Glória és karika

A nyolcvanas évek elején, úgy látszik, minden eddiginél nyíltabban a gazdaság válik a társadalom összes jelenségeinek („egyetlen”?) metaforájává. Mi lenne, gondoltam, ha Szentkuthy sajátos irodalmi termékének és termelési módjának, valamint eddigi fogyasztásának viszonyait is gazdasági vetületében közelítenénk meg. Egy nemzeti kultúra egészére nézve mi a „luxus”? Milyen luxust „engedhet meg magának” egy nemzeti kultúra? A luxus (= fényűzés) szó egymással ellentétes két jelentése közül melyik az idekívánkozó? Fölösleges hiú fényeket hajszol-e („űz”-e), ha megpróbálja ezt a fényt is a belső világosságteremtésre? vagy inkább elűzi-e magától a saját fénye egy részét? Egy súlyos társadalmi és gazdasági (következésképpen kulturális) elmaradottságokkal küzdő, s azokon – mindenfajta, szükségszerű és abszurd, reális és ábrándos erőfeszítésekkel, korszerű mozgalmakkal és öncsonkító üdvtanokkal, valamint ezek torz összefonódásaival – úrrá lenni törekvő nemzeti közösség valóban nem engedheti meg magának azt a szellemi fényűzést, hogy egy rendhagyó, különleges, nehezen megközelíthető, „modern entellektüel arisztokratizmus” jegyében fogant (nem akárki szava ez, Babitsé volt) művet „támogasson” és elsajátítani igyekezzék? Vagy: éppen az a megengedhetetlen fényűzés a számára, hogy ne támogassa az ilyeneket, ha már magányos csodaként mégis létre jönnek?

Mi a nemzet szellemi java? Amit a beidegzett korlátok aktuálisan, azonnal, nehézségek nélkül befogadnak maguk közé? Amik azonnali társadalmi visszajelzésekkel igazolják magukat? megfogható és lemérhető segítséggel kecsegtetnek a „sors”- (vagy csak annak kinevezett) kérdések megoldásában, vagy legalábbis egy ilyen segítség ábrándjával és illúziójával kecsegtetnek? Vagy az (is), ami messzebbről érkező, mélyebb és tartósabb áramlatokkal járja át egy meglehetősen zárt öböl vizét; talán még meg is árasztja? Egy olyan országban, amelyet nyelvi és egyéb elszigeteltségei, kiváltképpen pedig aktuális politikai adottságai (a háborút megelőző, a háborús és a háborút közvetlenül követő években egyaránt, ha más-más okokból is) társadalmi és gazdasági magába zártságra kárhoztatnak, ahol az állami és földrajzi határok átlépése nagy nehézségekbe ütközik, vagy éppen lehetetlenné és tilossá válik – a szellemi határátlépést is büntetendőnek kell-e tartani? Nem éppen nagyon is üdvözlendőnek? Továbbá: a szellem új meg új termékeit hozzá kell-e igazítani a nemzetkarakterológiák és -tipológiák oly ingatag hipotéziseihez, amelyeknek közös fő jellemzőjük az, hogy magukat időtlennek, múltat és jövőt magában foglalónak hirdetik, holott éppen csak mindig a jelen (vélt) igényeiből szűrődnek le mesterségesen, a múlttal sem adekvátak, még kevésbé lesznek azok a jövővel? Vagy éppen ellenkezőleg? Üldözni vagy üdvözölni kell-e azokat a jelentős alkotásokat, amelyek kitágítják ezeket a kategóriákat, mi több, eleve megkérdőjelezik? Franciaország a XV. századtól a XVIII.-ig a „legkeresztényibb” királyság volt, a XVIII. század végétől kezdve a „leglaikusabb” polgárköztársaság lett. Az egyik híres és nagy hatású magyar nemzet-tipológia a harmincas években (!) a magyar nyelv mellérendelő jellegéből vezeti le a magyar nemzeti karakter alapvetően demokratikus, egyenlőségre törekvő természetét – éppen akkor, amikor a magyar társadalmat az egyenlőtlenség és kizárás egész hálózata jellemzi; e tan hívei közül ez senkinek se szúrt szemet, mint ahogy az se, hogy például éppen az alapvetően alárendelő természetű francia nyelv beszélői teremtették meg először Európában (és az egykorú világban) az egyenlőségnek („mellérendeltségnek”) legalább állampolgári és törvény előtti formáját.

