„Egy kis irodalom”^*

Például az, aki egyetlen tőmondattal – amelyben alanyt és névszói állítmányt ugyanaz a szó képvisel, s amely bízvást kimeríti a tautológiának nevezett vétek mindkét fajtáját, a logikait és a stilisztikait egyaránt, hiszen önmagával határozza meg önmagát, és fölösleges szóbőséggel él – legalább három egymásnak is ellentmondó dolgot fejez ki, s továbbiak egész sorát sugallja.

Jorge Luis Borges Töredék egy apokrif evangéliumból című Biblia-parafrázisának 51. „verse” így hangzik: Felices los felices.

„Boldogok a boldogok.” Ez jelentheti azt is, hogy: elgondolkodtam az evangéliumi szentencia fölött („boldogok a lelki szegények”), mely sehogyan sem elégített ki abbeli törekvésemben, hogy az egyik legfőbb emberi tényező, a boldogság mibenlétét meghatározzam. Megpróbálkoztam vele – profán módon – magam; de se így, se úgy nem jutottam semmire. Úgy látszik, lehetetlen; talán nem is olyan fontos. Legyen elég nektek is, nekem is ez a továbbfejthetetlen axióma. Mint egy tehetetlen legyintés. Boldogok a boldogok.

De jelentheti ezt is: le kell mondanom arról, hogy az emberi boldogság mibenlétét megfejtsem, nem mondok le azonban a minősítéséről, milyenségének megközelítéséről; annyi bizonyos, hogy: akárkik legyenek is a „boldogok”, én mindenképpen boldognak tudom (magyarul, a gyönyörű babitsi szóval, boldogolom) őket; és kívánom nekik, hogy azok legyenek, amik (ha nem is tudom róla, hogy mi az). A boldogok boldogok (lehetnek).

De azt is jelenti, hogy: tudni ugyan nem tudom, kik és mik a boldogok, de azt gondolom, hogy boldognak tudják magukat; azok a boldogok, akik magukat annak tudják, még ha talán (az én vagy a te szemedben) nem volnának is annak tekinthetők. Boldogok azok, akiket helyzetük és alkatuk alkalmassá tesz arra, hogy helyzetüket és alkatukat a boldogság helyzeteként és alkataként éljék át. A boldogok boldogok.

Ezzel végleg be is vannak kerítve: a hármas jelentés szőtte sűrű hálóból már egyetlen „boldog” sem csúszhat ki; még ha ezután sem tudjuk is, kik ők.

Borges egyébként másutt egyetértőleg idézi Angelus Silesius Arkangyali vándorának V/7 számú kétsorosát, amely szerint úgyis minden boldog egy és ugyanazon személy.

Ezzel szemben viszont a tizedik századi perzsa-arab bölcs, Miszkavaihi a Boldogság könyvében azt fejtegeti, hogy a boldogságnak különböző fajtái és fokozatai vannak, s közülük egyeseket elég keresni, hogy megszerezzük, másokat azonban „csak igyekvő tanulással és kitartóan kutató lélekkel érhet el az ember”, „a boldogság elérésének eszköze a gondolkodás”, „az embernek törekednie kell a boldogságra”.

Így aztán éppen az ellenkezőjéhez jutunk el annak, ami a Szentírásban áll, s amire Borges parafrázisa nyilvánvalóan vonatkozik. Vagyis: boldogok a lelki gazdagok.

De ezt meg ugyancsak cáfolni látszik a „leggazdagabb” lelkek, próféták, nagy művészek, tudósok, forradalmárok sorsa, akikről a történelem során az a tapasztalat alakulhatott ki, hogy részük inkább a boldogtalanság. Nagy kár, hogy Borges, aki, saját bevallása szerint, „nem ismerte a maláj és a magyar irodalmat”, nem találkozhatótt a „kisebb” magyar költők talán legnagyobbjának azzal a verssorával, amely talán a végső szót találta meg a témáról, és megfogalmazásának paradoxiájával stilisztikailag annyira hasonlít Borgesére: A boldogság sem boldogít (Komjáthy Jenő).

