Jeruzsálem pusztulása
Szomorújáték két felvonásban
TITUS VESPASIANUS, Flavius Vespasianus római császár fia, a Júdeában katonáskodó rómaiak fő hadi vezére
GESSIUS FLORUS, megszökött jeruzsálemi helytartó
FLAVIUS IOSEPHUS, Matathias fia, volt főpap, Galileának igazgatója
MATATHIAS, elaggott öreg, egykor főpap
BERENICE, I. Agrippának, Nagy Heródes unokájának leánya, II. Agrippának, elűzetett jeruzsálemi királynak húga, királynő
ADIABEEN, jeruzsálemi vitéz
RÓMAI ÉS JERUZSÁLEMI KATONÁK, NÉP.
A dolog esik Jeruzsálemben és a közeli római táborban, Krisztus születése után hetven évvel, Vespasianus uralkodásának második esztendejében.
A mű eredeti címe: „Jeru’sálem’ pusztulása. Eredeti vitézi szomorú játék öt felvonásokban. Flavius Josephus’, akkoriban volt Galileai Igazgató’ régtalált Írásaiból: szerzette Katona Jósef H. J. 1814.” A későbbi kiadások alapjául szolgáló szöveg Pest vármegyétől került a Nemzeti Színház könyvtárába. A drámát mind 1814-ben, mind 1833-ban a cenzúra engedélyezte, de színpadra soha nem került.
Korábban már felmerült a gyanú, hogy Katonának ez a műve is átdolgozás, forrását azonban nem sikerült megtalálni. Valószínűbb, hogy valóban eredeti drámáról van szó. Bayer József szerint „mintha csak Bánk bánjához készült előtanulmány volna, úgy hat ma az olvasóra”. Gyulai felhívta a figyelmet Titus és II. Endre, Mária és Melinda rokonságára; Bayer ezt kiterjesztette Simon és Petur, János és Mikhál, Florus és Biberach, sőt Berenice és Gertrudis hasonlóságára is.
Van ebben jó adag túlzás. Kétségtelen, hogy Katona szélsőséges és meglehetősen általános típusokkal dolgozott a Jeruzsálem pusztulásában, nem csoda tehát, hogy a „jó király” (Titus), a „gonosz intrikus” (Florus), a „szerencsétlen nő” (Mária), aki megőrül, valamilyen formában a Bánk bánban is megtalálható. Egyes szereplőket mindkét drámában egy-egy ismétlődő kiszólással jellemez. A két műnek azonban alapvetően más mind a problematikája, mind a dramaturgiája. A Bánk bán a klasszicizmus módszerei szerint fűzött jelenetezésre és pszichológiai elemzésre épül, a Jeruzsálem pusztulása pedig a korban divatos rémdráma és lovagdráma módszereire, vagyis a lélekrajzot nem tekinti a szerző feladatának. Az sem mellékes különbség, hogy a Jeruzsálem pusztulása prózában íródott; ekkoriban a magasztos téma, ha irodalmi rangú megformálást akart a költő kölcsönözni neki, főképpen ha tragédiáról volt szó, a kánon szerint verset követelt. Tragédia a Jeruzsálem pusztulása, de nem a klasszicizmus esztétikájának megfelelő tragédia, inkább a benne előforduló szörnyűségek miatt nevezi annak a szerző, pontosabban szomorújátéknak hívja, és ez a műfaji meghatározás elég
tág abban a korban ahhoz, hogy akár színházi ponyvát is jelenthessen. Ponyva a Jeruzsálem pusztulása annak rendje és módja szerint, hiszen ismert szerző (Flavius) történetírását helyezi a színpadra, és mindössze egyetlen jelenet Katona eredeti leleménye, Matathias és felesége toronybéli kockázása, bár lehetséges, hogy ezt az ötletet, lévén kézenfekvő és korábban is, azóta is a drámaírók kedvelt játéka, máshonnan merítette. A döntő eltérés azonban az, hogy a Jeruzsálem pusztulásában Katona még nem tesz kísérletet a nemzeti tragédia megteremtésére. Flavius adattömegéből kiválasztja a drámailag hatásosnak tűnőket, és – minthogy epikus történet akkoriban még ábrázolhatatlan a színpadon – megpróbálja ezeket egymással oksági viszonyba hozni, cselekménybe állítani.
Drámatörténeti szempontból a mű azért fontos, mert a XIX. században nálunk csak töredékesen létező drámatípus honosítási kísérlete. A reformkortól kezdődően a magyar szomorújáték természetesen a nemzeti tematikára összpontosított, és ez később szinte valamennyi magyar tragédia ideológiáját meghatározta. A Jeruzsálem pusztulása kiesik a sorból, mert nem akart beleszólni a politikai és ideológiai csatározásokba, amelyek megírása idején egyébként nyomokban is csak halványan tűntek még elő. Színpadi mű, amelynek bevallott célja, hogy a közönséget minél erősebb, tehát minél szörnyűbb hatásokkal bombázza a színpadról. Vad, barbár mű, amilyen a kor európai színpadain nagy számban létezett, és amilyen – az eltérő társadalmi, politikai helyzet miatt – Kelet-Európában meglehetősen ritka, és ami van, azt is kivetette a nemzeti emlékezet. Ezért nem került soha színpadra. Soha nem volt időszerű, a közönséget érdeklő aktualitásokkal nem hangzott össze. Annyira nem volt aktuális drámának tekinthető, hogy még a cenzúra sem tiltotta be.
Az azonban a Bánk bánra való hivatkozás nélkül is érezhető, hogy a szerzőnek kifejezetten erős a színpadi tehetsége. A dráma kaotikus, következetlen, voltaképpen nincs központi vonala, szétesik. Egyes jelenetei azonban annyira vadak, hogy azóta se igen írtak ilyen színpadilag hatásos jeleneteket magyarul.
Először a kecskeméti Katona József Színház ajánlotta fel, hogy dolgozzam át a művet mai színpadra, ez különböző okok miatt nem valósult meg. A második javaslatot Ruszt József tette, aki évekkel ezelőtt már hozzákezdett a mű átdolgozásához. A Várszínház ajánlatát elfogadtam, mert azonnal kiderült, hogy mindenben egyetértek a rendezővel. Mai viszonyok között én is a kétszer ötven perces játékidőt tartom ideálisnak. Ruszt József is tisztában volt vele, hogy nem szokásos „átigazításról”, vagyis a nyelv modernizálásáról és dramaturgiai összevonásokról van szó, hanem voltaképpen ki kell találni a darabot, lehetőleg megőrizve Katona valamennyi vad, hatásos jelenetét, például a kockázást, a gyerekgyilkosságot és a gyerek megfőzetését, a szellem megjelenését stb. A fővonal, amelyre a mű épülhetne, az eredetiben következetlen. Titus alakjáról és Berenicéhez fűződő kapcsolatának motiválatlanságáról van szó, amely a cselekmény előrehaladtával képtelenségekhez is vezet. Én eleinte hajlottam arra, hogy az egész Berenice-vonalat hagyjuk el, Ruszt azonban, hatásos szerep lehetőségét érezve benne, ragaszkodott hozzá.
Az átdolgozás elején úgy gondoltam, hogy Katona nyelvét természetesen modernizálni kell. Ez azonban Katonáétól idegen szemléletet erőszakolt volna a drámára, valójában teljesen új művet kellett volna írnom Flavius: A zsidó háború című műve alapján. XX. századi mű született volna így, Katona művétől függetlenül. Rá kellett jönnöm, hogy a nyelvet, amennyire lehetséges, meg kell tartanom; ebből következett, hogy át kellett vennem jellemábrázolási technikáját, és ami fontosabb, naiv-romantikus szemléletét is. Kiderült, hogy ez a naiv, ma már mosolyt keltő szemlélet rendkívül nagy dramaturgiai terheket bír el, segítségével sok mindent el lehet mondani világról, emberről, amit a mai, ironikus-kívülálló szemlélettel soha. Az általam írt új jelenetek nemcsak stílusban kapcsolódnak az eredetihez, hanem azok is ennek a szemléletnek a termékei.
Ezáltal sokkal többet sikerült megőriznem az eredeti szövegből, mint kezdetben gondoltam. Nem a kegyelet vezérelt, nem is a megrendelő szempontja, mely szerint – érthetően – itt Katona műve a fontos, hanem Katona valóban kivételes drámai tehetsége. Arra törekedtem ugyanis, hogy elkerüljem az átdolgozások igen gyakori hibáját, a drámaiság szétoldását valamely képzelt erkölcsiségben. Az átdolgozott dráma szövegének így durván kétharmada eredeti vagy alig változtatott Katona-szöveg. Számos jelenetet sikerült csekély változtatással átmentenem ebbe a változatba. Néhány helyen megőriztem Katona szövegét, csak más szituációba helyeztem.Teljesen új jelenet mindössze három íródott (az esszénusok gyűlése, Eleazár és csapata öngyilkossága, a diadalmenet), ezek mind Flaviusból, vagyis Katona forrásából kerültek a drámába.
A kisebb változtatások kétfélék. Részben a szereplők szájába adtam pár pontos, Flavius által közölt adatot a háború pusztításairól, részben kihagytam drámailag mellékes motívumokat. (Berenice férjére való utalás, a színpadra nem lépő Nicanor halála, Titus családi állapotának taglalása), két szereplőnek markánsabb jellemet kölcsönöztem (Adiabeen és Júdás), kihagytam Mária önfeláldozását és Júdás halálát. Egyetlen szereplőt hagytam el, Mária kisfiát. Új szereplő nem került a drámába.
A legnagyobb dramaturgiai változtatás Titus és Berenice szerepét érinti, illetve Iosephus magatartásának az eredetiben is meglévő kétlakiságát hangsúlyozza. Berenice ellentmondásosságát megtartottam, de igyekeztem konkrétabbá tenni. Titus pedig, ebben a formájában, az átdolgozás terméke. Semmi sem maradt belőle a „jó királyból”, vagyis II. Endre előképéből. Erről mi másfél száz évvel Katona után már nem tudunk ugyanúgy gondolkodni. Az új Titust is igyekeztem azonban a naiv-romantikus szemléletben megfogalmazni.
Kidolgozhattam volna határozatlan, jó szándékú figurát is, mint Katona próbálkozott vele, ez azonban óhatatlanul epizálta volna a drámát, amelyben csak a tömbszerű, önmagukban drámai jelenetek éltek igazán. Így Titust is egyetlen jellemvonás felől ragadtam meg, úgy, ahogy Katona a többi figurát jellemezte. Unatkozó, amorális szörnyeteg lett belőle. A motívumok itt is Katonából, illetve Flaviusból valók. Gonosz játékaiért azonban engem terhel a felelősség.
A komolyabb dramaturgiai változtatások a drámának körülbelül ötödét adják. Aki már dolgozott át valaha színművet, tudja, hogy ennél kevesebb változtatás aligha elképzelhető. Mindamellett örülnék, ha láthatnám, milyen más átdolgozások lehetségesek. Az eredeti szöveg megtalálható bármikor, azt nem mossa el egy átdolgozás. Talán akad még vállalkozó.
Spiró György
Sötét. Rabszolgák játszanak fuvolán. Fény. Középen Titus ül a pusztaságban egyedül.
TITUS
Unalmas, gyötrelmesen unalmas az élet. Én, aki császár leszek egykor, amint atyám, a mostani császár utolsót ráng hörögve, császárként is unni, utálni fogom az életet mindhalálig. Ez a sivatag, itt, ez a pusztaság Jeruzsálem összerontatott falai alatt, ez az én otthonom, ez az én lelkem. Ez a nyivákolás a fuvolán e bús rabok által, ezek az én beszáradt könnyeim. Miféle csoda érhet még engemet, ki látom a gyilkolás minden indokát, hiszen az egymás kócbelébe vájó bábokat én rángatom, én uszítom merő unalomból?! Az istenek csapása rajtam, hogy számomra kiismerhető az ember, ez a vérengző vadaknál vérengzőbb vadállat. Átlátszó az ember. Egymásnak ugratom őket gyermekkorom óta, ők egymás nyakába mélyesztve metszőfogukat hemperegnek, ránganak soha másképpen, mindig ugyanúgy, unalmasan: életre-halálra. Mennyivel többet nyújtanak e téren a tigrisek, a hiénák, a hüllők! Azok játszani tudnak. Meglepetést okozni képes az állat, soha az ember. Kiszámítható az ember, mert bír az értelemmel. Én pedig, hogy múlassam időmet, eljátszom velük játékaimat újra meg újra, hol nősténybe, hol kanba mélyesztem karmomat, lázongó nedveimnek kutatván kiutat, és bámulom a kiszámíthatóság egyhangú csodáját:
egyformán zokog mind, aki veszít és fájdalmában nyüszít, a nyertes egyformán vijjongva nyerít, dobálva örömében tagjait, a haldokló sohase tud kitalálni mást: ráng és hörög, a csecsszopó visítva mászik ki a fényre, mindezt az emberi fajta söpredéke, a költő hazug szavakkal felmagasztosítja, hogy hatalmának örvendjen a mindenkori császár, a bábok bábja, e lárvák felkent uralkodója, kivé majd magam is leszek, ha orvul le nem döfnek egyszer. De nem döfnek le. Ezek engem? Ezek soha. Ezek csak emberek.
Jön Florus, kezében zacskó.
FLORUS
Rengeteg arany, uram! Menekülő zsidók cipelték a hasukban odaátról, mi szépen kimetéltük.
FLORUS
Kétszázból, uram. Ők bélbe kötve hozták, én bőrbe kötve hozom.
