführer!
Manó rohan be.
MANÓ
Ki volt az? Ki menekült meg a ciklongázból? Krisztina! Krisztina! Lányom! A feje a kövön! A bőrdívány kispárnáját a feje alá helyezi. Feje a hideg márványon! Alszik, ugye, doktor úr? Ugye, csak alszik?
DR. ADLER
Reméljük. Bízzunk az Istenben.
MANÓ
Látván, hogy hideg a lány válla, karja, a kabátját veti rá, leomló haját kapdossa föl. Nincs kómában?
DR. ADLER
Nincs.
MANÓ
A teste jéghideg. Szólt már valamit?
DR. ADLER
Néhány szót csak az anyjáról.
MANÓ
Mit mondott? Ő is él? Ő is él?
Adler ezt a kérdést nem akarja hallani.
MANÓ
A szívdobogása normális. Él! Oberscharführer! Él!
MUSSFELD
Jegyzőkönyvelnünk kell az esetet.
MANÓ
Jegyzőkönyvelni? Hogy él? Tanúk is kellenek?
Mussfeld leül az esetet jegyzőkönyvelni. Adler a lány pulzusát méri.
MANÓ
Az ajtóhoz szaladva kikiált. Robi! Krisztina megérkezett! Krisztina is él, Robi!
Robi beszalad.
MANÓ
Nézd, él! Él!
Robi a lány mellé térdelve költögetni kezdi. A szöveg ezután kánonban hangzik. Adler nem szólal meg: imádságos héber dallamot dúdol.
ROBI
Krisztina! Krisztina! Hallod a hangom?
MANÓ
Uram, szabadító Istenem!
Hozzád kiáltok éjjel-nappal, Adonáj.
ROBI
Én vagyok itt, a testvéred, Krisztina.
MANÓ
Elszakítottad tőlem az enyéimet.
Hívtalak, uram, nap mint nap.
Kitártam feléd kezemet, Adonáj.
ROBI
Én vagyok itt: a testvéred, Krisztina.
MANÓ
Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak? Hogy magasztaljanak téged?
ROBI
Én vagyok itt, Krisztina, a te jó testvéred.
MANÓ
Ismeretesek-e csodáid a sötétségben.
Hát igazságod a feledés földjén,
Ábrahám, Izsák és Izrael istene, Adonáj?
ROBI
Ébredj, Krisztina! Jó testvérem, halld meg a hangom!
MANÓ
Visszahoztad őt nekünk, Uram! Megmentetted.
Hadd mondjam népemmel együtt, minden
pillanatban elmondhassam:
Áldott az Úr, mert meghallgatta esedező hangomat.
Erőm és pajzsom az Úr,
benne bízik szívem, benned. Adonáj.
Ő megsegít engem, ezért vidám a
szívem, és énekelve adok neki hálát.
ROBI
Emlékezz rám, jó Krisztinám! Nyisd fel a szemed.
MANÓ
Uram, Istenem, Ábrahám, Izsák és Izrael istene!
Hozzád kiáltottam, és visszahoztad őt!
Uram, kihoztad őt a holtak hazájából,
életben tartottad, nem roskadtunk sírba.
ROBI
Itt van édesapánk is, Krisztina. Hárman együtt leszünk, ébredj, és láss minket!
MANÓ
Miközben Mussfeld már ingerülten sokallja a dolgot. Áldott légy, uram, Meghallgattad esedező hangomat a siralom völgyében, áldott légy, Ábrahám, Izsák és Izrael istene, Adonáj!
MUSSFELD
Ruhe!
Csönd. Dr. M. jön gondterhelten.
DR. ADLER
Krisztina fülébe súgja. Nem láttál, nem hallottál semmit.
DR. M.
Húsvéti hangulat? Ámulat, bámulat?
MUSSFELD
Hauptsturmführer úrnak jelentem…
DR. M.
Tudom. Mindent tudok.
MUSSFELD
A továbbiakra nézve…
DR. M.
Abtreten!
Mussfeld szalutál és kilép. A többi még marad.
DR. M.
Valamennyien!
MANÓ
Százados úrnak engedelmét kérem. A lányom, Krisztina. Robi fiamnak az ikertestvére.
DR. M.
Megtaláltad hát.
MANÓ
Isten csodája folytán…
DR. M.
Istennek – úgy látszik – nemcsak választott népe van, hanem választott boncszolgája is. Abtreten!
Robi, Adler, Manó el. II. Belügyi B. Robi után lép a színfal mögé. Dr. M. leül, széket húz, leül a lány mellé, hosszan nézi. Krisztina ébredezik.
DR. M.
Ne félj. Most már ne félj. Jó helyen vagy.
KRISZTINA
Hol vagyok?
DR. M.
Ahol apád is, a testvéreid is. Jó helyen.
KRISZTINA
Hol van édesanyám? Kialudtak a fények. Anyám elment a fénnyel.
DR. M.
Apád és testvéred itt van a közelben.
KRISZTINA
Látni szeretném őket.
DR. M.
Most beszélgetnünk kell. Memóriapróba. Honnan kerültél ide?
KRISZTINA
Otthonról. Messziről. Ott laktunk…
DR. M.
Hol laktatok?
KRISZTINA
Ott laktunk, ahol sírnak a fák.
DR. M.
És miért sírnak a fák?
KRISZTINA
Nem tudom. Csak sírnak.
DR. M.
És mi van még ott?
KRISZTINA
Nem tudom. Amikor jöttünk, amikor elhoztak: a harangszó belefulladt az esőbe. Szaladgáltunk a füves mezőkön…
DR. M.
Weiter!*
KRISZTINA
Gólyalábú szöcskéket és muzsikás tücsköket fogtunk. Megverte őket a harmat, még álmosak voltak. Kicsi üvegkalitkába zártuk őket.
DR. M.
Warum?*
KRISZTINA
Egy madarász azt mondta nekünk, hogy az üvegkalitkában muzsikálni fognak. De nem muzsikáltak. Fojtogatták egymást.
DR. M.
És mire emlékszel még?
Krematórium ventilátorainak távoli hangja. Gyermeksikoltás, majd Mussfeld pisztolyának dörrenése.
KRISZTINA
Megrezzen, de nem mer kérdezősködni. Valaki éjszaka bekente fekete vérrel a kapunkat.
DR. M.
Nem pirossal?
KRISZTINA
Vaddisznóvér volt. Nagy fekete vadakat lőttek a vadászok. A vaddisznók feje alá fehér párnát raktak, úgy fényképeztették le magukat. Az anyám párnái voltak.
DR. M.
És miért csinálták ezt?
KRISZTINA
Apám azt mondta, hogy Heródes parancsára.
DR. M.
Ott nálatok él még Heródes?
KRISZTINA
?
DR. M.
Ott, ahol sírnak a fák: él még Heródes?
KRISZTINA
Élnek még az emberei, akik nem tudják, hogy a király meghalt.
Női sikoly. Mussfeld pisztolyának hangja.
DR. M.
Azt mondd meg: ide a márványasztalra honnan hoztak téged?
KRISZTINA
Hatalmas, fényes teremből. Esőre vártunk. Meztelenül, mint az édenkertben, bilincsbe ejtett kézzel…
DR. M.
Bilincs?
KRISZTINA
Láthatatlan bilincs volt az anyám kezén is.
DR. M.
Érdekes. És volt sírás? Üvöltözés?
KRISZTINA
Fejét rázva. Kacagás.
DR. M.
Nem füllentesz?
KRISZTINA
Némán kacagtak az emberek. Fogak erdejét láttam.
DR. M.
Úgy kacagtak? Hangtalanul?
KRISZTINA
Mint a kiskutyánk, amikor otthon a szomszéd megmérgezte.
DR. M.
Miért mérgezte meg?
KRISZTINA
Azt mondta, hogy zsidóul siratja a holdat, és nem érti az ugatását. Én akkor még kicsi voltam.
DR. M.
Nagylány vagy már. Szállj le onnan.
KRISZTINA
Ruhátlan vagyok, uram.
DR. M.
Kelj fel, vedd a te ágyadat, és járj. Nevet.
KRISZTINA
Ruhátlan vagyok, uram.
DR. M.
Majd én felöltöztetlek. Gyönyörű leszel, mint Delila. Tudod, ki volt?
KRISZTINA
Nem akarok Sámson szeretője lenni! Nem!
DR. M.
Metszőn és kedvesen. Pszt! Te kis tudatlan, filiszteus ördöglány! Itt, ahová kikerültél a fényes teremből: millió szigorú törvény létezik. Mindahányat megszeghetjük, semmi bajunk nem lesz. De nézd csak… megannyi pisztoly, fegyver csőre töltve. Gránátok, bombák és lángszórók… Sssssssss… Meg a láthatatlan veszedelmek! Kötél a nyakban, lábunk alatt a kicsi szék, és felettünk Damoklész kardja meg sokféle nyaktiló… ne ijedj meg! Mindezek ártatlansága és nyugalma egyetlenegy hajszálon múlik. Egyetlen tagadószócskán. Azon, hogy: nem! Nein! Non! Nyet! Érted, kislány? Ezt az egyetlen szót kell csak elkerülnöd éjjel és nappal, ébren és álmodban, ahogy a denevér tér ki sötétben is a csengős huzalok elől. És nem fog szakadni sehol a hajszál. Ne riadj meg! Más értelemben ez mindannyiunkra nézve parancs. Én például hiába szeretnélek téged visszaküldeni oda… ahol sírnak a fák. Nem tehetem. Visszafelé csak üres vonatok mennek… Kelj fel!
Krisztina fölemelkedik. Dr. M. meglebbenti a lány haját.
DR. M.
Ez a te gyönyörű hajad kék-e vagy fekete?
KRISZTINA
Nem tudom.
DR. M.
A vállát nézegetve. Ezt a jelet, a keresztet ki húzta ide? Bőrkrétával?
KRISZTINA
Nem tudom. Nem emlékszem.
DR. M.
Megint füllentesz. Majd lemossuk. Kipenderíti a lepelből. Állj oda!
KRISZTINA
Nem! Nem! Nem!
DR. M.
Úristen! A szakadó hajszálak!
KRISZTINA
Apát, mamát szeretném látni!
DR. M.
Mindahányan együtt lesztek. Ne nézd az ablakot! Nem lehet kirepülni! A kezeket oldalt! Nem vagy megbilincselve! Ott maradj a lencse előtt! Ne félj tőle, nincs benne golyó. Reflektorok gyúlnak ki, az óriási fényképezőgép zümmögése, villanásai. Így, oldalt! Most szemből! Emeld föl a kezed! Emeld föl a kezed! Mondtam, kislány! Hände hoch! Hände hoch!
Krisztina e szavak hallatán megdermed. Emléke idézi föl a rámpazajt, a vérebek ugatását, az SS-őrök kiáltásait: „Hände hoch! Die Zwillinge vorwärts!” A zaj és a zenekar fokozatosan erősödik. „Es geht alles vorüber…” Krisztina fokozatosan emeli föl két karját, majd egy SS-őr újabb kiáltására s a vérebugatásra felsikolt. A fényképezőgép villanása. Csönd.
DR. M.
Mitől ijedtél meg? A leplet odadobja neki.
KRISZTINA
Magához térve. Ó nem, nem… A leplet magára csavarja.
DR. M.
Miért kiáltottál?
KRISZTINA
A gólyalábú szöcskék… a muzsikás tücskök a kicsi üvegkalitkában…
DR. M.
Dühösen. Filiszteusok lánya, Delila! Elég legyen a muzsikás tücskökből. A félrevezető szándékból. A fényeket rendre leoltogatja. Te mindenre emlékszel! Ostoba fajankónak nézel engem! Majdnem teljes sötétség támad, dr. M. ölébe kapja a lányt, és a szobája felé viszi.
KRISZTINA
Velőtrázóan. Mama! Nem látom már a fényeket!
