Móricz Zsigmondról
Fancsali képpel néz ránk a mai magyar próza: elöntötte a formakeresés manierizmusa. A nagy folyamatok ábrázolását a szerző élettapasztalatainak (ironikus) feltupírozása helyettesíti; a kiábrándult, óvatos realizmus és a formai játék másodlagossága helyénvaló az esztétikum sokáig tartó háttérbe szorítása után; a tragikum, a mélység, az alakteremtés azonban az utolsókat rúgja a legjobbak, az ötven év körüli kismesterek tollán.
Móricz Zsigmond elképesztő magasságban tornyosul felettünk. Nála nagyobb magyar prózaíró nem fog születni ebben a században. Írt Móricz sikeres giccset – Hét krajcár, Betyár, Rózsa Sándor –, írt remekműnek tartott romantikus konstrukciót – Barbárok –, de legnagyobb művei – A fecskék fészket raknak szívszorító kisprózájától a legnagyobb magyar regényig, az Erdély trilógiáig – többet érnek egyenként is, mint a század divatos világirodalmi blöffjei, a dél-amerikai prózát is beleszámítva.
Pokolian nagy író volt, s bődületes erejét csak Balzacéhoz hasonlíthatom. Nem fogadják be a világon? Elavult volna? Mihez képest? A civilizált felszínességbe nem fér bele, persze. Ám engedje meg a világ, hogy szánjam, amiért Móriczról nem vesz tudomást.
Mit tehetünk mi, akik vagyunk még annyira etikus emberek, hogy gyönyörűket szándékozunk írni? A móriczi feszültségek nem adattak meg nekünk. De ahogy hajdan Balzac után jött Stendhal, Flaubert, Maupassant, mi sem vagyunk lehetőségek híjával. Időnként pedig lapozzuk fel Móricz sikerlistán kívül maradt műveit, például a Kelet Népe utolsó számait, és tanuljunk tőle bevallott esendőséget és szépséges rettegést a haláltól.
Fodor Ákos: Hasadó anyag
Ugyanaz a nóta szól mindannyiunkon – de hányféleképpen, Istenem! – kiált föl Hasadó anyag című verseskötetének borítóján Fodor Ákos. Hogyan szól ugyanaz a nóta Fodor Ákos-féleképpen? Úgy látom, igen különösen szól.
A kötet címét vers is magyarázza:
A kötetcím tehát a költészetről, az írásbeliségről szól, akárcsak az előzőek, a Kettőspont és az Idéző jelek. A hasadó anyag a sugárzó költészetet jelenti, illetve, hogy a kötet lírai témáját fogalmazzuk meg, a költészet hordozóját, magát az embert. Nem nehéz belátni, hogy a költészet létrehozója e tevékenységébe beleőrül, meghasad; a felismerés nem új, a dudások gyakran szállnak pokolra. A mi költőnk azonban nem kíván pokolra szállni, mint ezt többször is leszögezi:
Másutt, a Weimari falvédő címűben, a tragikummal szemben igen szkeptikus Goethére utalva:
| Koszlik foszlik züllik a talmi holmi |
| – s habár reménytelen e dolog itt –: |
| minden napodon hozz rendbe valamit. |
| Magadat ne hagyd elgazosodni. |
|
A pokolra szállást okosan, az élet nevében utasítja el. Pokolra ebben a felfogásban csak a szubjektum szállhat, ám az igen gyanús létező, aki jobb, ha nem szól bele az általa létrejövő műbe, mint Egy axiomatikus megoldóképlet című versében megfogalmazza:
| állítom, hogy a MOZARTZENE
|
| – most is hallani kellene! – |
| EGYENLŐ: VILÁGMINDENSÉG – MINUSZ |
|
A pokol Fodor Ákosnál kétféle. Részben külső, társadalmi jellegű, mint Svarc A sárkány című drámájához írott dalszövegei egyikében a Kézműves mondja:
| Bármi a helyzet, a szintér, |
| mindig akad korbács, sintér, |
| – már kinomban is röhögök! |
| hóhérok s pribékek között. |
|
A pokol másfelől belső és ugyancsak nehezen kivédhető:
Vagy másutt, az emberi kapcsolatok lényegét az intenzitás hiányaként definiálva:
Ennek a világérzékelésnek megvan a maga filozófiája. Hol történelmen kívüli, időtlen szempontból, valamely nagy mítoszra és a biologikumra hivatkozik, mint Státusz című kis remekében:
Vagy valamely kultúrtörténeti fejlődést tételez, melyben a korábbi fok a későbbi, fejlettebb fok alatt is megmarad, mint Hipotézis című versében:
| (Nem Atlantisz süllyedt el: |
|
Az idézetekből is érzékelhető, hogy Fodor Ákos szentencia-szerű, megfellebbezhetetlen, általános tanulságokat fogalmaz meg, és van egy állandó hivatkozási alapja: a kultúra, amelyet sajátosan él át. Verseinek közege az eddig volt, és számára mindennél fontosabb európai kultúrából elvont, dialektikus gondolkodásmód, amelyet etikus parancsként érzékel. Tömör közlései didaktikusnak hatnak, csakhogy a tanító szándéknál erősebb bennük az öntanító célzat. Azért fogalmaz megfellebbezhetetlen pontossággal, hogy maga se kételkedhessék mondatai igazában, s hogy magánéletében, mely költészetének nem közvetlen témája, belekapaszkodhassék abba a Fodor Ákosba, akit a kultúra ideális befogadójává és önzetlen továbbvivőjévé kalapált ki magából. A látszólag sima fogalmazás súlyos belső küzdelem eredménye, csak éppen ezúttal nem a küzdelem, hanem a végeredmény a fontos. A kultúrából szintén a végeredmény számít, az ő látásmódjában a kultúrának nincs folyamata, csak léte van, s ez abból is kitűnik, hogy mindhárom kötetében központi helyet foglalnak el műfordításai, illetve más költők, drámaírók műveihez írott, alkalmazott szövegei.
A személytelenné párolt kultúra fontosabb a szubjektum esetlegességeinél. Ha a fordításokat és dalszövegeket vizsgáljuk, feltűnik, hogy a különböző korokban és stílusokban született műveket egyazon hangnemre fordítja, s hozzájuk egy általános, elképzelt stílusban írja dalszövegeit.
Ehhez a mindennél fontosabbnak tekintett, mozdulatlan, időn kívül lebegő kultúrához, pontosabban e kultúra tanulságához képest elhanyagolható mindaz a történelmi és társadalmi változó, amit „eseménynek” szoktak nevezni, mint Anekdota című művében fogalmaz:
A kultúra továbbá, Fodor tikos felfogásában, egyetlen témáról szól: két ember kapcsolatáról, a szerelemről. Költészetének ez a legközvetlenebbül fájdalmas, közlésmódjának általánosságán is átütő, személyes vonása:
AZ EMLÉKIRATOK UTOLSÓUTÁNI MONDATA
Lehetetlen, de az emberhez egyedül méltó létezésforma a szerelem, már csak azért is, mert a körülmények Fodor Ákosnál a szerelmet és a szerelmetesen fontos kultúrát egyazon erővel fenyegetik. „Most jelentősebbek és mulandóbbak a lábnyomok”, fogalmaz egyszer; állandó képe a hó, a tél, s az ember ebben a meddőségben csak töredék lehet:
Töredék az ember is, de a rosszal szemben az, a rossz tükörképe „jobbá írva” olyan korban, amikor Ady-esszéjében így kiálthat fel gúnyosan:
A tragikum tudatos, egyszerre heroikus és önkorlátozó kerülése és elfedése a kultúra felmagasztalása révén más, kevésbé ravasz költőnél óhatatlanul szentimentalizmushoz vezetne. Fodor Ákos azonban ismeri közegének csapdáit, és saját módszerét is kellő távlatból szemléli. Új kötetében Hazafi Veray János, a múlt századi nevezetes dilettáns költő hangján megírja a minden volt és leendő költőre érvényes paródiát, kötetének egyik bájos remekét. Valami elementáris humorérzék működik öntudatlanul ebben a nagyon tudatos költészetben, amitől a koncepció mindig életszerűvé bicsaklik kissé, s amitől ez a védekező állásba kényszerített, kultúrát őrző és közvetítő szerep nem válik gőgös, viselhetetlen maszkká. A mesterségnek napjainkban oly ritka tisztelete és tudása nemcsak a páratlanul mélyre süllyedt magyar költészeti közegtől válik üdítően és reménytkeltően világítóvá, hanem azért is, mert Fodor Ákos összeszorított fogakkal mosolyogva szűri nagyon is válogatott szavait.
VÁLTOZATOK EGY JÁTÉKRA
| súlyomat (és semmi mást): |
|
más; pörgünk, pattogunk egy
|
|
A játék – s ilyen játék Fodor Ákos felfogásában a kultúra – ellenpontja a nemlét. Valamennyi gondolati és nyelvi találmánya, idézete, játéka a halál kicselezésére szolgál. Annál szebb a játék, mennél reménytelenebb. S mert reménytelen, súlya van.
Korábban megkísértett a gondolat, ne biztassam-e a hasadó anyagot még nagyobb hasadásra. A költészet talán jól járna vele, de belepusztulna a költő. Az irodalomtörténet kaján, a költészetet jobban becsüli az alkotónál. Ma ellenben már úgy látom, hogy az embert mégiscsak erkölcsösebb szeretni. Hogy van erkölcs, ha nagyon akarjuk, arról a diadalmaskodni látszó immoralitás és amoralitás századában Fodor Ákos szakadékok fölött lebegve csillámló, önokító versei is példát szolgáltatnak.
És ami még több: segítenek élni.
Kiss Irén magánreceptje
Mit tegyen az ember, ha költő, ha nő, és ha magyar, s e csapások egyenként is halálos kórságba ejtik? Gyógyírt élő emberfiától ne reméljen, hanem ódon patikakönyvvel felszerelkezvén utazzék el költőségből, nőiségből és magyarságból mihamarább, ha csak átmeneti időre is.
Utazzék el Itáliába. Tágra nyílt szemmel bámészkodjék, fal mellé húzódva, lopva jegyzeteljen tájakat, embereket, műtárgyakat, tárlatokat, piacokat, mindent, hogy a fecnikből majdan a konszoláció régi szabályai szerint útirajzféle, elegyes műfajú receptkönyv szülessék.
Kiss Irén Szélcsend című első kötetének végén már volt egy útirajz Hispániáról. Bájos, humoros történetkék és megfigyelések foglalata volt a Hadmozdulat, mellyel az olvasók nemigen tudtak mihez kezdeni az Adyt idézően komoly és súlyos, meg a kihívóan hetyke és gunyoros, ám lírai versek között. Bizonyos értelemben Heine volt a Hadmozdulat őse, de nem így a Magánrecept-é, amelyben nagyon szép versek váltakoznak központozás nélküli, de gyakran ritmikus, sőt rejtett rímű prózával, a szerző saját kezű grafikáival, a szerzőről készült, vagy más hírességeket ábrázoló fotókkal, s minden oldal tetején a már említett régi magyar patikakönyv jó tanácsai olvashatók. Kiss Irén magyarra fordított dokumentumokat is közöl bizonyos rendszertelenséggel: plakátszövegeket, falfeliratokat, röpiratokat, kiállításkatalógusokat, valamint paródiákat hajdani és mai nagyok stílusában, nem ússza meg Goethe, Byron, Pound, Sanguinetti, Montale vagy Pasolini, nem ússzák meg a szerző útitársai, kiknek véleményét bőven közli erről-arról; Kiss Irén színes, kaleidoszkópszerű világot vázol elénk, a témák és szempontok egymásra
zsúfolódnak anélkül, hogy bármelyikük is túlsúlyra vergődne. Töredékes utalásokkal éri be egy-egy hangulat vagy új ismerős ismertetésekor, s mintha nagyon sietne valahová, minduntalan új témába vág.