FLORUS
Én voltam a negyedik.
TITUS
Hárman szedjétek holnap. Úgy vélem, három hóhér is elég nekik. Ez most a tiéd.
Titus feláll, a zenészekkel el.
FLORUS
Menekülnek a férgek, hozzánk menekülnek: Levetik magukat a falról, szétloccsan az agyvelejük, széttörik a csontjuk, másznak hozzánk hason, a bendőjüket nyomja az arany. Azt képzelik, megvárjuk, míg kipotyog belőlük. Megvárhatnánk éppen, de hol marad akkor a kéj? Hol marad a visításuk, mikor a hasukból a belük kifordul? Mikor a szemük fennakad? Ha serpenyőbe vetném haláltusájuk látványát és ezt a pénzt itt, bizony a látvány többet nyom. De mindkettővel bírni nékem a legnagyobb öröm.
Jön Berenice.
FLORUS
Még egy menekülő. Nő. Meglátjuk, mivel viselős.
BERENICE
Erszényt vesz elő. Jótevő érc! Milyen szükséges vagy te a sors forgásához! Nélküled nem találni sem ügyeskedőt, sem hű hazafit, te parancsolsz a gonoszságnak, és erőszakos sírja vagy a becsületnek. Mily érdektelen volna az élet, ha te, arany, minden útfelen található volnál!
FLORUS
Mi jót hozol nekem, asszonyság?
BERENICE
Florus! Helytartó!
FLORUS
Berenice! Kis szünet. Mi hoz téged a római táborba?
BERENICE
Hogy felvilágosítsam dolgaidról azokat, kik személyedben vérengző vadat táplálnak.
FLORUS
Berenice most is a régi.
BERENICE
Florus is a régi.
FLORUS
Elfeledkezel magadról. Itt nem zsidók között vagy, zsidó királynő.
BERENICE
Bánod, ugye, hogy nem öltél meg hajdan a többi ártatlanok között?
FLORUS
Megtehetem ugyanezt későbben is.
BERENICE
Elbeszélem én szórul szóra, mit cselekedtél népemmel, te álnok!
FLORUS
Amit cselekedtem, arról számot adtam régen.
BERENICE
Számot adsz újra.
FLORUS
Ha nem volnának szépségeddel némely terveim, már halva feküdnél. De élve hagylak, mert hulládat bírni később is tudom, de bírni fogom előbb az élőt.
BERENICE
Én néked szerelmes csókot adok, de csak mikor függni látlak.
FLORUS
Ártatlant Róma nem bánt.
BERENICE
Ártatlanság! Minő szó vagy, hogy ilyen állatnak ajkára jöhetsz!
FLORUS
Berenice semmit sem vethet másnak szemére, ha az ártatlanságról kell szólani.
FLORUS
Mit keresel te most a római táborban? Nincs itt atyád. Nincs itt bátyád. Kivel fogsz itt hálni?
BERENICE
Rettegj, álnok, mert én Titus szívét elbolondítom, és ő első zálogául szeretetének a fejedet egy karóra döfi!
FLORUS
Sok szerencsét. Csak azt nem hiszem, hogy Titushoz engednélek.
FLORUS
Vélem kell jönnöd.
BERENICE
Félre, vagy torkodba ütöm e tőrt!
FLORUS
Nevet. A hősnő! Elveszi a tőrt. Ezért egy csókot érdemelsz.
FLORUS
Csak csendesen, édes párom. Mi már a mai világban nem ismerünk többé oly erkölcsöt, mely lármát jogosan ütne.
Jön Titus.
TITUS
Ki ez az asszony? – Berenice!
FLORUS
Ismered őt, vezérem?
BERENICE
Titus! Tégy vezérségedhez illő dolgot! Rabod leszek egész életemben, csak add hóhérok kezére ezen semmirekellőt, ne kelljen látnom többé!
BERENICE
Soha többé más kérésem nem lesz hozzád! Nézz a szemébe, fővezér, és látni fogod benne a miatta kiontott vérnek özönét.
TITUS
Különösen beszélsz, királynő.
BERENICE
Szabadítsd meg a földet az emberiség átkától! Elbeszéljem, mit cselekedett?
TITUS
Mindent tudok. Róma igazságosnak találta minden cselekedetét, és szabad lett.
BERENICE
Igazságosnak! A fösvénység e sátána addig gyötrötte a szegény zsidókat, míg kénytelenek voltak fölkelni ellene! Csalt, rabolt, tolvajlott, s míg a vének kéréssel járultak elébe, leöletett hatszázharminc férfit! Ártatlanokat! Én mezítláb, nyírt fejjel könyörögtem előtte kegyelemért, ő csak hahotázott, és folytatta az öldöklést esztelenül! Még római méltóságot viselőket sem kímélt meg e gaz, keresztre vonta őket is! A nép akkor lerombolta az Antónia-várat, nehogy Florus a kincstárba is betörjön. Nem ilyen helytartók védik Róma érdekeit vezér! A háborúnak oka áll előtted! Hiába csöndesítettem a népet mellet verve, jajongva, könyörögve, Florus újra és újra fajtalankodásra, rablásra vetemedett!
BERENICE
Tudod! Érzéketlen, te! Tudod!
TITUS
A zsidóság a dolgot csak azon oldalról nézi, mely a rómaiakat nem jó színben tünteti fel.
BERENICE
Húszezer embert végeztetett ki Florus összesen, húszezer embert!
TITUS
Mert fellázadtak szinte az összes városok.
BERENICE
Fellázadtak, fel bizony. Lázadni is fognak mindaddig, amíg ilyen helytartókat küld a nyakukra Róma!
FLORUS
Hogyan is tűrheted e beszédet, vezérem!
TITUS
Te csak hallgass, túl sok van a rovásodon
BERENICE
Ó, Titus! Hát emlékezel még Alexandriára, hol húgodnak neveztél becézve, jövendő fővezér!
TITUS
Sok éve annak, Berenice.
BERENICE
Változtam azóta? Kibontja a haját. Fölöttem nem múlnak az évek. Fölötted elmúltak-e vajon?
TITUS
Azt mondod: mezítláb, nyírt fejjel járultál Florus elébe.
BERENICE
Úgy könyörögtem hozzá hasztalan.
BERENICE
Úgy. És mezítlen lábbal.
TITUS
Emlékezel még rá kopaszon?
Florus zavarban.
TITUS
Semmi szőr se volt a fején?
BERENICE
Semmi, vezérem, semmi!
FLORUS
Nem nagyon. Éles késsel borotválta le.
BERENICE
Képzeld magad elé szégyenemet, Titus! Hajkoronám nélkül, én. Megborzadok most is, hogy visszagondolok. De vedd eszedbe, Titus, a kiömlött vérhez képest szégyenem szinte semmiség.
TITUS
Úgy, úgy. És most mit kívánsz tőlem, királynő?
BERENICE
Mentsd meg a várost, kérlek. Nyomorúság gyötri a várost. A bitorlók, kik engem is elűztek, a törvényt lábbal tiporják, hallatlan ínségnek okozói, hogy említeni is rettentő.
TITUS
Hallgass – fáj hallanom.
BERENICE
Tulajdon szememmel láttam: a férj a feleségnek, az ifjú szülőnek, az anya kisdedének szájából vonja ki az ételt, a végső enyhületért sopánkodó betegeknek kezéből ragadják el a pohárt, melyet szájukhoz visznek, hogy cseréppé száradt nyelvüket pár cseppel nedvesítsék!
TITUS
Ne tovább, kírálynő. Mit tegyek?
BERENICE
Foglald el utolsó rohammal a várost, iktass vissza királynői méltóságomba ismét, gyilkold le a bitorlókat, mind egy szálig!
TITUS
S mi hasznom ebből?
BERENICE
Rabszolgákat nyersz, fővezér. Ha várakozol, nem marad ember élve. Mi célod lehet avval, ha ezrek és ezrek halnak éhen, szomjan? Ha romhalmazra hágnak megkésve győző katonáid? Ha nem marad semmi rabolnivaló? Kit viszel Rómába a diadalmenetbe, ha valahány lakója csak van Jeruzsálemnek, mind felemészti egymást?
Jön Iosephus.
IOSEPHUS
Vezérem, Titus! Menekülő zsidókat mészárolt le Florus!
TITUS
Iosephus, barátom, mit hallok?
IOSEPHUS
Ó, Róma, miért nem fojtottad meg szülöttedet, mielőtt a nap keletjét láthatta volna! Némely zsidók, kik Jeruzsálemben az ínséget megunván hozzánk átmentették magukat, most megfeszíttettnek Florus parancsolatára!
FLORUS
Azoknak különleges vétségeik voltak, mint a fővezér is tudja.
IOSEPHUS
Másoknak alattomban kezüket vágatta le, és visszazavarta Jeruzsálembe, hol szökésük miatt szörnyen bűnhődni fognak.
IOSEPHUS
Másoknak – adj erőt, egek ura, a legrettentőbbet elbeszélnem –, másoknak, kiknek volt bátorságuk, hogy aranyukat zsebükben átmentsék, és találtak utánuk a szemétben párat, ebből Florus irtóztató gondolatra jött, és aki gyanúsnak tetszett előtte, annak hasát felhasíttatta, s belükben turkált a szerencsétleneknek az elnyelt aranyért!
TITUS
Iszonytató! Florus, mit tettél! S mindezt egy római, egy római tette! Vasra veretlek, megkínzatlak, átkozott!
TITUS
Hallgass! Ó, hogy a nagy lánc, mely az elemeket összecsatolja, széjjel nem szakadt ezen iszonytató cselekedetkor, és az egész teremtést fejedre nem omoltatja! Jupiter! S mindezt egy római cselekedte! Pusztulj innét! De előbb kihallgatlak, kínvallatásnak vetlek alá, átkozott!
Titus Florusszal el.
BERENICE
Miért bámulsz így rám, Matathias fia?
IOSEPHUS
Valójában nem tudom, Agrippának lánya, szerencse vagy szerencsétlenség hoz-é tégedet ide – meglehet, egyszerre mind a kettő.
BERENICE
Te azon bámulsz, ájtatos ember, mi hoz ide engemet, én pedig azt kérdezhetném tőled, hogy mi hozza az ellenség táborába a buzgó zsidót?
IOSEPHUS
Gúnyolódásod nem érdekel. Tudhatod, fogságba estem.
BERENICE
Félénk lelkű! Másoknak volt bátorságuk élve az ellenség kezébe nem esni! Ó, bolondok, kik papra bíztátok szerencséteket!
IOSEPHUS
Én a két Galilea kormányzója voltam! Negyvenkét napig védtem vitézül Jotapatát! Aphaca, Samaria, Gadara már mind elestek, de Jotapata állott! Hasztalan rohant az ellenség reánk, mindenkor visszavettettek, magát Vespasianust, Titus fővezér atyját sebekkel megrakva vitték el városunk alól a római táborba! Éheztettek minket, ostromgépek sokasága jött ellenünk, tócsákba gyűlt a vérünk a vár alatt, de így is csak árulással tudtak betörni. Így lett vége Jotapatának.
BERENICE
És Iosephus Flavius dicsőségének.
IOSEPHUS
Nem! Azt még Jotapatának omladékai sem temethették el! Én egy kútnak üregébe vontam magamat negyven társammal, azon elszánással, hogy inkább ott vesszek, mintsem a rómaiak közé essem. Soká rejtőztünk ott, nekünk évek múltak lenn a mélyben, másoknak kint három nap csupán, míg rejtekhelyünk végre kitudódott – egy asszony árult el. Készítették a rómaiak a tüzet, hogy a kútból kifüstöljenek, mert hasztalan szólítottak minket megadásra – ekkor javasoltam én társaimnak, hogy mindegy immár, adjuk meg magunkat. Mert szép dolog a hősiesség, de holtak ritkán tudnak vitézkedni, és van olyan helyzet, midőn az áldozat értelmetlen.
BERENICE
Most hát Iosephus Róma érdekében vitézkedik.
IOSEPHUS
Nem úgy, asszony! Mert társaim a megadást, mit javasoltam, elvetették, én pedig a többséggel tartottam, mint vezérhez illő. Sorsot vetettünk akkor, és akire a sors keze rámutatott, azt szomszédja ledöfte. Így haltunk sorra, egymás után…
BERENICE
Látom én, így haltál te is.
IOSEPHUS
Mert a sors, a végzet, Izraelnek istene megóvott! Utolsónak maradtam a sorban véletlenül egy társammal – és nem maradt már időnk sorsot vetni, ránk törtek a rómaiak, társamat leölték, engemet pedig nyomban a római táborba kényszerítettek.
BERENICE
Nagy játékos voltál mindig, ájtatos ember – ugye, a kockát is te vetetted mindannyiszor? Hogy most hazád ellen munkálkodjál!
IOSEPHUS
Rútul megcsalod magadat, Berenice. Én Títust ide azért követtem, hogy amennyiben lehet, ezen szép Jeruzsálemnek ha tökéletes boldogságot nem is, legalább enyhülést szerezhessek. Szüntelen a falak alatt járok, életem veszélyeztetésével szólítom a zsidókat a maguk megadására, Titust pedig kegyességre buzdítom, az ostromtól tartóztatom – hazám ellen munkálkodom-é?
BERENICE
Igen, Iosephus, mert a zsidóságnak jobb lenne már a végső vereség. Kisebb véráldozattal a nagyobbtól megmenekülnének. Én azért jöttem ide, hogy Titust a mielőbbi ostromra rávegyem.
IOSEPHUS
Királynő! Néped árulója vagy!