DR. M.
Mindent el fogsz felejteni!
KRISZTINA
Mama! Nem látom már a fényeket!
DR. M.
Mindent el fogsz felejteni!
KRISZTINA
Nem látom már a fényeket!
Generálsötét, majd távoli lágerzenekar hangjai: nászinduló. Az idő múlását jelző órakongatás. A színpad fokozatosan kivilágosodik. A boncteremben ketten vannak. Adler a „Berlin-Dahlen – Kriegsmaterial – Dringend!” feliratú nyitott szekrény előtt tesz-vesz: abban egy gyermeki csontváz. Manó a boncasztalt mossa.
DR. ADLER
Sürgős fontosságú hadianyagként a kis cigánygyermek is elindult tehát Berlinbe.
MANÓ
Az ikertársát mikor boncolja, doktor úr?
DR. ADLER
Nem tudom. Dr. M. szeszélyén múlik. Ha valakit megkedvel, azt megajándékozza. Némelykor fél esztendővel is. Bonbon helyett: élet. Még egy kis élet.
MANÓ
A pszichiátriai vizsgálatok azonban hosszadalmasabbak. Mert az, ugye, lélekvizsgálat? Lerí róla, hogy önmagát nyugtatja. Úgy gondolom, ha nincs élő test, nincs lélek sem a vizsgálatokhoz.
DR. ADLER
Igen… Talán… Az más…
MANÓ
Segítene ön abban valamit, doktor úr, hogy Haupsturmführer doktor M. a gyermekeimet…?
DR. ADLER
Manó úr, segítenék, de nem segít az Isten.
MANÓ
A kislányommal már csodát tett!
DR. ADLER
Akkor kérdezzük meg tőle: hová tűnt a tizenegyedik sonderkommandó?
MANÓ
Theresienstadtba. Mintalágerbe. Jutalomképpen.
DR. ADLER
A krematóriumba. És oda kerül a mienk is! A tizenkettedik.
MANÓ
Volt sonderesek levelet is küldtek onnan Svájcba: Ich bin gesund, und es geht mir gut.* Szenvedéllyel. Es geht mir gut!
DR. ADLER
És Arbeit macht frei! Közeledik a leváltásunk napja, Manó úr. Bennünket kiengednének, de itt kell maradnia mindannak, amit láttunk. Kincstári állomány lett az agyunk, Manó úr. Azt le kell adnunk, mielőtt elmegyünk.
MANÓ
Mennyi időnk van még?
DR. ADLER
Egy hónapunk.
MANÓ
De ránk talán mégis szükségük lesz. Becsületesen dolgoztunk…
DR. ADLER
Akárcsak a hullahordók, a tűzmesterek, a fogászok, a gázkamrások, Manó úr! Leváltása előtt a kommandó ki fog innen törni. Minden elő van készítve. Pisztolyt vesz elő rejtekhelyről, Manó kezébe nyomja. Ezt tegye el jó helyre.
MANÓ
De kérem…
DR. ADLER
Ne szóljon semmit. A választás nem kötelező. Kifelé menet. De míg eljön a választás napja: ketten gondolkozzanak. Ön és a fegyver. Adler kimegy.
MANÓ
Doktor úr! Bánni sem tudok vele! Doktor úr! Nekem gyermekeim vannak!
Robi jön. Belügyi kísérője a helyére áll.
ROBI
Apa! A pisztolyt meglátva. Mire készülsz?
MANÓ
Én… semmire! Eldugja a pisztolyt.
ROBI
Mi az? Mit akarsz vele?
MANÓ
Én nem akarok semmit. Mások akarnak valamit. Megtaláltad Krisztinát?
ROBI
Nem. Az őrök elzavartak.
MANÓ
Beszélnem kell doktor M.-mel.
ROBI
Kérd meg, apa! Engedje meg, hogy Krisztina velem lakhasson! Ne hagyd ott!… A sonderesek csúfolkodnak! Iszonyatos dolgokat mondanak. Apa, ne hagyd!
MANÓ
Nem, nem hagyom. Csak nem tudom… Míg ott van: él!
ROBI
Eszelősen. Nem él! Nem él!
Hullahordó szekerecskén négy sonderes jön. Ötödik a járművet húzza. A sonderesdalt éneklik. Isznak.
MANÓ
Míg a szemem előtt van: akármi történik is vele: él! Míg itt vagytok mellettem: élünk! A szögesdróton túl – a biztos halál. Nem érted, gyermek?
ROBI
Találj ki valamit, apa…
A sonderesszekér megáll a bejárat előtt.
I. SONDERES
Manó úr! Manó úr! Hozzák a lányát!
Manó Robival kiszalad a lépcsőkre.
II. SONDERES
Gajdolva. Most hozzák a boncszolga lányát!
III. SONDERES
Hagyjátok a fenébe! Menjünk lefeküdni.
MANÓ
Hol látták önök a lányomat?
I. SONDERES
Mussfeld indult el vele az étkezdéből. Ketten ebédeltek. Igyék valamit velünk, Manó úr!
IV. SONDERES
Mert aztán kérdezni szeretnénk valamit öntől!
MANÓ
Nem iszom. És mi az a kérdés?
ROBI
Önök hagyjanak békét apának. Önök részegek!
V. SONDERES
Nem vagyunk részegek. Csak büdösek vagyunk a hullahordástól.
MANÓ
Akkor menjenek fürödni.
I. SONDERES
De valamit meg kell inni, és valamit meg kell kérdezni.
II. SONDERES
Önöknél a boncteremben mindig akad ital.
III. SONDERES
Változatos italok egész Európából.
MANÓ
Csak változatos hullák vannak.
IV. SONDERES
Manó úr! Közönséges falusi sírásóknak is kijár a pálinka. Még Shakespeare sírásóinak is kijárt a Hamletben, mert azt mondja: „Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez, hozz nekem egy itce valamit.”
MANÓ
Ne lóduljanak sehová! A boncteremben Adler doktor a főnök.
I. SONDERES
Akkor igyék a maradékból, hogy megkérdezhessük…
II. SONDERES
Kellő tisztelettel…
III. SONDERES
És reverenciával!
ROBI
Mert hallotta már őket vélekedni. Ne kérdezzenek semmit! Nem tartozik maguknak válasszal!
Apa és gyermek tekintete összefonódik. Egyik azt mondja: lehetetlent kívánsz megint tőlem. A másik azt mondja: meddig maradsz Häftling?
IV. SONDERES
Te szóltál, gyermek?
V. SONDERES
Kiváltságos zsidógyerek a kímélőbarakkban!
I. SONDERES
Ki védi még közületek imigyen az apját?
IV. SONDERES
| „Ki az, kinek fájdalma elbír ily |
| Túlzó beszédet? kinek jajszavára |
| Bűvölten áll a vándor csillag is…” * |
V. SONDERES
Menjünk fürödni, mert büdös vagyok. Hullaszagú.
ROBI
Hullaszagú? Mint a lelked is már!
V. SONDERES
Ne pofázz, kölyök!
I. SONDERES
A kérdésünk annyi, mindössze: Miért nem hívott meg ön bennünket az esküvőre?
MANÓ
Elmeháborodott kérdés! Társának véres torka láttán…
I. SONDERES
Nem vagyunk doktorok! Velünk nem vegyülnek!
II. SONDERES
Robika trombitás lesz Theresienstadtban!
MANÓ
Társának véres torka láttán…
III. SONDERES
Szerencséd legyen a pokolban is! Ez a fontos!
IV. SONDERES
„Ki az, kinek fájdalma elbír ily
Túlzó beszédet? kinek jajszavára
Bűvölten áll a vándor csillag is…”
II. SONDERES
Robika trombitás lesz Theresienstadtban.
MANÓ
Emberek! Társának véres torka láttán…
ROBI
Apa! Ne méltasd őket szóra!
II. SONDERES
Robika trombitás lesz Theresienstadtban.
MANÓ
Emberek! Társának véres torka láttán…
ROBI
Apa! Ne méltasd őket szóra!
II. SONDERES
Nem kellett volna kihagyni bennünket az esküvőből.
IV. SONDERES
Minden hullahordás után egy-egy esküvő?
MANÓ
Emberek! Hát emberek vagyunk? Álljunk meg egy szóra. Társának véres torka láttán a farkas…
V. SONDERES
Ne fabulázzunk!
II. SONDERES
Trombitás lesz! Tram-ta-tam!
V. SONDERES
Ne fabulázzunk.
I. SONDERES
Tram-ta-tam!
IV. SONDERES
A kérdés csupáncsak ez! Csupáncsak ez! Ha minden barakknak van kurvája: miért épp a mi kommandónknak ne lenne? Miért ne lenne?
Csönd. Manó nem mer a fiára nézni. Robi néhány pillanatig vár még, majd ordítva veti rá magát a sonderesre.
ROBI
Gyalázatos! Gyalázatos!
A gyereknél erősebb sonderes könnyedén hárítja el annak ütéseit.
MANÓ
Robi fiam! Ne tedd! Csillapodj!
IV. SONDERES
„Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid
Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj…”
ROBI
Gyalázatos! Gyalázatos!
HANGOK
Ebadta kölyke! Bátrabb az apjánál! Trombitás lesz!
MANÓ
Ráveti magát a sonderesekre. Nyomorultak! Nem tudjátok? Senkit ne büntess a kínban kimondott szavakért! És következésképpen…
Kavarodás.
I. SONDERES
Mi van, öreg? Levadultál?
IV. SONDERES
„Veszélyes is van bennem valami: Kerüld, tanácsolom. Vedd innen kezed.”
A verekedés alatt Robi csak ezt ismétli: „Gyalázatos! Gyalázatosak!”A sonderesek valójában csak védekeznek. Nevetve hárítják el Manó ütéseit is.
MANÓ
Hol egyikhez, hol másikhoz ütve, rúgva. Következésképpen senkit se büntess a kínban elkövetett kényszertettekért sem! Ostoba fajankó! Az én lányom életénél fontosabb neked a saját véleményed? Haljon meg a lányom, hogy jó véleménnyel legyetek róla? A „kommandó kurvája”. Megöllek, tetves. Fáj nektek, hogy a lányom életben maradt?
I. SONDERES
Milyen áron? Milyen áron?
MANÓ
Ti milyen áron zabáltok itt? Milyen áron vedeltek italt? Nem a zsidók elégetésének árán? Nem a saját fajtád hullahegyét hordod széjjel? Nem apád, anyád kezére kapcsolsz vontatószíjat? Minek nevezed te ezért magad?
Mussfeld jön Krisztinával, aki a kornak megfelelő ruhát hord.
HANGOK
Ne vaduljon, uram! Elment az eszed, kisöreg? Kurválkodással is életben lehet maradni.
MANÓ
És akkor hol az erkölcs? Hol az erkölcs? Hol az erkölcs?
MUSSFELD
A levegőbe ad le lövéssorozatot. Ruhe! Ruhe, verfluchte Hunde!
Csönd.
MUSSFELD
Maga is részeg. Ruhe! Kismadaram. Itt az apád. Itt az anyád. Itt vannak a testvéreid.
KRISZTINA
Apjára borul. Apa! Sír. Apa!
MUSSFELD
Ti miért szaporítjátok a bajaimat? Nem elég, hogy közeleg… az umgelegt?* Valamennyiőtök kinyírása?! A nyakamba szakadtatok, rohadtak! Aztán sajnálni kell benneteket. Mindenféle emberi dologba kevertek itt engem! Heraus! Alles heraus!
Rugdossa őket kifelé. A sonderesdal.
MUSSFELD
Átkozottak. Hány zsidó tarkó van még a világon? Miattatok nem mehetek szabadságra. Nem láthatom nőmet s gyermekemet. Heraus! Heraus! Nem láthatom nőmet s gyermekemet.
El mindahányan Mussfelddel együtt. A sonderesdal elhal.