Első olvasói élményünk ez a habzsoló sietés: mindez van, létezik, és elképesztő, hogy ilyen gazdag a világ. A szerzővel együtt mi is élvezzük, hogy ott lehetünk Velencében, mint legutóbb Szerb Antal tanácsolta volt, a legutolsó pillanatot választván a számára életet jelentő kultúra és a halál határán; majdnem így vagyunk most is jelen ugyanott, ahová vezetőnk életet és látványt habzsolni vezérelt. Ránk ragad a jókedve, kezdünk felszabadulni valami nyomás alól, Kiss Irén bőven és találékonyan humorizál és ironizál, s jelen és múlt, olasz és magyar egyaránt megkapja szeretetteljes, de határozott döféseit.
Lassan ráébredünk azonban, hogy emelkedett és földhözragadott elmélkedései mélyén mégis van valami más, az útibeszámoló nagyon is szól valamiről, bár e sejtésünket egyáltalán nem segít megfogalmazni.
Első kulcsként a mottó kínálkozik: „Itt a nép ajkáról csak egy szó hangzik: szabadság” – idézi Limojon de Saint-Didier-t. A kötet azonban nem e szabadság mibenlétéből kíván képet adni, a kötetnek a politika nem fontosabb témája, mint egy-egy udvarló gunyoros bemutatása, a nők leszólításának huszonkét pontja, vagy éppen a háromszáz éve élt első női doktor tömör életrajza; akik a szerzőt női mivoltában kívánják meghódítani – ugyanis szerzőnk nőisége csak otthon kaloda, külföldön szinte korlátlan lehetőség –, szintén nem a tulajdonukban levő szabadságról fecsegnek. Inkább a szerző érzi magát szabadnak ebben a közegben, ettől olyan felszabadult, boldogan kitárulkozó a mű, innét a szerző jókedve, s talán innét az összevissza szerkezet is: szabad embernek mindent, még egy ilyen kötetet is szabad.
Valódi jókedv azonban nincs igaz szomorúság nélkül. Ha a gördülékeny szövegben, ellenállva a szerző kínálta gyorsolvasásnak, meg-megállunk olykor, felfedezhetjük, hogy a mindvégig erős irónia végső soron egy igen régi, igen tekintélyes, és épp napjainkban széteső, de bukásában is vonzó nagy kultúrát temet; költőnk szeme azért fogad be mindent cserepesen, töredékesen, összefüggéstelenül, mert ez a világ való struktúrája, s azért nem fogalmaz tragikusan, mert minden komolykodás nevetséges ott, ahol valódi élet burjánzik. Itália, az utazás látszólagos színtere ezúttal Európa is, legalább kétezer évével, e színes cserepek egy kultúrhistóriai szakaszból valók, s mintha arra vártak volna, hogy a szétesés pillanatában, tehát okkal szervezetlenül kerüljenek e kultúra peremvidékéről érkező, a szokottnál érzékenyebb szerzőnk jegyzetelő és rajzolgató tollhegyére. A kötet sietsége innét is eredhet: már nincs sok idő megörökíteni mindezt.
S bár elegánsan elrejtve, de itt bukkanunk a kötet következő kulcsszavára, az időre. A szerzőnek magának sincs sok ideje, hamarosan haza fog utazni, mint a kötet borús, szép nyitó versében exponálja. S a kötet végéig kegyetlenül múlik az idő. Elmúlik egy nyár, elmúlik az életet jelentő karnevál, elmúlik egy kultúra, és elmúlik a valami jelentősbe való bepillantás lehetősége. Szabadságról szóló mottó nyitja és a szerző fényképe zárja a kötetet, a szöveg szerint „a szerző személyiségének börtönéből bánatos végpillantást vet az olvasóra”, s e jókedvű, csillámló könyv a vége felől egyszeriben személyes vallomássá lényegül át, noha a szerző szeme mindvégig kifelé figyelt szomjasan személyiségének átkos börtönéből.
A kötet legnagyobb témája végső soron maga a személyiség, a szerzőé, amelytől menekülve meg sem állt Itáliáig. Az egyes emberről szól minden politikai eszmefuttatás, képző művészeti alkotás, tájleírás, életből ellesett párbeszéd, filozofálás és hangulatkép, e személyiség történelmi múltjáról szól a szerző kalandozása az időben. Fantáziája mozgásba lendít régi képeken látható figurákat, képzelete tovább szövi a látványt és látomássá növeszti, s időnként már nem tudjuk, hol végződik a külső és hol kezdődik a belső táj, és hol is tartunk a történelmi időben. Személyiség és idő: valójában az epika velejárói. Epika tehát valamiképpen a Magánrecept, a széteső világnak azonban nincs reprezentatív története, már csak személyiségek vannak, akik e világot líraian élik meg, s közéjük tartozik markáns, erős személyiségétől hiába menekvő szerzőnk is.
Ez a bujkáló, filozofikus líraiság teszi egységessé a széttartó tendenciákból, töredékekből kollázsszerűen építkező kötetet. Személyes és igen szemérmes vallomás ez időről és karneválról. A szerző nem szorul rá arra, hogy személyét megnyerővé hazudja és felnagyítsa, életmódját nem állítja elénk követendő példaként, és nagyon jól tudja, hogy átmeneti szabadulása valóban csak magánrecept. Neki az utolsó oldalról lemondóan ránk néző nagy, okos szemében van az ereje: halálos betegségét, személyiségének lerázhatatlan palástját úgy tárja elénk, hogy közben arról beszél, amit önmagán kívül lát, és amit a kölcsönös búcsú pillanatában szenvedélyesen tudott szeretni.
Íróvá ütve
Műfajtalankodásunk története Az alant következők szubjektív észrevételek néhány irodalmi műfaj jelen állapotáról, különös tekintettel a fiatalnak nevezett írók eddigi működésére. Irodalomszociológiai jegyzeteknek is nevezhetném őket, ha volna tudományos apparátusom, statisztikai adataim, felméréseim, mélyinterjúim, lábjegyzetben idézhető külföldi szaktekintélyeim és egyebek. Ilyenekkel nem rendelkezem. De ez nem baj. Van ennél nagyobb is.
Mostanában közhely, hogy a líra az utóbbi években elvesztette hagyományosan vezető szerepét. Erről sok mindent írtak és mondtak. Hadd szaporítsam e gyorsan évülő műfajt a magam tapasztalataival.
Amikor 1965-ben bekerültem az ELTE Bölcsészkarára, annak is Alkotókörébe, éppen betiltották a Tiszta Szívvel-t, az Alkotókör azonban tovább funkcionálhatott. Ott voltak néhányan a későbbi Kilencek közül, volt még rajtuk kívül számtalan fiatal költő, egy tanulmányíró és két-három prózaíró. Később, amikor a Kilencek akkor még publikálatlan verseivel felolvasóestekre jártunk az egyetemen kívül, kilenc költő és összesen két prózaíró működött közre, az utóbbiak egyike most az Írószövetség KISZ-titkára, a másik én voltam. Szerepünk arra korlátozódott, hogy kis, pár oldalas színes prózánkkal emészthetővé tegyük a több tucat verset.
Akkor még a vers volt a műfaj. Azután is az maradt, hogy a Kilencek kikerültek az egyetemről, az Alkotókörben rengeteg volt a költő és kevés a prózaíró. A költők azóta is írnak verseket, a prózaírók többsége abbahagyta, mert hiába házaltak a novelláikkal. Még nem volt rájuk szükség. Ha pár évvel később kezdik, ma négy-öt kötet állna a hátuk mögött. Így azonban filozófiát, marxizmust tanítanak, könyvtárosként dolgoznak vagy hivatalnokok lettek.
Tehetséges emberek voltak. Kitűnő stílussal rendelkeztek. Már tíz éve megcsinálták a ma divatos iróniát. Csak éppen még nem volt rájuk szükség.
Az Alkotókörbe persze nem járt mindenki, de Petri vagy Várady tovább rontaná az arányt a költők javára; egyetlen prózaíróval, Bereményivel szemben.
Aki akkoriban költőként indult, meg is maradt költőnek. A Kilencek nem próbálkoztak más műfajjal, két kivételtől eltekintve. Petri és Várady is csak verset ír. Mindebből most csak annyit akarok leszűrni, hogy aki annak idején belépett a költészetbe, elégedett volt a műfajjal; költőnek lenni többet jelentett, mint prózaírónak lenni.
Az irodalmi köztudat is ezt szentesítette. A hatvanas évek elején és közepén feltűnést, botrányt versekkel lehetett elérni. Például Juhász vagy Weöres vitatott versei az Új Írás-ban ilyenek voltak. Mindenkit az a műfaj vonz, amelyben ki lehet ugrani, más szóval, amelynek van hatása.
Csakhogy már akkor megindult egy devalválódási folyamat. Akkora volt a költőkből a túltermelés, hogy induló költő harmincéves kor előtt nemigen számíthatott kötetre. Az történt, hogy a fiatalok a lapokban és folyóiratokban is hónapokig, évekig vártak a megjelenésre, így aztán inkább a vontatottan megjelenő antológiákban kezdték a pályát, több év verstermését prezentálva. Az Első ének és a Költők egymás közt még némi feltűnést is keltett, amikor azonban az antológiák is rendszeresen kezdtek megjelenni, már nem lehetett odafigyelni rájuk. Először a lapok és folyóiratok, később az antológiák inflálódtak annyira, hogy a hetvenes évek közepén már csak önálló kötettel lehetett figyelmet kelteni, vagy azzal sem. Ma már az a helyzet, hogy a lapokban kihagynak bizonyos mennyiségű cicerót a rövid sorokban írt valamik számára, hogy szemet gyönyörködtetően ékesítsék az oldalt. A szűk baráti körön kívül verset nem olvas senki. Megszűnt a vers mint műfaj.
A szerkesztőségekbe, mint tíz-tizenöt éve is, százszámra érkeznek a versek. Akárcsak korábban, ma is különböző protokollszempontok és klikkérdekek alapján kell válogatni, az egyetlen változás: ma már pályakezdőket is kell közölni (lehet, hogy az arányt pontosan ki is számítják). Az elfogadott versek is hónapokig, évekig lapulnak a szerkesztőségek fiókjaiban. Nem fordulhat elő, hogy aktuális eseményre reagáló vers még azon a héten, abban a hónapban, netán abban az évben megjelenhessen, kivéve, ha rendelt versről van szó (Chile, földrengés, árvíz). A magyar költészetre sokáig jellemző, olykor kárhoztatott, máskor kifejezetten kívánt publicisztikus vonás szükségképpen megszűnt. A kor hangulatát valóban kifejező versek, amelyek ilyen körülmények között eleve áttételesebbek, pár éves késéssel antológiákban, még több éves késéssel csak önálló kötetben jelenhetnek meg. Juhász Dózsa-eposza, bármilyen hosszú is, azonnal megjelent a Csillag-ban, pedig éppen ötvenes évek voltak. Ma ez nem fordulhat elő egyetlen huszonéves költővel sem.