Visszatérve végül hozzá, Borgeshez: ő nem tett egyebet, mint hogy maximálisan kihasználta a nyelvnek azt az adottságát, hogy ez a szóalak („boldogok”) egyaránt állhat a mondatban fő- és melléknévként (alanyi és névszói-állítmányi jelentéssel), mégpedig a mondat mindkét helyén. És persze maximálisan kihasználja a maga adottságait arra, hogy ezt a nyelvi adottságot maximálisan ki tudja használni annak a mégoly homályos érzésvilágnak a kifejezésére, ami benne él.

Felices los felices.

Boldogok a boldogok.

És kik a nagy költők? Azok, akik nagy költők.

A zseniális (felfedezés erejű) megállapítást Vas István teszi, hasonlókban nem szűkölködő új tanulmánykötetében (Igen is, nem is, 1987) arról elmélkedve, „mit nehéz fordítani”.

Erre a kérdésre, többek közt, és, a magunk mondanivalójához egyszerűsítve itt gondolatmenetét, körülbelül ezt válaszolja: nem is mindig a bonyolult költeményeket, hanem sokszor éppen a legegyszerűbb prózai mondatokat, köztük persze a legemlékezetesebbeket. Nem akkor tehát, amikor „gúzsba kötve táncolni” kellene, hanem amikor – látszólag – csak pontos léptekkel járni kéne. Két remekül választott példája a huszadik század két nagy regényalkotásának első mondata: Sárközi György fordításában azért „szembeszökő lelemény”, mondja, a József-tetralógia első mondata („Mélységes mély a múltnak kútja”), mert „egy költő remeklése a prózafordításban”, azzal a felismeréssel, hogy a német „tief” jelzőnek a megfelelő magyar „mély” nem adja vissza igazi mélységét, azt csak a tautológiának ható – „mélységes” jelző hozzáadásával lehet elérni. Most már – könnyű nekünk – mindnyáján érezzük, hogy a „mély a múlt kútja” (mert Vas szerint a leleményhez ez a „nyelvtanilag fölösleges” birtokos rag – múltnak – is hozzátartozik a fordításban) sokkal kevesebb lenne az eredetinél.

Proust ugyancsak híres első mondatának magyar fordítása pedig Vas szerint azért nem látszik ugyanilyen kielégítőnek, ilyen leleménynek, mert a „Sokáig korán feküdtem le” formula „túlságosan kurta és pőre mondat”, nélkülözi az eredeti zeneiségét és kifejezése báját. A két fordítás ilyetén értékelése és értékelésének ilyen indoklása teljességgel meggyőző, és a kérdés joggal le is zárható lenne ennyivel; így is a fordítás kényes kérdéseinek a választott példákon messze túlmenő vonatkozásaiba villant bele.

Csakis magának Vasnak az a felismerése, hogy Sárközi fordítását a költői érzékenység tehette ilyen különös mód – egy fölösleges jelző és egy „fölösleges” birtokrag hozzátoldásával (amely eljárást a versfordításban „töltelékszavak” használatának nevezzük, mivel csupán a versmérték betartása követeli meg) – tökéletessé, vezethet el engem ahhoz a kis függelék-felfedezéshez, amiért e sorok íródnak. Ez pedig abban áll, hogy a két regénykezdő mondat azért kíván a fordítótól költői leleményt (sőt versfordításban szokásos eljárást), mert írójuk is a költészethez fordult bennük leleményért. Méghozzá a klasszikus értelemben vett, a kötött vers attributumaival is rendelkező költészethez. Hogy tudatos választásból-e vagy „véletlenül”, netán „ösztönösen” – az nem állapítható meg; legfeljebb valószínűsíthető, ismerve mindkettejük mélységesen tudatos írói munkáját és „költői érzékenységét”. Mindenesetre tény, hogy Thomas Mann is, Proust is egy-egy olyan mondatot választott hatalmas regénye kezdőmondatául, amely egy-egy (német, illetve francia) klasszikus verssort alkot. „Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.”: ez egy pontos ötös drámai jambus, a német klasszikus-romantikus dráma hangszerelésében. Beilleszthető volna, úgy, ahogy van, Tieck egyik Shakespeare-fordításába, egy Schiller-, Goethe- vagy Hebbel-dráma meditatívabb sorai közé. S a „Longtemps je me suis couché de bonne heure.”? Akármily meglepő: ez egy nőrímes végződésű francia décasyllabe. Mindkettő még a tízes sorok klasszikus 5/5 cezúráját is megőrzi, amely, ellenpontként, a félsorokat a teljes sorral ellentétes lejtésűvé teszi. Vas pontosan ezt a „kifuttatott zeneiséget” és „bájt” véli szinte elérhetetlenül nehéznek a magyar fordítás számára, amit itt a szavak megválasztása mellett a mondat felismerhető „mértékessége” lop be észrevétlenül a prózába.