MANÓ
Kislányom! Krisztina kislányom!
KRISZTINA
Apa! Miért hagytatok el engem? Miért?
MANÓ
Nem hagytunk, gyermekem! Csak az Isten hagyott el mindnyájunkat.
Krisztina Robira borul.
KRISZTINA
Robika! Mindig azt mondtad: kardélre hányod, aki a húgodat bántja. Emlékszel még a kicsi kardodra? Sír.
ROBI
Én költögettelek. Apa imádkozott.
KRISZTINA
Miért hoztatok vissza az életbe? Ott lehetnék most édesanyámmal.
Dr. M. jön, ujjának egy intésével jelzi, hogy Manóval akar beszélni. Belép a szobájába. Manó utána. Robi és Krisztina leül a lépcsőkre.
ROBI
Én költögettelek. Apa imádkozott.
A Belügyi Biztos közelebb lép Robihoz. Míg Manó beszélgetése zajlik dr. M.-mel, a gyerekek feszülten figyelnek, hogy egy szót bár elkapjanak.
ROBI
Én költögettelek. Apa imádkozott.
DR. M.
Jaj, Manó úr, Manó úr! Orrán lóg az Ószövetség minden bánata.
MANÓ
Öröm is, bánat is, Hauptsturmführer úr. Mint két ikergyermek.
DR. M.
Jahve rátok mosolygott.
Dr. M. hol tegezi, hol magázza Manót.
MANÓ
Hálás vagyok önnek, hogy megtalálhattam a gyermekeimet.
DR. M.
Nem jártunk el szabályosan, de ön mindig becsületesen dolgozott.
MANÓ
Igyekeztem. Ámbár ez a kegyetlen tudomány megviseli… egy kicsit megviseli az embert. Rengeteg ikerpárt boncoltunk már…
DR. M.
A boncolást csak a középkorban tartották kegyetlenségnek.
MANÓ
Talán rosszul fejeztem ki magam. Önnek tökéletesen igaza van. Ha kegyetlen is a boncolás: nemes célra tör. Természetesen. Ugyebár… Elnézően nem lehet boncolni.
DR. M.
Ez már-már axiomatikus. Kurta nevetés. S mennyi még a munkánk, Manó úr!
MANÓ
Mikor fog véget érni?
DR. M.
Nem tudom. Maga is tűnődve. Talán soha. Es geht immer weiter, immer weiter…
MANÓ
Immer weiter… De csak egypetéjű ikrekkel, ugye? A kétpetéjű ikrek önt nem érdeklik… nem érdekelhetik. Hiszen tetszett látni, semmi eredményt nem hoznak. Sem közös craniális fejlődési tendencia, sem thymus persistens.
DR. M.
Örülök, hogy odafigyelsz a munkánkra.
MANÓ
Hauptsturmführer úrnak segítségére szeretnék magam is lenni. Nemcsak a munkámmal. A gyermekeimmel is. Kétpetéjű ikrek ugyan az ön kutatási területén kívül esnek, mégis nagy hasznára lehetnének Hauptsturmführer úrnak.
DR. M.
Csapdát sejtve. A kislány ittléte: szabályellenes.
MANÓ
Mindent el fog felejteni.
DR. M.
Színházat játszik.
MANÓ
Képtelen az ilyesmire.
DR. M.
Civil tacskónak néz engem, aki mesét eszik a markából?
MANÓ
Ijedten. Izrael atyja, Ábrahám, Izsák és Jákob istene úgy segéljen engem, hogy sem rossz, sem hamis szándékom nincsen. Én az ön tudományos törekvéseit szeretném segíteni.
DR. M.
Ó, szent zsidó önzetlenség!
MANÓ
Százados úr! Apaként egy élet tapasztalatait bocsátanám rendelkezésére. Kicsi koruk óta figyelem a gyermekeimet. Az ikrek lelki kapcsolata nem a közönséges testvéreké.
DR. M.
Tudom.
MANÓ
Sőt, nálamnál jobban tudja! Ön korszakalkotó lesz az ikertudományban! Egyidejű boncolást végeztünk számtalant! Egyidejű pszichológiai megfigyelést annál kevesebbet. Ezt ajánlom én fel most önnek! A két gyerek lelki kapcsolatának roppant érdekes anyagát.
DR. M.
Társulunk, Häftling? Zsidó tőke, német szabadalom? Nevet.
MANÓ
Kínos nevetéssel. A legelőnyösebb feltételek mellett. Önre nézve persze. Az én részesedésem nagyon csekély lenne.
DR. M.
És mit hoznál a közös vállalatba?
MANÓ
Álmot. A gyermekek álmait. Tessék elhinni, százados úr: az egyidejűségnek csodálatos jeleit mutatják. Egyik szöcskét zárt be álmában kicsi üvegkalitkába. És reggel mesélték: a másik is, a fiam is ugyanolyan üvegkalitkát tartott a kezében…
DR. M.
Belemegy a játékba. Vegyes vállalat üvegkalitkával. Nevet. És te hány százalékot kérnél?
MANÓ
?
DR. M.
Az álomrészesedésből.
MANÓ
Magamnak semmit. Egyedül az Istennek adnám meg… ami őt illeti. Még az önök akasztófatörvénye szerint is, százados úr!
DR. M.
Isten és az akasztófatörvény?
MANÓ
Százados úrnak jelentették bizonyára. Robi fiam barakktársát a járőrök a drótkerítésen kívül találták, szökevényként halálra ítélték és felakasztották. De mert leszakadt vele a kötél, életben hagyták. Törvény mondja ki, hogy az ilyen élettel már az Isten rendelkezik. Én csak ezt kérem öntől a lányom számára is… Ugyanúgy szabadult, isteni csoda folytán.
DR. M.
Tehát: álmot hozol, életet viszel. Én pedig alapítsam meg hármótokkal, három kicsi zsidóval a sonderkommandón belül az álomkommandót. Nevet. És mennyi időre? Míg a lányod ikreket fog szülni a birodalomnak?
MANÓ
Az ijedelemtől fagyottan. És mi mindent beszolgáltatnánk önnek. Az utolsó látomásig. Nem csekély erőfeszítés, tessék elhinni. Az ébrenlét partjáról elcsípni a menekülő álmot…
DR. M.
Például Marxot és bandáját, mi?
MANÓ
Marxtól én is rettegek, uram.
DR. M.
Träume sind Schäume! * Titokban azért nem Marxhoz imádkozol?
MANÓ
Izrael atyjához, Ábrahám, Izsák és Jákob istenéhez imádkozom, uram.
DR. M.
Szeretném, ha úgy lenne, Häftling. Az álmokat pedig írásban kérem. Vagy másként gondoltad?
MANÓ
Ó, nem! Nem!
DR. M.
Hogy például a térdemen üldögélve mesélsz nekem, s én babrálom a pajeszedet? Nevet.
MANÓ
Isten őrizzen! Kínos nevetés. És a fiam is marad.
DR. M.
Röpke habozás után. Ha csak így teljes a részvénytársaság…
MANÓ
Hauptsturmführer úrnak szívemből köszönöm. Megcsókolja a kezét. Az ön lelke nem sivatag. Az ön lelke nem sivatag.
DR. M.
Kis álomboltos.
Manó kirohan várakozó gyerekeihez. Dr. M. távozik.
MANÓ
Emberséges alkut kötöttem, gyerekek!
KRISZTINA
Elborzadva. Ragyogsz, apa, mintha meghibbantál volna!
ROBI
Mi történt veled, apa?
MANÓ
Egy kis időt nyertünk. Halovány jelt küldött az Isten. A szivárványnak egy sugarát. Jókedvében találtam a százados urat! A reménység házát kezdtem el most építeni. És talán az Úr is építeni fogja.
KRISZTINA
Ijesztő a bizodalmad, apa!
ROBI
Hol láttál szivárványt, apa?
MANÓ
Majd elmondom. Elmondom!
A gyerekek arcán várakozás. Manó az égre vet pillantást. De csak derékig süppedt az önáltatásba. A dal tehát, mely kis időre fölhangzik, mintegy kívülről rávetett pillantás.
A láger női zenekara vonul el, miközben ők hárman egymás arcáról próbálnak reménységet lopni.
| Álom népe, álmok gyermeke, |
| az ébrenlétben semmid sincs már. |
| Csöppenként gyűjtsd meg az álmaid. |
| Álomtalan sivatagban |
| fakaszt álomoázist |
| álmok népe, álmok gyermeke. |
EGY HANG A NŐI ZENEKARBÓL
Nézzétek azt a rohadtat. Auschwitz kurvája!
MANÓ
Befogjátok a piszkos pofátokat? Hülye zenészek!
MÁSIK HANG
Puha ágyba vitte isten a dolgát!
MANÓ
Ti csak muzsikáltok! Hülyék! Egyebet semmit sem tudtok.
Krisztina Robira borulva sír. A női zenekar elvonul. Csönd.
MANÓ
És rátok zúdítok minden nyomorúságot. Testvér a testvérnek húsát fogja marcangolni… Megérdemeljük, Uram, a sorsunkat.
ROBI
Mert excellenciádnak, Elnök úr, tudnia kell, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök holnap a börtön ablakán.
A Belügyi Biztos az Elnök szóra meghökken, s hol Robit, hol az üres díszpáholyt nézi. Dr. M. jön.
AURÉL
Hoffmann úr! A színfalak mögül hallom az idegen szöveget. Mi ez? Mit művel a kölyök?
TOMI
Mondom, amit mondani kell!
AURÉL
Azt mondd, amit a sajtófelügyelő engedélyezett. Azt mondd, amit mondani szabad, nem azt, amit kell!
ERIKA
A darabot Hoffmann úr írta! Nem a sajtófelügyelő!
AURÉL
Kislány, ne szólj bele! Múltat idézünk, nem jelent. Drámát játszunk, nem kegyelmi kérvényt.
JULIUSZ
Isten tudja. Minden múltidézés: kegyelmi kérvény a jelenhez. Ha semmi sincsen egy drámában, csak egyetlen kegyelmi kérvény, azt már érdemes eljátszani.
II. BELÜGYI B.
Bocsánat, művész úr. Beadni talán. De eljátszani? Tessék elképzelni, hogy mi lenne itt…
ERIKA
Micsoda színházi élet!
AURÉL
Hoffmann úr véres verejtékkel szerzett hiszékenysége!
II. BELÜGYI B.
Igazgató úr! Én a művész úrfit őrzöm itten. A szavait nem bilincselhetem meg. Ez az önök dolga. De kérem, intézkedjenek, hogy balhé ne legyen.
AURÉL
Nem lesz.
TOMI
Szájkosárral fogom a szerepem játszani.
ERIKA
Hoffmann úr majd átírja süketnémára.
AURÉL
Menjetek! Kitörve. Hagyjatok magunkra!
Belügyi Biztos, Tomi, Erika el.
AURÉL
Kiszólás itt nem lesz, az egyszer biztos.
JULIUSZ
Arisztophanész is kiszólt a szövegből. Sőt felszólt az istenek felé.
AURÉL
És nyíltan szidta Kleónt, a zsarnokot! Csakhogy az más volt. Görög demokrácia volt.
JULIUSZ
És ez milyen?
AURÉL
Melyik?
JULIUSZ
Hát… amit a kiszólásunktól védesz.
AURÉL
Semmi esetre sem görög. Másodszor mondom, Juliusz: ha szent esküvéssel meg nem fogadod, hogy az Elnök színe előtt Auschwitz ürügyén nem lobogtatsz személyes sérelmeket, én az előadást lefúvatom. Egy szavamba kerül.
JULIUSZ
Ürügy? Keresni kell tán az ürügyet? Akármihez nyúl az ember, visszanéz róla saját szenvedése, mint Isten képe minden búzaszemről a paraszt látomásában.
AURÉL
Poétikus általánosítások.