A késleltetett első kötetek olyan közhangulatba csapódnak, amely már eltér a verseket ihlető hangulattól. Az első kötetekben különben is több évnyi, akár évtizednyi, eltérő hangulatok torlódnak egymásra, időnként ki is oltják egymást; az olvasó, a kritikus, sőt maga a szerző is tanácstalanul forgatja az első kötetet, nem tudja mire vélni a sokféleséget. A kötet elkésett, és óhatatlanul kaotikus, ha a költő őszinte volt önmagához, és különböző korszakait nem akarta utólag, a kötetszerkesztés időpontjának énképéhez idomítva meghamisítani. Így aztán „nincs saját hangja”, ahogy mondani szokták. A fifikásabb költő tanul a kudarcból, második kötetét már egyetlen hangulatból írja meg, nagyon gyorsan. Sietnie is kell, amíg nem felejtették el, hogy már kiadott egy kötetet. Két kézzel kap az új szerződés után, és nem öt-tíz éve van arra, hogy megírja, hanem néhány hónapja. Becsukja hát a fülét, nem hall meg új dallamot, többé nem verset ír, hanem kötetet.
Igaza is van. Befutott költőtől is évente legföljebb nyolc-tíz vers jelenhet meg az ország valamennyi lapjában együttvéve, ha a költő elég termékeny, és házal is a verseivel. Ez nagyon kevés. Csak a következő kötet számít, arról kötelezően írnak. Egyes verset már rég nem olvas senki. Beáll tehát a költő a kötet-termelésbe.
A KÖTET más műfaj. Nem egyes versekből áll, hanem KÖNYV, amely történetesen verssorokban íródott. Erre is csak akkor figyelnek oda, ha az egyes versek nem mondanak ellent egymásnak, nem késztetik fölösleges tűnődésre az olvasót és a kritikust. Ha egységes „saját hangja” van. Akire az elmúlt években, annak ellenére, hogy költő, odafigyeltek, az tudatosan kötetben gondolkodott. Aki azonban nem talál olyan lírai ént, amely képes kötetnyi terjedelemben és aránylag gyorsan fogalmazni, aki tehát a régimódi ihletre vár, aki egy-egy sorát hetekig, hónapokig hordja, csiszolja magában, az kihull a köztudatból.
Ez a helyzet nemcsak a publicisztikus lírát szünteti meg, hanem a verset is a régi, lírai értelemben. A könyvben való fogalmazás kényszere tipizálja a lírát. A lírai én nem drámai kollíziókban szemléli önmagát, hanem folyamatban valósul meg. A verseskötetbe visszalopakszik az anekdotikus szemlélet, nélküle a kötet nem is hozható létre. A verseskötet a próza: a lírai novella, sőt a regény felé mutat.
Ez külső ok, van azonban a lírának belső oka is, amely önfelszámolásra kényszeríti. A költő szerepe nálunk ma is kötött: vátesznek kell lennie. Csakhogy ez a szerep kérdésessé vált, nem utolsósorban a versnek mint műfajnak devalválódása miatt. Mi történhet ilyenkor? A költők kilencvenkilenc százaléka öntudatlanul átveszi a váteszi szerepkört, többnyire a korábbi váteszek stílusjegyeinek elsajátítása révén. Másodlagos, sőt harmadlagos almanachlíra jön létre a kötelező és napjainkban szigorúan egyfajta eszköz, a „költői képek” meghatározott fajtájának variálásával. A képdömping szabad teret enged mindenféle képzavarnak. Mindegy, mi van a képben, csak kép legyen. Eredeti funkciója, a mélyebb érzelmek és indulatok kiváltása, elhomályosul. Emiatt egészen fiatal emberek versben képtelenek egyszerűen és normálisan megszólalni, holott a fiatalságtól az ember őszinteséget várna. Ehelyett áttételes közlések bonyolult mechanizmusában vergődnek. Elképzelhetetlen, hogy egy mai kamaszköltő valóban nagy, megrendítő élményeit énekelje meg, például első magömlését, szüzességének elvesztését, valódi szerelmi érzelmeit, általában pedig azt, ami valóban nyomasztja vagy boldogítja
egyéni életében. Bizonyos, hogy – racionális, nem pedig érzelmi kiindulásból – a korábbi költészet sorskérdéseit fogja feszegetni a kötelező képek patentjai segítségével.
A költők egy százaléka elutasítja a vátesz-szerepet, lemond róla, és ironizál fölötte. Az utóbbi években az ilyen ellen-váteszi kötetek arattak sikert. (Már ennek is van almanachirodalma, az ellen-vátesz sikeresen lóvátesszé devalválódott.) Az irónia nemcsak a költő, hanem a műfaj öniróniája is. A váteszségbe ragadt műfaj nem képes kilábalni a továbbra is meghatározó és érvényes körülmények közül, de racionálisan túl van rajta. Világos, hogy az ellen-váteszi szerep polemikus, és belül van az ördögi körön. Az irónia megléte eleve a líraiság ellen hat, reflexiós, gondolkodó líra jöhet csak létre, amelyből a primer, elemi erejű érzelmek szükségszerűen szintén kimaradnak. Az ellen-vátesz sem fogja megénekelni azt, amire a vátesz képtelen. A döbbenet, a rácsodálkozás, az elfogulatlan szem által befogadott látvány sem így, sem úgy nem kerülhet versbe. A vátesz számára marad az utánérzés, az ellen-vátesz számára marad az ironikus, olykor grammatikai, máskor előző formákat illető játék.
A két szerep kölcsönösen kizárja egymást, és mindkettő számára zárva vannak azok a területek, amelyeket a másik kisajátított magának. Az ellen-vátesz nem nyúlhat a váteszek által sikeresen lejáratott sorskérdésekhez, például a nemzeti léthez, a forradalomhoz és egyebekhez, visszavonul saját életének szükségképpen érdektelen tényei mögé, hermetikussá válik; saját életének érdekesebb, drámai konfliktusait sem írhatja le, az is a váteszek dolga, versanyaga a kételkedés – jobbik esetben a kételkedésben való kételkedés –, a lírai hős minden érzelmet felold az iróniában.
A sablonok annyira kialakultak, hogy bárki köteteket írhat bármiféle tudás, életanyag, dallamra érzékeny fül és tehetség nélkül akár váteszként, akár ellen-váteszként. A szerkesztők a megmondhatói, mekkora áradat érkezik mind a két válfajból naponta. Ha a szerkesztőnek korábban talán volt is valamilyen esztétikai érzéke, ez azóta bizonyosan megingott. A szakmabeli számára észlelhetetlenné vált a különbség a jó és a rossz vers között. Elveszett a mérce. A rendszeresen megjelenők mögött a ritkán, azok mögött a soha meg nem jelenők óriási tartalékserege áll ugrásra készen. A helyzetet intézményes garanciák védik: aki egyszer megjelent egy antológiában, igényt tarthat a költőket megillető privilégiumokra, hiszen nincs mérce, az esztétikum ki tudja, merre bolyong, talán ott van, ahol az elveszett közönség. Az eddig csak néhány verset publikált, eldönthetetlen tehetségű költő adandó alkalommal azokkal a lehetőségekkel rendelkezik, mint a befutott pályatárs: lehet belőle kritikus, szerkesztő, hivatalnok, ehhez nem kell ma semmi, se műveltség, se tudás, se tehetség (mert nincsen mérce). Nem kellenek hozzá a költőt kedvelő és érte harcoló tömegek sem, mert tömegek nincsenek. A Kilencek antológiája körüli huzavonában (személyesen is
értesülhettem a különböző fázisokról) még érvényesült valami alulról jövő nyomás, ha nagyon áttételesen is. Ma már ilyen sincs.
Ahol sok a rabló, sok lesz a pandúr is. A kisrablóból nagypandúrrá előléptetett ifjú – vagy kevésbé ifjú – költőnek nem érdeke, hogy igazi, nagy rablók telepedjenek fölébe. A kontraszelekciót nem lehet megállítani. Szédületes az a gyorsaság, amellyel szépreményű ifjak konformista költészeti ügyintézőkké válnak. Ebben a helyzetben is születhetnek persze nagy versek és nagy költők, minden bizonnyal vannak is ilyenek, az igazi költőt nem a műfaj aktuális társadalmi megbecsülése és az irodalmi közélet belső viszonya élteti, hanem az azon kívül maradó élet. Egyre biztosabb azonban, hogy nem juthatnak szóhoz.
Szívemre teszem a kezemet: évek óta nem olvasok verset a lapokban, és bizony kötetet is alig. Mi történt velem? Én korábban kerestem a fiatal tehetségeket, egyszerűen érdekelt, ki mit csinál, hol tart, hogy lemérhessem, hol tartok én. Soha nem hittem, hogy feltétlenül hordába kell verődnöm a saját érvényesülésemhez, de azt hittem, és ma is hiszem, hogy számtalan út van az enyémen kívül is. Élvezni szeretném, és amennyire erőmből és lehetőségeimből telik, támogatni is. Mégsem olvasok ma verseket, legföljebb azokét, akikkel együtt indultam. Különben is, megvannak a hivatásos olvasók, akiknek ebből ugye, anyagi hasznuk van: írnak a kötetekről, flekkenként száz forintért.
Hogy nemcsak én érzek így, azt bizonyítja, hogy a költők ma csapatostul menekülnek a műfajtól. Menekülnek a prózához, az esszéhez, a szabadabb és közönséggel is rendelkező műfajokhoz. Nemcsak a fiatalok. A legnagyobb hírrel-névvel rendelkezők is.
Aztán előkódorogtak a lézengők
A prózával kicsit más a helyzet. A prózaíró nem érheti be egymás alá írt sorokban pompázó képzavarral, kénytelen minden egyes mondatot megírni, ráadásul több mondatot, mint egy költőtől várható. Ez már munka, ehhez idő kell. Ezt kevesebben is vállalják.
Kezdetben volt a novella. Amikor a líra már eléggé elviselhetetlenné vált, a lapok és a kiadók rájöttek, hogy a novella jobb üzlet. Megjelentek az első fecskék, a lézengők. Nagyon könnyen megjelentek, hiány volt belőlük. Megtörtént a fordulat, a fiatalember, ha be akart törni, vagy csak közzé akarta tenni a gondolatait, novellában kezdett fogalmazni. Az első novellás kötetek hamarabb jelentek meg, mint az ifjú novellistákat bemutató antológiák. Konjunktúra volt, a novellisták átlagéletkora jóval alatta maradt az elsőkötetes költőkének. Volt friss hang, volt is érdeklődés pár évig. Akkor bekövetkezett a lírában már korábban lezajlott folyamat: túl sokan lettek, és a novella is devalválódott.
Ez azonban lassabban ment végbe, minthogy az egyre érdektelenebbé váló köteteken kívül azért a lapok és a folyóiratok is közölték – ma is közlik – őket, novellából továbbra is hiány mutatkozik. Bár a tárcanovella, a magyar elbeszélés éltető közege nem támadt fel, és a lapokat nem egy-egy karcolatíró vagy elbeszélő rendszeres megjelenése miatt veszik, azért a novella közege ma is inkább az újság és a folyóirat, és nem a kötet.
A novella átmeneti áttöréséhez nyilván az is hozzájárult, hogy írójának nem kellett választania a váteszi vagy ellen-váteszi szerep között, volt tehát némi tere a konvencióból való kitöréshez. Aki túl korán kezdett novellát írni, annak az érdektelenség miatt abba kellett hagynia. Aki jókor jelentkezett, befuthatott, be is futtatták, amíg bele nem fonnyadt. Kevesekben volt annyi erkölcsi erő, mint például Bereményiben, akinek azonnal kiadták első, friss, ám nem tökéletes kötetét, és aztán képes volt lemondani a kínálkozó novellagyártásról, és becsülettel várt nyolc évet, amíg íróilag és emberileg beérett.
