Petar Petrović Njegoš: Hegyek koszorúja

Tíz évvel ezelőtt köznevetség tárgya voltam a Bölcsészkar balatoni sátortáborában, mert Petar Petrović Njegoš drámai költeményét olvastam eredetiben. Amikor felvilágosítottam bölcsésztársaimat, hogy a mű magyarul is olvasható Csuka Zoltán pontos fordításában, de az eredeti fenséges egyszerűségével és tömörségével természetesen semmiféle fordítás sem versenyezhet, kollégáim egyszer s mindenkorra lemondtak arról, hogy komolyan vehető vitapartnerként bevonjanak magasröptű esztétikai vitáikba. Az általuk gyakran említett filozófusokat és esztétákat persze szokás szerint sose forgatták, csak róluk olvasgattak ezt-azt a divatos szaktekintélyeknél vagy a kötelességszerűen vulgarizáló egyetemi jegyzetben.

Azóta a helyzet némileg változott: Kelet-Európa divatba jött, és most már a kelet-európai alkotókat is elérte a fenti filozófusokat sújtó végzet: olvasni nem, de idézgetni olykor illik őket. Ezt nem azért mondom, mintha bárkit is a Hegyek koszorúja olvasására akarnék nógatni: végül is számtalan, számunkra ma fontosabb remekmű porosodik olvasatlanul szanaszét. Tisztában vagyok vele: ez az 1847-ben született nemzeti eposz, a crnagorai király remekműve, fordítás ide vagy oda, éppen úgy nyelvébe és népébe van zárva, mint mondjuk Arany János Toldi-ja, és éppen úgy nem került és nem is kerül bele a világirodalomba. Hiába tudom, hogy ma is élvezhető, humora ma is hat, hiába fedezhetjük fel lelki tusáiban a dantei mélységeket: amit ez a mű a crnagoraiaknak jelent, azt nem jelentheti nekünk. Nem a mi véres múltunknak és népszokásainknak pompázatos gyűjteménye, hanem az övék, nálunk vadabb múltú és jelenő, archaikusan kemény emberek nemzeti bibliája. Számunkra egzotikum, ami a jugoszláv kultúra egyik örök alapja, amire aztán vele vitatkozó remekművek sora épült, és fordítások hiányában hiába állítom, hogy Djura Jakšić húsz évvel később született hatalmas tragédiája, a Jelisaveta (mellesleg a Bánk bán megfelelője, de – félénken jegyzem meg – a Bánk bán-nál tökéletesebb alkotás) számtalan motívumát Njegošból meríti; hiába mondom, hogy a szatirikus Domanović századfordulón írott híres novellája, a Vezér, Njegoš egyik központi motívumára épül, mindez száraz irodalomtörténet, és állításaimnak szükségképpen nem lehet meg a hitelük.

Ma már Jugoszláviában is egyre inkább kivesző, távoli világról ad hírt a Hegyek koszorúja, a törökké vált crnagorai törzsek és a szabadságukat védelmező pravoszlávok leszámolásáról, törzsi viszályokról, a népfelszabadító háború esélyeiről, nőrablásokról és ódon hiedelmekről.

Kell-e egyáltalán ismernünk? – teszem fel magamnak a kérdést. Hogy én megismertem, az a véletlen műve. Engem előbb nyűgözött le, amit a fiatalon, tüdőbajban elhunyt uralkodóról, hősies politikai erőfeszítéseiről hallottam, mint a műve, és előbb láttam a Lovćen csúcsán akkor még vonzóan szerény sírját, mintsem hogy a Mestrović által tervezett és azóta megvalósított bombasztikus emlékmű elvette volna a kedvemet e hivatalossá felkent nemzeti szent műveinek olvasásától. Ismereteim igencsak érzelmesek: én mai crnagorai gyerekekkel beszélgetve fedezhettem föl a Hegyek koszorújá-ból megismert jellemvonásokat, crnagoraiakkal iszogatva hallhattam a mű szállóigévé vált részeit. Tudom tehát, hogy a képeslapokra nyomott Njegoš-kép nem az egyetlen formája továbbélésének, de hogyan fogadja a művet az a magyar olvasó, aki még a viszolyogtató képeslapot sem ismeri?