A magyar irodalom írott és íratlan kategóriái szerint tehát az az irodalom, amellyel Szentkuthy jelentkezett, nem volt összeegyeztethető a magyar irodalom hagyományos természetével és aktuális céljaival; Németh László – bizonyos tekintetben máig is érvényes – megállapítása szerint, Szentkuthy a „művelt” írók azon csoportjába tartozott, amelynek puszta honi léte „meghasonlás az otthonnal; majdnem hazaárulás”.

Alig érthető, hogy még Szerb Antal is – persze, ő, egyébként ezúttal Németh Lászlóval egybehangzóan, elismerőleg – csak az „intelligens könyvet” látta a Praeben. Hiszen, szó mi szó, ez valóban „intelligens” könyv volt; de hogy egy könyv intelligens volta szúrjon ennyire szemet – még egyik legintelligensebb olvasójának is: az ijesztően árulkodik egy olyan irodalmi közegről, amelyben a „műveltség” mintha nem alkothatna vegyületet a „művészettel” (holott magyarul még a két szó is egy tőről fakad). Halász Gábor ugyanekkor óvatos és megengedő apologetikával kockáztatja meg, hogy – nyilván „intelligens” volta ellenére – „kétségkívül művésszel van dolgunk”. Miközben – s talán ez a legfájóbban érthetetlen – Babits éppen „művész” voltát kérdőjelezi meg. Méghozzá: a mester oly tiszta etikai-kritikai magatartásához képest kirívó és érthetetlen felületességgel. Egyetlen mondatot szakít ki a Prae beláthatatlan mondatrengetegéből; abból vonja le következtetését: „Ez a között szinte elég volna valakit egy könyv olvasásában elriasztani.” „Rossz”, „pongyola” mondat persze nem is ez az egy pécézhető ki Szentkuthy szövegeiből. És más – elfogadott vagy akár magasztalt, akár nagy – írók szövegeiből hány? Akár még Babits szövegeiből is? Talán-talán-talán még Flaubert-ből is, ha nagyon keressük. Persze, Szentkuthy nem flaubert-i író, annyi bizonyos, s ha nagy, hát nem Flaubert-szerűen nagy író. De hát éppen ez a legszebb – és minden kritika számára a legmegszívlelendőbb, az első axiómává vagy akár antinómiává teendő – a művészetben, hogy annyiféleképpen tud „szép” vagy „jó” vagy „nagy” lenni, egymással homlokegyenest ellenkező módokon. S bár a módszer, annak, aki használja, lehet egyedül üdvözítő, annak, aki az eredményével kerül szembe, egyedül üdvözítő módszer már csak az lehet, ha nem a módszert, hanem az eredményt teszi használata, élvezete és ítélete tárgyává.

