Káin és Ábel
|
| Ámen Ámen Dicséret |
| Dicsőség |
| Tisztesség |
| Ámen Ámen Hatalom |
| Bölcsesség |
| Legyen Istenünké |
| Most és mindörökké |
| Minden kígyót megfojtok. |
KÁIN
Ím, az üzenet!
ÁDÁM
Kedveseim, áldozati tüzeket gyújtsatok és örömtáncokat járjatok, az Úr ajándékot küldött.
KÁIN
Cserjepálinkát.
ÁDÁM
Ábel válassza ki a legszebb bárányát, Káin a búzának csak a gyöngyét, a szőlőnek legszebb fürtjét, Őneki, mert üzenetet s ajándékot küldött. Ámen, Ámen, Dicséret, Dicsőség, most és mindörökké. Minden kígyót megfojtok.
ÉVA
Mondd már, hagyd a kígyót!
ÁDÁM
He-he! Az agyamban tekerődzik, Isten legszebb üzenete mellett is. A szivárványos halak az égbe repültek. A kenyérfák letérdepeltek, és elborított újból az Éden illata. Kacag. Örökségetek, fiaim! Ezt hagyom rátok, ezen osztozkodjatok, verekedjetek, marakodjatok, egyebetek sem lesz, és boldog legyen köztetek a náthás, amelyiknek orra nem veszi föl a szimatot és nem szalad az Ígéret után.
ÁBEL
Az üzenetet, apám!
ÁDÁM
Huss! A halak a felhőkben, a kenyérfák a földön, orromban örökségetek: az illat, fülemben az oroszláni hang: hol vagy, Ádám? Itt vagyok, Uram. Én mindig itt vagyok, hallásközelben, ütésközelben, fojtásközelben, Szamáel-közelben, eltávolodhatom én Tőled? Az egérlyukban is megtalálsz. És szólt az oroszláni hang: örömhírt vigyél a te fiaidnak. Örömhírt!
ÁBEL
Örömhírt! Káin, te gyanakvó!
Mindketten táncolnak, énekelnek. Ábel furulyázik.
|
|
KÁIN
Te is berúgtál, Ábel?
ÉVA
Az üzenetet, Ádám!
|
|
KÁIN
Üzenet. Mindent hinni, semmit sem tudni?
|
|
ÉVA
Már megint a cserjepálinka hangja.
KÁIN
Kiüti Ábel kezéből a furulyát. Elég!
ÉVA
Káin!
KÁIN
Isten üzent, vagy a cserjepálinka?
ÁDÁM
Most halljátok! És mondá az Úr a kerub szavaival: Éva lányom a tiltott szerelemben az emberi létet választotta, és az ember élete, mit örökkévalónak szántam, immáron véges lett. Egyedüli Istenetek voltam, és ti nem elégedtetek meg velem. Másikat is választottatok: testi szerelmet, ha ugyan nem helyeztétek azt fölibém. Többé nem nyúlok agyaghoz, sokasodjatok magatok. Örökkévalónak tűnik majd a pillanat, mikor egymás szerelmében alámerültök, de kékre fagyott orcával bukkantok majd föl a szenvedélyből, mit Éva lányom szabadított el Ádámmal, és folytatott a zöldszeművel, Szamáel-Kígyóval. Legyen tehát másodistenetek a szerelem, kéz a kézben a halállal, kit általa teremtettem. Küldöm tehát fiaidnak Arabellát a démonok közül – és azé legyen, akit ő választ magának. Arabella!
Arabella beszalad a fák közül.
ÉVA
Saskiáltás. Uramisten!
ÁDÁM
Arabella, hű tolmácsa voltam-e Sámsiel főkerub utasításának?
ARABELLA
Igen, uram.
ÁDÁM
Volt-e kifogásod az Úr parancsa ellen?
ARABELLA
Nem volt, uram.
ÁDÁM
Remegsz-e még a félelemtől?
ARABELLA
Igen, uram.
ÁDÁM
Ne félj.
ARABELLA
Nem, uram.
ÁDÁM
Az ott az én Ábel fiam.
ARABELLA
Igen, uram.
ÁDÁM
Az ő neve azt jelenti: szomorúság. Mondd a nevét.
ARABELLA
Szomorúság.
ÁDÁM
A nevét mondd, ne az értelmét.
ARABELLA
Ábel.
ÁDÁM
Az ott az én Káin fiam.
ARABELLA
Igen, uram. Káin.
ÁDÁM
Búzakalász.
ARABELLA
Igen, uram.
ÁDÁM
Sorstársad az asszonyiságban: Éva.
ARABELLA
Igen, uram.
ÁDÁM
Fiaim közül melyiket választanád magadnak társul?
ARABELLA
Nem tudom, uram.
ÁDÁM
Tetszik neked Ábel?
ARABELLA
Tetszik, uram. Arca szelíd, tekintete, mint a gazelláé.
ÁDÁM
Tetszik neked Káin?
ARABELLA
Igen, uram. Fejtartása az oroszlánkölyöké.
ÁDÁM
Választanod kellene mégis.
ÉVA
Ne! Most még ne válasszon. Az első pillantás a látszatok rabja.
ÁDÁM
Ezt ki tudná jobban Évánál?
ÉVA
Szépségednél, Arabella, csak a bizonytalanságod nagyobb. Nem szabad még választanod. Majd én megmondom, ha eljött a választás ideje.
ARABELLA
Mikor jön el, asszonyom?
ÉVA
Amikor csukott szemmel, befelé nézve és magadba hallgatózva mondod: ez vagy amaz. Honnan jöttél?
ARABELLA
Onnan, egy távoli csillagról hozott Sámsiel az Úr parancsára.
ÉVA
Válladról a csillagport le sem fújta még a földi szél. Nem választhatsz még társat magadnak. Honnan tudnád: miért választod a búzakalászt, miért a szomorúságot?
ARABELLA
Nem ismerem a búzakalászt, asszonyom, nem ismerem a szomorúságot.
ÉVA
A választás értelmét sem. Kegyetlen a választás pillanata, lányom. Ha Szomorúságot választod, Búzakalászt megsebzed, és ha visszatérnél majd Búzakalászhoz, magadat emészted el a kezdet tévedése miatt.
ARABELLA
Nem akarom magam elemészteni a kezdet tévedése miatt.
ÉVA
Isten hozott, jer az én kunyhómba.
ÁBEL
Mit parancsolt a főkerub?
ÁDÁM
Sámsiel azt mondta, mit oroszláni hangján az Úr parancsolt neki.
KÁIN
És oroszláni hangján az Úr mit parancsolt neki?
ÁDÁM
Várj. De hiszen mondtam már.
KÁIN
Dobd el azt a pálinkáskulacsot, és mindjárt eszedbe jut.
ÁDÁM
A kulacsot? Vigasztalómat az Éden után? Ha eldobom a kulacsot, segítesz rajtam? Megsegítesz abban, hogy ne emlékezzem? Torkomról a hiénát elűzöd akkor? Siralmas állapotunkban a gondok elviselhetők, ám a Gond, az az egy, az éjszakával mindig visszatérő hiéna, kulacs nélkül elviselhető-e?
ÁBEL
Az Úr szavát mondd!
ÁDÁM
Az Úr szavát. Megvan. Küldöm tehát fiaidnak Arabellát a démonok közül, és azé legyen, akit ő választ magának.
ÉVA
De nem az első pillantásra.
ÁDÁM
Ezt már nem tudom. Visszamegyek és megkérdem.
ÁBEL
Az Úr nem boroskorsó, hogy rájárjunk.
KÁIN
Az Úr bízzon valamit ránk is a döntés szabadságából.
ÁDÁM
Kosár narancsot helyez Arabella elé. Azé legyen, kinek a legszebb narancsot nyújtja.
ARABELLA
Igen, uram.
ÁDÁM
A szív jogának Dicséret, Dicsőség, Tisztesség, Ámen.
Arabella egy narancsot Ábelnek dob, egyet Káinnak, ki a magáét elhajítja. Arabella hosszan rácsodálkozik.
ÁDÁM
Akárcsak nénédet látnám a megkísértés napjaiban: egyik gyümölcs az Ádámé, másik a Szamáelé.
ÉVA
Fiaidat kíméld meg bár a mocsoktól. Egyik sem Szamáel! Egyik sem kígyó.
ÁDÁM
Bocsáss meg. A hiéna. Leül, iszik.
ARABELLA
Még tudatlan vagyok, uram. A szívnek csak jogát ismerem. Kötelessége is lenne?
ÉVA
Csak egyet választhatsz.
ARABELLA
Miért?
ÉVA
Mert ők ketten vannak.
ARABELLA
A kettő nem egy?
ÉVA
Nem.
ÁDÁM
Ők maguk nem számítanak. A szavaik versenyezzenek.
ARABELLA
Igen, uram. A legszebb az volt, amikor engem Sámsiel beszélni tanított.
KÁIN
És honnan tudod, hogy aki szól: azonos-e a szájáról édesen csurranó szavakkal?
ÁBEL
És te honnan tudod…
ÁDÁM
Ábel! Arabella a szép szavaidat várja. Nem dobtad el a narancsot, tiéd az elsőbbség.
ÁBEL
Istenem, de szép vagy!
ARABELLA
Nem tudom, uram, még nem tudom, milyen vagyok. A földre érve egy rohanó patakban pillantottam csak meg az arcomat.
ÁBEL
Hozzám szaladt vele. Álmomban tiszta vizű patakot láttam az arcoddal. Az álmomba ömlött egy csermely az arcoddal.
ARABELLA
Én sohasem láttalak téged.
ÁBEL
Vajon ki vagy te, s miért küldött az Úr? Jókedvében küldött-e vagy haragjában? Áldásnak vagy büntetésnek? Félek, próbának szánt, és csapdába esem. Magasztaló szavaimat Neki gyűjtögettem, abból veszek el számodra, ami csak Őt illeti, de tudnod kell, hogy ragaszkodom hozzád. Ha megfosztasz magadtól: kirabolsz engem. Minden javaim közül a legdrágábbtól, a legkedvesebbtől kellene megválnom. Nélküled csak a nevemmel maradnék: a szomorúsággal. Csak nézlek, nézlek, eltelik a szívem félelemmel: miért küldött az Úr?
ARABELLA
Titkot nem bízott rám. Amikor ott a csillagon maga elé rendelt, ölemet és keblemet megáldva, különös illatokkal hintett meg, és azt mondta: maradj meg titoknak, emberi ésszel föl nem foghatónak, és aki meg akar téged fejteni: az én dolgomba kontárkodik.
ÁBEL
Tőle kell hát mégis megkérdeznem: ki vagy te, hogy miattad Őt fosztom meg a legszebb szavaimtól? Láttodra tolvaj lettem, belopakodom saját szívembe, hogy Isten jogos tulajdonát: a hűségemet neked kilopjam onnan. Kárhozatos szavaimmal, félek, az ő székébe ültetnélek. Tudom, nem szabad, mégis a feledékenység bűnébe esem miattad. Ha csak megérintelek: örökre megfeledkezem Róla. De nem, nem. Kettőtöké a hűségem, bár a félelem gyötör a saját szavaim hallatán.
ARABELLA
Akkor ne szólj, uram. Ha drága neked a félelmed, maradj meg benne. Nem akarlak megfosztani a félelmedtől.
ÁBEL
Engedd, hogy Őt féljem ezután is. Szánj meg engem, Arabella, fogadd el marasztaló szavak helyett a puszta ragaszkodásomat, a Tőle lopottat. Kárhozatra jutok, ha nem az én kunyhómat s ágyamat választod, nélküled elbitangolok Isten ösvényéről.
ARABELLA
És ha megérintesz, nem feledkezel meg Róla? És Őmiatta nem feledkezel meg rólam? Nem vetsz engem tűzre?
ÁBEL
Legyünk inkább ketten együtt az Ő parancsának teljesítői.
ARABELLA
Mi az ő parancsa?
ÁBEL
Maradj velem… A szíved nem ezt mondja?
ARABELLA
A szívem… Hol a szívem?
ÁBEL
Ahol a válaszod.
ARABELLA
Még nem tudom… Nincs válaszom.
ÁBEL
Ahol a szavaim visszhangra találnak benned.
ARABELLA
Nem hallok visszhangot, uram. Hol a szívem?
ÁBEL
Ahol…
KÁIN
Kést ragadva Arabella mellének szögezi. Itt. Itt a szíved.
ÉVA
Káin! Káin!
ÁBEL
Ráveti magát Káinra, aki egyetlen mozdulattal veti őt le magáról, majd a kést Ábel szívének szögezve. Az ő szíve pedig itt van. Látod?
ARABELLA
Nem látom, Uram.
KÁIN
Kiszedjem neked?
ARABELLA
Nem, uram. Félek a késtől.
ÉVA
A szavak versengése! Nem a késeké! Ó, minek kellett idejönnöd, Arabella!
ÁBEL
Meg akarsz ölni?
KÁIN
Nem, nem. Csak segíteni akarok – a szavak magyarázatában. Tudod már, hol a szíved, Arabella?
ARABELLA
Nem tudom, uram.
KÁIN
A kést elhajítva. Amikor fájni fog, megtudod.
ARABELLA
Mikor fog fájni?
KÁIN
Amikor az ő szép szavai füst formájában az égbe szállanak, és te itt maradsz a bizonytalanságod hamujában. Ábelhez. Téged ki hatalmazott föl, hogy gerjedelmedet az Isten nevében erőszakold rá?
ÁBEL
A bizonyosság, hogy nemcsak én akarom őt. Az Isten is nekem küldte.
ÁDÁM
Efelől nem határozott. Rajtad a sor a szólásban.
KÁIN
Rajtam? Kacag. Ezt a némbert öcsém körülnyálazta már az Isten akaratába mártott szép szavak váladékával. Legyünk inkább ketten az Ő parancsának teljesítői. Láttodra tolvaj lettem, belopakodtam saját szívembe… Mákonyos szavaival ki kelne versenyre?
ÁBEL
Szeretlek, Arabella.
KÁIN
Szeresd egymagad – és a magad nevében. Szeressen, ha szeretni fog, tenmagadért, nem Őmagasságának szolgálatában. Avagy Isten nélkül kevésnek érzed magad – a szerelemhez is? Az ágyban is? A nemzésben is?
ÉVA
Káin!
ÁBEL
Tajtékzol, mert engem szeret az Isten. Mindahányunk közül engem szeret legjobban az Isten.
KÁIN
Téged? A lehajtott fejedet szereti. Bárkit szeretni fog, a sátánt is szeretni fogja, csak alázatos legyen az a sátán!
ÉVA
Isten mindannyiunké, s mi valamennyien az övéi vagyunk.
ÁDÁM
Szamáel is.
ÉVA
Hallgass, Ádám. Csillapodj, Káin. Arabella, halaszd el a döntést. Ne siettesd, ami magától is eljön. Ne hajíts tűzcsóvát közibénk.
ÁBEL
Szeretlek, Arabella.
