119 198^*

Egy évszázadban legföljebb három-négy igazán nagy író születik egy-egy nemzet irodalmában, és jókora időnek kell eltelnie, amíg a rengeteg jelölt közül a valóban értékes kiemelkedik. A nagy íróra nem alkalmazhatók a szokványos esztétikai kategóriák, a hagyományból levezethetetlen, a bevett elemzési módszerekkel megközelíthetetlen, irodalmi értéke az irodalom addig használatos értékelési módszereivel egyenesen kérdéses. A valódi író nem az irodalomból indul ki, hanem létélménye van, az ő nagy kérdése az ő számára életkérdés, azok számára pedig, akik ebből az élményből nem részesültek, vagy részesültek ugyan, de gyávaságból nem merik bevallani, nem kérdés. A valóban nagy író létélménye akkor igazolódik, amikor már végképp letagadhatatlan. Addigra az író már nem él, s ha kis nemzet tagja volt, életműve a világirodalomból így is, úgy is kimarad. Világirodalom különben sem létezik. Akkor szűnt meg, amikor Goethe megállapította a megszületését: a nemzeti irodalmak kialakulásának hajnalán.

A XX. századi lengyel irodalom talán legnagyobb alakja a 119 198-as számú auschwitzi rab. Hogy nevét így írom le először, nem az én ötletem. Első műveit két társával együtt a háborút közvetlenül követő hónapokban a Byliśmy w Oświęcimiu (Auschwitzban voltunk) című közös kötetben jegyezte így. (Társai jóval több évet húztak le a táborokban, az ő bőrbe tetovált számuk előkelőbb volt: kevesebb számjegyű.) De ha a száma helyett a nevével kezdem: Tadeusz Borowski, a magyar olvasó ugyanúgy nem ismeri. Megjelent ugyan egy válogatás a novelláiból 1971-ben Kővilág címmel, Fejér Irén szép fordításában, de azóta se adták ki újra, visszhangja pedig nem volt. Két komolyabb tanulmány született róla, az első Juhász Mária tollából akkor, amikor bemutatták nálunk Andrzej Wajda Borowski-motívumok alapján készült filmjét, a Tájkép csata után-t, a másikat pedig tíz évvel később Sándor Iván írta. Ennyi. Eltűnődhetnénk a 3900 példányon is, hiszen éppen az Európai Kiadó szokott külföldi műveket százezres példányszámban kiadni. Csakhogy kritikai kiadása még Lengyelországban sincs. Megbízható kiadása sem. Továbbra is lappanganak kéziratos művei. A művek keletkezési ideje sem mindig biztos. Értékelése a lengyel irodalomban legalábbis bizonytalan. Annyi tény: nem tartozik a legnépszerűbb alkotók közé, iskolához nem csapódott, iskolája nincs, inkább ellenségei vannak. De legalább egy alapos, tisztességes, értő és szerető monográfusa akadt: Tadeusz Drewnowski, akinek Ucieczka z kamiennego świata (Szökés a kővilágból) című könyve az egyetlen megbízható forrás megjelenése, 1972 óta mindmáig.

Eltűnődhetnénk azon is, miért nem jelent meg Drewnowski könyve magyarul. Azon is, hogy a magyar könyvtárakban egyszerűen nincs meg az eddig legteljesebb lengyel Borowski-kiadás sem. S ha már az életmű terjedelmileg olyan csekély, miért nem lehetett kiadni magyarul valamennyi novelláját (belefért volna egyetlen kötetbe), miért nem lehetett kiadni a verseit (belefért volna negyed kötetbe), és miért nem lehetett kiadni válogatott cikkeit (másik fél kötet). A Wajda-film sikerének idején ezt könnyen meg lehetett volna tenni. De talán a magyar összkiadás elmaradása nem a véletlen műve. A lengyel kritikai kiadás hiánya sem az. Kedvenc József Attila-idézetemmel szólván: „Az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal”.

A 119 198-as számú rab 1922-ben született Zsitomirban, a Szovjetunió lengyelek, ukránok és zsidók lakta városában. Négyéves volt, amikor apját egy karéliai táborba vitték, minthogy még a Szovjetunió megalakulása előtt egy lengyel harci szervezet tagja volt, és nyolcéves, amikor anyja egy másik, történetesen szibériai tábor lakója lett. Ekkoriban éhínség uralkodott Zsitomirban is; Drewnowski adata szerint egy főre havonta egy kiló búzaliszt jutott. Tadeusz bátyja internátusba került, ő pedig nagynénjéhez falura, ahol a korábbi lengyel iskola helyett orosz iskolába járt. 1932-ben az apát Lengyelországban letartóztatott kommunistákra cserélték ki, a tizennégy éves Juliusz Borowski és a tízéves Tadeusz egyedül utazott a papírokért Moszkvába, majd Lengyelországba. Az anyát további két évig kerestették a Vöröskereszttel, míg 1934-ben ő is Varsóba érkezett, ahol az apa nyomorúságos körülmények között élt a két fiúval, hol munkás volt, hol raktáros, a létminimum alatt keresett, heti tizenkilenc zlotyt. A fiúkat, akik gimnazisták voltak, beadták a ferencesekhez, ahol csak havi húsz zlotyt kellett fizetni értük. Tadeusz itt lakott először közös hálóteremben; a kolostor könyvtára azonban jó volt.

Tizenhét éves, amikor kitör a háború. Kelet felé indul, aztán visszatér Varsóba, ahol családja éppen sátorban lakik. 1940 tavaszán érettségizik, odakint, a városban éppen a németek fogdossák össze az embereket, s mint Borowski Matura na Targowej című emlékezésében írja, a vizsgáztató a következő szavakkal fordul az ifjakhoz: „Nos, uraim (ez az »uraim« kémiából szerzett újsütetű érettségünket hangsúlyozta), ne legyenek hülyék és ne hagyják magukat elfogni.”

1940 őszétől a földalatti egyetemen tanul polonisztikát, közben mindenféle munkát kell vállalnia, 1942-től éjjeliőr és raktáros egy építőanyagokkal a németek segítségével üzletelő cégnél, még lakást is kap az álláshoz egy barakkban. A földalatti egyetem magánlakásokban működött, a Borowski által látogatott fakultás a leggyakrabban Krzyżanowski professzor lakásán, ahol kitűnő erők tanítottak és magánkönyvtárukat a diákok rendelkezésére bocsátották. A diákok és az oktatók között személyes, gyakran baráti viszony alakult ki, a tanárok az ifjak első szépirodalmi próbálkozásait is szívesen bírálták. A második évfolyamra tizenhárman maradtak, csupa tehetséges fiatal, egy részük a háború alatt elesett, köztük Borowski gimnáziumi társa, az ígéretes költő és drámaíró Andrzej Trzebiński, akinek nacionalista, nagylengyel ideológiáját Borowski mindig vitatta, akinek emlékét azonban később is őrizte és védte a támadásoktól.

1942 decemberében jelentette meg első kötetét, természetesen illegálisan, sokszorosított formában: ez volt a második ilyen földalatti verseskötet, és a Gzdiekolwiek ziemia (Bárhol a föld) címet viselte. Borowski maga nyomta ki 165 példányban és tizenöt zlotyért árulta. Nem keltett feltűnést, a fiatal költők között addigra már megvoltak az ügyeletesek, például Gajcy és Baczyński; talán egyedül Czesław Miłosz fedezte föl benne az igazi költőt, legalábbis ezt írja évekkel későbbi, Borowski-ellenes pamfletjében. Az akkori lengyel költészetbe a kötet nem könnyen illeszthető be, hexameterei és disztichonjai, klasszicizálása, Vergilius hatására írt eclogái és filozofikus elvontsága ott, akkor nem volt időszerű nálunk, Magyarországon az lett volna. Totális katasztrofizmust emlegetnek a kötet kapcsán, jogosan; Borowski sem az életben, sem a történelemben, sem a kozmoszban nem lát semmi reménykeltőt; a kötetben az éppen folyó háború nem kap kiemelt szerepet, belevész a bibliai ihletésű, minden történelmi korra érvényes szörnyűségbe:

 

…Fájón összeráncolt szemöldök alól az ember nézi az erdei ösvényt, hol rabokat űznek egyre, fejszével esnek a fáknak, kihúzzák a törzset a földből, gyökeret tépnek ujjal, kézzel vonszolnak ekét és fekete sziklába vájt földmélyi alagútban követ törnek s belőle piramist emelnek ők sápadtan, éhségtől rágva, s az őrök lábához esnek s kenyérhajért esengne az ostor füttyébe halnak. Mellükből vér buzog fel s holt tócsákba rohad…

 

Az ésszerűség, a világmindenség célszerűsége és az emberi történelem értelmessége álomnak és illúziónak minősül, az őrület pedig, a rossz álom valóságnak. Már itt felmerül Borowski központi metafórája, a „kővilág”. A rossz álomnak minősített valósághoz Borowskinak mégis eldöntetlen a viszonya:

 

Bárhol is álom a föld, mert föl nem ébredett még, hinni kell alakját, szeretni álomi képét, szélre építeni ködöt, meg nem szakasztva az álmot. Bárhol is álom a föld, végigálmodni muszáj.

 

A kötet centrumában a kevésbé filozofikus Pieśń (Dal) áll. Sokat idézett és Borowskira valóban jellemző versszaka méltán vált támadások célpontjává:

 

Fölöttünk éj. Égő csillaghad, fojtó és halott lila ég. Utánunk vasroncsok maradnak és kiröhög pár nemzedék.

 

Az illúziótlanság dühítette a túlélésben, de legalább valamilyen istenülésben hivő nemzedéktársakat. Wacław Bojarski, a hamarosan elpusztuló hajdani barát felháborodva reagált arra, hogy semmi sem marad utánuk – ellenállók, harcolók után; Lesław M. Bartelski szerint Borowski nem értette meg a történelmi folyamatokat, s csak a saját bajával volt elfoglalva. Akárhogyan értékeljük is az első kötetet esztétikai szempontból, olyan művész jelentkezett, aki a saját fejével gondolkozik, és akinek a számára a művészet mást jelent, mint ilyen vagy olyan ideológiák, aktuális harci feladatok megverselését. A kötet Vergiliust és Horatiust idéző hangulatai jelzik, hogy Borowski a művészetet nem nemzetinek fogta fel, és folyamatos értéknek tekintette; az emlékezők tanúsága szerint a húszéves Borowski éjjel-nappal könyveket bújt, könyveket szerzett, könyveket cipelt a megszállt Varsóban. Bizonyos, hogy a művészetet, a kultúrát a fiatal Borowski rajongva, csaknem vallásos áhítattal imádta, ha, majd mint látjuk, életműve később e kultúra visszavonásáról szól.

A művészet mellett a kötet másik pozitívuma a szerelem, amely Borowskit egyetemi társához, Maria Rundóhoz fűzte; a szerelmet szintén kiszakítja az időből, hogy valamiféle princípiumot hozhasson létre belőle:

 

..............................Az ember, ki utánunk jön, elfelejti a verseinket, meggyűlölvén a rabok jajgatását, panaszát, de ha te mégy majd feléje, már más alak, de éppen oly csodás és gyöngéd, kezét felemelve azt mondja majd: lám, megtaláltalak… s az én szavammal szól majd s az én szerelmemmel szeret…

1943. február 25-én tartóztatták le a németek. Borowski ugyan nem vett részt az ellenállásban, barátai azonban igen, így Maria is, akit századmagával fogott le a Gestapo, egy nappal korábban. A varsói börtönben ült két hónapig, s bár a család mindent elkövetett a németek szokásos megvesztegetésére, április 29-én Auschwitzba érkezett a szabvány módon: tehervagonban, halottak és haldoklók között. Minthogy április 4-től Auschwitzban komoly reformot vezettek be: az árjákat nem gázosították el azonnal, a tábor gazdaságtalan működését javítandó, Borowski megkezdhette rabszolgamunkáját. Távírópóznákat emelt, árkot ásott, majd az auschwitzi kórházba került éjjeliőrnek, később felcserlett, miután felépült egy tüdőgyulladásból. Közben, mi mást tehetett volna, verseket írt, amelyek másolatokban terjedtek a táborban. Maria, mint kiderült, Birkenauba került, Borowski levelezni kezdett vele, később párszor átmehetett hozzá a női táborba; Maria kopasz volt, és minden lehetséges betegséget megkapott, Borowski aránylag jól táplált és elegáns; azzal nyugtatta Mariát: „ne félj, a gyerekeink nem lesznek kopaszok”.