Ilyen mondatot tehát mindenkinél találni. De olyan metaforákat, amelyek Szentkuthynál fürtökben csüggenek a mondatok (olykor, igaz, kuszán nőtt) ágain, még egyet-egyet is elvétve, a legnagyobbaknál is. Igaz – hogy mindent minden oldalról megnézzünk –, lehet, lehet, hogy a legnagyobbaknál az az egy, amit találunk, ott, a maga jól kiépített helyén, pompázatosabban, plasztikusabban, szuggesztívebben tündököl. Lehet, hogy Van Gogh egyetlen napraforgócsokra hatalmasabb virágzat a szecessziós girlandok tömegeinél vagy a tasiszták szín- és formaburjánzásánál. Füst Milán esztétikájának egyik legemlékezetesebb helye az, ahol egy szál sárga rózsa leírásának legmegfelelőbb lehetőségeit elemzi. Ilyen művészi problémái Szentkuthynak nincsenek. A rózsák – és a tövisek – elborítják egymást. A kevés vagy az egy – olykor, igaz – több, mint a sok. Csakhogy Szentkuthy szövege túllép a soknak ezen a triviális leértékelésén az eggyel szemben. Szentkuthynál a sok nem több az egynél, annál, amely valójában több nála, hanem „több a soknál”, a sok apoteózisa – nem túlburjánzó díszítmény, hanem maga a lényeg, a tartalom megjelenési formája. Bosch vagy Brueghel ugyanezzel a sokkal nyűgöz le, Rabelais vagy Blake hasonlóképpen. S a chartres-i székesegyházat hiába próbálnánk meggyőzni róla, hogy a paestumi templom propüleiája a szentély egyetlen (már meg se levő) istenszobrával többet mond, mint az ő véget nem érő apostolai, királyai, szörnyei, állatai, girlandjai, ólmozott színes üvegcserepei a kapuzatokon, a párkányokon, az ablakokon, a falakon stb. Az ő mondandója éppen az ábrázolatoknak ez az összefoghatatlan sokasága, ha úgy tetszik, ez az „olvashatatlansága”, ez a szellemi bejárhatatlansága, s ez nem helyettesíthető még Pheidiász Zeusz-szobrával sem.

Egyébként, Babits kritikáját a szerző – még e kritika ismerete előtt – a maga folytonos önkínzó-önépítő tudatosságában, amely egyben legfőbb „ösztöne” is – maga is elfogadja, átéli és feloldja: Az egyetlen metafora felé (70) számú bejegyzésében olvassuk (megjelent: 1935; íródott a Prae írásával egy időben): „…saját írásaimat olvasva, azoknak az agyon-intellektualizált, agyon-szenzualizált vergődő mondatait, valami keresztény, aszkétikus boldogságot érzek: a stílus rosszaságában van valami masszívan abszolút, végzetesen és töretlenül homogén – olyan ez a lelkemen, agyamon, érzékszerveimben, mint lisieux-i Szent Terézen a betegség – egy életre szóló betegségem van tehát, melyet (hála az égnek etikailag, vezeklésképpen tudok használni; lehetetlen, nyomorék nyelvem és nyelvtanom a »keresztény« groteszkség, a »keresztény« betegség és szegénység nagyszerű példája (szemben »pogányul« klasszikus és kiegyensúlyozott nyelvekkel): stílusom rongy, mint Ferencé, stílusom tüdővész, mint Terézé, stílusom vér, mint a mártíroké – ez a rokonság (az affektáció minden kínos látszata ellenére) boldoggá tesz.”

Milyen kritika tudja „überolni” ezt az önkritikát, pontosabban ezt az önismeretet (ami az önkritika legteljesebb fajtája)? Ez az önismeret, ami Szentkuthy egyik leghatalmasabb tartaléka, adu minden fölényes hívásra. Mert hiányosságait (: természetét) értékeinek (ugyancsak: természetének) bizonyos, megszállott tudatában látja tisztán. És ez nyerővé teszi az idő megannyi cinkelt kártyával élő játszmájában is.

Persze az kevés, ha egy írót „boldoggá tesz” a maga felismert, stílusában testet öltő természete. Az a kérdés: olvasóit is boldoggá teszi-e. Hosszú időn keresztül úgy látszott, hogy keveseket, csak nagyon keveseket. De hát az író – az ilyen író – hosszú távra játszik; nem kedvtelésből, különcségből vagy kihívásból, hanem mert arra kell játszania. Vállalnia kell például „az affektáció kínos látszatát” már húsz-egynéhány évesen (és mint kiderült, még sokáig), hogy, ugyancsak húsz-egynéhány évesen, oly biztos legyen egész eljövendő életművével majd bizonyítandó és bizonyított, „végzetes és töretlenül homogén” stílusában, amely „rosszaságában” lesz „jóvá”: azzá, ami, hasonlíthatatlanul. Így az „életreszóló betegség” már-már egészség, hiszen maga az élet. A rossz stílus pedig etikailag, „vezeklésképpen használva”, ebben a katolikus metaforában átlényegülve, nem vallásos értelemben, valóban katolikussá, vagyis egyetemessé tesz, már ebben az életre szóló felismerésben is, amely – ritka dolog – valóban egész életre szólt.

