Egy Borges-vers labirintusában^*

Goethe Nyugat-Keleti Diván-beli verse után – és a Borges-féle filológiai irónia szellemében – igen tudományosan „ginko-biloba-szindrómának” is lehetne nevezni Borges költői alapállását, vagy, saját verscímével, „a másik, aki ugyanaz” szituációnak a költő literatúra-metaliteratúra-travesztiára épülő módszerét. Amelynek megközelítésére szinte kívánkozik egy rövid verse, talán mind közt a legrövidebb

A vers a Múzeum ciklusba tartozik, e „költői múzeum” egyik kiállított darabja. Címe franciául fogalmazódott, a vers két sora – természetesen – spanyolul; a forrásmegjelölésben – egyelőre nevezzük így – egy latin könyvcímre történik hivatkozás, amely azonban német tartalmat jelöl; a francia címben továbbá egy preszokratikus filozófus görög neve szerepel; két verssorában egy német női név, a forrásmegjelölésben egy latinosított, ám ugyancsak német személyre utaló név fordul elő. A mindenestül öt sorra terjedő szöveg tehát öt nyelvre terjed ki, az egynyelvi atmoszférából mintegy a „galaktikus nyelvi szférába” való kilépésnek a modern költészetben meghonosodó újfajta energiája homályos utalásokat sugároz többfelé. Amelyek azonban itt az aggályosan pontos filológiai meghatározás alakjában jelennek meg. Úgy, hogy észre se vesszük, milyen bizonytalanságban fogunk az olvasáshoz. Pedig még azt se tudhatjuk: kinek a versét olvassuk? Igaz, a vers Jorge Luis Borges korunkbeli latin-amerikai, közelebbről argentin nemzetiségű spanyol nyelvű szerző versei között, az 1960-ban megjelent El Hacedor („A szerző”) című kötetben található. Francia címe azonban valami olyasmit sejtet, mintha a benne szereplő ismert görög filozófus verséről lehetne szó – hiszen az antik szerzők gyakorta nem adtak címet verseiknek, vagy verseik (töredékeik) cím nélkül maradtak fenn, sokszor később adott címek alatt szerepelnek az újabbkori forráskiadványokban vagy fordításokban, s a szerző neve így sokszor nem a cím fölött vagy a szöveg alatt, hanem éppen magában a verscímben található (mint például, Babits fordításai közt Bakkhülidész békedala). Mint – esetleg? – itt is: Hérakleitosz panasza. Ami éppúgy lehet egy bármely korban élt/élő költő verse Hérakleitoszról, mint magáé Hérakleitoszé, vagy mint – hitelesen/tévesen – neki tulajdonított. Annál inkább, mert a vers – a szerző (de ki a szerző?) ezt sejteti – egy latin nyelvű német antológiából került ide, származhatik tehát a Luther előtti latin nyelvű német humanizmus köréből, de tartozhat a későbbi német barokkhoz is. Mert észre se vettük, hogy a túlontúl is pontosnak látszó, kötet- és lapszámot is tartalmazó forrásmegjelölésből éppen a legfontosabb adatok, a megjelenés helye és ideje hiányzik. A Bajor költők gyönyöreit – feltehetően – összeállító Camerarius neve (amely egyben egy politikai-kulturális státus jelölése is: „Kamarás”) ismeretes a német irodalomtörténetből, de, amennyire utána tudtam járni, nem Caspar, hanem Joachim keresztnévvel, s ez utóbbi, latin–görög szerzők kiadója- és kommentátoraként. Visszatérve Hérakleitoszhoz: a görög filozófusról mai köztudomásunk „panta rhei”-, „nem léphetsz kétszer egy folyóba”- stb. szerű metafizikai szentenciákat és gnómákat juttat eszünkbe. Semmi olyat, ami szerelemmel, kiváltképp „panasszal” volna összefüggésbe hozható. Ha azonban jobban utána nézünk, a filológusi heuréka örömével fedezzük föl, hogy már a római korban „síró filozófus”-ként emlegették a nagy epheszoszit; ám, ha eggyel még tovább megyünk, kiderül, hogy ez az epitheton egyrészt triviális gúnyolódásnak köszönheti létét, másrészt Theophrasztosz egy megjegyzésének kései, téves nyelvi értelmezésén alapul, amely nem vette figyelembe, hogy a melankólia szó ( ) itt még nem a kései és mai értelmében, mint mélabú szerepel, hanem, épp ellenkezőleg, a „szenvedélyesség”, „indulatosság” régebbi értelmében. Legalábbis így tájékoztat a Szókratész előtti filozófia egyik legmegbízhatóbb modern kiadása és kommentárja, Kirk–Raven híres kézikönyve (The Presocratic Philosophers, Cambridge 1969). Szerelemről azonban Hérakleitosz, ránk maradt töredékeiben sehol sem beszél, semmilyen, még a legelvontabb síkon se, nemhogy vallomásosan, a siránkozás hangján, „panaszkodva”. Állandó attribútuma viszont, már a legkoraibb időktől fogva, az  , vagyis „talányos”, illetve a  , vagyis „homályos”; Ferdinand Lassalle a maga korában és nemében úttörő – azt se hagyjuk figyelmen kívül: német nyelvű – könyvének a címe is Hérakleitos der Dunkele. A talányosság és homályosság persze, általában rokonítja Borgest Hérakleitosszal abban is, hogy ez a homályosság az értelem, mindkettőnél a logosz grammatikailag és szerkezetileg mindig világos alakját ölti – vagy álarcát ölti föl. Egy kései versének címe is Hérakleitosz, amelynek hőse egy pszeudo-Hérakleitosz, aki Epheszoszban sétál egy délután, s egyszerre kiderül róla, hogy „nem tud görögül”, és „tegnap vagy ma”, mindegy az ő számára. Az Ars poetica című versében pedig maga a művészet válik olyanná, mint a hérakleitoszi folyó:

Ám Borges „panaszával” még Hérakleitosznak mint „síró filozófusnak”, mint láttuk, téves etimológián alapuló képe sem rokonítható. De hát ki mondta, hogy Borges „panaszáról” van szó? A forrásmegjelölés szerint a vers kétsoros szövege, francia címével együtt, egy általunk nem ismeretes német humanista antológiából származott ide (ne feledjük: ebbe a „múzeumba”), amely Caspar Camerarius szerzeménye (vagy kompilációja). Nem tudjuk, hogy a név az illető költőt vagy a szerkesztőt takarja-e. S hogy a VII. 16. – oly pontosnak tetsző s a pontosságban tetszelgő – megjelölés vajon a mű hetedik könyvének tizenhatodik versét fedi-e, vagy, mondjuk, a hetedik kötet tizenhatodik lapján található. A pontosításul és tájékoztatásul szolgáló forrásmegjelölés nyilvánvalóan nem valódi és formális filológiai jegyzet a vershez, hanem a filológiai jegyzet paródiájaként magának a versnek – a teljes szövegnek – részéül tekinthető és tekintendő.

Mindebből az következik, hogy minél többet tudat műve felől a szerző, annál bizonytalanabb lesz az arról való tudásunk. A rövid szöveg többszöri pontosítása és biztosítása fortélyos módon többszörös bizonytalanságot támaszt.

Hogy ezeket tovább is soroljuk: a vers spanyol szövege az eredeti? vagy valaminek – egy minden kutató által ismeretlen Hérakleitosz-szövegnek? vagy a rá hivatkozó német, esetleg latin versnek? – a fordítása?

És az eddig még nem érintett hősnő, a vers érzelmi tartalmának kiváltó eleme: Matilde Urbach? A maga konkrét nevével csak egyike-e a valaha élt sok millió névtelen (feltehetően: német) nőnek, akire egy férfi egy életen át hiába vágyakozott? Vagy illenék tudnunk, kicsoda? Történelmi személy? Talán egy híres-hírhedt szépség? megégetett boszorkány? hűséges családanya? mártír szűzlány? bűnös asszonyállat? naiv parasztmadonna? romlott nagyvilági dáma (vagy fordítva?)?

A voltaképpeni költemény – vagyis a két sor, amely azonban, mint láttuk, nem egymagában alkotja a voltaképpeni költeményt – az életre szóló boldogtalan szerelem, a klasszikus Beatrice-élmény végső lényegre redukált, minden anekdotikus sallangtól megszabadult kifejezése, amelyben semmiféle konkrét körülmény nem vesz részt, a puszta tárgy, a Beatrice-inkarnáció – ismeretlen – megnevezésén kívül.

Az az „én, aki annyi ember volt”, s akiről mégis csak annyit tudtunk meg, hogy ő az, akinek ölelésében nem alélt el Matilde Urbach, lehet Hérakleitosz, Borges vagy a másik Borges (ahogy egy másik versében Borges önmagát önmagával szembeállítja), vagy Caspar Camerarius, vagy akárki. A világ legbanálisabb férfiélménye, amely azonban egészen a pokolig és paradicsomig tágulhat (mint Danténál), itt áll, íme, a legkisebb közös nevezőjére redukálva. De ha nem nyugszunk bele, és tovább keresgélünk a történeti Hérakleitosz szintén talányos gnómái között, könnyen rábukkanhatunk a következőre: „Akkor se lenne jobb az embereknek, ha beteljesedne, amire vágyakoznak.” Így hát, a „panasz” végső soron tán „vigasz”? Mégis az a „jobb”, ha a szerelem boldogtalan és beteljesületlen marad? A „paradicsom csak elvesztett létezik” prousti határesetéhez közelítünk? Nem is beszélve arról, hogy Matilde-Beatrice is csak így lehet halhatatlan? Itt tévelygünk tehát a beteljesült és beteljesületlen szerelem végtelen tekervényeinek már eddig is annyi könyvön át tekergő útvesztőiben – mindössze két verssor gyenge fonalán. A „labirintus” – Próteusszal együtt – egyébként is Borges legfontosabb és leggyakoribb szimbóluma, középpontjában a szörnnyel vagy az istennel, mindenképpen a titokkal, az élet és a műalkotás rejtélyével.

Minél többet tudunk hát, annál kevesebbet. Minél kevesebbet azonban, annál többet is. Minél bizonytalanabb a – nagyon is biztosnak tetsző – adatok billentyűleütése, annál több és gazdagabb felhang szólal meg velük együtt e minivers körül.