Alig másfél évvel a háború után, fiatal költőként, és ugyancsak fiatal túlélőként, a francia kormány ösztöndíjával Párizsba érkeztem. Miután az érettségitől kezdve éveken át hiába próbáltam kinyitni a budapesti egyetem „zárt számát” (mint manapság egy elektronikus ajtózárat), nemcsak a Sorbonne-ra nyertem azonnali bebocsáttatást, hanem, ha nem is mindjárt az Élysée Palotába, de követlen melléje, a Francia Gondolat Házába, ahol a CNE, az Írók Nemzeti Bizottsága székelt. Ott egyszeriben megismerhettem néhányat azok közül a „nagyok” közül, akiket addig távolról csodáltam. Éluard-t, a mind között legkedvesebbet, Pierre Emmanuelt, az ellenállás katolikus-matematikus Orpheuszát, a komor Francis Ponge-ot, Guillevicet, a lassút és magányosat, akit máig legközelebbi barátaim közé számíthatok. Másokat is. Aragont, a Mallarmé óta „válságba” jutott francia vers varázsos megőrzőjét-megújítóját is, aki már ez első alkalommal szívélyesen meghívott, látogassam meg másnap főszerkesztői szobájában a Ce Soirnál. Mielőtt elbúcsúztam tőle – egy egész ott töltött délután után, ami alatt egy Martini mellett (akkor ittam először ilyet) szinte meg se szólalhattam a vendéglátó-varázsló kiapadhatatlan szó- és felolvasásözönében –, megajándékozott híres könyve, az Elza szemei egy példányával. S benne egy éppoly zavarba ejtő, mint csodálatos dedikációval. Ezt írta a könyv első oldalára:

 

Somlyó Györgynek, fájlalva, hogy se Petőfit, se Attilát, se őt nem olvashatom saját nyelvükön, mely számomra olyan, mint egy gyönyörű éjszaka ARAGON

 

Olyan szép volt, mint egy költemény. Olyan kétségbeejtő is, mint a szép költemények általában. Felkavaró is volt, legalábbis az én számomra. Bizonyára ekkor ébredtem tudatára először, Aragon dedikált könyvével a kezemben, a magyar irodalom helyzetének és feltételeinek.

Ezzel a dedikációval szerettem volna a Kulturális Fórum irodalmi „kisegítő munkaszervének” résztvevőit is bevezetni ennek a helyzetnek az ismeretébe. Mert csak ezt tekintetbe véve lehet megérteni és megközelíteni a „kevéssé elterjedt nyelvek” irodalmának annyit vitatott és ezen az értekezleten is egyik fő témául szolgáló helyzetét. Amely hellyel-közzel még ma is olyan, mint „egy gyönyörű éjszaka”. Mármint azoknak, akik valamilyen okból már némiképp érdeklődnek iránta. A többieknek egyszerűen csak olyan, mint bármilyen éjszaka: sötét.

De mégsem a magyar irodalom és sorstársai helyzetéről kívántam beszélni. Ezt megtették már előttem mások, Boldizsár Iván a mi nevünkben. Mások a maguk nevében – és részben minket is belevonva –, mint Barbara Frischmut, az osztrák költőnő, a magyar költészet kitűnő fordítója, Lassi Nummi, finn barátunk, Aase-Maris Nesse norvég költőnő, vagy szlovén költőtársunk, Ciril Zlobec. Én inkább az érem másik oldaláról szerettem volna beszélni. A „világirodalomról”, vagyis a „nagy” nyelvek irodalmának helyzetéről. Legalábbis egy vonatkozásában, amely azonban annak mintegy villamos centráléja, energiatelepe, transzformátora. A fordításról.

