Énekek éneke^*

 

Abban a „hosszú vad vitában” (hogy máris egy anakronisztikus, profán, modern analógiával utaljak e fordítás létrejöttének fő elvére, demiurgoszára), amely az Énekek énekének nevezett, feltehetően az i. e. 4. században született (vagy akkor egyéb szövegekből összeszerkesztett?) szöveg kanonizálásáért folyt, a tudós Rabbi Akibá a szöveg allegorikus értelmezéséért (így a kanonizálás mellett) foglalt állást, vagyis a végül is győztes álláspont mellett, aminek feltehetően egyedül köszönhetjük e szöveg fennmaradását. Mottóul idézett híres mondása a vita hevében elkövetett szenvedélyes túlzásnak minősíthető, hogy újból a profán anakronizmus vétkébe essünk, freudi értelemben vett „túlkompenzálást” is sejthetünk benne. Lehetséges, hogy éppen a szöveg kanonizálását ellenzők nagyon is megalapozottnak és meggyőzőnek látszó érveivel kellett szembehelyeznie ezt a nyilvánvaló túlzást a szöveg megőrzésének érdekében. Mert hiszen: miért is volna az Énekek éneke „szentebb” a többi, nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül „szent” szövegnél? Ha nem éppen azért, mert ennek a „szentsége” nagyon is megkérdőjelezhető volt, s csupán bonyolultan körmönfont („talmudisztikus”?) allegorizálási eljárással lehetett a „kocsmai ének” vádja alól tisztázni? Teológiai értelemben vett szentségét tehát kívülről bevitt magyarázattal, Izráel népe és az Örökkévaló Szövetségének allegóriájával kellett megalapozni, felépíteni és megvédeni (amit aztán a keresztény teológia, illetve későbbi teológiák a maguk követelményei szerint továbbfejlesztve átvettek). A kanonizálásért harcoló és végül azt el is érő tudósok mégis vállalhatták Akibá akár teljesen átérzett, akár taktikailag kiélezett álláspontját, mert egy ugyancsak „szent” ügyért, a nagy kezdőbetű nélküli írás, a költészet „szentségéért” vívták harcukat, egy olyan költeményért, amely – vallásosan kanonizált, majd néhány század óta fokozatosan profanizált értelmében egyaránt – európai kultúránk egyik alapköve, az európai költészet egyik fő forrása, motívumkincsének egyik kimeríthetetlen tárháza, fordítások, átköltések, parafrázisok, kölcsönzések, metamorfózisok és transzformációk végtelen sorának tárgya lett. „Szent” tehát, vallásos és világi értelemben egyaránt: amennyiben a költészet mint olyan, mindenfajta költészet, máig megőrizte „szakrális” jellegét (vagy máig őriz belőle valamit, valami elidegeníthetetlent), lévén feladata, a modern költő szándékoltan archaikus fogalmazása szerint: Tisztább értelmet adni a törzs szavainak (Mallarmé).

Közhely, hogy a világirodalmi remekműveket minden nemzedéknek, pontosabban minden új irodalmi-szellemi korfordulatnak újra kell fordítania, vagyis újra meg újra magáévá kell tennie. Az örökzöld remekművek mindenkori árnyékában a fordítások hamar hervadnak. Ám a Biblia néven összefogott remekműsorozat esetében ez a közhely további sajátos nyomatékot kap. A bibliai műveket (részben vagy egészben), akárcsak az irodalmi remekeket, eddig is folytonosan újra meg újra fordították, felfrissítették, átdolgozták, részben a használhatóság, részben – az utóbbi időben – a teológiai-filológiai kutatások által felfedett téves értelmezések javítása érdekében. Ám ezt a folyamatos feladatot nem csupán folytató, de azzal szakító új feladat az, amely a mi korunkban állít szembe ezekkel a szövegekkel. Eddig a megújuló fordításokban teológia állt szemben teológiával, vagy később a tudomány (filológia) önmagával, s részben már a teológiával is; mindkettő esetében az irodalom szempontja másodlagosként, illetve spontánul, járulékosként érvényesült csak. (Luther vagy Károlyi bibliafordítása, vagy akár már Jeromos Vulgátája, a vállalkozás tudatos és szándékos oldaláról nézve, vallásos és teológiai feladatként született, más kérdés, hogy ez az alapvető feladat a nyelv és az irodalom oly magas szintjén ment végbe, hogy a német vagy a magyar irodalom későbbi fejlődése ezeket a fordításokat a maga irodalomtörténetének szerves és fontos részéül tekintette; de a fordításoknak ilyen jellege nem volt, és ma sem szükségszerű; a francia bibliafordításoknak például, melyek – épp ezért is – sokkal nagyobb számúak, sosem volt ilyen jelentőségük; Jeromosét viszont Kerényi Károly, éppen az Énekek éneke esetében, „az élő latinság utolsó ajándékai közé tartozó… legmélyebb rétegből szóló költészet”-nek nevezi.)