JULIUSZ
Mert Auschwitz nem Auschwitzcal kezdődött…
AURÉL
Megalkuvással. Tudjuk!
JULIUSZ
És a legelső ártatlannal, akit az önkény megtiport!
AURÉL
Attól tartva, hogy a színfalak mögül a belügyi biztos hallgatózik. Önkény? Tiprás? Önkény alatt élsz tán?
JULIUSZ
A fiamat kérdezd meg.
AURÉL
Az isten képével megpecsételt búzaszemet!
JULIUSZ
Auschwitz ezer esztendőkig készült minden személyes sérelemben, amely a fajtája miatt érhetett bárkit bárhol e földtekén. Minden genocídium…
AURÉL
Apró sérelmekre, jelzőkre ne kiabálj genocídiumot…
JULIUSZ
Csöndesen. Nem kiáltom, Aurél: üvöltöm, hogy Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött, szuperlatívuszokkal! A legdicsőbb nemzet, a legszebb, a legbátrabb, legfajtisztább egyfelől…
AURÉL
Kinőhető gyermekbetegség!
JULIUSZ
És hitvány barbár, garázda másfelől!
AURÉL
Elfogultság, de nem vérontás!
JULIUSZ
Auschwitz nem vérontással, hanem mítosszal kezdődött! A vér mítoszával, és a vér szavából vadon szava lett: a felsőbbrendűség farkasüvöltése!
AURÉL
Nem törvényszerű következmények!
JULIUSZ
Kígyótojásból nem lesz énekesmadár!
AURÉL
Más, ami volt, és más, ami van!
JULIUSZ
Más? Ó, dicső hellén és nyomorult barbár perzsa! Nem ismerős neked e Nagy Sándor-i sajnálkozás a másságnak láttán? Nem ismerős a nappali agresszivitás éjszakai félelme?
AURÉL
Az agresszivitás félelme?
JULIUSZ
Igen, az agresszíven paranoiás őrülteké. Rettegnek minden másságtól, rémálmaik támadnak az idegen szótól! Felfalni hát az idegen szavakat – hordozóikkal együtt!
AURÉL
Beteges hallucináció!
JULIUSZ
De nem vagyunk ám emberevők! Nincs vérontás, nincs kannibáli lakoma, csak hellenisztikus beolvasztás. A keblünkre, trogloditák! A mi nemesebb vérünket pumpáljuk a véretek helyébe. Viseljétek a pofánkat és az anyajegyeinket, hogy viszonzásul elviselhessünk benneteket!
AURÉL
Ilyet senki se mondott!
JULIUSZ
Elegendő, hogy beszélnek a tények. Auschwitz haláltánca birodalmi menyegzői táncokkal kezdődött Szuzában és megannyi Alexandriában!
AURÉL
Auschwitz felrobbant, és nem akarod tudomásul venni.
JULIUSZ
Diribdarabjaiban is radioaktív ez a fekete meteor! Eltűnt Mussfeld, a főlövész, de rá emlékeztet minden tarkón lőtt gondolat. És minden börtönbe dugott gyermek, aki nem tanulta meg, hogy eltitkolja a gondolatait. Mert a zsarnokság végül is…
AURÉL
Mellen ragadja. Ki ne mondd! Ne rohanj vesztedbe! Ne rohanj a fiad után. Legyen elegendő, hogy te fertőzted meg őt a szavaiddal. Csakhogy ő már cselekszik is.
JULIUSZ
Mert mindig akad valaki…
AURÉL
Hallgass!
JULIUSZ
Hogy ne legyél kénytelen engem is följelenteni?
AURÉL
Őrült fecsegő! Ne kényszeríts engem hivatali és hivatalos álláspontra. Mert az fog megsemmisíteni téged – minden jóindulatom ellenére!
Belügyi Biztos be.
JULIUSZ
Álláspont és megsemmisítés!
AURÉL
Ruhe!
JULIUSZ
Igenis, Hauptsturmführer.
II. BELÜGYI B.
Valami baj van, igazgató úr?
AURÉL
Némi habozás után. Próbálunk. Hagyjon magunkra.
II. BELÜGYI B.
Bocsánat. Csak azt gondoltam… El.
Csönd.
JULIUSZ
Köszönöm, Aurél.
AURÉL
Mit köszönsz?
JULIUSZ
Hogy valahol a lelked mélyén megszólalt benned a színésztárs. Az ember, akinek nincs lobogója. Fennen hordozott zászlaja!
AURÉL
Csöndesen. Az is kell pedig. Mert mindenki másnak van. Csupasz kézzel – fegyveres világban? Igen?
JULIUSZ
Nem üres kézre gondoltam. Hanem a feltartott szívre az ember nyitott tenyerében.
AURÉL
Megnézi hosszan. Ha te madár lennél, ágyú csövébe raknál magadnak fészket. Amit aztán a fiad sütne el – a zsarnokság ellen. Ezért mondom újból: én a gyermeked életét féltve szóltam… Nevezd, aminek akarod. De jól tudod: titokban is megtehettem volna. Névtelenül, ahogy manapság szokás. Ám ha kívánod: többé nem avatkozom az ügyeitekbe. Küszködj egymagad a nyomorúságoddal, s én a magaméval. Mert én sem kiáltok mindenre vivátot. Az én ablakomon is befújdogál a szél, és azt mondja: tiltakozz! De nálunknál hatalmasabb erők dolgoznak itten. Benjámin vagyok mindenben ott, ahol vagyok, hatalmasok között. Benjámin, akinek ugyancsak gyerekei vannak: aranyláncok a képzelt szabadságán.
JULIUSZ
Épp azért engedd meg nekem, hogy Auschwitz hamujából egyetlen ártatlan gyermek számára bár váltságdíjat kölcsönözzek. Egy péterfillérnyi támogatásra sem számíthatok semmilyen irányból. Magától az Istentől sem. Mert nem építi velünk együtt a házat, amely lakható lenne…
Titkárnő jön.
TITKÁRNŐ
Igazgató úr! Igazgató úr, kérem!
AURÉL
Már megint égszakadás?
TITKÁRNŐ
A polgármester úr… személyesen a polgár…
AURÉL
Kergeti magát a polgármester úr?
TITKÁRNŐ
Csak megilletődtem. A személyes ha-hangjától.
AURÉL
Akkor mondja megilletődve, ne hápogjon!
TITKÁRNŐ
Azt mondta személyesen, hogy az Elnök úrnak nem lesz ideje megtekinteni az egész előadást, csak a harmadik felvonást. Azt is rövidebben… Csak ízelítőként… mivel korábban kezdődik a díszvacsora, és az igazgató úrnak is pohárköszöntőt kell mondania. El.
AURÉL
Újabb szerep egy ilyen nehéz szerep után. És mit adjunk ízelítőként – Auschwitzból? Mit rövidítsünk? Álmot? Halált?
JULIUSZ
Őrület, elmebaj! Agyaveszettség!
ZÉNÓ
Jön ingerülten. Aurél, azért ha lehet, ne bolondítsatok meg. Golyóálló üveget az elnöki páholyba. Honnan az isten lovából golyóálló üveg? Rendes, tyúkszaros üveg sincs, amivel a keresztanyámat bérámáztassam.
AURÉL
Ne óbégass! A belügyiek hozzák.
ZÉNÓ
Az üveget is, a golyót is?
AURÉL
A golyóval ne tréfáljunk.
ZÉNÓ
De nem ám! Mert a nép viharos lelkesedését golyóálló üveg nélkül nehéz elviselni. Készülődés, uraim, a harmadik felvonásra!
Függöny
A sonderesdal.
Mikor a függöny felmegy, a képzeletbeli színház függönye még nincs széthúzva. Az előadás előtti hangulat, a zsúfolt terem ünnepi közönségének zsongása, zaja. Hivatalos személyek foglalják el helyüket a díszpáholyban. Elszórtan az Elnököt éltető hangok. Éljenzés. Két civil biztos a közönség soraiban gyanús férfiakat igazoltat, majd visszafogott eréllyel az egyiket kivezetik. Mikor egy pillanatra megkutyálja magát, pisztolyt szegeznek a hátának. Attól megszelídül. Gong, majd szétnyílik a második függöny.
Az SS-őrök a helyükön. A krematórium kéménye lángol. Auschwitz üzemel. Halkan az álomdal kezdődik. Álom népe, álmok gyermeke stb. A boncterem bejáratánál Robi ül a lépcsőn, mellette II. Belügyi Biztos. A boncteremben dr. Adler ikrek fényképeit vetíti magának hatalmas vászonra: először mint élő személyeket, aztán már csak a csontvázakat. Mussfeld jön, dr. M. írásos utasítását nyújtja át Adlernek.
DR. ADLER
Az írást olvasva, döbbenten. Nem lehetséges! Ez nem lehetséges, Oberscharführer!
MUSSFELD
Minden lehetséges!
DR. ADLER
A hétezer-hétszázhetvenhetes? A boncsegéd fia? A százados úr pszichiátriai kutatásainak kísérleti alanya?
MUSSFELD
Három kérdés: három kérdőjel az ön számára, doktor. Én csak parancsot ismerek, nem kérdőjeleket.
DR. ADLER
Szólnom kell Manó úrnak… az apjának. Kérjen kihallgatást a Hauptsturmführertől.
MUSSFELD
Nem kérhet. Birkenauba rendelték át néhány napra!
DR. ADLER
Tévesen írták a számot.
MUSSFELD
Ellenőrizhetjük.
DR. ADLER
Kérem! Alázattal kérem: szíveskedjék ellenőrizni.
Mussfeld kilép a boncterem elé Robihoz.
A fiú felugrik katonásan. Megtört már. Csupa riadalom.
Mellette II. Belügyi Biztos.
MUSSFELD
Lágerszámod?
ROBI
Hétezer-hétszázhetvenhét.
MUSSFELD
Mutasd!
A fiú felgyűri karján az inget.
MUSSFELD
Mesés szám. Gyerünk! II. Belügyi Biztoshoz. Abtreten!
A biztos ijedten elhúzódik. Mussfeld és Robi belépnek a krematórium ajtaján. Csönd. Valahol a tábori zenekar üstdobosa gyakorol. Az üstdob éles hangja, majd Robi kiáltása.
ROBI
Apám! Édesapám!
Mussfeld pisztolyának hangja. A szokásos tarkón lövés. A sonderesdal foszlányai, majd újból Adlert látjuk a boncteremben. Egy boncolás jegyzőkönyvét írja. Az idő múlását jelző órakongatás.
MUSSFELD
Jön kissé pityókosan. Doktor! Fejfájás ellen adjon valamit.
DR. ADLER
Mitől fáj a feje, Oberscharführer? Orvosságot vétet be vele.
MUSSFELD
Maguktól. Maguk miatt.
DR. ADLER
?
MUSSFELD
Uram, akit személyesen nem ismerek, az más. Teljesítem a parancsot, és umgelegt. De ha ismerem már, ahogy ezt a kölyköt is ismertem, mindenféle emberi dolognak vagyok kitéve. Fáj a fejem. Mit mutatott a boncolás?
DR. ADLER
Nagyon enyhe fejlődési rendellenességet: a jobb oldali tizedik borda libegését, a costa decima fluctuanst. Ez a borda normális esetekben fixálva van. A libegés fejlődési rendellenesség a gerincoszlop caudális, farokcsonti irányában.
MUSSFELD
Szóval degenerált. Jó szeme van a Hauptsturmführernek. Ezekre nincs más orvosság, csak az én hatmilliméteresem. Umgelegt!
DR. ADLER
Fáj még a feje, törzsőrmester úr?
MUSSFELD
Főleg egy dolog miatt. Ihr werdet bald alles krepieren, nacher aber kommen wir!* Együtt pusztulunk veletek.
DR. ADLER
Sajnálom, Oberscharführer.
