A tavalyi hó, amely nem olvad el^*

Ha valaki a XV. században épen alakuló párizsi Latin Negyed egyik kanyargó utcácskájában azt találja mondani egy Francois Villon nevű diák- (vagy csavargó-) társának, hogy az a balladácskája, amelyet éppen most felolvasott neki a tűnt idők szép hölgyeiről, ötszáz év múlva magyarul fog megszólalni egy forgó lemezre rögzített hangon – méghozzá nem is egyvalakinek hanem mindazoknak, akik a karácsonyi vásáron vásárfiának és ünnepi ajándéknak megvásárolják ezt a lemezt… Ne is folytassuk ezt a képtelen ötletet, amely azonban éppen ebbe a tasakba zárt valóság lett.

S a látszat ellenére, nem is a technika „csodája” az, amire itt ráébredünk, s amire rá szeretnénk ébreszteni, hanem, éppen ellenkezőleg, azé, amit sokan a technika nevében oly sokszor elparentáltak már, s a „tavalyi hó” nyomtalan elolvadásának illúziójába utalnak: igen, ez a költészet csodája. A technika hamar elavul. Micsoda csoda volt a fonográf! Aztán a His master’s voice-át áhítatosan figyelő kutyuska „gazdája”, a kurblival húzható tölcséres gramofon! És hol vannak már? Hol lesz nemsokára már ez long play és a hi-fi plasztiklemez is, a digitális és egyéb, könnyen megjósolható, ha még nem is ismeretes, új és még újabb hangrögzítő eljárások jövendő antikváriumában? De megszólalni majd ezeken is meg az ezek után jövőkön is, többek között, megint csak Villon balladácskája fog megszólalni, franciául, magyarul és megannyi más nyelven. A technika, ez a természete, hamar elavul. A költészetnek viszont az a természete, hogy mindig megújul. Az élet, a történelem – s benne a technika – minden változása számára csak ürügy az új meg új életre, önmaga megújítására és tovább élésére. Mint maga a természet, egyszerre kész és képes az idő és a környezet minden változásához alkalmazkodni és egyben mindig meg is őrizni önmagát.

Aki ezt a lemezt felteszi készülékére, az első olyan hangos antológiát hallja, amely magyarul megszólaltatja a francia költészet hét évszázadát. Ehhez, a technikán s a technikával rendelkező intézmények vállalkozásán kívül, két további művészetet kellett segítségül hívni: két olyan művészetet, amelynek mi magyarok, joggal mondhatjuk, kivételes művelői vagyunk: a versfordítást és a versmondást. Mindkettőnek fő követelménye és fő törekvése ugyanaz, ami a technika szintjén ezé a lemezé is, mint általában a legújabb hangrögzítő módszereké: a high fidelity, vagyis a legmagasabb rendű, a legnagyobb mérvű hűség. A versfordítás hűsége az eredeti iránt; a versmondás hűsége a szöveg iránt. Persze, tudni kell, ez a hűség – megint csak: éppen úgy, mint a technikában – fortélyok, művi beavatkozások, szükséges módosítások, sőt némi látszólagos hamisítások nélkül nem valósulhat meg. A versfordítás elvileg megoldhatatlan követelményeket támaszt: egyszerre kell(ene) hűnek lennie a hangzáshoz és a jelentéshez, a formához és a tartalomhoz (és még mindahhoz, amiket ezek a fogalmak takarnak). És ez a lehetetlenség mégis évezredek óta minden nyelven mindig újra lehetővé válik. Ez is a költészet csodája. S a lehetetlennek ezt a lehetségessé válását a magyar költészet régóta magas szinten műveli. Legsikeresebben talán éppen a francia költészet átültetése esetében. Amire bizonyság, hogy ezt a két nagylemezt betöltő válogatást többszörösen ki lehetne cserélni hasonló értékű más válogatásokra. Választhattuk volna ugyanilyen értékű más versek ugyanilyen értékű fordításait; sőt, nem egy esetben, ugyanezeknek a verseknek ugyanilyen értékű más fordítását vagy akár fordításait is. De nem kevésbé a lehetetlent kísérti a versmondás is. Neki az írást és az írásra született szöveget kell hangzó szöveggé alakítania – ugyancsak a high fidelity jegyében. A lírát – drámává. Méghozzá úgy, hogy ez a dráma a líra drámája, és ne színjáték legyen. Korunk egyik nagy költője és kritikusa, az angol T. S. Eliot szerint a költészet mindig a dráma felé közelít, a dráma pedig a költészet felé. Nos, a költészetnek ezt a dráma felé közelítő oldalát kell megvalósítania az elmondott versnek, de úgy, hogy a színészi eszközök legtöbbjét, a gesztust, a mimikát kiküszöböljük belőle, vagy a lehető legkevesebbre csökkentsük. Éppen ezért, talán a hanglemez az elmondott vers leglakályosabb otthona, legmegfelelőbb „színpada”. Itt valóban drámává lehet a líra, anélkül hogy színpadias, vagy akár csak színpadi lenne. A modern francia költészet (e lemezen is megszólaló) egyik vezéralakja, Mallarmé mondja, hogy a tiszta költészetben a költő stilisztikai értelemben véve eltűnik és átengedi a kezdeményezést a szavaknak. A lemezen megszólaló vers, természeténél fogva, módot ad rá, hogy a versmondó személye – színpadi értelemben véve, eltűnjék és átengedje a kezdeményezést az elmondott vers személyiségének és személyességének, a vers egyetlen valóságos dramatis personájának, aki megszólaltathatja a vers igazi drámáját. Ezt szerettük volna elérni a francia költészet itt megszólaló antológiájával. És persze azt, hogy felragyogjon benne a „tavalyi hó”, amely sosem olvad el: a költészet. Mert, mint Babits mondja, „az istenek halnak, az ember él”. A költők halandók, fájdalom, nagyon is halandók. De a költészet halhatatlan. Minden költészet. A francia is, a magyar is. És íme akkor is, ha lelkük egyik nyelvből a másikba költözik.