Fordításkísérletek Proustból^*

A világirodalom számos alapműve olvasható magyarul kitűnő fordításban. De csak egynéhányat illet meg a titkos közmegegyezésen alapuló kitüntető elnevezés, a honosítás és domesztikálás legmagasabb fokát jelző „magyar Arisztophanész”, „magyar Dante”, „magyar Baudelaire” vagy éppen „magyar Proust”. A magyar olvasó számára Proust neve és műve összeforrt Gyergyai Albert nevével; s ami talán még több: Gyergyai Albert neve is Proustéval. Aki magyarul olvassa Proustot, Gyergyai Albertet is olvassa. Az első – és mindeddig egyetlen – magyar Proust-fordítás korabeli olvasói nemcsak egy minden szempontból felkészült fordítót érezhettek a meglepően új szövegkomplexum mögött, hanem egy író fedezetét is; nem mintha a fordító neve akkor már egy jelentékeny írót fémjelzett volna – hiszen addig csak tanulmányaival és néhány, ugyancsak felfedezésszámba menő prózafordítással, elsősorban Gide és Valéry egy-egy rövidebb művével hívta fel magára a figyelmet; ezzel a fordítással vált jelentékeny íróvá is. A fordítás szövege mögött meg lehetett sejteni azt az eredeti szépírót, aki majd csak élete legvégén bontakozott ki és valósult meg igazán.

Az első magyar Proust-kötetek, a harmincas évek elején, a fordító és irodalmi közege, a Nyugat korai és érzékeny világirodalmi tájékozódásáról tesznek tanúságot. Megelőzve ezúttal a nagyobb nyelvek és irodalmak egyikét-másikát is. Mint oly sokszor történt már a magyar irodalomban, művelődésben, tudományos, sőt technikai vívmányok terén, itt is egy korai, sok külföldit megelőző jelentős kezdemény születik, amelynek – ehhez képest – nagyon is elkésett és szórványos lesz a folytatása. A magyar Proust az idők során, és az eltelt idő távolából nézve, egy kis pesti földalattivá változott; előbb indult meg, mint legtöbb társa Európában, de hamarosan el is maradt azok fejlődésétől. Egyik első jelentős külső visszhangja volt a prousti műnek – de az azóta eltelt félszázad sem volt elegendő, hogy be is tetőződjék, vagy akár csak közel kerüljön a betetőzéshez; akkor, mikor a legtöbb európai nyelvnek már megvan a maga teljes Proustja.

Gyergyai csupán hosszú, munkás életének végén juthatott el – a posztumusz, még megjelenésre váró újabb két kötettel – az egész műnek nem egészen a feléig. S amilyen nyeresége volt a magyar irodalomnak és olvasóinak annak idején a Prousttal való, időben jött és magas színvonalú ismerkedés, éppolyan vesztesége azóta is a teljes Proust hiánya. Aki akkor megismerkedhetett e századunk egész művelődésére döntő hatású műnek legalább a töredékeivel, váratlan és nagy ajándékot kapott; aki most is csak ennyivel ismerkedhet meg belőle, az – s itt nemcsak az olvasók, hanem irodalmunk teljes közege értendő – ma már művelődésének és saját fejlődésének fontos munkaeszközétől van megfosztva. A Szodoma és Gomorra (Sodome et Gomorrhe) két része, A rabnő (La Prisonnière), A szökevény (La Fugitive) és A megtalált idő (Le Temps retrouvé) nélkül éppen a mai szemmel nézve legmerészebb és „legmodernebb” Proust marad ismeretlenül, ezek nélkül ma már nem jutunk messzire „az eltűnt idő nyomában”. Nem is pusztán hiányos, lényegében véve téves képet alkotunk róla; e mindent az összefüggésekre építő hatalmas szövevényből éppen a legfőbb összefüggéseket hagyjuk kifesleni. S ezt alig pótolhatja az – egyébként amúgy is szegényes – magyarul hozzáférhető Proust-irodalom, amiből magának Gyergyainak a fordításokhoz készült bevezető tanulmányai vagy utószavai, Babitsnak a fordítást üdvözlő cikke, amely először teszi Proust neve mellé a „magyar” jelzőt, valamint Németh László és Halász Gábor korai tanulmánya mellett Szentkuthy Miklós esszéje, Réz Pál kismonográfiája, valamint André Maurois könyvének meg Samuel Beckett és Michel Butor egy-egy tanulmányának fordítása emelhető ki.

Mikor az első Proust-kötetek nálunk megjelentek, az európai regény megújulását fémjelző három nagy szerző közül a másik kettő – Joyce és Kafka – egyetlen fontos műve sem volt még magyarul olvasható. Ma, amikor már szinte a teljes Kafka és Joyce főbb művei kitűnő fordításokban rendelkezésre állnak, Proust még mindig csak az elején tart.