Emlékszem, 1967-ben bevittem egy novellás kötetet egy kiadóba, a lektor pár hét múlva úgy mondott róla véleményt, hogy kiderült: bele sem nézett. Ugyanez a lektor hat év múlva, egy másik épületben, novellákat kért tőlem, viccből ugyanazokat a novellákat adtam oda, és alig tudtam lebeszélni, hogy kiadja őket. Akkor már műsoron voltak a fiatal prózaírók.
A hetvenes évek közepén azonban megint változott a helyzet.
Regényt! Regényt! Regényt!
Nagyon sokáig nem tudtam felfogni, mitől lett siker Kerengő című regényem. 1974 végén jelent meg, a nevemet pontosan annyira ismerték, mint addig elszórtan, véletlenszerűen megjelent társaimét, tehát egyáltalán nem. Ma is állítom, mint ahogy ezt már korábban is írtam és nyilatkoztam: a Kerengő nem valami tökéletes alkotás, és túl korán írtam.
Most már sejtem, mi lehetett az oka, hogy átmenetileg divatos íróvá ütöttek. Nem a Kerengő művészi értékei. Írtam azóta jobb műveket, azok nem keltettek feltűnést: novellák voltak. Előtte is írtam jobbat, drámákat, azok se kerültek be a köztudatba. A Kerengő azonban regény volt; véletlenül akkoriban fiatal íróktól megjelent még egy-két regény. Ha a Kerengő novella- vagy drámaformában született volna, olvasatlanul tűnik el.
Ma már teljesen világos a képlet, ott tartunk, hogy húszéves regényíróink is vannak, ki is adják őket becsülettel. Dehogy akarom én lebeszélni a kiadókat, csak jó, ha mindenfélét kiadnak, húszéves író is írhat elvileg nagy regényt, én csak a kortünet kedvéért rögzítem a tényt. Azt is csak a hajdani korhangulat kedvéért írom le: húszéves koromban én is kísérleteztem regénnyel, volt is készen kettő és fél, de nem vittem kiadóba, eszembe sem jutott. Az teljesen más kérdés, hogy csapnivalók voltak. Számomra akkor a líra volt fontos, a verseimet szerettem volna közöltetni. Akkoriban, kivételesen, még a lírában röptettek föl húsz éven aluliakat. Ma normálisnak számít, ha húszéves embert regényíróként indítanak a pályára.
A folyamatba ez tökéletesen beleillik, a regény műfaját sikerült eddig a legkevésbé lejáratni, és egyelőre ott a legkevesebb a jelentkező. Ez valószínűleg elég sokáig így is lesz, a regényben még több mondatot kell megírni, mint a novellában, ez még több munka, és kevésbé kifizetődő. Viszont annál nagyobb a hírnévre vergődés lehetősége. Érdekes lesz majd megfigyelni, mikor melyik győz: az anyagi érdekeltség, vagy az erkölcsi siker. Kár, hogy az utóbbi nem tisztán áll előttünk, az erkölcsi siker előbb-utóbb nemcsak anyagiakban kamatozhat, hanem hatalomhoz is juttathatja az alkotót, és belőle is lehet regényügyi előadó valahol.
Hogy az irodalmi köztudat regényt vár, azt a fiatal magyar irodalommal foglalkozó kritikák, konferenciák, nyilatkozatok már egy-két éve világosan megfogalmazzák. Hogy a közönség is regényt vár, elég valószínűnek látszik, noha sem az elhallgatott példányszámok, sem az általában elmaradó utánnyomások nem árulkodnak erről mérhetően. Valószínű, hogy van egy főleg „fiatalokból” álló közönségréteg is, amely természetesen a saját életéről akar olvasni – ez a mindenkori közönség elidegeníthetetlen joga. A fiatal írók becsületesen meg is akarnak felelni ennek az igénynek. Csakhogy számtalan súlyos akadályba ütköznek.
Először is nagy formátumú, bonyolult struktúrájú epikus művet kellene létrehozniuk. Emiatt a fiatal novellisták már szégyellik a kissé lejáratott műfajt, és regényként tálalható novellafüzéreket gyártanak. Ha egy novellás kötet valamilyen kacifántos módon nem minősíthető regénynek, kudarcra van ítélve. A novella drámai jellegű műfajként él a köztudatban, s minthogy a mai magyar társadalomban a konfliktusok jelenleg elég mélyen húzódnak, nem látványosak igazán, a klasszikusnak elfogadott móriczi hagyományt nem lehet folytatni. Elvileg marad egyrészt a lírai, szubjektív novella, az író mint főhős, a főhős mint lézengő ritter, ami, mint láttuk, hamar unalmassá vált, másrészt elképzelhető a filozofikus, gondolkodó novella, az „okos” novella, amely eleve szűk réteg számára íródik, és amely irodalmi köpenyben, közvetetten világnézeti traktátust ad elő – ez a típus is létezik. A harmadik lehetséges típus a fantasztikus-groteszk novella, nevezzük gogolinak, amelyből nagy regénystruktúrát is létre lehet hozni, de egyelőre egészen elvétve van jelen, talán azért, mert még a filozofikus novellánál is áttételesebben számolna be a mai olvasó mai életéről. Az egészben az a különös, hogy ebből a
kutyaszorítóból a kiutat az jelentette, amire aligha lehetett számítani: a lírai novellát regényben eladni.
Csakhogy a provincializmus számos feltétele van adva. A fiatal író saját hazájában kevés megrendítő erejű, éles váltást élt meg, nem barangolhatott kedvére a világban (hacsak nem kapott hosszabb ösztöndíjat, de ahhoz már beérkezettnek, tehát kevéssé fiatalnak kell lennie). Nem érezhette a bőrén, hogy különböző társadalmi fejlődési stációk és tudatok ütköznek az országban, és azt sem, hogy a világban különböző helyeken egészen különböző aktuális konfliktusok érvényesek, tehát nem volt és nincs alkalma arra, hogy a saját környezetét és a saját szűkös, egyéni világát, a saját tudatát kívülről szemlélhesse. Bele kell mennie a kelepcébe, a kettős mércébe, amely a magyar irodalmat a reformkor óta kíséri. Az egyik mérce általában az úgynevezett világirodalomra vonatkozik, a másik a magyar irodalomra; az utóbbin belül is kettős könyvelés folyik: a régi – klasszikus – és a mai magyar irodalomé. Az utóbbit gyakorlatilag nem is érheti kritika, hiszen a cél az, hogy egyáltalán legyen. Mindenki elnéző. A mérce alacsony. Nincs mérce. (Nem mintha ez a provincialitás ne volna jellemző az egész világon bárhol. Én csak azt szögeztem le, hogy mi sem vagyunk tőle mentesek.)
Ha egy mai Gorkij azt javasolná egy mai fiatal írónak, hogy menjen ki az életbe, az, meghallgatván a tanácsot, elmenne két olvasótáborba, stoppal bejárná Lengyelországot, és utána írna róla egy nagyregényt. Sikere is lenne a fiatal olvasók körében: hiszen róluk, az ő életükről ír. Babel annak idején elment a polgárháborúba, elképesztő dolgok tömegét látta, és írt belőlük egy sovány kötet novellát. Csak könyvespolcok métereiben lehetne kifejezni, mekkora nagyregényt írna egy mai – nemcsak fiatal – magyar író Babel tapasztalataiból.
Ezért a helyzetért azonban nem az írókat akarom felelősségre vonni: ma nincs honnan hová kimenni, nincs életesnek és nem életesnek nevezhető szféra. Egy hermetikusan élő író pontosan annyira van benne az „életben”, mint az országban rohangáló, eltérő alkatú társa. A megismerhető, az átélhető rendkívül szűk. Csupán racionálisan lehet belátni, hogy külső szempont is felvehető. A nagy kérdés, amely évszázadok óta jelen van irodalmunkban, többé-kevésbé meg is fogalmazva: hogyan lehet ábrázolni a világ (a történelem) konfliktusait és folyamatait egy olyan országban, ahol a világtörténelmet nem csinálják? A kérdést a tudatosan alkotók pontosan fel is vetik, és a maguk módján meg is válaszolják. Többnyire úgy segítenek magukon, hogy a világirodalom formai hagyományait, az európai kultúra valaha érvényes mítoszait és filozófiai kérdéseit kopírozzák rá a mai magyar társadalomra és személyes tapasztalataikra. Ebből aztán létre is jön a nagyforma, csak éppen eltüntethetetlen a szakadék a dedukció és az indukció között. Minthogy ez az epikus nagyforma nem alakulhat ki spontánul, az eresztékek csikorognak még akkor is, ha olyan rendkívüli tehetség illeszti őket egybe, mint például Nádas Péter. A másik út a
nagypróza lirizálása, amely egyébként az adott helyzetben spontán módon is megvalósul; ha tudatosan művelik, mint Esterházy és Tandori, akkor előtérbe kerül az irónia, nehogy előbukkanjon a mélyből a szemérmesen letagadott szentimentalizmus. A lirizálás és az irónia szempontjából nincs különbség a történelmi parabola és a mai témájú önéletrajzi regény között, a szubjektivizálás mindkét esetben megtörténik, csak az áltörténelmi parabolában szégyenlősebben, tehát az önéletrajzi regény becsületesebb megoldás: az író bevallottan csak arról ír, amit ismer, és nem a már kész sémák szerint – jobbik esetben azok kiforgatásával – hoz létre újabb, szintén élettelen sémát. Hadd jelentsem ki: számomra ez az ironikus önéletrajzi regény realista a szó legtradicionálisabb értelmében, függetlenül a formajátékok mennyiségétől és milyenségétől: Tandori is, Esterházy is megrögzötten ragaszkodik a tények rögzítéséhez, sőt éppen az a céljuk, hogy a sémák merevsége miatt számon kívül maradó mai élettényeket a sémák megszüntetésével beemelhessék az irodalomba. És ha a szocialista realizmus azt jelenti, hogy le kell írni azt, ami a szocialista viszonyok között valóban létezik, akkor nyugodt lélekkel nevezem
őket szocialista realistának.
Aki tudatosan ír, és a világirodalomtól nyert értékekkel közeledik saját anyagához, kedves vagy torz vigyorra kényszerül, és iróniájának legalább két súlyos oka van. Az egyik az adott élet szűkösségének, úgy is mondhatjuk: jelentéktelenségének belátása. A másik: ha nincs játékos, ironikus szerkesztés, a nagyformát lehetetlen létrehozni. A hagyományos nagyregényt korántsem újítási vágytól indíttatva kell megtagadni, hanem a feladat lehetetlensége és céltalansága miatt. Csak többszörös formajáték segítségével lehet elérni, hogy a regény érdekessé váljék. Másodlagossá is ugyanakkor. És nemcsak az említettekre vonatkozik, hogy egy mai magyar regény általában emberről, társadalomról mindössze három-négy jó novellányi tudást árulhat csak el. Ezt bizony alaposan fel kell tupírozni, hogy regényszerű valami legyen belőle.