MUSSFELD
Annyi különbséggel, hogy a csontjaink nem kerülnek benzinfürdőbe, meg oda… a ládákba. Nevetve el. Danke.
Manó jön, hóna alatt irattartó. Dr. M. ajtaján kopog.
DR. ADLER
A százados úr ma senkit sem fogad.
MANÓ
Csak egy pillanatra zavarnám. Hoztam a följegyzéseimet.
DR. ADLER
Miről, drága jó Manó úr?
MANÓ
Már-már áhítatosan. Álmok, Robi fiam tegnapi álmai.
DR. ADLER
A tegnapiak?
MANÓ
Kissé zavarban a hazugságtól. Nagyon érdekesek.
DR. ADLER
Tegnapiak.
MANÓ
Hogy úgy mondjam: frissek, ropogósak, kalácsillatúak.
Dr. Adler nem meri bevallani Manónak a valót.
DR. ADLER
Jöjjön, kolléga úr. Igyunk meg egy teát az étkezőben.
MANÓ
Később fogad vajon?
DR. ADLER
Nem tudom.
MANÓ
Egy kerek hétig hiányoztam, és hogy úgy mondjam: felgyűltek az álomadósságaim. Kis göcögő nevetés.
DR. ADLER
Törleszteni kell.
MANÓ
A pszichiáter… Glanz úr nem reklamálta a följegyzéseimet?
DR. ADLER
Bizonytalanul. Nem… De talán igen.
MANÓ
Szólhatna ön egy jó szót Glanz úrnál az érdekünkben.
DR. ADLER
?
MANÓ
Hogy a két gyerek látomásaiban találjon minél érdekesebb összefüggéseket. Egybefonódó motívumokat…
DR. ADLER
Igen.
MANÓ
Én ugyanis csak Robi fiamról készítek följegyzéseket. Krisztinával néha napokig nem találkozom, a százados előkelő helyen tartja, be sem engednek hozzá az SS-őrök.
DR. ADLER
Krisztina álmait ő tartja számon.
MANÓ
Csak attól félek, hogy megszakadt a párhuzam és a folyamatosság, az ikrek ikerálmainak láncolata… hogy úgy mondjam: ez a drága anyag, amiből az életünk készül, azazhogy tart még…
DR. ADLER
Igen. A párhuzam könnyen megszakadhat.
MANÓ
Kivált, hogy míg oda voltam Birkenauban, reggelenként nem kereshettem fel a fiamat. Most azonban bőségesen törlesztek. Valóságos álomzáporról adhatok jelentést. Képzelje, doktor úr, Robika valóban trombitás lett Theresienstadtban.
DR. ADLER
Álmában.
MANÓ
Csakis. Mert valóságosan ugyebár… Az is egy álom! Az álmok álma. Haj, Theresienstadt!
DR. ADLER
Mikor álmodta ezt a gyerek?
MANÓ
Bizonytalanul. Tegnap éjszaka.
DR. ADLER
Már-már elmondja az igazat. Nem előbb?
MANÓ
Bevallom: köztünk maradjon, egy kicsit elébb hoztam a dátumot. Suttogva. Ezt a csekély módosítást megengedhetem magamnak. Nem csalás? Ugye, nem csalás?
DR. ADLER
Nem hinném. Tér és idő törvénye az álomra nem érvényes.
MANÓ
Az álom: maga a szabadság. Jól mondom?
DR. ADLER
Igyunk meg egy teát.
MANÓ
Miközben kifelé mennek. A szabadságunk ugyan álom, és az álom maga a szabadság…
Színváltás. Pillanatnyi sötétség, az álomdal motívumai, majd dr. M. szobája kerül fénykörbe. Krisztina ingben a szőnyegen ül, dr. M. a díványon fekszik ingujjban, csizmásan. Az éjjeliszekrényen ital, abból kortyint néha. A falon Krisztina felnagyított aktképe az ikertanulmányok orvosi jelzéseivel.
DR. M.
Harsány kacagás után. Azt mondod, hogy álmodban a vőlegényed voltam?
KRISZTINA
Igen.
DR. M.
Zsidó voltam? És pajeszem is volt? És körülmetélt voltam?
Újabb nevetés.
KRISZTINA
Nem tudom.
DR. M.
És nászéjszakánk is volt?
KRISZTINA
Riadtan. Nem… nem volt.
DR. M.
Jer csak közelebb. Fölemelkedik.
Krisztina a rabszolganők kényszerengedelmességével cselekszik.
DR. M.
Egy mozdulattal letépi róla az inget. Ilyesmi nem volt?
KRISZTINA
Nem.
DR. M.
Ilyen mamlasz vőlegény voltam én? Csupáncsak a hajaddal játszadoztam? Önmaga költőiségét ironizálva. E kék zuhataggal.
KRISZTINA
Rengeteg időzített bombához való hajszál.
DR. M.
Ilyet egy kislánynak nem illik mondani. És főleg nem szabad. Különben megkérdem: kitől hallottad ezt?
KRISZTINA
Sonderesek mondták.
DR. M.
Sonderesek. Majd gondoskodom róla, hogy bombákról ne beszélgess velük. És egyáltalán ne tárgyalj a filiszteusaiddal.
KRISZTINA
Miért tetszik engem filiszteusnak nevezni?
DR. M.
Hát nem ők küldtek téged Delilaként Sámson ágyába?
KRISZTINA
Nem. Nem. Tessék megengedni, hogy felöltözzem.
DR. M.
Menyasszonyt álmodtál. Menyasszonyi ruhát hozattam neked.
KRISZTINA
Fölvehetem?
DR. M.
Látni akarlak benne, filiszteusok leánya.
Krisztina kérdőn néz körül. Dr. M. ujja intésével a szekrényhez irányítja. A lány gyorsan öltözni kezd. Dr. M. is segíti.
DR. M.
Gyönyörű leszel, Delila. Mondd csak, mi történt Sámsonnal?
KRISZTINA
Riadtan. Nem tudom… Levágták a haját…
DR. M.
Szigorúan. Pontosan akarom hallani!
KRISZTINA
És történt azután, hogy Sámson megszeretett egy asszonyt a Szórák völgyében, akinek neve Delila volt.
DR. M.
Úgy! És tovább!
KRISZTINA
Rosszat sejtve, egyre növekvő riadalommal. És felmenének hozzá a filiszteusok fejedelmei, és mondának néki: kérdezd ki őt, és tudd meg, miben áll az ő nagy ereje, és miképpen vehetünk rajta erőt, hogy megkötözzük…
DR. M.
Kötözzük!
KRISZTINA
És megkínozzuk őt…
DR. M.
Megkínozzuk őt… Tovább!
KRISZTINA
És mikor látta Delila, hogy Sámson kitárta volna előtte egész szívét, elküldötte és elhívatá a filiszteusok fejedelmeit, és ezt izené: jöjjetek fel ez egyszer, mert ő kitárta nékem egész szívét. És felmentek őhozzá a filiszteusok fejedelmei…
DR. M.
Fölmentek. Úgy bizony. És mit csináltak? Mondd!
KRISZTINA
És elaltatta őt az ő térdein és előhívott egy férfiút, és lenyíratta az ő fejének hét fonatékát, és kezdé őt kínozni. És eltávozott tőle az ő ereje.
DR. M.
Eltávozott az ereje! Úgy bizony! Mert Sámson ostoba volt. Engem is annak tekintesz?
KRISZTINA
Nem, nem! Nem.
DR. M.
De menyasszonyként engem zsidónak álmodtál. Hogy merted?
Csönd.
KRISZTINA
Bocsánatot kérek.
DR. M.
Újra ölébe vonja. Elragadtak az álmaid. És tovább?
KRISZTINA
Ön azt mondta nekem: menjünk el a gyöngyház csatomért oda, ahol sírnak a fák. Föld alatti harangok szóltak, azoknak a hangja után mentünk, és ott voltunk anyám udvarán, pitypangos füvön egy nagy zöld sátor alatt. Ott volt apám, anyám, Robi testvérem és a rabbi.
DR. M.
A rabbi. És kettőnket összeadott!
KRISZTINA
Kristálypohárból bort ittunk. Ősi szokás szerint a poharat a földhöz kellett verni.
DR. M.
Ó!
KRISZTINA
És ahogy fölemeltem a poharat, anyám arcát pillantottam meg benne.
Az álomdal zenéje.
DR. M.
A kristálypohárban!
KRISZTINA
A hangját is hallottam, a törött üveg hangján szólt hozzám: Ne verjél földhöz engem, Krisztina, hagyjál meg engem a te poharadban. Akkor ön azt mondta: Hände hoch!
DR. M.
Neveletlenség.
KRISZTINA
Fölemeltem a két kezem, a poharat elejtettem, anyám után néztem, fénykarika lett belőle, szökkenve gurult a sárga agyagdombokon, és futottam utána, sírtam, kiáltottam: Anyám, ó, anyám! Miért nem maradtál meg az én poharamban? Anyám, édesanyám, miért nem hagytál meg engem a te poharadban?
DR. M.
Én meg zsidó voltam! Zsidó vőlegény!
KRISZTINA
Hová lett anyám a fürdőből? Tessék megmondani! Sír.
DR. M.
És fölébredt Sámson álmából, és mondá: Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam!
KRISZTINA
Anyám, édesanyám! Miért nem hagytál meg engem a te poharadban?
DR. M.
Mert örök asszonyi cselvetéshez folyamodott a filiszteusok lánya: a méhével indított ravasz támadást.
KRISZTINA
Tessék megengedni, hogy fölkutassam anyámat! Az ön lelke nem sivatag.
DR. M.
Zsidó voltam. Júdea fia! Jahve gyermeke! Zsidó ikrek apja!
KRISZTINA
Kimenőlevelet tessék adni nekem, hogy megkeressem édesanyámat.
DR. M.
A választott nép fia voltam! Benősültem a választott népbe! És megkeressük anyósomat! És mamának fogom szólítani! És bemutatom a Vezérnek! A Führer boldog lesz!
KRISZTINA
Egy passierscheint tessék adni nekem, hogy megkeressem édesanyámat!
DR. M.
Iszik. A napba öltözött asszony várandós volt, és vajúdva kiáltozott, miközben feltűnt az égen a jel: a tűzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt.
KRISZTINA
A törött üveg hangján szólt hozzám: Ne verjél engem a földhöz, Krisztina! Egy passierscheint tessék nekem adni… csak néhány órára.
DR. M.
Hét feje, tíz szarva! Az én zsidó fattyaim formája és elképesztő ábrázata a fajkeveredésben.
KRISZTINA
Egy passierscheint tessék adni, százados úr…
DR. M.
Kiáltva. Ne bőgj!
Csönd.
DR. M.
Miért titkolod azt, hogy terhes vagy?
KRISZTINA
?
DR. M.
Miért a nőgyógyászomtól kell énnekem erről értesülnöm?
KRISZTINA
Bocsánatát kérem, százados úr… Tessék nekem megbocsátani… A napba öltözött asszony várandós volt, és vajúdva kiáltozott az égre. Rettegett az emberektől… egyedül az Istentől remélt megértést…
DR. M.
Csönget és kiált.
DR. M.
Mussfeld! Mussfeld! Krisztinához. Mosd le a könnyed!
Krisztina be gyorsan a fürdőszobába. Mussfeld jön, szalutál.
MUSSFELD
Százados úr parancsára megjelentem.
DR. M.
Gyorsan firkantott írásos utasítást nyújt át. A kislány egy passierscheint kap – saját könyörgésére.
MUSSFELD
El kell kísérnem, százados úr?
DR. M.
Egyedül nem mehet.
MUSSFELD
A szomszédos barakkba?
DR. M.
Valamivel messzibbre.
MUSSFELD
A szokásos hat órára?
DR. M.
Valamivel hosszabb időre. Zur Sektion.
MUSSFELD
Megértettem. Umgelegt.
Krisztina lép ki.
