Társasmonológ – vagy magányos dialógus?^*

Rákos Sándor (és Kálnoky László) folyóiratban megjelent verseire utalva írtam néhány évvel ezelőtt (hogy ráduplázzak magam is versben), hogy akkoriban a nálunk megjelenő versek java a versről szóló versek közül került ki. Régóta és csaknem mindenütt felbukkanó szükséglet a költészetben, hogy az ars poetica klasszikusan elkülönült műfaját a poétika egészében oldjuk fel. A költészet a világról való sajátos tudásának feltárása önmaga felé, önnön természete és technológiája, eredete és funkciója felé fordul. A versben önmaga gyakorlata összeforr önmaga szemléletével, ihlete a maga kritikájával.

Rákos Sándor új könyvében nem „versek” sorakoznak egymás után (magát ezt az egymásutániságot is megkérdőjelezve a bennük kanyargó „csigavonallal”, végül is „csomóra kötve” a szövevényes előre- és visszautalások, az egymásra épülő rétegek „fura szerpentinét”), hanem „liturgiák”, „közbeszólások”, „maszkok” és „arcok maszk nélkül”, „naplótöredékek”, „féligversek”, „töredék sorok”. S mindezek többnyire egy másik, régi vagy újabb költő neve alá sorolva vagy nevükhöz fűződve. A címek vallomása szerint olyan szövegek, amelyek mintegy a vers átmeneti kialakulásának előzményei, forrásai, majdani alkotóelemei: prae-versek.

A szerző három egymást metsző szinten (egymással koncertáló szólamban? egymást átható rétegben?) valósítja meg kompozícióját, amely minden egyes mozzanatában (minden külön „versében” – e szónak ezúttal abban a jelentésében, amely az egyházi szövegek, „liturgiák” egyes részeit különíti el) külön is érvényesül, teljes érvényét azonban, úgy, ahogy a fülszöveg is javasolja, csak az egyvégtében való teljes olvasatban nyeri el.

Hármas témája (kérdése): hogyan lesz az ember költővé? hogyan lesz az élmény művé? hogyan lesz a művek és alkotóik időben egymásba fonódó végeszakadatlan sora, láncolata, hálózata kultúrává? Egyszerre irodalommá, irodalmi életté és egyszerűen csak életté: részévé „az egyetemes, bár nehezen megközelíthető igazságnak” éppúgy, mint „az EMBERI mértékegységeit” átélni segítő médiummá, és mint „holt terek utcák házak nevei”-be öltöző – egyszerre megrendítő és szánalmas – halhatatlansággá.

A genus irritabile létezésformája attól kezdve nyugtalanító az emberi társadalom számára, mióta különvált a mágikus-kultikus varázslói-papi létformáktól; vagyis az európai fejlődésben meglehetősen régen. Önmagára vonatkozó kérdésfeltevése mégis viszonylag új keletű. Igazat adhatunk a mai francia, avantgárd egyik szélsőséges képviselőjének, Denis Roche-nak, aki – sok más hasonló megnyilvánulással egybehangzóan, de talán mindenkinél kerekebben – annak a belátására szólít fel, hogy az évezredek óta gyakorolt költészet nincs tisztában születésének körülményeivel, nincs tisztában azzal, hogy mire való, ma már nincs tisztában a maga tudományával, és sosem volt tisztában a maga társadalmi létével. Ennek az állapotnak, illetve ez állapot felismerésének köszönhető alapjában véve „a vers válsága” s a modern költészetben a költő és a költészet mint olyan központi témává válása. Ebbe az áramkörbe (útvesztőbe) kapcsolódik Rákos „csigavonala”, amely fölvezet a „tüdőszaggatóan meredek Parnasszusra”: a saját magáéra, néhány megnevezett régi és újabb társáéra, és rajtuk keresztül mindnyájunkéra.

