Egy Poe-novella bemutatása^*

Morella – és Eleonora, Lenore, Ligeia, Annabel Lee, Eulalia, Ulalume: Poe vers- és novellahősnői már nevükkeí is megidézik lényük és történetük legfőbb tartalmát: a múlhatatlan földöntúli szépség és a kikerülhetetlen földi elmúlás rokonságát. Lágyan daloló l-hangjaikkal és konok komorsággal válaszoló mor, nor szótagjaikkal, amelyekkel mintha folytonosan ismételnék A holló híres refrénjét (nevermore). S ez éterien csengő nevek viselői mintha mind egyetlenek lennének, de mindig megsokszorozódók, folyton-mások és mindig ugyanazok, nem-evilágból-valók, de mégsem a másvilágból, mintha már életükben halottak volnának, de holtan is élőbbek az élőnél, veszendő mivoltukban is örökre elveszhetetlenek és elveszíthetetlenek.

„Ó, mondd, ki lehet fenségesebb, mint egy ifjú halott?” – kérdezte Poe már régebbi Lenore-versében is. És így felelt:

 

A drága Lenore más létbe forr – a remény ott nem tünemény, S te gyászolod menyasszonyod vad kínok földi terén. (Tandori Dezső fordítása)

 

És: „Peccavimus”, idézi a vers a keresztény temetési szertartást. Ez a „vétkeztünk” a Morellában végzetes és nem vallásos, nem is kriminalisztikus, hanem mélypszichológiai motivációval töltődik meg. Poe a múlt század második negyedében sok mindent megérzett az európai irodalom későbbi fejlődésének sajátos előjeleiből: a vers szélsőséges zeneiségétől a gyilkosságok felderítésének nagyvárosi izgalmáig, a szépség fájdalmas voltától a „halálrokonságig”. A Morella rejtett fő témája Oscar Wilde híres verssorát előlegezi: „Mert mind megöljük, akit szeretünk”, s még ezen is túl, a modern mélylélektan által feltárt ambivalenciák rejtett konfliktusait. A novella hőse, aki „csodálni való, álmodni való boldogságban” él ifjú hitvesével, egyszerre csak rádöbben: „áhítozom, komoly és emésztő vágyakozással Morella halálának pillanatára.” „Komoly és emésztő vágyakozással”, vagyis éppen úgy, ahogy – tudatosan és bevallottan – éppen a szeretett lény birtoklására és (ha lehet, örök) életére vágyakozunk. De a szerelem „bosszúja” éppen az, hogy nem ismer halált, sorsa a folytonos újjászületés, az a „palingeneszisz”, amelyet a novella szövege maga is felidéz a püthagoreusok tanaiból, mintha csak véletlen tudákosságból tenné. Holott nagyon is tudatosan teszi. A „második” Morella ugyanaz, mint az „első” volt, akár Gerard de Nerval versében: „A Tizenharmadik jő… S egyben a legelső / S örök-egyedüli…”

Külön „borzongató” életrajzi adat, hogy a tizenhárom éves Virginia, akit Poe feleségül vett, huszonnégy éves korában hasonlóképpen hal meg, s a költő egész további életén át kísérteni fog, éppúgy, mint az ő halála előtt íródott novellák hősnői. Az életrajznak ez a központi mozzanata maga is olyan, mint egy Poe-novella, mint a Beatrice, a Morella, a Ligeia, az Eleonóra, Az ovális arckép betetőzése. Poe, a sejtelmek és rejtélyes előérzetek költője, mintha életének nem megtörtént, hanem megtörténendő eseményeiből merítene témát és ihletet.

A gyönyörű fiatal nő halála, Poe szerint, elméletileg is „a legköltőibb téma a világon” azoknak az „új borzongásoknak” felfedezésében, amelyek a modern irodalom alapját képezik, s amelyekben Poe-nak elhatározó szerepe lesz, kezdeményező hatása Baudelaire-től (aki Különös történetek címen összes elbeszélését lefordította) Brjuszovon át (aki összes verseit adta ki oroszul, már a Szovjetunióban, 1926-ban) a fiatal Babitsig, aki Groteszk és Arabeszk címen ugyancsak egész kötetet fordított prózájából és verseiből.

Az egyik első vitathatatlanul nagy, világirodalmi rangú, sőt világirodalmi fejlődést elindító amerikai író azoknak a (hosszú) sorát szaporítja, akiket hazájuk életükben, de még holtukban is alig-alig hajlandó magáénak tudni. Nagy író, de… Mintha egy nagy amerikai író lehetne – nem amerikai író. Igaz, elkövette azt az (úgy látszik, minden égtáj alatt egyformán megbocsáthatatlan) hibát, hogy így gondolkodott: „…mintha bármilyen igazi irodalom lehetne csak nemzeti – mintha nem széles e világ volna az irodalmi histrió sajátos porondja.” És, mint Baudelaire mondja épp vele kapcsolatban: „A rossz kritikusok minden országban ugyanazon kifogásokkal illetik a jó költőket.” Holott Poe az, aki az amerikai irodalomnak először adta meg a lehetőséget, hogy egy elsőrendű világirodalmi folyamat láncszemévé váljon, kikerülhetetlen kitérővé a német romantika novalisi–hoffmanni vonala és Baudelaire és Mallarmé szimbolizmusa között. „A legtisztább szellem… az abszolút irodalom esete”, írta róla Mallarmé.