A Krankenbau felcsereként nem kellett éheznie, saját fekhelye volt, hozzáférhetett gyógyszerekhez; naponta több száz ember halálát láthatta, közben egy szökésből visszahozott, vízfejűségben szenvedő, fantasztikus emlékezőtehetséggel megáldott társával órákig idézte kívülről a lengyel költészetet. Sokat írt és mindenfélét, ebből kevés maradt meg; a versek az első kötet kozmikus végítélethangulatában fogantak, csak valamivel realisztikusabban. A lényeg most is csak az:

 

Ím beteljesült bennünk a legenda, a szörnyűség, az ének, s a nemzedékek utánunk megvetnek majd és nem hiszik.

 

A V blokkból, ahol Borowski tartózkodik, pompás kilátás nyílik mind a vasúti rampára, mind a krematóriumra és az árkokra; így nézheti végig 44 májusában és júniusában a Höss-akciót, négyszázezer magyar zsidó elgázosítását (egy részüknek a krematóriumban nem tudtak helyet biztosítani, meg kellett elégedniük az árkokban való elégetéssel), láthatja a lengyel transzportok érkezését (a Sosnowiec–Będzin akcióról majd írni is fog). 44 tavaszának végén Borowski tetőfedő lesz, így egy ideig naponta láthatja Mariát.

Nyáron ürítik ki a táborokat a front közeledtére, augusztus 12-én búcsúzik el Mariától. Borowskit Németországba viszik, először Stuttgart környékén robotol, majd Dachauba kerül, ott szabadítják fel az amerikaiak, harmincöt kilót nyom, és nem tud lábra állni.

Maria Ravensbrückbe kerül, és onnét, már szabadon, Svédországba. Borowski sokáig halottnak véli, és mindenfelé keresteti, maga is a Családkereső Irodában vállal állást; a Vöröskereszt decemberben fedezi fel Mariát.

1945. május 1-én, a dachaui tábor felszabadulásának másnapján Borowski nekilát, hogy Koniec wojny (Vége a háborúnak) címmel versciklust írjon. A munka nem megy zavartalanul, mert azonnal ismét táborban találja magát, ezúttal München mellett Freimannban, ahová tízezredmagával zárják be az amerikaiak, félvén a járványtól, az önbíráskodástól, és mert így egyszerűbb. Szeptemberig ott is marad. A táborban folyik a csencselés, a lopás, a rablás, a tízezer ember többsége lengyel, de vannak jugoszlávok is, valamennyiüket SS-ruhába öltöztették, az volt kéznél. Borowski most már a felszabadító amerikaiakat is gyűlölheti; életét veszély nem fenyegeti, de most kezd el igazán gondolkozni arról, ami történt.

Huszonhárom éves.

Ekkor találkozik bizonyos Anatol Girs nevű orosz arisztokrata származású úrral, szintén volt táborlakóval, akinek korábban kiadója volt Varsóban, és most ismét meg akar indulni. Először bélyegeket bocsát ki a táborközi levelezés számára, majd megalapítja a Családkereső Irodát, s amikor elég pénze van már, pontosan egymillió márka, német földön felújítja egykori kiadóját, az Ofycyna Warszawská-t. Borowskit ő hozza ki a táborból, 45 novemberében első publikációként kiadja Borowski második verseskötetét Imiona nurtu (Az áram nevei) címmel, elég nagy honoráriumért, ami aztán elmegy a külföldi lengyelekhez szóló újság alapítására. A legfontosabb azonban Girs ötlete: írja meg Borowski két társával, Janusz Nel Siedleckivel és Krystyn Olszewskival gyorsan a táborélményeit. Mint később kiderül, Borowski az egyetlen valódi író közülük, társai novelláit is ő javítja, ő írja a kötet előszavát – amit a kiadó jegyzett –, és a kötet koncepciója is az övé; az Auschwitzban voltunk című kötetben jelenik meg első négy novellája: Egy nap Harmenzében, Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázba fáradni, Nálunk, Auschwitzban…, És emberek vonultak mindkét úton… Ugyancsak Borowski szerezte az auschwitzi lágernyelv szövegmagyarázatait.

A szabadság rabsággal felérő visszaszerzése Borowskiban minden gátat áttör, elkezdi bevallani mindazt, amit eddig, a lágerben, az élet fenntartása érdekében nem tehetett. Egyre kevésbé költői versekben jelenik meg először ez a váltás; talán érdemes pár sort idézni belőlük.

Müncheni séta című ciklusába tartozott például a következő, Gyerekek című szakasz, amit más részekkel együtt soha nem közöltek (Drewnowski idézi először):

 

Sétálok a városban, gyerekeket nézdelek, rózsás pici babákat, ha a kocsiból kivenném, lábacskájánál megfognám és a járdához csapnám, csattanna vagy nem csattanna?

 

Hogy a táboremlékektől nem fog szabadulni, leveleiben is feltűnik; versváltozata:

 

Még hiszem, hogy a legyilkoltak szívében bocsánat nem terem. Holtak és élők Ura, megöltek Bosszulója, add meg a felejtést nekem!

 

Különböző lelkifurdalások kezdik gyötörni, egyik fajtájuk az önkritika:

 

Micsoda élet! Szerelem, versek, jellegtelen mind, üres, sápadt. Tán élhettem volna értelmesebbet, ha egy németet megöltem volna.

 

„Költő vagyok: Megnevezek tehát” – írja, nagy problémája ugyanakkor, hogy egyáltalán életben maradt: „Ki látott halált közületek, élők – büntelenül?”

Sokáig nem tud dönteni, hazamenjen-e Lengyelországba. Amíg habozik, megfordul Belgiumban, pár napot tölt Párizsban és Nizzában; úgy érzékeli, hogy Nyugat-Európában más, familiárisabb háborút éltek át, az ő tapasztalataira ott senki sem kíváncsi. (A közös kötet nemigen fogy, Girs később kimegy az Egyesült Államokba, ahol szinte az összes példány a nyakán marad, be is zúzzák.) Borowski sokkal inkább otthon van a hadseregek és nemzetközi hordák szántotta romos Németországban, az az ő igazi hazája, mint majd megírja Ojczyzna (Haza) című novellájában.

A hazatérés nem könnyű döntés a számára. Varsóban már lezajlott a politikai fordulat, de valójában még polgárháború folyik a különböző ellenálló csapatok között; Borowski barátai jórészt az AK (a londoni emigráns kormány által irányított hadsereg) tagjai voltak, és most nem élvezik a kommunisták bizalmát. Maria is fél a megtorlástól, ő sem a kommunista ellenállásban vett részt, és nem mer kimozdulni Svédországból. Borowskiban is felélednek a gyerekkori emlékek. Ugyanakkor továbbra sem képes azonosulni a „regimentális kultúrá”-val, ahogy a nemesi lengyel kultúrát nevezi, és amely akkor is, azóta is fel-felvirágzik Lengyelországban. A lengyel emigrációban hisztéria uralkodik, valódi és rémhírek terjednek. Valahogyan mégis dönteni kell:

 

…Tán úgy kell dönteni, oly hamar, mint hegyről görgő kőfolyam és úgy nézni körül, mint a szobor, amelynek halott kőszeme van.

 

1946. május 31-én indul el haza a huszonhárom éves író, aki megírt már négy remekmívű novellát, és aki egy éven belül még néhány novellát hozzájuk írva az első lesz, s mindmáig az egyik legnagyobb, aki a század botrányáról igazat tudott mondani.

1947 végén jelenik meg Varsóban Búcsú Mariától című novellás kötete. A négy korábban megjelent elbeszélést a címadó novella előzi meg. (Később ide szánta A bibliás fiú című novellát is.) A kötet két utolsó darabja új, A felkelő halála németországi táborban játszódik, A grünwaldi csata pedig már a felszabadulás után a München melletti amerikai táborban. A ciklust Borowski még egy Wacław Bojarskiról szóló novellával ki akarta egészíteni, ez azonban nem készült el.

A novellák közül magyarul csak A felkelő halála nem olvasható. A ciklus terjedelmileg regénynek is beillik, s miután Borowski a ciklus egészével mást, többet mond, mint az egyes művekkel, jogos a kötetről mint egységes műről szólni.

A kötet első szembetűnő vonása, hogy Borowski egyes szám első személyben beszél, s hogy a főhős neve azonos Borowskiéval: Tadek. Életrajzi adataik is egyeznek. Borowski mégsem emlékiratait írja, hanem novellákat; s ha hozzávesszük, hogy az Auschwitzban voltunk című kötet szerzői Borowski javaslatára mind egyes szám első személyben írtak, és már az a kötet is egységes volt ebből a szempontból, világos, hogy tudatos írói fogásról van szó. Az egyes szám első személy azonnal vihart kavart Lengyelországban, a Borowski-novellák főhőse ugyanis az akkori és azóta írt lágerművek többségének egyes szám első személyű, a szörnyűségeket csak elszenvedő főhőseitől alapvetően különbözik: kisebb-nagyobb bűnök sokaságát követi el, közvetve vagy közvetlenül még emberek pusztulásának siettetéséhez is hozzájárul. Elbeszélő nyelve a tömény, keserűen cinikus lágernyelv; látszólag szerkesztetlenül csak tényeket rögzít. Százezrek halálának tényét ugyanolyan érzelemmentesen, mint az árokásás, a répalopás, a mindennapi békebeli vagy háborús tevékenykedés, a csencselés, a megvesztegetés és hasonlók részleteit. Ez a Tadek nevű elbeszélő egy valamit akar: túlélni. S ha az adott körülmények között ezt büntetlenül nem lehet, megteszi erkölcstelenül, arcátlanul, a korábbi, békebeli hirdetett elveket látszólag könnyedén semmibe véve.

Ha megtartjuk a novellák Borowski által szerkesztett sorrendjét, ami időrend is, a kötetben a háborús, de még lágeren kívüli mindennapokból (Búcsú Mariától) megérkezünk a varsói börtönbe (A bibliás fiú), majd Auschwitzba (Egy nap Harmenzében, Hölgyeim és uraim, parancsoljanak a gázba fáradni, Nálunk, Auschwitzban…, És emberek vonultak mindkét úton…), eljutunk a németországi lágerba (A felkelő halála), majd felszabadulunk a főhőssel együtt, hogy újra táborban találjuk magunkat (A grünwaldi csata). A kötet íve tehát a háborús varsói békétől a németországi felszabadult láger-békéig terjed.