Mióta a tizenéves Rimbaud és az alig huszonéves Lautréamont egymástól függetlenül szinte napra egy időben felismerték azt, amit az egyik így mond: „A személyes költészet kora lejárt, viszonylagos bűvészkedésével és esetleges taglejtéseivel”, a másik meg ilyenformán közöl líceumi tanárával: „Az ön szubjektív költészete mindig rettentően ízetlen marad – elindulunk az objektív költészet felé” – a személytelen és objektív jelzők lassan felváltották a lírai költészet mellől sok évszázada nem tágító alanyi és szubjektív értelmezőket. Ennek ellenére még mindig megannyi tisztázatlanság ködlik e viszonylag új meghatározások körül – kiváltképp nálunk, ahol a költészetnek és a költészet szemléletének (főként az utóbbinak) változásai lassabban, észrevétlenebbül és szervetlenebbül mennek végbe (hogy aztán, az elfojtások időszakai után, hirtelen és szervetlenül, kiérleletlenül és megemésztetlenül torlódjanak össze egy-egy időszakban, mint éppen jelen időszakunkban is – de ez más téma lenne). Annak ellenére, hogy Karinthy már 1911-ben – semmit sem ismerhetvén még az addigi idevonatkozó kritikai tapogatózásokból – érezhetően önmaga számára is meglepetésként, az objektív és abszolut jelzővel illette Füst Milán első kötetét, s hogy azóta a lírának ez az objektivációra törekvő vonala legalábbis egyik fontos vektora lett a mi költészetünknek is; elég a legkülönbözőbb árnyalatokban Füst mellett a fiatal Babits, Kassák, az „egyik” József Attila, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes nevét említeni. Ez az oly sokszor félreértett és félremagyarázott személytelenség semmiképpen sem a költői személyiség hiányát jelenti, csak a személyiség tartalmának és megnyilvánulási formáinak módosulását; nem a személyiség, csak a személyesség háttérbe húzódását. A lírának ez az objektivitása az individualizmus meghaladására tett individuális kísérlet – akkor, amikor kollektív meghaladására nem nyílik lehetőség. Ezért megy vissza módszereiben, nyelvhasználatában és verskezelésében olyan ősi, európai és immár nem csak európai forrásokra, amelyek még lehetséges kollektívákat képviseltek. „Bármily kopár, sivár helyre, ahol még a nagyság íze vár”, ahogy e személytelen költészet egyik jellegzetes alakja, Saint-John Perse mondja a Száműzetésben. Mert: „Sok század elmulasztott történelemmel álcázza magát.” A modern költészet ezeknek az álcázott történelmeknek a képe, ezeknek az elmulasztottaknak a folyamatos visszaperlése az ember számára.

Persze ez is (mint egyébként mindig is minden új stílus) ezernyi módot ad a visszaélésre, a tehetségtelenség alibijére; a mostani esetben mindenfajta kongó irracionalizmusra, barbárság-nosztalgiákra, nem a sokattudásból, hanem a tudatlanságból fakadó homályra, bűvészkedésnek szándékolt esetlenségre. De hát – ebbe már rég bele kellett törődnünk – mindennek két arca van. Itt is érvényesül a halhatatlan slágerbölcsesség: teve van egypúpú, van kétpúpú…

„Sőt több.” Hiszen éppen ez a felismerés áll a személytelenség kialakulásának küszöbén. Mint ahogy századunk szellemének szinte minden területén: a fizikában és a biológiában, a pszichológiában és a politológiában egyaránt. De zseniális anticipációban, már az öreg Goethénél (mint ahogy bizonyára már akkor nyomokban másoknál is) felmerül, a híres Gingo Biloba-hasonlatban: „Nem érzed, hogy verseimben / egy is, kettő is vagyok?” (Nyugat-Keleti Diván, 1819). S még előbb prózában, elméletileg is: „Ekkor vesszük észre valójában, hogy egyre inkább az objektum lép előtérbe, s ha korábban a tárgyak érzéseket keltettek bennünk, örömet és bánatot, derűt és zavart vetítettünk beléjük, most már önszemélyünket megfékezve, a tárgyaknak azt a jogát érvényesítjük, amely kijár nekik, hogy sajátosságaik megismerhetővé váljanak” (Napi és évjegyzetek, 1805). A kiemelt szavakat természetesen én emelem ki Goethe szövegében; ő maga nem tudhatja, hogy ezek a szavak egy századdal később az új poétika kulcsszavaivá válnak, messze előbbről megalapozva Mallarmé később oly sokat idézett látleletét: „A költő stilisztikailag eltűnik… és a szavaknak adja át a kezdeményezést.”

