Mától holnapig^*

Kedves barátaim, amilyen kényelmes lehet ideállni egy szépen előkészített és megírt szöveggel, amikor már csak a gondolatainkért kell helytállnunk, és nem fogalmazásunk esetlegességeiért, éppolyan kényelmetlen ideállni egyetlen szó előkészület nélkül, mint én teszem most. Mert bevallom, nem készültem felszólalásra, s most mégis az késztet rá, hogy hosszú idő óta először veszek részt olyan hazai irodalmi tanácskozáson, ahol irodalomról van szó. Vagy főként irodalomról. Vagy legalábbis az irodalmon keresztül van szó másról is. Lehet, hogy sokaknak – több oldalról is – nem tetszik az, hogy nekem ez tetszik, hiszen az utóbbi időben már eléggé régóta, a nyilvános irodalmi vitákon éppúgy, mint a személyes beszélgetések során tapasztalhattam, hogy Magyarországon az irodalom fontossága – még az írók számára is – elképesztően eltörpül más, „nagyobbnak” látszó kérdések mellett, azok mellett, amelyeket sokan szeretnek a már szinte magyar varázsszóvá lett „sorskérdésekkel” jelölni. Csakhogy én, ha már meg kell maradnunk ennél a szónál, úgy gondolom, hogy az irodalom mint olyan, ha egyrészt óhatatlanul függvénye is egyéb sorskérdéseknek, maga is sorskérdése a nemzetnek. Nincs erre itt sem tér, sem idő bővebben kitérni, csak utalok arra, hogy irodalmunk történetének azok a legnagyobb alakjai, akikre legtöbbet hivatkozunk, maguk is mindig így látták. Balassitól kezdve, aki egyetlen teoretikusnak mondható írásában, a Szép magyar komédia előszavában a dolgok kimondhatóságának, egyedül az irodalomban kimondhatóságának programjával lép föl, Kazinczyig és Kölcseyig, akik a nemzet „csinosodását”, ha úgy tetszik, sorskérdésnek fogják fel, Petőfiig, aki szerint, „ha a nép uralomra jut az irodalomban…” (mindnyájan tudjuk folytatni), Adyig, aki „új időknek új dalaival” akar betörni, József Attiláig, aki először hangsúlyozza, sőt: találja fel magyarul a „művésziség” terminust mint az irodalom lényegbeli jelszavát… nem folytatom. Az a nemzet, amely a maga kulturális értékeit és kulturális problémáit nem igyekszik minél mélyebben és teljesebben kiaknázni, mint kultúrát a magáévá tenni, ha úgy tetszik, „sorskérdéssé” avatni, elveszti a jogát és lehetőségét éppen arra, hogy a nemzet egyéb sorskérdéseibe hathatósan beleszóljon.

Ez jutott eszembe akkor is, mikor legutóbb a párizsi Sorbonne-on rendezett francia–magyar irodalmi kerekasztal-konferencián váratlanul és hívatlanul, ám mindenki által szívesen fogadottan megjelent a legfiatalabb magyar költőgeneráció egyik képviselője, és szót kapott, hogy az utóbbi időben annyi vitát kiváltott törekvéseikről beszámoljon. Miért érezte ő is, hogy a jelenlevő francia írókat és irodalmárokat, akik azért jöttek oda, hogy a magyar irodalom valamivel nagyobb külföldi jelenlétének elérésében segítsenek, konkrétabban: valamivel többet megtudjanak arról, mit érdemes megismertetni belőle franciául, nem érdekli az, nem az érdekli elsősorban, milyen verseket és prózákat, milyen szövegeket írnak és publikálnak ezek a fiatalok, milyen elméleti meggondolásokból és milyen vonatkozásba hozhatók ezek más törekvésekkel? Miért beszélt erről oly keveset, és miért tudott erről oly keveset mondani? És miért érte be nagyjából az arról adott információval, hogy csoportja folyóiratának szerkesztőségét leváltották? Nem azt mondom, hogy miért közölte ezt az ő és mindnyájunk, az egész magyar irodalom számára valóban fontos eseményt. Csak azt, hogy miért érte be ezzel? Hiszen ezt az ottlevő franciák a másnapi (vagy már aznapi, vagy akkor már tegnapi) francia sajtóból megtudhatták. Arról azonban, amit csakis tőle tudhattak volna meg és szerettek volna megtudni, kevés érdemlegeset tudhattak meg. Arról, ami semmiféle francia újságból nem volt és nem is lesz megtudható. Itt is – mint annyiszor – elfeledkeztünk arról, hogy irodalmat csak művekkel lehet megteremteni, és csak művek által s a köréjük csoportosuló gondolatok által lehet másokkal, a világgal is megismertetni.

