Újabb változatok a fordításra^*

Annyit nem tudok oroszul, hogy egy versszövegét önmagából megértsem; de annyit olykor igen, hogy, egy fonák és fordított művelettel, a nyersfordítás nyomán mégis kikövetkeztessem az eredetit. Ritka esetben, ilyenkor, vetemedem arra a merészségre, hogy ne „eredetiből” fordítsak. Az eredeti nyelvet nem értem, de – ilyenkor, szerencsés esetben – az eredeti verset meg tudom érteni. Nemcsak a nyersfordítás közvetítette „értelmét” és megadta „formai jegyeit”, hanem azt a jelentésből és hangzásból összetett állandó belső ingamozgást, amely minden igazi vers igazi szerkezete. Kivált pedig azoké a kis remekeké, amelyeknek „lenyűgöző hatására”, mint Péter Mihály e Tvardovszkij-vers kapcsán találóan állapítja meg, „a vers »felszíne« látszólag nem ad kielégítő magyarázatot”. S amelyek éppen ezért a költészet valóságos koncentrátumai. Mint az a híres-nevezetes Goethe-vers is, a Vándor éji dala, amelyet ugyancsak Péter Mihály említ a Tvardovszkij-verssel kapcsolatban, s amelyet már magam is többször elemeztem hasonló kiindulásból, mint ama versek egyikét, amelyeket „az idő vitathatatlan remekművé és halhatatlanná avatott, holott remekmű voltuk és halhatatlanságuk alig-alig igazolható a bennük foglalt vagy belőlük kivonható különféle fogalmi információ és lélektani vagy életrajzi szituáció fontossága alapján”. (L. A költő gondolatainak kertje. „A költészet vérszerződése” című kötetemben, Budapest, 1977.)

Valóban: a Tudom is ilyenfajta vers. Ilyenként váltott ki belőlem a szokásosnál is hevesebb fordítói izgalmat.

Ezekben a versekben fedezhető – és fedezendő – fel az a nyelvi kifejezéssel való teljes egybeforrottság, amely, úgy látszik, a költészet igazi – s egyben legtitkosabb – nemtője. Az a „szervezettség”, amely József Attilától Roman Jakobsonig a poétika máig legaktuálisabb felfedezését jelenti. Az ilyen – különösebb költői „kép” és különösebb költői „gondolat” nélküli – versekben a „grammatika költészete és a költészet grammatikája” szinte vegytisztán mutatkozik meg, és a vers fő elemeként és fő „mondanivalójaként” azok a „grammatikai formulák” veszik át a főszerepet, amelyeket az úttörő Gerard Manley Hopkins nyomán Roman Jakobson elemzett legrészletesebben.

Tvardovszkij versének – önmaga és a fordítás szempontjából egyaránt – az utolsó előtti sor a kulcsa. Egy sajátos nyelvtani szerkezet. Mert az hordozza a tragikus mondanivalót a bűntelen bűntudat egy sajátos esetét. A mindössze öt (vagy ötödfél) jambusban feszülő ellentét. A megengedő feltételezés, amelyet mégis tagadni lehet, de mégsem lehet mindenestül elvetni… A költői fordítás lehetetlen lehetősége és lehetséges lehetetlensége, ez a költészet legmélyében gyökerező paradoxon az, hogy ezt az egy sorba belesűrített, szinte csak egyféleképpen kifejezhetőnek látszó sokrétűséget mégis le lehet fordítani (minden verselési kötöttségével együtt), sőt nem is csupán egyetlen, isten kegyelméből eredő telitalálattal, hanem akár több-, akár sokféleképpen is, a paradoxon csúcspontjaként úgy is, hogy sem a szavak, sem maga az alapvető nyelvtani alakzat, a „grammatikai formula” nem marad azonos. Hanem különböző megvilágításokkal előidézett árnyékképekben, vagy különböző varázstükrökben, vagy különböző képsíkokra való leforgatásában utal önmagára.

Mert: minden költői fordítás – változat. Nem egybevágó az eredetivel, csak hasonló hozzá. Csak egy- (vagy több-) irányú megközelítése a sokoldalú eredetinek. Nem behelyettesítése, csak tovább írása. Nemcsak újraformálása, hanem deformálása is. De ebben is hasonló az eredeti természetéhez, amely ugyancsak egyfajta „deformáció” révén jön létre – a köznyelvhez és a valósághoz képest egyaránt –, lévén ez a művészi alkotás természete. Egyszer írtam már, hogy, ebben a felismerésben, a költői fordítás új, az eddigieknél talán korszerűbb lehetősége – legalábbis egyes esetekben, ahol erre mód nyílik – egyfajta komplex módszer lenne, amely nem elfedni igyekszik, hanem éppen felmutatja a fordítás változat-jellegét, s az egyetlen – teljes érvényűnek tételezett – változat helyett, az eleve részleges érvényűnek tekintett változatok kisebb vagy nagyobb sorozatával közelítené meg a mű „végtelenét”: az eljárást indokló és értelmező kommentárokkal is kiegészítve. A kommentárokat ezúttal a fentiekre szűkítve, megkíséreltem Tvardovszkij kis remeke esetében ezzel a módszerrel élni.