Az önéletrajzi (tehát pozitíve valóban tudható) elemek játékos formában való bújtatásával, az érzékileg ábrázolható ismeretek szükségszerű soványságával, és e hiányosság tudatos vagy öntudatlan leplezésével jár, hogy a regényekben szükségképpen nő az esszéisztikus elmélkedések szerepe. Vagy a hősök filozofálnak, vagy maga az író. A műből, akárcsak a közvetlenül tapasztalható mindennapokból, hiányzik az idő: hiányzanak a látványos történelmi folyamatok, és a fiataloknál természetes módon hiányzik a művészet mélyén mindig ott lapuló, döntő haláltudat. A statikusnak érződő állapot gondolati feltérképezése, elmélkedés, moralizálás foglalja el a klasszikus értelemben vett cselekmény helyét. Mintha nem is a huszadik században élnénk, írnánk, gondolkoznánk, hanem száz éve, a boldog békeidőkben. Iróniánk nem ezekre a mi békeéveinkre való, történelmi perspektívából eredő rálátás, önmagunk jelen állapotához képest nincsen más szempontunk, csupán racionális tudással és a saját kis életünkkel vagyunk felszerelve. Ebből olyan látásmód származik, amely nem tudatosan ellentétes az anekdotikusnak nevezett
prózával (amelyet ma szidni illik, ez is kortünet): arról van szó, hogy ezzel a látásmóddal tűrhető anekdotikus prózát készakarva sem lehet létrehozni.
Talán világos, hogy az iróniába bújtatott énregény, a szentimentális racionalizmusnak ez a különös terméke szükségállapotból jött létre, nem az írók kénye-kedve szerint való, és rengeteg kivédhetetlen gyöngéje van. Az érzéki ábrázolás helyét át kell vennie a gondolkodásnak, az irónia önmagában is bizonyíték, hogy – akárcsak a mai lírában – nem ábrázolás, hanem gondolkodás folyik. A gondolkodás a művet akkor is szinte kizárólagosan ideologikussá teszi, ha az író, személyes eltökéltsége és vonzalmai szerint, igyekszik megszabadulni ilyen vagy olyan ideológiák fogságából, és egyetlen nagy célja az esztétikum létrehozása. Ez párosul az irodalmi közhangulattal: az írótól ma sem esztétikumot várnak, hanem legszívesebben közvetlenül a véleményét hallanák a legaktuálisabb politikai kérdésekről.
Másik kivédhetetlen gyöngéje ennek a regénytípusnak, hogy privatizál. A tendencia a hermetikus életformába vonult (vagy kényszerült) író (költő) Tandori prózájában teljesül be, paradox módon éppen azzal, hogy ő a lehető legrealisztikusabb aprólékossággal számol be arról, ami számára adatott. Minél teljesebben és epikusabban ábrázol az ilyen szerző, annál formátlanabbá válik a mű, holott a szerzőnek éppen a formaadás a célja.
Az érzelmes iróniába bújtatott énregény mégis igen fontos lépés: visszatérés a kiüresedett, vagy eleve hazug formáktól és sémáktól a realitáshoz. Az író, ha a saját gyakorlatán kívül nemigen ismer mást, legjobban teszi, ha arról ír, amit ismer. Ha a saját életének bevallása jutott neki, akkor a próza lirizálása pusztán morális okokból is szükséges.
Van benne egy ideológiatörténetileg is fontos, bár természetesen helyi érdekű mozzanat: visszaiktatja jogaiba a személyiséget, a különvélemény nyilvánításának a művészetben elengedhetetlen feltételét. Bár bonyolultan és többszörös közvetítések révén, a prózába mégiscsak beszivárog az élet, a magát – más híján – ismét fontosnak érző egyén legalább már önmagát kezdi bevallani.
Van a kérdésnek szociológiai oldala is. Már a lézengő hősök feltűnése idején felmerült, mitől vannak ezek az alakok csaknem kivétel nélkül a társadalom margóján. A válasz elég egyszerű, az írók is ott voltak, a szellemi segédmunka különböző válfajaiból tartották el magukat, és fölösleges embernek érezték magukat. Joggal. A helyzet ma sem változott. Nem véletlen tehát, hogy a kallódó énhősök szoros rokonságban állnak az orosz irodalomból ismert fölösleges emberrel, a különbség talán csak annyi, hogy egy mai Anyegin vagy Oblomov nem a mű főhőse, hanem írója.
És ebben a vonatkozásban az a paradoxon áll előttünk, hogy a margón levő írót, akit elmarasztalhatunk a privatizálás bűnében, életformáját tekintve össztársadalmi méretekben tipikusnak tekinthető. Nálunk még mindig tart a polgárosulás, bár a klasszikus kapitalizmus körülményeitől kissé eltérően. Az írók burzsoák a szó eredeti, városlakó értelmében, de nem kizsákmányolók és vállalkozók a szó másik értelmében. Városlakó, a termelésben hivatalnoki, beosztotti, kisegítői helyet elfoglaló emberek. Mindegy, hogy igazi segédmunkások vagy éppen alkalmazott matematikusok, mindegy, hogy korrektorok vagy szerkesztők. Százezrek életformáját élik, ezt ismerik, amit pedig írnak, az természetesen a polgári regény egy válfaja. Ezért szükségszerű, hogy a polgári regény lényeges kérdései éppen most, a témaközpontú irodalomirányítást követő szakaszban merültek fel nálunk, nagyobb erővel, mint valaha. A társadalom most küszködik, kissé eltérő körülmények között, azokkal a jelenségekkel, amelyek a századforduló táján másutt regénytechnikai kérdésekben is megfogalmazódtak. A saját életéből merítő, azt ábrázoló, vagy csak eldaráló író még
akkor is tipikus életről számol be, ha történetesen nem ez a szándéka. Hogy a paradoxont megfordítsam: a tipikus életet is privátnak minősíthetjük, vagyis a tipikus életről is elmondhatjuk, hogy súlytalan és érdektelen.
Nem az a kérdés tehát, hogy ez a regényfajta jogosult-e, és az író felstilizált személyisége elfoglalhatja-e a helyét az irodalomban. A válasz mindenképpen igenlő. A művészi kérdés úgy hangzik: képes-e az író a sajátjától eltérő alkatú, gondolkodású, élethelyzetű alakokat ábrázolni, ismeri-e őket, egyáltalán képes-e alakokat teremteni. Itt a válasz egyértelműen negatív. Ahhoz mélyebbre kellene ásni a felszínnél. Ahhoz valódi emberismeretre kellene szert tenni. Ahhoz idő kell. És itt üt vissza, hogy manapság a regényíró nem negyvenéves korban kezdődik, hanem húszéves korban, és hogy az író nem élhet meg az írásból. Fiatal regényíró művét nem közlik folytatásokban a lapok, és azzal sem áltathatja magát, hogy első vagy második regényéből házat vehet Leányfalun. Akár meg akar élni az írásból, akár a pénzkeresésből és alvásból ellopott időben dolgozik, csak rövid távon gondolkozhat: olyan témát és formát keres, amely gyorsan megírható. A kisregény már nem divat, nagyregényt csinál hát, de gyorsan megírhatót. Ehhez ötlet kell és néhány hónap.
A feltalálók és felfedezők műfaja nem azonos. A felfedező mániákusan kutatja a tényeket és óhatatlanul lassan dolgozik. Nem tudja, mi vár rá az úton. Előzetes koncepcióját többször gyökeresen meg kell változtatnia. Mérlegel, gondolkozik, ugyanazt többször átdolgozza. Ki engedheti ezt meg magának? Fiatal író a legritkább esetben. Feltalálónak kell hát mennie. A feltaláló ötletes szerkezetet hoz létre, amely tetszetős is, új is, és gyors munkát tesz lehetővé. És gyorsan eladja. Szabadalmaztatja. Nem baj, ha felszínes.
Csak a tényt rögzítem, a gyakorlatot, amely tehát nem egyértelműen rossz. A feltalálók révén végül is kezd beszivárogni a magyar prózába a formai problémákban való gondolkodás, a nyelvi szemlélet. A divat, a konjunktúra sokkal jobb a dekonjunktúránál, bármennyire átmeneti is, bármennyire kétségesek is az eredmények, és bármennyire érvényes is erre a fiatal irodalomra az átörökített és továbbfejlesztett klikkszellem nyomorító hatása. Hasznos dolog tehát a játék, jogosult is, de nem megy vérre. Nincs igazán nagy súlya. Életelmélet helyett játékelméletet kapunk. A mindent kimondani, mint program, létezik, de az olvasónak mégis az az érzése, hogy az írók manapság nem vérszerződést kötnek az ördöggel, hanem csak úgy leülnek vele egy snóblira.
Lényegesen többet közöl a mai próza a mai életről, mint a mai líra. Ennél is sokkal többet tudhatunk meg azokból a műfajokból, amelyeket nem sorolunk a szépirodalom körébe. És ha a szépirodalom alkalmatlan feladata betöltésére, mindig adódik más műfaj.
Ha bármelyik lap, folyóirat bármelyik számát vesszük a kezünkbe, bármelyik kiadó publikációs listáját tekintjük, szemet szúr, hogy a líra és a próza valamennyi válfaja együttvéve sem közelíti meg a kritika, az esszé, a memoár, a szociológiai felmérés, a történelmi tárgyú eszmefuttatás és hasonlók mennyiségét, tehát azt, amit a legkülönbözőbb nevekkel illetünk: tényirodalom, valóságfeltáró irodalom, másodlagos irodalom, dokumentumirodalom stb.
Ami a regényben problematikus, az ennek a harmadik műfajnak a sajátja: a szerző gondolkozhat szubjektíven, nem kell érzelmi hatást elérnie, nem kell érzékileg ábrázolnia, nem kötik esztétikai hiedelmek, tabuk. Aminek ma valódi sikere és hatása van, amiből akkora botrány lehet, mint a hatvanas években egy-egy versből, az bizonyosan ebbe a meghatározhatatlan műfajba tartozik. A lapokban és a folyóiratokban nem a szépirodalmi anyagot olvasom el először, a polémiát és a kritikákat nézem át akkor is, ha nem olvastam előzőleg, amiről a polémia folyik, vagy amit a kritikus bírál.
Saját gyakorlatomból tudom: verset visszaadnak, novellát közölnek, regényt várnak, esszéért, kritikáért, tanulmányért könyörögnek.
Ha elképzelem, hogy valakit akár csak tíz év múlva valamiért érdekelni fog a mai élet, biztosnak kell tartanom, hogy nem verset, novellát és regényt vesz majd a kezébe, hanem például a színikritikákat, a képzőművészeti vitákat, az igazi tényirodalmat már nem is említve.
Magamról tudom, hogy sokkal könnyebben írok esszét, tanulmányt, vitairatot, sőt még irodalomtörténeti dolgozatot is, mint szépirodalmat. Sokáig azt hittem, ennek tehetségem fogyatékossága az oka. Most inkább arra hajlok, hogy a korszak ilyen. Racionális, és igen kevéssé művészi. Ideologikus, nem pedig érzéki.
Mégis jobban vonzódom a szépirodalomhoz, korábbi műfaj-hierarchia működik bennem, s valójában lenézem a klasszikusan szépirodalmon kívülinek tekinthető műfajokat.
Biztosan van ebben valami jogos. A műalkotás kiválthatja a katarzist, az elvont gondolkodásban azonban az ember csak az agyával tud gyönyörködni, nem pedig teljes valójával, a zsigereit is beleértve. Szűkebb a befogadás területe, nem mozdul meg a befogadó egész embersége. Elméletileg továbbra is a szépirodalomra szavazok.