BERENICE
Mulatságos áruló szájából hallani e vádat. Ha áruló nem vagy, hogyan maradhattál életben az ellenség táborában?
IOSEPHUS
A sors akarta így. Midőn elfogtak, jóslatot mondtam Vespasianusnak, vezérünk atyjának, mert előre láttam, hogy rövidesen császár lesz belőle.
BERENICE
Ő pedig elhitte, a hiú lélek.
IOSEPHUS
Nem hitte el azonnal. De én megmondtam neki, hogy megjósoltam azt is jó előre: Jotapata a harc negyvenhetedik napján fog elesni, és e jóslatom megtörténtét a zsidó foglyok igazolták előtte.
BERENICE
Összebeszéltetek.
IOSEPHUS
Nem lett-é valóban Vespasianus a császár? Kétled-é, hogy előttem a jövőnek titkai nincsenek?
BERENICE
A jövőt úgy forgatod, ahogy akarod, ím mit sem tudsz a jelenről. Tudod-é, mi folyik Jeruzsálem falai között? Az erősebbek mint a kutyák a ganéjon rágódnak, és ha a bitorlók fegyveresei meglátják, marokkal szorítják ki a falatot a torkukból. Nyersen rágódnak szegények bezárt pincéikben az elrejtett, penészes gabonájukon – mert ha füstöt látnak a katonák, elragadják az ételt a tűztől, és a tulajdonos jószívűségét karddöféssel jutalmazzák. Az erőtlenek négykézláb mászkálnak egy morzsa ganéj után, és jaj a boldogtalannak, ha a vérszomjúzó bitorlók meglátják őket: „vágjátok agyon az erőtleneket, mit kínlódjanak!” – ezek az ő szavaik.
IOSEPHUS
Irgalmatlan! Mit mészárlod szívemet!
BERENICE
A te elaggott szülőid is!
BERENICE
Egy szűk toronyban sínylődnek, tőled várván szabadulásukat onnét, hová miattad zárattak!
BERENICE
Gondolod-é, hogy a téged utáló Jeruzsálem nem fogja őket feláldozni, mielőtt segítségükre lehetnél? Láttam őket a toronyba kísértetni, körülnéztek még egyszer a világban, és hangoztatták mosolyogva egymásnak.
IOSEPHUS
„Van egy jutalmazó isten – egy halhatatlanság:” Ezek atyám szavai. Én nem zúgolódom.
BERENICE
Megvetlek tégedet! Megvetlek, mert gyávaságodat hazug, utálatos elveiddel palástolod utólag, és ha rád nézve vészes vállalkozásba fognál, visszarettensz, még ha szülőid pusztulása is az ára! Udvarolsz az ellenség vezérének, ki hosszú idő óta egykedvűen éhezteti a várost, szülővárosodat, halálra ítélve benne mindenkit, aki él még.
IOSEPHUS
Engem Titushoz háládatosság kapcsol: életemet mentette meg közbenjárása atyjánál. Én életemet, míg bírhatok vele, szererencsétlen honfitársaim életének hosszabbítására tettem, noha elbízakodottságukban, hevességükben nem érdemlik ezt. Nem a zsidók ínségének fő oka, hanem ők maguk.
BERENICE
Ők maguk, ugye? Mint római szólasz róluk, és már észre sem veszed magad. Szégyen, gyalázat.
IOSEPHUS
Te pedig Titust néped kiirtására sarkallod – szégyen, gyalázat. Mit keresel itt, zsidók királynője? Elkergettek a lázadó zsidók – neked kötelességed volt vésztörvényszékük elé állani és halni kezeiktől, mert ők is a te néped. Te azonban árulójuk lettél. Nem vagy már királynő, Berenice! Az enyém semmiképpen!
BERENICE
Háládatlan, lázadó senkiházi! De ne félj, elbolondítom én Titus szívét, és az első, kinek fejét kérem, a tiéd lesz, áruló pap, szülőidnek méltatlan fattya!
Jön Florus.
FLORUS
Fogoly zsidóink, szűnjetek most, fővezérünk hívatja Iosephust.
IOSEPHUS
Megyek hozzá, és elmondom: óvakodjék Berenicétől. El.
BERENICE
Mondd csak, mondd! Nekem nagyobb a hatalmam fölötte, én nő vagyok! – Tehát te még cipeled tagjaidat a földön, átkozott!
FLORUS
Látod, asszonyom, a fejem még nem karóra való. – Királynő, királynő, hogyan is képzelted uralkodó létedre, hogy helytartóit büntetheti Róma! Kételkednem kell királynői jártasságodban, asszonyom. Mivé lenne a birodalom, ha orgyilkos, bűnöző, vérben és rablott aranyban tobzódó hivatalnokát nem védené meg mindenáron? Ki vállalna helytartói méltóságot ezentúl? Zsoldosnak sem állna senki ha nem szabad a rablás. Az én fejem csak akkor hull, mikor Rómának vége lesz. De nem fogod megérni e percet, asszonyom. Eltart ez így századokra, mert a birodalom pillére a gyilkosság, a rablás, és birodalmamnak én büszkesége vagyok.
Jön Titus.
BERENICE
E torzszülött még él! Népem gyilkosa, Róma nevének szennyfoltja él! És Titus hagyja ezt!
TITUS
Királynő, a szörnyű vádakat, mik Florusra zuhognak, felfogni képtelen vagyok. Ő tagad. Az indokom azonban, hogy semmi módon vádaskodásnak hinni nem tudok, az képzeletem gyöngesége. Emberről ily vadállati tetteket nem képzelek.
BERENICE
Te jó vagy, emberséges, kegyelmes, mint igaz római. Ha szobrot állít néked egyszer hazád, legjobbik énjét szemlélheti benne sok-sok eljövendő nemzedék.
TITUS
Berenice, terhes a hízelgés szívemnek.
BERENICE
Igazságomat így nevezned sértő.
TITUS
Nem akarlak bántani, királynő. Ha szobrot kapok egyszer, bizton tudom, hogy bronzkönnyek peregnek majd szeméből. Meglehet, jó vagyok – de búskomor bizonnyal. Imént is egész valómat feldúlták Iosephus hírei – királynő, való, hogy szülei toronyban sínylődnek?
TITUS
Egek. Bizalmas barátom szívét micsoda görcsbe ránthatta e hír.
FLORUS
Borzasztó dolog a háború. Ó, bárcsak béke, béke lenne már!
BERENICE
Ne halogasd a végső támadást, vezér! Láthatod: a tirannusi kényszer mivé teszi a szenvedő zsidókat. Megmentőjük légy, ők istenkét imádnak majd ha baráti, segítő sereged a lázadó zsidókat szétveri.
TITUS
Megszomorodva a fejedelem elől egy embernek se kelletik elmenni.
TITUS
Florus, menj, fúvasd meg a harci kürtöket. Kezdődjék tehát az utolsó ostrom, majd mikor a parancsot kiadom.
Florus el.
Berenice, megosztom véled gondjaimat. Kétségek között hányódom. Két zsidó bizalmasom, egy királynő és egy főpap buzdít engem népét megmentenem – egyikőjük békével, másikuk háborúval érvel, de én, pártatlan római, mit tegyek? Ó, bárcsak átérezném szenvedésteket, mit, magam hasonló szörnyűséget sosem tapasztalván, nem tudok. Képzelhetetlen iszonyat, hogy kopasz fővel járultál egy bőszült fenevad elébe.
BERENICE
Nyugtasd bokrosodó képzeletedet, uram – engedd nekem, hogy hajammal beborítsam tűnődő homlokodat, hogy hajammal, mint egykor, sok éve már, most ismét megkoronázzalak.
TITUS
Nincs ideje most a szép emlékezésnek, bánatom, érzem, múlhatatlan.
BERENICE
Haját Titus fejére borítja. Hajamnak selymessége mit sem változott – a te homlokod ráncos lett azóta. Érzed bőrömnek illatát? Még alexandriai tenger sója borítja, ízleld ismét.
TITUS
Nem szabadulhatok nyírt fejed képétől, holott el nem képzelhetem. Micsoda szörnyűség hajkoronád nélkül látni téged. Bizonnyal aki látta, hatalmas haragra gerjedt.
BERENICE
Feledd ezt, Titus. Hadd csiklandjalak hajammal.
TITUS
Nem! – Kérlek, Berenice, vedd ez ollót (Ollót vesz elő.), és nyírd le újra teljesen.
TITUS
Akarom, hogy szégyened látványa erőt vegyen államférfiúi megfontolásaimon, hogy büntethessem Florust érdeme szerint. Vedd ez ollót, éles. Kérlek, tedd meg.
BERENICE
Haragodban mit teszel majd?
TITUS
Megbüntetek minden vétkest, zsidót, rómait egyaránt.
Berenice elveszi az ollót, és vagdossa a haját, míg kopasz nem lesz teljesen. Titusz elégedetten figyeli, fokozatosan izgalomba jön.
TITUS
Még azt a tincset ott, királynő. Úgy. Most hadd szemléljelek.
Forgatja a szégyenkező Berenicét.
TITUS
Mutasd, hogyan térdepeltél Florus előtt.
Berenice letérdel.
BERENICE
Zokogtam. Könyörögtem. Csúsztam a porban.
TITUS
Könyörögj úgy, mint akkor tetted.
TITUS
Nevetlek, királynő. Csúszol a porban előttem, és nyikkanásra se nyílik az ajkad!
TITUS
Itt fetrengsz előttem csupaszon, mint a féreg, te, a zsidók királynője! Mulatságos.
BERENICE
Gyűlöllek téged is, álnok, alattomos, képmutató hiéna! Ilyenek a rómaiak mind! A hazugság, a vérontás birodalma a tiétek, a rablás ott fészkel a véretekben, gyávák vagytok menthetelenül, kell a torz lelketeknek porban fetrengve látni megalázott állapotában azt, aki nemesebb nálatoknál! Átok reátok! Átok a meggyilkoltak, megcsonkítottak nevében, és azok nevében is, kik csak ezután kerülnek húscafatos karmaitok közé!
TITUS
Felzokog. Borzasztó! Kibírhatatlan! Iszonytató!
Berenice zavartan nézi a zokogóTitust, aki melléje térdel.
TITUS
Hogy ilyen szavakra sem lágyult meg Florus keményszíve! Ó, királynőm, galád embernek kell annak lennie, ki e látványt gond nélkül hordja emlékezetében azóta is. Hiszek neked, királynő, minden vádat elhiszek. Aljas, förtelmes Florus! Hogy ilyen emberekkel kell nekem Rómáért harcolván egyeznem, az a sors csapása rajtam.
BERENICE
Egyik szavad más szavadat cáfolja.
TITUS
Én az előbb Florusként viselkedtem, édes Berenicém. Lám, te is annak tartottál engemet, súlyos átkot mondván arra, kinek valaha lábainál térdepeltél. Hiszem, hogy Titust ilyen átokkal sújtani soha nem tudnád.
BERENICE
Nem. Nem hiszem. Titus erre nem szolgál okkal.
TITUS
Becsülöm áldozatodat, királynő. Gyönyörű hajéked holtan hever a porban, a fény visszataszítóan csillog tar koponyádon, nőiséged szinte kétes, férfi undor nélkül nem nézhet rád – és te meghoztad e legnagyobb női áldozatot néped érdekében. Becsüllek, Berenice. Elfordul. Menj most, kérlek, előlem, e látvány felkavarja gyomromat. Kérlek, akkor jöjj csak elém, ha szép hajad ismét a csípődig ér.
BERENICE
Elküldesz engem, hajdani kedvesedet? Kit becsülsz, hiszen sorsa könnyekre fakasztott? Hová küldesz engemet?
TITUS
Hol nem látnak ilyennek.
BERENICE
Ígérem, nem kerülök színed elé, ha mind Florusnak, mind Iosephusnak fejét karóba ütteted.
TITUS
Bárcsak megtehetném, Berenice.
TITUS
Nem tehetem, királynő. Az ember háborgását a fővezéri lehűti.
BERENICE
A hajamat hiában nyírtam el?
TITUS
Nem, nem hiában. Visszafordul felé. Így tetszel nekem. Én szeretem a torzat. Minden vágyam teljesülve volna, ha egyúttal púpos lennél, Berenicém.
BERENICE
Förtelem fattya, most meghalsz!
Berenice az ollót Titusba akarja döfni, Titus lefogja, fogva tartja.
TITUS
Te igazán meg akartál ölni?
BERENICE
Ó, hogy nem sikerült!
TITUS
Ó, Berenice! Csupán te tudtad azon érzést énbennem ismét felébreszteni, mely az én első feleségem halálával a hidegség hamujába temetődött, s melyet nemrég elhajított második feleségem sem tudott lángra gerjeszteni. Törvényeink szerint én szabad vagyok – te légy győzedelmeimnek koronája, Berenice!
BERENICE
Ölj meg inkább, kérlek!
TITUS
Én téged igazán szeretlek – akarsz-é engemet holtig boldoggá tenni?
TITUS
Akarsz-é feleségem lenni?
TITUS
Ó, Berenice, te nem szeretsz engem!
TITUS
Csupán te tudtál egy életbe, melynek célja nem volt, valódi célt alkotni – ez a szenvedély. Érzem, hogy élek – egy érzeményért, melyet ezrek és ezrek nem éreznek. De csakugyan élnek-é azok? Nem! Csak félig él, ki nem szeret. Csak midőn két egyenlően érző szív tesz ki egy életet, csak akkor van az élet a maga tökéletességében.
BERENICE
Mikor szólasz komolyan, mikor nem?