Minden költészet, lényegénél fogva, arra törekszik, hogy megismerjék (amennyire csak lehet). De, és ez a kérdés, vagyis a fordítás másik oldala, minden költészet arra is törekszik, hogy megismerjen (ami a francia kifejezésben, ha nem is etimológiája szerint, mégis kikerülhetetlen hordoz egy más jelentést is: „együtt születni”: „con-naître”). A fordítás nemcsak a mások megismertetésének aktusa, hanem a magunk mások által való megismerésének aktusa is. Minden nemzeti költészet azok által a fordítások által (is) jön létre, amelyeket létrehoz. Elmondtam, hogy a legelső magyar „költői” szöveg, amelyet ismerünk, a Mária-siralom, egy latin liturgiai ének, egy úgynevezett „sequentia” fordítása. Különös egybeesésként, az egyik legelső francia lírai vers, a Szent Eulália kantilénája egy ugyanilyen jellegű másik latin „sequentia” fordítása. De nemcsak maguk a versek, még a („nemzeti”) verselési módszerek is igen gyakran „fordítások”. A klasszikus latin költészet egésze egy minden „nemzeti versidomot” háttérbe szorító, a görögöktől átvett metrikus formavilág jegyében született. A szonett, a nagy francia XVI. századi költészet fő megjelenési formája, olaszból való „fordítás”. A magyar verselés Horváth János adta klasszikus hármas rendszerezéséből kettő, a „deákos” és a „nyugat-európai” idegen, „fordított” eredetű. Még a lehető legnemzetibb, sőt legregionálisabb költészet, a népköltészet is erre példa. A legtöbb magyar (székely) népballada az európai balladakincs valamelyik típusának változata, és persze, a román, szerb vagy akár skót balladák egyike-másika éppúgy tekinthető a magyar változat változatának. Miképpen maguk az ugyanazon a nyelven ismert balladák is csak változatai – önmaguknak. Lehetetlen tehát nem hangsúlyozni a fordítás szerepét nem csupán mint „idegen” szövegek megismerését és megismertetését, hanem úgy is, mint minden költészet és minden költői alkotásfolyamat önismeretét, amely, hogy még egyszer eljátsszunk a szóval, mindig együtt születés is, co-naissance. Meg lehetne írni az egyetemes költészet történetét ebből a szemszögből is. Mint ahogy meg kellene vizsgálni a fordítást is ebből a szemszögből, tehát nem mint puszta mankót vagy protézist, amely szükséges, de szükségképpen másodlagos, hanem mint az egészséges szervezet eredendő és nélkülözhetetlen tagját. Nem mint az irodalom valamilyen járulékos, pusztán a „hasznosság” funkcióját betöltő eljárását, hanem mint minden irodalom egyik szerves műfaját.

S talán még ennél is többet. Hajlok arra, hogy magamévá tegyem Jorge Luis Borges szélsőséges álláspontját, amely szerint egy szöveg minden fordítása csupán egy újabb változata ennek a szövegnek, egy a megannyi megelőző és megannyi elképzelhető változat közül. Ahogy maga mondja: „A fordítás alsóbbrendűségének babonája – amelyet az olasz szólás is alátámaszt: traduttore – traditore – csupán felületes tapasztalat eredménye.” Mert minden „eredeti” mű maga is – kivált létrehozásának folyamatában – egyfajta fordítás, egyszerre megformálás és deformáció, ha úgy tetszik, egyfajta alkotó hamisítás. Innen már csak egyetlen lépés addig a szemantikai felismerésig, amely még tovább terjeszti ki a fordítás érvényességi körét. Roman Jakobson az emberi kommunikáció minden fajtáját a fordítás körébe utalja. Octavio Paz is kiemeli – különösen korunkra vonatkozóan – a fordítás aktusát az irodalom szűkebb köréből. „A mi századunk – mondja – a fordítás százada. Nemcsak szövegeket fordítunk, hanem vallásokat, táncokat, a szerelem és a konyha művészetét, a divatokat, vagyis a legkülönbözőbb szokásokat és gyakorlatokat… Persze, más korok és más népek is fordítottak, de egyik se jutott tudatára annak, hogy a fordításban átalakítjuk azt, amit fordítunk, és főként átalakítjuk saját magunkat.”

A fordításnak erre a másik, alapvető „ön-transzformációs” funkciójára a „nagy” népeknek és „nagy” irodalmaknak ugyanolyan szükségük van, mint a „kicsiknek”. S miután ismerjük minden emberi tevékenységben, a kulturálisban is, az érdek felhajtó szerepét, nem árt hangsúlyozni, hogy a „kevéssé elterjedt” nyelvű irodalmak fordítása nemcsak ezeknek az irodalmaknak az érdeke, hanem éppúgy, és korunkban egyre sürgetőbben, a befogadó nagy irodalmaké is. A szó legszorosabb értelmében véve kölcsönös érdek. A kulturális csere kölcsönösségét én tehát nem úgy értem, és nem úgy szeretném megvilágítani sem, ahogy sokan tették a Fórumon, miszerint a nagy irodalmaknak azért kellene (illenék) fordítani a kicsiket, kölcsönösségi („rekompenzációs”) alapon, mert ezek a kis irodalmak a nagyok oly buzgó fordítói és kiadói, hanem a saját legbelső érdekükből is. Az igazi kölcsönösség és érdekazonosság az elméleti és gyakorlati felismerésnek ezen a szintjén világosodhat meg. Minden arra mutat, hogy korunkban, Octavio Paz szerint „a fordítás századában”, minden nyelvnek és irodalomnak – „kicsiknek” és „nagyoknak” – önmagukon belül kell megteremteniük saját „nagyvilágukat”, saját „egyetemességüket”. Immár azok a „nagy” európai irodalmak sem lehetnek önmaguk a világirodalom, amelyek sokáig azt hitték magukról, hogy ők azok, csak ha megteremtik saját „világirodalmiságukat”, a világ irodalmának önmagukká transzformálásával, önmaguk ez utóbbi által való transzformálásával. Azt remélem, hogy ennek az általános belátásához a Fórum egy kicsit közelebb vitte minden résztvevőjét.

