Följegyzés 1987. augusztus 10-én

Nagy reményeket nem fűztünk a mai naphoz sem, bár a többinél kegyesebbnek mutatkozott. Laci vejem a sikeres szívműtét után kikerült a halál árnyékából. Péterffy Árpád megbocsátja nekem, hogy nem juthatok hozzá kézfogásközelbe. Erdélyi lévén, jól tudja: ólomketrecünk ajtaja ritkán és nehezen nyílik meg.

Fiamék baj nélkül jutottak vissza Veszprémbe. Hosszadalmas, álmatlanságban telt utazásainak végén Éva kezdi kipihenni magát. Sára-történeteket mesél nekem és Lacikának. A tízéves, hollóhajú unokalányka valóságos felnőttként vigyázott a lelkezúzott, törött bokájú Örökmécses-Nagymamára. „Hogy az milyen találékonynak, be bátor nyüsletőnek bizonyult vonaton és villamoson, vásárlásban, beteglátogatáskor!”

Éva megérkeztével a tiltások is szaporodnak persze. Főleg ami Lacikának szól. Ide mehetsz, oda nem mehetsz! Ez az elszennyesedett város csupa veszedelem. Akár a többi. Erdélynek valamikori kincses, nyugodt, tisztán tartott gyöngyszemvárosai balkáni munkatáborokká züllöttek. Puskás fegyőrök látómezején túl zord-mord, ingerlékeny és nemzeti érzelmeiben fanatikus a betelepítettek hullámzó tömege.

A munkatábor hatalmas festőiskolája is megnyílt városszerte.

A román trikolór színeibe öltöztetik a tereket, utcákat, vaskorlátokat. Átfestik az autóbuszokat, a város egész gépállományát. A traktorokat, teherautókat, még az úthengert is. Ki mivel dolgozik, azt öltözteti az „idegen” elemeket lassan fölemésztő nemzetállam diadalmas zászlajának színeibe.

Lakásunk ablakából is megfigyelhető a festőiskola művészeinek hazafias működése. A szemközti gázvállalat gépkocsivezetői az anacionális színeket viselő teherautókat házilag mázolták át, ahol csak lehetett, piros-sárga-kékre. Némelyek, a biztonságos vezetés kárára, a szélvédő negyedét-harmadát is összemaszatolták. A kabinok belsejében, visszapillantó tükrök nyelén, motorház orrán háromszögletű zászlócskák lobognak, papírvirágok hirdetik a himnusz ophthalmologiai (szemészeti) jellegű kezdő sorát, mely így hangzik: „Három színt ismerek csupán ezen a világon!”

Este van. Délutáni boldog csatangolásaiból megtérve Lacika azt mondja: barátai még nem fújtak takarodót, kint játszanak az úton a házunk közelében. Valamilyen pénzes játékot pengetnek a járdán, megnézi hát, milyen az a játék.

Nehéz lenne lebeszélni róla. Ha van örökmozgó: az a kamasz fiúgyermek; az életerő csodája, a mesés elixír patakcsobogása.

– Eredj, de ne maradj sokáig!

Kinyargal hát a kapun, elviharzik az ablakunk alatt a gyerekcsapathoz. Ó, te nyakigláb!, nézek utána hosszan csodálkozva. Mikor vette föl Budapesten a gyarapodásnak ezt a sebességét! Úgy nő, mint egy őzlábgomba.

Pedig mintha csak tegnap kezdtem volna el följegyzéseimet a világban körülpillantó gyermekről: „Lászlónak szerzett címe, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége.”

Mintha Örökmécses csak tegnap cserélgette volna fehér pelenkáit és altató szavait a virrasztások boldog éjszakáin. A száguldó idő nyomába vetett zsoltáros szavak ezek. Mintha csak ma reggel… mintha csak az imént… Haj, régi pusztakimarási, sikaszói napok! A nyakamba vettem a gyermeket, úgy lett egy fejjel nálamnál magasabb. Most meg gyalogosan is egy királyi testőr sudaras magasságából néz le rám: „Nagytata fejelágyára.”

A zsoltár pontosabban fogalmaz, amikor csodálkozás helyett így szól: mi hát az elmúlt ezredév? Csupán egy rövid éj átvigyázása.