Bár látszólag nem ezzel függ össze, én mégis belsőleg mélyen összefüggőnek érzem azt is, ahogy itt mai konferenciánk kiindulópontja megfogalmazódott. Hogy a líra vagy a próza áll-e „jobban” mai irodalmunkban, s hogy fennáll-e, elveszett vagy elveszőben van-e a líra hazai hegemóniája. Rettentően álkérdésnek tartom ezt. A lényeges kérdés mellett, hogy milyen problémák, ha úgy tetszik, milyen krízis előtt áll egész irodalmunk. Ami nem elsősorban műfaji kérdés; egy irodalom különben sem a műfajok hegemóniájáért vívott harc terrénuma. Kiváltképpen nem most, a világirodalomnak, s benne a magyarnak is, egy olyan szituációjában, amely a műfajok egymásba olvadásának, egymás felé terjeszkedésének, ha úgy tetszik, kölcsönös amőbamozgásának, bizonyos fokú és fajtájú likvidációjának a korszaka. Alföldy Jenő ugyan beszélt itt arról, hogy a mai magyar irodalmat az jellemzi, hogy a próza átmegy a versbe, a vers a prózába, csakhogy ezt, nem kevéssé történelmietlenül, a mai magyar szituáció sajátos jegyeként értelmezi – ami kérdésfeltevéseink általános történetietlen szemléletére vall. Csaknem nevetséges így, heurisztikusan, nóvumként beszélni erről a jelenségről, mikor száz éve más sem történik, mondjuk Baudelaire Kis költemények prózában című (vagy alcímű) híres könyve óta (és nem, korántsem Turgenyev sokkal későbbi prózaversei óta), mint prózának és versnek ez a folytonos „ozmózisa” (hogy egy régebben használt saját kifejezésemmel éljek). Ezért is abszurdum ma műfaji hegemóniákban gondolkoznunk, s hogy ezekből vonjunk le tragikus vagy nem tragikus következtetéseket. A líra „válsága” is több mint száz éve fölfedeztetett és látleleteztetett, Mallarmé ezt elsőnek felfedező és mindjárt legbelső konzekvenciáig előre elemezett tanulmányának a címe is már Crise de vers, vagyis nem is a líra vagy a költészet, hanem a vers válsága. A vers valóban száz év óta állandó válságát éli – vele együtt az egész irodalom, s mindez az egész európai társadalom legkülönbözőbb vonatkozású válságperiódusainak a keretében és környezetében. Az irodalom önmaga állandó megkérdőjelezésével kénytelen dolgozni. Minden nemzedék, illetve minden olyan nemzedék, amely valóban új nemzedékként jön létre (mert nem minden egymásra következő új nemzedék jön létre valóban nemzedékként), önmaga és a megelőzők megkérdőjelezésével kell hogy fellépjen. Nálunk most arról van szó, hogy irodalmunk, elkésve, olyan helyzetbe jutott, amelyben megtörténik egy olyasfajta szakadás („szecesszió”), amelyik majdnem minden körülöttünk levő irodalomban már egyszer vagy többször megtörtént az utolsó század során. Egy (vagy több egymásba fonódó) nemzedék olyan módon csoportosul, hogy az egymásra következés állandó dialektikájában nem a folytatás, hanem az elszakadás aktusa kerül előtérbe. Talán az Újhold köre óta nem volt nemzedék a magyar irodalomban, amely ilyen feltűnően irányzat- vagy csoportként tételezte volna önmagát, s akként akart volna külső és belső jegyeiben egyaránt megjelenni. Ez feltételezi eleve mindazt a gáncsot is, ami minden ilyen csoportot, mióta irodalom létezik, mindig is ért, olyan hadakozási formákkal, értük és ellenük, amik ismeretesek az irodalomtörténetből, miközben mi folyton úgy teszünk, mintha nem ismernénk ezeket. Ez irodalmunkban mindenesetre hosszú idő óta új jelenség: egyesek számára felháborító, mások számára örvendetes újdonság. De valamiféle sose voltnak tekinteni – akár egyik, akár másik részről – nagyfokú történetietlenségre vall. Csakis abban a történeti megvilágításban lehet vizsgálni őket, amilyenben sajnos ők maguk is a kelleténél kevésbé vizsgálják magukat.