TITUS
Te kételkedel bennem. Ez lesújt. Hát ilyennek ismertél meg valaha? Te nem ismersz engemet, így társam sem lehetsz. Ó, nem ezt vártam az élettől! Elengedi, elfordul.
BERENICE
Hátulról megöleli. Én szeretlek!
TITUS
Jer, királynő, a frigyet híveinknek megjelentjük!
Mindketten el.
Jön Simon.
SIMON
A gyehennára veletek, veszett éhezők! Hát hogyan elégítselek én ki benneteket? Mit ordítoztok a fülembe segítségért? Hatalmamban vagyon-é Mózes vesszeje, hogy nektek vízforrást szerezzek? Igyatok vért! Korbácsoljátok egymást a sírásig, és könnyeteket adjátok sikoltó gyermekeiteknek. Vagy ha irigyli ezt tőlük tulajdon szomjúságotok, csapkodjátok őket a falhoz, és igyatok vért. Ha pedig könyörületes szívetek vagyon, a véneknek és betegeknek verjetek karót a torkukba, hogy ne kínlódjanak a világon. Menjetek innét! mert akit utolérek, megsüttetem és feltálalom a többinek!
Jön Adiabeen.
ADIABEEN
Uram, jó, hogy itt talállak –
SIMON
Neked is csak olyan bolond természeted van, hogy csak úgy tudsz életet tartani, ha baromként más barmot hánysz a gyomrodba! De csak rajta, ti istenek! meglátjuk, milyen isten erősebb, az övék sokasága, vagy a miénk, az egyetlen! És ha el fog Jeruzsálem esni, akkor is ölni fogok, amíg csak utolsó csontjaimat emelhetem! Bár olyan mélyen gázolhatnék vérben, hogy a színén buborékot fújhatnék, és azokat epémmel együtt köphetném a rómaiak szemei közé, ők pedig szemük világát a vérrel törölnék ki gödréből!
ADIABEEN
Uram, ha megszűntél, jelentenék.
SIMON
Ismét ellenséges mozdulatok?
ADIABEEN
Nem, uram, hanem a templomban lárma történt.
ADIABEEN
János elrabolta az edényeket.
SIMON
Jól tette. Az éhség kényszerít.
ADIABEEN
De mi haszna? Van mit venni érte?
SIMON
Legalább az sem marad az ellenségnek.
ADIABEEN
Eleazár a seregével ellene szegült.
ADIABEEN
Mert János a kincsből senkinek sem adott, csak a maga felekezetének.
SIMON
Halál és bélpokol! azt ne tegye!
ADIABEEN
A papság széthasogatott ruhával rohant a nép köze, melynek csüggedése háborgásra változott. Az aggok a róluk megfeledkező Istent káromolva ősz fejüket a templom falába verik.
SIMON
Nevet. Már ez szép dolog. De a kincsből mind, aki kardot visel, egyaránt osztozzon. Hadd dögöljenek a többiek. Megyek osztozkodni – és megtekintem, milyen cifráságokat fest az emberi vér és agyvelő Salamon atyánk dicső épületén. El.
ADIABEEN
Ilyen emberekért ontsam én a véremet? Ezek hát az elöljárók, kiknek tisztelését Mózes parancsolta? De mi gondom velük, én a templomot védem, én Jeruzsálemért hadakozom, és ha nem lesz is Jeruzsálem, sem templom nem lesz, a templomot akkor is védem, holtom után is: földből előmeredő csontjaimmal döföm keresztül az idegent, ki a templom felszántott helyére hág!
Jön Mária, karjában alélt kisgyermek.
ADIABEEN
Boldogtalanok! mit kerestek itt?
ADIABEEN
Szerencsétlen előttem merészled ezt mondani? Nem tudod, hogy az éhenhalókat agyonütni kötelessége a katonának?
ADIABEEN
Dögöljek éhen helyetted én? Szánakozom rajtad, mást nem tehetek. Hallod? A lármás vezérek errefelé tódulnak, siess, boldogtalan, vagy odaleszel gyermekeddel együtt.
MÁRIA
Hozzájuk akartam folyamodni.
ADIABEEN
Fuss, fuss, siess!
Adiabeen kivonszolja a gyereket hordozó Máriát.
Jön Simon, János, Eleazár seregekkel.
SIMON
Halál és bélpokol! – énvelem mertek ellenkezni!
JÁNOS
Te adj számot a kiontott vérről – különben mi gondom arra.
Kardot rántanak.
ELEAZÁR
Közébük áll. Megálljatok, különben a fejeteken rontatom össze kardjainkat!
JÁNOS
Aki valamit szerez, bírhatja. Ez még a római táborban is így van.
SIMON
Aki a közösséget fosztogatja, az tolvaj és keresztfára való.
JÁNOS
Saját ítéletedet mondottad önfejedre. – Eleazár, állj félre közülünk, mert én ezt a vérszomjúzót reszketni tanítom.
JÁNOS
Reszketsz, vagy sem, mi gondom arra. De az én akaratom, az fog teljesedni, vagy minden kincset a Jordánba hányok, és mindent összerontok magam körül, ha mindjárt az lészen is utolsó órám – mi gondom nékem arra!
SIMON
Majd én megnyitom a kapukat Titusnak, és egyaránt gázolok baráti és ellenséges vérben!
ELEAZÁR
Alávaló nyomorultak, kik kényetekért hazátokat rontjátok össze!
SIMON
Midőn már erőm az öldökléshez nem lesz, felhágok akkor az emberi testek halmazára, és vért frecsegő torokkal fogom győzedelmi énekemet ordítani! Mert boldog, aki uradalmával együtt hazájának és népének is láthatja végső pusztulását!
ELEAZÁR
Nem ismertek engem? Ha magamat erőszakkal a háládatlan Jeruzsálem fejévé tudtam tenni, titeket is meg foglak zabolázni, hisz annyira vagytok alattam, mint Mózes alatt a nép, midőn ő a sínai hegyen állott!
SIMON
Eleazár, zabolázd inkább kevélységedet!
JÁNOS
Mi gondom nékem arra!
ELEAZÁR
Az én felekezetem volt az, mely magára merte venni mindjárt a veszedelem elején a szabadságért harcoló zelóta nevet, illő tehát, hogy első is maradjon, és aki ellenkezik ezentúl, összetörőm és - szaggatom, és ha az ínség egész Jeruzsálemet semmivé teszi; az utolsó, aki mint cédrus egyenesen áll meg a falon, az a zelóták feje, Eleazár lészen!
JÁNOS
Ej, mi gondom nékem arra! El a csapatával.
SIMON
Utána! Utána! El a csapatával.
ELEAZÁR
Gyilkolni mind a más felekezetűeket, asszonyokat, véneket, kisdedeket egyaránt! El a csapatával.
Jön Adiabeen, Júdás, kísérők, valamennyiük fején csuklya.
ADIABEEN
Lehajol. Emberhaj. Megálljunk. Ez itt szent hely.
Valamennyien leülnek, csak Adiabeen áll, kötényt ölt fel, baltát vesz elő.
ADIABEEN
Esszénusok, testvéreim! Ítélkezhetünk, mert százan összegyűltünk, és közöttünk mind a négy fokozatban levők egyaránt találtatnak. A tárgy, melyről szavaznunk kelletik, sajnálatos. Egyik testvérünk vétett felekezetünk törvényei ellen. Tetten érték őt, midőn egyedül étkezett, senkivel meg nem osztva eleségét. E vétség magában is súlyos: megszegte közös étkezésünk szabályát. Más vétséget is elkövetett azonban, mert látták, hogy étkezés előtt nem imádkozott.
Zúgás.
JÚDÁS
Mardosott az éhség!
ADIABEEN
Testvérünk ezúttal is vétett felekezetünk törvenyei ellen, mert szólt, mielőtt szólhatott volna. Az önmegtartóztatás parancsa ellen vétett korábban is, most is. Bűnét az imént másodszor követte el, ez súlyosbítja helyzetét. – Testvéreim, fájlalom az ő ballépését. Ismerjük őt valamennyien. Az egyévnyi próbaidőt derekasan kiállta. Titoktartásban jeleskedett. Nem házasodott meg. Nővel soha nem érték tetten. A gazdagságot megvetette. Vagyonát, amije volt, megosztotta velünk. Ruháját, amióta keblére vonta őt felekezetünk, nem váltotta, nem tisztálkodott. A józanok életét élte. Elmondhattam mindezt boldogan, mer testvérem védélmére mondhattam el. A bűn azonban bűn, bárki követte el. A körülményeknek felekezetünk erejét, hitünk mélységét változtatniuk nem szabad. Rendkívüli a helyzet, de felekezetünk már számos nehéz próbát kiállt. Mi valljuk, hogy e mostani próbát Isten küldte reánk, hogy hívei megpróbáltassanak. Istenünk tette, és nem a végzet, mint azt a farizeusok állítják csalárd módon, istenünk tette, és nem az emberek szabad akaratából lett így, miként azt az álnok szadduceusok hangoztatják. Testvérünk pedig nem állta az Istentől való próbát. Ezért kegyetlen ítéletre javaslom testvérünket:
közösségünkből kivettessék, ételt senkitől el ne fogadjon, füvet legelve vonszolja magát kebelünkön kívül, mígnem a halhatatlanság birodalmába röppen a lelke. – Most, bűnös testvérem, téged illet a szó. Védekezz, ha tudsz.
JÚDÁS
Feláll. Bűnömet nem tagadom. Mardosott az éhség, és a rothadó maradékot megpillantván ima nélkül esett rá elgyöngült testem. De tudom, hogy éhség gyötör mást is, mindenkit, titeket is, testvéreim; mind a zsidókat, éhségem tehát nem menti cselekedetemet. Töredelmesen bevallom bűnömet, és tőletek csak azt kérem, mi felekezetünk nagy törvénye: könyörületet. Ha római kínozna, nevetném, amint vértanúink tették eddig és teszik ezután is, mert nagy a mi erőnk: mi hisszük, hogy lelkünk nem halandó. De az bírhatatlanul fájó, ha hitsorsosa kínozza az embert. Ezt is elviselném örömmel, ha nem tudnám: testvéreimnek még hasznára válhatok elevenen. Ezért kérem a kegyelmet, a köz, a felekezet érdekében, szentül fogadván: többé nem fogok botolni.
ADIABEEN
Érveid értelmesek. Ha felekezetünk itt lévő, tagjait az ész belátása kormányozza, ügyed nyerve van, noha ennél értelmesebb érveléssel mondhatnám azt is: kiűzetésed közülünk, tehát majdani éhhalálod a szűkös javakból többet juttat: társaidnak. De ítéljenek ők. Én csupán azt forgatom elmémben; vajon értelmes gondolkodás tartja-é fönn felekezetünket? Vajon ebben vagyon-é a mi hagyományunk? Így erősebb testvéreink joggal öldösnék le gyöngébb társainkat, hogy ne éhezzenek tovább. Ami azonban bennünket összekapcsol, az a hit, az a vallás, az a templom, bennünk, valamennyi testvérünk lelkében. Ez a mi hagyományunk. S ha valamely testvérünkben e templom összedől, azt menteni sem erőnk nincsen, sem jogunk. Mi közös templomot választottunk magunknak. Elődeinktől, sok ezeréves templomunk építőitől törvényeket kaptunk örökül. Ha ki vét ezek ellen, ám építsen magának oly templomot, melyet szolgálni képes. De a mi templomunk érintetlen maradjon tőle! Nincs éhség, nincs ínség, mely templomunkat porba dönthet. – De minek mondom mindezt? Tudjuk jól valamennyien. Ítéljetek hát testvérünk dolgában. Leül.
JÚDÁS
Kis szünet után. Nézzetek lelketek mélyére, irigység vagyon benne, mert én ettem, és ti nem. Az irigység is bűn, törvényeink ellen való! Bűnös indulatra nem szabad ítélni!
Csönd. Szünet. Júdás leszaggatja magáról a csuklyát, Adiabeen elveszi tőle.
ADIABEEN
Testvérünk ítélt önmaga fölött. – Testvéreim, induljunk dolgunkra. Volt testvérünk szintén menjen a maga dolgára. – Kérlek benneteket, imádkozzatok elhunyt testvérünk lelkéért.
Adiabeen és csuklyások el.
JÚDÁS
Vagyok én olyan hithű, mint ti vagytok, irigyek! Füvet legeltek hamarosan valamennyien! Bosszúmat római fegyverek hozzák! Én vitézül hadakozom ellenük majd, ádázabbul, mint bíráim képesek! Meglátjuk, ki a bűnösebb, testvéreim, mert bűnösökké váltok mind, bűnösebbé nálamnál, de én kegyelmesebb leszek hozzátok, mint voltatok ti, irigyek, férgek, hozzám! El.
Jön Mária a gyermekével a karján.
MÁRIA
Itt bizonyosan találni étket – lásd, kicsim, itt hajfonatok vannak – játszódj velük, míg étket nem találunk. Nem játszol velük. Nem vagy jó gyermek. Hallgatsz szemrehányón, holott én csakis neked keresem az ételt!
Jön Simon katonákkal.
MÁRIA
Vezér. Egy falatot csupán!
SIMON
Átkozott légyen a ti sápadt arcotok! Nem tudjátok, hogy én ezt utálom? Undorító éhező vázak! Asszony, egy keresztfára függesztelek, és nyakadba akasztatom a gyermekedet!
Simon a katonákkal el.
MÁRIA
Látod ezek jó emberek voltak, nem bántottak minket. Jó jelnek vélem. Akad majd olyan ember is, ki mindenét megosztja vélünk.