Sokszor énekeltem én ezt gyermekkoromban. Templomban és temetéseken. Tebenned bíztunk eleitől fogva… Visszahúzódom az ablakból. Ne mondják a gyerekek, hogy legelésző birkáimnak nézem őket.

Hirtelenében arról tájékoztatom Évát, amit nélkülem is tud, vagyis, hogy Lacika növésben elhagyta már a nálánál 2–3 évvel idősebb barátait is. Úgy dicsekszem vele, mintha nekem köszönhetné a nyurgaságát, szép szálas mivoltát.

– Rendeld haza már! – nyugtalankodik a nagyanyja.

De már veri valaki az utcai ablakot, meg kiált is. A nevemen szólít.

Úgy ugrom az ablakhoz, mintha betörték volna.

Alant a járdán véres homlokú, szőke fiúcska.

– Lacikát leütötték! Tessék azonnal jönni!

Azzal futna is már, de szinte fenyegetőleg kiáltom utána:

– Állj meg!

A jeges rémület a nyitott ablakon dobna ki, de lábam a folyosón át a kapu felé futtat, ki az útra. A fiúcska szó nélkül indul előttem a szomszéd lakás felé, majd újból megismétli:

– Lacikát leütötték! Leütötték a részeg emberek!

– A részegek!

De nincs idő a részletekre, teljesen mindegy most, hogy részeg emberek voltak-e vagy józan angyalok. A gyermeket lássam! Úgy sietek, ahogy csak bírják a lábaim.

Udvaros házban, megrendült pajtásainak körében véres orcával, dagadt szájjal, talán eszméletlenül Lacika fekszik egy kicsi kanapén, amelyről a padlóra nyúlik el hosszan a lába. Ide hozták, a legközelebbi menedéknek vélt házba, fronton elesetteket hurcoló sietséggel.

Jó, hogy Éva otthon maradt, néma döbbenettel bámult csak utánam. Szíve szakadna meg most a látványtól.

Lacika orrának helyén hatalmas, nyílt seb, kék-vörös daganat, a szeme lehunyva, fehér inge, farmernadrágja lucsok egy vér, a küszöbön is, a padlón is az ő vérének égő nyomait látom.

– Lacika!

Iszonyatban repdeső szemem a szemét keresi a homlokára bugyolált fehér törülköző véres hajlatában.

– Lacika – hajlok föléje. – Ne félj. Itt vagyok. Elviszlek az orvoshoz.

Lassan mozduló szemhéja, majd rám vetett segélykérő pillantása követ hengerít el a szívemről: eszméleténél van! Gyönge vigasz persze. Alattomos sötét veszélyek szuronyai között vágódom ki máris az ajtón, és szólok vissza a fiúknak:

– Hozzátok ki az útra!

Elfutok a lakásunkig, vállammal betaszítom a nagykaput. Az udvaron Éva jön szemközt, szélfútta nyesett ág, a járása már csak botladozás. A választól rettegve meg se meri kérdezni, mi történt, csak néz rám szótalanul, sikolyos szemekkel, az ájulás szakadéka mentén imbolyogva.

– Lacikát kórházba viszem, megsérült, de nagy baj nem lehet.

Felszakítom a kis piros Oltcit ajtaját, indítok, bőgetem a hideg motort, szerencsémre nem fulladt le, mint szokott, öblösen röfög, ahogy sebesen hátrálok a kapu felé, dudálok is közben, nehogy a járdán elüssek valakit.

Barátai hozzák már a karjukon Lacikát.

A hátsó ülésre fektetjük. Két legényke jön velem, segíteni.

A gyér forgalomban vadul meg-meglódulva, féket csikorgatva száguldok a sürgősségi klinika felé. Figyelmem és kezem-lábam szinte gondolattalanul mozdul megannyi közlekedési szabály szerint, de képzeletem akadálytalanul csapong, szélben síró vércseként hányódik az ég peremén. Félórája még a szárnyas időnek ő elmúlásán méláztam: be hamar kinőtt ez a gyermek az Isten markából, s ímé, most a jóleső sóhajnak keserves párja szakad ki belőlem: az égnek nyúlánkozó legényke egyetlen ökölcsapás ideje alatt nőtt bele létünk Nessus-ingébe, mészárlások véres gúnyájába.

– Fiúk! Miként történhetett ez meg?!