Most azonban új feladat előtt áll a fordító a Biblia nem vallásos közegben megkísérelt fordításával, kivált a Biblia leginkább „költői” szövegeivel. Immár a szöveggel mint szöveggel, vallásos, rituális, kanonikus – az Énekek éneke esetében ily módon: allegorikus – értelmezéséből és használatából kiragadott irodalmi művel kerülünk szembe, olyannal, amelyet úgy tekintünk, mint bármely más, a világ bármely nyelvén, részén és időszakában – vallási vagy nem vallási közegben – született művet.

Nyilvánvaló, hogy ilyen közeledés és ilyen kísérlet alapvető feltétele az eredeti szöveghez való visszatérés; a fordító esetében a héber nyelv ismerete. Az én esetemben ez, sajnos, csupán a fordító személyének megkettőzésével vált lehetségessé; olyanformán, ahogy magyarra is, nem egy más nyelvre is, a ritka nyelveken írt remekek fordítása nemegyszer történik. Ezúttal ugyan nem „nyersfordítás” alapján, hanem a költői fordításra vállalkozónak az eredetit (minden tekintetben, tehát nyelvileg, filológiailag, költőileg) értő tudóssal való együttműködésében. Mikor izgatni kezdett ennek az irodalmilag szent szövegnek egy új átültetési lehetősége, a fordításokban érzésem szerint lappangó, a teológiai átértelmezés és dogmatikai utilitarizmus, valamint a pozitivista tudományos feltételezések mögött lélegző eleven költemény megközelítése, dr. Scheiber Sándorhoz fordultam, a magyar hebraizmus nagy alakjához. Mire eljutottam hozzá, már elérte a súlyos betegség, amely fájdalmasan korai halálát okozta. De még betegen is pótolhatatlan útmutatásokkal látott el, beavatott a művel kapcsolatos saját elképzeléseibe, értékes bibliográfiai felvilágosításokat, mi több, saját könyvtárának idevágó anyagát bocsátotta rendelkezésemre; teológusként megerősített az Énekek éneke profán fordításának szükségességében, s még az elkészült fordítás egyik első változatának átnézésére és elismerő kritikájára is tellett fogyatkozó erejéből; mi több, sajnos átmenetinek bizonyult lábadozása rövid időszakában még arra is, hogy a véglegesen el sem készült fordítás bemutatását megszervezze és személyes elnöki részvételével is megtisztelje a Nemzetközi Filológiai Társaság sémi nyelvek szekciójában. Fordításom ez első nyomtatásban megjelenő részletét az ő nemes emlékének ajánlom.

Scheiber professzor legfontosabb hozzájárulása munkámhoz azonban az volt, hogy e munkában társamul megszerezte fiatal tanítványát és munkatársát, Berger Istvánt, az Országos Rabbiképző Intézet tanárát. Az ő erudíciója, türelme és nem utolsósorban a különleges poétikai problémák iránti érzéke és érzékenysége tette számomra lehetővé, hogy eljussak az eredeti szövegnek legalább a küszöbéig, s talán-talán, egy-egy szerencsésen intuitív pillanatban, annál valamivel beljebb is. Közös munkánk messze túlmehetett így azokon az övezeteken, amelyekben általában a „nyersfordítás” alapján készülő fordítások létrejönnek. Ami semmiképpen nem jelenti azt, hogy a fordítás egészéért, annak minden vonatkozásában ne én magam lennék egyedül felelős.