A gyakorlatot azonban tudomásul kell vennem, és úgy is fogalmazhatok: a lírában és a prózában ma álszépirodalmi tevékenység folyik, igazából esszéket, tanulmányokat adnak el szépirodalomnak álcázva. Szempont kérdése csak, esszéisztikus regény helyett mondhatunk regényesített esszét is. Hasonló a helyzet az irodalomban, mint a filmgyártásban. Nem a játékfilmekből, hanem a Balázs Béla Stúdió dokumentumfilmjeiből ismerhettük meg a hetvenes évek legelején a mai magyar valóságot. Nem a szépírók mondták el a lényegeset, hanem a tanulmányírók.
Más kérdés, hogy a fiatal kritikusok kampányszerű, tömeges alkalmazása a kritikát a lírához hasonlóan azóta sikeresen devalválta. A műveltség, a követelményrendszer zuhanása, a természetesen – és talán mesterségesen is – erősödő nemzedéki gondolkodásmód gettója (aminek paradox módon a fiatal irodalom egyáltalán a létét köszönheti) részben erkölcsileg züllesztette le a kritikát, és kialakította az ismét igen merev érdekszövetségeket, részben arra kényszerítene a jelentős, idősebb kritikusokat, hogy a lírikusokhoz hasonlóan elmeneküljenek a pályáról. A színvonalas napi kritika teljesen megszűnt.
Általában úgy állítják be, mintha az egyes alkotó személyes elhatározásától függne, milyen műfajt és milyen hagyományt választ magának, amelyet aztán – ha polemikus éllel is – folytatni kíván. Általában létesítenek az egész magyar irodalomra vonatkoztatva valamilyen folytatólagos vonalat a Halotti Beszéd-től a legifjabb prózaírókig, és vagy azt bizonyítják, hogy az ifjak hál’ istennek beilleszthetők ebbe a vonalba, vagy azon keseregnek, hogy nem illeszthetők be. (Nemzeti vagy nemzetietlen, hazafias vagy nem hazafias, haladó vagy nem haladó, optimista vagy pesszimista, nacionalista vagy kozmopolita stb.) Holott bizony a fiatalok nem maguk választják meg élet- és tevékenységi feltételeiket. Nevetséges dolog hagyományőrzést számon kérni teljesen eltérő helyzetben. Nem is feltétlenül az eltérő társadalmi helyzet a döntő, elegendő az irodalmi közeg apróbb változása is. Adytól hetente rendeltek verset, tanulmányt, neki határidőre szállítania kellett. Ma beérkezett költőtől sem kérnek ilyet, legföljebb esetenként. Hogy legyen vátesz valaki, akitől legföljebb rendszeres tévékritikát kérnek?
Megváltozott az írók társadalmi megbecsülése, és ezt a fiatalok természetesen erősebben érzik a bőrükön. Az egyik szerkesztőségben például még a hetvenes évek közepén is magától értetődő természetességgel stilizálták át a fiatal írók mondatait az arra hivatott, magukat csalhatatlan nyelv- és stílusérzékkel megáldott orákulumnak tekintő szerkesztők, és erről az alkotók csak a levonatban, sőt csak a megjelenés után értesültek. Félreértés ne essék, nem a húzásokról, átfogalmazásokról van szó ezúttal, csak az átstilizálásról.
Az igazi baj mégsem az, amit ennyi oldalon át fejtegetettem. Nagyobb baj, hogy bármennyire mozgékonynak bizonyultak is a műfaji keretek, nem alakult ki az új, populáris, nagy, reprezentatív műfaj. Maradtak a régen kanonizált műfajok, holott nagyon is érezhető, hogy az e műfajokat valaha éltető társadalmi igény megváltozott, vagy éppen ki is merült. Amíg egy műfaj valóban életképes, addig nincsenek műfaji szabályai, addig az esztétika nemigen vesz róla tudomást. A műfaj együtt nő fel témájával, közönségével, alkotójával. Csak amikor már túljut a csúcsponton, akkor jönnek az esztéták és állapítják meg kötelező érvénnyel a szabályokat.
Ma valamennyi szépirodalmi műfajnak megvannak az esztétikai normái. Ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy végső soron egy esztétikai terror légkörének behódolva alkotok. A legnyíltabb, legújabb, legbecsületesebb esztétikai igényrendszer is közém és a közönség közé áll. Szinte előre megmondható, milyen típusú regényeket fognak írni a fiatal írók, ha elolvasunk egy-két tanulmányt a legjobb esztéták tollából. Talán nem tudatos a dolog, de azért biztosan benne van az, hogy a műről esztéták és kritikusok fognak írni, a hivatásos olvasók, azok csapnak neki reklámot. A siker a szakemberektől függ, és nem azoktól, akik megveszik a könyvet.
A hatvanas évek végén voltak jelek, mintha új műfajok születnének világszerte, így nálunk is. Felcsillant a lehetőség a beatben, a musicalben, az amatőrszínházakban, egyesek még a televízióba is belelátták a jövőt. Aztán mindebből nem lett semmi egy-két hanglemezen kívül. Jött a neokonzervativizmus korszaka az egész világon.
Úgy kell látnom, hogy csak az igazi dilettánsok segítenek majd egyszer, természetesen elkésve fölfedeztetve. Akik nem vesznek tudomást tabukról, legyenek bár azok a legkulturáltabb esztétikai mércék is. Akik nem futnak be sem előbb, sem később. Akik nem tartoznak semmilyen nemzedékhez, csoporthoz. Akik valamiért érintetlenek maradnak mindattól, ami miatt mi azt írjuk, amit írunk, és olyanok lettünk, amilyenek vagyunk, fiatalnak elkönyvelve, kicsit megöregedve, hivatalosan is művésszé üttetvén, műfajtalanul.
Kőszegi Ábel: Töredék
Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája ez a nagyszerű kis kötet. Nagyszerű? Szép? Hiteles? Ezek a jelzők használhatatlanok erre a tárgyilagos, tömör, kattogóan kijelentő mondatokban írt krónikára. A rettenetes valóság, amelyet leír, még dokumentummá feldolgozott formájában sem értékelhető irodalmilag vagy erkölcsileg. Kőszegi Ábel könyve egyszerűen és megfellebbezhetetlenül igaz.
A szerző nem az utolsó, nagy Radnóti-versek születését kíséri nyomon, még csak a versek motívumait sem keresi elérzékenyülve a valóságos színtereken, sőt maga Radnóti sem főszereplője, hanem csak egyik, időnként felbukkanó alakja a könyvnek, amely 1944. május végétől szinte órányi pontossággal számol be a Budapestről Borba kerülő, majd Borból visszainduló munkaszolgálatosok, tisztek, keretlegények életkörülményeiről, megpróbáltatásairól, reményeiről és pusztulásáról. A foglyok között terjedő rémhíreket ugyanolyan gondosan ismerteti, mint azt, hogy a magyar munkaszolgálatosok munkájáért cserébe ígért havi száz tonna rézkoncentrátumnak csak töredékét szállították a németek. A Szerb Érchegység időjárási viszonyairól éppúgy értesülünk, mint a Lager Heidenau tisztjeinek jelleméről, a tábor pontos napirendjéről vagy akár a keretlegények megvesztegethetőségéről.
Az alig nyolcvan oldal mindegyike olyan tényeket tartalmaz, amelyeket nem lehet kitalálni vagy kikövetkeztetni, melyeket ilyen hétköznapian és ilyen fantasztikusan csak a valóság tud produkálni. A tények tárgyilagos bemutatása azonban nem magyarázza a könyv döbbenetes erejét. Az is megrázó, hogy Radnóti használaton kívül helyezett téglaszárító pajtában körmöli verseit, vagy hogy az SS-legények feküdni parancsolják a rabokat, és találomra lövik őket tarkón. A könyvnek azonban az az igazán nagy tanulsága, hogy emberséges cselekvésre minden körülmények között van lehetőség. Marányi alezredes, a bori főparancsnok „rosszabb e korszak sablonfiguráinál is”, beosztottjai közül azonban a Lager Heidenau parancsnoka „a keretlegényeket nem engedi megvadítani”, Nagy főhadnagy kivégzendő rabokat enged futni, az egyik őrmester illegális postaszolgálatot vállal – hogy Radnótinak és társainak bori irodalomóráit ne is említsük. Az embertelenséget a maga valójában éppen ezek a kivételek minősítik, egyúttal pedig lehetővé teszik, hogy a gyilkosokat felelősségre lehessen vonni. A könyv minden sorának az a meggyőződés ad súlyt, hogy az emberek még a leglehetetlenebb körülmények között is maguk alakítják sorsukat, és nincs olyan bűn, amelyet menthetne a „parancsra tettem”
ideológiája.
„Radnótit és huszonegy társát néhány magyar katona ölte meg – írja a szerző utószavában. – A katonáknak estére Magyaróváron kellett jelentkezniük az alakulatuknál, ha nem akarták, hogy szökevénynek tekintsék őket. Hát gyilkoltak. Mert leegyszerűsítené a kérdést az, aki csak Szálasival vagy a Marányi-féle gazemberekkel kísérelné megmagyarázni az eseményeket.”
Az Új Írás-ban közölt első szöveg tényanyagában gazdagodott, s e hiteles krónikát ez a szemlélet teszi figyelemre méltóvá. A kötet címe megtévesztő. A feldolgozott anyag valóban töredéke a háborúnak, ez az anyag azonban a maga teljességében, az egész háborút jellemzően bontakozik ki a szerény terjedelmű könyvben.
Non habent sua fata
Kertész Imre. Sorstalanság című regénye látszólag olyan, mintha lágerregény lenne: mintha a lágerről szólna, és mintha regény lenne valóban, mármint olyan, amilyet megszoktunk, amelynek van eleje, vége, közepe, és van valami íve, sztorija, hogy úgy mondjuk, hősökkel. Valóban megtévesztő a szerkezete első pillantásra: egy pesti zsidófiú apját elviszik munkaszolgálatba, aztán magát a fiút is lefogják és egy transzporttal Auschwitzba invitálják, ahonnét Buchenwaldot megjárva egy Zeitz nevű helység melletti lágerba jut, majd visszakerül Buchenwald kórházába, ahol is életben marad és hazatér Pestre. Fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a lágeréletbe, ahogyan általában megszoktuk a túlélők emlékiratai és regényei alapján, mégis, a regény első mondataitól kezdve valami mást kapunk, többet, mint szokványos regénytől, akár lágerregénytől is várhatnánk, valami lényegit, egzisztenciálisat: létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja, és amilyen még nem volt sem (láger) regényben, sem filozófiai rendszerben. Ez a robhantás azonban irodalmi módszerekkel történik. Regény tehát a Sorstalanság, csak éppen nem olyan.
Az alig háromszáz karcsú oldalnyi regény szövegének minősége tűnik szembe azonnal. Ennyire megformált, sajátos, kikalapált stílust nemigen olvasunk magyarul az utóbbi évtizedekben. A lényeg nem a stílus sajátossága, eredetisége, hanem funkcionalitása, és a regényen végighúzódó, természetesen csalafinta homogenitása. A szöveg kissé körülményes, túlpontosító, a mondatok ritmusa időnként megtörik, szinte gondolkodás folyik előttünk, ám valamely, eleinte nem könnyen meghatározható, magasabb szempont köré szervezve, visszatérő mondatkunkorokkal a gondolati egységek végén. A regény kezdete azonnal ebbe a hangulatba dobja az olvasót:
„Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben »családi okokra« hivatkozva kérelmezi felmentésem. Kérdezte: »Mi volna az a családi ok?« Mondtam neki: »Apámat behívták munkaszolgálatra«; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.”