Még inkább közelebb vitte volna, érzésem szerint, ha kicsit több szó esett volna irodalmi és irodalomelméleti kérdésekről, mint amennyi, sajnos, esett. Az irodalmi „3. számú kisegítő munkaszerv” (már ez az elnevezés is kicsit elriaszthatta a részt vevő költőket és írókat) vége felé járva, egyre több írói felszólalás hiányolta, hogy a tanácskozás előre megadott három témájából – „alkotás, terjesztés és együttműködés” – az első sajnálatosan alárendelt szerepet kapott. Hiányzott „a zene” – ahogy a francia regényíró Jean-Pierre Rémy már az első napokban kimondta. Ahogy Günter Grass is ez irányban szólt már az első napon. Ahogy aztán később a kanadai regényírónő, Antonine Maillet emlékezetes felszólalása, Bo Carpelan, a finn-svéd költő, Ulla Hahn, nyugatnémet költőnő, Dominique Fernandez s egyre többen fejezték ki ez irányú hiányérzetüket. Akikhez magam is csatlakoztam. Különösen a portugál költőnő, Sophie Mello Breyner felszólalása hatott rám, aki elmondta, hogy verset készült felolvasni felszólalás helyett, de úgy érezte, le kell mondania erről. Más oldalról viszont, ott volt annak a nyugatnémet kultúrpolitikusnak a felszólalása, aki kíméletesen arra figyelmeztette a jelenlévő s némiképp békétlenkedő írókat, hogy „sajnos, vagy inkább hála isten” nem írókongresszuson vagyunk itt. Több jelenlévő író szükségesnek is tartotta szerényen közölni, hogy ő úgy vélte, valami ilyesfélére jött. A Fórumon, a „Helsinki folyamat” szép szabálya szerint, minden résztvevőt ilyen vagy ilyen ország „igen tisztelt képviselőjének” (’distingué représentant’) illett szólítani. Úgy látszott azonban, nemigen tekintettük egymást kölcsönösen az írás „igen tisztelt képviselőjének” is, holott igazi tisztünk mégiscsak ez lett volna. Mindenesetre, ha egy ilyen kulturális tanácskozás irodalmi munkabizottságában egy, egyetlenegy versnek sem lehet polgárjoga, „emberi joga” (amiről egyébként annyi szó esett) a jelenléthez és megszólaláshoz, akkor valami hiba csúszhatott az egyébként igen nagyvonalúan és úttörő jelentőséggel szervezett konferenciába. Amit éppen úttörő jellege és jelentősége menthet. Valamint az, hogy egyfajta kikerülhetetlen valóságot tükröz. Tudniillik azt, hogy, úgy látszik, azok, akik az irodalom terjesztésével és nemzetközi együttműködésével intézményesen foglalkoznak, nem mindig és nem feltétlenül vannak, másfajta kötelezettségeik mellett, belsőleg elkötelezve az irodalom igazi mivolta iránt is. Amely régtől fogva azt vallja, hogy „költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött” (Ibsen), és hogy „a mások kritikája a magunk kritikájával kezdődik” (Octavio Paz).

