Kedves Petrovics elvtárs!

Néhány versét átnéztem, s miután a tehetség némi jelét látom, legalábbis a lírai részben, reflektálok a műveire. Legelőször a rosszak. Kérem, nem művészet a szóvicc és a laposság. Izzadtságszagú és vacak ötletek úgy sorakoznak abban az úgynevezett Fejenagyról írt micsodában, hogy rossz nézni. Mit is figuráz ki? Az ötvenes évek himnuszait? Vagy a téeszesítést? Vagy mi az istent? Azt hiszi, korszerű még az elődöket így kicsinálni? Téved, Petrovics elvtárs, mert ez a csont leszopott már. Aztán itt van a hosszú, unalmas népmeseféle. Néhol a rímei jók, néhol meg szépek a képek, mégis, hogy jut eszébe olyan hülyeségeket írni, mint az, hogy Magyarország most, itt és ma határos Franciaországgal?! Na de kérem! Ön fiatal bár, tudnia kell, hogy voltak ilyen hangok, nem is oly rég. Súlyos adót fizetett országunk már a hasonló jelszavakért! Aztán mit is óhajtott kifejezni azzal, hogy hőséül nem munkásfiatalt vett? Mért ne lehetne a hőst Reszelőnek vagy Kalapácsnak hívni? S mért álljon be betyárnak? Rosszízű tréfát mégse csináljunk, Petrovics elvtárs! És a hatások! Egzisztencialista a griff, a boszorka, az óriás, rózsaszínűre van lakkozva a francia udvar, s rendkívül borúlátóan végződik a vége. Nem hihetem, hogy ilyen passzív a magyar fiatalság. Nézze, családom van, fiam és lányom, s nem a mennyben próbálják a szerelmet elérni, de rögtön a földön. Ezt tegye, kedves ifjú barátom, menni fog, érzem, mégha lakásproblémák is nehezítik a dolgot. Persze javítsa ki, mondjuk húzza meg egytizedére, aztán majd maga is meglátja, Petrovics elvtárs, legjobb, hogyha kidobja, bármily szépek a képek. Térjünk át a rövid versekre. Persze az élmény, mely táplálja a lírát, szűkös még, hiszen ön csak húsz éves, de ne féljen, majd csak múlnak az évek. Mindenesetre van érzéked – most már tegeződjünk, ifju barátom, mégiscsak sok időt szakítottam rád, s ez ritka dolog, befutott költőkre szakítok ennyi időt, vagy még kevesebbet – szóval, az érzék megvan benned, hogy konkrétan lásd meg a korban önmagadat meg a problémákat. Ezért az a versed, melyben rágyújtottál volna, de nem sikerült, mert ott ült egy kislány, az kedves. Írj sok ilyet még! Ebben a versben nincs önhittség, sőt, türelem van. Ezt szeretem. De a nagymellényü üres fecsegést nem! Édesanyádnak örök híredről írsz. Te, a kezdő! Írd meg előbb az örökbecsü műveidet, fiatal ba- rátom, valljon a mű, ne a költő. És a szabadság, melyről folytonos ömlengéseket írsz, hogy az ember hányingert kap tőle, kinek kell és mi a frásznak? Közlésről még szó sincs. Dolgozzál sokat, aztán meglátjuk. Harminc éves korodig be is érhetsz, úgy, mint én, aki bájos zsengéim tömegét már művészetpolitikkai-lektori rangra emeltem.