Felmerül a kérdés, hogy Sárközi – a költői érzékenységen túl – költői tudatossággal is talált-e rá a megoldásra. Ez éppen úgy nem dönthető el egyértelműen, mint az eredeti esetében. De megint csak valószínűsíthető. Mert, ha még közelebbről megnézzük Sárközi mondatát, nemcsak a költészetre utaló igen hangsúlyos hármas alliterációt fedezzük fel benne (mélységes, mély, múltnak), hanem azt is, hogy az ő mondata is egy magyar jambikus sor (ami egyben magyarázza a „fölösleges” birtokos rag használatát is); ha nem is ötös, csak, magyar verstani kifejezéssel élve, negyedfeles jambus (vagyis, egyetlen mondatvégi szótag híján, numerikusan is azonos a német mondattal).

Mindez messzebb vezet a fordítás kérdésénél. A költészet – vagy akár: a vers – különös státusára mutat. Éppen akkor, mikor ezt egyre többen kétségbe vonják. Azt mutatja, hogy a költészet, még rejtőzni kényszerülve, mintegy illegalitásba szorulva is, meghatározó, mintegy elemi egysége az irodalomnak. Miközben a versből mindinkább kiszorul a „vers”, s az érdeklődésből mindinkább kiszorul a verset magából kiszorító vers, nemcsak a költemény különféle attributumai, a „költői” hangvétel, a „lírai” hős és a lírai „helyzet”, hanem maga a vers is egyre mélyebben behatol a prózába. Ott is, ahol nem sejtjük. Ha kell, álruhás betörő. Ha úgy tetszik, magát arcára húzott harisnyával álcázó terrorista. Olyan, most is olyan, mint mindenkori ripők nemtője. A légi szellem. Ariel. Ha kidobod az ajtón, besétál az ablakon. Akár a nagy regények legfényesebb ablakán is.

Vagyis: nemcsak a modern vers, a modern regény kérdése is ez. A regény huszadik századi újjászületése mintegy visszafordul a regény mint műfaj alig háromszázados kezdeteihez. A Don Quijote bevallottan nemcsak a prózai, hanem a verses lovagregények folytatása, parafrázisa, „megtagadva-megőrzője” kíván lenni. És, kiváltképpen az első kötetben, a próza közé ékelt (szándékoltan bravúros verselésű) verses részletek semmiképpen sem az idézet vagy betét szerepét töltik be, hanem, épp a versre való váltásban, az elbeszélés és a szerkezet szerves alkotó-részei. Sterne-nél pedig, ha nem is versek, de a versalkotó nyelvi módszerek szövik át meg át a szöveget.

Közben, intermezzóként, s a realista módszerű regény kialakulásával szinte egy időben, ott van a romantika egyik ágának „költői”, úgy is, hogy főként költők által szerzett, regényformája, Novalistól, Schlegeltől Nervalig és Swinburne-ig. Lehet, hogy Mallarménak van igaza, aki szerint minden irodalom kötött beszéd. Írott szó nincs is más, csak vers.

Mindenesetre, próza és vers viszonya bonyolult kérdés. Nemcsak annál bonyolultabb, ahogy Monsieur Jourdain elképzelte. Annál is, ahogy még ma is elképzeljük; vagy ahogy a klasszikus poétika által felállított antitézisében elfogadjuk.

A véletlen (meg a színházak hiányos együttműködése) úgy hozta, hogy az elmúlt évad két sikeres magyar bemutatója Budapesten egy napra esett. Egyik sem volt a puszta tény értelmében „ősbemutató”, de lényege szerint mindkettőt annak lehetett számítani.