Drewnowski is megállapítja, hogy a lágerlét Borowski felfogásában nem korlátozódik a koncentrációs táborra. A láger előtti élet (Búcsú Mariától) már azt az állapotot mutatja, amelyben minden embertelenség elkövethető és el is követik; a felszabadulás nem jelenti a lágermentalitás felszámolását, az tovább él mindenkiben. Borowski mintha azt állítaná, hogy a koncentrációs táborokban honos emberirtási módszerek nem újak, és nem szűnnek meg a háború befejezésével. Erre valóban rengeteg szöveg idézhető a novellákból. Borowski ugyanakkor mindvégig racionális szisztémának láttatja a fasizmust, amely jól alkalmazható, egyszerű alapelvekre épül: a halálfélelemre és a hiánygazdálkodás eljárásaira. Rablás és gyilkolás folyik már a viszonylagos békében is, és a háború után sem történik más. A Búcsú Mariától világában mindenki seftel, lengyelek és németek közösen húznak hasznot a helyzetből, de a gettóba zárt zsidók is üzletelnek, amennyire lehet; ilyen-olyan, apró vagy jelentősebb előnyökért jórészt adottnak és természetesnek tekintik, hogy fővárosukban megszálló hatalom fogdossa össze a peches honfitársakat, és gyilkolja a gettóban a honfitársnak nem tekintett zsidókat. A bibliás fiú börtönében csempészek és ellenállók között például olyan lengyel is van, aki Gestapo-ruhában járt betörni; az egyik szereplő azt szeretné, ha az apja rá állna a felkínált besúgásra, hogy mentse a bőrét. Az első lágernovella, az Egy nap Harmenzében az életelveket illetően nem különbözik ettől a táboron kívüli világtól: a vorarbeiterként feltűnő Tadek, az elbeszélő órával üzletel, saját csapatának lop ételt más csapatok kárára, s mert elcsentek tőle két szappant, beköpi Ivant, a tettest, aki viszont libát is lopott, s miközben a tábor szelekcióra készül, és munka közben hullanak az emberek, s a kápók és csicskásaik, az SS-ek és a görögök, lengyelek, ukránok, mindenki ügyeskedik, Ivant ki fogják végezni, és a szelekció után a gyöngék mennek a gázba. Nem az életelv más a táborban, csak a halál közelsége. A tábor amúgy normális, jól megszervezett üzemként működik, akárcsak a megszállt Varsó. A Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázba fáradni arról szól, hogy új szállítmány érkezik a lágerba, és Tadek, aki kimegy a rampára, ahol a többi rabbal együtt az érkezőket fosztja meg értékeitől – az érkezők mind gázba mennek –, azzal zárhatja fárasztó és nyomasztó napját:

„Néhány napig a láger a »Sosnowiec-Będzin« transzportról beszél majd. Jó, gazdag transzport volt.”

Az élelem, az értékek nem kizárólag a németekhez kerültek, a rabok is részesültek belőle. A rendszer tökéletes. Rabok fosztják ki a rabokat, a németek csak az ötletet és az erőszakot szolgáltatják. Így zárhatja Borowski a novellát e rendszer győzelmének képével:

„…Már ég a sosnowieci transzport.

Velünk szemben géppisztolyos SS-szakasz jön, őrségváltásra mennek. Egyszerre lépnek, ember ember mellett, egy test, egy akarat.

– Und morgen die ganze Welt… – éneklik teljes torokból. Félreállunk az útjukból.”

Ez az élet megszokható, és aki nem rögtöni halálra ítéltetett, annak nem természetellenes. Az És emberek vonultak mindkét úton… a túlélők szemével láttatja a tömegek pusztítását, így:

„…A napok egyformán teltek. A vagonok öntötték a tömeget, emberek vonultak mindkét úton…

A lágerlakóknak megvoltak a maguk gondjaik: csomagot vártak, meg levelet otthonról, organizáltak a barátok számára, vagy a szeretőjüknek, veszekedtek egymással. A nappalokra éjszaka borult, az esőt szárazság követte.

A nyár vége felé elmaradtak a vonatok. Egyre kevesebb ember került krematóriumba. A lágerlakóknak kezdetben hiányérzetük volt. De csakhamar megszokták…”

A felkelő halála Tadek és társa közönyének jegyében zajlik. Tadek répát lop, elcseréli egy éhezővel kenyérért, az éhező rosszul lesz a répától, és ezt észreveszik. Az éhező korábban a varsói felkelésben vett részt; halála már kívül esik a novellán. Tadek és társa egyébként a kápótól jó magaviseletéért még kenyérhajat is kap. A felkelő a tábor körülményei között elpusztult volna, de később; a tapasztalt táborlakó Tadek a cserével siettette a halálát. Aki jól cserél, megmarad. Aki balek, elpusztul. Mindegy, mi volt korábban, ellenálló vagy kollaboráns, köztörvényes vagy az elvek embere, nem számít más, csak a helyezkedés. Aki nem vesz részt a játékban, meghal. Aki ügyesen vesz részt benne, mint az egyes szám első személyben mesélő főhős, az túléli. (Talán ezért maradt ki ez a nagyszerű novella a magyar válogatásból.)

Pontosan ugyanezt és ugyanígy művelik az emberek a szabadság hajnalán, az amerikai táborban. Életveszély már nem fenyegeti őket, de nem tudnak másképpen működni. Aki ügyetlen, azt most is lelövik. Lopnak, erőszakoskodnak, gyűlölik egymást, bandákba verődnek. A szerveződő hadsereg elvileg nem különbözik a német hadseregtől, hiába lengyel exrabok a tagjai.

Nem csodálkozhatunk, hogy ez a világkép mindent keltett megjelenésekor, csak lelkes ovációt nem. Borowskit gyilkosságokkal vádolták, mindenfelől mindenféle világnézeti és esztétikai kifogásokkal estek neki. Első novelláit azok sem merték mentegetődző előszó nélkül közölni, akik tudták, hogy Borowski igazat ír. Természetes, hogy a következő évben a legmagasabb díjat nem ez a kötet kapta, hanem Andrzejewski Hamu és gyémánt című, nálunk is olvasható preszocreál lektűrje. Nem a támadások az igazán érdekesek, hanem az, hogyan próbálták Borowskit mentegetni hívei, akik tisztában voltak vele, hogy nemcsak páratlan kordokumentumot, de páratlan irodalmi értéket is tartanak a kezükben.

Az egyik érv az, hogy Borowski „rendkívüli állapotot” ír le – ez Auschwitz –, ennek leírása pontos és igaz, Borowski azonban kínos tapasztalatait hamisan általánosította. A másik érv: Tadek nem azonos Borowskival, fiktív irodalmi hős, típus, méghozzá a „láger-ember” típusa, a túlélésért mindent elkövető kisemberé; az ő gondolkodásmódja és Borowskié nem keverendő össze még akkor sem, ha Tadek szintén írt verseket, akárcsak Borowski, ha az ő szerelmét ugyanúgy Mariának hívták, és egyáltalán, ha Tadek sorsának stációi pontosan megfelelnek Borowskiénak.

Mind a két érv sántít. Hogy a „rendkívüli állapot” kiterjesztése hamis-e, azt nem olyan egyszerű megállapítani, objektív kritérium nincs. S hogy Tadek nem azonos Borowskival, holott minden életrajzi adat megegyezik, elég merész állítás akkor is, ha Borowski találta ki először védekezésül.

Borowskinak azonban nincs szüksége mentségre.

Amit ő egyes szám első személyben bevall, első nagy alkotói és emberi győzelme. Azóta sem igen akadt, aki ennyire teljesen, az alaptalan önvádig menően etikusan vallott volna az emberről: önmagáról. Látogatás című, következő kötetében megjelent novellájában írja (magyarul nem olvasható)

„Mindazok, akik flegmon, kiütés és tífusz miatt, vagy azért, mert túl soványak voltak, a gázkamrába mentek, arra kérték az ápolókat (akik a krematóriumba induló autókra rakták őket), hogy figyeljenek és emlékezzenek. És mondják el az igazságot az emberről – azoknak, akik nem ismerték meg.”

Nem az volt Borowski célja, hogy riporterként vagy dokumentaristaként jegyezze föl az eseményeket. Az emberről akarta elmondani az igazat. S mert mélységesen etikus ember volt (hogy mennyire, azt még látni fogjuk), úgy találta, hogy a legszörnyűbb, a jövőre nézve legsúlyosabb dolgok az emberi lélekben játszódtak le, őbenne. Szinte minden szereplője számára van mentsége, a korbácsoló kápók és a gyilkoló SS-ek számára is, valamennyit embernek ábrázolja, aki az egész szörnyűségnek csak annyira részese, amennyire majdnem mindenki, csak a maga számára nem talál felmentést. Az egyes szám első személy nem az elbeszélés egyneműsítésére vagy élénkítésére szolgál, nem formai fogás, hanem lényegi. Ő, Borowski, bevallja azt, amit önmagáról, tehát a legpontosabban tudhat. Nem teszi meg magának azt a szívességet, hogy saját, váratlanul feltáruló embertelenségéért valamely társadalmi rendszert, vagy akár magát a lágert tegye felelőssé. A gázba menők nem társadalomkritikát (lágerkritikát) kértek tőle.

„Apokalipszis volt, elmúlt – az irodalomban béke” – írta novelláival egy időben a háború utáni első művekről felháborodva. Ezt az azóta is – minden irodalomban – tartó békét Borowski a legérzékenyebb ponton zavarta meg: egy teljesen normális ember teljesen normális reakcióinak (normálisan embertelen reakcióinak) ábrázolásával. Ilyen Apokalipszisban az ember nem maradhat bűntelen, ha élni akar. De bűn-e az életösztön? S ha bűnnek minősítjük, minek a nevében az?

Borowski nyilvánvalóan bűnnek tartja azt, ha a történtekről hallgatnak – ezért is ír. Túlélő nem lehet bűntelen, tartozik hát emlékezni. Nagy ciklusa azonban nem kizárólag ezzel a céllal íródott. A látszólag naturalisztikus részletezéssel írott novellák nemcsak az időrendet tartják be, hanem a túlélő normális ember lelki útjának stációit is; bizonyos értelemben fejlődésregény rémlik fel a ciklus során, egy lélek leépülése. A főhős emberi leépülését egyúttal egy egész civilizáció leépülése fonja körül.

Már a ciklus címe is több értelmű. A Búcsú Mariától nemcsak a novellában szereplő konkrét lánytól való búcsút jelenti – a szerző más nevet is találhatott volna a számára, akkor is, ha a valóságban így hívják. Óhatatlanul bibliai asszociációnk támad, amit a második novella címében Borowski megerősít. A vallás tehát feltehetőleg témája ezeknek az istentelen novelláknak. Bizonyára témája a szerelem is. Az első novellában Mariát várja a főhős (a végén kiderül, hogy elfogták). A Nálunk, Auschwitzban… a táborban (valóban Mariához) írt szerelmeslevelek rekonstrukciója (az eredeti példányok elvesztek, Borowski újraírta őket). A cikluszáró novellában pedig megölnek egy zsidó lányt, aki Tadek, a főhős számára talán újabb Maria lehetne.

Ha ebből a szempontból nézzük a Búcsú Mariától című novellát, akkor nemcsak a gátlástalanul túlélni akaró varsóiak tranzakcióiról van szó, jelen van egy másik világ is, Mariáé, a szeretet és szerelem világa, amely a költészet terrénuma is. Tadekről itt derül ki, hogy költő; emlegetni már csak a szerelmes levelekben fogja. A barátok Maria háziasszonyi gondoskodása mellett Shakespeare-ről, Szent Ágostonról, Platónról, Aquinói Szent Tamásról beszélgetnek; Tadek első verskötetének lapjait szárítgatja, s eleinte úgy tűnik, az építőanyag-kereskedés csak véletlen színhelye ennek a fenyegetett, de bensőséges idillnek. A két, egymástól hermetikusan elzárt élettér azonban már a novella álmosan békés kezdetén is kölcsönösen ironizálja egymást.