A személytelenség a bennünk lakozó egyszerre „egy és két” vagy több személy felfedezése. A közvetlen életrajz eltűnése – a több (lehetséges) életrajz labirintusában. Melyik életrajzunkat vállaljuk – mint teljességünk kifejezését (hiszen mi mást akart mindig is a költészet?): a „felettes Én”-ét (amelyet a romantika egyik vonulata abszolutizált)? a „tudatalattiét” (ez utóbbi „döntés” a forrása az automatikus írásmód kísértésének)? vagy azét a Georg Groddeck által kipreparált Valamiét („Es”), amely az Én változó alakjaiban megnyilvánul? Hiszen az is vagyunk, ami nem vagyunk. Az is lettünk – valahol, valamiképp –, akik nem lehettünk. A személytelenség a virtuális életrajzok személyessége. „Hiszen az is én vagyok, aki föltár – mondja Rákos – s az is én, aki eltitkol.” Még tovább feszítve a húrt, azt is megpendíthetjük: az is, amit feltár, s az is ami feltár, valamint az is, amit eltitkol. Ezeknek a virtuális életrajzainknak a realizálására szolgáló médiumok a mások életrajzai. Rákos e művében Catullus vagy Berda közvetlen életrajziságának vállalása a leplezett – csak leplezetten feltárható – életrajz feltárása. És eltitkolása ugyanakkor. Vagy „beletitkolása”, ahogy ugyancsak Goethe szerette mondani. Valamint annak a tudata is, hogy nemcsak azok vagyunk, akik lehettünk volna, holott nem lehettünk, hanem azok is, akik „másokban voltunk”, az emberiség egész múltjában. Ahogy „az Én – az valaki más”-tól kezdve megannyi megfogalmazáskísérlet kerülgeti; mondjuk Jorge Luis Borges e két soráig: „Én én vagyok, de a másik, a holt is, / kivel osztozom véremben s nevemben.” Rákos, szó szerint vérében és nevében látványosan osztozni akar Catullusszal, Berdával stb. És nemcsak osztozni: osztódni, mint minden élő sejt, amely már önmagában egy is és több is. A személytelen költészet nem a személyiségét elvesztett ember költészete, hanem – hogy paradoxonnal fejezzük ki a nehezen kifejezhetőt – éppen a valóságos személyiség visszaszerzésének költészete. „S amit úgy hívtam: Én”, írta József Attila. Igaz, itt a beteg szól a költőből. De éppoly igaz, hogy zseni esetében a betegből is a költő szól. Nemcsak a beteg József Attila rágódik a maga szétfoszló énjének „utolsó morzsáin”; korunk költője és vele együtt az, amit minden kérdőjel nélkül „úgy hívtunk: Én”, s aminek most már más neve van (nevei vannak) – vagy ha nincsenek, más neveket kell találnunk rá.

A művészet nemcsak az életet utánozza. A művészetet is. A legnagyobb – később legnagyobbá vált – költők is gyakran az előttük járók verseinek szinte hites másolatával kezdik pályájukat; a festőknek pedig egyenesen képzésük törvénye a remekművek minél hívebb utánzása. De ez persze a művészet önmagát másolásának csak kezdeti és legkezdetlegesebb formája. Picasso, ifjúkorában, Velázquez néhány képének legaprólékosabb reprodukálásában excellált (ismerjük is e kamaszkori képeket); művészetének csúcsán megannyi változatban újrafesti a Las Meninast, egyszerre révedeztetve el a nézőt azon, milyen lehetett volna, ha Velázqueznek picassói szeme, vagy ha Picassónak velázquezi felfogása van. S egyben összeugratva az időt, akár egy mosásban összement anyagot. A nagy művész a másik nagy művész láttán egyszerre érez csodálatot és kihívást; egyszerre szeretné a mesterművet vonásról vonásra követve újraalkotni, úgy, ahogy már egyszer megteremtődött, és szétszedni, belenézve a belsejébe, ahol – annak is – csak kóc van. Például úgy, hogy bajuszt pingál Mona Lisa annyit bámult mennyei-rejtélyes mosolya fölé, profán glóriául, ahogy Marcel Duchamp tette. Ily módon Catullus, Berzsenyi, Dosztojevszkij, Berda felmagasztosulva és megszentségtelenítve válik egy sosem volt önmagává, s egyúttal valaki mássá, Rákos litániáiban és játékaiban. „Titkolt szervek kohéziójában”, „Két egy közösülésében”, amelyből „gondolat teremtődik”.

