Morzsák apám asztaláról*1. „Haragos, átkos, fekete fej”– így festette meg korai önarcképét, Dél van című kötetében az átkozott költő, aki most lenne százéves. „…és elborult viharos homlok”, húzta meg mindjárt utána a másik jellemző vonást, aztán, így gondolom, ecsetjét, vagyis az írótollát egy percre felemelve, kicsit visszahúzódva a képtől, aztán újra közelebb menve, így foglalta ősszé a portrét:
A kép olyan sikerült lehetett, hogy nemcsak önarcképnek illett be, ugyanezt vagy igen hasonló képet rajzoltak róla azok is, akik kívülről látták. Sokan látták akkoriban, az új magyar irodalom indulásának sokat idézett hőskorában: vidéki szerkesztőségekben, a pesti flaszteron, „hol búba fúl a sötét Ferencváros”, s a körutakra néző nagy kávéházablakok mögött. Akkor még – vagy pontosabban: csak akkor, éppen akkor – nemcsak a Rakéta Regényújságban és a regényekben voltak irodalmi kávéházak, hanem a valóságban is, ahogy Kosztolányi írta később, visszaemlékezve, „Budapest kávéházaiban csak különböző irányokhoz, iskolákhoz szító modern költők tanyáztak”. Apámnak, a ma százévesnek, s akkor húsz-harminc esztendősnek, aki a kivetettek között is kivetett volt, akiről egy eldugott falu ősi erkölcseit őrző szülei tudni sem akartak, mióta, még diákkorában, első verse megjelent a nagykanizsai „Zalá”-ban, és magas vagy kevésbé magas pártfogókra se tudott találni az imádott Pesten, a „nagyszerelmű városban”, ahogy lelkesedetten nevezte, hiszen csak a szerelmet kereste, és csak „az apostoli szegénység várta”, csak a kávéház jutott otthonául:
Mert igen, a kávéház, az „irodalmi” kávéház akkor nemcsak „háló és ebédlő” volt azoknak, akiknek máshol ilyen nem jutott, hanem hivatal, még inkább műhely is. A manapság olyan elterjedt „irodalmi műhely” kifejezés, amely a hivatalos irodalmi intézményeket jelöli, akkor még nem volt ismeretes a magyar nyelvben. De egy-egy kávéház igazabb s valódibb műhely volt, mint a mai műhelyek egyike-másika. Ha elképzelünk valakit, aki – későbbi szemmel és későbbi tudással megáldva – fogta volna magát egy este, hogy végigjárja a 900-as és 10-es évek fordulójának Budapestjén a kávéházakat, különféle fiatalembereket találhatott volna, akiket talán semmi nem különböztetett meg másoktól, csak nagy hajuk, különc öltözetük és különös viselkedésük, amint egy-egy márványasztal fölé hajolnak, hosszú félíves sima papírokra, az úgynevezett „kutyanyelvekre” róva „színes tintás”, kék, zöld, lila soraikat – olyanokat, amelyek immár ki tudja hányadik nyomdai másolatban állandó olvasmányaink, iskolai feladataink, tudós kutatásaink és örökös élvezetünk és épülésünk tárgyai lettek. E mai „klasszikusok” hányt-vetett életű fiatalemberek voltak, névtelen íródiákok vagy diákírók, akiket még senki sem ismert, vagy akiket éppen akkor kezdett „szárnyra kapni” s nemsokára
Ez az elképzelt tanú jelen lehetett volna a Három Hollóban Ady nem egy versének születésénél, amelyről ma már azt is nehezen képzeljük el, hogy egyáltalán „születnie” kellett, hogy nem öröktől fogva van; láthatta volna a New Yorkban, egymás melletti kis asztaloknál A szegény kisgyermek panaszainak mívesen kimunkált strófáit sorakozni egymás után, Az átkozott költő lázasan odavetett sorai mellett, s kicsit arrébb „az ifjú mókamestert”, amint mindjárt ki is figurázza ezeket a verseket, azt kiáltva barátai (és ellenségei) felé: Így írtok ti! Karinthyt. Mert:
S e „férfiak” még szinte férfiak se voltak. Csupa majdnem-gyerek, „alig többek húsz évesnél”, akik „mégis úgy érezték, hogy már nincs sok idejük”, ahogy Kosztolányi később emlékezve írta. Eszerint is éltek és cselekedtek: léha bohémságnak látott és tartott életmódjuk közben többet dolgozva, mint a hivatalnokok vagy a miniszterek. Igen, fájdalom, azt is jól érezték, hogy nincs sok idejük hátra. Kétszeresen is. Nem is csupán azért, mert a sors rejtélyesen közös rendeléséből majdnem mindnyájuknak a korai halál jutott osztályrészül, alig érték meg ötvenedik életévüket, ha nem még kevesebbet. Hanem azért is, mert játékra és alkotásra, játékos alkotásra és alkotó játékra szánt, szinte játékban nyert halhatatlansággal gazdag fiatalságuknak alig néhány év múlva brutálisan véget vetett a háború, az első háború, amelyet az különböztetett meg a másodiktól, hogy senki se várta, váratlanul érkezett, mint a villámcsapás, és egyszeriben megváltoztatta az életet, az ő életüket is, amelynek ifjú hősei voltak. Somlyó Zoltán ma volna százéves, s bár a fiúnak, mert hiszen apámról írok, az a természetes sorsa, hogy apja fiatalkorát csak hírből ismerheti, kortársa csak apja felnőttkorának lehet, mégis – mintegy optikai csalódással – magam is úgy látom őt magam előtt, mintha láthatnám, amint fiatalon ül barátai és társai mellett a New York karzatán, húsz-harminc évesen, abban a háború előtti korban, amely a háborúk előtti kor, a háborút még nem ismerő, háborúval nem számoló, háborúra nem számító kor, s ha másban nem is, ebben mindnyájunk irigységének tárgya lehet; ha jól sejtem, a ma oly gyakori lángokkal fellobogó nosztalgiánk mélyén is, a századelő iránt, igazából ez húzódik meg, az immár csaknem hetven éve tartó folytonos háborús fenyegetettségtől szaggatott életünk előtti, háború nélküli kor utáni sóhaj. Most is ott „látom” hát apámat, aki ma lenne százéves, de valójában ötvennél alig több lehetett csak, ott látom fiatalon, barátai arcképcsarnokában a karzaton, kutyanyelve előtt, hasonlíthatatlanul szép gyöngyírása fölé hajolva, abban a felejthetetlen képben megelevenedve, amit Kosztolányi rajzolt róla és róluk; emlékezvén
„Mindig költő volt” – írta róla nemcsak ez arcképet festő barátja, de egyben legértőbb kritikusa is, Kosztolányi, „mindig verseket írt. Vagy befejezett egyet, vagy újba kapott… Mindig költő volt.” Ugyanezt állapítja meg éppoly kategorikusan a másik barát, Karinthy is: „Költő volt, csak költő, semmi több. Költő volt – valódi költő –, nem kevesebb!” Ha már a legközelebbi tanúk ilyen egybehangzóan leszögezték, s ő maga se törődött vele, hogy változtasson rajta, így is ment át a köztudatba. Somlyó Zoltán volt egyrészt az a makacs csodabogár, aki a XX. században versekből és csakis versekből akar megélni a technokrácia és gazdasági válságok lírai hétszűkesztendejében; másrészt ő volt az az „érzéki és finom barbár”, aki a zabolátlan daloláson kívül semmire, de semmire sem alkalmas, nemcsak a „prózai” foglalkozások és kenyérkeresetek fegyelmére nem, hanem még a prózaírás követelte fegyelemre sem. De mint az sokszor megesik, még a legközelebbi és legjóakaratúbb tanúk ítélete sem teljesen érvényes rólunk, az is legalábbis hiányos, az is tömörít és kerekít, többnyire a lényeges vonások érdekében, de sokszor lényeges vonásokat önkéntelenül kizárva is. Ennek a százéves évfordulónak kellett eljönnie hogy Somlyó Zoltán életművének teljesen elfeledett „prózai” részei felszínre kerüljenek; a fiatalkori újságíróskodása idején vidéki lapokba, később, a háború után nagy pesti lapokba írt sok száz cikke, karcolata, tárcája, életképe, „Öt perc az