„– Amint látod, Maria, rajtunk kívül van egy másik világ is – rámosolyogtam és felálltam. – Mert a következőképpen áll a dolog. Ha megérthetnénk az egész világot, ha láthatnánk az egész világot, úgy, ahogy a saját gondolatait érti, ahogy a saját éhségét érzi az ember, ahogy látja az ablakot, az ablakon túl a kaput, a kapu fölött a felhőket, ha mindent egyszerre és végérvényesen láthatnánk, akkor – mondtam elgondolkozva, s megkerülne a kanapét a forró kályha mellé, Maria és a majolikacsempék, valamint a télire vásárolt krumplival teli zsák közé állva –, akkor a szeretet és szerelem nem csupán mértéke, hanem minden dolog végső instanciája is lenne…”

Az általam kiemelt közbevetés a reális, anyagcserét folytató világ szempontját állítja szembe a költői fellengzéssel, az elmélkedés veszedelmesen alá van aknázva. Fordítva is igaz:

„…Ó, építőanyag-kereskedés! Mint jámbor fejőstehén táplált mindannyiunkat. Jogos tulajdonosa (…) kibérelte egy harminckilenc szeptemberében leégett vállalat telkét, (…) félmillióért földbirtokot vásárolt Varsó közelében, (…) majd a háború harmadik évében gazdagon gyümölcsöző üzletet kötött a Keletnémet Vasút Társasággal, megvásárolta és kiépítette a vasúti mellékvonalakat, és tranzitraktárakat épített mellettük.”

A kereskedő ésszerű lépésein ezúttal a költő ironizál, ahogyan korábban az élet anyagi oldalaival tisztában levő gyakorló seftelő vetette közbe ama mondatot a költő rovására.

A novellának két szempontja van, a reális (kereskedői) és az irreális (költői, szerelmes, baráti). A cselekmény során nem egyszerűen a lánykereskedéssel, csalással, megkopasztással, embervásárral ismerkedünk meg, hanem folyamat is lezajlik: győz a realitás szintje. Amint Maria eltűnik a történetből, a költészet is elvész, és a novella végén megtudjuk: Mariát elgázosították. Különösen jelentős befejezés, ha véletlenül tudjuk: a valóságban nem így történt. Még jelentősebb, mert kötetnyitó novelláról van szó.

A bibliás fiú-ban megjelenik egy hallgatag fiú, akit talán véletlenül fogtak el a németek. A börtönben a bibliát olvassa. Köztörvényesek várnak sorsukra, sokat beszélnek, filozófiájuk köznapi. Aztán a fiút is elvezetik, és másokkal együtt lelövik. Ahogyan az előző novellában a költészet és a szerelem, most a vallás halt meg szimbolikusan. Ismét a realitás szintje győzött.

Ezentúl nem látunk mást, csakis a realitást. Először a lágereket. Semmiféle transzcendenciának nincs helye, életre-halálra folyik a hétköznapi küzdelem. Egyetlen novella kivétel, a levélformában írt Nálunk, Auschwitzban…, a címzettről azonban mi már tudjuk, amit a levélíró nem: elgázosították. A szerkesztés tudatos: Borowskinak a Nálunk, Auschwitzban… volt az első novellája, és a kötetnyitó, címadó Búcsú Mariától-t már a megtervezett ciklus számára írta. A Nálunk, Auschwitzban… lírai vallomásait a legkegyetlenebb lágernovellák követik; a szerelmesen fogalmazó Tadekből minden, korábban még féltékenyen őrzött érzelem eltűnik. Maria neve nem hangzik el többé.

A Nálunk, Auschwitzban… levelet író főhőse egyébként van annyira kivételezett helyzetben, hogy lírai kitérőket is tehessen: éppen felcsertanfolyamon van, jól táplálják, életét közvetlen veszély nem fenyegeti. A tábor leírása eleinte meglepően kedélyes. A puff – az auschwitzi bordély – gúnyosan pontos lefestése gyanút kelt az olvasóban: talán ismét Borowski ellenpontozó művészetének dőltünk be. Az „égi”, Mariához fűződő szerelem párja a táborban reálisan létező, gyakorolható „földi” szerelem. Az élet kibírható, voltaképpen normális, ha eltekintünk a tömérdek hullától. A hullagyártás pedig simán megy:

„Mert nézd, mi történik itten: kezdetben egy fehérre meszelt kis fészerben gyilkolták az embereket. Később négy nagyobb épületet emeltek – s megöltek minimum húszezer embert naponta. Boszorkányság, méreg vagy hipnózis nélkül. Megfelelő irányítással el lehet kerülni a torlódást, s folyik az emberáradat, akár a víz, ha megnyitod a csapot. Egy füstös kis erdő csenevész fái szolgáltatják hozzá a díszletet. Közönséges teherautók hozzák az embereket, megfordulnak, s újabb szállítmánnyal térnek vissza. Boszorkányság, méreg vagy hipnózis nélkül.

Hogy lehet az, hogy senki sem kiabál, senki sem köp hóhérai arcába, senki sem ront nekik? Lekapjuk sapkánkat az erdő alól érkező SS-ek előtt, elmegyünk meghalni, ha a nevünket olvassák – lázadás nélkül. Éhezünk és ázunk, családunkat elszakítják tőlünk. Látod: ez a misztika. Így bűvöli meg ember az embertársát. Ilyen a vad passzivitás, amit semmi sem képes megtörni. Egyetlen fegyverünk, hogy sokan vagyunk, nem férünk el a gázkamrákban.”

Ebben a problémamentesen, engedelmesen, kezesen működő társadalomban a szerelmes levelet író Tadeknak nemcsak a reális szerelem, hanem a reális művészet ábrázolására is van szeme. A táborban hangversenyt is tartanak.

„…A puff alatt van a hangversenyterem. Tele volt zsibongó emberekkel, a közönség a falak mellett álldogált, a zenészek, akik az egész szobát elfoglalták, épp hangoltak. A konyhakápó (egyben karmester is) felállt az ablakkal szemben egy dobogóra, a krumplisok meg a kocsitolók (elfelejtettem Neked megírni, hogy a zenekar tagjai munkaidőben krumplit hámoznak meg kocsit tolnak) pedig játszani kezdtek. (…) Nem is gondolnád, milyen gigantikus hangja van egy nagyobb fajta szobában játszó harminctagú zenekarnak. A karmester óvatosan vezényelt, nehogy kezét beleverje a falba, s időnként félreérthetetlen mozdulattal megfenyegette a hamisan játszókat. Majd a krumplisvödrök mellett megkapják a magukét. (…) A tizenöt főből álló közönség (több nem fért bele) szakértelemmel hallgatta, és szerény tapssal jutalmazta a zenekart…”

A művészet és a szerelem kérdéseit együtt tárgyaló Búcsú Mariától a ciklus első, a Nálunk, Auschwitzban… a középső darabja. Borowski az idézett részlet után kimondja:

„Lágerünket valaki Betrugslagernak, hazugságlágernak nevezte.” E hazugság sűrített képét vési emlékezetünkbe pár sorral alább:

„Régebben kommandókban vonultunk munkára. Zenekar adta lábunk alá az ütemet. Megérkezett a DAW üzem, s tíz meg tíz másik kommandó is. Tízezer férfi várakozott a kapu előtt. És ekkor az FKL felől meztelen nőkkel megrakott teherautók közeledtek. Az asszonyok égnek emelt karral kiáltoztak:

– Mentsetek meg bennünket! A gázba megyünk! Mentsetek meg!

A teherautók elzúgtak a néma csöndben álló tízezer férfi előtt. Egy sem mozdult, egyetlen kéz sem emelkedett fel.

Mert az élőknek mindig igazuk van a holtakkal szemben.”

A ciklus záró darabjában, A grünwaldi csatá-ban ismét együtt van a novellákat összekapcsoló két főmotívum, a művészet és a szerelem. A felszabadított lengyelek az amerikai táborban előadják a lengyel Nándorfehérvárt: a grünwaldi csata tiszteletére rendezett élőképet. Az ábrázolt lengyel nacionalizmus csak annyiban tér el a némettől, hogy erőtlen, tehát nevetséges. Ez sem művészet, ez is csak művészetpótlék.

„…Az élesen megvilágított színpad közepén, a pirosba, fehérbe és erdők zöldjébe öltöztetett, fekete dobozzal aládúcolt, hazafias daltól reszkető zongora mellett állt az Énekesnő, zavartan, akár egy névnapját ünneplő gyermek, dús idomú szőke hölgy, krakkói népviseletben, fején még zöld, de már duzzadó búzakalásszal. Két-két ujjbegye közé csippentette szoknyáját, szemét ártatlanul a függönyre, a mennyezetre, az égre emelte.

Körülötte néhány rabruhás fiatal férfi állt szobrot, kezükben a szőke hölgy pruszlikjából kifutó kis szalagocskák. Néhányat ismertem közülük: írnokok voltak a nagyhírű Allach táborban; a csíkos rabruha úgy állt rajtuk, mintha rájuk öntötték volna, bizonyára megrendelésre készültek, még a lágerban. Mások munkaruhában a színpad szélén takarítgattak, talicskát toltak, vagy lapáttal, csákánnyal, feszítővassal kezükben járkáltak az Énekesnő körül.

Elöl, a színpad szélén, állt a kövér és lángoló Színész – kezét az Énekesnő felé emelve, pátosszal szavalta:

 

A nevedben, Szűzanyánk, Mi, gyermekeid, ó, Haza, harcolánk s dolgozánk!

 

A sarkából kifordított ajtó fülszaggató recsegése, a teli garázsba bezúduló tömeg győzelemittas kiáltása, a tapsok és a nézők hisztérikus, hazafias ordítozása egyetlen zúgó orkánná olvadt össze. Amikor kissé lecsillapodtak, s a lepedőfüggöny ismét látni engedte a pironkodó Köztársaságot és kedvesét, a Színészt, aki üdvözült mosollyal nézte szíve hölgyét, a Szerkesztő (aki hosszas fészkelődés után végre elhelyezkedett a pad szélén) bizalmasan felém hajolt, s hangos és nyílt őszinteséggel így kiáltott:

– Kár, hogy ágyat nem tettek a színpadra! Jó kis Köztársaság, mi? Érdemes vele bűnbe esni!”

A Betrugslager törvényei továbbra is érvényesek.

Az előadás utalásszerűen magába olvasztja a novellában részletesen ábrázolt másik két alapmotívumot, a vallást és a szerelmet is. A grünwaldi csata évfordulójára celebrált mise hasonlóképpen üres:

„Az érsek elfordult az oltártól. Lába előtt, a széktáblák fölött a tisztek ősz feje fehérlett. Az első sorban, a tisztek között, ült szobormereven a Bizottság Elnöke. Masszív, kurtára nyírt, négyszögletes bikafeje à la Słowacki kihajtott galléron csücsült; komoly képpel meredt az oltárra. Távolabb, az Ezredes hájtömege mellé préselve, pózolt a Színész. (…) Mellette az Énekesnő kárminvörös ruhája terült szét a barna plüssfotelon; azt beszélték róla, hogy a háború utolsó napjaiban a nagy éhínség idején, egész Dachaunak lefeküdt. Jelenleg (legfrissebb értesüléseim szerint) a Színész szeretője. Ölében amerikai papírmasé sisakot tartott. A First Leutenant, a tábor voltaképpeni parancsnoka, keresztbe vetve a lábát, faképpel rágógumit rágott, brillantintól csillogó fejét az Énekesnő felé fordította, s tompán bámulta a combját.

A nép a székek mögött szorongott, résmentesen belepte a csarnok ablakait s áhítatos lélekkel nézte a nyírfa keresztet, a lepedőből varrt nemzeti színű lobogóra tűzött papír sast, a szélben ringatózó repkénnyel körbefont ajtót, melynek keretében szelíden remegett az ég, és hallgatott. A padok mellett mozdulatlanul állt a Zászlóalj…”

A misén találkozik a főhős a Lengyelországból menekülő zsidó lánnyal. Mindkettőjüket megnyomorították az átélt események. Kiszöknek a táborból az erdőbe, az idill azonban már nem jöhet létre, a lány nyugatra menekül, Tadek keletre. Visszamennek a táborba, ahol egy álmából felriadt amerikai őr lelövi a lányt. A táborparancsnok a lázongó tömegben értetlenül kérdezi, mi történt.