 

*

 

Nincs, vagy alig van író és bármifajta művész, aki kezdetétől, kora ifjúságában publikált első műveitől az eddig publikált utolsókig ilyen végzetesen, ilyen töretlenül homogén lenne, mint a Prae-től a most nyomdában levő negyedik Orpheusz-kötetig (illetve: IX. Orpheusz-breviáriumig) húzódó Szentkuthy-életmű. Itt nincsenek „előzmények” (a Prae ellenére, amelyet bár az író szinte prófétikus tudatossággal eleve annak tervezett), csak egy grandiózus opera (mindkét értelemben) nyitánya, majd soron következő felvonásai – igaz, ezek a felvonások nyitottak, vég nélkül folytathatók, és sosem jutnak el a fináléig. Ez az egyneműség, önmagában való fejlődés-nélküliség egyben ikonja az írói alapszemléletnek is, a világtörténelem egy tömbben való látásának, amelyben úgy járjuk át a különböző korokat, mintha mindegyik a mi korunk lenne, s a mienk is csak egy a soha véget nem érő sorozatból. „Nem vagyunk történet: ,vagyunk’ vagyunk”, olvassuk a kevéssé ismertek között is legkevésbé ismert művében, a korai Fejezet a szerelemről címűben. Az egész mű fő tartalma ez az egyetemes vagyunk: az emberi nem örökös jelen ideje: „…érzem magamban a lét kezdetének kezdetét, – élettanilag, lélektanilag, totális tudatlanságtanilag – afféle maszületett Ádám vagyok”, írja a maga, egy-egy képtelen neologizmussal („tudatlanságtanilag”) roppant érzés- és gondolattartalmakat összefogó stílusában. Az evolúció tagadása és az agnoszticizmus apológiája lenne Szentkuthy Orpheusz-démona? A felületes kritika valahogy így látja, mint a mindmáig standard magyar irodalmi kézikönyv vonatkozó fejezete, amely „különc és olvashatatlan kísérlet”-ként, „pszichológiai eset”-ként kezeli nagyvonalúan az egész művet.

Agnoszticizmus? Vagy inkább: egy mértéktelenül felfokozott megismerésigény – ami, természetesen, minden eddigi nagy gondolkodó esetében is, magában foglalja az „azt tudom, hogy semmit sem tudok”, a „tudatlanságtan” szókratészi alapélményét. Már a fentebb említett, alig ismert korai művében írja: „Márpedig a világot meg kell oldani, meg kell magyarázni: ezt a sokak előtt nevetséges ösztönömet nem tudom elfojtani.” S amit, ugyanebben a művében a pápa testvére mond, tragikusan elkövetett gyilkossága pillanatában: „…a tett örökre eltűnt vak aktualitásában, s (ő) fel akarja az egészet emelni az értelem analitikus kertjébe is”, az egész életműre vonatkoztatható: a vak aktualitás közvetlen ábrázolása helyett (illetve azzal együtt, illetve abban) az egész felemelése az értelem elemző fényébe. Élet és irodalom kettősségének és egységének ritka dialektikus tudatával. Az Orpheusz (igaz, csak utólag, véglegesen csak az új kiadásban) az elbeszélésnek, az irodalmiságnak ezt a dialektikáját hordozza már felépítésében is: egy „szentéletrajz” előz meg egy „szentolvasmányt”. Az egymásból következő, egymást építő, egymást átjáró élet és mű, ahol a vita is „olvasmány”, a lectio is „élet”: a „nem-alkotó alkotás”, amelynek alkotója egyenesen kimondja már a kezdet kezdetén: „az egyetlen fontos az életemben maga az élet volt” (Fejezet a szerelemről).