utcán” gyűjtőcímmel sorozatosan megjelenő, prózaversnek beillő napi feljegyzései. Újabb tanúságaként annak, micsoda írói kincseket pazaroltak, de egyben őriztek is meg a század eleji magyar hírlapok gazdag csűrei. Amire a kor néhány legnagyobbjának immár vaskos kötetekbe gyűjtött, valaha szétszórt írásai is bizonyítékok. Úgy látszik, mégsem azoknak a szigorú ítészeknek van igazuk, akik az „irodalomtudomány” objektivitásának bástyái mögül fensőbbségesen szeretnek lenézni azokra, akik az irodalomhoz és az írókhoz érzelmeikkel és egész lényükkel kötődnek – akár tudósként is, hiszen ez nem zárja ki a tudományt. Úgy látszik, inkább azoknak van igazuk, akik egyre inkább ezt az érzelmi kapcsolatot hiányolják. Mint az a Federico García Lorca, aki szerint még a barátság is kevés a költészet igazi megközelítésére. „A költészetnek – írja – nem hívekre, hanem szeretőkre van szüksége.” Ha nem akadt volna egy egészen fiatal, még egyetemi tanulmányait sem bevégzett szegedi filozopter – írjuk ide a nevét is: Zsoldos Sándor –, aki valósággal „beleszeretett” a század eleji magyar irodalomnak ebbe a különös, életében és halálában egyaránt kissé háttérbe szorított alakjába, bizonyára még sokáig nem lennének olvashatók Somlyó Zoltánnak azok a prózai írásai, amelyek nemsokára kötetbe gyűjtve várják majd a felfedező közönséget, s amelyek közül kettő ezeken a hasábokon is olvasható. Ideje, hogy itthagyjuk az irodalmi kávéházat, nyájas olvasó. Itt áll előttünk – vagy nosztalgiánk előtt? – egy szabadkai parkrészlet, egy budai kerthelyiség az 1910-es évek elején. Tessék besétálni. 2. „A magyar költők közt…”Talán az első modern magyar verset, amivel megismerkedtem, apámtól hallottam. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, mikor a Gellért kávéházban, közös vasárnapi reggelizéseink egyikén elmondta nekem Tóth Árpád Jó éjszakát!-ját* végig, egyetlen hiba nélkül. Szinte magáévá téve, mintha a magáé volna. Hiszen ő is dédelgette magában a „Majd egyszer… Persze…. Máskor… Szebb időkben” „vén, jó költővigaszát”, azét a korét „amelynek visszadöbben / Felénk szíve…”, nem kevésbé szépen s nem kevésbé fájdalmasan megszólaltatva azt maga is, egy évtizeddel költőtársa előtt:
Talán belém is belém akarta csepegtetni már jó előre ezt a gyógyírt minden költői csalódás ellen; eleve fel akart vértezni arra a nem kívánatos esetre, ha netán, mégis… Mert különben nagyon reménykedett benne, hogy én elkerülöm az ő sorsát, „a soha egy nyugodt perc sorát”, ahogy fiatal barátai s az én későbbi barátaim, Devecseri Gábor és Karinthy Gábor kamaszfővel kiadott közös verseskötetéhez írt előszavában írta.
– tanácsolta, ugyancsak a Nyitott könyvben (ahonnan a fentebbi versidézet is való) a jó polgároknak, e szerencsétlen eshetőséget latolva. De hát azért az ő számára mégiscsak a költészet volt – nemcsak a legfontosabb, hanem egyszerűen: minden, úgy, ahogy a költők közül is csak keveseknek. „Mindig költő volt.” Kosztolányinak ez a tömör tőmondata létének igazi emblémája. S ebben az is benne van, hogy ő mégiscsak, ő még igazán bízott is, az azóta már megtépázott kétezer éves költői bizalommal, a „tisztánlátóbb kor” eljövetelében. Ez a tisztánlátóbb kor – legalábbis az őt tisztábban látó – nem érkezett el, még nem érkezett el. Bár már átaludt ő is „vagy száz évet csöndben”. Tudom, ennek megítélésére nem én vagyok hivatva. Nem is ítéletet kívánok formálni. De talán óhatatlan elfogultságom rá tud érezni olyan mélyre rejtett forrásokra, amelyeket érdemes volna kiszabadítani.