Jön Eleazár, katonákkal.
MÁRIA
Tudom én azt? Éhező, karjában éhezővel. Tudom, te ki vagy: a kevély Eleazár. Atyámat is így hívták – jó ember volt. Gonoszak közt is kevésbé gonosznak kell lennie, kit Eleazárnak hívnak.
MÁRIA
Eleazár lánya, Mária – születésem helye Vatezobra, túl a Jordánon – az ellenség elől futottam Jeruzsálembe, mely nyitva volt ősi törvény szerint minden menekülőnek, de itt –
MÁRIA
Csak éhségre találtam.
ELEAZÁR
És én etesselek meg? Nem látod? Magam is fosztogatásra indultam felekezetemmel.
MÁRIA
Ó, ha sikerrel járnál!
ELEAZÁR
Nektek adjam? Vessz el gyermekeddel! Értetek talán az enyémek közül éheztessek egyet is?
MÁRIA
A neved szeretetre méltó – erős vagy, szép vagy – adj ennem, én is szép leszek! Rabszolgád leszek, ágyasod!
ELEAZÁR
Becstelen asszony! Szebbekben dúskálhatok kenyérhajért, mint te vagy! A gyönge vesszen mind. Kétségbeesés legyen a sorsod.
Eleazár el a katonákkal.
MÁRIA
Ez volt az utolsó? Nem lehet. Fiam, ne sírj! Rázza.
Ne légy oly hallgatag! Harapdáld le tulajdon testedet, ha éhes vagy! Mi közöm nékem hozzád? Ki tehet róla, hogy testemből egykor kiszakadtál? Ha Isten akart, Isten is veszejt el, hogy ne hurcoljalak magammal, átkozott! Boldogtalan féreg, minek jöttél a világra? Éhség, éhség! Tigrist volnék képes széjjelszaggatni! – A háború, a nyomorúság, az ínség, a zsarnokság közepette minek élnél? A rómaiak közt rabszolgaságra jutsz, az éhség pedig előbbre való a szolgaságnál, s mindezeknél iszonytatóbbak a tirannusok!
Jön Simon katonákkal.
SIMON
Az asszony a gyermekével! Még élnek az orcátlanok? Közelebb megy, felnevet. Hagyjátok őket, kínlódjanak még kicsit, ezek már érettek a halálos tusára. Menjünk tovább, túl sok az élő még. – A gabonát, mit elloptak a többi vezérek és mi megleltük, fel kell gyújtani. Hadd égjen. Dögöljön éhen mind. Ha pusztulunk is, pusztuljunk mulatva.
Simon a katonákkal el.
MÁRIA
Utálatos, ártatlan arc, minek bámulsz rám égő, tiszta szemekkel? A keresztfára szültelek én téged? Nem, mert nem hagyom. Ez van még hátra az ínségből, legyen meg tehát.
Megfojtja a gyermeket, el.
Tűz gyullad, Rómaiak jönnek ételekkel, nevetve mutogatják, közöttük jön Iosephus is, a nézőkhöz beszél.
IOSEPHUS
Kegyelmezzetek magatoknak, társaitoknak, a templomnak és a hazátoknak! Ne legyetek kegyetlenebbek az idegeneknél. Adjátok meg magatokat – előttetek nem újság már és nem ismeretlen a szolgaság. A szerencse most a rómaiakhoz költözött, és az Isten, ki az uradalmat mindenkor a nagy hatalmak révén gyakorolja, most Itáliában vagyon. Hiszen már részben elveszett a város, még egy ostrom, és minden rommá lészen – vagy ha ez meg nem történne is, éhségtek fog a rómaiak mellett harcolni! – Ti úgy gondoljátok, hogy én az árulótok vagyok. De tudjátok meg: rég semmivé lett volna Jeruzsálem, ha én, Iosephus Flavius a római táborban nem volnék. Kínjaitoknak s mi ezzel egy: élteteknek hosszabbítója én vagyok. Fáj nékem az egyik, boldogít a másik. Nyomorultak, gondoljátok meg: ki ellen berzenkedtek? Mikor nem volt az Isten oltalmazótok, ha megbántattatok? Jussanak eszetekbe Istenünk és Atyáink csodatételei, midőn e szent helyet veszély fenyegette! Voltak csodák, igen, de mostan csoda nincs, lássátok be tehát, hogy ti nem a rómaiakkal: ti az Istennel magával ellenkeztek! Néktek szárazak voltak eddig a források e vidéken – Titusnak bőven öntik vizeiket. Földjeitek bőven teremnek most is – de ott már római kéz arat! Úgy vélem tehát, hogy Isten elhagyta ezt a helyet, és a rómaiakhoz költözött, kik ellen ti most lázadtok. Lázadtam én is,
és volt célja e harcnak: kicsiny nemzet a csekély engedményt is véres harccal vívhatja csak ki az óriás ellenében. De van határa e harcnak, ez a belátás és az indulat határa, mely az Istentől pártolt nagy nemzet vezéreinek szívében húzódik. Voltak városok már, hol e határt mi általhágtuk. Scythopolisban tizenháromezer zsidó mészároltatott le, Alexandriában ötezer zsidó, Joppéban nyolcezer-négyszáz; a damaszkusziak, bár sokuk felesége zsidó volt, előlük titokban szövetkezve tízezer társunkat vágák le egyetlen éjszakán; most százezres sereget állított ki Róma, de Jeruzsálem nem tanult e példákon. Hatszázezer hullát dobtatok ki Jeruzsálem védfalain át eddig, veszett lázadók! Jól tudják a rómaiak, hogy egy véka búza ára nálatok már ötezer korona, hogy egyetlen lat szénahulladékért nyolc koronát is adnak; hogy a városban nincs macska, sem egér, mert felfaltátok azt is – nem jobb-é nektek nem éhezni többé, rabszolgaként is akár? Róma nagy, mert nála az Isten, sok ezer rabszolga kell neki harci játékokra, vadállatok elé, vagy áldozatként máglyán égetni el – de addig is élet az élet, testvéreim! És megmarad a város, legalább a romja, és megmarad a templom! – Isten mindent lát, mi rejtve van, látja nyomorult sorsotokat, de nem kegyelmez. Látja mi van az én szívemben – hallja, mi
van az ajkamon – ha le akar sújtani rám árulásomért, lesújt majd. De mégsem mondhatok mást: vessétek el fegyvereiteket, könyörüljetek romlott hazátokon! Könyörüljetek rajtam, ki nem csábítlak hazúg szóval, nem ígérek nektek szolgaságnál jobb életet. Fordítsátok szemeteket vissza, és lássátok méltóságát annak, mit széjjelrontottatok! Szent Atyáink elkeseredve fognak idetekinteni; midőn nemsokára csak az omladékot szemlélhetik. Tekintsétek feleségteket gyermekeiteket, atyátokat, kiket nemsokára a had vagy az éhség teszen semmivé. Tudom ezt, és több ennél: érzem, mert velük együtt forognak veszedelemben tulajdon szülőim is – de ha úgy vélitek, csakis az ő kedvükért mondom én mindezt, úgy öljétek meg őket! és vegyétek tulajdon véremet is boldogulástok váltságaképpen – én mindenre kész vagyok, ha szómra hajlotok. Segítséget nyújt Róma barátian, fogadjátok el jobbját, különben kiirtja egész népünket dühödten! Ez az utolsó pillanat! Nincs időtök! Gondolkozzatok!
Szünet.
Jön Florus.
FLORUS
Még mindig sátrukban fetrengenek jókora kortyokban nyeldeklik a szerelem nektárját. Ez aztán a gyönyörűség, látni a más örömét, és oldalvást ácsorogni, éhen-szomjan! Már előre elképzeltem jövendőmet Jeruzsálem kincsei között, de lám, elég egy-egy jajgatás attól a szürke zsidótól, elég egy könnycsepp a csalárd Berenicétől, és minden megváltozott! Miért vannak mindig felül más hatalmasok, kik részesülnek minden jóban, helyettem? Temérdek fáradozás vitt engem a helytartói méltóságra, de mi vagyok most? Kiebrudalt helytartó, kivel senki sem számol! Ha marad egyetlen kő Jeruzsálemből, arra sem engem ültet már a hatalom, csak egy hízelkedő zsidót, egy bujálkodó zsidó asszonyt, kiknek annyi az érdemük, hogy ellenségnek születtek!
Jön Titus ásítozva.
TITUS
Már megint reggel van?
FLORUS
Reggel van, vezérem.
FLORUS
Parancsolsz, vezérem?
TITUS
Minek van folyton reggel?
FLORUS
Valóban, uram, ily kéjes éjszakának örökké volna jó tartania.
TITUS
Kéjes éjszakád volt?
FLORUS
Énnekem? Fájdalom, nem.
TITUS
Rosszul aludtál volna?
FLORUS
Éppen az, hogy aludtam.
TITUS
Aludni jó. Álmodni nemvolt; nemlesz csodákat. Álmodtál, Florus?
FLORUS
Nem tudom. Nem hiszem.
TITUS
Elégedetlennek látszol, barátom. Holott boldog lehetnél, hogy annyi főbenjáró vétked után is élve hagytalak.
FLORUS
Vétkem, nekem? Vezérem! Az az asszony telebeszélte a füledet! Az az asszony szép, és akkor tud sírni, amikor akar!
TITUS
Szépnek mondod? Mondják, tulajdon atyjának és bátyjának tetszett valóban, hiszen együtt éltek vele. De nekem éppenséggel nemigen tetszik.
FLORUS
A hollósötét, éjsima hajkoronája, mely kibontva derekára tekerődzik mint a kígyó, és léptei nyomán hullámzik, paskolván gömbölyded, ringó alfelét, az sem tetszik neked, vezérem? Mint függönyt vonni szép dús hajzatát combjairól, melyek közt a dombon bizonnyal selymes, fekete hajzat kunkorul elő –
TITUS
Szőrökkel álmodtál, ha mondom.
FLORUS
Egyetlen szavát se hidd, vezérem! Külleme megcsal, bévül hüllőhideg rém lapul!
TITUS
Kiált. Berenice! Ne fésülködj ily soká!
Jön Berenice, Florus elképed, meglátva kopaszságát.
Összeölelkeznek.
TITUS
Florushoz. Arcod szégyenpírban ég, remélem. Ily látványra sem lágyult meg szíved, könyörtelen ember!
BERENICE
Látom elképedésedet; hajdani helytartó. Nem láttál jövődbe, midőn előtted térdepeltem könyörögve. Láss csodát most, akad még római, kinek szíve így is értem dobog!
TITUS
Kedvesem, nyírd le hajzatodat fejedről újra meg újra mindazon óráig, mígnem ismét visszanyered uradalmadat a felszabadított Jeruzsálem fölött. Kérlek erre, mert nem akarom feledni elhivatásomat, mely tégedet a trónra visszahelyezni szólít. Ne feledjem soha a szegény zsidók szenvedését, látva lenyírt koponyádat.
BERENICE
A szegény zsidók szenvedésére emlékeztetlek, mit nékik a dühödten vérengző Florus szerzett. Állj boszút rajta, Titus!
FLORUS
Titus! Csalárd ez a nő! Leányságát tulajdon atyja vette el! Bátyával élt förtelmes, fajtalan életet! Mindenki tudja ezt, csupán te vagy gyanútlan, fővezérem!
FLORUS
Ma életben tartok zsidó menekülőket ők majd vallanak!
TITUS
Berenice, igaz lelkedre valld meg, így volt-e, hogyan Florus állítja?
BERENICE
Így volt, vezér. De mások a mi erkölcseink! Csak tégedet szeretlek csakugyan!
TITUS
Én így bűnbe kevertetve állok, melyet inkább utálok a tízszeres halálnál! Ó, te rettenetesen megcsaltál engemet, Agrippa leánya! Ez a csalattatás végtelenül lealacsonyít!
BERENICE
Emlékezz vissza Alexandriára! Én akkor még atyámmal és bátyámmal éltem volt elébb, mi boldogok lehettünk mégis!
TITUS
Már akkor eloroztad becsületemet! – Titus, mi voltál te egy órával ezelőtt, és mi vagy mostan? – Miképpen áll itt és szegezi reszketve a földre szemeit? Egy közönséges útonálló angyal volna hozzád képest, feslett asszony!
TITUS
Csak hengerítsd minden gonoszságnak terhét énreám! Bájos tekintetednek ellenére az elragadtatástól visszariadtam volna, ha szörnyű életed bevallod – és én tiszta maradtam volna! Oly ártatlanul ajánlottam neked szívemet és szeretetemet kezemmel együtt, hogy egészen beláthattál a lelkembe, és te ezért jutalmul magamat is förtelmessé teszel!
BERENICE
Titus, igaztalanul bánsz velem! Csupán te vagy a lelkemnek férje!
TITUS
Ne tovább, királynő! Tégedet oly megromolva látlak magam előtt, ezen remeke a természetnek mind testben, mind lélekben annyira meg van vesztegetve a feslettségtől, hogy könnyeimet vissza nem tarthatom – elhagylak örökre.
BERENICE
Örökre! Tudod-é, mit tesz ez a szó? Az őrületnél lesz boldogtalababb az asszony, ki téged oly igen szeretett. Tűz éled agyában – düh a lelkében – a vére nem hűl ki, míg bosszút nem vesz rajtad, hűtelen!
FLORUS
Hűtelen! Még ő mondja, hogy hűtelen!
TITUS
Távozz, királynő! vagy itthagylak.