A Catullust Füst Milán 1920 és 28 között írta, a tőle szokásos, hosszú, gyötrelmes „baromi” munkával (amiről kiadatlan dokumentumok, szövegváltozatok, naplójegyzetek és levelek tanúskodnak). Befejezése évében meg is jelent a Nyugatban; aztán negyven évig – semmi. Egyetlen utánnyomás sem. A színigazgatók és dramaturgiák negyven éven át nem is hallottak róla. Költője, a maga ritka önkínzó és önvádló módján, meg is tagadta. Ama művei közé sorolta, amiket „nem én írtam”. Aztán, egy évvel halála (és még egyszer: negyven évvel a mű megjelenése) után, színpadra vitték, egy félénk, szinte bocsánatkérő előadásban. A mostani, immár csaknem hatvan évet késő remek előadást, amely sajátos felfogásban, de a mű szellemében, teljes brutalitásukban kifejti a benne működő végletes feszültségű emberi viszonyokat, a kritika a „felfedezés erejével” fogadta.

Az Oszlopos Simeon harminc ével később íródott. Nem sokkal utána, ugyancsak egy évvel szerzőjének (tragikus) halála után, elő is adták; hosszú huzavonák után, a huzavonák szokásos következményeként „stúdió”-előadásban, majdnem titokban, a félénkségnek és megfélemlítettségnek ugyanabban a szinte tompított világításában, mint a Catullust. E mostani, új, még valóban nem teljes értékű előadást a kritika vegyes érzelmekkel fogadta; de így is nyilvánvaló lett, hogy szegényes (tán csak színházi repertoárjaink e századbeli tanúsága szerint szegényes) drámairodalmunk egyik, kiváltképpen a maga idejében úttörő darabja Sarkadié is.

A véletlenül egy estén színre került két darab sorsa megint (hányadszor) elgondolkodtatta az arra ráérőket, vagy az erre illetékeseket arról, meddig tűrhető közönyösen, hogy ekkora fesztávok, ekkora ollók, ekkora hiátusok nyíljanak legjobb megírt drámáink és azok közönség elé kerülése között; meddig lehet a legbocsánatosabb bűnök közé sorolni a remek- (vagy viszonylag remek-) művek sok évtizedes lappangtatását, és ezzel párhuzamosan a gyönge (vagy férc-) művek mesterséges keltetésének kultuszát. Lehet-e a világszínvonalra törekvés szinte kategorikus imperatívusz immár életünk minden terén, csak a művészetben nem, ahol pedig ez a „világszínvonal” gyakorta magától is megterem – legtöbbször hiába.

Nálunk az író nem a közönséggel ütközik meg a sikerért. Nem az új ízlés a régi ízléssel. Nálunk nincsenek „Hernani-csaták”. Nem mehetnek ölre piros mellényben a romantikusok és szürkében a klasszikusok, egy hémistiche vagy egy enjambement miatt. Talán sehol sincs ennyi terméketlen, ádáz és keserves viaskodás az irodalom körül, mint itt; de ezek másutt folynak le. Nem a színpad és a nézőtér lesz csatatér; hanem a láthatatlan mögöttes terület. Párnás ajtók mögött. Telefonvonalakon. A stíluskérdéseket politikai álruhába öltöztetik. Az irodalom sokszor csak politika; s a politika is sokszor csak irodalom. A politika csak politikát lát az irodalomban; legtöbbször a közönség is csak politikát keres az irodalomban. Így aztán lassan mind egyet is értenek; ha nem is a politika és nem is az irodalom kérdéseiben, legalább az egyet nem értésben; abban, hogy az irodalom politika, és hogy a politika – sokszor – irodalom. És abban, hogy ez jól van így, vagy legalábbis így kell lennie; legalábbis nálunk, Magyarországon (Közép-Európában, Közép-Kelet-Európában, Kelet-Közép-Európában, vagy amit akartok). Abban, hogy a politika paramétere az irodalom, és hogy az irodalom paramétere a politika. Holott, ha igaz az, vagy részben igaz, hogy ez „itt” szükségszerű, akkor éppolyan igaz az is, hogy éppen itt szükségszerű küzdeni ellene: azért, hogy ne legyen szükségszerű. Ahogy több ezer éve – ilyen formában nem mindenütt – szükségszerű; pontosabban: ahogy mindig szükségszerű volt, hogy az irodalom és művészet küzdjön ez ellen mindenütt, ahol az szükségszerű. Óvni a közönséget, a nemzetet „idegen” irodalmaktól – ahogy az gyakorta megtörténik –, önkifosztás. De óvni a saját irodalmától, attól, amit ő maga teremt, kész öncsonkítás. Elszakítani az eleven színházművészetet az eleven drámairodalomtól, amikor mindkettő fejlődésének éppen az ellenkezője volna (és volt is mindig, amikor és ahol lehetett) az alapfeltétele? Óvni a közönséget, a nemzetet saját irodalmától és művészetétől annyi, mint folyamatos öntisztulásától óvni. Még akkor is, ha az új művészet, az új irodalom netán kicsit ingoványosnak, bizonytalannak, ellenőrizhetetlennek látszik is mindig. Megtettük ezt a Balatonnal is, mikor a „saját érdekében” lecsapolták a „mocsaras” Kis-Balatont, amely pedig vize tisztaságának és természetes fenntartásának feltétele. (Mert a természet „dialektikus”: mocsár és tiszta víz összefügg. Akárcsak a szellem alkotásaiban.) Aztán, nagy késéssel és nagy erőfeszítéssel, újra helyreállítjuk. Valamit ez is ér; a semminél jobb. Mint egy évtizedekkel elkésett premier. A tíz, húsz, negyven évvel elkésett premierek nemzeti elmaradottságunk mesterséges fenntartói, a világszínvonaltól való leszakadásnak állandó előidézői közé tartoznak. Legalábbis annak jelképei. A Catullus megírásának idején az európai színpadokat tekintve is úttörő dráma volt. Hatvan év múltán – esetleg – maradandó klasszikussá válhat – ezt azonban csak további előadások és értelmezések mutathatják meg; megírásának aktuális újdonságát mindörökre elvesztette.

