Szentendre kritikus-tüköre

Kirobbanó siker volt tavaly és tavalyelőtt a Szentendrei Teátrum friss és újszerű produkciója, a Comico-Tragoedia, illetve a Pikko Hertzeg és Jutka Perzsi. A siker nem volt véletlen, a Szentendrei Teátrum új színt hozott nemcsak a nyári szabadtéri játékok programjába, de az egész évadot is megemelte. A középkori játékok ironikus újraértelmezéséhez ideális környezetnek bizonyult a városka főtere, a nézőt felszabadult mókázás fogadta, és a közönség szívesen vette az egyébként folytonosan kiveszőfélben levő humort és játékosságot. Ezt a sikert igyekeztek folytatni a Teátrum művészei idén is, a hagyomány, az egyszer már telibe talált stílus birtokában. Ugyanazt azonban nehéz azonos sikerrel folytatni, és ha általában nem szükséges is gyökeresen változtatni a már hasznosan alkalmazott fogásokon, jelen esetben a Teátrumot éltető alapkoncepción, mindenesetre tovább kell kísérletezni, nehogy a Teátrum kezdeti bája megkövüljön.

Az idei programban Giovanni Paisiello úr operája, a Botcsinálta bölcsek az első szám, azon az alapon, hogy a XVIII. század végén ez volt az első hazánkban bemutatott opera. A mű valóban kedves, zenéje érett, kellőképpen változatos és szellemes a XVIII. századi fülek számára, fabulája pedig éppolyan mesterkéletlenül vidám és sablonos, mint a commedia dell’arte által ihletett minden vígjátéké, beleértve Moličre úr darabjainak jó részét. Hogy azonban szabadtérre való-e, különösen pedig éppen Szentendrére, az kétséges. (Akárcsak az, hogy zenéje elég fülbemászó-e, amikor a nézősereg az időjárás rögtönzése folytán kucsmát kénytelen a fülére húzni, mint a július 3-i előadáson, amelynek értékéből a mostoha körülmények sokat levontak.) Ha lenne az Operaháznak stúdiója, leginkább ott volna érdemes előadni. Oberfrank Géza Ruszt József társaságában kissé nagyobb szabásúra rendezte a művet, mint feltétlenül szükséges lett volna, a darab elején és egyes jelenetekben túl sokan őgyelegnek a főszereplők körül, és igazán nem ártott volna a szórakozásnak, ha a majd kétórás operát egy felvonásba tömörítik. Így azonban a mese, amelynek naivitása önmagában nem eléggé szórakoztató, lassan gördül előre, a szereplők kénytelenek ismételni magukat, s bár szemmel láthatólag valamennyien szeretnek komédiázni, és jól is csinálják, végül is kevesebbet kapunk, mint előzetesen vártuk. Várhelyi Endre felfuvalkodott atyaként bevált és színvonalas eszközeiből gazdálkodik, Dunszt Mária, a jégkeblű nővér, kedvesen és igen sok energiával, de nem túl találékonyan használja ki a szerep által felkínált ismétlődő ziccereket, a titkos jegyesek pedig többé-kevésbé mókásan epekednek. Közülük Miller Lajosnak jutott a hálásabb feladat, több alakban jelenhet meg nagy fortélyosan, főleg vén bölcsként ellenállhatatlan. Kalmár Magda kiváltképpen szabadtéren is szépen szárnyaló, tiszta hangjáért dicsérhető.

Vígoperáról lévén szó, a közönség vigadni óhajt, és inkább nevetni szeretne, semmint mosolyogni. Paisiello úr magyar szövegkönyvírója, a szellemes Békés István megtette, ami az adott keretek között elképzelhető.

Este tíz után kerül sor a második, szintén kétfelvonásos produkcióra, amely a múlt századi ismeretlen ponyvaíró, valamint Táncz Menyhért haló poraiban is fiatal szerzetes és Békés István alkotó együttműködése nyomán, a Biblia köldökzsinórjához és Vujicsics Tihamér korlátlan muzikalitásához kötődve, a keresztségben a Szüzesség acél-tüköre címet nyerte. A felsorolás talán nem érzékelteti kellően, hogy valóban apai-anyai be van dobva, és a darab, amelynek ennyi bábája volt, eléggé színvonalas. Eltekintve a főszereplő Józseftől, aki nagy és tiszta szüzességében szükségszerűen halványra sikeredett, a többi szereplőnek van valami karaktere, és ha drámai összeütközésre az epikusra formált anyag nem is ad lehetőséget, arra mégis elegendő, hogy jól megformált jelenetek sorát láthassuk. Békés István versei szellemesek, bár kevesebb csengés-bongás csak a javukra vált volna. A forrásokban nem szereplő Főszakács és Főpohárnok emberibb alak lett, mint a Bibliában már „jellemmel” felruházott szereplők. Ami pedig Józsefet illeti, még ő is kapott valami többletet – ez az előadásból különben egyáltalán nem derül ki –, mert például a kalmároktól azzal szabadul meg, hogy nem éppen naiv módon saját értékeit dicséri fel jövendő gazdája, Potifár előtt. Igényes megoldások ezek, éppen ezért kár, hogy József testvérei már a szövegkönyvben egybemosódnak, az előadásban ráadásul szűrös-gatyás népfikké válnak, elsikkasztva egy hálás lehetőséget. Hasonlóképpen elsikkad néhány jó jelenet a csengő-bongó rímek meghúzatlan áradatában, a lehetséges drámai csomópontok szétlazulnak, az előadás terjengőssé válik. Valamivel gondosabb munkával ezen könnyűszerrel segíthettek volna, sokkal inkább, mint Paisiello operája esetén, mert végeredményben eredeti, új műről van szó, a szerzőket nem kötötte kegyelet.