Ha az olvasó idáig érve netán azt feltételezné, hogy e sorok írója elhatározását vagy igényét jelenti be Az eltűnt idő nyomában további köteteinek (vagy akár csak közülük egynek) lefordítására, sietünk leszögezni, hogy szó sincs ilyesmiről. Sem alkalmasságot nem érzek, sem alkalmam nincs rá, hogy ebből a valóban csábító feladatból az itt közölteknél akár csak egy kis fejezetkével is többre vállalkozzak. Csak annak a régi kísértésnek nem tudtam (az itt látható mértékig) ellenállni, hogy meg ne próbálkozzam egyszer a mondatfűzésnek ezzel a sajátos és varázslatos módjával; a beszélt nyelv e minél közelebbi s olykor minden pongyolaságában megközelített reprodukciójával. Ez a mindennapi nyelv persze a művelt, igen nagy részében – mikor a szerzőt vagy narrátort halljak első személyben szólni – a legmagasabb műveltségű emberek mindennapi beszélgetésének nyelve – de hiszen azok is mindennap beszél(get)nek. Éppen ezért ezek az olykor minden mértéken túl áradó mondatok nem annyira – vagy egyáltalán nem – megszerkesztett építmények, mint inkább a folyó beszéd, a szabadjára engedett hangos gondolkodás – tudjuk, az írástól igencsak eltérő – ágazó-indázó vagy hullámzó-patakzó, növényi vagy vízi világot idéző eleven folyamatai vagy folyondárjai. Gondolatvilágunk és beszédképességünk forgóival és örvényeivel. Proust stílusát semmiképp sem lehet az esztétikai vagy poétikai sztereotípia legfelső fokát általában kifejező jelzővel szabatosnak nevezni. Tele van rögtönzésekkel, könnyen zavarba ejtő közbeszólások elágazásaival, kitérők hajtűkanyarjaival, amelyek gyakran már-már az elveszett fonál kínos érzését keltik, visszakeresésekkel (aminőkkel az olvasás közbeni amnéziákat szoktuk korrigálni), újrakezdésekkel (aminőkkel viszont a beszéd közben elkövetett pontatlanságokat helyesbítjük) és a befejezés utáni újabb meg újabb befejezésekkel. Cserébe viszont: „se azelőtt, se azután” senki nem beszélt talán írásban a legmagasabb szellemi szinten élő emberek módján így, a minden őket – és, ha másként nem, hát az ő hatása alatt minket is – érintő és érdeklő dolgokról: mindenekelőtt az ember és ember közti kapcsolatokról, de továbbá a mélylélekismeret (hogy -tant ne mondjak), az irodalom- és művészettörténet, esztétika és poétika, sőt politika (lásd a Dreyfus-ügy és a háború Proust alakjaira s azok ábrázolására nézve oly döntő komponensét) kérdéseiről.

Az idejétmúlt sznob főúri szalonok oly sokáig nem kevésbé sznobnak látszó oszlopos tagja, Marcel Proust, velünk való végtelenül fonódó-szövődő társalgásában megteremti egy sose volt és sose lesz, csupa kivételesen művelt, érzékeny és kreatív emberből álló, ideális „szalonnak” (egyszerűbben csak: társaságnak) szellemi és tárgyi közegét, mintegy az emberek közötti „társalgás” apoteózisát (benne könyörtelen realizmussal a valóságos szalonok valóságos társalgásának paródiáját is, mint az ő társalgásuk – egyik – témáját), ahol minden, ami az életüket alkotja, az értelem kalandjai és „a szív kihagyásai”, de velük együtt a legegyszerűbb emberi történések is, egy csésze tea elfogyasztása, egy városnéző séta vagy akár a rossznyelvű emberszólás az ábrázolás és elemzés legmagasabb rendű szellemi szintjén jelenik és valósul meg.

A magam épülésére, mulatságára és a magam próbatételére (bár persze, remélem, az olvasóéra is), partizán módra, minden szerkesztői vagy kiadói igény nélkül kíséreltem meg néhány kiragadott fejezeten, mit kezdhet ma a fordító ezzel az írásmóddal, s hogy nyújthat legalább valami csekély bepillantást ez írásmód magyarul még ismeretlen, későbbi fejleményeibe (a mű utolsó köteteibe). A részletek kiválasztásában a Proust-irodalomban közhelyszerűen emlegetett, különlegesen szép és híres helyek, a prousti nagyáriák, pièce de résistance-ok vezettek (amilyen elsősorban a Bergotte halála), aztán a nekem régtől fogva kedves oldalak, egy esetben pedig a merő véletlen. A címeket magam adtam – részben azokat a résuméket követve, amikben a szerző szinte oldalról oldalra új meg új címet ad hatalmasan tagolatlan szövege csaknem minden egyes mozzanatának. A fordítás alapjául a Bibliothèque de la Pléiade háromkötetes kritikai kiadása szolgált, amelyben ezek a „résumé”-k is találhatók.

Meglehet, e néhány lapnyi kísérlet semmiféle új értékkel (úgy értem: fordítási „valőr”-rel) nem gazdagítja a „magyar Proust”-ot. De a fordító akkor sem érzi munkáját hiábavalónak, ha értéke csak annyi, hogy némi, akármily csekély előrehaladást tesz a már-már eltűnt teljes magyar Proust nyomában.