Nem valami megbocsáthatatlan naivitásból mondtam el ezt, s ha tán igen, csak annyiból, amennyi minden irodalom és költészet sajátja. Nagyon jól tudom én is, hogy az irodalom körül egy egész, sok mindenből összetett világ van. Mindenekelőtt maga a világ, a világ, amelyben élünk, minden megoldatlan és megoldandó problémájával, szörnyűségei és veszélyei között fel-felcsillanó reményeivel. Közelebbről pedig, a különböző mindenfajta intézmények világa, amelyek azt szolgálják (vagy nem szolgálják, vagy rosszul szolgálják), hogy az irodalom eljusson a közönséghez; amelyek az irodalmat hozzáférhetővé (vagy hozzá nem férhetővé), használhatóvá (vagy használhatatlanná vagy rosszul használttá) tudják tenni, amelyek tehát átadják működésének, rendeltetésének és forgandó sorsának. De működés és sors előtt, minden mást megelőzve, ott van az, ami működésére és sorsára vár. Tudni kell tehát azt is, hogy az irodalom mindenekelőtt és elsősorban az írott szöveg, az irodalmi tény, valamint az a tevékenység, amely létrehozza. Az írott szöveg mint irodalom egyedül jön létre és önmagában létezik, mielőtt még az intézmények és a közönség akár csak hozzá is érhetett volna. Rimbaud vagy Hopkins versei, Radnóti tömegsírba temetett versfüzete, Kafka vagy Bulgakov regényei és megannyi más hosszú ideig létezett anélkül, hogy ismerték volna, netán annak a reménye s olykor még szándéka nélkül is, hogy megismerjék. Hogyan és miért jöttek létre? Ez az irodalom legeslegelső kérdése. Az irodalom minden igazi problémáját ebből kiindulva lehet csak igazán megközelíteni. Arról a pontról, ahol még nem is „irodalom”, csak írás.

Többekkel együtt, azt szerettem volna tehát, ha többet beszélünk erről az irodalmi tényről, és arról, aki írja. A szövegről és a szöveg szerzőjéről. Az írás és az író e kettős, semmi máshoz nem hasonlító, egymás által végzetes és rejtélyes szimbiózisba zárt magányáról. És e magány egyetlen társáról, amely a világban való helyzetünket és alapvető státusunkat meghatározza. Nem azt mondja-e József Attila, hogy költő az, akit „a szó nevén szólít”?

Esténként, az egész napos tanácskozásról hazatérve, szokásom szerint, elővettem egy könyvet, elalvás előtt. Egyik este így lapoztam bele egyik kedvenc könyvembe, Leonardo iratainak egy kötetébe. Váratlanul olyan helyen nyílt ki, amit még sosem olvastam. Abban a jegyzettömkelegben található, amelyet Leonardo a vizek mozgásáról halmozott fel, magát is, mint egy hatalmas víztorlaszt, az özönvízről tervezett nagy képe előmunkálataiként (MS I folio 72 recto és 71 verso). A roppant festményhez egészen apró rajzokra volt szüksége, a rajzokhoz szóbeli leírásokra, a leírásokhoz szavakra. A bekezdés tehát, amelyre rábukkantam, alkotómunkájának mintegy az alapozása, mélytalaja, a hosszú folyamat első lépése volt. Nem állt egyébből, mint minden grammatikai rendezés nélkül egymás után sorolt szavak zuhatagából: nem kevesebb, mint 67 szóból, amelynek segítségével, úgy vélte, le tudja majd írni a vizek minden mozgását a földön, mielőtt a festés metamorfózisába kezdene. Ha nem tartottam volna attól (mint előttem Sophie Mello Breyner), hogy a Fórum egyes igen tisztelt résztvevői visszaélésnek tartják részemről, felolvastam volna az ülésen az egészet, ezt a mesebeli szószedetet, ezt a szótorlaszt, ezt a szólüktetést, a szavaknak ezt az árapályát, a szavaknak ezt a dagályát, ezt a szökőárját, ezt a túláradását, ezt a túlságát, ezt a visszaélést a szavakkal. Amelyek nemcsak jelentésükkel és értelmükkel, hanem egymásutánjukkal, ritmusukkal, belső rímeikkel is az özönvíz hatalmas képét idézték elém. S valami mást is: a költészet elemi jelenlétét. Mindjárt József Attila idézett verssorát juttatták eszembe. Ezek a szavak valóban nevén szólították Leonardót, és rajta keresztül minket is nevünkön szólítanak. Úgy álltam előttük, mint minden költészet rejtett forrása, mélyrétege előtt, minden költészet legmagasabb kihívásával és ősi igényével szemben. Megpróbálom itt a talán mindenfajta fordításnál nehezebbet: e puszta szavak költészetét visszaadni; az eredeti archaizmusait, a latin (és más újlatin nyelvek) közeli ízeit, spanyol és francia erezettségét meg se próbálva megközelíteni:

 

Visszaverődés, áramlás, keringés, csavarodás, fordulás, merülés, szökkenés, lehajlás, felemelkedés, kitüremlés, fogyatkozás, kopogás, robajlás, leereszkedés, lendület, fordulat, lökődés, összesimulás, hullámzás, hornyolás, forrás, omlás, lassulás, buggyanás, ömlés, patakzás, visszazuhanás, kígyózás, merevség, suttogás, zizegés, torlórugódzás, csobogás és zubogás, súrlódás, buzgás, barlangospart, szakadék, zajlás, kavargás, viharrombolás, kiegyenlítődés, egyenletesség, kő-siklás, tarajlás, felforrás, felszíni habok alábukása, késleltetés, törés, szétoszlás, nyiladék, gyorsaság, hevesség, tombolás, indulat, tódulat, lehajlás, keveredés, keringés, zuhatag, sodrás, gátszakadás, örvénylés

 

Már Novalis felfigyelt arra, hogy lehetnek olyan versek, „amelyek tökéletes szavaiktól szépek, anélkül hogy bárminő összefüggés vagy értelem volna bennük”. Azt is előfeltételezte, hogy az ábécé is tartalmazhatja a költészetet. A DADA (Tristan Tzara megfogalmazásában) úgy vélte, hogy „végtelenül eredeti” és „elbűvölően érzékeny” költemény írható egy újságcikkből kivágott szavak összekeverésével. Sőt: Tzara mellett Aragon példát mutatott arra is, hogy egyetlen szó (az „hurle”, illetve a „persienne”) sokszoros puszta ismétlése is alkothat költeményt. Leonardo itt, egészen más „célszerűséget” tartva szem előtt, önkéntelenül elér a költészet e később feltárt ősforrásaihoz, olyasféleképpen, ahogy másoldalt, a művészettörténet immár közhellyé vált megállapítása szerint, a falon táncoló árnyékok leképezésével az absztrakt festészet lehetőségét is megsejtette.

E nem költészetnek szánt szöveg költészetét a nagyon is meggondolt, szándékos, „keresett” szöveg rejtett és járulékos „automatizmusa” adja, s ha mást keres is, mint amit mi netán találunk benne, lényegében az alkotó erőfeszítés egy akaratlagos mozzanatának különösképpen akaratlan s mégis az alkotásra visszamutató élménye csap ki belőle.

Akik ebben az élményben egyetértésre vagy inkább „egyetérzésre”, a Helsinki folyamat kulcsszavával élve, „konszenzusra” tudnak jutni, azok, úgy érzem, minden vitán, ellentéten és félreértésen túl meg tudják találni a „kulturális együttműködés” oly életbevágóan fontos igazi formáit. Megtalálják azt a legmagasabb fajta kompromisszumot, amely az igazi művészeté (volt mindig is) különféle politikák és ideológiák között. S így rátalálhat az éppen ránk vonatkozó „konkrét utópiára” (hogy még egyszer ismételjem a Fórum idején oly sokszor ismételt Günter Grass-i paradoxont) ugyanannak a Leonardónak egy másik feljegyzésében (amit viszont, az előzővel ellentétben, már réges-régen feljegyeztem magamnak, a Codex Atlanticus folio 370 rectójáról):

 

A legtávolabbi országokból való emberek szólni és felelni fognak egymásnak. Megtalálják és megölelik egymást, egyik féltekétől a másikig, és kölcsönösen megértik egymás nyelvét.

A „túlélés” kifejezés mindig a háborúkhoz kapcsolódott. A háborúkat, még az utolsó, legpusztítóbbat is, túl lehetett élni. A Fórum résztvevőinek nagy része – velem együtt – a második világháború túlélője volt. De a mostani esetünk más. Nekünk már nem a háborút kell megpróbálnunk túlélni. Lévén ez lehetetlen. Amit nekünk „túl” kellene élnünk, az a kölcsönös félreértések, agresszivitások és kiélezett ellentétek katasztrófája, amely a háborúhoz vezet. Leonardo „konkrét utópiája” a mi számunkra már megkerülhetetlenül kilépőben van utópiajelentéséből, és át kell csúsznia a konkrétság jelentéstartományába. Ezért ült össze Budapesten ez a Fórum is. Mert ki és milyen nyelven kereshetne szavakat a földek és vizek leírásához, az „abszolút fegyver” bevetése után?