ÁDÁM
Dicséret, dicsőség, tisztesség…
ÉVA
Ábel, ne hajszold most a kívánságodat. Mindjárt feljön a hold, pihentesd a szenvedélyed. Holnapra megnyugszol, Káin is lecsillapodik, a vizek is éjjel tisztulnak, és holnap a választás könnyebb lesz.
ÁBEL
Most válasszon!
KÁIN
Most! Amíg még bizonytalan. Most döntsön, míg nem tudja, mit akar. Most szeressen, míg nincs benne szerelem. Holnap már késő lesz.
ÁBEL
Szeretlek, Arabella.
KÁIN
Ezt én is elóbégathatom a végtelenségig!
ÁBEL
Óbégasd!
KÁIN
Beléndek-szavak! Üresen járó malom zakatolása.
ÉVA
Hagyjátok az acsarkodást. Tiszteljük meg Isten üzenetét. Vacsorázzunk! Mangót, narancsot, édesburgonyát kaptok, és meghalljuk Káin énekét, Ábel furulyaszavát, és megmutatjuk Arabellának a tengert, a szivárványos repülőhalakat, szélcsend van, felültetjük a balsafa tutajra, megmutatjuk neki a holdfényt a vizeken.
ARABELLA
A holdfényt a vizeken.
ÁDÁM
Egy kis cserjepálinkát is iszunk. Dicséret, dicsőség…
ÉVA
Jertek, gyermekeim.
ÁBEL
Gyere velem, Arabella.
ÉVA
Még ne! Ne menjen! Távoli csillagról jött, halandók közé a halhatatlanságból. Ahonnan magunk is indultunk. Őrizzük meg őt, míg lehet, hajnali állapotában. A bűnbeesés napján halandókká lettünk, hadd tanuljon a sorsunkból, maradjon meg közöttünk főnixmadárnak. Azon a napon a kígyó minden állatot és szárnyas lényt megetetett a rontó gyümölccsel, egyedül a főnixmadár utasította el és maradt halhatatlan. Arabella, maradj meg főnixmadárnak.
ARABELLA
Nem ismerem a főnixmadarat. Ábel nagyon szépen beszélt.
ÁBEL
Jer velem.
ÉVA
Még ne menjen. Korai még…
KÁIN
Menjen csak! Tanulja meg, hol a szíve.
ARABELLA
Félek tőled, uram. Indulatos vagy.
KÁIN
Csöndesen. Pedig én az Éden kertjét szerettem volna megmutatni neked. A Hebron völgyén túl, a Lebia-hegy csúcsáról már látni lehet az Éden kristályfényeit.
ARABELLA
Indulatos vagy, uram.
KÁIN
Megrettensz majd az ő szelídségétől. Tekintete, mint a gazelláé. Menj csak vele. Dobd el az én narancsomat.
ARABELLA
Te dobtad el, uram.
KÁIN
A bizonytalanságodban akartalak megsegíteni.
ARABELLA
Ő szeret engem.
KÁIN
Igen. Azt mondta, hogy szeret.
ARABELLA
Te nem mondtad.
KÁIN
Könyörgésben a legutolsó leszek mindig. Az Istennél is, tenálad is. Eredj.
ÁBEL
Szeretlek, Arabella.
ÁDÁM
Dicséret, dicsőség. Elvégeztetett.
ARABELLA
Akkor megyek. Elindul Ábel felé.
ÁBEL
Elindul Arabella felé. Az én Istenem fényes üzenete.
A sasnak háromszori jajkiáltása hallik.
ÉVA
A sasnak háromszori jajkiáltása! Tekints le rájuk, ó, könyörület! Nézz le mireánk, ó, könyörület!
Függöny
Szín ugyanaz. Arabella Ábel frissen felvirágzott kunyhója előtt tollászkodik. Kagylóból fűzött nyakláncot próbál, haját díszíti stb. A víz tükrében csodálja magát, de lopva Káint is figyeli. Káin a kunyhója előtt a szerszámait rendezgeti. Íjat, kötelet akaszt a karjára, indul.
ARABELLA
Hová megy az oroszlánkölyök?
KÁIN
Messzire.
ARABELLA
Nagyon messzire?
KÁIN
Van valami itt a közelben, ami mégis távoli nagyon.
ARABELLA
Az Édenkert?
KÁIN
Amit meg szerettem volna mutatni neked.
ARABELLA
Már nem akarod?
KÁIN
A mindenség második asszonya: Ábel asszonya.
ARABELLA
És ha csupa tévedésből?
KÁIN
Bizonyos vagy máris a tévedésedben? Egy tavasz és egy nyár elegendő volna?
ARABELLA
Talán egy éjszaka is.
KÁIN
Nem szereted már?
ARABELLA
Azt sem tudom: szerettem-e?
KÁIN
Miért léptél be a kunyhójába?
ARABELLA
Istentől lopott szavakkal engem dicsőített és hozzám könyörgött.
KÁIN
És nem teszi már?
ARABELLA
A tulajdonának tekint.
KÁIN
Felajánlottad magad neki. Mért ne tekintene a tulajdonának?
ARABELLA
Nem, nem ajánlottam föl magam.
KÁIN
Megkötözött? Úgy vetett az ágyba?
ARABELLA
Nem kötözött meg.
KÁIN
Akkor?
ARABELLA
Sorsunkat a szavak rendezik. Elbódított a szép szavaival.
KÁIN
És már nem szépek?
ARABELLA
Ugyanazt hallom az Istennel együtt. Szép vagy, Arabella, nagy vagy te, Isten.
KÁIN
Ez így van.
ARABELLA
Te nem mondod.
KÁIN
Nem mondom.
ARABELLA
Csak gondolod?
KÁIN
Csak gondolom.
ARABELLA
Miért nem mondod?
KÁIN
Meggyűlöltem a szavakat, amelyek a sorsodat rendezték.
ARABELLA
Engem is gyűlölsz?
KÁIN
A bizonytalanságodat gyűlölöm. Akár a víz tükre: azt mutatod mindig, aki fölibéd hajol. A hajad színe is a hozzád intézett szavak szerint változik.
ARABELLA
Te mit mondtál volna, ha Ábellel versenyre kelsz a szavakban?
KÁIN
Ábel után semmit. Síkos volt már körötted a hely a csiganyálkás vallomástól.
ARABELLA
Csak annyit mondtál volna, hogy elvinnél engem az Éden falai alá?
KÁIN
Most is elvinnélek.
ARABELLA
Megyek.
KÁIN
Késő már. Nélküled, egymagam török be a Paradicsomba, s lövöm ezt a nyilat Sámsiel hasába. És ha találkozom vele: számon kérlek az Istentől.
ARABELLA
De hiszen itt vagyok.
KÁIN
Voltál. Ábel ágyában vagy. Én már, ha lehunyom a szemem, csak ott látlak téged. Nyálkás könyörgések szónyoma és keze nyoma a testeden. Millió csiganyom.
ARABELLA
Utálatosnak látsz engem?
KÁIN
Idegennek.
ARABELLA
Te már nem vagy idegen számomra. Sokat néztelek, sokat gondolkoztam azon: mi célod a Lebia-hegy csúcsán? Mire vágyol, hogy minden nappal nő a vakmerőséged? Nem áldozol, nem könyörögsz…
KÁIN
Nem koldulás végett jöttünk e világra. Kegyelemkoldulás, szerelemkoldulás, dicsőítés, hálaadás az Ő morzsái láttán, miket az asztaláról elibénk seper…
ARABELLA
Magányos vagy.
KÁIN
Jó helyt vagyok: a magam társaságában.
ARABELLA
És ha veled volnék? Ha tenálad?
KÁIN
Bujaság és bizonytalanság kosara, te! Két Istent akkor sem szolgálnék. Akkor is kitartanék a magamé mellett.
ARABELLA
Az kicsoda?
KÁIN
Nem tudod?
ARABELLA
Nem tudom.
KÁIN
Nem sejted?
ARABELLA
Nem sejtem.
KÁIN
Nézz körül: ki lehet az az Isten?
ARABELLA
Az óceán tajtékzik. Repülőhalakat látok s a Lebia-hegy fölött egy fekete felleget. Nem látom a te istenedet.
KÁIN
Előtted áll.
ARABELLA
Ne vétkezz.
KÁIN
Én vagyok az.
ARABELLA
Hallgass.
KÁIN
Én vagyok! Én vagyok!
ARABELLA
Az ő hatalmának talpa alatt?
KÁIN
A talpa alatt, a markában, a torkában, emésztőcsatornájának…
ARABELLA
Kezét a szájára tapasztja. Megbüntet, megöl, ne vétkezz!
KÁIN
Én vagyok!
Villámlás, dörgés.
A villámai között is. Az égre kiáltva. A villámaid között is, Uram! Én vagyok!
ARABELLA
Káin! Káinom! Megöl az Isten, és elveszítelek.
KÁIN
Ábel! Ábelem! Így mondd, csak őt veszítenéd el, ha veszendő, esendő lenne az Úr kedvence. Engem elveszíthetsz, mert meg sem találtál.
ARABELLA
Káinom! Oroszlánkölyköm…
KÁIN
Ábelem, nyálas csigám. Ágyatokba, lihegéseitekbe ne keverd el az én nevem. Harapásainak nyoma a nyakadon, válladon, a combodon. Ne mondd, hogy Káinod vagyok. Én csak Káin vagyok, voltam és maradok mindahányatok nélkül: egymagam.
ARABELLA
Újabb dörgés, villámlás közben. A villámaival sújt agyon.
KÁIN
Én vagyok a magam istene!
ARABELLA
Hallgass! Elveszítelek.
KÁIN
Miután már elvesztettelek. És egy szál magamban keresem azt, aki veled együtt lehettem volna… De nélküled is az vagyok…
ARABELLA
Ne mondd!
KÁIN
De mondom!
ARABELLA
Ne mondd!
KÁIN
Mondom!
ARABELLA
Ne mondd!
KÁIN
Én vagyok…
ARABELLA
Száját befogja. Ne, ne!
KÁIN
Ellöki magától.…az Isten.
ARABELLA
Nem hagylak vesztedbe rohanni. Átöleli, száját befogja. Szánj meg engem, Káin, ne káromold az Istent. Elveszítelek. Nem akarlak elveszíteni. Gyalázz engem szíved szerint, nevezz bujának, bizonytalanságnak, csak maradjak melletted, akár idegenként is…
KÁIN
Hosszan nézi. Ennyire féltesz engem…
ARABELLA
A bátrakat félteni kell.
Csók, egymásba fonódva állnak a zuhogó esőben, amelynek sűrű függönye eltakarja őket. Majd eláll az eső. Nagy csönd. Káin a fa alatt fekszik, Arabella mellette ül, virágot tűzöget Káin hajába, dúdolgat.
| Ó, ne! Ne hagyj el! |
| Kacagásod fülembe költözött, |
| leheleted vállam gödrében verdes, |
| mindig, mindig csókodra szomjazom – |
| tiéd vagyok egészen! |
| Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog |
| némaként!* |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
KÁIN
Bárcsak hallgatni tudnék magam is.
ARABELLA
Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként! Boldog némaként… Nem villámlik már. Megmenekültünk.
KÁIN
Vagy elvesztünk véglegesen. Én távoli csillagom.
ARABELLA
Oroszlánkölyköm.
KÁIN
Csak ennyit mondtam volna neked akkor is: én messzi csillagom.
ARABELLA
Itt ül a válladon. A szemedben. A szádon. A tenyeredben. Ha nagyon gyűlölöd, akár egy színes kagylót: összetörheted.
KÁIN
Nem gyűlölöm. Csak felejteni tudnék.
ARABELLA
Ha akarod: elfelejted.
KÁIN
Az agyamat kellene kicserélni hozzá. Kiégetni a két szememet is. Nem kellene látnom, ahogy karon fogod Ábelt, és belépsz a kunyhójába.
ARABELLA
Nem tudtam, mit cselekszem.
KÁIN
Talán most tudod?
ARABELLA
Tudom.
KÁIN
Játékosan. Ó, hitegetések boszorkánykosara, bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, hűséges hűtlenségek átka, meggondolatlanság csapdája, oktalanságok hínárja: asszony a neved. Arabella.
ARABELLA
Ugye, nem veszítelek el? Isten haragját többé nem hívod ki magad ellen.
KÁIN
Elegendő, hogy az áldozati füstöket megvontam tőle.
ARABELLA
Mindennapi táplálékát.
KÁIN
Ábel majd fölhizlalja.
ARABELLA
Magad is a kezében vagy. Életünk, halálunk ott van a homlokráncában.
KÁIN
Ha száz nyilat lőnek is belém: visszatérek a Paradicsomba. Jogos tulajdonunk. Talán a kettőnké. A miénk az, tej- és mézfolyamaival, a tudás fájával együtt.
ARABELLA
A felejtés tava létezik a Paradicsomban?
KÁIN
Talán az is…
ARABELLA
Megfürdünk benne. Mindent elfelejtünk. Ó, te Ábel!
KÁIN
Ábel? Arcul üti. Nincs felejtés vize! Nincs!
ARABELLA
Mit mondtam, Úristen!
KÁIN
Azt mondod, ami benned van. Ábel minden porcikádban. Menj!
ARABELLA
Bocsáss meg, Káin. Nem szívem: a nyelvem botlott. Közeli még, ami közöttünk volt.
KÁIN
És lesz!
ARABELLA
Nem él már bennem. Egy halott nevét ejtettem ki – tévedésből.
KÁIN
Puszta tévedésből. A választásod: tévedésből! Nászágyatok: tévedésből! Szerelmes suttogásodban a neve: tévedésből! Minden csupa tévedésből.
ARABELLA
Szeretlek, Káin.
KÁIN
Tévedésből. Őt szeresd! Kötéllel veri.
ARABELLA
Szeretlek, Káin.
KÁIN
Szeretlek, Ábel. Csupa tévedésből.
ARABELLA
Ne űzz el engem! Vigy magaddal engem!
KÁIN
Minek? Álmatlanságnak? Üszkös sebnek az emlékezetembe?
ARABELLA
Sámsielhez vezess el bár. Ő visszavisz a csillagra.
KÁIN
A démonok is kilöknének maguk közül.
ARABELLA
Szerettek engem.
KÁIN
Szerettek. Míg nem volt emberszagod. Ábel-szagod. Kanbűzöd csupa tévedésből. El.
ARABELLA
Ne hagyj el, Káin! Ne hagyj itt! Bocsáss meg, Káin, ne hagyj itt engem! Ne űzz vissza, Káin, egy halottnak az ágyába! Káin! Sír. Istenem, Atyám, hogy szóljak hozzád? Ne büntess, Uram, az én cselekedetemért. Keblemet, ölemet te áldottad meg, te döntöttél olyképpen, hogy Ábelt megismerjem, és átvegye hatalmát fölöttem a test kívánságainak rőzselángja. Bűnös vagyok-e, ha nem tudtam, mit cselekszem a szép szavak áradatában? Nincs kiút az első tévedésből? Minden visszavezető utat lezártál, Uram? Gyönge voltam és elestem, Uram, de erős vagyok és föl szeretnék egyenesedni. Segíts rajtam, és Káint visszavezetem Tehozzád. A bátrak, a felemelt fejűek miért ne lehetnének ott az oldaladon? Miért csak a lehajtott fejűek? Miért csak az alázatosak?