*
A „siralmak házán kereplő gólya” képe mint saját költészetének „tisztánlátó” ikonja, maga is felhívhatja a figyelmet Somlyó Zoltán talán legfőbb jellegzetességére. E végletes lény végletek között feszülő lírájának sajátos feszültségére. A magyar költészetben ismert talán leg-„dekadensebb”, legnagyvárosibb színek összekeveredésére a soha le nem vetkezett vidékiesség meghitt realizmusával.
*
Somlyó Zoltán esetében még a legkézenfekvőbb életrajzi és esztétikai tények is felderítetlenek. Megértem, hogy másokat kevéssé érdekelt, engem érthetően közelről érint például az a kérdés: hogyan s miért vette fel – alig tizennyolc évesen, mindjárt első diákkori verseinek megjelenése után – a Somlyó nevet? Hogyan talált rá erre a ritka szép névre, amelyet örökül hagyott rám, s amely már ővele oly széttéphetetlenül összeforrt? Igaz, Pannóniában született, ott születtek, amíg követni lehet, felmenői is, de Pannóniának más, ellentétes részén, Dél-Dunántúlon, s családja – részben már előbb is, részben utóbb – még délebbre, Horvátország, sőt Itália felé orientálódott. Mikor a nevet felvette, Nagykanizsán épp érettségi előtt (vagy közvetlenül utána) állt. Első komolyabb publikációja, Osvát Ernő Magyar Géniuszában közölt verse, 1902-ben, húszéves korában már ezen a néven jelenik meg. Járt-e, s mikor és miért, Somló hegyén? Vagy, honnan, milyen más úton vonzotta magához e név, a Muraközben, Kanizsán vagy Pesten? S ha már ezt választotta valahogy, hogyan választotta e szó – ez országszerte elterjedt ősi helynév – tiszántúli, főleg Erdélyben honos ly-os alakját, mikor a Dunántúlon mind l-es alakjában fordul elő, hiszen mifelénk még a királyt is királnak, a nyavalyát is nyavalának mondták? A korszak más választott írói nevei többnyire szecessziósan keresett, „beszélő” nevek, mint Szomory vagy akár Tömörkény, ha nem az elhagyott idegen név kézenfekvő fordításai, mint Szép Ernő. Mi lehet a véletlen – vagy netán mégis tudatos keresés nyomán talált –, mindenképpen különös és szerencsés névválasztás oka, története? Nem annak a saját „bűvös szótárának” köszönhető-e, már ilyen korán, amely Kosztolányi szerint „magában foglalja a magyar nyelv ékköveit”? Nem árulkodik-e valamelyest a nyelv mélyebb és ritkább ízeihez való eredendő vonzódásáról?
*
Egész gyermekkoromban hadakoznom kellett nevem megcsonkítása ellen: Somogyban, mint említettem, nem ismerték az ly-t, legalábbis nem ismerték el a jogát. A személynév országosan is Somló néven használatosabb. Tanárok, osztálytársak, hivatalos közegek mindig is hajlottak a csonkítás felé; amit mindig szinte testi sértésként szenvedtem el: mintha elvettek volna tőlem valamit; s főként apámtól. Azóta az történik velem gyakorta, hogy az ő keresztnevén említenek vagy szólítanak: annyira összeforrt a személynévvel az ő keresztneve. De ezt sohasem a magam sérelmének, mindig az ő elégtételének érzem.
*
És az „átkozott költő” önmagának adott epithetonja, amely szinte ugyanolyan kohézióval tapad hozzá kezdettől fogva, mint a neve? Ennek fonása éppolyan rejtelmes, mint a névé. Legjobb tudomásom szerint, nem tudott franciául, vagy csak annyit, amennyi akkoriban az irodalmi körökben csaknem mindenkire ráragadt. Baudelaire Utazását is németből fordította, igaz, hogy elsőként, több mint egy évtizeddel Tóth Árpád klasszikussá vált fordítása előtt*; fordítása viseli is az úttörés ódiumát, de a dicsősége se vitatható el tőle. Verstechnikai és értelmezési vonatkozásban csak első megközelítésnek tekinthető, ha szabad ilyen nyakatekerten mondanom, „baudelaire-iség” tekintetében azonban – legalábbis jó néhány helyén – ahogy már Karinthy megállapította, „hűbb és inspiráltabb mása az eredetinek, mint a német”, s hozzátehetjük, mint bármelyik utána következő magyar fordítása. A modern magyar líra számára elkésetten is oly nagy és fontos hatást tett baudelaire-i költészetnek, amelyre Babits későbbi előszava szerint „a mi ellanyhult költészetünknek elsősorban szüksége volt”, Ady három úttörő szonettfordítása mellett (1906), mindjárt a legfontosabb nagy Baudelaire-verssel, ez a fordítás adja meg felfedező alaphangját; s a felfedezésnek ezt a frissességét máig is őrzi egyes vonatkozásokban, az évtizeddel későbbi „definitív” fordításokkal egybevetve is. Ilyen strófáira gondolok (mellétéve, összehasonlításul, Tóth Árpád artisztikusabb változatát, s az eredetit):
A világért sem valamiféle versengés szándéka indít erre az összevetésre, csupán annak dokumentálása, amiben Somlyó Zoltán alaphangja eltér a Nyugat fő képviselőinek elsősorban korai, míves artisztikumától, s aminek, hátrányai mellett, amelyeket oly gyakran észrevettek, ritkán, sokkal ritkábban elismert előnyei is vannak.