BERENICE
Nálám nélkül nem! Én követlek mindenhová. Árnyékod leszek. Ki tudja az árnyékot megtartóztatni, hogy árnyék vetőjét kövesse, hacsak az élet világosságát el nem ragadják előle? Ha egy bútól összeroncsolt teremtés téged meg nem lágyíthat, legalább egy szánakozó tekintetedet ki fogja csalni!
TITUS
Eressz, Berenice. Karjaim között nem fogod látni többé magadat. Meglátom majd, hogy a szeretet helyébe léphet -e még a barátság – nem tudom.
BERENICE
Minden lehet még, amit csak te akarsz, édes Titus!
TITUS
Ó, fekete nap, mely kinyilatkoztattad, hogy boldogságom foszló köd volt csupán! El.
BERENICE
Nem! Te még nem ismersz engemet. Egy asszony jobban ért a csaláshoz, mint száz férfi, és te csak egy férfi vagy, vezér. Nem mint árnyék, hanem mint rontás szelleme fogok én szüntelen sarkadban járni. A rómaiak mind kerüljenek engem mint pestist, és ha valamelyikük hagyja még magát tőled elbolondíttatni, tőröm mentse meg hitszegésedtől azon szerencsétlent. Mennyed lehettem volna, poklod akarok lenni ezután.
FLORUS
Úgy rémlik nekem, mintha fel volnál indulva, asszonyom.
BERENICE
Ördögi vigyorgásod egykor megsértett engemet. Röhögj most is!
FLORUS
Csak tudnám, miért!
BERENICE
Röhögj, hiszen tökéletesen célodat érted.
FLORUS
Berenice, én szeretlek.
BERENICE
Szeretsz? Gyakorta hallom e szót – de most köszönöm. Miképpen legyek e bókért háládatos?
FLORUS
Hiszen még semmit sem tettem –
FLORUS
Bízz bennem. Itt a tőröm. Titus –
FLORUS
Kívánj tőle egy búcsúölelést, és döfd a szívébe. Az embereim már készek.
BERENICE
Ide a tőrt gyorsan, mert a gondolkodási idő előtt szül megbánást!
Jön Iosephus, Berenice elrejti a tőrt.
IOSEPHUS
Királynő! Hová lett fejednek éke?
BERENICE
Titushoz könyörgök, rimánkodom így népemért, de hiába. Ó, Iosephus, pedig én már beláttam igazságodat: óvni kell népünket, és Titust az ostromtól tartóztatni mindenáron!
IOSEPHUS
Ezért könyörögtél hozzá?
BERENICE
Ezért. De látom már, hogy Titusban gyűlölet él a szegény zsidók irányában, és nem hatják meg e kegyetlen embert könnyeim.
IOSEPHUS
Az nem lehet. Én Titust talpig becsületes férfiúnak ismerem, bizonyságom erre, ahogyan velem, hajdani ellenségével, a zsidó pappal és hadvezérrel bánik. Valamely hirtelen szóval megbánthattad őt.
BERENICE
Csalatkozol, mert színlelt barátsága elvakít. Szégyellem feltárni előtted, mit rólad mondott nevetve, gúnyolva téged.
IOSEPHUS
Mit mondott rólam?
BERENICE
Mégsem mondhatom el. Részrehajló, hamisító emlékezettel vádolnál engem.
IOSEPHUS
Azért csak mondd el.
BERENICE
Rosszul tenném, fájdalmat okoznék vele. Hidd inkább, mit hittem én is, hogy háládatlan népünk elől baráthoz menekültünk.
IOSEPHUS
Bármit mondasz, nem hiszek neked. Számtalanszor adta már eddig Titus tanújelét jóságának irántam és népem iránt. Ő nem gyűlöli népünket. Gyötrelmes neki ez a háború. De háborúzik, mert fellázadt egy nép a birodalom ellen, melynek Róma a székhelye és császára az ő atyja. Nem is a lázadást magát utálja ő. Lázadások voltak, lesznek is. Hanem gyűlöli e lázadás mikéntjét, mely példa nélkül álló, és kell, hogy példa másoknak ne legyen. Hallatlan dolog, mit Eleazár vad zelótái műveltek Jeruzsálemben: felgyújtották a levéltárat, hol az adósleveleket őrizték. Mi lesz a világban, ha minden adóslevél lángra gyúl? Simon hadai a gazdagokat fosztogatták. Mi lesz a világban, ha kedvet kapnak ehhez mások is? Ananus főpapot lemészárolták, gúnyból tudatlan parasztfiút tettek a helyébe, Phanist, kit utóbb szintén leöltek. Mi lesz a világban, ha megszűnik a tekintély, a vallás? Foglyokat szabadítottak ki a börtönökből János hadai, lábbal tiporták az igazságszolgáltatást, Simon seregében a férfiak egymással üzekednek – mi lesz így a világban, királynő? Nem volt, nem lesz soha birodalom, mely eltűrhetné mind e bűnöket! Van különbség lázadás és lázadás között. Egyiket letörni kell,
másikat gyökerestül kiirtani. Túl messzire mentek fenekedésükben a zsidók, leverni őket nem elég. Az írmagjukat kell kiölni!
BERENICE
Te gondolkodol így, a zsidó?
IOSEPHUS
Így gondolja Titus. Ha nem volnék zsidó, így vélekednék magam is. De mert zsidó vagyok, mentem Titus előtt azon kevesek életét, kik a világ rendje ellen véteni nem akarnak. Vannak ily bölcsek, érvelek én, és vannak Jeruzsálemben csecsszopók még, akikből jó római rab lehet. A túlélésnek rabság az ára. Népem maradéka érdekében mérséklem tehát Titust, ő pedig hajlik a szavamra, mert születésétől fogva jó, nemes lelkű, természete ártatlan, szinte gyermeki. Gyakran sírt előttem, midőn négyszemközt maradtunk, és én megütődve e tisztaságtól szintén sírni kezdtem. Bárki állana az ő helyébe, hasonlíthatatlanul lenne rosszabb nála. Ezért nem hiszek róla semmi rosszat, hanem tudom, hogy hazugságot beszélsz róla, mert félreismered.
BERENICE
Gyűlölöm képmutató bölcsességedet! Ha igazat szólsz, önösen, gyáván teszed azt is. Cáfolhatatlan érveket találsz magadnak, okos Iosephus, ha irhádat kell mentened. De jobban hiszek én minden, bölcsességnél a gyűlöletnek, mely bensőmben uralkodik, és még válogatni is tud: én, aki a világban mindent erősen utálok, legerősebben utállak tégedet. Utálom a lázadást, de inkább utálom azt, aki lázadni sohasem mert. A zelóták terrorja méltóságomat, személyemet fenyegette, de megvetlek tégedet, mert nem volt merszed velük együtt üvölteni. Utálom a zsidókat, de téged megvetlek, mert elfajultál tőlük.
IOSEPHUS
Beszélhetsz, királynő, érdekünk közös: Titustól várjuk sorsunk jobbra fordulását népünknek pusztulása árán.
BERENICE
Az meglehet, hogy érdekünk közös. De mégsem egyformák vagyunk.
Berenice a tőrt Iosephusba döfi, aki oldalán megsebesül.
IOSEPHUS
Összegörnyed. Királynő –
FLORUS
Lefogja Berenicét. Titus! Vezérem! Titus!
Berenice harap, nem tud kiszabadulni. Jön Titus.
FLORUS
Civakodnak a zsidók, ahogyan szokták. Berenice megszúrta Iosephust.
BERENICE
Kár, hogy karcolás!
FLORUS
Vigyázz, Titus, téged is leszúrhat, ez a terve!
BERENICE
Becstelen! Hisz te bujtottál engem!
TITUS
Rossz napja van mindenkinek. Én is csak ásítozom hajnal óta. Égi jelnek vélem. Florus, fúvasd meg a harci kürtöket. Ideje már a végső támadásnak.
FLORUS
Vezérem! Végre! El, kezében a tőrrel.
Iosephus az oldalát, Berenice a csuklóját fogja.
TITUS
Haszontalan gyermekek, ejnye. Szabad folyást engedni a lelki felbuzdulásnak nem méltó érett emberhez. Egy főpap, egy királynő nem tudná ezt? Mégiscsak barbárnak kell tartanom a népet, mely főméltóságra ilyen embereket emelt. Bölcsebb nálatok a műveletlen; vértől frecsegő zelóta, ki saját belét ontja inkább, semhogy római fogságba essék, és ott kegyelemért rimánkodva a másik rab zelótát ócsárolja. Őt állati bölcsesség vezérli, rabságot nem tűr, elvész inkább. Ti azonban, fáj erről szólanom, csak emberi bölcsességgel bírtok. Nagyot csalódtam bennetek.
IOSEPHUS
Csalatkozol, vezér!
BERENICE
Bocsásd meg hevességünket, Titus!
TITUS
Megbocsátó természetem vagyon, tudhatjátok. De búskomorrá tesz, hogy látnom kell az embert mezítlen természetében. Miféle kultúra a tiétek, ha rólatok ily könnyen lefoszlik?
IOSEPHUS
Méltatlanok vagyunk, de kultúránkat ne ócsárold!
TITUS
Na nézd! A hang egy lázadóé!
BERENICE
A sebtől van, mit oldalán ütöttem. Nem lázadunk, vezér, és szemrehányásodat megforgatjuk szűkös elménkben.
TITUS
A mindenkori alkalmazkodásod, királynő, ugyancsak elszomorít engem. Ha megsebezted őt, okod volt rá. Ne védd később azt, akit gyűlölsz.
IOSEPHUS
Ne bántsd, hiszen nő!
TITUS
Ezen összetartás közöttetek valami képtelen dolog. Hárman állunk e helyen, két zsidó, egy római. Ti mégsem fojtogattok, míg szemem kipottyan üregéből. A túlerővel bánni nem tanulhatok. Az istenek is széjjeltárják karjaikat: ilyen nép valóban pusztulni való. El.
BERENICE
Fussunk utána, hátha jobb kedvre derítjük!
IOSEPHUS
Most, hogy népünket kiirtani indul?
BERENICE
Érzem én, az Isten azt kívánja, hogy népéből legalább mi ketten megmaradjunk.
Berenice kitámogatja Iosephust.
Jön Mathatias és Felesége, utóbbi kezében kocka.
FELESÉG
Olyan sötét van, semmit se látni.
MATATHIAS
Hozzászokunk ehhez is, és látni fogunk. Mihez hozzá nem szokik az ember! Ez legfőbb erőnk, mely életben tart, ez legfőbb gyöngeségünk, mert életben tart. Vesd a kockát.
MATATHIAS
Add hát ide. Dob. Kilenc.
FELESÉG
Te pedig vesztettél.
MATATHIAS
Hál’ istennek, én halok meg hamarébb.
MATATHIAS
Hiszen én vesztettem.
FELESÉG
Az igaz, de én nyertem.
MATATHIAS
Tehát én halok meg hamarébb, mert vesztettem.
FELESÉG
De bizony én, mert én nyertem a hamarábbi halált.
MATATHIAS
Ellenkezőleg. Én elvesztettem a játékot, vagyis az életet.
FELESÉG
Nem a halált tettük-e nyereségnek? Azt pedig én nyertem el.
MATATHIAS
Nem így volt, nem állapodtunk meg, ki hal előbb: a nyertes-é, a vesztes-é.
FELESÉG
Igen is megállapodtunk! De ha akarod, dobjunk még egyszer.
MATATHIAS
Én nem dobok újra, mert én vesztettem!
FELESÉG
Akkor én se dobok újra, mert én nyertem!
Kis szünet.
MATATHIAS
Valahogy soha nem tudtunk egyezni semmiben.
FELESÉG
Ebben az egyben igazad van.
MATATHIAS
Mulatságos, mennyit civódtunk.
MATATHIAS
Veszekedésben telt az életünk.
FELESÉG
Én nem akartam. Mindig te veszekedtél.
MATATHIAS
Miről tudtunk mi annyit vitázni?
MATATHIAS
Nekem most egyetlen folyamként látszik az életünk, és a bizonyos benne csak az, hogy együtt voltunk mindig. Ami annak előtte volt, az nincs is már.
FELESÉG
Mindig együtt voltunk, és civódtunk.
MATATHIAS
Ami előtted volt, álom. Ami most van velünk itt a toronyban, az sem való. Hiszen nekünk házunk van valahol, és ott élünk.
FELESÉG
Gyermekünk van, akit nevelünk. Iosephusnak hívjuk.
MATATHIAS
Aki nem hagy el bennünket öreg napjainkra. Látogatnak minket barátaink. Te főzöl, én pedig beszélgetek velük. Valahol bizonyosan megvannak e beszélgetések, miket soha senki föl nem jegyzett.
FELESÉG
És a házunk, ahol élünk? Hol van az már?
MATATHIAS
Volt két egyforma ház. Az egyik áll még mostan is, benne mi lakunk, és barátaink szívesen látogatnak. A másik házat ledőlni látom, amint összerontják, felgyújtják a katonák. De az a ház, amelyben élünk, az nem dől össze, helyén van benne minden ereszték, sötétben is biztosan járok szögleteiben, és érzem főztödnek illatát.
FELESÉG
Emlékszem, hogyan jósoltad meg látnokként mindazt, ami lett. Hogy szétdúlnak mindent, Jeruzsálem eltűnik a föld színéről. Boldog lehetsz most, látnok.
MATATHIAS
Jóslataim igazak, de nem attól, hogy valóra váltak. Jóslataim most is hangzanak a házban, hol bort szürcsölünk barátainkkal, és természetünk törvényeit latolgatjuk. Két egyforma ház van, és van két egyforma igazság. Egyikből nem juthatsz át a másikba, nincs kapu, idősövénye zárja el őket. A mindig ép ház boldog lakói sejthetik a végzetet, az összerontott házban senki sem lakik. E vak torony lakói csakis az ép ház otthonos zugait hordhatják emlékezetünkben.