ÁBEL
Jön. Szomorú az én Üzenetem.
ARABELLA
Egyedül vagyok. Egyedül maradtam, uram.
ÁBEL
Nem uram. Szerelmes szomorúságom. Így szólítottál.
ARABELLA
Így szólítottalak.
ÁBEL
Mi történt veled?
ARABELLA
Semmi sem történt.
ÁBEL
Káin hol van?
ARABELLA
Káin elment.
ÁBEL
Ha miatta szomorkodol, neki ajándékozlak.
ARABELLA
Káinnak?
ÁBEL
Ó, nem, nem! Istennel is szembeszállnék már miattad.
ARABELLA
Istennel is?
ÁBEL
Ne vétkezzünk. Áldozás ideje van már.
ARABELLA
Leölöd a bárányt?
ÁBEL
Szédülök pedig a vér láttán.
ARABELLA
Miért teszed akkor?
ÁBEL
A körülmények hatalmánál fogva.
ARABELLA
Legfőbb körülmény pedig Ő maga? Odafönt? A hatalom körülménye?
ÁBEL
Talán nem is Őmiatta: egyedül magamért teszem. Élni akarok. Ezerszeresen is azóta, hogy megismertelek.
ARABELLA
Te csak élni akarsz?
ÁBEL
Furcsa kérdéseid vannak. Káinnal beszéltél.
ARABELLA
Igen.
ÁBEL
Megölöm, ha téged is megfertőz a rögeszméivel.
ARABELLA
Az ő vérétől nem irtóznál?
ÁBEL
Csupán ostobaságot beszélek. Mert szeretlek. És féltelek.
ARABELLA
Féltesz engem?
ÁBEL
Szeretsz engem?
ARABELLA
Nincs már akaratom. Homokban vergődő halakat láttam az óceán partján. Ádám azt mondta: elment a dagály. Az volt a védelmük. Én is így vagyok már. Azt teszel velem, amit akarsz.
ÁBEL
Az enyém vagy.
ARABELLA
Ha visszamennék a csillagra: kilöknének engem a démonok?
ÁBEL
Miért mennél? Miért löknének vissza?
ARABELLA
Ábel-szagom van.
ÁBEL
Tömjénillatod, kedvesem.
ARABELLA
Az áldozati füstöd illata?
ÁBEL
Ami legkedvesebb az Istennek. A cédrus árnyéka! Gyorsan az aranycsészéket. Nem segítesz? Kirakja gyorsan a csészéket. Sorba szépen a véres kő mellé. Te majd ide térdepelsz mellém.
ARABELLA
Igen, uram.
ÁBEL
Nem szembe. Nap iránt. Ó, Asszony! Isten és az emberfia közé helyezkednél!
ARABELLA
Látni akarlak, ahogy imádkozol.
ÁBEL
A Nap helyére ültél.
ARABELLA
Azt mondtad: kihunyt a nap, mint az áldozati bárány szeme, csak az én arcom világol.
ÁBEL
Az kettőnk beszéde volt. Most Róla van szó.
ARABELLA
Azt mondtad: szándékaid istene vagyok: éden az éden helyében. Az elveszett és visszanyert Paradicsom.
ÁBEL
De most a cédrus árnyéka mutatja: eljött a hálaadás perce.
ARABELLA
Azt mondtad: ne féltsem vágyadtól a reám bízott titkot, mert ketten közös titok leszünk, a gyönyörűség birtokosai. Halhatatlanból halandóvá tettél.
ÁBEL
Az ő parancsa volt: sokasodjatok és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain.
ARABELLA
Azt mondtad: minden szándékod istene vagyok, és uralmad alá hajtottál. Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?
ÁBEL
Mert szeretlek, és te engem választottál.
ARABELLA
Azt mondtad: hajtsam fejem a párnádra, és megismerem a boldogságot, amit sem a cédrusfák, sem az erdei állatok, madarak, sem a démonok sohasem ismertek.
ÁBEL
Igen. Azt mondtam. Miért emlegeted most?
ARABELLA
Azt mondtad: az Ő haragjával is szembeszállsz miattam. De te nem szálltál szembe miattam. Csak imádkozni tanítasz reggel és este. Káin…
ÁBEL
Nevét ne vedd a szádra!
ARABELLA
Egyedül Káinnak volt mersze…
ÁBEL
Lázongó volt már csecsemőkorában.
ARABELLA
És a nap nem hunyt ki, mint az áldozati bárány szeme, s a csillagkolibrik nem repdesték körül a hajamat.
ÁBEL
Arabella!
ARABELLA
És nem lettem szándékaidnak istene, csak tudatlan eszköze a felvirágozott kunyhódban.
ÁBEL
Uram, ne vedd el az eszét. Mit beszélsz?
ARABELLA
Neked adtam a reám bízott titkot, és ezért Neki adsz hálát. Hozzád költöztem, és te Hozzá könyörögsz…
ÁBEL
Istennek képzeled tán magad?
ARABELLA
És mit kaptam cserébe? Anyád vigaszát, miszerint a kígyó miatt ő is elszenvedte már a gyászba borult napot, a vérző holdat és a gyümölcsét hullató fügefát…
ÁBEL
Most hazudsz, vagy amikor a vállamon sírtál?
ARABELLA
Amikor legyőztél engem. A diadalmas arcod láttán sírtam.
ÁBEL
Eljövendő gyermekünket láttam.
ARABELLA
Nem! Ne büntess engem Éva fájdalmával.
ÉVA
Jön, leteszi a rőzseköteget. Mintegy válaszként Arabellának. Akkor egymásra néztünk, és megrettentünk a meztelenségünktől. Fügefa levelével próbáltuk eltakarni szégyenünket, és alkonyatkor Isten lépteit hallottuk a kertben. Az oroszlán hangján kérdezte: Hol vagy, Ádám? Ádám kitekintett búvóhelyéről, és töredelmesen rebegte: Szavadat hallám a kertben és megfélemedtem, mivelhogy meztelen vagyok és elrejtezém. Ki mondá néked, hogy meztelen vagy? – kérdezte Isten. – Avagy talán ettél a tiltott fa gyümölcséből? Éva adott nekem a gyümölcsből arról a fáról, és megettem. Akkor hozzám fordult az Isten: Mit cselekedtél? A kígyó ámított el engem. A zöld szemű kísértés, aki most a ti sarkotokat mardossa, szegény gyermekeim. És megátkozott engem az Úr: Megsokasítom a te viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik rajtad. Megátkozta Ádámot is: Átkozott legyen a föld temiattad. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy te s ismét porrá leszesz.
ARABELLA
Nem akarok veletek a földbe visszatérni.
ÉVA
Kései már a tiltakozásod. Hasztalan volt az én megbánásom is, amikor méhemben a két magzatommal az óceán partjain bujdostam.
ARABELLA
Miért kellett elbujdosnod?
ÉVA
Ma is hallom saját hangomat: Jaj, Ádám, vétkeztem. Űzz el engem életed világosságából. Elmegyek Napnyugatra, hogy ott szüljem meg az én gyermekeimet és ott várjam a halált.
ARABELLA
Miért kellett elbujdosnod?
ÉVA
Ágakat gyűjtögettem az Óceán partján és kunyhót építettem. S amikor eljött a vajúdás órája, megiszonyodtam a magánytól, a Napot és a Holdat kértem, mikor kelet felé haladnak, küldjék el hozzám Ádámot. Akkor eljött Ádám, megbocsátott nekem és arcomat simogatta, míg gyermekeimet a világra hoztam.
ARABELLA
Miért kellett elbujdosnod?
ÉVA
Legyetek boldogok, hogy ilyen titok a ti szíveteket nem roncsolja minden emlékező pillanatban. Légy boldog, Arabella, hogy a te férjed mellett az Úr nem küldött rád kígyó-kísértést. Sohase kelljen azt mondanod neki: Ábel, űzz el engem a te életed világosságából. Soha. Bemegy a kunyhóba.
ARABELLA
Megretten. Milyen titokkal sújtasz engem? Nem akarok fájdalmat hordozni!
ÁBEL
A fájdalom: Isten rendelése rajtunk.
ARABELLA
Nem akarok a gyermekemmel elbujdosni!
ÁBEL
Az arcodat fogom simogatni.
ARABELLA
Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?
ÁBEL
Az Ő rendelése volt.
ARABELLA
Ne háríts mindent Őreá! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?
ÁBEL
Mert élek és ragaszkodom hozzád, alávetem magam a parancsainak.
ARABELLA
Parancsainak! Önző mohóságodnak, a kéjvágyadnak!
ÁBEL
Úristen, Arabella! Az engedékenységed helyén már csak gyűlölet van a szemedben.
ARABELLA
Hol vagy, merre vagy, Sámsiel? Vigyél vissza engem… Ábel visszatartja. Eressz!
ÁBEL
Mi történt veled? Milyen titok esett kettőnk közé? Vagy Éva titkától iszonyodtál meg, Arabella? Az ő bűne, az ő bánata, miközöttünk semmi titok nincsen.
ARABELLA
Eressz!
ÁBEL
Ne menj! Hallgass meg engem. Az óceán kellős közepén, talpalatnyi korallszigeten…
ARABELLA
Tudom, és mégis…
ÁBEL
Fél lábon állva vulkánkődarabon, töviskosárban összecsombolyítva…
ARABELLA
Szavak, szavak, ragacsosak!
ÁBEL
Étlen, szomjan, bénán és vakon, pálmaágról fejjel lefelé lógatva, denevérként szemöldökfára szögezve…
ARABELLA
Szavak! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?
ÁBEL
Cethal gyomrában, medúzaként a víz alatt…
ARABELLA
Nem akarok veled a föld alá kerülni!
ÁBEL
Gyümölcspatkányként a banán belsejében, pondróként egy állati hullában…
ARABELLA
Az én fájdalmamban és bujdosásomban.
ÁBEL
Akárhogyan, akárhol vállalom ezt az életet – csak veled lehessek.
ARABELLA
Csak meg ne halj! Hogy Te meg ne halj!
ÁBEL
Csak teveled élhessek az életem árán is.
ARABELLA
Életed árán! Pondróként! Ó, te minden megalkuvások és gyávaságok foglalata: Ábel a neved.
ÁBEL
Temiattad, a legdrágábbért a megvetésedet is vállalom.
ARABELLA
Nem a legdrágábbért: magadért vállalod. Éva sorsára juttatsz engem.
ÁBEL
Az Ő parancsa szerint.
ARABELLA
Hazudsz! Nem az Ő parancsa!
ÁBEL
Minden az Ő akaratának alávetettje: a hatalmas csillagok forgása, az emberi szívnek parányi rezzenete is, a Világmindenség, a legnagyobb – s létünk, akaratunk, minden létezők legkisebbike.
ARABELLA
A Világmindenség: a létező dolgok legkisebbike a szív jogaihoz képest.
ÁBEL
Káin szól veled!
ARABELLA
Káin!
ÁBEL
Hol a szívem, uram? Káin a kés hegyével mutatott rá! Hogy máris az Isten akaratának fölébe helyezd? Az Ő hatalmának tagadásaképpen?
ARABELLA
Megtaláltam a szívemet, uram. A Világmindenség befelé nyílik, s ha úgy tetszik, az Ő hatalmának tagadásaképpen.
ÁBEL
Káin-káromlás a szádon, minden szavad gyalázat…
ARABELLA
Nem alázat! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?
ÁBEL
Miért nem Káint választottad magadnak?
ARABELLA
Honnan tudod, hogy nem őt választottam?
ÁBEL
Honnan? Kacag. Az ágyból.
ARABELLA
Kést ragad. Megöllek!
ÁBEL
Ide szúrj!
ARABELLA
Az imádságaid kellős közepébe.
ÁBEL
Istentelen démon!
ARABELLA
A gyávaságod fészkébe!
ÁBEL
Ide üsd! Én tudom, hol a szívem. A magadéról nem tudod: nálam-e, Káinnál, mert Isten üzenetéből csapásom lettél. Ide döfd!
ARABELLA
Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?
ÁBEL
Ide döfd! Eljövendő gyermeked atyjának szívébe.
ARABELLA
A kést elejti. A gyermek. Akivel elbujdosok majd az Óceán partjára…
ÁBEL
Nem. Nem kell elbujdosnod. Nem kell üzenned értem a Nappal és a Holddal, mert bűntelen vagy. Káin csak a szavaival férkőzött hozzád, ebben bizonyos vagyok. Ettől még nem kell elbujdosnod. A szavak ellen lehet védekezni…
ARABELLA
Azért győztél velük.
ÁBEL
Mert betelt rajtunk a rendelés.
ARABELLA
Betelt rajtunk a rendelés.
ÁBEL
Halhatatlan főnixmadaram.
ARABELLA
Betelt rajtunk a rendelés. Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként.
ÁBEL
Némaként? Újabb titok a szavaid mögött…
ARABELLA
Nézd, Ádám jön.
ÁDÁM
Jön részegen, megfojtott kígyóval a karján. Dicséret, dicsőség, tisztesség, asszonyi hűség. Éva kijön a kunyhóból. Itt vagy hát? Asszonyi hűség. Újabb megfojtott latrodat hoztam tenéked. Ide gyere! Csókold meg Szamáelt, miként a Paradicsomban.
ÉVA
Részeg vagy.
ÁDÁM
Gyönyörűséges fiaidnak atyját vagy pótatyját hoztam el néked. Csókold meg arkangyalodat.
ÉVA
Megcsókolt már téged a sátán. Részeg vagy.
ÁDÁM
Hűtlenséged romolhatatlan és hervadatlan emlékének áldoztam, egyetlen szerelmem, egy kis cserjepálinkával.
ÉVA
Nem emlék az már: maga Lucifer benned, az összes kölykeivel.
ÁDÁM
Csókold meg az angyalodat.
ÉVA
Gyere, feküdj le.
ÁDÁM
Dicséret, dicsőség a Legelső Asszonynak! Jaj, Ádám, vétkeztem. Űzz el engem a te életed világosságából. Vétkeztem, vétkeztem! Szamáel arkangyal megkísértett és megejtett engem – kígyónak képében. Ő volt, ugye?
ÉVA
Istenem, kire pazaroltam a megbánás szavait! Ádám, feküdj le, Szamáel már nem létezik.
ÁDÁM
Minden létezik. Ami volt, és ami elmúlt: létezik. Semmi sincs, édeni szerelmem, csak ami volt, amit úgy hívnak: a Megtörtént.
ÉVA
Valamikor.
ÁDÁM
Valamikor. Nincs Valamikor. A valamikor is bennünk van, te asszonyi állat, minden valamikorok boldog felejtője. Semmi sem igaz, egyedül ami megtörtént. Dicséret, dicsőség a Megtörténteknek.
ÉVA
A bocsánatod is megtörtént, mégsem igaz, mégis hazugság.