Sokszor külföldről is elavult gépeket és készülékeket kényszerülünk beszerezni; hogy tudjuk kezelni őket. Mert nem munkáltuk ki időben kezelésük tudományát. Ha mégis egészen modern, új készülékeket szerzünk be, azok nemegyszer üresen állnak, mert nincs, aki használja őket, lévén, hogy a magunk által – esetleg – előállított hasonló szerkezeteket is tíz-húsz-hatvan éves késéssel kezdjük használni. Gazdaság és művészet, ha sok másban nem is (amiben össze szokták hasonlítani őket), ebben hasonlít egymásra; sőt, össze is van fonódva egymással. És ez maga is dráma. Lehet, hogy éppen ez a magyar (közép-európai, közép-kelet-európai stb.) dráma. Talán már írja is valaki. Hogy hatvan év múlva bemutassák.

 

Igaz, Alexandriai Kelemen azt mondta (a II. században), hogy egy könyvben mindent megírni annyi, mint kardot adni a gyerek kezébe. De csak nem ezt gondoljuk ma is? Ma inkább annyi, mint kicsavarni a magunk felnőtt kezéből a fegyvert, ha az író nem ír(hat)ja meg mindazt, amit csak tud. Hiszen úgyis olyan kevés az, amit meg tud írni.

Az embert nem lehet elképzelni a tárgyai nélkül. Hiszen az általa alkotott dolgok – ő maga. Eddigi tudásunk szerint, ezek létrehozásának folyamatában vált emberré.

És a tárgyakat – emberek nélkül? Ez még elképzelhetetlenebb. Mert kilátástalanabb. A tárgyaitól megfosztott ember mindig újra képessé válhat tárgyai létrehozására. Ahogy valaha mintegy saját maga létrehozásának folyamatában képes lett rá. A robinsoni lehetőség a minden létfontosságú tárgyától megfosztott ember előtt is ott áll. Elvben mindnyájunkkal megeshet az emberi mivoltot szinte elölről vállalni kényszerítő katasztrófa. Ezért is lehet a világirodalom egyik standard műve a Robinson Crusoe. De a tárgyak? A tárgyat sohase lesznek képesek létrehozni a hozzájuk tartozó embereket. S így mindörökre megszűnnek tárgyak is lenni. Hiszen csak az őket létrehozó emberek által váltak azzá. A tárgyak – az ember tárgyai. Mi több: az emberi világ részei. De létezhetnek-e egész nélkül? A tárgyak – ember nélkül: vannak és nincsenek. Létezésük formája a nemlétezés. Nemlétezésként való létezés. Maga az abszurdum.