Ha megengedhetetlen felületesség volt is Szentkuthyt Joyce-epigonnak tartani, a „vagyunk”-nak ez az esztétikája hasonló vagy akár mutatis mutandis és az azonos történelmi korok és azokból származó szemléletek rokonságának természete szerint – azonosnak is mondható azéval a Joyce-éval, aki egy levelében úgy nyilatkozik az Ulyssesről, hogy abban a mítoszt és az általa tükrözött életet nem a klasszikus igény sub specie aeternitatisában, hanem „sub specie tempori nostri” akarja újramondani. Szentkuthy műve is – minden „elemi történet-ellenessége, történelem-nélkülisége” ellenére – a mi időnk jegyében született; sosem születhetett volna máskor. Az a paradoxia kívánkozik ide, hogy a mű, amelynek alapstruktúrája egy állandóan önmagába visszatérő világ-idő, mindenestül e mai-idő tükre. S a másik: ez a kikezdhetetlen homogeneitás egyben az élet és történet határa-nincs heterogeneitásának a megfelelője, mintegy antianyaga, Una pintura de la variedad del Mundo – ez is, ahogy Hyeronimus Bosch ma A gyönyörök kertje címen ismert festményét a spanyol udvar birtokát képező műtárgyak korabeli lajstromában említik.

 

*

 

Ennek a homogeneitásnak, ennek a fordított hérakleitoszi folyamnak (amely azért ugyanaz is) az a természete, hogy bárhol lépjünk bele, mindig ugyanott vagyunk; bárhol ütjük fel a könyvek sok ezer lapját, mindig a kellős közepén találjuk magunkat, a vitának éppúgy, mint a lectiónak: nincs széle, pereme, eleje, vége, átvezető vagy átmeneti része, csak közepe van, csak „archimédészi pontja”, ahogy József Attila – optimális esetben – a műalkotás minden pontját nevezi. Akárhol ütjük fel e könyveket, mindig ugyanott vagyunk, vagy pontosabban: mindig ott vagyunk. Én az Orpheuszt még mindig a régi kiadásokban szeretem olvasni, az Orpheusz-füzetek egymásra következő fasciculumaiban, ezekben a különös formátumú és kiállítású könyvekben, amelyek egyszeri módon egyesítik magukban egy középkori graduálé, egy iskolásfüzet és egy számlakönyv tulajdonságait. Erre a köszöntőre készülve, így vettem elő az Orpheusz második kötetének, a Fekete reneszánsznak azt a nagy fekete borítású, 1945. júniusi dedikációval ellátott kötetét, amit annak idején, emlékszem, különösen szerettem. Ez az egyetlen hely, ahol az éppen aktuális Szentkuthy-inkarnáció – történetesen Monteverdi – versben is megszólal. E Toszkánai áriák utolsó sorainak akartam utánanézni, mert az előbb elmondottaknak epigrammatikus összefoglalását adják:

 

Életben mű riongat, a műben lét a sorsom – S a sír-irásom ez: se égi mű, se földi élet.

 