DR. M.
Arcon csókolja. Amit kértél: a passierschein a kísérőd kezében, Delila.
KRISZTINA
Gyanútlanul. Köszönöm, százados úr. Az ön lelke nem sivatag.
A nászinduló hangjai. Krisztina Mussfeld karján lépdel boldogan, hogy anyja keresésére indulhat. A láger női zenekara kíséri őket. Mussfeld Krisztinával belép a krematórium ajtaján, a zenekar tovább halad lassan. Aztán lövés hangja, majd csönd. Nagy csönd. És azután megszólalnak a fegyverek. A sonderlázadás kezdődik, az első felvonásban már jelzett módon. A jelenet megrendezéséhez dr. Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című könyve a következő támpontokat nyújtja: „A jelt a kitörésre az I. krematóriumból adják kézi villanylámpával a II.-nak, az továbbítja a III.-nak, az pedig a IV.-nek… Körülbelül húsz percig dolgozunk így csendben, amikor iszonyú robbanás reszketteti meg a levegőt. Utána sűrű géppisztolyropogás… A harmadik krema óriási, vörös cserepes teteje a gerendaszerkezettel együtt kinyílik, óriási tűzcsóva és fekete füst száll a magasba… a boncterem ajtaja előtt géppisztoly kattog… Szirénák riasztó búgása hallatszik Auschwitz I. és Auschwitz II. felől… Nyolc-tíz teherautó érkezését figyelem az ablakon keresztül… fél zászlóaljnyi SS-katona ugrik le róluk, s fejlődik rajvonalba a drótkerítés előtt… A sonderkommandó hatalmába kerítette az I. krematóriumot, az ablakokból lő, és dobálja a kézigránátokat a kapu előtt felvonuló SS-rajvonalra… Több SS-katonát látok sebesülten vagy holtan összeesni… Elővezetnek negyven-ötven betanított vérebet… Hatalmas hurrákiáltás rázza meg az épületet, és a kommandó a krematórium épületének hátsó ajtóin kitört. Közben állandóan tüzel az őrlánc vonalán álló SS-ekre, s az előre átvágott drótkerítésen keresztül a Visztula kanyarja felé veszi menekülése útját. Ekként tűzharc keletkezik az SS és a menekülők között… a fegyverropogásba beleszólnak az őrtornyok nehéz gépfegyverei…
Talán tíz percig sem tartott, és elcsendesedett minden… Egy tízes SS-csoport a boncterembe hatolt. Reánk tartott fegyverrel közrefogtak bennünket… az udvarra kísértek, ahol arccal a földre parancsoltak… Fekszünk mozdulatlanul, puskaaggyal ütlegelnek, sűrű szitkok között csizmájukkal rugdalják fejünket, hátunkat… Érzem a vér melegét, amint fejemen, arcomon végigcsurog…” Folyik tehát a sonderesek küzdelme az SS-őrökkel, amint azt az első felvonásban jeleztük. A sondereseknek egy csapatával Robi jön, majd szembefordul velük, két karját kitárja.
ROBI
Bajtársak! Bajtársak! Álljon meg a játék! Egy percet szenteljünk csupán az életnek. Velem ugyan nem fogtok a Visztulánál találkozni, mert a csontjaimat sürgős hadianyagként szállítják Berlinbe, ám a lelkem, az itt van még… a lelkem szólni kíván… Nem Jahvéhoz, hanem földi istenekhez…
A sonderesek megtorpannak. Zavarodottság. A súgó hangja: „Adler doktor és Manó jön.” II. Belügyi Biztos Robi mellé ugrik.
ROBI
Kegyelmi kérvényét előrántva. Elnök úr! Elnök úr! Excellenciádnak tudnia kellene…
II. BELÜGYI B.
A darab nyelvezetéhez igazodva. Häftling! Häftling! Fogd be a pofádat!
SÚGÓ
Doktor Adler és Manó jön!
ROBI
Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, és én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.
A súgó felnyitja a súgólyuk kupoláját, körülnéz, majd gyorsan visszahúzódik, a kupolát is leengedve.
II. BELÜGYI B.
Ruhe! Ruhe! Te nyomorult! Ráveti magát, cipelné kifelé a színpadról.
ROBI
Mondjátok helyettem, bajtársak! Szóljatok helyettem!
SONDERESEK
Kórusban. Tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.
II. BELÜGYI B.
Heraus! Hoffmann! Heraus! És ti is fogjátok ott be a pofátokat!
SONDERESEK
Tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.
A színpad két oldalán egy pillanatra föltűnik dr. M., Manó, dr. Adler, Zénó, a segédrendező és Krisztina. Ekkora zűrzavarra senki sem számított. Robi kiszabadítja magát a belügyi biztos kezéből, és a kérvényét lobogtatva lerohan a színpadról, a nézőtéren át igyekszik a kijárat felé, ahonnan a díszpáholy felé vezet a lépcső.
ROBI
Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán. Nem akarok, nem akarok börtönbe kerülni!
II. BELÜGYI B.
Utánaveti magát és közben a pisztolyát is előrántja. Őrség! Őrség! Ne hagyjátok! Egy őrült merénylő! Egy őrült merénylő! Pisztoly van nála!
Eltűnnek mindketten a színházterem kijáratán. A hirtelen támadt csendben lövés dördül.
ROBI HANGJA
Apám! Édesapám!
SÚGÓ
Doktor Adler és Manó jön.
A sonderesek megkövülten figyelnek a lövés irányába. Doktor Adler és Manó jön.
DR. ADLER
A Visztulánál találkozunk. Igyekezzék, kolléga úr!
MANÓ
Nem mehetek. A gyermekem. Tomi fiamat, Robi fiamat meglőtték…
SÚGÓ
Nem látom sehol a fiamat, a lányomat.
DR. ADLER
A fiát ne keresse, kolléga úr! És ne adjon róla álomjelentést. A holtak nem álmodnak.
MANÓ
Az én fiam nem lehet halott.
SÚGÓ
Mit beszél ön? Mit beszél, doktor úr?
Manó pillanatokig habozik: szaladjon-e a kijárathoz, ahol a fiára lőttek. Jól tudja: a színpadi játék repülőutazás; kiszállni nem lehet, csak együtt zuhanni a géppel. Mégis otthagyja partnerét, keresztülszalad a színen. A színházi bejárat felől mentőautó szirénája hallik.
DR. ADLER
Manó után kiáltva. Kriegsmaterial! Akarja látni? A csontvázát akarja látni?
MANÓ
Visszafordultában. Az élő arcát akarom látni! A fiam arcát akarom látni!
DR. ADLER
Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére.
Zavar. A sonderesek egyike találja föl magát. A sonderesdalt kezdi énekelni. Halk kórus. Manó megáll az éneklő sonderesek előtt. Csönd.
MANÓ
Eltaposták a futórózsát is.
DR. ADLER
Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére!
MANÓ
Nem! Nem! A fiamat kell számon kérnem!
DR. ADLER
Maga megőrült! Erőszakosan cipeli kifelé Manót. Őrült ember! Őrült!
Közben a sonderesek csapatai elzúdulnak a szögesdrót kerítések felé. Dr. M. szobájában csöng a telefon. Mussfeld jön dr. M. oldalán. Kiáltozva magányos sonderes szalad át a színen. Mussfeld utánalő.
MUSSFELD
Kutyák! Rühös kutyák! Majd megmutatom én nektek a zsidók istenét!
DR. M.
Mélységes csalódással. Nézd meg, mi lett az orvosaimmal. Adlerrel mindenekelőtt, és a boncsegéddel.
MUSSFELD
Igenis, százados úr! Rohantában. Lázadó kutyák! Bolsevista férgek!
DR. M.
Belép a szobájába, cseng a telefon, fölveszi a kagylót. Igen, semmi bajom, nem voltam itt. A teljes sonderkommandó fellázadt. Nyolcszázhatvan ember! Igen, ez már szervezkedés volt. Nem tudom. A halál tudata járt és szervezkedett köztük. Nevet. Jól mondod, Thomas! Szervusz, Thomas. Leteszi a kagylót.
Manó jön, kezében pisztoly.
DR. M.
Mi van, Manócska?
MANÓ
Hände hoch!
DR. M.
No nézd a felkelésben megkésett boncszolgát! Eltanulja papagájként a parancsszavainkat. Hogy mondtad, Häftling?
MANÓ
Két kézre fogja a pisztolyt. Hände hoch!
DR. M.
Hände hoch! Újabb álomboltocskát nyitottál, Manó? És jutányos áron rám sóznád az álmodat, hogy erős vagy, hős, sonderes lázadó?
MANÓ
Még egyszer mondom, százados úr: föl a kezekkel!
DR. M.
Kurta nevetéssel. Sokért nem adnád, ugye, hogy ezt a látványt magaddal vidd Jahvénak a túlvilágra? Boldogan mesélnéd neki.
MANÓ
A fiamnak mesélném, százados úr. Akit ön megsemmisített.
DR. M.
Nagyon érdekes degenerált csontjai voltak. Adler rég kifőzte már, és te még mindig hordtad ide nekem az álmait. Ez volt az egyezségünk, Manó? Élő álmokra szólt, nem hullalátomásra, kis hazudozó zsidócskám.
MANÓ
Hände hoch!
Első trombitaszó.
DR. M.
Hallgasd csak! Elkéstél! Hőstettekről szeretnél mesélni mégis odafönn? Adonájnak?
MANÓ
A fiamnak, százados úr. Tudom, gyönge vigasz és nagyon csekély elégtétel. Hände hoch!
Második trombitaszó.
MANÓ
Krisztina lányomat kérem iderendelni.
DR. M.
Fölemelt kezekkel? Micsoda stratéga. Nevet.
Harmadik trombitaszó.
DR. M.
Az utolsó trombitaszó, te víziós emberke. Nézz csak körül. Minden őr, minden gépfegyver a helyén. Minden a régi helyére kerül. Egyedül te kerülsz új, szokatlan állapotba.
Vezényszavak. SS-őrök sorakozásának hangjai. Manó aggodalom nélkül hallgatózik körbe.
DR. M.
És minden folytatódik. Es geht immer weiter, weiter, weiter. S látván, hogy Manó nem teszi le a pisztolyt. És most: Hände hoch! Cserebere!
MANÓ
Hauptsturmführer-igazgató úr! Ön egyszerre két fiamat semmisítette meg.
DR. M.
E pillanattól kezdve hol zavarodottan, hol sikeresebben replikázik Manó rögtönzött szövegére. Mit beszélsz, Häftling?
MANÓ
Ön kifőzette Robi fiam csontjait, és följelentette Tomi fiamat a Belügyi Biztonsági Hivatalnál.
DR. M.
Neked csak egy fiad van, Häftling!
MANÓ
Kettő volt, igazgató úr!
DR. M.
Ordítva, hogy észhez térítse partnerét. Hauptsturmführer! Nem igazgató!
SÚGÓ
Látod, így is megy ez: pisztoly nélkül is.
DR. M.
A súgó felé pillant, a szöveget nem mondja, mert Manó nem tette le a pisztolyt.
MANÓ
Két fiam volt, igazgató úr! Egy valóságos és egy, akit a képzeletem hozott vissza Auschwitz hamujából. Egyiket ön megölette, a másikat följelentette, képzelt merénylőként gyilkosok kezére juttatta.
SÚGÓ
Tudod jól, hogy tudományos kutatások végett jöttem…
DR. M.
Tudod jól, hogy tudományos kutatások végett jöttem ide. Én nem gyilkolok! Csak azt vizsgálom, amit a háború legyilkol. Engedd le szépen a kis kezed, Manó! Utóvégre munkatársak vagyunk. Ugye, kis Manó?
MANÓ
Nem tetszik engem is agyonlövetni?
DR. M.
Te sem akartál engem.
SÚGÓ
Nem. Észre tetszett venni, hogy én csak…?
