A világhírű költő ismeretlen műve*
Az európai színházi világ rövid ideje egy olyan dráma sikerétől visszhangzik, amely háromszázötven évig hallgatásba burkolózott. Már a magyar sajtó is beszámolt – többek között Mihályi Gábor cikke a Nagyvilágban – a világhírű drámaköltő ismeretlen darabjának milánói, illetve a párizsi Európa Színpadon aratott váratlan diadaláról. A világhírű Corneille már régóta nem sikeres és nem divatos színpadi szerző, híres nagy drámáival sem; most csaknem elfeledett darabjával lett újra azzá. S ezt Giorgio Strehlernek köszönheti, aki, azok szerint, akik láthatták az előadást, versenyre kel a darab varázslójával a „színpadi mutatvány” mágiájában.
Igaz, felfedezése nem előzmény nélküli. A dráma legjobb és legutolsó kritikai kiadásának gondozója, Robert Garapon már húsz évvel ezelőtt megállapította, hogy A mutatvány egy olyan Corneille-t mutat meg, akit mindeddig nem ismertünk. Egy valóban különös darabot.
Az is különös, hogy műve különösségének már Corneille is tudatában volt, írása pillanatában. Az azonosíthatatlan „M. F. D. R. kisasszony”-hoz intézett dedikációjának már első szavaiban „különös szörny”-nek nevezi a darabot, a későbbi, 1660-as kiadásban hozzáfűzött Elemzésben pedig „hóbortos”-nak, „szabálytalan”-nak, „szeszélyes”-nek és „rendhagyó”-nak titulálja, nem győzve hangsúlyozni mind a maga többi darabjától, mind a korabeli daraboktól való (az idő múlásával egyre feltűnőbbé váló) eltérését. Aminek a maga korában sikerét (még szerzője életében tizenkét kiadást és több előadás-sorozatot ért meg), későbbi hosszan tartó elfeledettségét és mostani felfedezését egyaránt köszönheti. Nemcsak abban különös, amiben a klasszikus triász, Racine, Molière és maga Corneille többi drámáitól eltér. Azokhoz képest is különös, amelyekhez hasonlít. Vagyis a klasszikus francia drámát megelőző barokk tragikomédia műfajához képest, amely ma már elfeledett, a maga korában annál sikeresebben burjánzó színes kavargásában pedig teljes mintául szolgált az Illusionnak. A már
említett Robert Garapon kimutatja, hogy Corneille-nek e zseniális művében szinte semmi új nincs, minden idősebb és ifjabb kortársai, a Rotrouk, Mairet-k, Garnier-k, Scudéryk, Hardyk fegyvertárából van kölcsönözve, cselekmény, alakok, színek, fordulatok, még egyes szövegrészek is. Legkevésbé „eredeti” mozzanata a drámának az, ami éppen a legeredetibb benne: a hetvenkedő katona Plautus óta az ó- és újkori színpad megannyi porondján reinkarnálódó halhatatlan alakja (aki a drámaszegény magyar irodalomban a költői beszély szűkösebb keretei közé szorult. Háry János néven így is szállóigévé lett), s amely itt valósággal újjászületik, új létre születik. A szerző az Elemzésben nagyon is hangsúlyozza, hogy Matamore alakjának „az életben nincs is megfelelője”. De higgyünk-e neki? Sok okunk van az ellenkezőjét feltételezni. Sőt éppen azt, hogy itt, ebben a drámában még inkább akad megfelelője, mint másutt, vagy legalábbis más megfelelője akad. Ennek a kifejtésére nincs itt hely, legfeljebb egy futó feltevés erejéig. Alkander, a Varázsló már a darab elején kifejti igen elítélő nézeteit a varázsló „céh” újoncainak módszerét illetően. Az első felvonás második jelenetében egy egész tiráda jut e témának,
melyben „vad hókuszpókuszokat”, „fondor mesterkedéseket”, „rejtélyeskedéseket” és „szélhámot” vet a szemükre. Vajon a varázslók „céhe” nem a kortárs színdarabíró „céhet” fedi-e itt, s nem a Corneille-lel szemben ellenséges és elutasító – az irodalomtörténetből tudjuk, a politika és a szakma által egyaránt képviselt – uralkodó ízlést veszi-e célba? „Én többre megyek itt e pálcával kezemben”, fejezi be tirádáját egyszerű méltósággal Alkander. Nem a költő szól-e itt az ő szavával? A költő, aki meg akarja mutatni, hogy a melodráma porondján is – kezében egy pálcával – legyőzi a közönséget hókuszpókuszokkal megvesztegető ünnepelt szerzőket? Akiket – talán, egy lehetséges feltevés szerint – Matamore alakjában állít pellengérre. Mindenesetre, Matamore az elődeitől sokban eltérő, briliánsan sikerült alakját nem lehetetlen, hogy a személyes fűtöttség, a költő harci kedve tölti meg új tartalommal. Így kettős bravúr húzódhat meg e különös darab tüneményesen sokféle szólamai mögött. Egyrészt a megírásakor a történelmileg utolsó pillanatait élő, de e pillanatra még minden eddiginél virágzóbbnak látszó korabeli barokk tragikomédia
paródiáját és egyben mesteri kiteljesedését adja; másrészt, ebben a köntösben, már előre parodizálja az elkövetkező és csakhamar uralomra kerülő francia klasszikus tragédiát is, amelynek pedig ő lesz egyik nagymestere. Az Illusion és a Cid megírása között csupán egy év (vagy annyi se) telik el. Mindezt megerősíti Victor Hugo Marion Delorme című darabjának egy pazar jelenete is. A darab 1630-ban játszódik, három évvel az Illusion és kettővel a Cid nyilvánosságra kerülése után. A mindenható kormányzó, Richelieu bíboros ellen felgerjedt francia urak földig csepülik a Cidet és szerzőjét, akinek nevéből „csak úgy dől a polgárszag, szinte kínzó”, s vele szemben ellenfeleit, a már-már névről is alig ismert sikeres tragikomédia-írókat magasztalják, a parázs vitában egészen a tilos párbajig elmerészkedve. Másrészről tudjuk azt is, hogy Richelieu – más, aktuális politikai okokból – ugyancsak nem nézte jó szemmel a Cidet és szerzőjét. Corneille tehát konzervatív ízlés és új politika kettős szorításában vívja a felszínén egészen mást mutató darabban pazar szópárbaját.