A fiú szülei elváltak, ő apjával és mostohaanyjával él, de bizonyos napokon anyjával kell lennie; a fenti alkalomból anyja „azt mondta, reméli, hogy ezen, a számunkra oly szomorú napon az én »megfelelő viselkedésemre« is számíthat. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, s nem is mondtam semmit. De talán félremagyarázta a hallgatásomat, mert mindjárt olyasféleképpen folytatta, hogy nem az érzékenységemet akarta érinteni ezzel az intelmével, ami – tudja – úgyis fölösleges. Mert hiszen nem kétli, hogy tizenötödik esztendőmben járó, nagy fiú létemre magamtól is képes vagyok felfogni a bennünket ért csapás súlyosságát, így fogalmazta. Bólintottam. Láttam, be is éri ennyivel. Egy mozdulatot is megindított énfelém a kezével, s már-már attól féltem, meg akarna ölelni. De aztán mégse tette, hanem csak mélyen felsóhajtott, hosszú, reszketeg lélegzettel. Észrevettem, a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt. Aztán elmehettem.”
Az apa átadja kereskedését a faji tekintetben feddhetetlen alkalmazottnak, aki „… hosszan, elborult arccal rázogatta apám kezét. Mindamellett úgy vélte, hogy »ilyen percben nincs helye a sok beszédnek«, s ezért egyetlen búcsúszót kíván csak apámnak mondani: »a mielőbbi viszontlátásra, főnök úr«. Apám egy kis, ferde mosollyal felelte néki: »Reméljük, úgy lesz, Sütő úr«. Ugyanakkor mostohaanyám kinyitotta a táskáját, egy zsebkendőt emelt ki onnan, s egyenesen a szeméhez vitte. Torkából különös hangok bugyogtak. Csönd lett, s nagyon kínos volt a helyzet, mivel olyan érzésem támadt, hogy nekem is tennem kéne valamit. De hirtelenül jött az esemény, nem jutott semmi okos az eszembe. Láttam, Sütő urat is feszélyezi a dolog: »De nagyságos asszonyom – így szólt –, nem szabad. Komolyan nem.« – Kissé ijedtnek látszott. Lehajolt, szinte ráejtette száját mostohaanyám kezére, hogy elvégezze rajta a szokásos kézcsókját…”
A tragikusnak mondott eseményt a valamiért érzelemtelen fiú szemszögéből látjuk, s a cselekedetek ilyen mértékű felbontása óhatatlanul nevetségessé teszi az alakok viselkedését. A fiú érzéketlensége magyarázható azzal, hogy elvált szülők gyermeke, mégis, megfigyelőképessége mélyebben gonosz pártatlanságról tanúskodik. Leküldik a sportüzletbe hátizsákot vásárolni apjának. „Legújabban még saját gyártású sárga csillag is kapható náluk, mert hát sárga kelmében most persze nagy a hiány. (Ami nekünk kellett, arról mostohaanyám még idején gondoskodott.) Ha jól látom, az a találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve a szövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szára sincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyik otthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik maguknak is a saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyan volt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanak hozzá a vásárlóknak…”
A megbélyegzetteket érő gúny a másik oldalt sem kerüli el, minthogy a fiút a pékhez is elküldik a kenyérjeggyel. „Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudott dolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött oda pár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy így nem marad neki több fölöslege a fejadagokból. És valahogyan, a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából, abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatmenete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: akkor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapja őket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy eszme igazsága kormányozza a cselekvését; ami már viszont – beláttam – egészen másvalami lehet, persze…”
Ez a „beláttam” és ez a „persze”, a mondatvégeken gyakori „természetesen” társaságában a könyv első pár kulcsszava. A fiú előtt lépésről lépésre egy létforma tárul fel, s a fiú, akit családidegen helyzete erre a tárgyilagosságra képesít, egy-egy újabb tényt regisztrálva, átgondolva a dolgot, bólint: persze, hiszen ez így ésszerű.
Az ésszerű tettek azonban e különös, érzelemszegény stílusban nevetségesen, kisszerűen azok. A helyzet sejthető súlyához képest a kijelölt áldozatok ideológiája elképesztően időszerűtlen, s alapja az a hit, hogy a dolgok valamiképpen vannak, a papíroknak értékük van, az egyén magatartása, az államrezón által diktált előírások betartása nyom valamit a latban. A fiú igazolványt kap, amellyel Csepelen dolgozhat (természetesen a tanulás helyett), ennek pedig mostohaanyja örül. „Addig ugyanis, valahányszor csak valami útra keltem, mindig igen aggodalmaskodott, miképpen igazolnám magam, ha netán úgy hozná a szükség. Most viszont már nincs miért nyugtalankodnia, hisz az igazolvány tanúsítja rólam, hogy nem a magam kedvére élek, hanem hadiszükségű hasznot hajtok a gyáriparban, s ez már egész másfajta elbírálás alá esik, természetesen.” Az egyik rokon pedig „intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem »a zsidók egész közösségét« is képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze igaza lehet.”
Finoman elrejtett fokozás után jutunk el a regény első látomásáig. Egy csendőr leszedi a fiút a buszról, mint más fiúkat is korábban, s az egyetlen szem csendőr egymaga minden erőszak nélkül egész napon át több tucat embert tart fogva egy vámházban, s majd szintén egyedül e jókorára dagadt csoportot a többi hasonló csoporttal együtt egy kaszárnyába hajtja, ahonnét majd ugyanilyen magától értetődő természetességgel, különösebb atrocitások alkalmazásának kényszere nélkül szépen bevagonírozzák őket és némi megkopasztási kísérletek után elindítják Auschwitz felé. Főhősünk, aki egyes szám első személyben adja elő a történteket, megléphetne ugyan, mint a sok száz ember közül egy alkalommal ketten-hárman, mégsem teszi. „Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”
A fiú iróniája ezúttal öniróniába vált át, s az önirónia – a stílus egységének megbontása nélkül – a korábbi gúnytól eltérő szempontot hoz a látszólag lineáris, az időrendet látszólag szigorúan betartó történetbe: a főhős egyszerre naivvá válik, ám naivitását ő maga leplezi le egyes szám első személyben. Az idővel tehát, úgy látszik, kissé csínján kell bánnunk ebben a történetben, márcsak azért is, mert a többnyire múlt idejű igehasználat a regényben mindvégig jelenidejűnek hat, jelenné azonban mégsem válik. Az elbeszélő, aki nem az író nevét viseli a könyvben, mégiscsak a múltat meséli, noha igen közel hozva hozzánk, s mihelyt a korábban másokra hitelesített gúny őt magát is eléri, vagyis mihelyt a fiú is úgy, oly megalapozatlanul reménykedik abban, hogy amit mondanak neki, az igaz, belopódzik a regénybe egy másik idő, valami abszolútum, amelynek a mibenlétével még nem lehetünk tisztában, de minden mondat a meglétét igazolja. Különösen így van ez az első auschwitzi nap leírásakor. A fiú már-már túlzottan naiv, a csíkos ruhájúakat fegyencnek gondolja, akik valódi gonosztevők; meglepődik, hogy egy egyszerű trükkel sok-sok ezer embert ellenállás
nélkül meg lehet fosztani a ruhájától, és értékeitől; elcsodálkozik, amiért őket is, akik dolgozni mentek a Reich szíves késztetésére, szintén lenyírják és fegyencruhába öltöztetik – hogy a nap végére azért lassan végre már a bőrgyári kéménynek gondolt alkalmatosságok valódi rendeltetésével is tisztába jöhessen. Már-már túlzottan naiv, már-már hihetetlenül az, csakhogy a történet rekonstrukció, s az egyes szám első személy, most derül ki, nemcsak arra alkalmas, hogy a történet elmondását személyesebbé tegye, hanem arra is, hogy egy, éppenséggel a lágerban meglelt szemlélet felől, indulatosan, önkínzó gúnnyal is akár, minden emlékképben magát a szemléletet jelenítse meg.
Látszólag fejlődésregény a Sorstalanság – valójában egy már megkövesült szemlélet önreflexiója. (A főhőst Köves Györgynek hívják – Kewitschjerd-nek, mint egy ízben a névsorba jegyzik, bár amúgy inkább csak száma van –: árulkodó név.) S bár a stílus valóban változatlan marad, fokozatosan, magához a szemlélethez közeledvén, eltűnik a regényből az irónia. Ahogyan a főhős a lágerlét egyre valódibb, egyre halálközelibb bugyraiba érkezik, úgy válik a szöveg – s ez ennek a szemléletnek talán az egyik legnagyobb újdonsága – költőibbé és líraibbá. Az akasztófahumor természetesen továbbra sem hiányzik, ám az inkább testi, mint lelki szenvedés fokozódván, az éhség és a betegség egyre kizárólagosabbá válván, a főhős halálra tompultával, amikor már valóban csak a gáz marad hátra, megtörténik a csoda, vagy csodasorozat inkább: akadnak emberek – orvosok, ápolók, más nemzetiségűek ráadásul, hogy a csoda még hihetetlenebb legyen –, akik minden érdek nélkül segítik. S a fiú, aki nemcsak a táborokban, de előzőleg, az aránylag békés, „normális” életben sem találkozott szolidaritással soha, Buchenwaldban ámuldozva tapasztalja
létezését.
A folyamat, amit a főhős bejár, pszichológiailag tökéletesen motivált, mégis egészen eredeti. Átgondolván az őt és társait ért újabb és újabb megpróbáltatásokat, mindig újra és újra be kell látnia, hogy mindez más, magasabb szempontból tökéletesen ésszerű és célszerű, és noha a játék az ő bőrére megy, soha nem talál érvet, amelyet e nagy, békés és háborús világot egyaránt szépen, zökkenésmentesen irányító rendszer, a fasizmus ellen szegezhetne. Saját érvei sem mások eleinte: szinte nehezményezi, amiért a fasizmus az embert veréssel kényszeríti arra, amit hiúságból sokkal rendesebben megcsinálna, a fasizmus nagyobb hasznára. S amikor már győzött ez a tökéletes, a gyilkosok és áldozatok szép együttműködésére épülő, jól kitalált rendszer, tapasztalja meg a főhős azt, amit e gondolatkörben valóban csak irracionalitásként lehet megélni. Nem mintha ez az ésszerűtlen: tehát indokolhatatlan, csodaszerű, váratlan segítség igazán erős, hogy úgy mondjuk konstruktív lenne, mégis, maga a létezése mond ellene gyökeresen a lágerlét törvényeinek. Hogy egy más barakkban szolgáló cseh ápoló neki, a magyar betegnek is ad csak úgy élelmet még
akkor is, amikor egy cseh fiút is hoznak, s a főhős teljes joggal várja, hogy kedvezményében ezentúl csak az új fiú fog részesülni, az valóban olyan képtelenség, amilyen csak egy lágerben fordulhat elő. Az ápoló netán istenre utaló nevén megütközve – Bohus – visszamenőleg pedig itt tűnik fel, hogy a regénynek nevetséges figurái vannak ugyan, de gyűlöletes egy sem.
Nem lágerregény tehát, hanem létfilozófia; minden eleme ennek a csodának az érzékeltetésére szolgál. A csodát azonban nem lehet magyarázni: körül kellett – és kell a regényben később is – fonni mindazzal, ami nem csoda, hanem az ésszerűen gondolkodó ember elképesztő hülyesége, gondolatainak alapvető gyávasága.