A történelmileg egymás korától alapos távolságban élő számos alkotó közös műve nem ötvöződött egységessé. Az előadásnak nincs egységes stílusa, illetve egy csomó stílus él benne egymás mellett és egymástól függetlenül. József testvérei a népszínművekből zordultak Szentendrére, a nagy létszámú statisztéria ellenben nagyoperai módon merevedik az egyiptomi képzőművészet ihlette mozdulattárba. Ez vonatkozik Ligeti Mária táncaira és Székely Piroska jelmezeire is. Mellesleg a Főpohárnok és a Főszakács népi ihletésű alakjaihoz a fenségesen megjelenő Fáraónak nem sok köze lehet, még akkor sem, ha fejdíszét demizsonból csinálták, mert ruházatának és mozgásának egyéb darabjait szokványos ötletmorzsákból vették, nem is nagyon ironizálva. A kalmárok kedves tevéjének feje és fara egyaránt vidáman bólogat és énekel, viszont az ötletes, takarékos díszlet arany és ezüst színben túlságosan tündököl. Kedves ötlet József gyors felemelkedésének szimbolizálására a nőttön növő napraforgó, ennek hatását azonban semlegesíti a csak látványosra tervezett ruháinak pompanövekedése.

Ettől a néhány következetlenségtől az előadás még nagyszerű, bájos, magával ragadó is lehetne, ha a darabnak legalább harmadát kihúznák, hogy az egész program ne éjfélkor, hanem esetleg már tizenegyekor véget érjen. Ilyen sokáig ugyanis lehetetlen figyelni. A zavart mégsem ez okozza, hanem inkább az, hogy a színészek nemigen tudják, mi az előadás vezéreszméje. Vagy ha tudják, ezt a tudásukat nem nagyon sugározzák át a nézőtérre. Az történik, hogy Józsefet eladják testvérei, aztán a kalmároktól megveszi Potifár, akinek van egy közismerten vehemens felesége, József azonban inkább börtönbe kerül, semmint hogy engedjen kívánságainak – hogy végül a Fáraónak jósolhasson, és csattanóként elvegye Potifárnét. Ez történik versben elbeszélve, sok zenével, olykor tánccal, másfél órán keresztül. Ami ebből a címre utalna, az a hófehér lepelbe öltöztetett József megveszekedett irtózása attól, hogy megbolygassák a szüzességét. Persze a Bibliában is körülbelül ennyi történik. Az előadás mindenesetre olykor felvillant mást is, például a szerencse forgandóságát, ez a már említett Főszakácsnak és Főpohárnoknak, vagy inkább Szabó Gyulának és Sztankay Istvánnak köszönhető, néha meg mintha a Mádi Szabó Gábor alakította börtönőr is okosakat mondana. Ezek a töredékek azonban nem futnak ki sehová, és nem vagyunk benne biztosak, naiv mesének fogjuk-e föl a látottakat, vagy inkább ügyesen hevenyészett operaparódiának.

A zavart talán leginkább a főszereplő okozza. Maros Gábor alakítja Józsefet, pontosabban nem alakít senkit, hanem hímnemű naivát játszik, ami vadonatúj kísérlet a magyar színháztörténetben. Szép ártatlanra van mázolva, hófehér leplében majd felröppen a deszkákról, és ezt csak azért nem teszi, mert lehúzza fiatal kora ellenére is tekintélyes tömeggel rendelkező alakja. Nem könnyű felfogni, honnét vette ez a fiatal színész azokat a sehol nem látható, senkitől meg nem tanulható, elvont és poros manírokat, amelyekkel újabb és újabb alakításait gazdagítja. Jelen esetben az átélést vagy a megmutatást vagy akár az iróniát nyugodt lélekkel arra a hihetetlen mutatványra redukálja, hogy még mozdulatlan arcán is állandóan valami oda nem illő grimasz sejlik.

Psota Irén stílusa az, amely értelmet ad a játéknak, és amely kifejezetten Szentendre főterére való. Úgy tud átélni, hogy megkérdőjelez, úgy tud közönséges lenni, hogy aranyos, úgy tud ripacskodni, hogy a ripacskodást is ironizálva igazi színészi teljesítményt nyújt. Stílusa egyszerre népi, kabarészerű, agresszív és költői. Potifárnéként talán még jobb, mint tavaly, bár ezt a stílust tavaly nem egyedül képviselte.