Érdekes megemlíteni még – sok minden mellett, ami itt még csak nem is érinthető – azt a páratlan kortörténeti dokumentumot, amit a darab utolsó jelenete foglal magába. A francia – és össz-európai – színháztörténetben oly fontos eseményre, Molière Comédie Française-ére még évtizedeket kell várni. De a hatalmas színháztörténeti fordulat feltételei már érlelődnek, az Illusion utolsó jelenete azt mutatja, már nagyjából adva is vannak ez időben. Ennek a tanúsága a Varázsló nagy színház- és színész-apológiája, valójában a színházművészet máig is érvényes jogába helyezése. Mindez s még annyi más magyarázza, magyarázhatja az Illusion sikerét az 1980-as évek közepének európai színpadán. Érdemes elolvasni, minderről, ha csak kevéssé nyíltan is – nyilván volt oka rá –, mi mindent tud, most úgy látszik, még előre is maga a szerző. Ez elsietett és nagyon is vázlatos elemzés után következzék az ő tömör Elemzése.
(A mutatvány 1660-as kiadásához)
Ez utóbbi darabról nincs sok mondanivalóm. Hóbortos szerelmi história, melyben annyi a szabálytalanság, hogy nem is érdemes ügyelni rá, habár épp ez a szeszélyes újdonsága vitte olyan sikerre, hogy nincs miért sajnálnom a rá vesztegetett időt. Az első felvonás pusztán prológusnak látszik; a három utána következő egy teljes színdarabot tesz ki, amelyet nem tudom, minek nevezzek; kimenetele tragikus, Adraste-ot megölik, Klindor életveszélybe kerül; a stílus és az alakok azonban mindenestül a komédia sajátjai. Van köztük olyan is, aki csak a képzeletnek köszönheti létezését, szándékosan csak a nevettetés kedvéért, s az életben nincs is megfelelője: a Kapitány, aki annyira betölti a hetvenkedő jellemét, hogy joggal hihetem, bármely nyelven alig akad, aki jobban találna hozzá. A cselekmény nincs befejezve, mert a negyedik felvonás végén, ahol megszakad, nem tudni, mi lesz a főszereplőimmel, akik inkább csak kisiklanak a veszélyből, semmint hogy győznének fölötte. A színhely meglehetősen szabályos, de az idő egysége nincs megtartva. Az ötödik felvonás egy meglehetősen rövid tragédia, s e rövidségénél fogva nem is juthat el arra a magaslatra, amelyet Arisztotelész megkövetel, s amelyet magam is próbáltam kifejteni. Klindor és Isabelle tudtukon kívül színészekké válnak, s egy olyan történetet játszanak
el, amely kapcsolatban áll az övékkel, mintha csak a folytatása lenne. Akadtak, akik ezt az invenció hiányának tudták be, holott csupán művészi fogás, hogy a hamis haláleset révén még jobban kiemeljük Klindor apjának alakját, aki tanúja ennek, s még meglepőbbé s még kellemesebbé tegyük, ahogy fájdalma újból örömmé változik.
Mindez egybefonódva olyan komédiát alkot, melynek cselekménye éppannyi ideig tart, mint előadása, s nem alkalmas arra, hogy mások például vegyék. Az effajta szeszélyességet csak egyszer lehet megkockáztatni, s ha az eredeti netán csodálatot kelt is, utánzata már fabatkát sem ér. A stílus meglehetősen idomul a tárgyhoz, talán csak Lise emelkedik kicsit túlságosan a szolgálólány szerepe fölé a harmadik felvonás hatodik jelenetében. Erre Horatius két sora szolgálhat mentségül, csakúgy, mint A hazug apjának esetében, mikor fia ellen haragra gerjed az ötödik felvonásban.
| Interdum tamen et vocem Commedia tollit, |
| Iratusque Chremes tumido delitigat ore. |
|
Egyébre nem is térek ki ebben a Költeményben. Bármilyen rendhagyó is, valamilyen érdemmel bírnia kell, ha így állja az idők viharát, s még mindig feltűnik színpadainkon, bár több mint huszonöt éve, hogy a világon van, s e hosszú idő annyi más darabot régen a föld alá temetett, amelyek pedig nála több joggal pályázhattak volna ilyen szerencsés továbbélésre.