„– Nothing, sir. Semmi sem történt – legyintettem, s alázatosan meghajtottam magam. – Semmiség. Katonái egy perce agyonlőttek egy lányt a táborból.

A First Leutenant úgy pattant ki az autóból, mint a hirtelen eleresztett rugó. Arca telefutott vérrel, majd elsápadt.

– My God – mondta. Hirtelen kiszáradhatott a szája, mert kiköpte a rágógumit. A kis rózsaágyás vörösen izzott a por alatt. – My God! My God! – A fejéhez kapott.

– Mi, európaiak már megszoktuk ezt – folytattam közömbös hangon. – Hat éven át a németek lövöldöztek ránk, most meg maguk, mi a különbség?

Mint sekély kis patakon, átgázoltam az alacsony poron, s magam elé bámulva súlyos léptekkel a kaszárnyába mentem, könyveimhez, vackaimhoz, vacsorámhoz, amit már bizonyára megkaptam…”

A vallás és a művészet kiürült, a szerelem lehetetlen, a ciklus bezárul. Bezárul azzal is, hogy naiv, értetlen amerikaiak lepik el a szétrombolt Európát. Az európai vallás, az európai művészet, az európai szerelem a ciklus során fokozatosan visszavonatik. Egy kultúra ér véget, végérvényesen.

Kérdés, vajon ez a folyamat mennyire objektív, mennyire történelmi. A Nálunk, Auschwitzban… elmélkedései között fontos passzusra bukkanunk:

„…Robotolunk a föld alatt és a föld színén, tető alatt és esőben, lapáttal, csákánnyal és feszítővassal, kocsit rakodunk, cementeszsákokat hordunk, téglát rakunk, vágányt fektetünk, kerítést verünk, földet egyengetünk… Egy új, iszonyatos kultúra alapjait rakjuk le. Csak most nyílt fel a szemem, most értettem meg az ókor lényegét. Micsoda iszonyatos bűntény minden egyes piramis, szentély és görög szobor! Mennyi vér folyt el a római utakon, határvédő erődítményeken és városépítkezéseken! Az egész ókor voltaképpen egy roppant méretű koncentrációs tábor, ahol a rabnak homlokára égették szolgasága jelét, s keresztre feszítették, ha szökni próbált. Az ókor a szabad emberek szövetsége a rabok ellen! (…)

Mit fog tudni rólunk a világ, ha a németek győznek? Épületkolosszusok, autósztrádák, gyárak, égig érő emlékművek épülnek. Minden egyes tégla alatt ott lesz a mi kezünk, a talpfák és a betonlapok alatt a mi vállunk görnyed. Meggyilkolják családunkat, a betegeket, az öregeket. Lemészárolják a gyerekeket.

És senki sem fog tudni rólunk. Túlordítanak bennünket a poéták, az ügyvédek, a filozófusok, a papok. A szép, a jó, az igazság alkotói. A vallásalapítók.”

Másutt Borowski hozzáteszi: „A fasizmus voltaképpen a kolonialista módszerek alkalmazása Európában.” Felfogásában tehát valóságos történelmi mozgás nincs, a történelem mindig ugyanarról szól: a rabszolgaságról, a népirtásról. A Búcsú Mariától ciklus mozgása belső; a tájékozatlan, a poétáknak, filozófusoknak, papoknak még hivő lélek beavatási szertartása a valóságba. Tadek fokozatosan elveszti mindazt, amit értéknek tudott.

A ciklusban számtalan párhuzamos élettörténettel találkozunk, Tadek útjának stációit a többiek is bejárják. A kegyetlen kápó még elandalodik egy pillanatra, amikor az Internacionálé-t hallja fütyülni, és rákezd a Rote Fahné-ra; a lopott holmival ügyeskedő Haneczka még megsiratja szeretőjét, a mindenkin átgázoló Ivant; még enni adnak utoljára a pár perc múlva gázba indulónak; az út vége azonban az emberi és a közönyös külső természet tökéletes összeolvadása. A felkelő halála, talán valamennyi novella közül a leggyötrelmesebb, világosan megfogalmazza a ciklus beavatási szertartásának végeredményét. Az emberi szolidaritás tökéletes megszűnése racionálisan jogosult:

„…Tudod, azokat ott, ahogy te hívod őket, a felkelőket, egyáltalán nem sajnálom. Nem én hívtam őket ide. Ők akartak jönni. Önkéntesek, jöttek a háború végére lágert építeni, iparosítani a hazát…”

Az emberi kiürülést Borowski a szemekben ragadja meg. A kápó „csak most nézett rám. Belém fúrta halott, üres tekintetét. Olyan volt, mint akit most ráztak fel gondolataiból…” Beker, az öreg zsidó a poznani gettó parancsnokaként felköttette a saját fiát, mert lopott; Tadek megveti emiatt, Beker megmagyarázza neki, milyen az igazi éhség. Tadek az igazságosztó szerepében gúnyolódik rajta:

„– Te, Beker, mondok még valamit búcsúzóul: ma szelekció lesz a táborban. Remélem, fekélyeiddel együtt a kéménybe kerülsz.

– Szelekció? Honnan tudod?

– Mit vagy úgy beijedve? Lesz, és kész. Félsz, mi? Amikor a hóhért… – Gonosz vigyorra húzódik a szám, el vagyok ragadtatva az ötletemtől, s míg odébb állok, a »krematórium-tangó«-nak keresztelt divatos slágert dúdolom. Az öreg zsidó üres, halott szemmel mered maga elé.”

A szelekció hallatára „…a thesszaloniki kereskedő, az ősz hajú, aszott görög elhajítja a lapátot, s megszállottan az ég felé emeli két karját:

– Nous sommes les hommes misérables. Oh, Dieu, Dieu!

És fakókék szemét az égre, a fakókék égre emeli.”

Az üres, fakókék ég alatt van a Színtér, ahol a mindig egyforma ráébredés zajlik. A színtér örök, az emberi természet törvényei változatlanok, a dinamikát az illúziók leépülése adja. A színtér állandó jellemzőinek ábrázolására Borowski tudatosan nagy gondot fordít; feltűnően kidolgozottak és pontosak természeti képei, aggályosan meghatározza az időjárást, az évszakot, a gyümölcsfák árnyékának vetülését, az esőt és a szárazságot; többször ír le gyümölcsöst, veteményest, szinte édeni tájat, amelynek ehető csodáihoz mégsem lehet hozzáférni soha.

A Betrugslager, a hazugság lágere a ciklus során fokozatosan az igazság lágerévé válik, ahogyan a főhős elveszíti korábban szilárdnak hitt értékeit, ahogyan az üres ég alatt az ő szeme is kiürül. A főhős, aki a kultúra kémjeként vágott neki a megpróbáltatásoknak, és akinek megbízatása fokozatosan megszűnik, belátja, hogy a „rendkívüli állapot” nem rendkívüli, a történelem során sosem volt az; a láger a törvény. A kötet szempontváltása fokozatos és tudatos. Maria neve rejtve bukkan fel a kötetzáró novellában, akkor, amikor a Színész hazugul a Szűzanyáról szaval. Az a tudás, amit a főhős megszerzett, arra képesíti, hogy mindenben a valóságosat lássa; az irreálisnak többé gondolkodásában nincs helye.

Az európai kultúra katasztrófájáról szóló ciklus azonban, noha a szerző leszögezi, hogy e kultúra mindvégig rabszolgamunkára épült, katasztrófája tehát folyamatos, nem szakít e kárhoztatott kultúra szempontjával. Értékek, istenek, szerelem, művészet híján is megmarad e kultúra értékrendje, ahonnét a tények egyáltalán leírhatók, melynek alapján a felháborodás lehetséges, ahonnét az önvád megfogalmazható. Ha e kultúra valóban megszűnne, mint a ciklus állítja, megszűnne az az abszolút erkölcs, amelynek nevében a szerző önmagába tép. A gúny, a vicsorgó támadás az emberi természetet éri, de egy irreális, emberibb természet utópiája felől. Nincs igaza Drewnowskinak, aki A grünwaldi csatá-t azzal mentegeti: Borowski nem a valóságot írja benne, hanem – szatirikus célzattal – negatív utópiát fest. Borowski fordítva jár el: a valóságot írja, mert még mindig van pozitív utópiája.

Úgy ábrázolja magát, mint aki embertelen lett az embertelenségben. De mert így ábrázol, ember maradt. Tudja, hogy a világhazugság győzött, de hazugságnak minősíti. A kultúra haláláról meg van győződve, a nagy struktúrát létrehozva pontosan ábrázolja is, szempontja azonban e halottnak tudott kultúráé. Amíg művész valaki, ebből a körből nem léphet ki. Amíg művész, létezik a halott kultúra; mihelyt tudása szervül, megszűnik művész lenni.

Borowski meggyőződése: emlékezni és emlékeztetni kell, rádöbbenteni és felrázni. Megírni az igazat akár az egész eddigi történelemről, hogy az irreális lehetőség legalább szempontként mégis teret nyerjen valahogy. Novelláiban fel-felbukkan egy-egy szereplő, aki elég erős ahhoz, hogy legalább a méltó halált vállalja, s ha ennél többre nem futja is az embernek, ez azért mégis tény, valami, amiben talán bízni lehet.

Amit már a zsigereiben tud, és amit kegyetlenül tudatosan és pontosan leír, azt a lelke mélyén Borowski mégsem képes elhinni.

Huszonnégy éves. A század egyik legnagyobb írója.

1947 nyarán, a Búcsú Mariától nyomdába adását követően öngyilkosságot kísérel meg; Maria megmenti. Az embernek az a sejtése támad: írás közben még nem hitte, elolvasva már igen. Pár héttel később nekifog következő novellaciklusának, amely végül a Kővilág címet kapta. 47 júliusától 48 januárjáig írta a húsz novellából álló kötetet; az előszóval együtt összesen hatvanoldalnyi próza, egy-egy novella két-három oldal; magyarul a húsz novellácskából mindössze négy olvasható, noha Borowski leszögezte: a Kővilág egységes mű.

A Búcsú Mariától folyóiratokban megjelent darabjai miatt a Kővilág írása idején Borowskit már mindenki lebeszélte arról, hogy továbbra is a háborúval és a lágerekkel foglalkozzék. Volt, aki a novellák „cinizmusát” támadta élesen, például a katolikusok és a kommunisták; volt, aki Borowski lelki üdvét igyekezett megmenteni jó szándékkal, volt, aki Borowski egészségét féltette a nyomasztó témába való elmerüléstől; barátai azt javasolták, foglalkozzék történelmi témákkal, írjon Husz Jánosról, írjon a lengyel mitológia alakjairól – Pan Twardowskiról, a krakkói sárkányról és egyebekről. Mások a hős lengyel parasztokat és munkásokat ajánlották témának, meg a nyugati, visszaszerzett területek életének derűs ábrázolását óhajtották.

Még a barátok fejében sem fordult meg, hogy a valódi író nem ilyen-olyan témákra vadászik, amelyeket így vagy úgy – íráskészsége birtokában formásan megírhat. A valódi író kiválasztott médium. Nem az átélt élmények súlya dönt, a táborokat elég sok írogató ember túlélte, akiknek művei emberileg és művészileg fabatkát sem érnek. Aki nem író, abból a láger sem facsar ki tehetséget. Aki azonban író, az nem döntheti el önkényesen, mit és hogyan fog írni. Magasabb törvények sújtják.