Egymás szavába vágva mesélnek. Játékaik vége felé két részeg gázmunkás vetette meg előttük a lábát. Köpködtek, csuklottak, füleltek. Egyikük azt kérdezte románul: „Milyen nyelven ugattok ti?” Jól tudhatták pedig, hogy az utcabeliek csak két nyelven beszélnek: magyarul s románul. De vigalmi csődületből és alkoholgőzből másztak elé, a kérdés pedig a szokásos őrjöngés előjele volt: bor, sör, pálinka után magyar vért akarnak inni. A gyerekek csak pengették a fényes érméket, míg rájuk nem bődült a rabló: „Ide a pénzzel!” Nem adjuk!, zsinatoltak a gyerekek. Nem adjuk! Ezt kiáltotta Lacika is. „Mit ugatsz?” – hördült fel az útonálló, s már ütött is.

Hatalmas fekete öklével az arcába sújtott.

Lacika eszméletlenül zuhant az utca kövezetére, arasznyi távolságban a magas járdaszegélytől, amelyen nyakát törte volna.

Amely koponyaalapi törést okozott volna.

Ahogy ott feküdt a hátán, arcáról a nyitott szájába, szemébe, nyakára, mellére csurgott a vére. Társai a rémület vakmerőségével vetették magukat a támadóra, aki a cinkosával együtt futásnak eredt. Egy magános, bátor férfiú utolérte, alaposan helybenhagyta. „De milyen bűnhődés az a kegyetlenségéhez képest!”

Lacika aggasztóan szótalan a hátsó ülésen.

– Ugye, nem hajtod hátra a fejedet?

Csönd.

– Fiúk, ne hagyjátok hátrahanyatlani.

Elhallgatom a riadalmat, amely szünet nélkül szorongatja a szívemet: „A vérébe fulladhat!” Hideg és forró remegések futkároznak keresztül-kasul a hátamon, a mellemen, a szívem táján.

– Lacika! Látod-e, ki van melletted?

– Látom.

De később azt mondja: alvadt vér van a szemében.

Beletaposok újból a gázpedálba. Miért mondja, hogy alvadt vér? Tán csak nem sérült meg a szeme is! Borzalmas reccsenést hallok, miközben az erős fékezéstől mind a négy kerék fölsivít. Valaki balról vágott ki elibém, s rohan tovább vígan integetve. Az ütközés hangjait lelki fülem szűrte ki a rémület hangszekrényéből.

A klinika sorompója kint a város szélén, sötét erdők alatt. Empátiával megáldott kapus, nem faggatózik, utat nyit hamar. A háromajtós, szűk gépkocsiból izgatottan, kapkodó mozdulatokkal emeljük ki a beteget s visszük hirtelen meglobbanó reménnyel a főbejárat felé.

A fehérköpenyesek a helyükön vannak.

De velük őrködnek az előírások, szigorú szabályok is. Él-e, hal-e a beteg: nem számít.

Mindennél fontosabb a rideg számbavétel: kit hoztunk? Honnan hoztuk? Hogy hívják? Hol lakik? Tehát magyar állampolgár. Szemöldökrándulás, bizonytalankodás. Hány éves? Tizenöt.

Tagadó fejrázás, elutasító legyintés.

– Nem itt a helye. Másfelé kell vinni.

– Miért?

– Kiskorú.

Elakad a lélegzetem. Ez egy másik ökölcsapás. Jóemberek! Beteget hoztam, akinek összeroncsolták az arcát, és talán befelé folyik a vére, és megfulladhat, belepusztulhat. Nem nagykorú, sem kiskorú, nincs kora: sebesült! Tetszenek érteni?

Értik. De kiskorúakat nem fogadhatnak. S mondják, hová kell mennünk.

Vonszoljuk Lacikát vissza a kocsiba. Egy másik mentőhely felé rohanok az éjszakában.

Orr-fül-gégeklinika.

Csönd és derengő fény a váróteremben.

Aztán emberforma homály, szolgálatos nővér, aki szolgálatos orvost hív menten.

A remény fehér hullámain közeledik valaki, nézem, ismerős, korombelinek látszó férfiú, de lesántult emlékezetemet hiába csépelem, a gebe nem segít rajtam. Bizonyos pedig, hogy valahol és valamikor találkoztunk. Ő viszont minden figyelmét Lacikára fordítja.