*
Visszatérve az „átkozott költő” témájához: Verlaine könyvét (Les poètes maudits, 1884) eredetiben tehát nem olvashatta, s amennyire utána tudtam nézni, 1910 körül még németül se férhetett hozzá. Ugyancsak hiába kerestem nyomát a korabeli magyar sajtóban is. Az első komolyabb Verlaine-cikk, Szilágyi Gézáé a Magyar Géniuszban, Az ifjú Verlaine-ről szól; Szabó Dezső úttörő tanulmánya 1911-ben lát napvilágot a Nyugatban; Az átkozott költő előszavának keltezése: Szabadka, 1911. május havában; nem is beszélve arról, hogy a hasonló című ciklus darabjai 1910-ben íródtak. Valahol természetesen kellett találkoznia ezzel a kifejezéssel, nem feltételezhetem, bár elvileg nem zárható ki, hogy a maga egyedi költősorsának mélyéről saját maga emelte ki ugyanazt a szóösszetételt, amellyel Verlaine a maga és társai „ittlété”-nek sajátos új irodalmi helyzetét megjelölte. De mindenesetre, csak valami távoli visszhangot verhetett a fülében, csak futó és felületes találkozása lehetett vele (talán csak a New York karzatán folyó intellektuális tohuvabohuban, amelynek Kosztolányi oly feledhetetlen lenyomatát adja az Esti Kornélban): ám a futó érintés is felszikráztatta benne e szinte szindrómaként ható szintagma számára adott sorsszerűségét. Ez volt tehát, így látta magát, s így adta át magát eleve és véglegesen a végleges diagnóziscsinálóknak:
A szavakkal való barátkozása csupa ilyen véletlen, amely olykor valóban végzetes törvényszerűségeket teremt, míg máskor ellenkező értelemben végzetes esetlegességeket. Kosztolányi említi először apámmal kapcsolatban „a szavak végzetét”; és Füst Milán ír erről, egyszerre lelkesülten és éles kritikával: mindkét esetben elevenre tapintva.
*
Verlaine „átkozott költői” között van egy, akinek sorsában, mi több, nem egy verssorában, igazán a maga előképére találhatott volna; de azt bizonyára nem ismerte, még hírből se: még a franciák közt sem volt híre akkoriban, jóval később fedezték föl, akkor is mérsékelten; magyarul máig is csaknem ismeretlen. Pedig nem az ő fentebb idézett sorainak vértestvére-e, még a két nyelv távolításában is azonosnak ható dallamával, Charles Cros Au Café című versének (íme, még az ugyancsak „végzetes” kávéházmotívum is itt van) e szakasza:
(Magyarul valahogy efféleképp:
A szavakkal való – „végzetes”, „átkozott”, „halálos” – találkozás és barátkozás: ez költészetének alapviszonylata, élete alapviszonylatainak modelljeként. Az emberekkel való minden találkozása – barátságban, szerelemben, művészetben – mind éppily végzetesnek és egyetlennek mutatkozik számára. Élet- és költészetbeli hányatottságának, kiszolgáltatottságának és magányosságának egy a kulcsa. Hűsége és csapongása éles ellentétének is. Vonzó és taszító erejének. Kibékíthetetlen végleteinek.