Ha a Búcsú Mariától az európai lélek útját követte végig, a Kővilág szemlélete már statikus, a novellák között nem feszül ív, egymás mellé helyezett kődarabok, első pillantásra valóban nehéz organikus kapcsolatot találni köztük. Próbálkoztak tartalmi megközelítéssel, de annál többet, hogy tíz novella háborús témájú, tíz pedig már a békében játszódik, nemigen lehet mondani róluk. Korán elhangzott, hogy Borowski az egzisztencializmus bűnébe esett, csakhogy Borowski ezúttal sem filozófiai rendszerből indult ki, novellái soha nem parabolák, hanem átélt, tapasztalt, drámai események tömör, egyetlen jelenetbe, egyetlen képbe rántott sűrítményei. Borowskinak fölösen voltak saját élményei, nem kellett neki elvont rendszerből kiindulnia. Volt, aki úgy vélte: ami nem fért bele a Búcsú Mariától világába, azt most ilyen töredékes formában írta meg. Valamilyen válságot emlegetnek a kötet kapcsán, és abban mindenki megegyezik, hogy Borowski látásmódja még az előző prózakötethez képest is tovább sötétül, pesszimizmusa, így mondják, totális.

Borowski persze a címadó, kötetnyitó novellában (olvasható magyarul) pontosan megfogalmazza, miről van szó, csak tudni kell olvasni.

„…alig leplezett gúnnyal, fejemet szokás szerint kissé jobbra döntve, nézegetem a kiégett házak tövében az árujuk mellett kuporgó parasztasszonyokat, az éjszakánként sáros rongylabdát hajkurászó maszatos gyerekhadat, valamint a poros, verejtékszagú munkásokat, akik a néptelen utcán látástól vakulásig lázas tempóban forrasztják a síneket – ugyanis határozottan látom, mint egy tükörben, amint a fű benőtte romok, az öreg parasztasszonyok, a liszttel hamisított tejföl, a bűzös göncök, a villamossínek, a rongylabda és a rongylabda után loholó gyerekhad, a tőzeges rét partjára vetett rudak és vaspörölyök, az izmos kezek, a fáradt munkásszemek és munkástestek, az utca és mögötte a standokkal teli tér, a standok fölött az örökös ricsaj, s még följebb a szélűzte felhők – hogy mindez hirtelen szertefoszlik és gomolyogva a mélybe, a lábam alá zuhan, miként a fák vagy az ég tükörképe a patakban, amely fürgén surran a palló alatt. (…) Összehúzom a szemem, és kedvteléssel nézem a szemhéjamon át, amint a kozmikus vihar egy fuvallata fölkapja a tömeget, föl, egészen a fák csúcsáig, hatalmas örvénybe sodorja az emberi testeket (…) – nézem, amint a bizarr áradat, e tömegből főzött gigantikus leves, végighömpölyög az utcákon, az árkokon, s miként egy csatornanyílás, zubogva nyeli el a Semmi”

Ezeket a részeket szokták idézni pánpesszimizmusának igazolására, sajnálkozván, hogy Borowski nem tudott szabadulni a táborélményektől. Hogy nem tudott vagy nem akart, az most nem olyan fontos; láthatjuk, hogy csaknem a középkori festészet világvégi vízióját festi újra, mindvégig hangsúlyozva, hogy ő lát így, hogy ez az ő szempontja – csakhogy a címadó novella kérdése nem a világvége, ellenkezőleg (és erre már ritkán hivatkoznak):

„…s azzal az érzéssel ülök íróasztalomhoz, hogy ismét visszahozhatatlanul elvesztegettem az időt, a fiók mélyéből előhalászom a réges-rég odavetett lapokat, s mivelhogy földgolyónk a mai napon sem hullott szét [kiemelés S. Gy.], előveszek néhány üres lapot, gondosan szétrakom őket az íróasztalon, és szemem behunyva keresem-kutatom magamban a villamossínek fölött görnyedő munkások, a hamisított tejfölt áruló parasztasszonyok, a tehervagonok, a romok fölött sötétlő ég, a fasorban járó-kelő emberek, az új ablakkeretek, s tányért törülgető feleségem iránti szeretetet – és hatalmas szellemi erőfeszítéssel meg akarom ragadni a dolgok, az események és az emberek lényegét.”

A szellemi erőfeszítés valóban hatalmas. A legnagyobb, amire gondolkodó ember a lágerek századában szánhatja magát. A kötet kérdése ugyanis: miután minden, korábban hirdetett érték (ha úgy tetszik: isten) meghalt, mi maradt mégis, mitől van az, hogy egyáltalán emberek élnek? A kérdésfeltevés gyökeresen különbözik a Búcsú Mariától kérdésétől, noha egyenesen következik annak eredményéből, ugyanis már történelmietlen. Az első kötet lelki fejlődéstörténete még számolt az idővel, a beavatási szertartás idejével, a második kötet, a Kővilág már kiindulásként fogadja el a Nálunk, Auschwitzban… idézett gondolatát az örökös rabszolgaságról. Ha a század botránya nem redukálható erre a századra, sőt nincs minek a nevében botránynak minősíteni, legalábbis racionálisan, akkor az író a számára adott időben a mindenkori emberiség viselkedését vizsgálhatja, s annál pontosabb emberismeretre tesz szert, minél közelebb kerül a valóságos tényekhez, legyen tudása akár mások megfigyeléséből származó, akár önelemzés.

„Mert monumentális, évszázadokra szóló epikai művet akarok írni, amely méltó lenne e halhatatlan, súlyos kővilághoz” – fejezi be kötetnyitó novelláját. Általában sajnálkozni szoktak, hogy e monumentális művet Borowski már nem írta meg. Nem veszik észre, hogy a kezükben tartják.

Hogy szempontváltása következetes és radikális, azt a kötet második novellája (olvasható magyarul) szinte a szánkba rágja. Borowski – itt már nincs alteregó – kórházban fekszik, és a beteg Kwaśniak kápót különböző történetekkel szórakoztatja. A kápó kikötése: a történet igaz legyen, vagyis olyan, ami Borowskival esett meg. Borowski elmeséli neki A bibliás fiú szinopszisát azzal a befejezéssel, ahogyan a Búcsú Mariától ciklusba szánta: a fiút a börtönudvaron lelövik. A kápó felmordul: ismerte a fiút, itt halt meg a konclágerban. A kávéját a történetért odaadja ugyan Borowskinak, de többet nem mesélteti.

A novella két változatát megpróbálták értelmezni így is, úgy is, holott Borowski nem a befogadás mechanizmusát óhajtotta ábrázolni, hanem szempontváltását. Többé nincs szüksége arra, hogy valamely irodalmi – tehát élettől elvonatkoztatott célból – erőszakot tegyen a valóságon. Az ő dolga csak az, hogy a mindig változatlan törvényeket a gyakorolt életből lesse el. Nem kötelező számára a továbbiakban a vallás, a művészet, a szerelem szempontrendszere, ezekkel az előző kötetben leszámolt. Az érdekli, hogyan viselkedik az ember.

Schillinger halála című novellája a „magával kötve, mint a kéve” újabb megfogalmazása. A szadista kápó egy szép nőt akar megkaparintani magának a gázba menők közül, a nőnek sikerül lelőnie, az SS-ek elfutnak, az égetést előkészítő zsidó rabokból álló különítmény azonban leszereli a lázadást, sok ezer embert ismét sikerül elégetni „később az SS-ek az egész különítményt kivégzik. Akár egy görög sorstragédia.

A csomagos ember című novellában egy kivételezett, olykor szelekciót is végző zsidó rab kerül a gázba menők közé. Magával cipeli raboktól szerzett értékeit tartalmazó csomagját. Borowski a rabkórház szintén rab orvosával nézi, és nem győz csodálkozni.

„– Pedig jól tudja, öreg táborlakó, hogy egy-két óra múlva meztelenül, ing és csomag nélkül kerül a gázba. Micsoda fantasztikus ragaszkodás a tulajdon maradékához. Hiszen odaadhatta volna másnak. Nem hiszem, hogy én…

– Valóban így gondolod? – kérdezte a doktor közömbösen. (…)

A doktor Berlinből származott, a lánya és a felesége Argentínában volt, magáról néha így nyilatkozott: wir Preussen – mosolyogva, amiben keveredett a zsidó fájdalmas keserűsége a volt porosz tiszt büszkeségével.

– Én nem tudom. Nem tudom, mit tennék, ha gázba mennék. Biztos én is magammal vinném a csomagomat.

Felém fordult, és tréfásan mosolygott. Láttam, nagyon fáradt és kialvatlan.

– Azt hiszem, még a kemence felé tartva, még akkor is azt hinném, hogy az úton történhet valami. A csomagot úgy fognám, mint valakinek a kezét, tudod?”

A gázba menők eltűnnek, autóra rakták őket meztelenül.

„…az autókon hatalmas emberhalmok nőttek, sírva és átkozódva, reflektorok fényében gördültek ki a táborból, kétségbeesve fogták egymás kezét, hogy ne essenek a földre.

Nem tudom, miért, később elterjedt a lágerban, hogy a gázba tartó zsidók héberül egy megrázó éneket énekeltek, amit senki sem értett.” [Kiemelés S. Gy.]

A Vacsora című novellában sok ezer ember tizenhét órája nem kapott enni, ott állnak az Appel-platzon vigyázzban, amikor húsz oroszt hoznak. Némi náci lelki fröccs után az oroszokat főbe lövik; a sok ezer szemtanú ugyanakkor büntetésből nem kap vacsorát. A novella befejezése:

„…Kissé távolabb álltam a kivégzés helyétől, és nem értem oda idejében, de amikor másnap munkára hajtottak minket, a muzulmánná lett észt zsidó, aki velem cipelte a csöveket, egész nap élénken bizonygatta nekem, hogy az emberi agyvelő valóban olyan finom, hogy főzés nélkül, teljesen nyersen is lehet fogyasztani.”

A Hallgatás olvasható magyarul. Az amerikaiak óvják a felszabadított rabokat az önbíráskodástól; a rabok szépen végighallgatják az emelkedett erkölcsiségű szöveget, majd az elrejtett SS-t agyontapossák.

A Találkozás a gyerekkel két hőse, a magas és az alacsony, kiszökik az amerikaiak őrizte németországi táborból. Egy mezőn hullákra bukkannak. A magasabb beleszagol a levegőbe, és közli: „Nem volt idejük elégetni.”

„– Hát persze – mondta az alacsonyabb.”

Továbbmennek, vagonokra bukkannak.

– Itt vannak a vagonok, bezabálhatsz – mondta az alacsonyabb. Zsenge krumplimezőn haladtak át, és kiértek a sínekhez. A vagonok nyitva voltak, tele elkékült testekkel, amelyeket szép rendben, lábbal az ajtó felé slichtoltak föl. Legfölül gyerekréteg feküdt, puffadtak voltak és fehérek, akár a keményített párna.

– Nem volt idejük elégetni – mondta a magasabb. (…)

– Hát persze – felelte az alacsonyabb.”

A német tisztek villáihoz érnek. Egy napozó nőt és egy babával játszó kislányt vesznek észre egy kertben.

„A nő felemelte kimeredt szemét, és kitátotta a száját. Felső ajka felhúzódott, akár a nyúlnak. Tekintetét elkapva a fiúk szélesen elvigyorodtak, és tábori módon himbálva csípőjüket, sietés nélkül a gyerek felé indultak.”

Hogy csak megölik-e a kislány-t, vagy meg is eszik, az az olvasó képzeletére van bízva, az biztos, hogy bosszút állnak egy ártatlanon.

A háború vége (olvasható magyarul) egy német kisvárosi templom leírása. A templomban sírok vannak, rajtuk elesett SS-ek képe, előttük gyertyák égnek.