ÁDÁM
Dicsőség a megbocsátásnak. De ki hozza el nekünk a felejtést? A halál, az agyamat felzabáló pondróival. Ím, a csábítód, a boldog Szamáel.
ÉVA
Igen. A csábítóm.
ARABELLA
Iszonyatos.
ÁBEL
Az ő rendelésük is betelt.
ÁDÁM
Mivel csábított el, gyönyörűségem? Mivel hajszolt a Második Bűnbe?
ÉVA
Nincsen annyi csillag az égen, ahányszor megkérdezted már. S ahányszor elmondtam. A sír szélén állunk; még mindig kérdezed.
ÁDÁM
Amikor meghalok is: ez a kérdés fog kinőni a számból. Maréknyi föld lesz a számban, kaktusznövesztő agyag, az égre kiabáló: mivel csábított el?
ÉVA
Mondottam: szavakkal és könyörgéssel.
ARABELLA
Hallod, Ábel?
ÁBEL
Nem, nem akarom hallani. Úristen, miért osztod meg velünk a kettejük titkát!
ÁDÁM
Dicséret, dicsőség, Szamáel tetemét megcsókolod szépen.
ÉVA
Kegyelmezz!
ÁDÁM
Mint régen, az alma után. Az alma másnapján? Vagy épp egyidejűleg? Egyazon harapás közben?
ÉVA
Hazudsz! Képzelődöl.
ÁDÁM
Édenkerti szerelem: Szamáel a neved. Kígyó a neved!
ÉVA
Neve: Káin és Ábel. A mi gyermekeink.
ÁDÁM
Honnan tudod? Miért nem a ti gyermekeitek? Csókold meg! Hajánál fogva ráncigálja Évát a kígyóhoz. Csókold meg! A csábító kígyódat öleld!
ARABELLA
Menjünk! Meneküljünk!
ÁBEL
Nem. Igyuk ki ezt a keserű poharat.
ÉVA
Ádám, könyörülj! Semmi sem igaz már abból, amit nem bírsz elfelejteni. Mert én elfelejtettem.
ÁDÁM
Boldog felejtés!
ÉVA
Elfelejtettem Szamáelt. Ne támaszd föl bennem a halottat, az élőt segítsd, aki te voltál és maradsz mindörökre.
ÁDÁM
Te voltál és maradsz mindörökre. Kacag. Egy halott arkangyal is a csábítód lehet?
ÉVA
Nem én voltam.
ÁDÁM
Hanem ki volt? Maga az Isten volt az elcsábított?
ÉVA
A tudatlanságom, a gyöngeségem. Hát nem elegendő büntetés rajtam a lelkiismeret?
ÁDÁM
Lelkiismeret. Az utólagos. Úristen, szeszélyes Teremtő! Mifajta lelkiismerettel ruháztad föl ezt a némbert? Utólagossal, a tetteinek nyomában kullogó hiénával. Miért nem fáklyával, hogy a lába elé világított volna? Csókold meg a te sátáni elcsábítódat!
ÉVA
Megcsókolom és meghalok. A tengerbe vetem magam.
ÁDÁM
Már elbujdostál egyszer.
ÉVA
Szégyenemben. A gyermekeinkkel. A te gyermekeid a méhemben már verekedtek. Már akkor is verekedtek.
ÁDÁM
Anyjuk szégyentelenségének láttán, bizonyára.
ARABELLA
Segíts rajtuk, Ábel.
Ábel fejét rázza.
ÉVA
Ágakat gyűjtögettem az Óceán partján és kunyhót építettem. Az ifjú Ádám eljött hozzám és megbocsátott nekem…
ÁDÁM
Az ifjú Ádám!
ÉVA
A sír szájában állónak eszét vette már az Isten. Szíve után a szemét is kicserélte. Ne nézz így rám! Hiénatekintet az édeni ragyogás helyén. Úristen! Szólíts ki engem az élő világból. Sír.
ÁDÁM
Magába roskad. Jönne már a megváltó halál.
ÁBEL
Azt gondoltam: velük indult a Kezdet. A kezdetnek pedig ők is csak folytatásai. Honnan jönnek? És mi merre tartunk? Eltemetjük majd őket, és mi leszünk a kezdet. Az újrakezdés.
ARABELLA
Sohasem fog neki megbocsátani?
ÁBEL
Amikor nem fogja szeretni, megbocsát. Ha majd közönyös lesz.
ARABELLA
Az én csillagomon nem ismertem sem örömöt, sem szenvedést. Miért épp engem küldött Isten közibétek? E siralomvölgyébe. Miért?
ÁBEL
Nézd: újra megbékélnek. Újrakezdik a folytathatatlant.
Ádám elhajítja a kígyót, belehörpintene a cserjepálinkába, de Éva elhajítja a kulacsot.
ÉVA
Ugye, többé sohasem nyúlsz hozzá?!
ÁDÁM
Nem.
ÉVA
Rengeteg szivárványos halat hozott a dagály. Adok neked mangót, ananászt, narancsot meg szárított édesburgonyát. No gyere. Hová nézel?
ÁDÁM
Régi szálláshelyünk felé. Emlékszel? Azon a napon nagy csend volt a Paradicsomban. És mi ketten ott… Mint a fény a vízen, olyanok voltunk.
ÉVA
Mint a fény a vízen. Aludnod kell. Enned is kell.
ÁDÁM
Mint a fény a vízen. Aludnom kell. Ennem is kell.
ÉVA
Szárított édesburgonyát.
ÁDÁM
Szárított édesburgonyát.
Bemennek a kunyhóba.
ARABELLA
Ábel, vigyél engem Sámsielhez.
ÁBEL
Soha.
ARABELLA
Szánj meg engem. Vigyél vissza Sámsielhez.
ÁBEL
Ne félj, Arabella. Nem jutunk az ő sorsukra. Bízzál bennem.
ARABELLA
Magamtól félek.
ÁBEL
Miért félsz magadtól?
ARABELLA
Nem tudom. Nem akarok Éva sorsára jutni.
ÁBEL
Nem jutsz.
ARABELLA
És ha már oda jutottam?
ÁBEL
Én nem vagyok Szamáel! De mit beszélek! Miként lehetnék az én társam kígyócsábítója? Különös dolgokat mondasz, Arabella, megzavarod az eszemet. Miért mondod, hogy Éva sorsára jutottál? Elcsábított valaki téged? Káin! Megölöm! Beszélj! Mit akartál az imént mondani?
ARABELLA
Csak annyit, hogy félek. Hogy másfelé terelje a szót. Onnan a magasból három kicsi kunyhót láttam: a békességnek három zöld szigetét. Talán az Isten sem látja: mi történik itten.
ÁBEL
Mi történik?
ARABELLA
Káin be akar törni az Édenbe.
ÁBEL
Hóbort. Esztelen lázongásának agyalágyultsága.
ARABELLA
Belepusztulhat.
ÁBEL
Imádkozni fogunk érte.
ARABELLA
Nem értem őt. A szándékait sem. Csak azt látom: más, mint te vagy.
ÁBEL
Magányos. Én is az voltam, míg nem jöttél. De én a magányomat nem fordítottam az Ég ellen. Talán ezért kaptalak téged ajándékba. Egyetlen dolgom van már: teéretted hálát adni Neki.
ARABELLA
Téged megajándékozott. De vele mi szándéka lehet?
ÁBEL
És azon töröm a fejem: javaimnak javából válogatom-e a neki szánt áldozatot? A legszebb kosom, bárányom, gödölyém…
ARABELLA
Utána kellene mennünk, nehogy baja essék.
ÁBEL
A fehér csillagos fekete csikómat is neki ajánlottam.
ARABELLA
Fegyveres kerubok őrzik az Éden kapuját.
ÁBEL
Igen. Csak egyenesen szállna változatlanul a füstöm. Éretted, miattad a legkedvesebbet, a legdrágábbat is az oltárára vinném.
ARABELLA
A bukott angyalok sorsára jut vajon?
ÁBEL
Jusson! A magam dolgán gondolkodom. Mit adhatok még neki?
ARABELLA
A legkedvesebbet: az életedet.
ÁBEL
Nem, nem nem! Az életemet nem kérheti. Hisz téged is szeret. Mindannyiunk közül tán a legjobban szeret. Az első emberpár: a legkeserűbb csalódása, Káint a lázadók sorsára juttatja, de veled, velünk: célja van. A nagy kísérlet folytatásaképpen öröme telhetik bennünk.
ARABELLA
Az ő hatalmának legszebb öröme: a földre szegezett pillantás, majdan sok-sok lehajtott fő az egész mindenségben?
ÁBEL
Nem, nem. Céltalanul nem fogadná a füstömet; oktalanul nem sugalmazta volna, hogy engem válassz magadnak társadul. Legelső álma szerint az én ragaszkodásomat láthatta Ádámban, s Évában a te tisztaságodat. Ó, kicsi butaságom, csillag-csacskaságom, hogy jut eszedbe föltételezni, miszerint épp az én életemet kérné áldozatul? Az enyémet kérve: téged semmisít meg. Az nem állhat szándékában. Az nem lehetséges.
Távoli oroszlánhang.
ARABELLA
Hallod? Oroszlán…
ÁBEL
Közelünkben járkál az Isten.
ARABELLA
Káin… Káint fogja megsemmisíteni.
ÁBEL
Ha szándékában áll: a kezét ki tudná lefogni? Hallod a lépteit?
ARABELLA
Nem hallom.
ÁBEL
A fényességet látod-e?
ARABELLA
Nem látom.
ÁBEL
A madarak elnémultak. A fák megdermedtek. A víz csobogását sem hallani.
ARABELLA
A madarak énekelnek. A fák hajladoznak a szélben. A víz csobogását is hallom.
ÁBEL
Nem. Ő az. Tudom.
ARABELLA
Mit akar vajon?
ÁBEL
Nem tudom. Tiltott fáihoz nem nyúltunk, az engedelmesség parancsát soha meg nem szegtük…
ARABELLA
Meneküljünk! Rejtőzzünk el!
ÁBEL
A föld gyomrában is megtalál.
ARABELLA
Nem akarom, hogy a szívembe lásson.
ÁBEL
Szégyenlenéd előtte a szerelmedet?
ARABELLA
Rejts el engem, Ábel!
ÁBEL
Bűnösnek érzed magad?
ARABELLA
Nem, nem vagyok bűnös.
ÁBEL
Tisztátalannak? Beszélj, míg nem jön az Isten.
ARABELLA
Nem tudok beszélni. Félek. Tőled is, tőle is. A szívemet bár ha el tudnám rejteni! Az ábráit ő sem értené meg. Isteni ésszel sem foghatná föl, csak ítélkezne. Törvényt ülne, ítélkezne – hímtörvény szerint.
Oroszlánhang.
Itt van már!
ÁBEL
Titkod van. Valamit rejtegetsz előlem.
Oroszlánhang.
Várj, Uram, ne gyere még, Isten, míg ez asszonyból a titkot ki nem szedem! Beszélj, vagy megfojtalak!
ARABELLA
Ó, nem tudok…
AZ ÚR HANGJA
Hol vagy, Ábel? Kedves fiam, Ábel?
ÁBEL
A színed előtt, Uram.
ARABELLA
Vele beszélsz?
AZ ÚR HANGJA
Leviatán, Ráháb és Behemót lázongásait levertem. A parancsaim és hatalmam ellen acsarkodók nyelvét kicseréltem: szavaikat gonddal átrendezve nem ócsárolnak immár, hanem éjjel és nappal dicsőítenek engem. Álmukban merészelnek csupán Uruk ellen vicsorogni, nem tudják, hogy álomfegyőreimnek számát megsokasítottam.
ÁBEL
Igen, Uram. Álomfegyőreidet megsokasítottad. Az én álmom tiszta és ártatlan. A mi kettőnk álma is az odaadásé…
ARABELLA
Mit beszélsz?
AZ ÚR HANGJA
Kegyes óhajtok lenni az ellenségeimhez. Miután megaláztam őket, fölemelem valamennyit az alázat szintjére, a lehajtott fő magasába, az engedelemébe. A fölvetett fejűeket pedig, a dacosokat és alázatbontókat Káin sorsára juttatom. A porszemet porszemmel keverem el, hogy helyét, rendeltetését az erővel és hatalommal össze ne tévessze többé.
ÁBEL
Sújtó karoddal őt is leütötted, Uram? Az én testvéremet?
ARABELLA
Sújtó karjával őt is leütötte? Káint! Káinom! Elájul.
ÁBEL
Arabella! Letérdel hozzá.
AZ ÚR HANGJA
A földi rendet mégsem erőszakkal, hanem a Jónak példaerejével kívánom általad is fenntartani. Hűséged legszebb igazolását várom holdtöltekor – Ábel füstjét, a számodra legkedvesebb élőlény véráldozatával.
ÁBEL
Kövér bárányaim seregét áldoztam, Uram!
AZ ÚR HANGJA
Kevés!
ÁBEL
Kosokat és gödölyéket öltem…
AZ ÚR HANGJA
Kevés!
ÁBEL
A fehér csillagos fekete csikómat…
AZ ÚR HANGJA
Kevés!
ÁBEL
Káin helyett is áldoztam, Uram, és áldozni fogok: földjének terméséből a legszebbet: tiszta búzát, tengerit, féregtelen gyümölcsöt, a szőlőnek csak a gyöngyszemét.
AZ ÚR HANGJA
Nem elegendő! Azt mondottam: ami néked a legdrágább, a legkedvesebb.
ÁBEL
A legdrágább, a legkedvesebb. De hisz minden kedves nékem, Uram: anyám az üszkös sebeivel, kígyómarta szívével az apám, az éneklő madár és a napfelkelte. Kedves az eső, a cédrusfa árnyéka, minden kicsiség és nagyság, amivel a mindenséget felruháztad. Drága nekem a hajnal és az alkonyat, mikor kirakom néked az aranycsészéimet, és legkedvesebb volt a pillanat, mikor ez az asszony engem társául választott; de már csak bennem él, miként ragadhatnám meg azt a pillanatot, a tovatűnt időt hogyan hozzam vissza néked, Uram? Nem te rendelkeztél az időnek dolgában, Uram? Itt van, ami elmúlt, bennünk és körülöttünk, de csak sajog és megfoghatatlan, valahányszor visszahoznók: a semmibe markolunk. Sok minden, ami legkedvesebb, ott van a Semmiben s mégis a szemünk előtt, a hunyt pilláink alatt, akkor tehát mondd meg, miből válogassak? Te mondd meg!
AZ ÚR HANGJA
A legkedvesebbet mondtam.
ÁBEL
Arabella, segíts! Az ölébe veszi. Az életemet, Uram! De nem sok az, Uram?
AZ ÚR HANGJA
Ha Ábel meghal: nincs Ábel füstje. Ábel füstje nélkül nincs rend a földön.
ÁBEL
Akkor mit tegyek, Uram? Hol találom a legkedvesebbet? Köszönöm, hogy nem kívánod az egyetlen életemet. De hol találom a legkedvesebbet?