A tábor felszabadulása után a főhős visszatér Pestre, ahol semmi sem változott ahhoz az állapothoz képest, amelyből őt oly előzékenyen vitték a remélhető halálba, a hatos villamos is ugyanott jár, Sütő úr elvette a mostohát, persze, és az emberek semmivel sem lettek okosabbak – a lágert jártak sem. A főhős változott meg: itt már tételesen is kifejtheti azt a szemléletet, amely a regény elején a stílus iróniájában bujkált. Logikus következmény, noha első olvasásra didaktikusnak hat. Megfogalmazhatja a kötet másik két alapszavát: az „unalom” és az „idő” a valódi kérdés, a lágerek unalma, s a mindenkori élet napokra, átvészelendő napokra bontott ideje. És az a kérdés, ami a regényt a már ismert kérdéshez is kapcsolja, amelynek variációihoz legalább századunkban muszáj eljutni:
„… ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont (…) szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy (…) akkor mi magunk vagyunk a sors…”
A létélmény tehát, amelyre a regény címe utal, korántsem egyértelmű. A „sorstalanság” jelenti egyfelől ama meggyőződést, hogy ha volt sorsuk az embereknek valaha (ez korántsem biztos, de esetleg feltehető), akkor ma nincs: külső erők rángatják halálra ítélt bábként. Másfelől még sincs végzet az ókori értelemben, s nem is lehetséges, mihelyt az isteneket – vagy az egy istent – önmagunkba helyezve szemléljük, nincs tehát kívülről megszabott sors egyáltalán, s abban, ami mindig időben zajló folyamatban történik, az összes szereplő bűnös, bármekkora is a botrány. S minthogy a botrány nem tör ki, aki nem élte át: nem hiszi, aki átélte: elfelejti, ez a botrány tart és tartani fog.
Aki átélte és még éppen nem felejtette el, mint a főhős, az jogosan érezhet honvágyat a láger után:
„Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos, vagy valami efféle legyek. Így is lesz bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a »borzalmakról« kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nekik legközelebb, ha majd kérdik.
Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”
A regény vége első olvasásra csapja csak fejbe a felületes olvasót – végül is úgy szoktunk olvasni, ahogyan arra a korábban e témáról szóló szövegek képesítettek. Újraolvasva a művet, világossá válik, hogy valaki a létélményéhez ragaszkodik az ehhez képest habkönnyű, de vészterhes látszatvilágban, ahol a csodának az alapdolgok leplezettsége folytán nincs sok helye, legalábbis nemigen vehető észre. S noha tudja – erről szól a regény befejezése –, hogy ez az élmény nem adható át, mert hiszen az olvasó csak azt értheti meg, amit maga is eleve tud, a csoda munkál benne is: megírja, bár semmi értelme.
A könyveknek is megvan a maguk sorsa – vagy sorstalansága. Kertész Imre regénye 1975-ben jelent meg alappéldányszámban, összesen ketten írtak róla, igaz, ők szépet, Ács Margit a Magyar Nemzet-ben és Eva Haldimann a Neue Zürcher Zeitung-ban. Azóta sem jelent meg újra, nem fordították le sehol. Ha nekem annak idején nem szól Hajnóczy, hogy feltétlenül olvassam el, kevesebb lennék egy alapművel - alapművekre, nemcsak gondolkodást, hanem személyiséget is formáló alapművekre pedig az embernek valahogy szüksége van. E témakörből Tadeusz Borowski van nekem ezen a magaslaton, s ahogy Kertész, úgy Borowski sem lágertörténetet írt, hanem a kor létfilozófiáját alkotta meg, egy másmilyet, persze, de éppen ennyire érvényeset.
Egyébként a Sorstalanság visszhangtalansága lényegében a sikere. Egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett beszélt volna. Nincs ez persze másként a nyugat-európai irodalmakban sem, érthető, hogy ott se kell senkinek. (Borowski se tartozik a kultúrköztudatba külföldön.)
De azért vannak csodák, még jóval enyhébb határszituációkban is. Az Ecserin a Sorstalanság-ért 150 forintot is adnak. Hetvenötben én még 14 forintért vettem.
A művész meg a műkacaj
Ennek a lemeznek nagy és megérdemelt sikere lesz.
Ezt a lemezt többszörösen sikerült elrontani.
Milyen jó, hogy ez a lemez megszületett.
Latinovits Zoltán mondja rajta az Utazás a koponyám körül meghúzott szövegét. Aligha valószínű, hogy a szerkesztő, Kaposy Miklós és a rendező, Marton Frigyes hattyúdalra számított annak idején, mindössze pár éve, amikor a produkciót felvették a Rádiókabaré számára. Eltűnődhetünk, milyen kár volna, ha az ötlet nem merül fel bennük. De ha eszükbe jut is, nem feltétlenül jön össze. És ha elkészül a felvétel, azóta könnyedén letörölhették volna a szalagtárban, volt erre már szép példa a televízióban, ahol Latinovits nagy alakításainak felvételeivel annak rendje és módja szerint elbántak.
A felvétel tehát megmaradt, és a dupla lemez első oldala kivételes remeklés. Csak Latinovits hangja hallható rajta. A regény bevezető, talán legmélyebb és legőszintébb részét olvassa, úgy, hogy attól a hites nyelvművelők kínos viszketegséget kaphatnak: minden szót hangsúlyoz. Nem ügyel a mondat- és szakaszhangsúlyokra. Szinte szótagolva, kisiskolásan silabizál. Ahogy azt Karinthy Frigyes őszinte, megrettent, csodálkozó szövege megkívánja. Valakinek, kényszerűségből, eszébe jut, hogy meg kell halnia. Rádöbben, azaz nem is, képtelen felfogni, de a látszatvilág, amelyben addig olyan természetesen éldegélt, mindenképpen összeomlik. A halálraítélt elképedve kezd gondolkozni arról, amit gondolatilag nem lehet követni. Most valóban minden szó fontos, hangsúlyos. A döbbenet másfajta kívülállást, iróniát hoz létre, mint a korábbi, természetesnek vélt állapotban. A viccelődés is panaszkodás. Kis, kérdő felkunkorodások a hanglejtésben. Félek leírni, pedig Latinovits nem restellte megcsinálni: siránkozás és önsajnálat. Az olvasásában, ahogyan a szövegben is, van valami jótékonyan, üdítően dilettáns. A halálfélelmet soha nem lehetett a kanonizált művészet keretein belül bevallani. A felnőtt csodálkozó, értetlen, védtelen kisgyerekké
gömbölyödik össze, és elképedve silabizál a tulajdon gondolataiban.
Mekkora mű és milyen csodálatos színészi alakítás, gondolja az ember, miközben megfordítja a lemezt. Aztán hallgatja tovább, és várja, hogy Latinovits hangján szólaljanak meg mások is, mint az első oldalon, gúnyosan idézőjelben, gonoszul. De nem ez történik; a szerkesztő és a rendező nem bízott meg ennyire a szövegben és a színész hangjában. Miért nem? Nem szokás. A produkciót fel kell dobni. Csak a jó szöveg és csak a nagy színész unalmas, gondolják. A második oldaltól kezdve tehát hangjátékosítják a felolvasást, jönnek más hangok is. Közöttük néhány kitűnő alakítás egyébként: Psota Irén, Greguss Zoltán, Ráday Imre. A többiek tisztességgel igyekeznek. És szaporodnak a tragikus közzenék. Jó hatásos, velőt borzoló zene, rendüljön meg az a hallgató. És jön a műnevetés.
Nem tudom eldönteni, vajon a Rádiókabaré meghívott közönsége kacarászik-e rosszkor, vagy a nevetőszalagot utólag keverték be, a művész és a közönség kapcsolatát reprezentálandó, a technika mai állásánál ez voltaképpen mindegy. A közönség rosszkor nevet. Következetesen. Egyetlen nyikkanás sem hallatszik a legmélyebb, valóban velőt rázó poénok után, legyen a poén Karinthyé, vagy Latinovits értelmezésének eredménye. De amikor igazán nincs min nevetni, kuncogni, hahotázni, tehát a legtriviálisabb, mintegy átkötő részeknél (minden nagy mű óhatatlanul tele van ilyenekkel), ott bizony bejön a közönség kuncogása, hahotája, kacarászása. Nem tudok másra gondolni: a hetvenes évek közönsége rosszkor nevetett. És ha nem voltak jelen a felvételnél teljes valójukban, jelen volt helyettük a szerkesztő és a rendező – nyilván indokolt – beidegzése, hogy mitől is szoktak nevetni a kabaréban akkor, valaha, a hetvenes évek közepén.
Latinovits nagyon jó mindannyiszor, ahányszor módja van rá. Az is nagy művészre vall, hogy amikor – a rossz húzás következtében – gyöngébb, ma már érzelmesnek ható szöveget kell elmondania, ott nem tud mihez kezdeni, egyszerűen kiesik a hangulatból. Őszinte ember volt, nem mindent feldobni képes szakember. A második lemez második oldala, a mű befejezése bizony erőtlenre sikeredett. Ezen az oldalon a közönség már nem egyszerűen rosszkor nevet. A közönség annyira idegesítő, hogy nem lehet igazán a szövegre figyelni.
Nagyon jó tehát, hogy ez a lemez elkészült (és, a felirat tanúsága szerint, tilos sokszorosítani, milyen jót röhögne rajta Karinthy, írna egy krokit belőle). Karinthyt szereti és érti az a közönség, amely nem került rá a felvételre, vagyis jókor nevet; hallani lehet Latinovitsot újra.
Arra is nagyon jó, hogy alig pár év távlatából mint történelem előtti korra tekinthessünk vissza a hangfelvétel idejére. Ha pár éve a rádióban hallom, nem tűnik fel, sőt természetesnek fogadom el mindazt, amit az előzőkben kifogásolhattam. A napi termelés az időből kiragadva, lemezzé formálva, más dimenziót kap.
Ha művészlemezt készítenek, az örökkévalóságra kacsintva, nem volna most hallható, milyen is volt a tömeges méretekben, iparilag gyártott, alkalmazott művészet a hetvenes évek közepén. Nem volna kordokumentum. Így azonban ráébredhetünk: hiszen Latinovitsnak, ennek a kivételesen nagy embernek ilyen elhamarkodottan meghúzott szövegek és ilyen rosszkor jövő nevetések korában kellett, még meg is alkudva, megkísérelnie a lehetetlent.
Ez a műnevetés nem is olyan rossz, ha meggondolom. Ezeket a személytelen hangokat ismerjük valahonnan, honnan is? Például Karinthy ír róluk, éppen az Utazás-ban. Akkor is rosszkor nevetett a hivatásos közönség. Megnyugtató a harmincas és a hetvenes évek ily közelisége, ez szavatolja, hogy a harmincas években született mű ma is hatást gyakorolhasson ránk.
Nem mondom, az Utazás aktualitása némely szempontból megkopott, és ezen eltűnődhetünk a pompás lemezborítóra nyomott egykori dokumentumok, újságcikkek, jelenetek, szenzációk alapján. Ha Karinthy ma kapna agydaganatot, nemigen táviratoznának neki rajongói a svédországi műtőbe, ahová talán ki se tudna jutni. Ki finanszírozná az útját? Legföljebb a temetésén jönnének össze a többiek, a hivatásos közönség válogatott képviselői, akiknek jár a kordonátlépő, ők hallgatnák a már évekkel korábban megírt nekrológot, melynek szerzője nem feltétlenül olyasfajta finom tollú költő lenne, ahogy azt Karinthy megálmodta magának.
Mindenesetre a közönség, a hivatásos, a temetésén is mindig rosszkor nevetne. Ez nemigen változott. És amíg ez nem változik, addig hallgassuk ugyanezt a lemezt, és játsszuk le, mint mások is, újra meg újra.
|