– írta ő, akinek sorsa az lett, hogy soha senkinél megnyugvást nem talált. A (külön, tipográfiailag is kiemelt) egy ilyen szenvedélyes keresése és tudata szinte magában hordja önmaga lehetetlenülését. Hiszen, tovább folytatva az idézetet:
S ugyanez érvényes a költészetére is. Túlfűtött, paroxisztikus kifejezésmódja, a vershez való végletesen szenvedélyes viszonya is magában hordja a banalitásba vagy triviálisba zuhanás folytonos veszélyét.
*
Mindig és csakis „végzetes verssorokat” írt (ezt a kedvelt címét nemcsak az idézett vers, hanem egyik kötete is viseli). S ez a „végzet” – amely mindig éppannyira lehet önkény, mint törvény – teszi egyik verssorát olyanná, „aminél mézesebbet és dúsabbat és telibbet senki se írt magyarul” (Karinthy), s amelyekben „olyan vakmerő kapcsolatokkal találkozunk… hogy e meglepő találkozás láttán fölujjongunk, a teljes sikert ünnepelve” (Kosztolányi) – s esetleg már a rá következőt olyan elkedvetlenítő banalitássá. Kevés kivétellel (Arany, Mallarmé, Füst Milán) a legnagyobb költők produkciója is egyenetlen, de a szintkülönbségek ilyen magasba csapó s alázuhanó tendenciáit talán senkinél se lehet megfigyelni. Mallarmé híres és a modern költészet fejlődésére olyan lényegre tapintó, anekdotikusan fennmaradt kijelentése, hogy „de kedves Degas, a verseket nem eszmékkel, hanem szavakkal írják”, nála a szó legszorosabb értelmében érvényesül: csak szavakkal barátkozott, eszmékkel igen kevéssé vagy igencsak sikertelenül.
*
De nemcsak a „rossz” szavakkal barátkozott: a „jókkal” is. Egyrészről: talán ő a leg-„dekadensebb” magyar költő; a halál-szerelem rokonságot, a „fekete-piros” színösszeállítást, a szavak mámorát talán ő vitte a legvégsőkig a magyar költészetben, a fiatal Adynál is tovább, a fiatal Kosztolányinál is rikítóbban, akinél mindig ott van a parnasszista csiszoltság és valami klasszikus egyensúly idézőjelessége. Másrészről viszont, s ezt eddig kevésbé méltatták figyelemre: a túlzó túlfűtöttség mélyén ott bujkál s nemegyszer tiszta szólamként fel is csendül a dal; a dal és a mese; a modern költészetből e sokáig száműzött vagy tudat alá szorult „könnyű” nemtők, akik egy időre a vidéki parlagiasság vagy a városi brettli prédái lettek. Hogy később visszaköveteljék varázsukat.
*
A népi költőkről szóló könyvében Pomogáts Béla is megjegyzi, egy odavetett mondatban, hogy az ifjú Erdélyi József 1918-ban Pestre jőve, mindjárt megkereste Somlyó Zoltánt a New York kávéházban. Ezt a – meglepő – irodalomtörténeti, ám az irodalomtörténet által, fenti egyetlen mondaton kívül, sehol fel nem jegyzett epizódot én két forrásból ismerem: a kútfőkből. Mind apám, mind Erdélyi elmesélte nekem. Sajnos, nagyon régen, kamasz-, majdnem gyerekkoromban: a részletekre nem pontosan emlékszem. Pedig színes kép volna részleteiben magunk előtt látni az Újbátorpusztáról gyalog, csizmáján a forradalmas napok sarával, egyenesen a New Yorkba betoppanó huszonkét éves parasztlegényt, aki a főpincérnél Somlyó Zoltánt keresi; aztán találkozásukat a karzaton: a már akkor gyér hajú, bekecses-csizmás népfi bemutatkozását a kirívóan bohém, „dekadens”, „kávéházi” költőnek, ahogy, Kosztolányi éppen ez idő tájt írt s éppen e helyszínt idéző verse szerint, „itt ült vörös ajakkal, / meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal, / melyekben szikrázott és recsegett a fésű”. „Úgy fogadott, mint igazi költő az igazi költőt”, emlékezik később írásban is Erdélyi. Különös találkozás. Amiből különös jelentés is kihüvelyezhető. Először