Ezt az abszurdumot – képtelenséget – hozza elképzelhető, megképezhető, képi közelségbe a XX. század második felének embere számára az általa teremtett tárgyak egy merőben új együttese, az, amely képes mindenestül elpusztítani a földön élő embereket és más élőlényeket, különösen kifinomult formáiban esetleg csakis ezeket, a tárgyakat „megkímélve”.

A „magukra maradt” tárgyak ez immár elképzelhető világát veszi számba Mándy Iván, új, kis prózai művében (amelyet az elbeszélő műfajok egyetlen ismert nemébe se sorolhatunk).

Soha ilyen hókuszpókusz-nélküli Apokalipszist; ilyen túlfűtöttség nélküli Jelenéseket; ilyen nagy gesztusok nélküli Próféciát; ilyen (ál)tudományos fantazmagóriák nélküli sci-fit. Holott mindezeknek az ősi és modern műfajoknak szinte észrevétlen ötvözete.

Mintha csak – abszurd tárgyának megfelelően – ad absurdum vitte volna az egyik modern poétika fontos felismerését és gyakorlatát: az elioti „objective correlative” módszerét: az emberi viszonyoknak és érzületeknek nem közvetlenül ezeken, hanem a róluk beszélő tárgyakon és a tárgyak által való közvetett ábrázolását. Csakhogy, a tárgyak viszonylatai itt már nem az emberi élet, hanem az emberi élet megszűnésének kifejezői. A „vonatkozó tárgyak” vagy „tárgyi vonatkozások” nem e tárgyakkal együttélő emberekre vonatkoznak, hanem a tárgyaikat „magukra hagyott” emberekre. Mándy tárgyai immár nem az emberek tárgyai, nem az embereket kifejező tárgyak, hanem azoké, akik többé nincsenek; olyan tárgyak, amelyeknek nincsenek többé „embereik”; amelyek – mint annyiszor az emberek – „magukra maradtak”. S ennyiben – magukra maradásuk tényében – persze mégis az embereket példázzák. Az emberek által magukra hagyott tárgyak a pusztulással szemben magukra maradt embereket. Ezek a tárgyak már nem az emberek viselkedését helyettesítik; hanem maguk viselkednek úgy, mint az (eltűnt) emberek. Az elvesztett tárgyaikat életükben annyit kereső emberek helyett, itt a tárgyak keresik az elvesztett embereket. „A szobák még hallják egy öreg nő hangját…” „A Duna-parti székek nézik a Dunát…” A szakállas óriás (szobor) a ház sarkában állva olvassa a kezében tartott könyvet, „a könyvek könyvét”, amelyben „semmi sincs”. „A súgólyuk hátra fordul. Arctalan arcával a nézőtér felé…”, amely üres. A halottak „várják” (hiába) a sírok látogatóit; „benéznek egy kapualjba…” A papírlap, amit (az írója által eleresztett) írógép eleresztett magától, repül. A „végtelenbe”? A kislány (eltűnt) kezéből kiengedett léggömb „tűnődve lóg a levegőben… Arra vár, hogy a gazdája előbukkan?”

„Nem, ez reménytelen.” Mikor bukkanna elő? Mikor nincs többé „mikor”. Az újságokban „idejétmúlt hírek. Idejétmúlt? Ostobaság! Hiszen már nincs is idő…” „Utcai órák. Megállt bennük az idő, és ők megőrizték.”

És itt az író kiszalasztja a száján, ez egyetlen alkalommal, nemcsak elbeszélése tárgyának, hanem elbeszélésének magának legfőbb karakterisztikumát, amely a tárgyat és a módot elválaszthatatlanul egybekapcsolja. Elbeszélése? Lehet valamit elbeszélni, aminek nincs ideje? Így egy olyan újfajta elbeszélés-forma jön létre, amely az elbeszélés formájában nemelbeszélés; mert, akárcsak az elbeszélt világban, az elbeszélésben is megszűnt az idő; az idő, minden epikus műfaj lételeme. Az órákban ott áll a megállt idő – méghozzá nem is ugyanaz az idő. Az órák különböző időket „őriznek”, mutatva, hogy ennek a „megőrzött” időnek már nincs értelme; már nem idő. „Fél öt múlt egy perccel. Háromnegyed hat. Negyed egy. Fél tíz. Tizenegy múlt tíz perccel.” Ez a sokféle idő már ugyanazt az egyet jelenti; hogy nincs. Mikor az „elbeszélés” (amit immár idézőjelbe kell tenni) végére érünk, egyetlen perc sem telt el az elbeszélés kezdete óta. Az elbeszélés – különös bravúrral – az el nem beszélhetőt beszéli el.