Azt gondolom, hogy a Mozgó Világ vagy a JAK fiataljainak nincs igazuk akkor, amikor zokon veszik, hogy általában, s például itt is, túl sokat beszélnek az „öregek”, vagyis az őelőttük járt nemzedékek jelentős költői teljesítményeiről. Mert: valóban ezek a nemzedékek az utolsó 15-20 évben a magyar költészet egy virágzó korszakát hozták létre.

De az idősebbeknek (és kritikusaiknak) ugyancsak nincs igazuk, amikor elvitatják a fiatalok jogát attól, hogy fütyüljenek erre a közvetlenül őket megelőző teljesítményre. Hiszen ők csak a huszadik század egyik fontos irodalmi gesztusával élnek. S ha a dolgot a modern költészet egész kontextusában nézzük, tartalmát éppen ebben a gesztusban kell látnunk, nem a kimondott szavakban. A futuristák és a szürrealisták nem vetették-e el még kirekesztőlegesebben az előttük jártakat? Legalábbis nem ezt hangoztatták-e? És ennek a hangoztatása egy bizonyosfajta formációjú modern irodalmi megjelenés lényeges része. Nem „igazság” van a világon, az irodalmi exigenciák világában éppúgy, mint az egzisztenciák világában, hanem szükségletek vannak. Nem az a lényeges, hogy mit mondanak másokról, hanem hogy mit hoznak létre maguk. Persze, sajnos, abban nekik sincs igazuk, hogy ezt a spanyolviaszt ők találták ki. Már Rimbaud kitalálta az egyik „látnok-levelében”: „Egyébként az újaknak jogukban áll utálni az ősöket: otthon vagyunk és ráérünk”, írta. Ez a „jog” a modern művészet fejlődésének egyik visszatérő lendítőkereke volt mindeddig, és feltehetően marad is még egy ideig. Ismerve vagy nem ismerve Rimbaud-t, az avantgarde megannyi új és új csoportosulása újra meg újra feltalálta és fenntartotta magának ezt a jogot. Hogy aztán egyes esetekben mire alapozódik ez, alapozódik-e valamire, az majd kiderül. Nemcsak „ők” „érnek rá”: az őket megítélőknek is rá kell érniük az ítélkezéssel. Mindenesetre a kezdet pillanatában sem azzal nem lehet elintézni őket, hogy még nincs elég jelentős produkció mögöttük, sem azzal, hogy „játéknak” minősítjük, amit csinálnak. Ezek a fegyverek igen ósdiak már; már többször lejáratták magukat. Különben – közhely –: minden nagy költészet játék is. S az idő dönti el, hogy hol megy – vagy ment – ez a játék vérre, s hol csak néhány szép üveggolyóra; bár módjával még a szép költői üveggolyók is a nemzeti kultúra részei lehetnek.

Az eddig mondottakat meg is fordíthatom. Ha eddig úgy fogalmaztam, provokáció és retorikai formula kedvéért, hogy sem a fiatalabbaknak nincs igazuk abban, hogy… sem a már beérett nemzedékeknek nincs igazuk abban, hogy… most azt is mondhatnám, hogy mindkettejüknek igazuk van. S éppen ebben próbálnék rátapintani egész irodalmi vagy szellemi életünk egyik fő betegségére. Még mindig az ún. „irodalmi egység” illúziójának fantasztikus fikciójában élünk. Ki kényszerít bennünket – értem: a magyar irodalom egészét – arra, hogy ezt az irodalmat történetében és jelen fejlődésében mindenki egyformán lássa? Tehát, ha egyesek azt mondják, hogy ez vagy az elhatározóan nagy költő, akkor mindenkinek ezt kell mondania? Több-, akár sokfajta értékrend lehetséges. Minden egészséges fejlődésben saját értékrendjük van a különböző irodalmi elképzelésekkel fellépő különböző csoportoknak. Csak egy a döntő, s erre minden csoportnak magának kell a kellő erőfeszítést és kiválasztást megtennie: hogy minden értékrendszeren belül az érték legyen a rend kialakítója. Az azon belüli érték. A rajtuk kívüli értéket nem kell feltétlenül elfogadni; de önmagunkon belül tudni kell az értékekre koncentrálni. A francia szürrealisták 20 vagy 25 éves korukban nem átallották Claudelt vagy Valéryt kiiktatni az ő értékrendjükből. Ettől azonban Valéry és Claudel nem iktatódott ki a francia irodalomból, sem a szürrealisták nem lettek butábbak vagy barbárabbak. Hanem egészségesen fejlődött szervesen egy olyan szervezet, amelynek különféle funkciói vannak. A szürrealisták (egyik) funkciójához az tartozott, hogy fütyüljenek Valéryre; Valéryéhoz meg az, hogy „mellékesen” fütyüljön a szürrealistákra. Ma már olyan kényelmes helyzetben vagyunk, hogy Valéryról és Éluard-ról egyaránt azt mondhatjuk, hogy nagy költők; de ha nem lett volna joguk és módjuk ahhoz a funkcióhoz, amelynek végzése közben a maguk módján nagy költővé válhattak, egyikük sem vált volna azzá.