Nincs okvetetlenkedés. Gyerünk a rendelőbe! Én is belépek az ajtón, jól tudom pedig, hogy nem szabad. Megállok az orvos háta mögött, s a már-már hangjavesztett Lacika helyett válaszolgatok a kérdéseire. Igen, közel egy órája, hogy leütötték. Nem, ő nem ütött le senkit. Semmi verekedés. Nem ivott. Látási zavart is emleget. Rengeteg vért vesztett.

Aztán csönd, az orvos szakszerű, gyors munkája, a gyermek arcának előhívása az alvadt vér sötétségéből. Lacika föl se szisszen, pedig a fájdalom nincs tekintettel a kiskorúságra. Meg se figyelhettem, hogy sebeinek fölbolygatásához kapott-e érzéstelenítőt.

Rövid, utasító szavait az orvos magyarul mondja.

– Köhögni! Lélegzeni! Fújni! Előrehajolni!

Ebből támad az újabb konfliktus.

Félig alvadt vérét friss vérrel együtt sugárban prüszköli-fújja-köpi ki Lacika, egész testében remegve.

Úristen!

A torkavágott bárány, a lemészárolt fiatal élet néma vergődése a hófehérből piros-feketévé lett mosdókagyló fölött.

Félek, mindjárt előrebukik, nyúlnék is a homloka felé, mikor az orvos fölhorkan és köpenyének szárnyát megragadva kezd méltatlankodni.

– Figyelmetlen kölyke! Nem tudsz vigyázni?

A gyermek néma kézrebbenése. „Bocsánat.”

Néhány csepp vére a frissen vasalt fehér köpenyre hullott, s megannyi eleven parázsként a szívemre is, a szigorú szavak hallatán. Erős indulatomat alig-alig türtőztetve, fojtott hangon mondom, kapkodó lélegzetvétel közben:

– Verje pofon a kölyköt, doktor úr! Üsse szájba, rúgjon bele, miként a kutyába! Éljen ön orvosi jogával! Tanítsa móresre! Hogy mer idejönni ilyen állapotban, amikor vérzik, és az ön ruházatának tisztaságát veszélyezteti! Neveletlenül viselkedik a fájdalomban! Nem ismeri a szenvedés etikettjét! Rúgjon, uram! Ne sajnálja!

Az orvos megvárja nyugodtan, míg eláll bennem a forgószél, aztán így szól:

– Tessék kimenni!

Kimegyek, mert igen hosszú volt a berzenkedés. Talán túlzásba estem. Már hogy estem volna! Torkomban egy újabb monológgal döndülök fel s alá a váróteremben. Ilyet se hallottam! Literszám veszti a vérét az a gyermek, a doktor úr pedig három cseppet sem hajlandó abból magára vállalni.

A falra akasztott táblán ez áll: szolgálatos orvos Dr. T. Megvan! Ő az a román orvos, akinek arcvonásai elmosódtak az emlékezetemben!

Katapultáltan suhanok vissza a hatvanas évekbe.

Azóta elhunyt, közös barátunk társaságában ismerkedtem össze vele és kerültem barátságba. Nem volt ez nehéz, mert olyan ember ő, akinek nem fáj a füle, ha más-más nemzet fáján termett szavakat hall. Megannyi transzilván vonzás és taszítás mágneses mezején ezt a szellemiséget T. doktor családilag örökölte.

– Emlékszel még rám? – kérdem tőle, mikor Lacikával kilép a rendelőből.

– Emlékszem – mondja nyugodtan, hangsúlytalanul, mintha nem évtizedek, hanem csak napok szakadtak volna közibénk.

– Ne haragudj – mondom kézfogás közben. – Vedd figyelembe, hogy te is megbántottad a fiúcskát, akinek nagyapja vagyok.

Félszóval, elnézést kérő mosollyal legyint a galibára; fontosabb most a beteg elhelyezése.

Intézkedik, aztán elköszön, meleg szóval vigasztal: gondja lesz az unokámra.

Másvalaki jön helyébe s vezet a kórterem felé. Fehér vaságyak, álmukból fölvert bámész betegek menekítik arcukat a rájuk zuhintott villanyfény elől. „Tessék levetkőzni.” Véres ruházatának iszonyatából kilép a gyermek. Biztatom-e, vagy áltatom magam? Azzal a folttalan hálókabáttal, amelynek ujjait alig titkolt remegéssel igazítom a karja után, reménységbe öltözik mostan.