AZ ÚR HANGJA
Az öledben tartod.
ÁBEL
Az ölemben. Arabella! Égbe szálló fehér füstcsík az ölemben? Az én karjaimban? Igen, Uram! Legyen meg a te akaratod. Legyen meg. De nem! Őt nem, Uram! Soha! Hallod, Uram? Soha, soha! Az életemet igen! Őt soha! Hallod, Úristen? Ne távozz még, hallgass meg engem. Ez már nem rend, Uram. Szeszély! Az őrültség szeszélye. Vagy a félelemé. A félelmünkkel táplálunk naponta, s nem elég neked? Nem elég? Akkor magad is rettegsz valamitől: a lázadó angyaloktól vagy porszemeid közönyétől? Önmagad megnyugtatása végett követeled hát a legkedvesebbet? A legelsőt és legutolsót, a szerelmünket is? E parányi vigaszt is – a félelem polipkarjai közt? Az életemet igen – és megfullasztalak Ábel testének, csontjának, szívének füstjében, de őt nem, Uram! Nem enyém, nem tiéd: eljövendő gyermekeink anyja. A holnapé. Miként a tegnapot: úgy a holnapot sem kérheted tőlem. Nem követelheted! Elmentél. Nem válaszoltál. Úristen! Mit mondtam? Koporsógöröngyökkel dobálom az eget…
ARABELLA
Ébredezve. Káin! Megint pörölsz az Istennel.
ÁBEL
Nem Káin! Ábel pörölt az Istennel. Ábel az eszeveszett. Káin többé nem tér vissza.
ARABELLA
Az ő parittyakő-szavait hallottam. A fölvetett fejű emberét.
ÁBEL
Az én szavaim voltak.
ARABELLA
Akkor Ábel meghalt – Káin visszatért. A porba kevert porszem visszatért. Nem halt meg, ugye, él még Káin?
ÁBEL
Egymagam leszek most már Káin és Ábel, kapud és kapuőrződ, keresztfád és megfeszítetted, az áldozó és az áldozat – egy személyben, te nékem legkedvesebb: Arabella.
A sasnak háromszori jajkiáltása.
Függöny
Szín, mint előbb. Az őserdő hangjai s a tenger lélegzete.
ÁBEL
Őt siratod? Őt gyászolod?
ARABELLA
Őt.
ÁBEL
Nem magadat? Nem engem?
ARABELLA
Mi élünk. Ő nincs már.
ÁBEL
És vajon mi vagyunk? Élünk ugyan, de élet ez?
ARABELLA
Töviskosárban összecsombolyítva…
ÁBEL
Veled ott is meglennék. Az égre. Nem, nem, Uram! Nem adhatom. Ha neked adom őt, kiköltözöm magamból, és pondró leszek a saját szememben. Nem! Magamra omlasztom inkább a világot. Az oltárköveket kezdi ledönteni.
ARABELLA
Mit művelsz?
ÁBEL
Okot művelek. Indokot az Úristennek, hogy engem is a porba sújtson.
Oroszlánhang.
Hallod? Visszajön. Visszajön és mindkettőnket megsemmisít. De nem. Egyedül csak engem. És itt maradsz nélkülem.
Oroszlánhang.
Visszajön. Ne jöjjön. Haragoddal ne látogass engem, Uram! Bocsáss meg nekem. Újra vétkeztem ellened. Az eszemet vetted, Uram. Add vissza, tegyél engem újra alázatossá!
ARABELLA
Az vagy.
ÁBEL
Nem, nem vagyok. Nem voltam. De az akarok lenni! Alázat nélkül megöl a félelem. Visszarakom, Uram, a szent köveidet. Segíts, Arabella! A szétomló elme szent köveket temet maga alá. Segíts! Olyan legyen, mint volt. Virágot is hozzál. Tüzet gyújtsunk és áldozzunk. Imádkozzunk. Bocsáss meg, Uram. Minden parancsodat teljesíteni fogom. Arabellát nézve. Mindent? Őt? Nem. Nem lehetséges! A legvégső határon innen kellene maradnod, Uram, a kívánságaiddal. Egy lépéssel bár – innen. De minden túl van immár azon. Vagy mindig is így volt? Így lett volna kezdettől fogva? Csak én voltam süket s érzéketlen, hogy magamat semmire becsültem? Már megint őrültséget szólok. Ha Káin itt lenne bár! Ha Káin élne, a hűségünket nem kellene igazolnunk. Magához térve – ő tenné meg talán. A halálból visszatérve magába szállna és kegyelmet kérne. Gyere, keressük meg. Talán él még. Az élete a kiutam lenne. Az én fölmentésem. Gyere! Káin, jó testvérem, hol vagy? Szólj, ha még élsz, én jó testvérem!
ARABELLA
Káin, Káinom! Szólj, ha még élsz, én jó Káinom!
El mindketten.
Ádám jön be, leszedi Káin kunyhójáról a kévét. Nézi. Leül, kortyint a kulacsból. Darabig a kalászokat nézi, simogatja.
ÁDÁM
Nem kellett volna elvedd őt, Uram. Leviatán, Ráháb és Behemót, de még Lucifer is a trónodra tört, hatalmadtól akart megfosztani. Az én fiam nem óhajtott a helyedbe ülni. Nem a létedre tört: önmagát akarta csak megőrizni. Saját akaratát, személyes felfogását az ember állapotáról és kötelességéről, Terólad is, aki csak gazdagabb, tán erősebb is lehetnél az ő különvéleményével. Ezzel számolnod kellett volna, ha már kiemeltél bennünket a tudatlan állatok sorából, gondolatot ültettél a fejünkbe, érzést – némelykor viharosat – a szívünkbe. Lázadó, összeesküvő, ellened fölkelő, harsogtad bizonyára, mikor megölted őt. Pedig azt is mondhattad volna bölcsen: Más, mint amilyennek elképzelted. Mindannyian mások lettünk. Hiszen még füveid, madaraid, cédrusfáid is a változatosság szépségét mutatják, hát akkor az ember! Az ember miként fűzhető fel szárított gyümölcsként a Te egyetlen elképzelésed fonalára? Parancskönyved lapjai közé préselten mivé lesz, Uram, az arcunk, amelynek vonásai szerint egymás között eligazodunk, más-más névre hallgatva már a születés pillanatában. Dicséret, dicsőség. Iszik. Káin fiam elunta, meg is gyűlölte bizonyára a füstölést, a térdeplést a véres oltárkő előtt. Ha élne, megfeddeném ezért, de mivel porba sújtottad, mint ellenségedet, bátorkodom Tőled megkérdezni: mire szántad az emberi térdeket? Térdeplésre vajon? Mire szántad az emberi nyelvet? Könyörgésre vajon? Mire szántad a fejünket? Hogy lehajtva hordjuk? Az egyenes tartást a megalázkodás görbedtsége végett? Testünk hajlékonyságát a hajlongás végett? Ne haragudj, ha ilyeneket kérdek, de jól tudod: magam is ettem a tudás fájának mai napig tiltott gyümölcséből. Különös íze volt, a szívemhez kaptam tőle. Úgy elcsöndesült akkor, oly szép egyenletesen dobogott, mintha simogató kézzel nyugtattál volna meg engem. Szinte láttam, hogy kiszökken belőlem valami, egy riadt őzgida tán a félelem szívdobbanásaival. És most, Uram? Reszket valósággal, csordultig tele a Műved újra félelemmel, minden pillanatnyi rettegéssel – Színed előtt, a halál színe előtt, döntéseid előtt, az időnek beláthatatlansága előtt, a lehulló kókuszdió s a fölszálló madár láttán is, Uram. Közülünk az egyik nem ismerte a félelmet, és megölted őt, Káin fiamat, titokban a kedvesebbiket, az én búzakalászomat. Gyűlöletesnek nézted a fölvetett homlokával? Pártütőnek a némelykor összevont szemöldökével? Csak a te szemöldököd rándulhat villámként: a mienk örökké sima legyen és örömtől repdeső? Szamáelt, Éva csábítóját csak száműzted és láncra verted, Káin fiamat összezúztad, porrá omlasztottad, hogy el se temethessem őt, pedig soha teremtett lénynek vérét nem vette, s ha volt benne gyűlölet, azt legelsőbben maga ellen fordította, mivel nem Téged: önmagát utálta meg a hivatásunkká lett megalázkodásban. Avagy megsimogattad őt és érdesnek találtad? Búzakalász volt, Uram, érdes, szálkás az első érintésre, de legbelül: kenyér, amely megtöretett. Miért törted meg, miért vetted el őt, Uram? Hogy ember volta titokban maradjon? Hogy ez a kis fénypont, az alig moccanó emberi eszmélet kilobbanjon a földi éjszakában? Nem tudhatom, de sejtem: az Anyaságon, a Szomorúságon, a Búzakalászon, a porból-vétettségünk értelmén túl van itt valami… Valami, Uram, ami ő volt, köztünk egyedül ő: az én fiam… Káin fiam…
ÉVA
Jön, hosszan nézi Ádámot, aki arcát a búzakévébe rejtve gyászol. Készíts koporsót.
ÁDÁM
Nem találtátok?
ÉVA
Ez a kéve búza, amit eltemethetünk belőle. Az Éden falai alatt a kerubok talpig fegyverben őrködnek és őrjöngenek az ember puszta közeledtére. Így gondolom.
ÁDÁM
Ábel?
ÉVA
A Lebia-hegy szakadékaiban keresi. Jó testvérem, Káin, én jó testvérem, szólj, ha még élsz valahol. Ezt kiáltja reggel óta a sziklákon és a tengerparton.
ÁDÁM
Arabella?
ÉVA
Az árnyéka. Isten látogatása óta szavát nem hallani. Készíts koporsót. Kőből. Kőkalásszal a fedelén.
ÁDÁM
Azt mondta: menjetek, sokasodjatok. Így gondolta? Kőkoporsóban?
ÉVA
Ne vétkezz te is, jó követ válogass.
Ábel jön Arabellával. Káin nyilát hozza, Arabella a kötélhágcsóját.
ÁBEL
A Hebron völgyében a vérnyomot elvesztettük. Ez minden, amit megtaláltunk.
ÁDÁM
A fegyverét fogjuk eltemetni.
ÉVA
Az a kő ott fönn jó lesz koporsónak.
ÁDÁM
Jó lesz.
Mindketten el.
ÁBEL
A kötél is véres. Eltemetjük.
ARABELLA
Nem. Ezt ne temessük.
ÁBEL
Miért?
ARABELLA
Maradjon meg nekem.
ÁBEL
Miért?
ARABELLA
Emléknek.
ÁBEL
Miért?
ARABELLA
Ezzel…
ÁBEL
Mi történt ezzel?
ARABELLA
Ezzel vert meg engem.
ÁBEL
Megvert?
ARABELLA
Megvert.
ÁBEL
Téged?
ARABELLA
Fejét rázza. Csak azt, akinek gondolt. Szajhának.
ÁBEL
Téged?
ARABELLA
Mikor megcsókoltam.
ÁBEL
Őt?
ARABELLA
Káint.
Ábel eszelős tekintettel nézi, majd bemegy Káin kunyhójába, dárdákat hoz ki, halomba hányja. Megáll Arabella előtt.
ÁBEL
Mikor történt?
ARABELLA
Mikor elindult.
ÁBEL
Hová indult?
ARABELLA
Azt mondta: messzire.
ÁBEL
Mi végett?
ARABELLA
Azt mondta: a nyilát belelövi Sámsielbe. És számon kér engem az Istentől.
ÁBEL
Mit mondott még?
ARABELLA
Én távoli csillagom. Azt mondta.
ÁBEL
Én távoli csillagom. Kezdetben nem szerepeltél a céljai között.
ARABELLA
Amiként benned sem láttam a felvetett fejű embert. Végül azt mondtad mégis: egymagam leszek Káin és Ábel, az áldozó és az áldozat, te nékem legkedvesebb…
ÁBEL
Azt mondtam?
ARABELLA
A félelmünkkel táplálunk, hizlalunk naponta, s nem elég neked? Nem elég? Kiabáló szavad a Káiné volt, az arcod, szemed az oroszlánkölyöké.
ÁBEL
Azért szólítottál az ő nevén?
ARABELLA
Bólint. Mit kért akkor tőled az Isten? Valld meg végre.
ÁBEL
Potomságot. A hozzá való hűségem szerint többet is kérhetett volna.
ARABELLA
A potomság mi volt?
ÁBEL
Szóra sem érdemes. Te csókoltad meg őt?
ARABELLA
Én.
ÁBEL
Őt?
ARABELLA
Őt. Az esőben.
ÁBEL
Miért ütött meg?
ARABELLA
Az ő neve helyett a tied jött a számra. Ábelem. Azt mondtam – neki.
ÁBEL
És megütött.
ARABELLA
Arcul vert.
ÁBEL
És azután?
ARABELLA
Ezzel a kötéllel.
ÁBEL
Azért szorongatod? Drága neked?
ARABELLA
Hagyd meg nekem.
ÁBEL
Meghagyom. Bemegy Káin kunyhójába.
ARABELLA
Ó, hitegetések boszorkánykosara, bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, hűséges hűtlenségek átka, meggondolatlanság csapdája, oktalanságok hínárja. Ez lennék én tenéked – Káin? Miként lehetséges ugyanazon szájjal hideget is, meleget is, szerelmet és megvetést lehelni? Én távoli csillagom. Ha holtodban is gyűlölsz, ott vagyok, ott maradtam a tenyeredben: akár egy színes kagylót, törjél össze engem.
| Ó, ne? Ne hagyj el! |
| Kacagásod fülembe költözött, |
| leheleted vállam gödrében verdes, |
| mindig, mindig csókodra szomjazom – |
| tiéd vagyok egészen! |
| Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként! |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
ÁBEL
Kacagása hallik a kunyhóból, majd kitántorogva. Ő lenne hát? Ő lenne hát a legdrágább, a legkedvesebb? De hisz nem a legdrágább. Nem a legkedvesebb. A parancsod nem érvényes, nem lehet érvényes, Uram. A kívánság formájában elhangzott parancsod érvényét vesztette. Értelmét az eső elmosta. Káin csókja elhamvasztotta. Nem a legkedvesebb Arabella! Élni fogsz, élni. Számomra nem vagy már a legkedvesebb. Akkor az voltál! Már nem vagy az, nem lehetsz, élj tőlem – tőlünk – Káin emlékével, a csókjával, kötelével, arcodon az ütéseivel, élj, míg föl nem akaszt a lelkiismeret, el nem emészt a bánat. Hallottad, Uram, mit művelt? Ha nem láttad volna saját szemeddel, ha magad is meg nem iszonyodtál volna a mi porba hulló szerelmünk láttán, most füleddel hallhatod: nem a legkedvesebb. A legelső és tán legutolsó tévedésed, Uram: az asszonyi szív megítélése. Magad sem látsz bele, téged is megtéveszt, téged, ki az óceánok legparányibb ázalagállatkájának moccanásait is számon tartod, még előtted is titok az asszonyi szív, a legzártabb – mert a legnyitottabb a kísértések előtt, mert a legcsalárdabb minden csalárdságok között. Nem figyeltél oda, szórakozott voltál, Uram, mikor megalkottad, és Lucifer ott lehetett valahol a hátad mögött, rákacsintott, vagy az ülepét mutatta meg neki, vagy annak előtte a kaméleont keltetted életre, és elfelejtettél kezet mosni, Uram! Vagy éppenséggel összetévesztetted a kettőt, hogy földi halandóid a kaméleonban keressék a nyíltságot, az őszinte szót, a hűséget és állandóságot? Te tudod, Uram, mi volt a szándékod e kegyetlen tréfával. Nem a legdrágább, nem a legkedvesebb, evoé! evoé! evoé!