Íme már itt is (amikor még az Orpheusz-fejezetek későbbi binaritása nem jelenik meg): vita a lectióban, lectio a vitában. De aztán a könyv magától kinyílt egy más, előbbi helyén is, ahol a Tacitusban operaszüzsét kereső Monteverdi angliai barátjához intézett nagy levelében egy általam akkor aláhúzott hosszú passzusra bukkantam, teljesen véletlenül. Szeretném ezt, kicsit talán a szokásosnál hosszabban idézni; hiszen eddig is éppen ezt akartam elmondani róla. Amit Monteverdi vall magáról, illetve amit Szentkuthy ad Monteverdi szájába, azt nyugodtan mondhatjuk el mi is Szentkuthyról, egyenesen az ő szájába adhatjuk: a kör bezárul: „A valóság sötét, megfejthetetlen, kusza valami: a pillanat szín és hang realitásai, a politika apró szemtelenségei és foszforeszkáló heroizmusai sokkal bonyolultabb dolgok, mint a skolasztika vagy a felső matézis. Aki ezt nem érzi, az ne fecsegjen valóságról, az ne pletykázzék az én »elvontság«-omról és őrületemről. Az én elvontságom: a végtelen felelősségtudat, és a minden kabaré-szerzőt és napi-politikust, minden zsúrozó negyven éves asszonyt vagy hír-leveleket firkáló krónikást felülmúló aktualitás-kultuszom következménye. (…) Művészi cél? Nincsenek művészi céljaim. Szervezetem van, élet-kényszerem, szemek, fülek, idegek belső kész végzete, és ugyanakkor tiszta intelligencia, bő-rajzú raison, mint egy óriás spanyol hajtű, amely a tarkó tájáról emelkedik arab cirkalmaival a hajfürtök latin vihara fölé…”

Íme: ahol találomra felnyitja az ember, nemcsak az írót érjük tetten mondanivalója kellős közepén, hanem magunkat is, a róla való mondanivalónkban. S ami aztán már teljesen csak az övé: a páratlanul éles önelemzés befejezéséül a fantasztikus metafora, amelyben az emberi értelem egy női divat-„accessoir” hajlataiba görbül, mely utóbbi egyben az emberi kultúra egy fontos részének ikonjává lényegül, miközben a női hajban egy másik kultúra jelképe ölt testet. Az ilyen összetett nagy komplex képek – óriásmolekula-metaforák – úgy teremnek Szentkuthy „rossz” stílusának indázatában, mint a trópusok mannagyümölcsei. De egyszer az ő jelenlétében azt a tiszteletlen hasonlatot is megengedtem magamnak, hogy úgy rázza ki őket magából, mint a kutya a bolháit. Ez volna „olvashatatlan”? Csak az ábécét kell megtanulni hozzá. Meg talán még egyet s mást. Olyankor szoktam Szentkuthyt elővenni, üdülésül, amikor mások (az ő szavaival: „kis-realisták, verkli-klasszikusok, elvetélt próféták”) olvasásába jócskán belefáradok.

 

*

 

Az Orpheusz-sorozat eddigi legutolsó kötetének legutolsó lapjain Kételkedő (Tévelygő-Kereső) Szent Hugó („aki elvégre azért volt szent, hogy képzeletében minden más ember szenvedését átélje”) odaadja glóriáját egy kisgyereknek, akinek a nagymamája nem tud karikát venni a búcsúban, mert egy fillérje sincs. Az utolsó sorokban a glóriával boldogan karikázó kisfiút látjuk, amint eltűnik a falu főterén, nyomában az utána futó öregemberrel. Szentkuthy most, hetvenöt évesen egyszerre glóriával boldogan karikázó kisgyerek és a kisgyerek nyomában éppoly boldogan szaladó öregember, ahogy eltűnik – hol is? – a templomtorony fölött – vajon csak azért-e, mert a perspektíva illúziója ott láttatja velünk a képen, vagy mert valóban a levegőben karikáznak már, chagalli látomásként? ki tudja? Kételkedő (tévelygő) szent, aki – annyi biztos – csak egyben nem kételkedik: abban a szeretetben, amely a glóriának nem ismeri alkalmasabb használhatóságát, mint hogy karika legyen egy szegény kisfiú kezében. Hogy mit lehet egy ilyen glória-karikával, egy ilyen karika-glóriával művelni? Nézzétek csak: ott a templomtorony fölött Szentkuthy boldogan karikázó szavait. És ámuldozzatok. Csak fut, fut örökké a karikázó kisgyerek után. És „nem tud megállni”.