„A fényképekről egyszerű és becsületes katonaszemek néznek fel rám. Férfiasan összeszorított szájak, a melleken feketéllő vaskereszt, a galléron ezüsttel kivarrt SS. A táblákra vésve a szöveg, hogy édesanyák és nővérek, feleségek és lányok gyászolják Oroszország sztyeppéin, Jugoszlávia bércei között, Afrika sivatagjaiban elesett fiukat és fivérüket, férjüket és apjukat, és imádkoznak érettük. Könyörögnek, hogy adjon nékik az Isten örök nyugodalmat.”

Az Independence Day főhőse, a Koszos, krumplit süt magának. A lengyel származású amerikai tiszt a tiltott tűzrakás miatt egy bunkerba záratja. A rab egyedül van a bunkerban, mert az amerikai ünnep alkalmából minden korábbi börtöntöltelék amnesztiát kapott. A bunker falára felírja ceruzával:

„Két ízben a bunkerban:

1944. IX. 21–1944. IX. 25.: Dachau KL-ben a németek alatt szabotázsért, krumplisütés miatt.

1945. VII. 4. – az amerikai Dachau KL-ben az előírások megszegése, krumplisütés miatt.”

Az Opera, opera című novellában a Fidelió-t adják elő valahol Németországban, 1945-ben. Borowski egy német lánnyal nézi az előadást, annak is börtönjelenetét. Borowski a fények és árnyak játékát bámulja.

„– O, ja, das ist wunderschön – mondja a német lány, az előadásra értve. Aztán észleli, hogy partnere különösen néz.

– Bist du vielleicht böse? – kérdezte suttogva…”

A színpadon a szereplő éppen felkiált: Sonne. A zenekar fortissimót játszik. A lány ismét megkérdezi: valamiért haragszol? Ó, dehogy, feleli Borowski. Az előadás végén ismét elhangzik a kérdés, Borowski ismét tagadólag felel, és olyan erővel mélyeszti ujjait a lányba, hogy az vicsorog a fájdalomtól.

Erőltetettnek és laposan freudizálónak szokták mondani ezt a novellát. Holott Borowski, kissé még a Búcsú Mariától szellemében, itt vonja vissza a Fidelió-t. Kísértetiesen akkor, amikor Thomas Mann Faustus-a a másik Beethoven-művet. És konkrétabban, tehát erősebben is. Tematikusabban egyúttal: a rab vonja vissza a rabságról, a szabadulásáról és hűségről szóló operát.

Az Utazás személyvagonban egyik hőse a tüdőbajos gyerekek tanára, a másik az író. Hazafelé utaznak. A gyerekek két hónapja vergődnek hazafelé.

„Majd letelepszünk – mondta a tanár.

– Igen – feleltem.”

Megérkeznek. Hozzátartozók várják a gyerekeket, és zenekar.

„A karmester intett pálcájával, és a zenekar rákezdett a himnuszra.

– Ej, Istenem – mondta a tanár, és nem fordult el a faltól.

(…)

A tüdőbajos gyerekek, akiket személyvagon szállított, az ablakokban tolongtak, nevettek a zenekar felé és tapsoltak.

– Na igen – mondtam, és elfordultam az ablaktól. Kinyújtóztam az ágyon, és fejem alá téve a karomat, gondolattalanul a mennyezetet bámultam.”

A szoba Borowski kietlen lakásának leírása, a mennyezeten pókok, a díványban bolhák és poloskák. Olykor fogja a takaróját, és egy parkba megy aludni a felszabadult városban. Nappal Continental típusú írógépén ír, közben egyfolytában vakaródzik. A szoba másik végében egy lány alszik, ebédet főz neki, és aztán rohan egy fiatal munkanélkülihez.

„Mert ő vele él, nem velem.”

Kisvárosi nyár című novellája még e remekmívű kisnovellák közül is kitűnik. Először egy dombon álló, vörös téglából épült templomot ír le. Aztán a kisváros főterén táborozó vándorcirkuszt. A plébániáról kilép egy fiatal, piros képű kispap, egy könyvbe mélyedve. Nem figyel a tömegre, a zajra, sem a trikós kötéltáncoslányra. Csak néha emeli fel fáradt szemét a könyvből; a plébánia szinte mór stílusú épületének galériáján fehérneműk száradnak, a szél himbálja őket. Az élet és a kiürült vallás gyönyörű, drámai képe.

A Lány a kiégett házból egyetlen romos épület leírása. Borowski egy halott lányt lát feltűnni, s amikor elhalad a rom előtt, szinte a rohadó test szagát érzi.

„Szaglásom azonban megcsalt, mert, mint véletlenül megtudtam, a lányt másik utcában, másik házban lepte el a romhalmaz, fél évvel a halála után pedig rokonai exhumálták, és lege artis eltemették a város melletti olcsó temetőben.”

Előleg című novellájában egy alacsony hivatalnoktól, talán igazgatótól kér valamit, feltehetőleg a címben jelzett előleget, feltehetőleg jövőbeni irodalmi műveire.

„– Nagyon örülök, hogy a nehézségek ellenére Ön emelt fejjel megy a jövő felé – mondta mosolyogva az illető…”

Borowski eltűnődik, miért nem találta antipatikusnak a férfit. Először arra tippel, hogy azért, mert alacsony volta ellenére nem akar fontoskodni a nála magasabb emberek előtt. Később jut csak eszébe, hogy az illető magasabb nála, Borowskinál.

Kánikulai délután című novellájában rongylabdával focizó gyerekeket szemlél. A kapus megszólítja a meccs után:

„– Micsoda szégyentelen lány – mondta mellém érve, szinte sértődötten, az élősövény felé mutatva, amely a romok alatt nőtt.”

Sokan napoznak ott, köztük egy lány is, akinek felhúzott lábai elárulják, hogy a szoknya alatt nem visel fehérneműt. Borowski bólint, és a fiú szemével kezdi nézni a lányt.

A Hős Partizánhoz címzett kert című novellájában Borowski a feleségével ücsörög, és a táncolókat figyeli. Két fura lányra lesznek figyelmesek, az író felesége szerint leszbikusak. Borowski csodálkozik:

„Leszbikus nők egy vidéki városban?” – kérdi, és mosolyog.

A leszbikusnak tartott párt figyelik. Borowski pontosan leírja különös viselkedésüket: a lánynak öltözött lányt játszik, a férfinak öltözött férfit. Aztán, a novella végén, kiderül, hogy a férfinak öltözött valóban férfi.

Kevés művet tartanak ennyire talányosnak és érthetetlennek a lengyel irodalomban. Holott Borowski mást sem tesz a ciklusban, mint az emberi szerepeket veszi szemügyre, és mindegyik problematikusnak bizonyul a szemében. A férfi és a nő szerepe, az ember mint biológiai lény ugyanúgy kérdés Borowski számára, mint az ember, mint társadalmi lény. Nézőpont kérdése a dolog, és egy csapásra nem lesz magától értetődő, hogy férfinak vagy nőnek születünk, és aztán ezt a szerepet játsszuk.

Az Útinapló Jugoszláviában játszódik, ahová Borowski egy lengyel íródelegációval valóban elutazott. Pompásan élnek a tengerparton, béke van és nyugalom. A delegáció egyik tagja megkérdezi az újságot olvasó Borowskitól, nem írnak-e róluk is valamit. Borowski lapoz, háborús képeket vesz észre, görögöket gyilkolnak a képeken a görög fasiszták; az áldozatok egyike fiatal tanító, a másik huszonöt éves lány. Semmit sem írnak rólunk, feleli Borowski, de tegnap múltam huszonöt éves. Aztán elmennek ebédelni, mint a békében élők általában. Borowski a novella végén részletesen felsorolja a menüt.

Polgári este című novellájában bizalmasan bevallja: noha látott egyet s mást az elmúlt háborúban, „s bizonyos büszkeséggel mesélem az ismerőseimnek, hogy egy szép napon huszonnyolcezer meztelen nőt láttam, egy év alatt pedig durván egymillió embert, különböző neműeket és korúakat”, s hallja még az emberek kiáltását, a gyerekek sikítását és a férfiak gyáva, szolgálatkész hallgatását, magányos, főleg álom előtti tűnődéseiben e képek nem merülnek fel előtte, hanem asszonyokról álmodozik, kerek történeteket talál ki magának, amelyek persze az aktusban csúcsosodnak. Amíg így álmodozik, a fürdőszobából bejön a felesége, a képzelgés nem jutott el a csúcspontig, így aztán „kicsit még elégedetlenül, amiért álmodozásomat szinte a kulminációs ponton szakították félbe, energikusan oldalra fordulok, és kezembe kaparintom fiatal feleségemet”.

Látogatás című, kötetzáró novellájából már idéztem korábban azt a passzust, amelyben a gázba menők az ápolóktól azt kérik, hogy mondják el az igazat az emberről, azoknak, akik nem ismerték meg. Tábori emlékeket idéz: egy embert, aki a tehervagonból kilépve a másik emberhez fordul e szavakkal: „testvér, testvér” egy másikat, akiről, mert haldoklónak vélik, társai megpróbálják lehúzni tiszti cipőjét; látja maga előtt, amint brilliánsaikat és egyéb értékeiket a földbe ássák a rabok – s az a gondolat kínozza, hogy „csak magamat nem tudtam meglátni” Visszaugrik a békébe kit is látogasson meg aznap este, azt-e, aki „testvér, testvér” kiáltással maradt meg az emlékeiben, és most egy jól menő bár tulajdonosa, vagy azt, akiről a cipőt akarták lehúzni, és most a helyi erőmű mérnöke.

Az elbeszélés és a ciklus zárlata:

„A többieket meglátogatják azok, akik a földdel egyesült emberi hamuban turkálva az elveszett aranyat keresik.”

Amikor a Kővilág-ot befejezi, huszonöt éves. Fiatalabb, mint Petőfi Segesvárott. Ha a bevezetőben azt írtam: egy nemzet irodalmában legföljebb három-négy igazán nagy író születik, most azt kell mondanom: egy-két ilyen író születik egy században a Földön.

Századunkban szinte Borowski az egyetlen, aki illúziók, korábbi történelmi tudatokra kidolgozott filozófiai és esztétikai rendszerek mellőzésével, ennyire salamovi módon tudott szembenézni a kor kérdéseivel.

Talán fiatalsága is segítette: a földalatti egyetemen nem szerezhetett akkora műveltséget, hogy tisztánlátását elhomályosítsa.

Amit a Kővilág-ban ír, és amit magyar fordítás hiányában sajnálatos módon szinopszisszerűen voltam kénytelen összefoglalni, az a legnagyobb lelki és szellemi teljesítmény századunk irodalmában.

A Kővilág nem rendszer, hanem megfigyelések gyűjteménye. Másoké, és a szerző reakcióié. Csak lényeges dologról ír. A kannibalizmusról és a társadalmi létről, a szexusról, a közönyről. Tulajdonképpen egyetlen jelenség izgatja, az, amit a címadó novellában exponál: az életösztön, amelyet nem minősít, nem tagad, még csak nem is támad, csupán konstatál, immár előzetes megfontolások nélkül. Fölénye mindössze az őszinteségre kegyetlen önneveléssel kiképzett emberé. Innét iróniája, amely lehetővé teszi, hogy élesen és pontosan fogalmazzon. Az EMBER áll előtte csupaszon. A másik ember és ő maga. Úgy, ahogyan működik, örök törvényeknek engedelmeskedve.