ARABELLA
Ábel! Az eszedet veszted.
ÁBEL
Veszejtem, amit elvesztettem. A legdrágábbat, aki megmaradhat ezek után a legolcsóbb és leghitványabb menedéknek – megőrzött lemondásnak a megcsalatásban és kiúttalanságban. Ebben vagyunk hát közösek, Uram: Te is, én is a némberség megtévesztettjei, mert lám, te Mindentudó és mindeneket látó: az asszonyi természet előtt magad is csak hiszékeny ember vagy, a sorsomban osztozó. Hiszékeny? Ostoba! Hisz téged is felszarvaznának a démonok, a legtudatlanabbak is, hát akkor a kerubjaidat kerülgető cédák: Lilith és Nahama s a férfihúst fogyasztó paráznák buja nőstényhada a jobb sorsra érdemes csillagok alatt! És itt van közülük, akit nekem küldtél: a legdrágább, a legkedvesebb. Kacag. Hol az apám cserjepálinkája? Iszik. Dicséret, dicsőség! Ó, szent folyamatosság! Mért ne kövessük egymást, apám, a romlásban? Káin testvérem, jobb a sorsod a halálban, Káin, te képmutató!
ARABELLA
Engem ócsárolhatsz. Az ő nevét ne gyalázd.
ÁBEL
Emlékét le ne szedjem az ajkadról?
ARABELLA
A számról, ha úgy tetszik. A szívemből.
ÁBEL
Mit kell hallanom. Attól, akit szavaimmal a Nap helyére ültettem. És kihunyt a Nap, mint az áldozati bárány szeme, csak az ő arca – az övé! Nézd meg Isten e hazug szövétneket! – az ő arca világol.
ARABELLA
Nem hazudtam.
ÁBEL
Mert halott. Az élővel megosztanád az ágyunkat. Könnyű a halottak emlékét őszinteséggel tisztelni. Az élőkét nehezebb, ha ugyan lehetséges.
ARABELLA
Ha most meg nem gyilkolsz, vezess engem vissza Sámsielhez.
ÁBEL
Káin hiányzik neked?
ARABELLA
A fejtartása. Szikrája bár a bátorságának.
ÁBEL
Amivel testvérének asszonyát újabb Szamáelként elcsábította.
ARABELLA
Amivel megvonta füstjét az Istentől és betört a Paradicsomba.
ÁBEL
Mindnyájunkat veszedelembe sodorva.
ARABELLA
Oszd meg vele a veszedelmet, ha férfiú vagy!
ÁBEL
Osztozkodjunk! Káin esztelenségében! Tudod, mit kért ezért tőlem cserébe az Isten?
ARABELLA
Hűséged bizonyítékául újat és többet mit kérhetett tőled az Isten?
ÁBEL
Potomságot. Most már: potomságot.
ARABELLA
Potomságért nem szegültél volna szembe vele.
ÁBEL
Úgy gondolod: szembeszegültem?
ARABELLA
Egy pillanatig Káinhoz hasonlítottál. Fejeddel együtt a hangodat is fölemelted. Valamit megtagadtál a leghatalmasabbtól.
ÁBEL
Igen. Megtagadtam.
ARABELLA
A belenyugvást tagadtad meg – úgy gondolom – Káin halálába. A hálaadást, a köszönetet azért, hogy őt megsemmisítette. Aki győz, az mindig a jótevő, a hálálkodásra méltó. Itt álltál, a karodban tartottál, és nem remegtél az oroszlánhangon közölt parancs előtt. Látomás lett volna?
ÁBEL
Talán.
ARABELLA
Szemem, fülem csalódása. Titkos óhajom azóta, hogy szép szavaid után az ő hallgatását megismertem.
ÁBEL
Talán olyan is voltam. Amilyennek láttál. Talán az imént is még olyan voltam. Annak a kötélnek a megszólalásáig.
ARABELLA
Röpke látomás volt.
ÁBEL
Mondd rá nyugodtan: buborékbátorság. Mondd, hogy Káin nélküled is, ellenünkre is nekivágott a céljainak, én pedig? Csak miattad lettem volna képes az Ő haragjának elébe állni. Mi több: buboréknyi boldogság után, ím, örvendezek a csalárdságodnak.
ARABELLA
Miért örvendezel?
ÁBEL
A kérdést nem akarja meghallani. Őt a magánya vitte és az oltár, amit saját magának állított föl – büszkeségében. Nekem csak te lehettél volna bátorítóm. Igaza van a szemednek: csak egyetlen kiáltás voltam; néhány visszadobott szó erejéig voltam Káin és Ábel is: a szerelmes Szomorúság, aki szembeszegül érted az Istennel.
ARABELLA
Énérettem?
ÁBEL
Nem, nem. De Káint magad loptad ki belőlem. Amit csak sejtettem, és ami puszta sejtelemnek is iszonyatos volt, megtörtént. Bevallottad. Örökéletűvé tetted. Elmúlhatatlanná. Miért tetted?
ARABELLA
Már nem tudom: azért-e, hogy megölj engem, vagy azért, hogy megbocsáss. Sámsiel soha többé nem jön vissza értem. Káin azt mondta: csillagtársaim kivetnének maguk közül. Emberszagom van. Ábel-szagom.
ÁBEL
Káin-szagod is most már!
ARABELLA
Félelemszagú vagyok magam is. Mi lesz velünk, Ábel?
ÁBEL
A közénk esett halottat próbáljuk az ágyunkból kivetni. Onnan legalább, ha itt bent meg is marad örökre vigyorgó csontváznak.
ARABELLA
Így nem akarok élni.
ÁBEL
Ádám és Éva módján elvonszoljuk magunk a sírig, ha egyikünk bár mindig szolgálatos lesz a felejtésben.
ARABELLA
És ha nem lehetséges?
ÁBEL
A kérdés az én jogom: neked csak szerelmed volt – mellettem. Nekem testvérem is, megrontója is a buborék-boldogságomnak; az én Szamáelem, mehetek kígyót fojtogatni. Egyiket a másik mellett miként őrizzem az emlékezetemben? Egyiket a másik nélkül hogy tudnám kivetni magamból? Anyám azt mondja: már a méhében is verekedtünk. Hát ezután? Ha megtalálom: a maradék csontjaival fogok verekedni.
ARABELLA
Soha nem fogsz megbékélni?
ÁBEL
Ha megbékélek veled, ha elfelejtem őt: megint a legdrágább leszel, minden javaim legkedvesebbike. És akkor – parancsa szerint föláldozlak az Istennek.
ARABELLA
Hosszú, döbbent hallgatás után, szinte közönyösen. Ezt kérte tőled?
ÁBEL
Ezt kéri.
ARABELLA
Ez volt a potomság.
ÁBEL
Miután meghalt bennem a régi Arabella. Aki először nekem dobta a narancsot, és gazellát látott a szememben, és engem választott magának.
ARABELLA
És nem akarsz már feláldozni?
ÁBEL
Ragaszkodom hozzád. És Isten kegyelméhez.
ARABELLA
Számára már nem lennék a te hűséged legszebb igazolása.
ÁBEL
Már nem lehetsz.
ARABELLA
Keserűen. Milyen szép lesz! Kiestünk a fészekből, és úgy teszünk, mintha benne maradtunk volna. Én is megmaradok neked, az Isten bocsánata is, hogy a kívánságát nem teljesítheted. Örvendezzünk tehát. Már nem vagyok Semminek Igazolása.
ÁBEL
Nem.
ARABELLA
Mi leszek akkor?
Ábel hallgat.
Mi leszek akkor?
Káin megjelenik sebesülten.
ARABELLA
Mi leszek akkor?
KÁIN
Ami voltál és vagy. Bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, meggondolatlanság csapdája…
ARABELLA
Káin! Mennyboltcserép a földön! Hozzárohan, ráborul. Bizonytalanság örvénye. Csak voltam. Csak voltam. Ó, Káinom!
ÁBEL
Dárdát ragad, egyet Káinnak hajít oda, aki azt fél kézzel kapja el. Csak voltatok. Mindketten.
ARABELLA
Ne! Értem ne verekedjetek. Ábel! Káin! Ábel! Káin! Öljetek meg engem, és legyetek békességben! Ábel! Káin! Ábel! Halálodba rohansz. Káin! A halálból jöttél… Istenem, visszatértél a halálból! Az én testemet daraboljátok föl, vessétek az erdő vadjainak! Káin! Ábel! Egyazon gyökérnek két hajtása vagytok, Úristen!
Káin és Ábel verekszik.
ÉVA
Föltűnik a kunyhó melletti szikla peremén. Káin! Ó, Káin fiam! Él! Él! Él és verekszik. Visszaadtad, Mindenható Isten! Visszaadtad. Verekedjenek inkább! Éljenek és verekedjenek! Béke már sosem lesz közöttük. Életre születtek, gyilkolják hát egymást! Béke már sosem lesz közöttük. Sosem volt, sosem lesz! Hogy fogjátok azt a dárdát? A szívébe, Káin! A szíve közepébe, ne mellé! A mellkasába, a bordái közé! Ábel! A máját, veséjét! Ne kíméljétek egymást! Testvérek vagytok, emberek vagytok. A földet sajnáljátok, a föld sír alattatok! Úgy! Úgy! Vért ontsatok! Száraz a föld, itassátok! Gyermekeim, véreim, véretekkel a földet itassátok, a tengert vérrel szaporítsátok! Verekedjetek és egymást megcsonkítsátok! Ne fában rezegjen a dárda, Káin! A szemüregében! Orvul támadj, Ábel! Recsegjen a koponyacsontja!
ARABELLA
Évához. Te is megőrültél! Istenem! Hová meneküljek ez őrült világból? El.
A testvérek döbbenten hagyják abba a küzdelmet. Káin, majd Ábel hajítja el a dárdát.
ÉVA
Vért ontsatok! Száraz a föld, itassátok! Könnyeink a szomját nem bírják oltani! Vért neki! Vérrel itassátok, embervérrel szenteljétek, hússal keverjétek, a szívetek, májatok húsával, a roncsolt zsigereitekkel, a szétloccsantott agyatokkal. Agyvelővel trágyázzátok a földet, hogy termékenyüljön, jó búzát, gyümölcsöt teremjen – teremjen, de kinek, te közönyös Úristen, aki mindezt felülről nézed? Biztasd őket, Uram! Egymás torkát harapják át végre, hogy eltemethessem őket. A gyermekeimet. Káint és Ábelt. S velük mindent, hiszen morzsányi reménység sem maradt már bennünk, csöppnyi bizalom sem a jóságból, a megértésből. Milyen csend van. Meghaltatok végre? Hadd temesselek el benneteket! Káin koporsóján búzakalász, Ábel koporsóján szomorúság. De nem lehet még! Ábel fiam koporsóján mivel jelöljem a szomorúságot? Miért nincs kőbe véshető jele a szomorúságnak? Mert bármi rávéshető, mert minden, minden csupa szomorúság? Jeltelenül fogjuk Ábelt eltemetni? Vagy az én arcom kőbe vésett képmásával? A kőbe vésett könnyeimmel? De hisz könnyem sincs már. Hová lettek a könnyeim?
ÁBEL
Élek, anyám!
KÁIN
Élek, anyám!
ÉVA
Honnan küldöd, Uram, e hangokat? Nincsenek már gyermekeim. Két magzatom volt, szemem láttára gyilkolták le egymást.
ÁBEL
Élek, anyám! Káin is él. Visszatért! Nem halt meg! Megtévesztett engem az Isten, nem sújtotta porba. Megöleli Káint. Én jó testvérem! A Hebron völgyét, a Lebia-hegyet végigkutattam érted. A véred nyomán jártam. Kegyes, kegyes, kegyelmes az Isten! Kiáltottalak, nem szóltál. Én jó testvérem, hol vagy? Szólj, ha még élsz! Napokig csak kiáltoztam. Kegyes az Isten.
KÁIN
Bocsáss meg nekem.
ÁBEL
Hogyan tudnék veled haragot tartani? Kegyes az Isten.
KÁIN
Bocsáss meg Arabellának is.
ÁBEL
Arabella. Hol van Arabella?
KÁIN
Hozd vissza. Ha meg tudsz neki bocsátani.
ÁBEL
Ha elfelejtem neked az esőt, a legkedvesebb lesz újra. De nem. Nem tehetem.
KÁIN
Én elmegyek innen. Tovaköltözöm a Hebron völgyébe.
ÁBEL
Igen. Ő is elfelejt majd. Ha nem leszel itt. De élni fogsz. A Hebron völgyében is.
KÁIN
Eredj utána.
ÁBEL
Igen. A vadak összetépik. Látom, téged is… Igen. Megyek. Indul. Arabella! Arabella, te nékem legkedvesebb! El.
ÉVA
Lejön a szikláról. Hol jártál, fiam?
KÁIN
Első napon eljutottam a Makpela-barlangig.
ÉVA
És azután?
KÁIN
A Hebron-völgyön végig, a citromerdőn s a cédrusligeten túl a Lebia-hegy lábáig. Onnan a csúcs kétnapi járóföld. A meredek sziklafal.
ÉVA
Ahová már gyermekkorodban is elmerészkedtél. Merre van az Éden? – kérdezgetted nagy, mesés szemekkel. Arra – mondtam. A fák lombját is arra fújta mindig a szél. És azután?
KÁIN
Felhők borították a csúcsot, várnom kellett, míg az ég kitisztul.
ÉVA
Ott mindig várni kell. Lélekborzongató hely.
KÁIN
Egy reggel azután kék párákban földerengett az Éden.
ÉVA
A hét aranykapujával.
KÁIN
A hét aranykapujával. Előttük a fegyveres őrzőangyalok háromszázan is lehettek.
ÉVA
Háromszázhatvanöten vannak.
KÁIN
Nehéz volt az éberségüket kijátszanom.
ÉVA
Ó, az nagyon nehéz! Amikor elűzött bennünket, megnövelte számukat az Isten. Annakelőtte nem volt fegyveres őr. Ki-be járhattunk, szabadon.
KÁIN
Az Éden kellős közepén, akár egy óriási szökőkút, fénylett, emelkedett és zuhogott valami a legcsodálatosabb színekben.
ÉVA
A százötven láb magas kristályfa volt. Azt nagyon szerettem nézni.