Aztán, hogy mindent elrendeztünk: „Tessék megnyugodni. Jó éjszakát.”

Nehezemre esik a búcsú. Lacika hanyatt fekszik az ágyban, tekintete, amelyet kicsi korában fácáncsibe-színűnek, arannyal fuvintott meleg barnának láttam, most vérmesen tapad a mennyezetre, sugaras pillája alig-alig rebben; mozdulatlan pontra szegeződik a figyelme, vagy talán a láthatatlan égre, amely csillagos volt még, amikor boldogan füttyögetve kifutott alája érmepengető játékot játszani.

Fagyos rémület szorításából buknak elé a szavai:

– Így marad az arcom, nagytata?

– Ne félj! Nem marad így. Olyan lesz, mint volt. Éppen olyan lesz.

Úgy próbálom a vigaszt a párnája alá rejteni e gyötrelmes éjszakára, mintha én lennék az orvosok orvosa, a jövőnek csalhatatlan ismerője. Éppen olyan lesz, ismétlem, s az enyhületnek valamilyen jelét lesem az arcán, mindhiába.

– Ne félj. Jó helyen vagy. Aztán mire fölébredsz, már itt leszünk nagymamával… Örökmécsessel…

Mécses! A fényesen és puhán rebbenő szóra, hogy érzelmessé ne váljék, máskor vidám kurjantást szokott vetni. Most mintha meg se hallotta volna. Azt a mozdulatlan pontot nézi újból a mennyezeten, ahonnan tovaröppent valami: a játékos lét gyanútlansága. Jaj, ne feledjem elismételni, ha nem hallotta volna, mikor az orvos közölte: nincs alvadt vér a szemében, amelyet elborítanak lassan a könnyei. Kamasz önérzetében talán röstelli a megindultságát; nem tekint rám. A lélegzetét is visszafojtva, moccanatlanul őrzi azt a két könnytócsát, míg cserepes ajkai közül ki nem szakad a kérdés:

– Miért?

Aztán újból, a zokogás hangján:

– Nagytata! Miért? Mondd, miért?

S ahogy korábban a vére: most a könnye patakzik végig az arcán, a szelíd hajlatok minden irányába. A kérdésére nem tudok, nem is próbálok most válaszolni. Tizenkét pontos találatával egy szívembe lőtt, szakállas nyílvessző kérdezteti velem is: miért? Augusztusi csillagos égből miért zuhognak öklök egy gyermek arcába?

– Nyugodj meg, Lacika.

Csak ennyit tudok mondani az erős fájdalomban, amely a torkomat hasogatja. Hazamegyek Örökmécsest, amennyire lehet, megvigasztalni.

Nem kell küszködnünk az álmossággal. Aggodalmunkra odakintről a bosszú és gyűlölet üvöltő hangjai zuhognak. Kések és öklök pokoltáncát járják az ablakunk alatt s a mellékutcákban is Heródes megtért emberei. Az elmenekült támadók tértek vissza egy egész bandával, elégtételt venni a megfutamításért. Halálra keresik a fiúcskák védelmére kelt magános férfiút s a rájuk csimpaszkodó legénykéket is. Vészesen ordibálva, magyarokat mocskolva, csattogó léptekkel futkosnak föl és alá az egész környéken. Husánggal, fejszefokkal falat, kapukat döngetnek mindenütt, ahol az esti védekezők otthonát sejtik.

Sötét ablakok mögött tűnődünk: vajon mi vár még ránk a sovén indulatok bacchanáliájában!

A garázdálkodók csak jóval éjfél után vonulnak el. Fölsóhajtunk, világot gyújtunk. Két riadalom között egy keveset pihen a lélek. A Vörösmarty nevétől megfosztott utcánkba visszalopakodik a csend, ama régi, az ismerős, a nosztalgiába költözött. Ha nem lennénk oly nagy bajban Lacikával, örvendeznénk az ajándék-csöndnek, amely titokzatosan mélázó, már-már olyan, mint karácsonyi emlékeimben ama réges-régi volt, a mindig vágyott csendes, szentséges éj, a Gyermek fölött virrasztó boldog szülepárral.

Unokájának üresen maradt ágyára borulva zokog Örökmécses. Arcát a párnába rejti.