Nem könyvkritikát írok. Isten őrizz. Ezekben a sorokban nem a kritikára, hanem – ellenkezőleg – „egy kis irodalomra” esküdtem föl. S talán Mándy Iván remek írása is csupán egyfajta „objective correlative” itt. Amin szintén kimutatható a költészet üldözött és kiirthatatlan, minden lukba bebújó szellemének leleménye. Mert mi más is ez, a „Rakéta regénytár” sorozatában megjelent Mándy-próza, mint a legautochtonabb költészet? Nem „prózavers”, nem is „vers prózában”, hanem mintegy próza versben, vers és próza megannyi modern kereszteződésének egy újabb hibridje, amely eddig ismeretlen, előre ki nem következtethetett tulajdonságokkal rendelkezik. Mert a narráció különféle formái az emberi lét időbeliségének műfajai; időtlenségéé a líra.

„Ki olvasta a Klopstock Messiását?, szerette kérdezni hajdani diákélcünk”, írja, a diákélc felelevenítésének érezhető örömével, Az európai irodalom történetében Babits. És ugyanolyan örömmel adja is rá a frivol választ: „Én nem olvastam.”

Werther és Lotte mégis e „ki-olvasta?” költő nevével és nevében találnak először egymásra az erkélyen azon a viharos báli éjszakán. Nem állítom, hogy Werther (Goethe) sem olvasta a Messiást, ám Klopstock varázsnevét itt, e pillanatban felismert szerelmét megvallandó, nem ő, hanem a tizenhét éves falusi Lotte ejti ki, aki feltehetően csak hallomásból ismerte. De azért varázsa „benne élt”.

Borges, A tigrisek aranya („El oro de los tigres”, 1972) előszavában ezt írja: „Ami azt illeti, kik voltak rám hatással e kötet írása közben… Mindenekelőtt azok az írók, akiket legjobban szeretek – Robert Browningot már említettem –; aztán azok, akiket olvastam és újra meg újra olvasok; végül azok, akiket sohasem olvastam, de mégis bennem élnek.”

Mindezt azért említem, mert engem is zavar (akárcsak Csoóri Sándort, nemrég megjelent Készülődés a számadásra című tanulmánykötetének tanúsága szerint) az az eltúlzott fontosság, amit mostanában annak tulajdonítanak, hogy a költőket (a verseket) egy bizonyos időszakban (mint néhány év óta nálunk) többen vagy kevesebben olvassák/vásárolják-e. A költők, érthetően panaszolva a példányszámok látványos csökkenését (ami nemcsak megélhetésükben, mintegy létükben is veszélyeztetni látszik őket); az irodalom különféle bábái pedig, hol őszinte sajnálattal, hol őszinte örömmel elparentálva a költészetet, kritikailag számba véve és elméletileg konstatálva – Csoórit idézem – „a századokon át líraközpontú magyar irodalomban lejátszódott hierarchiabomlást”. Ebben is, mint annyi másban, a költészet lényegének, titkos természetének végzetes félreértését érzem megnyilvánulni. Nyugodtan mondom tehát együtt Csoórival: „Mondjanak le csak a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla.”

Nem mintha ellensége volnék magamnak. Vagy a költészet mazochistája. Magam is, mint költő, és mint minden költő, azt szeretném, ha minél többen olvasnának; mint a költészet (és az emberek) barátja pedig, azt szeretném, ha általában minél többen olvasnának verseket; én magam, azt hiszem, életem nagyobbik részét versek olvasásával töltöttem el. Csak tudom – s éppen a költészettel való sokrétű kapcsolatom nem enged ebben semmiféle illúziónak, se dezillúziónak –, hogy a költészet legfőbb értelme, sőt jelenléte a társadalom, az emberek életében nem aktuális olvasóinak számán mérhető le; nem azon volt lemérhető sosem; sem a kortársak, sem az utókor vonatkozásában.