Ama „lihegő anatómia” „legfelsőbb kéjében”, amelyben Catullus, Dosztojevszkij stb. megdicsőülése egyben Catullus, Dosztojevszkij és a többiek kritikája is. Művük himnikus és parodisztikus metamorfózisa, sorsuk tragikus és groteszk képe egyaránt. Elérhetetlen eszmény és esendő realitás egyszerre. Rákos szövegei, néhány alakon, azoknak a hangján és sorsán demonstrálják a világirodalom belső fejlődésének anatómiáját. Nem elégszik meg a mimézissel egymagában, hatványra emeli. Nemcsak azokat a verseket írja meg, amelyeket Catullus vagy Berda írhatott volna (meg persze, nem is), nemcsak Berda helyett mondja ki az ő kimondhatatlan mondanivalóit, éppen azt, amit hallgatásában el kell hallgatnia; azokat a hullámegyenleteket is, amelyeket Berda visszafelé, Catullus előrevet a történelmi időben. Megalkotja Berda egyfelől lehetséges, másfelől mégsem lehetséges, fordításait, mégpedig szellemi és költői orientációjának mindkét, áhítatos és „latricanus” nemében; valamint Catullus utóéletének a valóságosan meglévő mellett egy virtuális közegét. Mesterjátszmákat vezet egy általa választott világköltészeti szimultánban. Nemcsak maga éli meg „az igazság másik felét” (ahogy egy lábjegyzetében mondja, amely azonban ugyanúgy költői effektusként szerepel, mint maga a vers, amelyhez kapcsolódik), hanem hőseit is rákényszeríti, hogy megéljék; s nem is csupán az igazság „másik” felét, hanem számos másik oldalát.

Mert nemcsak az egy-embernek, az emberiségnek is sok arca van. Ahogy több evangélium (a kanonizáltak mellett még megannyi apokrif is) mutatja fel az egy passiót. S az irodalom, kivált a modern irodalom, kell-e mondani? már természetéből következően is inkább az apokrifek sorába tartozik. Márk evangéliuma, Catullus – vagy Dosztojevszkij, vagy Berzsenyi stb. – „embersége”. Az emberiség mint Catullus. Vagy a francia nyelvhasználatot kölcsönözve: az emberiség – Dosztojevszkij szerint.

A Rákos Sándor „szerint való” emberiség (vagy költészet, ami egyet jelent) reményevesztett, de mégsem reménytelen. Óriási múlttal gazdag, nem lehet tehát jövő nélküli. Egyszerre szólal meg benne az emberi – és költői – lét pátosza és iróniája, kívülről és belülről látott képe, mindkettő nagyságának és semmiségének tükrében. Társasmonológ – vagy magányos dialógus? Az előbbinek nevezi – az utóbbinak is nevezhetné magát – ezzel, a maga ellentétét is kihívó címével. Ha „minden Egész széttörött”, keresni kell azt az (egy olyan) egészet, ami még tartja magát: az egyiptomi agyagtábláktól az agyaglábakon is angyalléptű Berdáig egy mélységesen humánus, habár (vagy éppen mert) minden humanitárius érzelmességtől és illúziótól megszabadult szemlélettel, amelyben olyanoknak látszunk, amilyenek vagyunk: akiknek számára végérvényesen „nincs külön pokol és nincs külön menny”, de akik azért talán még méltók arra, hogy folytatói legyenek a múltnak és érdemesek a jövőre.