Három kérdésre – Majakovszkijról^*

Közhely, hogy fordítás közben olvasunk el legbehatóbban valamely szöveget. Talán nem kell mentegetőznie tehát a fordítónak, ha – amennyiben vannak ilyenek – a saját fordításai között találja meg a hozzá legközelebb álló verseket egy idegen költő művei között. Kiváltképp, ha nem rendelkezik kellő nyelvtudással ahhoz, hogy a szóban forgó költőt eredetiben ismerhesse; és kénytelen így a közvetítő nyersfordítás használatának bocsánatos bűnébe esni. Majakovszkij versei közül mindenképpen csak fordítások között válogathatok: kézenfekvő, hogy a sajátjaim állnak hozzám legközelebb.

 

1. Mindenekelőtt azt a napódát választanám, amely a világirodalom naphimnusz-sorozatának – mondjuk, Ekhnatontól máig – szinte (hogy stílszerű hasonlattal éljünk) a kulminációs pontján tűnik föl. Mintha a forradalmi iróniával és öniróniával megszólított égitestet ezután már nem is lehetne többé líraian aposztrofálni. A Különös kaland, amely Vlagyimir Majakovszkijjal esett meg nyáron, mégpedig 1920 nyarán, az üdülőben, s még azt is pontosan tudni, hol: Puskinóban, Akulov-hegyen, Rumjancev üdülőjében, 27 versztányira a jaroszlavi vasútvonalon – valóban különös kaland: amelynek során biológiai létünk fenntartója szellemi létünknek is fő irányítójaként lép föl, s a „mehr Licht” goethei eszméje az elképzelhető legköznapibb módon, tea és lekvár mellett megy át a forradalom világosságába, a világosság forradalmába.

E választásba az is belejátszik, hogy ezt a fordításomat tartom – a körülményekhez képest – a legsikerültebbnek. Hogy milyen körülményekhez képest? Elsősorban persze a versfordítás alapkörülményéhez: ahhoz, hogy itt minden csak hozzávetőleges lehet, sohasem végleges. Olyasféle, mint a szakaszos tizedestört: nincs teljes megoldása. Kis jóakarattal azt a hasonlatot is meg lehet kockáztatni, hogy minden versfordítás oly mértékben jó, ahány „tizedestörtig” sikerül kiszámítania a viszonyt az eredeti és önmaga között. De hát ez a kérdés messzire vezetne… A konkrét körülmények meg, ez esetben: orosz nyelvtudásom hiánya, költői eszközeim viszonylagos távolsága Majakovszkij módszereitől, meg az, hogy ez volt a legelső vers, amit oroszból, sőt egyáltalán, olyan nyelvből fordítottam, amelyen nem olvasok.

 

Fényt, fényt, amíg csak fény hasad, örökké, rendületlen! Fényt, fényt! a többi pelyva csak – Ezt valljuk mind a ketten.

 

Mind a hárman! – szerettem volna hozzátenni ezzel a fordítással, az ő (mármint Majakovszkij és a Nap) utólagos engedelmüket kérve, hogy harmadikként én is részt vehessek ebben a fényszövetségben (kissé az ő stílusát parodizálva: ebben a FÉNYSZÖV-ben). Talán kicsit úgy is – akkor még olyan pátosszal is –, ahogy Schiller Die Bürgschaftjában mondják: mint „In eurem Bunde der dritte”.

De van a fordításaim között még egy, amelyet hasonló szövetség érzésével fordítottam, körülbelül ugyanakkor, 1950–51-ben. A vers 1926-ban íródott. A két irodalmi helyzet sokban fedte egymást. Legalábbis, ahogy e versből érezhettem. Milyen jó is volt Majakovszkijjal, az Üzenet a proletárköltőkhöz soraival ezt remélni:

 

a kommün a kommün az a hely, az a hely,a kommün ahol hivatalnok vajmi kevés lesz, de annál több lesz de annál több lesz a dal a dalde annál több lesz meg a költemény –.

 

s ezt mondani:

 

Egyiket Egyiket a vörös Byronnak a vörös ByronnakEgyiket nevezik már, és egyenesen és egyenesen a vörös Heine a vörös Heineés egyenesen a másik. Értetek és magamért is Értetek és magamért is csak egy gond noszogat: nehogy ellaposodjék nehogy ellaposodjék a lelkünk, s mindenféle zagyva, s mindenféle zagyva, vásári rigmusokat a kommunizmus a kommunizmus méltóságára méltóságáraa kommunizmus emeljünk.

 

2. Mindebből talán már következik is a másik két kérdésre adandó válasz. A legaktuálisabbnak – és a jövőre nézve is a legfontosabbnak – a nagy újítót tartom Majakovszkijban, azt, aki nem választotta el egymástól a társadalmi forradalmat a művészi forradalomtól. Ahogy ő mondja, „a megragadott, megértett idő” költőjét. Aki a forradalmi haza szeretetét nem engedte összetéveszteni a „limonádés hazafisággal”. Aki – ha olykor maga is beleesett bár a „vásári rigmusok” kísértésébe – valójában „a mindenséggel mérte magát” és az emberi lényt, a 150 000 000-t (ezt a nagy költeményt is szeretem – Szabó Lőrinc fordításában), ahogy az Erről végszavaiban írja, szinte József Attilával egybehangzóan (ez a másik nagy poéma is az általam többször forgatottak közül való – Tellér Gyula fordította):

 

Hogy ne menjünk kínnal haza az otthon-oduba, s ezentúl úgy éljen a család, hogy legalábbis hogy legalábbis a Mindenség a Mindenséghogy legalábbis lehessen az apa, és az anya a Föld legyen legalább.

 

3. Majakovszkij a rímtől megcsömörlött modern költészetben a rímelés egyik elsőrendű fenntartója. És persze, csak azzal lehet az, hogy nagy megújítója is. Majakovszkij óriási rímkovács. Hatalmas változatosságot tud teremteni újításaival, a szótagösszevonásokkal, kihagyásokkal, hangzóelhagyásokkal, az idegen szavakra felelő vadonatúj összecsengésekkel. „Akárcsak a sakkjátékban – írja egy helyütt. – Az ellenfelet megzavarni csakis váratlan lépéssel lehet. Ugyanígy a versben is a váratlan rímekkel.” A klasszikus európai költészetben a rím egy felkeltett várakozás minél pontosabb beteljesítésének szerepét játssza. A rímet használó modern költészetben ez a szerep szinte teljes fordulatot vesz: a váratlanság, a meglepetés, gyakran a bravúr eszköze lesz. Nem öncélúan. S nem csupán eszközként, a mondanivaló „szolgálatában”. Hanem maga is mondanivalóvá válva. Ennek Majakovszkij az egyik nagymestere. S ez a Majakovszkij-fordító egyik legnagyobb próbatétele.