Minden vonatkozásában – kell hangsúlyoznom, hiszen fordításom, mint a költészettel való minden újabb fordítói vagy kritikai találkozásom, éppen annak a poétikai felismerésnek a jegyében áll, hogy a költői szöveg minden eleme, összetevője vagy vonatkozása egyformán értelmi-tartalmi jellegű, s ez összetevők, elemek és vonatkozások között semmiféle hierarchia nem állítható fel, sem egyik, sem másik (vagy n-edik) irányban, tehát sem a hagyományosan formainak, sem a hagyományosan tartalminak nevezett mozzanatok javára vagy kárára.

Mindaz, ami mindebből következik, itt csupán kurta címszavakban következhet – egy későbbi, részletes kifejtés reményében.

Mindenekelőtt abban kellett a fordítónak döntenie, ami fölött régóta eldönthetetlenül vitázik a tudomány: egyetlen költeménnyel állunk-e szemben, vagy dalok füzérével, vagy netán, mint egyesek gondolták – köztük a Jeromost fordító Kerényi Károly is – egyfajta, jelenetekbe rendezhető, párbeszédes művel (igaz, Kerényi szerint is, „más színpadra, mint a lélekére, nem lehet gondolni”). A tudományos vita eldöntésére semmilyen módom, sem jogosultságom nincs, a puszta beleszólás erejéig sem. A fordítás azonban nem fordulhat máshoz, mint az előtte álló szöveghez, nem szembesülhet mással, mint azzal. Ez a szöveg pedig így áll előttünk, ahogy ránk maradt – akármi lett is légyen a fogantatása. (Hasonló probléma merülhet fel a homéroszi költemények vagy a Kalevala esetében is.) Ez a szöveg pedig, a rajta végigmenő „másodlagos struktúra” folytán, amelyet „a művészi szervezet szintjén alkot” (J. M. Lotman meghatározását követve), egyetlen műként áll előttünk; s a fordító (egyik, fő) feladata éppen ennek a struktúrának újjáteremtése. A felbukkanó refrének, egymásra utaló mozzanatok, „epikus egyszavak” (ahogy Devecseri Gábor Homéroszban felfedezte és elnevezte őket), az azonos és módosított ismétlődések stb. a fordítás alapelvévé kell hogy emelkedjenek.

Másodszor: az eredetinek – a Biblia egyéb könyveivel megegyezően – folyamatos prózába szedett szövegében nem lehet nem felfedezni a „jobb híján szólva” verssoralkotó egységeket (amelyeket az angol filológia sticknek, más verstanok kólonnak neveznek), s amelyek itt mindig két egymással dialektikus ellentétet alkotó félsorból állnak, vegytiszta példájaként annak a bináris szerkezetnek, amelyben Roman Jakobson (talán némi túlzással is) minden költői mű alapszerkezetét véli felfedezni. Ezt a félsorokból álló sorokra osztott verselést kívántam jelezni, vagy talán megragadva ábrázolni is, a versképben, a tipográfiai elrendezésben is.

Harmadszor: a folyamatos prózában írott szöveg nyilvánvaló (bár a modern verstan eszközeivel pontosan nehezen meghatározható) metrikus ritmikát sejtet, amelyet azonban sem az általunk közelebbről ismert (és főként használt) időmértékes verslábak, sem a hangsúlyos, sem a szótagszámláló vers eddig felismert (sokszor más verses szövegekre nézve is elégtelen) törvényszerűségei nem merítenek ki. Ebből következően nem is reprodukálhatók az általunk ismert és gyakorolt „formai hűség” jegyében. Valamilyen megközelítésüket azonban meg lehet és meg kell kísérelni.

Negyedszer (és az előbbivel szoros összefüggésben) a szöveg az európai verselés hagyományainak értelmében nem nevezhető rímesnek, ám kétségkívül tele van az egymásbahangzások szinte feltárhatatlanul gazdag rendszerével. A sorvégi, soreleji és szóvégi rímelésnek esetenként valamilyen geometriailag ismétlődő rendszerben való visszatérése sehol nem ütközik ki a szövegen. Ellenben, a szavakban néhol a paroxizmusig ismétlődő azonos (vagy majdnem azonos) hangzású szótagok, hangsúlyosan sokszorozódó fonémák állandó elektromos feszültsége (akár intencionáltnak, akár a nyelv szelleméből vagy pontosabban a költeményben a nyelvből alkotott második nyelvből spontánul következőnek tekintsük is) alapvetően határozza meg a szöveg költői értelmét és jelentését. Példákra nincs helyem. Írjuk csak le a költeménynek a legelső, mintegy csak címét helyettesítő sorát:

 

(Ez az Énekek éneke (Ez az Énekek éneke Salamoné)

 

az eredetit megközelítően leíró magyar fonetikával olvasandó latin betűkkel:

 

Sir hasirim Sir hasirim aser lislomó –,

 

amely paradigmatikus a szöveg szinte minden részére nézve: az s hang minden szóban kiemelkedő ismétlése, a sir-ser-lis szótagok egyenesen vagy fordítva, egészen vagy részlegesen egymásnak megfelelő hangzása a két félsorból épült sor minden szavát eltéphetetlen kohézióval köti egymáshoz; mint ahogy tovább és mindvégig – a variációk szinte kimeríthetetlen sorozatában – a szavakat a sorokban, a sorokat a periódusokban, a periódusokat az egészben.

Vagy, hogy még egy, a variációk más szintjén mutatkozó fonémaegyezés-zuhatagot említsünk, nézzük az V. fejezet harmadik periódusának (vagy „szakaszának”) kezdő sorát:

 

(Nyiss ajtót kedvesem kishugom (Nyiss ajtót kedvesem kishugom galambom gyönyörűm) Pitchi li achoti Pitchi li achoti rajati ionati támati

 

A hangsúlytól függően, de mindenképp egymás után öt tiszta anapesztus vagy éppoly tiszta daktilus követi egymást, és mind az öt szó erőteljesen rímel egymással. Természetesen, az ötször ismétlődő i végződés egyben a grammatikai formula egyezése is (a birtokos ragé), de egyrészt nem csupán ez a sor, hanem az egész fejezet közel száz sora tobzódik az i végződésű vagy az i fonémát hangsúlyosan magukban foglaló szavakban. Még fontosabb azonban, hogy a grammatikai ismétlődéssel idézi elő a hangzás ismétlődését, éppen azon a szinten, ahol Jakobson „a költészet grammatikája, a grammatika költészete” jegyében vizsgálja a költészetben a nyelvtani formulák szerepét (Gerard Manley Hopkins múlt század végi zseniális felismerései nyomán).

Mindez Berger Istvánt annak a feltevésnek a megkockáztatására indította közös elmélkedéseink során, hogy ezt a versszerkezetet modern nyelven leginkább a vizuális költészet eszközeivel lehetne érzékeltetni. Annyi kétségtelen, hogy „a szöveg széttagolásának” Mallarmé által felfedezett, és Mallarmé nyomán máig megannyi kísérletnek utat nyitó módszere, illetve annak a költészet legmélyebben fekvő lényegéhez való eredendő köze az Énekek éneke szövegéből is visszaigazolást nyer. Mint ahogy a már említett Hopkinsnak a modern költészetre nézve ugyancsak felfedező erejű meghatározása, az „egyediségig szép” eszménye is. Felmerülhet még egy – számunkra – ugyancsak „egzotikus” verselés analógiája, az ideogrammatikus nyelveké, a klasszikus kínai költészet azon formáié, ahol minden egyes szó, minden egyes jel egybehangzik egy másik szóval, jellel. (De ennek az analógiának a bár részleges érvényét feltárni mindkét nyelv és költészet beható ismerete volna szükséges.)

Mindez természetesen távolról sem valósulhat meg egy első olyan kísérletben, amely ezeknek a feladatoknak legalább halvány tudatára/sejtésére jut. Már az is eredménynek számíthat, bármily szerénynek is, ha a fordítás a bibliafordítások dogmaközpontú és allegória-előfeltételezésű, a szöveg költői struktúráját figyelmen kívül hagyó s a legnagyszerűbbekben is legfeljebb másfajta költészettel (vagy költőiséggel) helyettesítő, valamint a pozitivista filológia által adott „tartalom”-központú reprodukciója helyett egy „költészetközpontú”, a költeményt egy mai költői felfogás jegyében költeményként feltáró szöveget tud nyújtani.

Ha a csaknem két évezred óta minden szent könyveknél szentebb, „szentek szentje”-ként kezelt könyvben feltár vagy megsejtet valamit abból a másik szentségből, ami a költészeté, s ami, bárhogy gondolkodjunk is felőle, ebben a szövegben egyszer egyedülálló magaslatra jutott.