*
Ez érdemek közé bizonnyal odasorolható káprázatos verselése, amely ezúttal a francia drámai alexandrinusnak nem egy valamelyik – tragikus vagy komikus, udvari vagy polgári – hangnemén szólal meg, hanem mindegyiken váltogatva, azonfölül még mindezek paródiáját is megcsendíti felhangjaiban. A darab, amely nem csupán „színház a színházában”, hanem mintegy színház a színház színházában, ez egyedülálló szerkezete, valamint említett nyelvi és verselésbeli gazdagsága folytán, a francia klasszikus dráma fénykorának küszöbén még egyszer felvonultatja a reneszánsz színjátszásának azt a vérbő, játékos, vásári, népi, életközegi gazdaságát, amelyet legutóbb Bahtyin esztétikája „groteszk, karneváli realizmusként” helyezett el az irodalomtörténeti elemek nagy periódusos rendszerében.
A maga is Corneille-fordító Lessing egy helyütt azt a merész állítást kockáztatja meg, hogy Corneille jó fordításához még a Corneille-énél is mesteribb versművészet szükségeltetik. Képzelhető, milyen erőfeszítés kell akár csak egy többé-kevésbé használható fordítás elkészítéséhez is. Ennyit a fordító mentségéül.
Nem is tudom, hányszor megfogadtam már, hogy többet nem fordítok; vagy ha igen, csak és kizárólag a magam kedvére, és kisebb dolgokat. Így hát, mikor a Katona József Színház felkért, hogy fordítsam le Corneille e sokáig elfeledett, a legutóbbi időben azonban Európa-szerte látványosan újra felfedezett darabját, első gondolatom a gondolkodás nélküli „nem” volt. De mikor elolvastam, mégse tudtam ellenállni neki. Valósággal elragadott.
Meg aztán, a fordításban, hiába, van valami ellenállhatatlan. Az ember remekművekkel közösködhetik, anélkül, hogy neki is remekművek kitalálásával kellene vesződnie. Sőt nyugodt lélekkel dicsérheti a maga művét, hiszen csak a másét dicséri; ami azért mégis az övé is. Még „ajánlhatja” is – mint a mellékelt ábra mutatja.
Pedig nem volt éppen fáradság és küszködés nélküli munka magyarrá tenni ezt a mintegy kétezer párrímes francia alexandrinust, amely – ellentétben a többi klasszikus francia dráma nyelvével – bővelkedik a különböző hangvételekben, szinte egybefogja a preklasszikus és klasszikus francia dráma minden regiszterét, a komikait és tragikait, a patetikust és álpatetikust, az udvarit és köznépit; s hozzá még mindezek paródiáit is. Nem volt könnyű tehát. Hiszen még a címét se lehet lefordítani. Az Illusion comique kifejezés két olyan francia szóból áll, amely idegen szóként magyarul is közkeletű. Csak éppen – mint az az átvett szavakkal gyakorta megtörténik – magyarul mást jelent. Eredeti jelentésüknek (jelentéseiknek) nincs pontos magyar megfelelője (hiszen éppen ezért vettük át őket), az átvételben viszont a szavak eredeti jelentése módosult. Ilyenkor a fordító két szék közt a pad alá esik. Egyfelől, mintha le se kellene fordítania az eredetit, csak a szavak alakját kellene magyar alakjukra változtatni. És kész. Másfelől azonban, ez az eljárás zsákutcába vezet. A komikus illúzió egyáltalán nem azt jelenti, mint az Illusion comique. Ha pedig e két szónak a maga eredeti helyén képzett együttes
jelentéséhez közeledünk a fordításban, akkor elvesztjük azokat az árnyalatokat, amik mégiscsak a komikus és illúzió szavak kísérői.
Gondolják csak meg, kedves olvasók és remélhető jövendő nézők: ha már a cím is ilyen talányos és sokértelmű, mennyi talány és hány értelem bujkálhat a szövegben, a Varázsló vajákosságában, a Mórölő „hetvenkedésében”, a valódi, hamis és álszerelmesek mézes és mérges szópárbajaiban, a színészek játszotta színészek és az élet produkálta színjáték zavarba ejtő kavargásában. S ráadásul: még mennyi meglepő aktualitás rejlik e távoli klasszikus műben. Majd meglátják. Magam is olyan nevetséges „hetvenkedő” lennék, akár a Mórölő, ha megpróbálnám elmondani, amit csak maga a színházi bűvészet (vagy az illúziók komédiája?) tud elmondani.
|