FELESÉG
Velünk vész az emlékezetünk.
MATATHIAS
Ki tudja? Mi törvényeket rég nem sejtünk, tudjuk őket. De van hely még, és főképpen van idő, hol sejtik csupán. A sejtés birodalma tágasabb a tudásénál, tudó van kevesebb, tudó kevés él, azt is hamarosan legyilkolják. A félelem a sejtők boldogsága. Az fél, kinek van még háza, élete. A féltenivaló, mit kaptunk, nem vész velünk, mert részesít belőle Isten minden halandót. Kinek valaha háza lesz, hol reszkethet a sorstól, mi vagyunk. Kiket megöltek úgy, ahogyan minket fognak, most is figyelnek irigyen. Érzem tekintetüket. Hallom, amint összesúgnak, ránk mutatva: „Teljes életet éltek ők, volt boldogságuk, volt kínszenvedésük, bölcsen múlnak el.”
FELESÉG
Vessünk kockát megint.
MATATHIAS
Az meghal. Vesd a kockát.
MATATHIAS
Ennél bizonyosan többet dobok.
FELESÉG
Hogyisne, akkor én újra játszom.
MATATHIAS
Azt nem szabad. Én úgyis többet vetek. Dob.
MATATHIAS
Hét! Nekem is hét! Egyszerre fogunk meghalni!
FELESÉG
Istenem, csak ezt add meg nekünk!
Jön Júdás az edénnyel.
MATATHIAS
Képzeld, egyszerre fogunk meghalni!
JÚDÁS
Az jó lesz. Addig is szereztem ételt. Liszt. Nem túl dohos.
FELESÉG
Nagy szerencsétlenségünkben éppolyan nagy szerencse, hogy te vagy a torony őre.
JÚDÁS
Egyétek. Sajnálnám, ha pocsékba menne az eleség, mit nem könnyen szereztem. Siessetek, míg magunk vagyunk.
MATATHIAS
Mi nem eszünk, ha nem veszel belőle.
FELESÉG
Vének vagyunk, étel nélkül is kibírjuk. Te fiatal vagy.
JÚDÁS
Én nem eszem, mert nem szabad. Ne kérdezzétek okát. Csak füvet szabad legelnem, mit föléltek már úgyis az éhezők.
MATATHIAS
Mi sem eszünk. Jobb is nekünk, ha kihuny az élet belőlünk lassan.
FELESÉG
Ne vedd sértésnek, Júdás. Keress nálunknál éhesebbet.
JÚDÁS
Hogy kínjait elnyújtsa? Inkább szétszórom a szélben. Az edényt mint egy ablaknál kiborítja. Repüljön utána a cserép is; haszontalan jószág. Elhajítja, mélybe néz utána. Imádkozzunk, hogy adja az Isten éhen vesznünk, mielőtt megölnek.
Mindhárman eltűnnek.
Jön Mária, üstöt hoz, alája gyújt, kanállal kavarja, dúdol. Jön Adiabeen katonákkal.
ADIABEEN
Utálatos hazug! Nézzétek ezen asszonyt, gyermekével könyörgött nekem ételért, és lám, most főzésben foglalatoskodik, holott a város éhezik! Hol a gyermeked, asszony, hogy legalább annak adj belőle?
ADIABEEN
Vegyétek el ételét. Nem kaphat belőle semmit.
MÁRIA
Én már jóllaktam. Sok maradt, egyétek. Hús van benne, lakmározzatok!
ADIABEEN
Hús! Nagy Isten!
MÁRIA
Főtt hús, puha, omlatag! Kivesz az üstből egy kis kezet. Gyermekkezecske. Zabáljátok. Kivesz egy kis lábat. Lábacskája is van. Kivesz egy májat. Májacskája is van. A szívét ne kérjétek, megettem.
MÁRIA
A levágott bárány. Nagyobb részét meghagytam. Egyétek.
MÁRIA
Van itt hús elég, ne legyetek gyöngébbek egy asszonynál, és ne legyetek egy anyánál könyörületesebbek. Ha utáljátok áldozatomat, úgy is jó, nekem marad az egész, máskor is meg fogok éhezni.
ADIABEEN
Menjünk innét. Förtelmes a hely. – El az üsttől, embert nem eszünk! Nem halljátok? Ez parancs!
Katonák az üst körül szimatolnak.
MÁRIA
Fűszer nem volt. Sótalan. De puha. Omlós. Fiatal. Velejét szívjátok ki. Zsenge a csontja, ropogós. Éheztettem vágás előtt, ettől ízletes.
Katonák húzódoznak, Mária kavarja az üstöt. Jön Simon csapattal.
SIMON
Támadnak a rómaiak, betörtek a várba. Minden csapat velem a templomhoz! Mit bámultok mozdulatlanul?
ADIABEEN
Ott az üstben – gyermekét főzte meg az asszony.
SIMON
Jól tette. Ha jutna rá időnk, megfőznénk az asszonyt is.
Jön János csapattal.
SIMON
Ez a nap összebékít bennünket. Feledkezzünk el az egyenetlenségről.
JÁNOS
Azt is lehet. Mi gondom nékem arra!
Jön Eleazár csapattal.
ELEAZÁR
Nálam is betörtek. Embereim harcban pusztulnak, némelyek éhségtől hullnak el, mielőtt dárda érné aszott testüket. Ma végezzük valamennyien.
JÁNOS
Ideje régen. Nem sajnállak titeket.
ADIABEEN
A templomhoz! A templomot nem adjuk! Látjátok ezen asszonyt! – éhségében megfőzte gyermekét – az éhségét az ellenség okozta – bosszút állunk szégyenéért, esküszöm!
ADIABEEN
Szánakozásra méltó teremtés! Isten látja vétkét, és látja jól, hogy szükségében megveszett. Lesújt Isten mindazokra, kik e szörnyű tettre sarkallták szegényt, általunk áll bosszút! Szentünk legyen ez asszony, bosszúnk szentje!
MÁRIA
Szépen beszélni tudtok, de ételt sosem adtatok nekünk.
SIMON
Acsargó féreg, agyvelődet loccsantom a falra!
ELEAZÁR
Hagyd el, pusztul úgyis. – A templomhoz mindannyian!
JÁNOS
A templomban temetkezünk, fiúk.
Mária kivételével mind előjön. Jön Titus, Florus, Iosephus, Berenice, római katonák.
TITUS
Érdekes táj. Ez volt Jeruzsálem? Nyoma sincs.
FLORUS
Egy asszony. Élnek még zsidók. Megöljem?
TITUS
Főzőcskél. Nem vagyok megelégedett. Hol itt az éhezés, mit ecseteltetek? – Mit főzöl, asszony?
MÁRIA
Tulajdon gyermekemnek húsát. Omlós, puha, egyétek.
Rómaiak visszahőkölnek.
BERENICE
Förtelmes asszony!
IOSEPHUS
Nem hazudtunk neked, vezér. Ilyen hatalmas éhínség sosem volt.
FLORUS
Ilyen ez a nép. Rabszolgaként tengődni, arra sem érdemes. Kitömve kell őt Rómába vinni bizonyság gyanánt, hogy milyen vadakkal háborúztunk.
TITUS
Lesújt e látvány. Ismertem zsidókat eddig, kik palástolták előlem eredendő barbárságukat. Most felnyílt szemem: nem emberekkel állunk szemben itt.
IOSEPHUS
Nem minden zsidó ilyen!
FLORUS
Ha népeddel éheznél, mit elárultál, Iosephus, bizony te is embert ennél. A véretek ilyen.
BERENICE
Mekkora fájdalom kell, hogy magzatát megfőzze! A lázadóké bűne, kik éheztetéssel elméjét összezavartak.
TITUS
Királynő, feleségül hogyan vennélek ezután? Minden gondom lenne, hogy közös gyermekünket vérengző karmaidból kiragadjam. Rettenetes!
BERENICE
Hogyan gondolhatsz ilyent énfelőlem?!
FLORUS
Minden zsidó ilyen.
IOSEPHUS
Adj kezünkbe fegyvert, és látsz oly zsidókat, kik harcolnak a bűn ellenében!
BERENICE
Fegyvert nekünk, és mi nálatoknál bőszebben öldössük le a megmaradt zsidókat!
TITUS
Utolsó próbatételként megengedem.
BERENICE
Titus! Nagy lélek!
TITUS
Fegyvert e két zsidónak. – A templom övék még, ott vannak a kincseik, gyerünk. A gyilkos asszonyt magunkkal visszük élve.
MÁRIA
Az üstöt itt hagyjátok, pazarlók? Hús van benne! Étel!
FLORUS
Visszük azt is, bizonyság gyanánt.
Mind el.
Jön Matathias, Feleségét támogatja.
MATATHIAS
Júdás, barátunk! – Itt sincs. Eltűnt, midőn a torony kapuját a rómaiak bezúzták. Így hát szabadok vagyunk.
FELESÉG
Vigyél tovább, a templomig.
MATATHIAS
Ott vagyunk már. Leülteti a földre.
FELESÉG
Hála Istennek. Nem látok. Bizonyosan ez a templom?
FELESÉG
Itt már végem lesz bizonnyal.
MATATHIAS
Nekünk egyszerre kell meghalnunk!
FELESÉG
A fiam nincs itt?
FELESÉG
Már látom őt! Már látom!
MATATHIAS
Meghal! Istenem! Tehát nincsen segítség? Hová forduljak? Istenem, nincs irgalmad egy kétségbeesett öregnek kiáltására?
MATATHIAS
Élsz még? Élsz! Egyszerre haljunk meg! Én a lángok közé vetem magam – bárcsak égne a templom! Követ hengerítek fejemre, csak adj erőt hozzá, uram! Kést keríts a kezembe, uram, hogy felnyiszáljam szikkadt ereimet! Kétségbe vagyok esve! Istenem, istenem, ne hagyjál el engem!
FELESÉG
Nem főztem neked ma – Meghal.
MATATHIAS
Irgalmas Isten! Ráborul a halottra.
Jön Eleazár, Adiabeen, katonák.
ELEAZÁR
Elvesztek a szem elől mindazok, kiket vezérként imádtatok. Hallgattatok volna csak engem, a kevélynek bélyegzettet, Jeruzsálem még most is állana.
ADIABEEN
Úton-útfélen hevernek megöletett atyánkfiai. Légy te bosszulójuk, adj parancsot.
ELEAZÁR
Szent hely omladékain állunk, életünk végpontján. Halál vagy szabadság vagyon immár csak hátra, boldogságunk Jeruzsálem romjai alá temetődött. Halál és szabadság vagyon hátra, mert ha a szabadság lehetetlen, lehetséges és szabad a halál. De addig élni fogunk, öldökölni bosszúálló angyal gyanánt. Halál minden római fejére!
ADIABEEN
Halál és szabadság! A templomért! A templom hűlt helyéért!
Mind el.
Jön Titus, Iosephus rómaiak. Tűz.
TITUS
Ég a templom. De milyen különös, nehéz szagot hord a szél.
IOSEPHUS
Megpecsételve a szerencsétlenség. Itt én sokszor beszéltem az Istennek szavait – itt hallgatott engem egykor az ájtatos zsidó nép – innét kergették el egykor a hamis prófétákat, kik ama keresztre feszített Jézus bolond tanait hirdették – most odavan. Néhány darab oszlop –
Kívülről sikoltozás, jajgatás.
IOSEPHUS
A nép végső oltalomért a templomba menekült, most benne égnek mindahányan. Az én egész népem.
TITUS
Kettő nem ég benn – ha ugyan meg nem haltak már ők is.
IOSEPHUS
Szent Izrael! Ezek az én szülőim! Melléjük borul. Csöndesen szenderedtetek által egy jobb életbe, hol szent atyáink kiterjesztett karokkal várnak, hol Istenünk nyájának csak a pusztulást mutatja odalent.
MATATHIAS
Meghalni se lehet már! Felül.
MATATHIAS
Te vagy az? Anyád meghalt.
IOSEPHUS
Istenem – én örülök, hogy egyikőtök él!
MATATHIAS
Te örülsz? Kit nemzettem én?
TITUS
Megható és fölemelő jelent. Ó, istenek, lépjetek elő lakotokból nyájas tekintettel e boldogtalanok elébe, és adjátok meg orcáiknak az életpír jelét, szívüknek pedig egy sugarát a reménységnek!
Jön Florus, János.
FLORUS
Húzza. Ide, rabló, a törvény elébe!
JÁNOS
Semmirekellő római, fölöttem nincsen törvény!
TITUS
Kicsoda e durva ember?
FLORUS
Rablóvezér és lázadó.
JÁNOS
Gyertek velem ökölre, meglátjuk, ki győzi jobban.
JÁNOS
Én vagyok a Giscalai János, Jeruzsálem ura. Éppen ide akartam jönni, mert sem elszökni, sem elbújni római elől nem akartam, ez a semmirekellő római azonban a virtusát akarta rajtam kimutatni.
Római katonák morognak.
JÁNOS
No rajta csak, morogjatok, mi gondom nékem arra? Anélkül is már többé úr nem lehetek – tégy velem, vezér, amit akarsz, mi gondom nékem arra?
TITUS
Majd atyám, a császár ítéljen.
JÁNOS
Atyád, a császár? Ostoba egy ember ő igazán. De hiszen ítéljen a teve, mi gondom nékem arra?