KÁIN
És alatta számtalan kisebb koronájú ékszergyümölcsfa: vörös gránát, rubin, kék jácint, ametiszt…
ÉVA
A tudás fájától pár lépésnyire van a tengerzöld berill és a topáz…
KÁIN
Leültem azután egy ezüstcédrus árnyékába. Hallgattam az aranyhárfák hangját, és belemártottam az ujjam a négy folyam négy forrásába. Emlékszel még? Onnan erednek a tudás fájának tövéből.
ÉVA
A Pison, Gibon, Tigris, Eufrátesz.
KÁIN
Tej, méz, bor és olaj. Szárnyas angyalokat láttam a közelben.
ÉVA
Békében és szeretetben tollászkodtak. Hangjuk, mint az aranyhárfának alig megérintett húrja.
KÁIN
És nem volt vérontás, füstáldozat, földreborulás, szégyen, parancs és megaláztatás, képmutatás, bizonytalankodás, alázatból és rettegésből font erőmagasztalás, dicsőítés, nem láttam sehol az asszonyi hitegetések boszorkánykosarát, a tévedések szakadékát…
ÉVA
Szájára teszi kezét. Ne sorold. Semmi sem volt abból, ami VAN. Valamit, ami rám emlékeztet, láttál-e?
KÁIN
Csak lábad nyomát – azt fölismertem – egy kicsi ösvényen az aranyporban.
ÉVA
Nem taposták még el az évek?
KÁIN
Angyalok őrzik.
ÉVA
Nem őrzik, ne vigasztalj. Szamáelt ugye nem láttad?
KÁIN
Szamáel meghalt.
ÉVA
Holtában se legyen nyugta, csontjait a föld be ne fogadja.
KÁIN
Kezét anyja szájára tapasztva. Felejtsd el. Arra az ösvényre emlékezz inkább, amit angyalok őriznek. Nem hiszed? Ha velem jössz, megmutatom neked.
ÉVA
Elmennék. De nem mehetek.
KÁIN
Mert nehéz az út?
ÉVA
Gyötrelmes.
KÁIN
Pihentető ösvényeken viszlek. Megkerüljük a Makpela-barlangot. Onnan te vezetsz majd – engem.
ÉVA
Én? Téged? Ó, rég jártam én arra. Öreg vagyok már.
KÁIN
Fiatal vagy, anyám. Szép vagy. Ha lemosod arcodról a kígyó árnyékát: Arabellánál is szebb vagy… Tudod? Mint a bujdosó fény.
ÉVA
Oda én már bujdosó fényként sem mehetek vissza. Nem… nem mehetek.
KÁIN
Kétnapi járóföld a sziklacsúcsig, ahonnan lezuhantam.
ÉVA
Jönnek a nagy esők. Mangót, narancsot kell gyűjtenem.
KÁIN
Segítek neked. Rengeteg mangót, narancsot gyűjtünk és azután elmegyünk.
ÉVA
Azután sem.
KÁIN
Félsz?
ÉVA
Félek.
KÁIN
Ne félj. Nem félhetsz, anyám. Aki annyit szenvedett, mint te, annak nem szabad félnie.
ÉVA
Nem mehetek.
KÁIN
Egyre szenvedélyesebben, később indulatosan. Jönnöd kell! Odabent vannak az ösvények, amelyeket egyedül te ismersz. Nem hagyhatsz cserben!
ÉVA
Legyen elég, amit láttál.
KÁIN
Nem elég!
ÉVA
Álmatlanságnak – örökös hiányérzetnek épp elegendő.
KÁIN
Nem elég!
ÉVA
Óvni szeretnélek…
KÁIN
Ne óvjál!
ÉVA
Fölébreszteni…
KÁIN
Ne ébressz föl!
ÉVA
Visszafordítani szépen az arcodat…
KÁIN
A sáska rágta földjeimre? A mindennapi áldozatra? Térdencsúszókra? Arról, amit láttam és látni akarok még, éppen te fordítanád el az arcomat?
ÉVA
Szegény gyermekem! Te csillagjáró, égben gyalogló gyermekem…
Meg akarja simogatni.
KÁIN
Ne fordítsd el az arcomat!
ÉVA
Segíteni akarok…
KÁIN
Ne segíts! A kristályfákon túl mi van? Azt mutasd meg.
ÉVA
Csupa seb vagy már, te álomkaszabolta gyermek, virágot dobálsz az égre, és kövek hullanak vissza rád. Pihenj meg már! Minden, amit rád hagynék magamból: egy csöppnyi nyugalom. Életet adtam neked, és ezt a csöppséget, e gyöngykagylónyi megnyugvást nem adhatom neked. Nincs honnan. De ha szikrányi megértés van benned – önmagad iránt, ha csak addig várnál, míg a sebeid behegednek… a véres szárnyú lazacok is megpihennek a vízesés tövében…
KÁIN
A kristályfákon túl mi van? Azt mutasd meg! Ott voltatok, a tietek volt az Éden! Ne akard velem elfelejtetni! Ne lopjál meg engem! Te sem jössz velem. Apám sem. Irigyek vagytok. Édentolvajok!
ÉVA
Irigyek? Édentolvajok? Szülőgyalázó szavaiddal nem félsz az Istentől? Már engem sem kímélsz? Már engem is taposol? Engem is megvernél, mint az édestestvéredet? Hogy mertél… Hogy mersz engem irigynek, édentolvajnak nevezni? Ó, Káin fiam!
KÁIN
Bocsáss meg, anyám.
ÉVA
Hosszan küszködik a szóval. Te bocsáss meg nekem.
KÁIN
Mit bocsássak meg?
ÉVA
Amit elmondok neked.
KÁIN
Mit akarsz elmondani?
ÉVA
Amit láttál: nincs. Nincs. Nem létezik.
KÁIN
Nincs. Nem létezik. Miután annyit meséltél róla: nem létezik?
ÉVA
Magad is jól tudod. Ne áltasd magad. Ne áltassuk egymást. Megpörgetted ujjad hegyén az én színes gömbjeimet. Jól tudod.
KÁIN
És elindultam újra meg újra napkeletnek.
ÉVA
Az éden kristályfái nem arra vannak.
KÁIN
A te szavaidon indultam el pedig.
ÉVA
Bocsáss meg nekem. Jólesett veled együtt bejárnom az aranyporral behintett ösvényt. A lábam nyomával… Olyan nagyon magamra maradtam.
KÁIN
És engem is véglegesen magamra hagysz.
ÉVA
Nem hagylak.
KÁIN
Akkor mondd meg: hol van, ami nincs? Hol vannak az Éden kristályfái?
ÉVA
Itt. Az Éden kristályfái bennünk vannak.
KÁIN
Bennünk. Miért meséltél akkor nekünk? Miért?
ÉVA
Nem én meséltem.
KÁIN
Te meséltél. Esténként a tűz mellett.
ÉVA
Mit látsz a szememben?
KÁIN
Szomorúságot.
ÉVA
Mosolyogva. S még valamit. Valakit.
KÁIN
Valakit. A fiatal Évát. A kőfalakon túlit.
ÉVA
Az mesélte. A valamikori.
KÁIN
Én miért meséltem? Nevet. Miért akartam túltenni rajtad?
ÉVA
Hát én miért faggattalak? Nevet. Ó, én öreg vándormadár! A csapat élén – szárnyaszegetten… És Arabella miért meséli a távoli csillagot?
KÁIN
Mert a közeli sosem elég fényes. Miért ne ragaszkodna ő is valamihez: ami más. Más, mint ami van. Szépen kérlek, anyám, ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak.
ÉVA
Áltassalak?
KÁIN
Csak azt ne mondd, hogy nem igazak.
ÉVA
Ha voltak is…
KÁIN
Ne mondd!
ÉVA
…összetöredeztek bennünk.
KÁIN
Ne mondd. Ne fossz meg tőlük. Egyedül az Istent akarod nekem meghagyni?
ÉVA
Egyedül az Ő hatalma valóságos, amiként a félelem is bennünk.
KÁIN
Az Isten félelme s a félelem istene. De nem! Ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak. Ne mondd, hogy nincsenek. Láttam őket, a két szememmel láttam, anyám – és megszédültem az örömtől, akkor zuhantam le a szikláról, az örömtől, hogy nincsen immár szégyen, parancs és megaláztatás, földreborulás, képmutatás, alázatból és rettegésből font repkénykoszorú az égre fölhajítva, míg idelent, ó, mi van, anyám! Szépen kérlek, ne büntess engem a tagadásoddal. Mondj le róluk, ha benned összetörtek; én láttam a kristályfákat, és Arabellát is, amiként csak engem választ és csak felém dobja a narancsot… A többi nem igaz. Ábel virágos kunyhója nem igaz! Az én vereségem nem igaz.
ÉVA
Amikor ezt mondod: nem félsz az emlékezet hiénáitól? Apád nyomdokaiba lépve nem fojtogatod majd a kígyókat?
KÁIN
A többért talán elfelejtem azt, ami kevesebb.
ÉVA
És amit láttál… amiről azt mondod, hogy láttad: több neked?
KÁIN
A keserűségemnél több és talán fontosabb is.
ÉVA
Istenem. Ez is lehetséges.
KÁIN
Nincs más utam. Csak ahol a lehetetlen.
ÉVA
Bárcsak melletted lehetnék az utad végéig. Hogy segítenélek…
KÁIN
Ne hagyj magamra…
ÉVA
Visszamégy még? Oda…
KÁIN
Vissza. Ha százszor letaszítanak is.
ÉVA
Egyszer, mikor eljön a halálom órája, még egyszer elmegyek veled. Elmegyünk ketten – hisz eddig is együtt mentünk, és bejárjuk az Édent. Az aranyporral hintett ösvényeket.
KÁIN
Üzenj majd, anyám, és eljövök érted.
ÉVA
Miért üzenjek? Hová üzenjek?
KÁIN
A Hebron völgyébe költözöm.
ÉVA
Arabella miatt?
KÁIN
Igen.
ÉVA
Felejteni?
KÁIN
Emlékezni.
ÉVA
A vereségedre?
KÁIN
Arra, ahogyan mindennek történnie kellett volna.
ÉVA
Nagyon szereted?
KÁIN
Első pillanattól fogva. Hogy a nevemet kimondta.
ÉVA
Nagyon messzire mész?
KÁIN
Csak annyira, hogy ha visszakívánkozom: térdig lekopjon a lábam és kisebesedjék a szám a szomjúságtól.
ÉVA
Akkor messzebbre menj. Olyan messzire, hogy azt a távolságot csak én bírjam legyűrni. Azt a szomjúságot csak én bírjam elviselni. Különben legyilkoljátok egymást.
KÁIN
Elmegyek még ma éjszaka.
ÉVA
Mangót viszek majd neked, édesburgonyát, és vigasztaló híreket magunkról – ha lehet.
KÁIN
Arabellának csak annyit mondjál: oda mentem, ahol hallgatni tudok boldog némaként. Feláll, megtántorodik. Boldog némaként…
ÉVA
Megfogja. A nagy követ görgető Ádámhoz. Ádám! Segíts!
ÁDÁM
Káin! A követ elengedi, az visszagördül hatalmas döndülésekkel a mélybe. Káin fiam! Dicséret, dicsőség!
Bemennek mindhárman Káin kunyhójába.
ÁBEL
Jön Arabellával. Ide ülj le. A véres kőre ülteti.
ARABELLA
Igen, uram.
ÁBEL
Sötétedik már. Félni fogsz, míg a szerszámaim után nézek?
ARABELLA
Nem, uram.
ÁBEL
Káintól sem? A kötélkorbácsától sem?
ARABELLA
Attól sem, uram.
ÁBEL
Ne nézd a kunyhóját. Halott van ottan. Egy halott, aki visszatért, itt marad közöttünk, velünk eszik, iszik, a szemünk előtt lesz mindig, az agyunkból és az ágyunkból nem dobhatjuk ki. Ne nézz oda.
ARABELLA
Nem nézek, uram.
ÁBEL
Igen, uram, nem, uram. Mint a kezdet kezdetén.
ARABELLA
Minden idegen, mint a kezdet kezdetén volt.
ÁBEL
És ami történt?
ARABELLA
Minden meghalt, ami történt.
ÁBEL
Minden meghal, ami történik velünk. De akár egy lakatlan házban, ki- s bejárnak majd bennünk álmunkban is a megtörténtek, a halottak.
ARABELLA
Én is?
ÁBEL
Te mindig élő maradsz. És a legkedvesebb.
ARABELLA
A legdrágább. Újra?
ÁBEL
Ha Isten visszaadta nekem az én testvéremet, a legcsekélyebb, amivel meghálálhatom neki: hogy megbocsátok nektek. Semmi sem történt. A legkedvesebb vagy nekem. Nem tudod?
ARABELLA
Hiábavaló már akármit is tudnom arról, ami a szívem volt.
ÁBEL
Csak volt? Ott az esőben?
ARABELLA
Amikor a szavaiddal keltél értem versenyre Káinnal.
ÁBEL
Az Istentől megvont legszebb szavaimmal.
ARABELLA
Igen, uram.
Ábel az áldozószerszámait hozza elő. Káin kunyhójából furulyaszó hallik és időnként Ádám rikkantása: Dicséret, dicsőség!
ÁBEL
Aranycsészéimmel rakjuk körül az oltárt. Tömjénfüstös csészéim kisded kórusa a legdrágább, a legkedvesebb kíséreteképpen.
ARABELLA
Hallgatni fogom, uram.
ÁBEL
Meddig menekültél volna, ha meg nem talállak?
ARABELLA
Némi gondolkodás után. Sámsielig.
ÁBEL
A távoli csillagodra sohasem kerülhetsz vissza.
ARABELLA
A csillagra? Már lemondtam róla. Ott is megvernének. Arcul ütnének.
ÁBEL
Mert Káin-szagod van.
ARABELLA
Azelőtt is…
ÁBEL
Ott is megütött valaki?
ARABELLA
Nem, nem. Tömjénillatom lesz, ugye?
ÁBEL
Aki végig tesz-vesz az oltár körül. Őneki a legkedvesebb illat.
ARABELLA
Oda föl megyek?
ÁBEL
Istenhez.
ARABELLA
Mikor?
ÁBEL
Hajnalban. A sasnak háromszori jajkiáltása előtt.
ARABELLA
Én leszek a bocsánatkérésed – azért, hogy kissé megrendültél az alázatosságban?
ÁBEL
Az is.
ARABELLA
Hogy egy kiáltás erejéig szembeszegültél az akaratával?
ÁBEL
Akkor eszemet vesztettem.
ARABELLA
Mert a karodban tartottál?
ÁBEL
Nem kellett volna megpillantania téged.
ARABELLA
Nem akartál engem elrejteni.
ÁBEL
Öncsalás lett volna.
ARABELLA
Félek.
ÁBEL
Aki odafönt van, nem ismeri többé a félelmet.
ARABELLA
Te nem akarsz a félelemtől megszabadulni?
ÁBEL
Nem fogadta el a felajánlott életemet. Célja van vele.
ARABELLA
Mi a célja?