Van azonban a kérdésnek másik oldala is. Ha 1847-ben az európai kultúrában járatos Njegoš, tisztán látva népe végzetes és feloldhatatlan elzártságát és elmaradottságát, azon kezd gondolkozni, hogy Goethe, Schiller, Balzac, Puskin, Gogol és mások nyomán hogyan kellene világszínvonalú művet írni szerbhorvátul, bizonyosan nem fog tollat a kezébe, és most szegényebbek lennénk egy különleges, megismételhetetlen remekművel. Njegoš nem tette fel magának a rossz kérdést, mint ahogyan a megoldhatatlan kérdésről kis népek más nagy alkotói sem vettek tudomást. Amit létrehoztak, az törvényszerűen kimarad minden olyan esztétikatörténetből, amely az európai kultúrában fő csapásokat tételez föl. Mégis gyakran megesik, hogy éppen a számon kívül maradt művek tárják fel igazán mélyen és élesen a másutt is meglévő, de – már vagy még – lappangó konfliktusokat. Az orosz regény nagyságának ez az egyik oka, ez bele is került az esztétikákba. Kevesebben tudják, hogy a lengyel drámával is hasonló fordulat történt a századfordulón. Meggyőződésem – nemcsak az enyém –, hogy a kelet-európai líra nagyságának is ez az egyik, ha nem a legfontosabb oka.

Az élet, a művészet önálló élete győzött mindazokban a művekben, amelyeknek a különböző elveket hirdető, de egymáshoz hasonlóan normatív esztétikák szerint nem lehetett volna létrejönniük. Számomra Njegoš és más kis népek nagy írói a megvalósult vagy csak csírában létező lehetőségek gazdagságát jelentik, amely nem szorítható sem esztétikai, sem történelmi kategóriák kalodájába. Amit elvileg nem lehet megoldani, azt a gyakorlat többnyire mégis megoldja. Ez a tapasztalatom pedig már nem köthető véletlen életrajzi adataimhoz, ezt már nem a Hegyek koszorújá-t idézgető crnagoraiak vésték az emlékezetembe.

Most, hogy kezembe vettem az újvidéki Forum 1976 végén megjelent, kétnyelvű kiadását, és újraolvastam a művet, immár nem romantikus ismerkedési vágytól hajtva, inkább magamat ellenőrizendő, ismét megdöbbentett ennek a formátlan formában, se nem drámában, se nem epikában, se nem lírában, hanem ezek lehetetlen vegyülékében megírt műnek elképesztő emberi gazdagsága. Egy nagyhatalmaknak kiszolgáltatott, terméketlen, vad hegyvidéken élő, magárahagyatott nép egész keserű történelme, valamennyi lehetséges magatartása, valamennyi tragikus választása, bumfordi humora, mély bölcsessége és torkot szorító korlátoltsága tárult fel előttem ismét, és hiába tudom, hogy az európai fejlődés régen maga mögött hagyta a műben ábrázolt patriarkális viszonyokat, a Hegyek koszorúja mégis ott van a legnagyobb emberi alkotások között abban a történelem fölötti időben, ahol már csak az esetlegességektől mentes szellem érvényes. Az emberek ilyen körülmények között ilyenek, és csakis ilyenek lehetnek, ahogyan Njegoš ábrázolta őket. A Hegyek koszorújá-t éppen úgy nem tagadja mindaz, amit máshol és máskor bonyolultabb társadalmi viszonyok között létrehoztak, ahogy a homéroszi eposzokat sem érvénytelenítette a későbbi fejlődés.

Njegoš műve az alkotói merészség egyik legnagyobb példája. Csak nagyon bátor, nagyon elszánt ember lehetett képes arra, hogy önnön uralkodói és történelmi béklyóiban, hagyományok híján, művelt ember létére rábízza magát legtisztább emberi ösztöneire. Létrehozta azt a népkönyvet, amelyet elvileg nem lehetett volna megalkotni, amelyhez hasonlókat szerencsésebb népek csak emberöltők kollektív alkotói folyamatának eredményeként produkáltak századokkal korábban, szerves fejlődés betetőzéseképpen.

Számomra Njegoš azok közé tartozik, akiket legrosszabb pillanataimban, önmegadásom mélypontjain idézhetek a fejemre, akikhez fel lehet, mert fel muszáj nőni.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]