TITUS
Vigyétek! Örökös fogság az ítélete!
JÁNOS
Gondoltam. Meg is ölhetnél. Mindegy az nekem.
Elviszik Jánost. Jön Berenice, egy római katonát vonszol maga után.
BERENICE
Florus, emberiség söpredéke, te! Kit az isten bélpoklul eresztett a zsidók közé, hogy végső pusztulásukat te fejezd be! Te pestise a dicső római névnek, könnyekből és vérből hízott állat, ki isteneidnek nevét mind bemocskolod!
BERENICE
A katonát Florus elé löki. Ismered ezt? Ismered? Ó, ti, kik a kárhozatot éretlen agyvelő szüleményének gondoljátok, tekintsetek erre, és szóljatok, mit fog ezzel a gyehenna nélkül az örök mindenhatóság cselekedni?
BERENICE
Ha ezt a dögöt Róma nem szülte volna, sohasem vált volna porrá Jeruzsálem! Nézzétek ezt! Ez gyújtotta fel a templomot! De nem ő vétkes, ő eszköz volt csupán! Megragadja Florust. Ez a parancsoló! Ez fosztott ki engemet minden kincseimből, mit a templomba hordtak be a népek!
FLORUS
Így beszélnek egy fő rómaival, vezér!?
BERENICE
Hatezren égnek bent, hatezren!
TITUS
Ettől van hát ez a szag.
BERENICE
Felmérhetetlen gazdagság enyész most! Arany, drágakő, mindenem!
TITUS
Fájlalom, Florus, hogy ennyire nincsen szerencséd. Neked szántam a templom összes kincseit, hű helytartóm.
FLORUS
Most mondod? Eressz! Kitépi magát, roham a tűz felé.
BERENICE
Neki szántad, Titus?! Itt minden az enyém!
TITUS
Csillapodj, kedvesem. Florus a tűzbe száguld, jól megég majd. Ami pedig a tiéd volt királynő, az most is a tiéd, visszakapod ezennel. Mit csak látsz itt, mind eme pusztulás, e romok, mindez a tiéd.
Berenice lerogy.
LÉLEK
A süllyesztőből. Titus Vespasianus!
LÉLEK
Titus Vespasianus! Feljön a süllyesztőből, mindenki hőköl, csak Titus nem. Békesség nektek, hódítók. El akar menni.
LÉLEK
Magadról kérdezz inkább, és felelj.
LÉLEK
Nézzél magadba egyszer, és felelj.
TITUS
Szellem vagy? Valódi kísértet?
LÉLEK
Próbáld ki. Ölj meg, ha akarsz. Nevet.
TITUS
Én kívánom, hogy létezz. Az ismert világot bejártam, szűk nekem. Kerestem sokáig a mást, de soha nem találtam. Én kívánom, hogy légy nem ember, volnál bár visszajáró holtnak lelke, gonosznál gonoszabb, avagy másminő, hatalmasabb világoknak a követe, világoké hol minden valódi valóság, hol nem tanulható ki semmi könnyedén! Az vagy-é, akit én kívánok, akit én áhítok szüntelen?
LÉLEK
Megtudod majd. Kövess, ha vagyon bátorságod. Én a holtakhoz megyek. Indul, reszketve utat nyitnak neki.
TITUS
Indul utána. Vezess!
LÉLEK
A tűzön át megyünk.
TITUS
Mit bánom én! Nem félek semmitől!
MATATHIAS
Ez Simon hangja! Ő zárt a toronyba, ő okozta hitvesem vesztét!
LÉLEK
Elárultattam! Leplét Titusra veti, kardot ránt, de rárohannak, megkötözik, Titus leveti a leplet, vicsorog, Simon nevet. Majdnem sikerült.
TITUS
Legyen a képed római gyermekek köpésének célja, a velő forrjon szét csontjaidban, egyetlen temetés se bocsásson téged Charon ladikjába, temetetlen heverj a vadállatoknak eledeléül kitéve, előtte azonban lassan morzsolják szét péppé csontjaidat az aréna oroszlánjai a tömeg üvöltése közepette! Átkozott, hogy ember vagy te is!
SIMON
Csak arra kérlek, hogy végórám előtt küldj hozzám egy zsidó papot, hogy midőn lelkemért imádkozik az ájtatos, hadd szorítsam ki a lelkét a gégéjén.
SIMON
Vagy engedd meg azt, hogy végórám előtt a kezem fejeit vagdossák el, és én még lássam a vérem gyönyörű frecskedezését! Jó lesz nekem, ha utolsó órámban is vérben állhatok, ha máséban nem, legalább a magaméban.
TITUS
Rómában Jupiter temploma előtt te leszel az áldozat.
SIMON
Akkor én egész Róma előtt megátkozom valamennyi isteneiteket, és az áldozó papot úgy oldalba rúgom, hogy azonnal megdöglik.
Elviszik Simont.
Jön Florus összeégve, mögötte katonái hozzák Adiabeent és Júdást.
FLORUS
A kincs sehol, csak megégett hullák nagy halomban, mint a szénné lett fahasábok egymásra dobálva. Ezek maradtak élők.
ADIABEEN
Összerontottátok templomunkat, leöltétek népünket, elrablottátok hazánkat. Mire emberi gonoszság csak képes, megcselekedtétek velünk. Minket rabbá tesztek, hogy utóbb mulassatok halálsikolyunkon. Meglehet, nem hagytok életben egyetlen zsidót sem. Lesznek zsidók mégis a világon, ha nem tudják is: ők azok. Semmi, ami volt már, nem pusztul el, tovább él. Legyőzvén minket erősek lesztek, más népeket leigáztok, melyek rabságukban zsidóvá fognak lenni véletek szcmben, bár nem tudnak majd róla, és lázadnak majd éppen úgy, ahogy mi tettük. Lesznek megalázott kicsi népek, és lesznek istenes gondolatok bátor fejekben. Emberi a ti gonoszságotok, mert gonosz az ember. És emberi a mi vallásunk, mert istenhívő az ember. Az úristen pedig mindig kiválasztja a neki tetszőket, és megáldja őket, nehéz sorsot juttatván őnékik, hogy gondolkodjanak róla és higgyék őt és legyenek. Így leszen mindig, valameddig nagy birodalmak támadnak a földön, kik leigáznak gyöngébbeket. Így lesznek zsidók is újra meg újra, míg él az ember.
JÚDÁS
Együtt vagyunk megint egy kötelékben, látod-e, Adiabeen.
ADIABEEN
Nem vagy te vakon hívő, de ha isten megbocsátja vétkedet; én megbocsátok.
MATATHIAS
A jó Júdás! Legalább őt mentsd meg, fiam!
IOSEPHUS
Azt az egyet szabadítsd meg, vezér!
TITUS
Kötözzétek el a másiktól.
JÚDÁS
Nem, köszönöm. Inkább megosztom a sorsát.
TITUS
Mindegy nekem. Vigyétek őket.
Elvezeti Adiabeent és Júdást.
FLORUS
Az egyik bitorló menekül a maradék zsidókkal.
Florus el a katonákkal.
MATATHIAS
E nyomorúság képe az ifjúság vérét is megfagylalhatná. Ó, emberi kábaság, és kábasága az ifjúságnak! Miért nem adjátok át magatokat a halálnak fiatalon, dúsan, hogy a halálnak fegyvere még ép szíveteket járja át hirtelen? Ó, hogy a fájdalom a lelket hamarább megrepeszti, mintsem az életet! Hogy még élnem kelletik – nem, az nem lehet. Hiszen merő fehér hajszálaim vannak! Ó, fiam, a te fél századod is őszíti immár a fejedet – ó, ne engedd egészen megfehéredni, mert az vég nélküli nyomorúságot von maga után. Engedjetek engemet megőrülni – őrültnek lenni mégis jobb, mint kétségbeesettnek! Hiszen a kocka másképpen mutatott! – Ölj meg engem fiammal együtt, légy kegyes, vezér!
TITUS
Márpedig élni fogtok nekem, kik itt maradtatok. – Szedelőzködjünk. Te is, kopasz királyném, Rómába megyünk.
BERENICE
Rómába! Én édes Titusom!
Mind el.
Jön Eleazár katonákkal, nőkkel, gyerekekkel.
ELEAZÁR
Nézzétek amott a felséges várost, földdel egyenlővé tették. Nézzétek amott az omladékokban Salamon templomát – századokon át emelték őseink, 2177 évig állt helyén, míg egyetlen éjjelnek, egyetlen hajnalnak prédájául esett. Sírok hát, és lássátok: könnyeim igaz indulatból származnak. Lássátok: a mezőn római csapatok közelednek mindenünnen, körülzárattunk. Mi vagyunk kilencszázhatvanan. Siessünk hát elébe a felséges halálnak. Könyörüljünk magunkon; feleségeinken és gyermekeinken, amíg lehet magunktól könyörületességet várni. Úgyis csak halálra születtünk, valamint azok is, kik általunk születtettek, és ők is amott, kik gyilkolásunkra sietnek felénk. Gondoskodjunk halálunkról, míg életben vagyunk. Ezért hát, testvéreim, sorsoljunk magunk közül tízet, kik halálba segítik a többit, azok pedig majd sorsoljanak egyet, ki átsegít kilencet, végül ő is búcsúzzék majd, és legyen szabad ő is.
Kis szünet.
Látom tekintetekben a kérlelést. Úgy legyen hát, hogy előbb az apák öljék le gyermekeiket, asszonyaikat, és azután őket a tíz kisorsolt. Így legyen?
ELEAZÁR
Bocsássa meg nekünk az isten, hogy több rómait nem tudunk leölni.
Apák leölik gyermekeiket, a feleségüket, eldobják a kardjukat, halott gyermekeiket, feleségeiket ölelik át melléjük fekve, úgy végez velük a tíz, azokból egy leszúr kilencet, majd kardjába dől. Diadalmas zene, sötét.
Szól a diadalmas zene, a fuvolások most kürtöket fújnak: Világos. Jön Titus.
TITUS
Egymillió-egyszázezer halott, kilencvenhétezer fogoly. Büszke lehetnék valóban: ekkora szenvedést a krónikák szerint előttem senki sem okozott a földön. De én voltam-e kiváltója e csinos szenvedésnek? Nem, hanem az emberek tették szépen a dolgukat, én néztem, mást se tettem, néztem őket. Valaha, ifjúkoromban e szabad szemlélődés szórakoztatott. De jött a csömör, azóta engem halál, kínlódás, nyomor látványa sem vidámít. Mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy, sohase másképp, sohase mást. Így múlik el az én időm is merő unalomban, eljátszom játékaimat újra meg újra, hol ezt, hol azt a játékát a lélek meggyötrésének. De kevés a játék, nem tudnak sokféle hangot játékszereim, egyetlen, végtelen, kongó hangot adnak ők megütődve. Tökéletlen hangszerek mind. – Vonulnak most a diadalmenetben, a tömeg pedig egyetlen hangfekvését hallatja: üvölt.
Üvöltés. Zene. Bevonulnak az életbenmaradottak.
Gessius Florus. Dicső helytartónk. Vérengző hóhér. Vitéz római.
Florus meghajol, taps, üvöltés.
Flavius Iosephus, zsidó hadvezér, pap, kedvenc árulónk. Történetíró lesz belőle.
Iosephus meghajol, taps, üvöltés.
Simon, Giorónak fia, Jeruzsálem hajdani tirannusa. János, Lezzin fia Giscalából, Jeruzsálem hajdani tirannusa. Simon széttépetik még ma. János holtáig rab marad, ketrecben mutogatjuk.
Simon és János meghajol, taps, üvöltés.
Matathias, özvegy, Iosephus árulónak atyja. Gyakorta könnyezik.
Matathias meghajol, taps, üvöltés.
Berenice, Agrippa király lánya, másik Agrippa király húga, zsidó királynő, hajkoronája legendásan gyönyörű, most éppen szellőzteti koponyáját.
Berenice meghajol, taps, üvöltés.
Mária, Eleazár vatezobrai polgár leánya, ki gyermekét megölte, és húslevest főzött belőle.
Mária meghajol, taps, üvöltés.
Adiabeen, szigorú szektafőnök, derék esszénus. Nabathának fia Jeruzsálemből.
Adiabeen meghajol, taps, üvöltés.
Júdás, Dudnak fia, toronyőrző, kit szektája kivetett magából.
Júdás meghajol, taps, üvöltés.
És jönnek mind a többiek, jönnek a holtak! Jön Matathias felesége, Iosephusnak anyja. Éhezés végzett vele.
Feleség csontváza meghajol, taps, üvöltés.
Jön Mária kisfia, finom leves lett.
Kisfiú csontváza, meghajol, taps, üvöltés.
Jön kevély Eleazár, jeruzsálemi Simonnak fia, a harcos zelóták feje, és társai szintén jönnek.
Eleazár csontvázként rengeteg csontvázzal együtt meghajol, taps, üvöltés. Szól a diadalmas zene. Körtánc.
Így járnak körbe-körbe ők, a győztes söpredék üvölt, visít és tapsol boldogan. Az üvöltés a túlélők előjoga. Így járnak mindig körbe-körbe, élők és holtak, gyilkosok és legyilkoltak, így folyik ezen hosszú, egyhangú diadalmenet, így tart a diadalmenet a kezdetek óta a legvégső óráig, és ott halad a menet élén a győztes hadvezér is, a majdani császár, minden majdani császár nevében ott lépked délcegen Titus, a győztes, aki szintén hulla lesz.
Meghajol, taps, üvöltés, beáll a körmenetbe, zene, üvöltés, sötét.
|