MANÓ
Nem. De most már igen! Az emlékeim képzelet szülte gyermekét könnyű volt életre keltenem, uram! Az emlékeink ideje: az Isten végtelen ideje. De véges és keserves az idő, amit az én egyetlen és valóságos fiamnak adhattam. Ön följelentette, és talán megsemmisítette.
SÚGÓ
Nem csak. Hanem annál többre merészkedtél.
DR. M.
A súgott szöveg helyett. Összevissza beszélsz, Häftling!
MANÓ
Mert Isten csak arra emlékezhet, amit ő maga cselekszik: amiben, uram, nem osztozunk vele, mert nincs módunk a cselekvésre. Velünk minden csak megesik. A mi emlékezetünk, uram, csak arra szorul, amit mások velünk s rajtunk elkövetnek! A hátunkon táncolva, szívünk minden titkát, rezdületét lesve, és minden szavunkat, gondolatunkat felboncolva, titkos mérget kutatva bennünk… a rejtett értelmet.
DR. M.
Drámát írtál, Häftling! Ahhoz tartsd magad!
MANÓ
Így minősül a kegyelmi kérvény merényletté! Merényletté az állati félelem intézményesített kereteiben. Keretlegények bűzös lelkiismeretében…
DR. M.
Mutasd csak, mutasd a fogad fehérjét, Häftling! Hol a régi Hoffmann Juliusz tebenned?
MANÓ
Ahol e pillanatban az én drága Tomi fiam! Élet és a halál között! Egyenes következményeként a gyanútlan, ostoba világba küldött, hazug képeslapjainknak: Ich bin gesund, und es geht mir gut! Jól vagyunk, sőt boldogok vagyunk!
DR. M.
A fejemhez vágod, amit nem mertél megírni?
MANÓ
Amit nem hagytak megírni! De tudom már…
DR. M.
Mit tudsz, te lázadó Häftling?
MANÓ
Hogy Auschwitz után nincs versírás! Auschwitz után a drámát sem írni kell: hanem megakadályozni! Elhárítani!
DR. M.
A fiad módjára? Kerítéseken üvölteni a törvényes rend ellen?
MANÓ
Üvölteni – a törvénytelenség haláltánca ellen, följelentve minden pillanatban a följelentőket!
DR. M.
Hol és kinél, Häftling? Hoffmann úr! Az ellenségeinknél? Az angol plutokrata barátaidnál?
MANÓ
Önnön gyanútlanságunknál, az önáltatás, az éjjel-nappali megalkuvás szentséges fórumán, igazgató úr. Hogy ne kérdezzem újból: hová lett, mivé lett a fiam, kezében egy ártatlan kegyelmi kérvénnyel?!
DR. M.
Megérdemelt helyére jutott, Häftling! A merénylők sorsára jutott!
MANÓ
Merénylő! Merénylet! Hát van még ártatlanság, jogos kívánalom, félszeg ellentmondás, egyetlen bátortalan tagadószócska, amitől nem retteg az égig érő, földig szakadó rettegés? Egy börtönablakon benövő futórózsa: merénylő? A csörgőjét bömbölve rázó gyermek: összeesküvő?
DR. M.
Ne tőlem kérdezd, Häftling! Hände hoch!
Manó rálő. Az igazgató összeesik. Manó döbbenten bámulja, azután a játékpisztolynak tudott fegyverre mered.
DR. M.
Mit tettél, Häftling? Juliusz!
MANÓ
Százados úr! Hauptsturmführer! A tizenkettedik sonderkommandót megsemmisítették. Önnek most csengetnie és kiáltani kell. Oberscharführer Mussfeld jelenése következik. Önnek most parancsot kell adnia, hogy engem Mussfeld tarkón lőjön… hogy mikroszkóp alatt lássa a szívemet… a Häftling-szívet, amely ártatlan… Erős kiáltással. Mussfeld! Közben csenget is. Oberscharführer Mussfeld!
MANÓ
Újból éleszteni próbálja Aurélt. Százados úr! A játékunk nem ért véget. A mi kis álomkommandónk befejezte pályafutását, de önnek még elmondatlan parancsszavai vannak… A véres kezét látva. Én uram, istenem! Mit tettél velem? A belépő Mussfeldhez. Mentőt! Mentőt hívjon, Mussfeld!
MUSSFELD
Mentőt! Gyorsan kirohan.
MANÓ
A pisztolyra bámul, majd másodszor is elsüti a színfalak irányába. Üvegcsörömpölés. A fegyvert elejti.
MANÓ
Aurél! Aurél! Egy pillanatra nyisd föl bár a szemed. Én vagyok itt, Juliusz. A bocsánatodat akarom kérni, Aurél! Áldatlan vitába szálltam veled… meggyőzni akartalak… nem megölni… doktor Morsnak szántam a lövést… a Hauptsturmführernek. Neked csak a szavaimat szántam… A pisztoly nem érv. Jól tudom én ezt, Aurél… A lövöldözés nem érvelés…
Két SS-őr szalad be, és viszik ki az élettelennek látszó igazgatót. A függöny lassan kezd összemenni. Juliusz belekapaszkodik, úgy mondja majd a szövegét.
MANÓ
A terem felé. Emberek! Jó emberek! Mindannyian tanúim vagytok… Láthattátok… hallhattátok… részemről mindez csak játék volt… Múló szívgörcsével küszködve. Bocsánat… A szívem… amiről azt kellett volna még mondanom doktor Morsnak, hogy parányi remény él benne a halál haláláról… De most már nincs partnerem, aki meghallgasson… Magyarázatom sincs arra, ami történt. Tanúm a kellékes, a belügyi biztos úr, aki mindent ellenőrzött… Tizenhárom játékpisztolyt csináltattam… Tizenhárom fegyverutánzatot egy emlékküzdelemhez… ami nem ért véget… És amiben vétséget követtem el… csöppnyi módosítást a dráma cselekményében… a cenzúra tudta nélkül… Önkényesen… Az indulat… és a kétségbeesettség… Mert szegény szerencsétlenül járt fiam… Mélyen tisztelt Elnök úr…
A színpad sarkán I. Belügyi Biztos jelenik meg a rendőrrel.
MANÓ
Várjon még, biztos úr! Várjon azzal a bilinccsel! Csak egy szóra még! Dühösen. Ne húzzátok rám a függönyt! Ne akarjatok itt eltemetni!
A döbbenettől ocsúdott színészek Manó mögött sorakoznak. Az ő látomásában ez a halálából megtért tizenkettedik sonderkommandó… túlvilági csapat vérfoltos fehérben az emlékezés gyertyafényében. Az álomdal hangjai.
MANÓ
Bocsássatok meg nekem, bajtársak. Bocsásson meg a halálból megtért és halálban megfogyatkozott Sonderkommandó.
Nem mehettem veletek, nem juthattunk el a szabadító Visztuláig. Nem mentem… A Szavak megváltó erejében bíztam, mivel úgy gondoltam: ha bilincsben is az ember: a szárnyas szó isteni erejű. Hát nem az! Nem! Az lehetett a próféták szájából, de mostani állapotunkban a puszta Szó: hiú remény!
Andalítás! Önáltatás!
Az álomdal hangjai.
Andalítás! Önáltatás!
Drámát írtam, bajtársak, s a dráma szavakból készül. Áldott legyen a tegnapi szó és átkozott… igen! – átkozott a szabadulásnak igébe vetett reménye, miközben a cselekvést az Istenre hagyjuk, aki most is azzal van elfoglalva, hogy nem törődik velünk. Nem törődik, vagy talán csak mélységesen csalódott a tehetetlenségünk láttán. Sír az Isten lelke a siralmas szolgaságnak láttán. Akkor tehát, ha nem sajnáljuk eléggé magunkat, szánjuk meg az Istent bánatában! Jelezzük bár, hogy nem várunk mindent Őtőle, hiszen láthattátok: csoda társul hozzánk a cselekvés halvány szándékának esetén is. Mert sírgödörbe hordott álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi rejlik bennünk, gyáva Häftlingekben… Mit hordoz egy parányi mozdulat, amely felrúgja bennünk a félelem hivatását, a folyamatos rettegés gyalázatát… Elnök úr! Excellenciádnak tudnia kellene…
ZÉNÓ
Aki közben a közelébe került. Hagyd az Elnök elvtársat! Nincs és nem volt jelen az előadásunkon, csak holnap tisztel meg bennünket.
MANÓ
Miért mondtátok akkor…?
ZÉNÓ
Mert nekünk is így mondták. Különben is mindegy! Az Elnök és az Isten akkor is jelen van, ha történetesen nincs jelen. El.
MANÓ
Szégyen és gyalázat! De távollétében is megkérdem excellenciádat – mert számtalan füle van itt köztünk: miként kerüljük el a cselekvést, amely tengerválasztó csodát művelt pásztorbotként a Mózes kezében?! És miként őrizzük tovább ártatlanságunkat, ha játékfegyverek közé valóságosan gyilkoló pisztolyok keverednek – és nem tudjuk: mi okból, mi végett. De mit szóltok bajtársaim a drámaszerző gyötrő kételyéhez: bármi történt is, szégyen borítsa orcánkat! Ott tartunk már, hogy vakmerőn lázadó fiainkkal együtt az élettelen tárgyak is ránk pirítanak. Játékaink is elunták a puszta játék értelmetlenségét, s megvetőn néznek ránk. Szégyen és gyalázat! Szégyen és gyalázat! Tomi fiam, drága gyermekem, veled mondom – vagy talán már csak helyetted –, de nem! Nem! Veled mondom: szégyen és gyalázat. Sír. Szégyen… szégyen… szégyen és gyalázat…
Lassú függöny.
A gyulai ősbemutatóhoz kötődve az alábbi jegyzet első négy fejezete íródott, de Sütő András kérésére akkor még ezt is csak töredékesen adhattuk közre a műsorfüzetben.
Olyan ember számára, akit sosem deportáltak, és csak turistaként fordult meg Auschwitzban: honnan a mersz e dráma megírásához? Elegendő-e hozzá emlékirat-búvárlás és empátia? Segíthet-e a képzelet, mely az emberi lét iszonyataiban ugyancsak megmártózott gazdáját mindig képes a mások bőrében is meghordozni?
E kérdésekre érvényes választ csak maga a dráma adhat. Hiába mondanám ugyanis, hogy az írói képzelet – ha igazán írói: a lényegére szűrt valóság.
Mert Auschwitz túl van a képzelet határán.
Iszonyata még azokban sem lehet teljes, akik foglyai voltak. Kínokat, halálnemeket, elképzelhetetlen borzalmakat SS-őrök, falak, szögesdrót kerítések választottak el egymástól.
Auschwitz – minden rémségével – négymillió halott szempárba fagyott.
Arról, ami történt, a leghitelesebben ők szólhatnának – együtt. De mert nem szólhatnak: az élők kötelessége beszélni.
A halál jégmezejének sarki utazójaként indultam el hőseim nyomában – újabb hírt hozni a megsemmisültekről.
Gyötrelmes út volt.
Magányos és már-már kilátástalan a tévelygésben.
Halál-Antarktisz jégbe dermedt végtelenségében nem csupán az fenyegeti az utazót, hogy a végcél magaslatán ott lobog már számos Amundsen zászlaja; ennél is riasztóbbnak mutatkozik a visszaút, a végső jelentés lehetősége: íme, emberek, akik a lelkiismeret Auschwitz-Antarktiszi expedícióját kíséritek figyelemmel: a fekete hómezőkön át, sarki éjszakába veszett barátok emlékével e roppant utat Scott kapitányként magam is megjártam, de kétséges, hogy hozzátok visszatalálok-e.
Tomboló viharban, jégfalak közé szorultan rója sorait a vándor.
Emberek, várlak benneteket!