Nemcsak a Klopstock Messiásáról lehet vásott diákélccel kérdezgetni: „Ki olvasta?”. A nála sokkal nagyobb hatású és egyetemesebb értékű művekről is lehet. Csak nem tanácsos. Nem javasolnám, hogy irodalomtörténeti „mélyinterjúkat”, szociológiai felméréseket és statisztikai kimutatásokat készítsenek arról, létrejöttük óta hányan olvasták valóban Homéroszt, Vergiliust, Dantét, a Faust második részét, Racine és Shakespeare legfontosabb drámáit, Vörösmarty eposzait, Shelley nagy költeményeit; sőt, tovább kell mennem: akár a legnépszerűbb, nemzetek üdvöskéje költők legfontosabb nagy műveit, Az apostolt, a Századok legendáját, az Elveszett paradicsomot. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy akkor írják a legfontosabb költeményeket, mikor a legnagyobb az érdeklődés a versolvasás iránt. Nem biztos, hogy akik ebben a divatos érdeklődésben részt vesznek, igazán a költészet iránt érdeklődnek. Egyáltalán nem biztos, hogy a legfontosabb költeményeket olvassák a legtöbben; és végül, nem biztos, hogy azok a költemények érik el fennmaradásuk ideje alatt a legnagyobb hatást, amiket a legtöbben olvasnak.

A költészetet nem elsősorban a könyvterjesztés terjeszti. Rejtélyes „kvantákban” terjed, sugárzása – akár a kozmikus sugárzás a légkörben, az atomsugárzás a felhőkben – ellenőrizhetetlenül hatol át a környezeten, beleépül a mindenütt jelenlévő nyelvi közegbe, „benne él” a nyelvben, amely mindnyájunké.

Csoóri, fentebb idézett tanulmányában, alighanem a költészet alapvető természetére tapint rá, és jó, hogy szinte brutálisan, az érző központig tapint. Mert, igen, nemcsak az olvasóknak, még a költőknek sem áll hatalmában lemondani a költészetről. A költészet a maga lényegében nyelv; a nyelv a maga lényegében költészet. És, mint Csoóri Heideggertől idézi, „nem csupán mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is rendelkezik velünk”. A költő talán mindenekelőtt ebben nyilatkozik meg: ő az, aki a nyelv rendelkezésére áll. Ez a státusa. „Donner un sens plus pur aux mots de la tribu”; ahogy Mallarmé mondja: „tisztább értelmet ad a törzs szavainak.” És erről a tisztább értelemről semmilyen „törzs” nem tud „lemondani”.

„Valahányszor csak stílusra tett erőfeszítéssel találkozunk, verselésre bukkanunk”, írja másutt Mallarmé, „a versnek nevezett alakzat egyszerűen maga az irodalom: mihelyt a szólam felerősödik, már vers lesz, ahol stílus van, ott ritmus is van… ha álcázza is magát, nevezzük Prózának, akkor is ő az, amíg csak megmarad a zenének valami titkos keresése a Beszéd tartalékában.” Minden általunk ismert irodalom a költészettel kezdődött. Költészet volt a regény, a dráma, a filozófia. Ez az eredet, mint az irodalom értékskálájának mértékegysége, az irodalom minden további differenciáltságában is megmaradt.

Más kérdés, hogy ebben az elpusztíthatatlanságában a költészetnek mégis védelemre van szüksége. Mindig is szüksége volt rá; nemcsak ebben a mai „ínséges állapotában”. Shelley az angol romantika csúcsidejében, 1821-ben írta a Költészet védelme című tanulmányát, akkor, amikor az angol irodalom közönsége szinte csak a versre figyelt, az angol regény tizennyolcadik századi nagy kezdete és tizenkilencedik századközépi nagy fellendülése között. Mert a költészet státusa sosem egyértelmű. Mindenkié és senkié. Mint a latin sacer szó, egyszerre áldott és átkozott. Magasztalt és tilalmas. Nem mindig azért magasztalják, ami igazi valója; de többnyire igazi valója miatt tilalmas. Máig is valamiképpen tabu. Érinthetetlensége a legerőszakosabb reakciókat hívja ki maga ellen. A költészetet mindig védelmezni kell. De félteni nem kell. Aki védelmezni akarja, nem félti. S aki félti, nem biztos, hogy igazán védelmezi. Mert, mint ahogy Csoóri írja: „A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újjáteremtésének személyes titkát.” Vagy, ahogy Shelley mondta: „A költők a világ el nem ismert törvényhozói.” Azok is maradnak.