ÁBEL
Oltárépítő.
ARABELLA
Az én életemet miért kérte?
ÁBEL
Igazolásképpen.
ARABELLA
Azzal nincs célja?
ÁBEL
Betöltötted már. A legkedvesebb lettél.
ARABELLA
Maréknyi agyag az oltárépítésben? Nem elég az oltár? Ez az egy, amelyiken engem… Nem elég?
ÁBEL
Neki nem elég. Kevés, kevés! Ezt kiáltotta.
ARABELLA
Oltárrá kell alakítani a hegyeket, kunyhókat, az erdőket, mezőket, a tüdőnket, szívünket, szemünket, mindent?
ÁBEL
Mindennel Ő rendelkezik.
ARABELLA
A szívünkkel is?
ÁBEL
Minden gondolatunkkal.
Furulyaszó, Ádám hangja: Ámen, ámen. Dicséret, dicsőség, tisztesség!
ARABELLA
Káin hol van most?
ÁBEL
Esőre vár bizonyára. Szerelemesőre. Hogy kettőtöket eláztasson.
ARABELLA
Miért nem szólt hozzám?
ÁBEL
Mert nem csókoltad meg, mikor a halálból visszatért.
ARABELLA
Gyűlöl még engem?
ÁBEL
Aki nem szeret: képtelen a gyűlöletre.
ARABELLA
Ugye, nem kötözöl meg?
ÁBEL
Káin kötelének füstjével nem fogadna el téged az Isten.
ARABELLA
A fájdalmat nem fogadja el?
ÁBEL
A bűnös szándékúak szerszámait nem fogadja el.
ARABELLA
Hajnalban Káin is itt lesz?
ÁBEL
Nem lesz itt.
ARABELLA
Többé nem akar engem látni?
ÁBEL
Elegendő bűne, hogy újabb Szamáelként megrontotta az ágyunkat. Az álcázott oroszlánkölyök.
ARABELLA
Elnéztem reggelenként. Valamennyien imádkoztatok, ő szembenézett a Lebia hegyével, ugrásra készen. Haja lobogott a szélben.
ÁBEL
Az ő vétke miatt bennünk a félelem. Baglyok, vijjogó vércsék, utálatos denevérek az álmainkban. Miatta követel téged is az Isten.
ARABELLA
Ha elmúlik a hajnal… és elhangzik a sasnak háromszori jajkiáltása, megszabadulsz a vijjogó vércséktől?
ÁBEL
Nem tudom.
ARABELLA
Annyi vigaszod lenne bár, hogy tudd: a hűséged nem hiábavaló.
ÁBEL
Ha két istenünk lenne bár. Egyiktől a másikhoz menekülhetnék – veled. Kikönyörögném tőle, hogy ne tekintsen téged minden javaim legkedvesebbikének. Csak én tekintselek annak. Ha két isten lenne…
ARABELLA
Csak egy van.
ÁBEL
Bármerre menekülnék: büntető keze utolér. Kicsi a Föld, a Mindenség parányi ablak az ő szeme előtt, függönytelen, éjjel-nappal nyitott ablak. Belát az asztalunkra, tányérunkba, poharunkba, agyunk rejtett zugaiba, az álmunkba. Álomfigyelő kerubjai vannak.
ARABELLA
A szívünkbe nem lát be. Te mondtad.
ÁBEL
Csak terád értettem. Egy újabb esztelen pillanatomban.
ARABELLA
Káin voltál akkor.
ÁBEL
Káin.
ARABELLA
És mindent visszavontál.
ÁBEL
Vissza.
ARABELLA
Ép eszednél vagy már.
ÁBEL
Tudomásul veszem a parancsát. A porba sújt különben.
ARABELLA
Káint is a porba sújtotta, mégis itt van. Hogy menekülhetett meg?
ÁBEL
Nem tudom.
ARABELLA
Én tudom. A menekülésnek egyetlen lehetséges útját választotta: a szembeszegülést.
ÁBEL
Jó és rossz: minden az Ő terve.
ARABELLA
A tűz is, amit meggyújtasz alattam?
ÁBEL
Minden.
ARABELLA
Az én parányi életem a te hűséged végtelenségének igazolása. Nem tévedés, Ábel? Miért ragaszkodik hozzám?
ÁBEL
Talán hogy megszabadítson engem is a tévedésemtől.
ARABELLA
A legkedvesebbtől?
ÁBEL
Mert úgy látszik, ami a legdrágább nekünk: egyben a legnagyobb tévedésünk is. Hajnalodik. Imádkozzunk.
ARABELLA
Igen, uram. Leborul Ábel mellé.
ÁBEL
Hatalmas Isten, egeknek ura, vedd füledbe az én kiáltásom. Fogadd el tőlem őt, minden javaim legkedvesebbikét. Néked ajánlom föl parancsod szerint, ép elmével, töredelmes szívvel. Bocsásd meg, Uram, esztelen indulatomat, minden nyomorúságos fondorlatomat, amivel parancsodat megpróbáltam kijátszani, megkerülni, az érvényességét kétségbe vonni. Gyarló emberi okot is adtál rá, Uram: a szolgálatodhoz méltatlan szerelmet, a test gerjedelmét. Hazudtam, Uram, neked is, magamnak is, azt erősítvén imádságaimban, hogy amit kértél, már nem a legkedvesebb, sőt a legutálatosabb, csak megtarthassam őt magamnak. Álnokságomért büntess kedved szerint, most bevallom újra: minden csalárdságával és asszonyi bűnével a legdrágább nekem…
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
Ábel fölemelkedik. Arabella térden marad.
ÁBEL
Hajnalodik.
ARABELLA
Sötét van még. Félek. Káin! Káin!
ÁBEL
Kést ragadva. Ez immár a kettőnk dolga.
ARABELLA
Káin! Ne, nem! Ne még! Egyetlen szót váltsak Káinnal!
Káin a kiáltásra kirohan, Ábelt a földre teperi, a kést kicsavarja a kezéből.
ÁBEL
Isten parancsába gázolsz újra, Káin!
KÁIN
A véres követ fölragadva. Arabella nem lesz Ábel füstje!
ÁBEL
Testvérem, ne ölj meg engem!
KÁIN
Arabella nem lesz Ábel füstje! Lesújt rá a kővel.
ARABELLA
Úristen! Mit tettél, Káin! És én mit műveltem!
A sasnak háromszori jajkiáltása.
ÉVA
Szalad, Ádám a nyomában. Gyermekeim!
ÁDÁM
Ábel, fiam!
ÉVA
Ábel holtteste fölött. Az Istennel kérdem tőled, Káin: miért nem ölt meg téged az Isten? Miért kergetett téged testvérgyilkosságba?
ÁDÁM
Ábel, fiam.
KÁIN
Ábel füstje nem lesz!
ÉVA
Semmi sem lesz, csak a testvéred vére, amely bosszúért kiált az egekre. Bosszúért és kegyelemért.
KÁIN
Ábel füstjének árán semmi se legyen! Csak a fekete Semmi. A megígért minden helyén: a Semmi.
ÁDÁM
Ábel, fiam!
KÁIN
Eszelősen. Ábel füstje nem lesz! Nem lesz! Nem lesz! Én jó testvérem. Nem akartalak sohase megölni. A szándékainkat szerettem volna közös ágba fonni. Azt akartam: együtt pereljük vissza jogos tulajdonunkat, Hebron völgyének illatát, az Éden kristályfáit. Egymásnak létrafokai lehettünk volna a nagy falak alatt. Nem akartalak sohase megölni. Nem akartalak. Miért nem döfted szívembe a dárdát?
ÉVA
Nem akartad. Mégis testvérednek gyilkosa lettél. Ábel életének kioltója s az örök vezeklés Ábel-füstje maradsz mindörökre, minden maradékaidban, az időnek végezetéig.
KÁIN
Ne átkozz meg, anyám! Ne átkozz vissza a porba. Az életemet amúgy is onnan kell kezdenem. Ki mondja meg nekem: miként lehetséges?
Arabella lép mellé, hosszan nézik egymást.
ARABELLA
Vissza kellett volna mennem az én csillagomra.
KÁIN
Maradj velem, Arabella, hogy együtt mondhassuk: ne átkozz meg, anyám!
ÉVA
Nem átkozlak. És nem szülök e földnek több gyermeket, Uram. Évának, minden élők anyjának többé ne nevezz engem, hanem csak a fiam nevén szólíts, Uram: Szomorúságnak. Ha gyermekeim arcát így bélyegzed meg már az élet reggelén, a Kezdet hajnalán: szándékaik és szenvedélyeik örvényeiben mit tartogatsz akkor a Végnek? Mit rejtesz? Mit tartogatsz? Mi vár még ránk? Ki mondja meg nekünk: mi vár még ránk?
KÁIN
Nem akartalak sohase megölni. Egymásnak létrafokai lehettünk volna. Magam szakítottam ki e létrafokot az Éden falai alatt; magamat kell ezután megkettőznöm, ha véres ujjakkal a semmibe nyúlkálok is; ha semmi sem igaz abból, amit magamban láttam; legyen bár egyedüli bizonyosság a te halálod, és mindnyájunk halála, akkor is az égre húzom föl e szakadozott kötélhágcsót. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. Meg nem maradhatunk. Mert a mieink az Éden kristályfái. Hiszem és mondom immár egyedül, testvértelenül, én jó testvérem, aki voltál, és leszel mindörökké, te földnek szomorúsága: Ábel. Arabellát magához vonva. És te messzi csillagok sírása, te Ábel füstjéből szabadult Arabella… A vezeklésben ne hagyj magamra.
ARABELLA
A csillag elment. Itt maradok mindörökre – Tevéled páros magányban. Megosztott egyedülvalóságban. Csak el ne irigyeljen tőled is az Isten.
KÁIN
Nem teheti, mert…
ARABELLA
Ne mondd!
KÁIN
…mert van már…
ARABELLA
Ne mondd! Mert élni kell. Élnünk kell! Élni…
Függöny
A kolozsvári bemutató alkalmából Sütő András az alábbi jegyzetet írta:
Színdarabom forrásvidékéről
A Káin és Ábel látszólagosan biblikus történet, bár nyilván mai fogantatású.
Hiszen szerzője – úgy tartja magáról – még él, tehát napjainkat éli: mindannyiunk közös napjait; a Jelenét, amelynek Janus-arca egyidejűleg vigyáz múltat s jövendőt.
A nézőközönség esetleges csodálkozását azzal szeretném elhárítani, hogy fölhívnám figyelmét a Bibliában is szereplő Káin–Ábel-történet tulajdonképpeni forrásvidékére: ez a héber mítoszok világa. Aki körülnézelődik benne: a Káin–Ábel-konfliktusnak rengeteg változatára bukkan. Ezek sok tekintetben különböznek attól, amely a Bibliában olvasható.
Ilyenformán Arabella sem a szerző találmánya. Nem költött személy, ui. „valóságos” hőse nem egy héber mítosznak. Ezekből való Ádám és Éva történetének számos mozzanata, s ugyanúgy az elveszített Éden visszaszerzésének kísérlete is.
Mivel próbálkozzunk még, amit meg nem próbáltunk már?
A sepsiszentgyörgyi bemutató alkalmából íródott gondolatok:
Kedves Barátaim!
Hálával gondolok a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházra, amidőn a második drámát viszi színre, lemondván az ősbemutató igényéről, amely másutt – indokoltan? helyi becsvágyból? – erősebbnek mutatkozik.
Érdeklődése tehát jó érzést kelt a szerzőben. Mert hisz drámát nem intézménynek ír, ha ír az ember.
A bennünket felkaroló százezreknek írunk.
Ha úgy tetszik: kollektív üdvösségünk érdekében. Másfajta üdvösség írót nem vigasztalhat.
A Sokak nélkül nincs értelme az írásnak.
Nélkülük az írás: puszta kenyérkereset.
Amihez a társadalom ezernyi más módot kínál, boldognak, boldogtalannak egyaránt.
Marosvásárhelyt, 1979 márciusában
A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet fiataljaihoz címzett sorok:
Ki tudná megmondani: hány éves lehetett Ádám, amidőn kő sújtotta fiát eltemette – hány éves lehetett a szerelmes ikerpár!? A képzelet és a sejtelem azt súgja, hogy igen-igen fiatalok lehettek mindnyájan, akik ma drámám szereplői. Hajnal-emberek, hajnal-szerelmek és hajnal-szenvedések – az időknek hajnalán.
Annál izgalmasabb volt számomra a közlés pillanata: Színművészeti Főiskolánk fiataljai színpadra viszik a Káin és Ábel-t.
Első gondolatom – a reménységé – az volt: fiatalok nyúlnak vissza most a fiatal időbe, az emberiség szép és szomorú szenvedélyeinek történetébe. Ifjú szívek fogadják be biblikus korok üzenetét, felöltöztetvén azt napjaink létérzésével. Azzal, amit bizonyára másként fog föl a fiatal színész, másként a színpadtól búcsúzó.
Ez bizonyára izgalmas ígéret – szerzőnek, közönségnek egyaránt. A függöny meglebbenése előtt máris a köszönet érzésével tekintek a mi főiskolánk e lelkes kis csapatának vállalkozása felé.
A Nagyváradi Állami Színház bemutatója alkalmából írta a műsorfüzetbe:
Kedves Barátaim!
Káin és Ábel című munkámban a felemelt fő örömét és drámáját próbáltam – akár valami emberségnövesztő szellemet – megidézni. Adja a jó sors, hogy a bemutató estéjén fejet hajtsunk – s jó lelkiismerettel tegyük ezt – a váradi közönség előtt, amelynek emberi tartását Ady szelleme táplálta.
1983. április
Noha marosvásárhelyi a keltezés, valójában 1989 márciusában, budapesti látogatása idején írta és postázta a komáromi Magyar Területi Színház bemutatójára szóló levelet:
Kedves Barátaim!
Kmeczkó Mihály jóvoltából értesültem arról, hogy Káin és Ábel című drámámat viszik most színre – sok riadalommal s még több reménységgel, amelyben a kényszerűleg távol maradó szerző is osztozik. Arra gondolok, hogy talán-talán megtörténik a csoda, minek folytán itt és amott, vagyis a Marosvásárhelyt és Komáromban élő magyarok egyazon gondolat és emberi törekvés jegyében fordulnak közös álmunk felé: a felemelt fő eszményéhez, amely kisebbségi létünkben is a kollektív fennmaradás sine qua nonja.
Eddig volt, ahogy volt; a változott időben nem lehetünk meg nélküle. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. A vox humana nem csupán emberséges szólásra késztet, hanem cselekvésre is. A passzív humánum mindétig örömére szolgált a célratörő embertelenségnek.
De minek mondom én ezt most?
Hiszen a színpadi szó: cselekvés. A Magyar Területi Színház művészei éppenséggel azt cselekszik, amit elvár tőlük az idő és a helyzet: a felemelt fő gondolatát erősítik föl személyes képességeik varázslatával.
Köszönöm, hogy e gondolat ege alatt találkozhattunk.
Marosvásárhely, 1989. február