Valéry Füzeteiről^*

Valéry Füzetei a század irodalmának egyedülálló alkotása. Sok „hasonló” művet ismerünk: nagy írók többé-kevésbé személyes vagy éppen többé-kevésbé filozofikus naplóit; hátrahagyottakat vagy már az író életében napvilágra kerülteket. Csak néhányat említve a legfontosabbak közül: Katherine Mansfield és Virginia Woolf, Franz Kafka és Füst Milán Naplója, vagy éppen a Valéryé közvetlen közelében született Julien Greené és André Gide-é. De Valéry – a legfontosabb pontokon – egyikhez sem hasonlít. Az előbbiek az életmű margóján születtek, sem terjedelemben, sem fontosságban nem közelítik meg az életművet. Nem az irodalommal való alapvető elégedetlenség és az irodalomtól való tartózkodás hozta létre őket – hanem éppen a teljes irodalombanlét, amely akkor is az irodalmi kifejezéshez kénytelen folyamodni, amikor nincs az alkotás, az ihlet kegyelmi állapotában. Ezek a naplók a művek közötti állapotban jönnek létre, azt töltik ki. Valérynél azonban éppen fordítva: a „művek” jönnek létre mintegy a füzetek közötti állapotban, mintegy „melléktermékként”, sőt többnyire „kényszerű” melléktermékként. Itt a Füzetek őrzik igazán a „kegyelmi állapotokat”, az ihletet egy sajátos formájában. Amíg a költő élt, és füzeteinek csak kósza legendája gomolygott körülötte, lehetett különös póznak, kihívó (ám már így sem tartalmatlan) attitűdnek tartani sorozatos és ismételt nyilatkozatait arról, hogy nem tekinti magát hivatásos írónak, és minden, amit életében publikált, esetlegesen, külső indítékból, legtöbb esetben felkérésre vagy rendelésre született; hogy sosem az elkészült mű, mindig a mű készülése állt érdeklődése középpontjában. Ám végül is a költő halála után tizenöt évvel napvilágra került Füzetek ismeretében minden nyilatkozata teljes és nem is közvetett, hanem közvetlen igazolást kap. A Füzeteknek a Pléiade-kiadásban megjelent kétkötetes válogatása több mint háromezer nyomtatott oldalával szinte lapszámra megegyezik az írónak ugyanebben a kiadásban ugyancsak két kötetben megjelent Összes műveivel.

Ám ez a válogatás csak egy csekély hányada az egésznek, amelynek az 1957 és 1961 között a francia Tudományos Kutatás Nemzeti Központja gondozásában megjelent fakszimile kiadása 29 kötet 26 600 lapjába foglalja a 261 eredeti füzet tartalmát. Valéry huszonnégy éves korától, ötvenegy éven keresztül, egészen haláláig, példa nélkül álló egyenletes erőfeszítéssel, ahogy maga is nevezi, gladiátori edzéssel –, szinte kihagyás nélkül minden nap hajnalán asztalához ült, hogy a lehetőségig híven egy emberi gondolkodás teljes grafikáját, grafikonját és gráfját rögzítse, úgy, ahogy ez talán még sosem történt meg az emberiség emlékezetében. Itt nem a gondolkodás eredménye, hanem a gondolkodás művelete és folyamata kerül felszínre, amennyire lehet és amennyit belőle lehet, az írás fogságába ejtve vagy az írás szabadságába menekítve. Ahogy a válogatott kiadás gondozója és sajtó alá rendezője, Judith Robinson mondja: „Valéry újra meg újra azt az alapvető kérdést teszi fel magának, amely huszonegy éves korától haláláig uralkodott egész belső világán: megtudni, milyen az emberi gondolkodás művészete, mik a működési feltételei és milyenek a lehetőségei és korlátai.” Ebből következik, hogy a Füzetek mindenekelőtt szétfeszíti az irodalom és mindennemű szellemi megnyilvánulás természetes és óhatatlanul megszorító kereteit, a „részek” helyett a töredékek teljességének életközelibb egészére törekszik. Ezzel korunk szellemi életének két alapvető szorongató problémáját veti fel és igyekszik azt ez egyetlen lehetségesnek tartott módján meghaladni. Először is a „két kultúra” egyre szélesebbre nyílt ollójának, a katasztrofális szellemi specializálódásnak a problémáját, azzal, hogy itt egyetlen ember, egyetlen elme átfogja az emberi gondolkodás, tudomány és művészet minden területét, és minden területén alkotó és úttörő felismerésekre jut. A Füzetek eredeti kötetei a legkülönfélébb diszciplínákra és tárgyakra vonatkozó feljegyzéseket minden megkülönböztetés nélkül sorakoztatják egymás után, olykor ugyanazon a reggelen – és ugyanazon a lapon – irodalom és biológia, matematika és közoktatás, politika és szexológia kerül egymás mellé. A válogatás – a szöveggondozás roppant munkájával – harmincegy különböző fejezetbe rendezi a feljegyzéseket, tehát bizonyos tekintetben megszünteti az eredeti spontán és egyben szándékos egységét; más tekintetben viszont szemléltetően mutatja és szembetűnővé teszi a jegyzetek minden „emberi tudományra” kiterjedő, ha úgy tetszik, „dilettáns”, ha úgy tetszik, „enciklopédikus” teljességét.

A másik – megoldani szándékolt – probléma az irodalom és művészet kritikussá és kérdésessé vált identitásának tudatos feltárása és vállalása. A visszatérés megkísértése a kialakult műnemek, -fajok és -formák zárt köréből az eredendő kifejezésforma nyíltságához, az „íráshoz”, sőt – a híressé vált későbbi kifejezéssel élve – „az írás nulla fokához”. A klasszikus és hagyományos irodalmi formák meg- és kikerülésének talán legkorábbi tudatos és a maga nemében grandiózus kísérlete a Füzetek. Ez a hatalmas antimű.