*
Bármily különösnek is tűnik föl: a szülőfalu küldött értem mentőosztagot. Személyes emléket Auschwitz irodalmához; felhajtó erőként borzongató élményt a képzelet szárnya alá.
Így nem csupán azokat faggathattam éveken át, akik a haláltáborokból élve menekültek meg; felidézhettem azok arcát is, akiktől zsidó mivoltuk miatt gyermekkoromban búcsúznom kellett.
Manó úrtól és gyermekeitől.
Antonescu Romániájában.
Csendőrök hajtották ki őket a házukból s az álomboltocskából, amely álomban is, áruban is mesésen szegény volt. Nem marhavagon: csak lovas szekerecske vitte őket kényszerlakhelyre Torda városába. A legkisebb Manó lányka – talán tizenkét éves lehetett – megölelt és megcsókolt engem. A messzi utazás izgalmában égő arcán sáncmarti játékaink, közös tavaszok isten-tehénkéinek pöttyös emlékeit láttam.
Többé nem találkoztunk.
Ama háborús nyári napon csendőr árnyékából néztünk magunk is a Manó család után.
Mint Európának majd minden népe.
S miként a magyar is.
Ez utóbbinak mostanság fanatikusan gyűlölködő elmék magát a hitleri nácizmust is a nyakába sóznák, kollektív felelősséget hangoztatva megint.
Népek kollektív degeneráltságának vádjával jött létre Auschwitz is.
Én pedig arra emlékszem, hogy az elhurcolt kamarási boltost és családját magyarok s románok egyként megkönnyeztük.
*
A különös után jöjjön a hihetetlen: Pusztakamaráson 1945 kora tavaszán sonderesek is voltunk. A többes elsőt apám és rokonaim nevében használom. Mert ha történetesen otthon vagyok s nem Kolozsvárott a Református Kollégiumban, a kamarási magyar lakossággal együtt az őrmester engem is kirendel a Sóskút völgyébe – hullahordó sonderesnek, kizárólagos magyar kommandóba a háromnegyedrészt román ajkú szülőfaluban.
Büntetésként.
Mivel a sóskút-völgyi zsidóirtás magyar csendőrök műve volt.
„Egyszóval a magyarok a begyemben vannak – fejezte be elbeszélését Vodicka, az öreg árkász, mire Svejk megjegyezte: – Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.”
Őrmesterünk, az idő tájt még az antoneszkánus rendszer csendőri maradékaként, mintha Svejknek kétes értékű megállapításával szállott volna vitába: igenis, mindenki felelős azért, hogy magyar! Ők fogják a föld alól kikaparni és egybehordani a sóskúti zsidó tömegsír hulláit.
Azt már nem tehette meg, hogy feladatának végeztével a kis sondereskommandót tarkón lője és elhamvassza.
Nem rajta múlott.
Bukarestben és országszerte már munkástüntetésekben morajlott a nép hangja, új, demokratikus kormányt követelve.
*
Megjártam Halál-Antarktisz hósivatagjait, és nem csupán a kegyeletes emlékezés emberi kötelességével.
Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában: az élőkre, mai sorsukra vetett figyelemmel is.
Aggodalommal tehát.
Auschwitz tanulsága a földgolyó számos pontján ebek harmincadjára jutott, akár Hirosimáé. A fajiság és az erő megszállottjai oly feledékenyek, mint a természet. Auschwitz bestialitásáról szólva eresztik szabadon újból a nemzeti előítéletek vérebeit s a vér mítoszát, mely nem tűri trónján az Észt, közelében a Másságot, lételeme lévén: a türelmetlenség és a felsőbbrendűség tudata. Ennek küszöbéről már csak egy ugrásnyira lapul s vár meghirdetésre a másodrendű népek, polgárok fölöslegességének elve. Minden kezdetben ott szunnyad a vég is. Épp ezért: emlékbe vonult népirtásról szólni, s az emberiséget újból fenyegető ordas eszmékről hallgatni: önámítás.
Unokának mellénykét kötögető gyanútlanság – Auschwitz felé tartó halálvonaton.
*
Kész a dráma.
Kezdődik hát a komédiája. Míg színpadra jut, az ifjú szerző beleőszül, az öregből aggastyán lesz, párt- és állami szamarakkal vitázva reszketőssé háborodik.
Föltéve, hogy jó ez a dráma.
Mert ha fércmű, ha szocialista-realista, amilyent maga az államelnök követelt az íróktól legutóbb is, midőn a kukoricavetés sűrűségét ugyancsak megszabta; ha tehát úgy hazudik a valóságról, hogy neki lehet támaszkodni; ha emberi fájdalom helyett állatian boldog hősöket ábrázol, és ilyenformán az államvallássá tébolyult román nemzeti dicsőség korteseként butítja nézőit: nyert ügye van. A hivatal heurékával fogadja.
Mármost: hogy milyen ez az én drámám, szerzőként meg nem mondhatom. Csak abban vagyok bizonyos, hogy olvastán az illetékesek újból hümmegetni fognak, kiguvadt szemmel a nyakukat fogják tekergetni. „Meglátjuk, mit szólnak odafönt.” Az odafönt pedig azt jelenti, hogy az engedélyezés végett fölterjesztett színdarabokat nyakkendős kultúrböllérek teszik-veszik, nyálazzák hónapokon, sőt éveken át, berezelten figyelvén a kettesnek hívott kabinet irányába: vajon, reggelre kelve, Elena asszonynak mifajta újabb nézetei támadtak az irodalomról.
*
Néhány héttel később.
Egyetlen magyar irodalmi folyóiratunk, az Igaz Szó a közlést nem vállalja. A helyi színház illetékesei így vélekednek: ők műsorra tűznék, de Bukarest nem engedélyezi. Ezt sem. Korábban az Advent a Hargitán, Kalandozások Ihajcsuhajdiában című munkáimat sem engedélyezte. Hasonló választ kapok a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi magyar színháztól is. Mondják, hogy közben valaki a drámát máris följelentette. Mert, ugye, nemcsak embereket lehet följelenteni. Mint hírlik, szolgálatos besúgóink egyike arra figyelmeztette a pártközpontot, hogy színdarabom személyében támadja a köztársaság elnökét.
Sorsa tehát meg van pecsételve. Mármint a drámáé.
Egyetlen útja marad: a járhatatlan. Azazhogy: a törvénytelen. Ugyanis cenzúrázatlan kézirat külföldre juttatása törvényileg tiltott. A belügyi tiszt, aki szellemi életünk – halálunk – politikai „tisztaságára” felügyel, már ki tudja, hányadszor figyelmeztet a szigorú paragrafusra. „Elvtársak, ne játsszunk a törvénnyel!”
Nem játszunk.
Megvetjük.
A Gyulai Várszínház kérésére a drámát kijuttatom Magyarországra. Hogy miként, hosszadalmas lenne elmesélni. Megyei fő-fő kultúrfelügyelőnk hívat, s kérdi: hogyan jutott ki külföldre ez az ön munkája? Mondom: engedje meg, hogy először magam is kérdezzek valamit. Tessék. Nos, nemzetközi kötelezettségeinek alapján a román posta garantálja-e a levéltitkot? Természetesen, füllenti gyakorlottan a felügyelő. Ha ez így van, mondom, akkor a kézirataimat természetesen postán szoktam kijuttatni külföldre.
Kultúránk baktere bátorságot veszen, s kérdi:
– És ha nincs így? Ha postánk a levéltitkot nem garantálja?
– Ha nincs így, és nem garantálja, akkor nyilván másként szoktam eljárni. Hogy miként? Elmesélem rögvest, ha ön kijelenti, hogy Romániában a levéltitokra nincs garancia.
Fejcsóválás, kurta kacagás.
– Ezt nem jelenthetem ki.
– Akkor tehát nincs miről mesélnem.
Hazugságainak egérfogójából a felügyelő üveges szemmel bámult utánam.
*
Akkor történt ez, mikor a posta levélcenzorai – a levélelcsípők, ahogy Kálvin idején Genfben mondották volt – már el is unták a nekem szóló vagy általam küldött borítékok felbontását s félretételét. Nevem láttán egyenest a papírhalomba irányították, ahonnan ismeretlen jóakaróm időnként meglepett engem egy-egy paksaméta irománnyal. Így értesülhettem arról, hogy ez-amaz ide-amoda meghívott valamely nyugati országból.
*
Havasi Istvánnak és Marton Lászlónak köszönhetem, hogy az itthon mindenütt elutasított Az álomkommandót végül a Gyulai Várszínház, majd a budapesti Vígszínház mutatta be Sík Ferenc rendezésében. A gyulai előadásra nem mehettem el. Útlevél híján a Vígszínház premierjén nem lehettem jelen. Munkámat felkaroló barátaimat csak közel egy év múltán ölelhettem át őszinte hálával és nagyrabecsüléssel. Miközben itthon az újabb gondolati kihágásért dúltak-fúltak az ordas indulatok. A Román Jogvédő Iroda egyre-másra küldözgette Budapestre a tiltakozó leveleket. Akár az Advent a Hargitán színrevitelekor, most is a dráma azonnali betiltását követelték. A román kultúrpolitika irányítói ezúttal sem tagadták meg ama felfogásukat, miszerint az író testestül-lelkestül, minden gondolatával az állam tulajdona. Miként a jobbágy volt a pallosjoggal rendelkező földesúré.
Hát ez is elmúlt.
*
Most, hogy e sorokat írom, 1990. február 16-án, Az álomkommandó már megszólalt német nyelven is Aachenben. Ugyancsak Sík Ferenc rendezte. Sajnálom, hogy nem lehetek ott mellette. Nem oszthatom meg vele és a színészekkel a kockázat nyugtalanságát, a reményt s a kétséget: vajon megnyílik-e közös mondandónk előtt a német közönség szíve s elméje?
A Látó 1990 márciusában – az Alföld 1987. 6., Sütő András 60. születésnapját köszöntő számában való első közlés után – újra megjelentette a darabot, a szerző további jegyzeteit is közreadva.
A dráma itt közölt szövege 1992 szeptemberében véglegesült a marosvásárhelyi bemutatóra. Főként az utolsó jelenete módosult sokat, de ennek előtte már az aacheni előadásra Manó darabzáró monológja is átformálódott az Alföld-beli közléshez képest.
Az 1991. október 19-i marosvásárhelyi bemutató alkalmából született az alábbi levél:
Jó estét, kedves közönség!
Régtől fogva tudjuk: rendelt ideje van a szólásnak, és ideje a hallgatásnak.
Szóltam is, amíg lehetett, hallgattam is, amikor cenzorok és a szellemnek vámtisztjei elnémítottak.
Tragikus, áldozati sorsra jutott városunk színházában is hallgatásra kényszerültem.
Hadd tegyem hozzá: ez nem a színház bűne, hanem azoké, akik odakint és odafönt valahol a színház, a drámaírás, általában a művészet felügyelőinek, sőt fegyőreinek vélték magukat.
Így tehát hosszadalmas távollét után köszöntöm újból a Nagyérdeműt, színpadi munkáim mindenkori pártolóinak sokaságát, tragikus sorsra jutott városunk hűséges magyar közönségét.
Boldog vagyok, hogy az itthoni kényszerhallgatás keserves évei után újból együtt lehetek azokkal, akiknek sorsa – sorsommal együtt – a mai estén színre kerülő drámámat ihlette.
Talán nem önáltatás, hogy drámáim időszerűsége nem múlt el létrejöttének történelmi idejével. Nem múlhatott el, mert a mindennapos jelenség – mint például az emberi szabadság lábbal tiprása – nem föltétlenül napi jelenség. Mi több: korszakok jönnek és mennek – a megaláztatás pedig marad, a sovén gyűlölet tartósan garázdálkodik. Meddig vajon? Az álomkommandó erre a kérdésre is választ keres kényszerű megalkuvások, véres lázadások, álmok és remények örök hullámzásában.
Marosvásárhely, 1991 szeptemberében