„Valami sötét”^*

Fontosabb könyvek esetében rendhagyó módon, a nyár közepén jelent meg Jacques Roubaud sokak által várt új verseskötete. Talán éppen azért, mert az őszt, a rentrée-t a francia könyvpiacon annyira lefoglalja a már-már kötelező, mindent elözönlő regénydömping s e kétes áradatban halászó látványos díjkiosztások, hogy egy egyszerű verseskötet még inkább kelthet némi feltűnést az uborkaszezon közepén, mint ebben az irodalmat mindinkább kiszorító irodalmi főszezonban.

Roubaud kötete, a címében bántó alaktani hibát tartalmazó Quelque chose noir, feltűnést is keltett. Szinte megjelenésének napján már elnyerte a France Culture rádióállomás költészeti nagydíját. Az „igazi” irodalomnak a Saint-Michel és a Saint-Germain összefutásának háromszögében még ma is fennálló fellegvára nevezetes könyvkereskedéseiben, a La Hune-ben, a Saint-Germain des Près-ben, a PUF-ben, az Autrement dit-ben egész kirakatkiállításokat, vitrine-eket rendezett be a költőnek, az új kötet körül minden régebbi művét, fotókat, kéziratokat és más dokumentumokat is bemutatva. A rue Monsieur le Prince híres irodalmi könyvkereskedése ízléses nyomtatott meghívóval gyűjtötte egybe a költő barátait, tisztelőit és olvasóit, koktélra és dedikációra.

Méltán. Az egyre nagyobb és egyre gyöngébb francia regényprodukció áttekinthetetlen és kiábrándító áradatából Roubaud versciklusa, ha lehet így mondani, még „regénynek” is kiemelkedik. Hiszen amazok is, s köztük éppen a legjobbak, a lírai meditáció „szemével” ojtják be az epika fonnyatag hajtásait; Roubaud viszont, költészetének már eleve ritka hibridjét, mely elégikus alaphang és matematikai feltevésrendszer ellentétéből sarjad, ezúttal egy rejtett narráció talajába ülteti. Az az eleve matematikai szerkezettel ellenpontozott elégia, melyet a bizonyos szándékolt permetizmust sem nélkülöző keret sokszor oly nehezen megközelíthetővé tett (l. Epszilon és Harmincegy a köbön c. köteteit), most minden szándékolt homálytól mentesen, tisztán szólal meg, és kompozíciós elvét nem a matematikai elvontság, hanem a közvetlen élet szolgáltatja, annak is talán „legéletesebb” élménye. A halál. Az élet valódi tragédiáihoz egyedül méltó tárgyilagossággal.

A költő eredendően elégikus hangja, melyet eddig a „témátlanság” külső burka rejtett, most áttöri a burkot, és meztelenül feltárja témáját; az önéletrajzi okadatolástól sem rettenve vissza. Még attól sem, hogy a témát adó pótolhatatlan veszteség, a halott fiatal asszony, egyetlenegyszer meg is neveződjék a könyvben, méghozzá nem a lírában szokásos hagyományos szerelem adta, mintegy költői nevén, hanem, különálló verssort alkotva, úgy, ahogy a személyi igazolványában is állhatott: Alix Cleo Roubaud. A „téma” és a „műfaj” a modern költészet egyik ősapja, E. A. Poe óta, Dante Gabriel Rosetti felesége sírjába temetett szonettjeitől, sőt még előbb, Petőfi (máig sem kellőképpen méltányolt) Cipruslombjaitól és Felhőitől, Tennyson In Memoriamján, Rilke Requiemjén át, mondjuk, A huszonhatodik évig számtalan halhatatlan változat inkarnációját élte meg. Mindezek közül Roubaud e rekviemje szakad legmesszebbre a minden nép ősi kincseihez tartozó siratóénekektől. Aurája nem kitörésben, hanem visszafojtottságában tragikus. Talán nem voltam figyelmetlen olvasó, ha az egész könyvben egyetlen ó-t, jaj-t, s egy máshonnan idézetten s egy megszólítást követőn kívül, egyetlen felkiáltójelet sem fedeztem fel. Csak, a számos, minden interpunkció nélkül sorjázó szöveg mellett, sok-sok egyszerű pontot, s hogy még halkabb legyen, pont után is nagybetű nélkül kezdődő mondatokat; s a témában eleve benne rejlő Nagy Kérdőjel helyett csak el-elszórva egy-két szerény kérdőjelet. Ám a lírai helyzet lírai elemzése, a veszteség tárgyilagos természetrajza megrendítőbb, mint megannyi eksztatikus kiáltás és égnek emelt ököl. Mintha ebben sem akarna hűtlen és főképp méltatlan lenni az eltávozotthoz, akiről így „énekel”:

Roubaud azonban, kétségbeesésében – a kétségbeesést „fotografálja”. Csak nem a nagybetűs Gyász egetverő romantikus gesztusaiban és a pátosz artikulációiban ragadva meg; hanem abban a mindennapos tárgyi közegben, amelyben végső soron az ember minden dolgai végbemennek: az órával, naptárral, térképpel, egyszerű egész számokkal mérhető térben és időben. Ez esetben, egy emlékekkel telített köznapi szobában, a halottasházban, a reggeli csésze kávé elfogyasztása közben stb. Amit pedig nem lehet elmondani, azt inkább a csenddel, a széthúzott szavak közé ékelt fehérséggel jelezve, a nyelvnek nem az artikuláció túlcsigázott hangjaival, hanem köznapi használatának alig észrevehető apró torzításaival vallva róla.

Voltak, akik érthetetlen affektációnak vélték a kötet nyelvtanilag hibás címadását (amit magyar fordításban lehetetlen érzékeltetni). Én, az esetleges tévedést vagy félreértést is vállalva, érteni vélem. A jelző és a jelzett szó egyeztetésének (a francia írott nyelvben megengedhetetlen) elmulasztása, úgy érzem, már a címben azt sugallja, hogy ez a „valami sötét” nem egyszerűen egy „sötét valami”, hanem valami olyan sötétség bennünk, amire az embernek, az emberi nyelveknek nincs szavuk. Valami olyan, ami csak a nyelv megsértésével törhet át a nyelven. Hibássá kell tennie a nyelvet, amelyen szól, hogy kimutassa a nyelv „hibáját”: elégtelenségét arra, hogy legvégső dolgainkhoz igazán közel kerüljön. Minden költészet ettől a „hibától” való szenvedésből született, ezt a hibát igyekszik áthidalni. Roubaud-nak ez, ebben a kötetében – egy rendkívül kényes partszakaszon – sikerült.