A cím e törvények kegyetlenül változtathatatlanok; elképzelésünk, illúziónk, jó vagy rossz szándékunk nem módosíthat rajtuk. Nincs azonban igazuk azoknak, akik pesszimizmussal vádolták. Borowski az életösztön törvényeit fogalmazta meg, s bár fájdalmasan tette, ebben a ciklusban együtt van minden: a kannibalizmus mellett a lázadás (bármily erőtlen is), az emlékezés kötelessége (bármennyire képtelennek bizonyul is az emlék a gyakorlandó túlélés és nemzés árnyékában).

A Búcsú Mariától az út, amelyet századunkban a kultúra szerelmese és továbbvivője, a művész köteles bejárni. A Kővilág a képlet, ahová a művésznek és az embernek el kell jutnia. Aki a Kővilág képletét nem fogja fel, azzal nincs mit kezdeni, az önállótlan , tapasztalatlan elme.

Nevezzük Borowskit a huszadik századi próza Rimbaud-jának, és nem fogunk túlozni. Állítsuk azt, hogy Dosztojevszkij után az európai próza Borowskiban lépett először tovább, és igazunk lesz.

Természetesen csak akkor, ha európai értékrendünkhöz továbbra is tartjuk magunkat, ahogyan Borowski is tette. A Kővilág is az erkölcsi felháborodás terméke. Borowski úgy képes leírni az ember örök jellemvonásait, hogy homályos, meghatározatlan és talán sosem meghatározható pozitív utópiájáról nem mondott le. Az embert rángató törvények ilyenek, mondja, és gyűlöli ezeket a törvényeket. Gyűlöli önmagában az életösztönt, mert kannibáli. Vele szemben azonban csak a kötetnyitó Kővilág-ban exponált Semmi áll.

Borowski életműve – páratlan, heroikus erőfeszítéssel – létrejöhetett. Az író azonban nem mindig arra való, hogy önnön művészetének igazságát elviselje.

Ilyen tudás birtokában az ember, ha élni akar, kénytelen elhitetni magával, hogy nem neki van igaza. Ha nagyon erős, el is hiszi. Ha nagyon tudja már, hogy nincsen csoda, nagyon fog hinni benne.

A Kővilág valószínűleg az utolsó szó, amit ezekben az évtizedekben ki lehetett mondani, ha Borowski sem bírta elviselni.

Pár hónapos téblábolás után belép a Kommunista Pártba, otthagyja asszisztensi állását az egyetemen, és megveszekedett energiával veti bele magát a politikába. Értelmiségi békekonferenciát szervez Wrocławban, a szczecini írószövetségi közgyűlés titkára (igaz, egyetlen szót sem szól, miközben elvtársai név nélkül a legélesebben az ő művészetét támadják a szocreál nevében), publicisztikát kezd írni a szépirodalom helyett, támadja a kapitalizmust és az imperializmust, saját élménye nem lévén újsághírek alapján hoz össze elbeszéléseket a nyugati világ embertelenségeiről. Januári offenzíva című, magyarul is olvasható elbeszélésében végre (mindenki örülhet) rózsaszínben tünteti fel a háború utáni Európa jövőjét, s egy kilenchónapos berlini kiküldetés után már nem az író, hanem a politikai aktivista tér vissza a személyi kultusznak nevezett korszakot élő Varsóba. Először is kegyetlen önkritikát gyakorol, lágernovelláit „a fasiszta ideológiával kötött kibékülésnek” nevezi, a Kővilág-ot „pesszimista elbeszélésecskéknek” titulálja. „Nem látom társadalmi hasznosságát mindannak, amit eddig írtam.” Most már megkapja élete első állami díját a kapitalizmust leleplező kötetéért (címe Opowiadania z książek i gazet – Elbeszélések könyvekből és újságokból), 1950 áprilisától 1951 áprilisáig a Nowa Kultura című lapban úgynevezett Kis krónikák-at ír, ötvenet, az osztályharc aktuális kérdéseiről, a békeharcról, a fegyverkezési hajszáról, leleplezi az elhajlókat, a hazug nyugati művészetet; a politikai kritériumon kívül más nem létezik a számára, a liberálisok, a reformisták, a gaulle-isták, a titóisták valamennyien fasiszták, a kizsákmányolók láncos kutyái; a polgári kultúra nem egyéb, mint provokáció, csak Shaw, Thomas Mann és Hemingway kivétel; Eliot például veszett kutya. „A jövő nemzedékek nem erről vagy arról a könyvről kérdeznek majd bennünket, hanem arról, mit tettünk a békéért – írja, és logikusan folytatja: – Több művészet van a fasizmussal való kibékülés elleni rövid pártfelhívásban, mint az összes könyvesboltban.” Egyetlen, nem jellegzetesen sztálinista tételt hirdet ekkoriban: az írókat a szocialista társadalom szatirikus ábrázolására biztatja. Ő maga ekkortájt a vaskezű Feliks Dzierżyńskiről ír hosszabb, történelmi adatokon nyugvó elbeszélést, Vörös május címmel.

Közben, 1951. február legvégén ismét öngyilkosságot kísérel meg, ezúttal gázzal; felfedezik, erre közös öngyilkosságra próbálja rábírni partnerét. 50 végén szerelmes lett, felesége, a Svédországból 48-ban hazatért Maria ekkor már terhes. Június 26-án megszületik Małgorzata nevű lánya, a kislány és anyja még a kórházban van, amikor július elsején Borowski gyógyszerrel és gázzal már biztosra megy. Másnap felfedezik, kórházba szállítják, nem tér magához, július 3-án meghal.

Huszonkilenc éves. Még József Attila is három évvel többet élt nála.

Egy nagy művész későbbi, gyöngébb művei vagy akár művészeten kívüli írásai nem rontják le remekművei értékét. Mű és élet nem azonos szféra. Az élet esetleg magyarázhatja a művek létrejöttét; az élet esetleg meditálásra késztethet bennünket az alkotás súlyos nehézségeit, esetleg lehetetlenülését illetően; az életrajz ismeretében talán alapvető igazságokra jöhetünk rá: a művész nem egész életében művész, csak akkor, amikor szemlélete a művészlétre, már vagy még, éppen képesíti. Borowski életrajza, töménységénél fogva, paradigmatikusnak is felfogható. A felháborodás és kiürülés útját előtte is, azóta is jópár zseniális tehetség végigjárta mifelénk, legföljebb kevesen vonták le a következtetést ennyire radikálisan. Borowski hiába próbált hazudni magának. Hiába próbált csodahivéssel, lázas áltevékenységgel megszabadulni tiszta emberségétől. Szervileg volt ép erkölcsű ember.

A Kővilág-ban is megmaradt az a morál, amelynek nevében egyáltalán ábrázolni tudott. Hogy ezt a morált megpróbálta a társadalmi gyakorlatra kiterjeszteni, hogy pár hónapig hitt tételes megfogalmazhatóságában, az valójában hozzátartozik a pályájához. Igazán nem sokan akadtak a koncepciós perek idején a szocreál hirdetői között, akik ne tették volna tönkre emberek életét és művészetét – Borowski még legelvakultabb korszakában sem nyírt ki senkit.

A pálya gondolati ívének vázolása után most már végre Borowski művészetének nagyságáról is illene dadognom pár szót. Gondolati küzdelme nem magyarázza műveinek az olvasóra gyakorolt fejbevágó hatását. Borowskinak azonban volt egy alaptétele, amelyhez mindvégig tartotta magát, és Zofia Kossak-Szczucka szintén Auschwitzról szóló kötetével kapcsolatban fejtette ki.

„…Úgy vélem (…), hogy Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. Az auschwitziak első kötelessége felfogni, mi is az a tábor (…), de úgy, hogy ne felejtsék el: az olvasó, aki jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? (…) Nincs mit tenni – mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaumokban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült. Vagy talán nem így van?”

Az igazság személyes. Ha az alkotó teljes embersége áll a mondatok mögött, ha felháborodása, indulata nagyon erős, létrejön a Vízió. Ami vízióvá áll össze, az nagy művészet. Amiből nem lesz vízió, az csak irodalom, csak filozófia, csak dokumentum. Személytelen vízió pedig nem létezik.

Borowski két novelláskötete ilyen hatalmas, az író embersége által garantált vízió. Monumentális képekben fogalmaz, egy-egy tömören odavetett epizódban hatalmas ellentétek feszülnek. Leír egy tábori futballmérkőzést, és mellékesen közli: két korner között a háta mögött tízezreket gázosítottak el. Leír egy álmos, békés kisvárost, amelynek főterén ott táborozik a vándorcirkusz, és a képbe dobja az élettől tragikusan távolra került, könyvbe mélyedő kispapot. Látomásai mindig konkrétak, színekkel és szagokkal teltek, a párbeszédek elevenek és ízesek, látomásai mindig tragikusak, az egymásnak támadó értékek megsemmisítik egymást. A realitásból indul ki, de úgy csoportosítja a képeket, hogy iszonyatos erővel marják be magukat a szemünkbe, hogy soha többé ne rázhassuk ki az agyunkból. A nagy művészek, írók, festők, filmrendezők mindig erre voltak képesek, aki pedig ezt nem tudja, aki nem tud hatni, aki a befogadó lelkét kiengedi a markából, az nem nagy.

Borowski erre a legfontosabbra volt képes, és ebből a szempontból már szinte mellékes, milyen tépelődések következtében milyen világképe alakult ki. Más világképpel is be lehet vésni agyunkba a lényeget. Hogy a magyar irodalomból vegyem a példákat: Kardos G. György Palesztinával kapcsolatban mondta el a század lényegét, történetesen az anekdotikus próza módszereivel, látszólag anakronisztikus, szervi emberszeretetével, minden emberit megértő és felmentő, mosolygó iróniával. Kertész Imre gyilkos gúnnyal mondta el a lényeget, történetesen ugyancsak Auschwitzcal kapcsolatban, bemutatva, hogy a fasizmus minden lépése racionálisan elfogadható, s hogy az emberségnek egyetlen szűk terrénuma maradt: az, amit észérvekkel nem lehet indokolni, mégis létezik.

Hogy mi a lényeg? Nincs olyan.

A lényeg is személyes. Nem egyetlen, objektív lényeg van, hanem sok teljes emberségű, tehetséges ember külön-külön lényege, vagyis saját megélt, megszenvedett létélménye. Az esztétikai és filozófiai elmélkedések azért oly kisstílűen érdektelenek, mert a legfontosabbról képtelenek tudomást venni, az emberről. A művészet ereje abban van, hogy lélektől lélekhez szól, tudása valóban átadható tudás, szemben a racionális megfontolások lényegi átadhatatlanságával.

Emberség és tehetség nélkül nincs vízió, vízió nélkül nincs művészet, művészet nélkül nincs igazi, mély, emberi tudás. Boldogabb népek tudják, hogy a művészet minden további indoklás nélkül is létezik, mert mindig születnek emberséges és tehetséges alkotók; ők tudják, hogy a művészet az emberiség természeti adottsága. A mi vidékeinken ezt a tudást nem olyan könnyű elsajátítani, kicsit súlyosak az akadályok. Borowski akkor lett öngyilkos, amikor többé nem tudott hinni a művészetben.

Kertész Imre mesélte: amikor évekig készült Sorstalanság című regénye megírására, mindent elolvasott, de egyetlen emlékezésben, esszében, tanulmányban, dokumentumkötetben sem talált utalást az auschwitzi futballpályára, amelyre pedig olyan világosan emlékezett, és amelynek említését a tényekhez való hűség íratlan művészi törvénye szerint elkerülhetetlennek tartotta.

Már-már kételkedni kezdett, hogy valaha is látta, és akkor rábukkant Borowskinál.

Muszáj, hogy emlékünk maradjon önmagunkról. Nem mindegy, volt-e futballpálya Auschwitzban.

Muszáj, hogy az emlék éles legyen, vakítóan éles és pontos, idézhető és kitörülhetetlen, muszáj, hogy legyen művészet.