Tudnunk kell, hogy a magyar irodalom olyan sajátos fejlődési vonalat követett a huszadik században, amely eltér nemcsak az úgynevezett nyugat-európaitól, hanem az úgynevezett kelet-európaitól is. Azok a szakadások és újrakezdések, amelyek mindezeket az irodalmakat az avantgarde-ok és neoavantgarde-ok sokkjaival teleszórták (igazgyönggyel vagy csak kovásszal), a magyar irodalomban – bár itt is fel-felmerültek – mindig brutálisan visszaszorultak. Állandóan letiprattak, egyrészt a közvetlen politika, méghozzá hol a jobb- hol a baloldali politika által, másrészt a nagyjában-egészében mindig túl konzervatív és túl konvencionális közönség se segített nekik, sem az ugyancsak kettős szorításban működő kritika nem vagy igen kevéssé emelt köréjük tartó állványzatot. Hosszú és nehéz kérdés ez. Itt csak annyit, hogy hiába mondjuk hát ezeknek a fiataloknak, hogy azt csinálják, amit már félszázada ismerünk, mert Magyarországon mindezt vagy csak hírből lehet ismerni, vagy csak alsóbb geológiai rétegekből kibányászva, ahová belesüllyedtek. Óriási mulasztást kell bepótolniuk, elkésve, és ez az elkésés nem az ő hibájuk. Az ő hibájuk legfeljebb, azt gondolom, csak az, hogy nincsenek eléggé tudatában elméletileg a saját maguk elkésett és elkésést behozó funkciójának, történetileg adott feladataiknak. Nem végeznek elég feltáró munkát – amilyent minden jelentőségre jutott avantgarde a maga módján elvégzett –, hogy a saját mélyrétegeiket és gyökereiket megismerjék; sem vertikálisan, sem horizontálisan; sem a magyar hagyományok, sem a jelen világirodalmi környezet tekintetében. Ezt, úgy érzem, jogosan rója fel nekik a törekvéseikben velük legrokonabb magyar csoport, a párizsi Magyar Műhely, a folyóirat legutóbbi számában a Vers(z)iókról közölt megszívlelendő kritikájában. Azt, hogy a Mozgó Világ és a JAK körül csoportosuló költők olyan módszereket, eljárásokat vettek fel a magyar költészet eszköztárába, amelyek az egyetemes költészetben fél évszázada állandóan működnek, nem úgy kell tekinteni, mint elavult fejlemények másolását, hanem mint – a magyar irodalomban – elkerülhetetlen szükségletet. Az elkésettséget nem nekik kell felróni, hanem – ha fel kell róni egyáltalán – annak a fejlődésnek, amely ezt máig késleltette.

Befejezésül: egy olyan társadalomban, amelynek nem ez a struktúrája, nem követelek olyan pluralizmusokat, amelyeket az a struktúra nem fogadhat be, de igenis olyan pluralizmusokat, amelyeket elfogadhat, s amelyek működését egy bizonyos területen, nevezetesen az irodalomén, kiterjesztik és jobbá teszik. Hiszen hasonlók folynak – sikeresen és szükségszerűen – a magyar gazdaság területén is. Például azt, hogy próbáljunk zárt értékrendszerek saját értékkategóriáiban gondolkozni, és ezeket vizsgálni meg, kritikailag elfogadva vagy bírálva.