Sztankay István és Szabó Gyula – bár szövegük kissé lapos – bőven élhetnek a szituáció teremtette rögtönzési lehetőségekkel. Szabó Gyula kapta a legjobb rendezői ötletet, a leginkább Szentendrére való mozzanatot: kivégzésre kísérik, elmond egy szép búcsúrímcsokrot, aztán a KRESZ előírásainak megfelelően „áthaladni tilos” táblára esik a tekintete, lemondóan legyint, és hóhéra kíséretében az ellenkező oldalon távozik. A közlekedési tábla meg a zsemlék osztogatása a nézők között, ez az a Szentendre, amelynek levegője, atmoszférája, bája van.

Basilides Zoltánról tudjuk, hogy szeret és tud bohóckodni. Idén nincs egetverő szerencséje Potifárral, de vicsorgásai változatlanul „bejönnek”.

A gondosan kidolgozott, nagy statisztériát mozgató rendezés (Sík Ferenc munkája) a szellemes megoldások mellett gyakran aprólékossá válik és beleragad a látványosság igézetébe. A mindig invenciózus Vujicsics Tihamér ezúttal nem sok újat ad. Most is remekül zenél, a stílusokat úgy váltogatja, mint más az ingét, és mint általában, ezeket az ingeket most se veszi magára. Sokat azonban nem törhette a fejét a zene összeállításán, úgy tűnik, egyetlen olyan régi magyar dallamot se hallottunk, amit korábbról ne ismertünk volna. Kevésbé közismert régi dalaink között szép számmal akadnak feltámasztásra érdemesek, kár, hogy az idei lehetőséget Vujicsics elszalasztotta. A fiatalokból álló zenekar egyébként kedvesen muzsikál, és egyáltalán nem zavar, hogy a zenekar és az énekesek időnként elsiklanak egymás mellett.

Tulajdonképpen az idei műsor is jó, végeredményben szórakozunk, és csak az a magas mérce zavar, amit maga a Teátrum állított önmaga elé. Valószínűtlennek látszik, hogy kifáradna a Szentendrei Teátrum, illetve szülőatyja és művészeti vezetője, Békés András. Két dolgot azonban mindenképpen érdemes tisztázni. Az egyik: milyen cél szolgálatába állítják ezt a mással összetéveszthetetlen nyári szórakozást. A másik: kinek kell játszani.

Hogy kinek érdemes játszani, az érdekes módon a két operát megelőző, délután hatkor kezdődő előjáték bolondozásai során derül ki. Azoknak érdemes játszani, akik a térre vetődnek, vagyis víkendezőknek, a kirándulóknak, a bennszülötteknek, a gyerekeknek, akik huszadszor is áhítattal hallgatják a változatlan poénokat, meg azoknak, akik az éjfélig tartó nagy programra érkeztek ugyan, de délután még kevésbé szertartásosak. A délutáni nézősereg csak részben azonos az estivel. Az esti nézők között sokaknak nem a produkció milyensége, hanem a résztvevők személye fontos. Az esti nézők többsége a HÉV-et is lekésheti, mégis haza tud menni éjféltájban. Az esti nézősereg tehát szükségképpen homogén rétegből kerül ki. A délutáni bolondozás ezzel szemben mindenkire számít, közönségesebb, közvetlenebb, vásáribb, naivabb, és középkoriságát egy kis igyekezettel könnyedén lehetne maibbra hangolni. Bár a tömörítés a délutáni programnak se ártana, így sem válik unalmassá. Ez a hang illik ahhoz a helyszínhez, ahová nem kell ünneplő ruhát venni, nem kell feltenni az ékszereket, ahol a nagyképű műélvezet kizáratik, ahol jót lehet enni, ha akad hely a Görög Kancsóban, ahol hűvösebb időben forralt bort árulnak, bár a híres lángossütő sajnálatos módon megszűnt.

Ezt a hangot nem könnyű átörökíteni az esti programba. De az esti program valahogy túlságosan hivatásossá, rutinossá vált. A színészek fellépnek, ahelyett hogy szórakoznának. A fellépéshez azonban a kőszínház is megfelelő helyszín.

A népies, ironikus, vásári hang megteremtése nem kizárólag a színháztörténeti játékok felújításának függvénye. Minden bizonnyal jócskán akadnak még olyan lappangó középkori magyar darabok, amelyeket fel lehet újítani, át lehet írni, meg lehet zenésíteni, de az sem valószínű, hogy Szentendre ne bírna el mai, eredeti vígjátékokat. Nem szalonvígjátékokat, amelyek mintha vígjátékirodalmunk egyeduralkodói lennének. De más forma, más stílus, sőt, más tartalom is bőven található. (Például az ősi képmutogatós formában is elmondható mai tartalom, négyütemű versekben is megénekelhető mondjuk egy maszek cipőfelsőrész-készítő élete és munkássága.)

Szentendre lehetőségei továbbra is korlátlanok. A törzsgárda mind kiváló művészekben, mind közönségben adva van. Csak a Teátrum célját és szilárdan megkülönböztető jegyeit kellene jobban tisztázni, illetve őrizni.