is: Erdélyi első hallásra meglepőnek tűnő esete nem elszigetelt eset. Szabó Pál is elmeséli önéletrajzának második kötetében, hogy fiatal paraszt-kőmíves legényként, társaival együtt, az állványokon állva, téglarakás közben hogy mondogatta újra meg újra Somlyó Zoltánnak a vasárnapi Friss Újságban olvasott versét, s hogy hosszú ideig neki is, akárcsak Erdélyinek, ő volt az egyetlen igazán, Adynál is inkább ismert és kedvelt költője. A magyarázat? Kettő is kínálkozik: amelyek, persze egymástól elválaszthatatlanok. Az egyik gyakorlati s mintegy életrajzi eredetű. Somlyó Zoltán a háború alatt, mint majd később is, a harmincas évek elején, szinte válogatás nélkül mindenhová írt. Nem volt finnyás, életkörülményei folytán nem is lehetett volna az. Különben is, mindenféle arisztokratizmus távol állt tőle: a szellemi is. Ebben is különbözött nagy nemzedéktársai legtöbbjétől. A modern magyar költészet jelentősebb alakjai közül talán ő az egyetlen, aki az irodalmi fórumokon s a modern irodalmat felkaroló nagy napilapokon kívül is publikált, a legnépszerűbb tömeglapokban is. Versei rendre jelentek meg olyan helyeken, mint a Friss Újság, Kis Újság, Aller Képes Családi Lapja, Tolnai Világlapja stb. Azokban a lapokban, amelyek akkoriban a falusi lakosság legszélesebb rétegeihez is eljutottak. Ez egyaránt köszönhető állandó pénzszerzési gondjának és eredendő, szinte kontroll nélküli, veszélyesen könnyed verskészségének, mívesség, műgond, terv és szándék nélkül ontotta a verset, a „dalnok” ősi képzetét megtestesítve, „mint a madár a lombban”. De ez magában még nem elegendő ok. Gyenge versek, népies vagy népszerű zöngemények tömegei lepték el akkor ezeknek a tömeglapoknak a hasábjait. Az ő megjelenését ezekben a lapokban és főként a falun lappangó fiatal tehetségek előtt való feltűnését valami több is magyarázza: a valóban népi hangvétel talán első megjelenése a modern költészet kereteiben, az egyre időszerűtlenebb, Petőfi-epigon, Nyugat-előtti népiesség helyett valami olyan népi és népszerű hangvételé, amely a modernség forradalma után, azon belül születik. Az, ami Babits, Tóth Árpád kései költészetében majd Erdélyi, Illyés, József Attila nyomán jelenik meg, Somlyó Zoltán háború alatt s a húszas évek elején írt verseiben, ha kezdetlegesebb formában is, ez utóbbiak közvetlen előzményeként bukkan fel. Ezt érzik meg az olyan érzékeny paraszti olvasók, mint Szabó Pál, ez kelti fel az olyan kirobbanó új tehetség rajongását, mint Erdélyi. Erdélyinek apám haláláig tartó hűséges tanítványi tiszteletéről tanúskodnak az olyan dedikációk, mint amit a Téli rapszódiába írt: „Somlyó Zoltánnak / az öccs és keresztfiú szeretetével és ragaszkodásával / Erdélyi József / Budapest 1934.” Többször rajzolt portrét is róla, kitűnő rajzkészsége volt, egyik ezek közül bekerült abba a Válogatott versek című kötetbe, amelyet apám halála után állítottak össze nagy hevenyészve, s amelyhez Erdélyi előszóként külön verset is írt: Bosszú – Somlyó Zoltán sírjára címmel, ilyen strófákkal:
Igaz, ezt a verset az egy-másfél évvel később (1938-ban) megjelent Fehér torony című testes válogatott verseskötetébe már nem vette fel (bár ezt meg nekem nyújtotta át meleg dedikációval). Akkor már nem Somlyó Zoltán sorsa miatt akart bosszút állni a világon, hanem Somlyó Zoltán sorsának társain akart bosszút állni (ő tudta, miért). De az is igaz, hogy az 1941-ben kiadott Fegyvertelen című önéletrajzában is még mindig mint „igazi költőről” emlékezik meg róla (ahogy már fentebb idéztem), aki őt, a kezdőt „mint igazi költőt” fogadta, s azonnal ajánlólevelet írt érdekében Kosztolányihoz az Esztendő szerkesztőségébe. Itt ugyan kissé másként beszéli el ezt az első találkozást, mint ahogy ő maga, apámmal egybehangzóan, nekem elmesélte volt, ám érdekes módon nem röstelli idézni apám ajánlóleveléből azt a róla szóló kitételt, hogy „kicsit őrült, de igazi költő”. Vagyis: úgy látszik, már akkor, kezdetben is „kicsit” őrültnek hatott. Később alkalmam volt mintegy személyesen is részesülni „őrültségében”, s megint éppen apámmal kapcsolatosan. Szabó Lőrinc kávéházi páholyában ültem, a Centrálban, kevéssel apám halála után, ha jól emlékszem, még 1937 telén, mikor belép Erdélyi, s egyenest az asztalunkhoz tart (akkor már futólag ismertem), szögletességében is lendületes mozdulataival, s e szavakkal üdvözöl bennünket: „A nagysas tanítja a kissast!”, mire „Na gyere, ülj le, te királysas” volt a lapot mesterien vevő válasz (természetesen utalásként Erdélyi, úgy tudom, első, Az utolsó királysas című kötetére). Akkoriban így társalogtak egymással a harmincnyolc-negyven évesek. Volt mire szerénynek és egymást elismerőnek lenniük. De Erdélyi nem ült le. Állva maradt. Valószínűleg, mivel a szónokláshoz ez a testhelyzet illik legjobban. Mert azonnal szónokolni kezdett. S hogy miről! A lélegzetem is elakadt. Azt kezdte fejtegetni, egyre emeltebb hangon, úgy, hogy lassan az egész kávéház feléje fordult (majd elsüllyedtem szégyenemben), hogy a népi írók vezető alakjai – nem is egy közülük! – legalábbis „félig zsidók” (!). S hogy, ezzel szemben, apám (és következésképpen én) nem vagyunk „azok”. S mikor felbolydított naivitásomban arra a spontán kérdésre ragadtattam magam: mire alapozza ezt?, mindkét irányban ugyanaz volt a pofonegyszerű válasza: csak rájuk (illetve ránk) kell nézni! Az utóbbi esetre (a miénkre) vonatkoztatva, még hosszan magyarázni kezdte, hogy régi egyiptomi pásztorábrázolásokon a profilban ábrázolt arcok szakasztott apám arcélét mintázzák, s ezen túl is hosszas antropológiai és őstörténeti fejtegetésekbe fogott, amelyeknek részleteit már nem merném emlékezetemből rekonstruálni. Az antiszemitizmus lélekrajzának egy fontos mozzanatát érhettem volna tetten itt (ha képes lettem volna rá): szóval nemcsak a nürnbergi törvények alkotója, Rosenberg (vagy talán maga Göring?) jelenthette ki: „Wer Jude ist, das bestimme ich!”, hanem egy egyszerű, sőt nagyszerű magyar költő is, mihelyt belekerült ebbe a józan eszéből mindenkit kiforgató forgószélbe, ahol ítéleteit immár csak a merő személyes rokon- vagy ellenszenvek indulatai s a pozícióharc mezítelen érdekei diktálják: még a költőknek is. S nyilván az előbbi alapból kiindulva – s talán apám Kosztolányihoz írt ajánlólevelére is emlékezve –, azonnal csavarta is ki töltőtollát, és anélkül hogy verseimbe belepillantott volna, meleg ajánlólevelet írt érdekemben Sárközi Györgyhöz, a Válasz szerkesztőjéhez (akit még nem ismertem).
*
A határozott, nemcsak utalásokban és vallomásokban, hanem nyelvi és prozódiai elemekben is megnyilatkozó Petőfi-orientáció a – korabeli értelemben – „legdekadensebbnek” tartott magyar költőnél a 10-es évek elején (majd az egész életművön átszövődve), amikor a modern magyar költészetben egy differenciáltabb, artisztikusabb versideál bontakozott ki, feltűnő és feltétlenül egyedi meghatározóként jelenik meg. Többek között ez is eltávolíthatta Somlyó Zoltánt a Nyugattól, vagy inkább a Nyugatot, Babits Nyugatát őtőle. Annyi bizonyos, hogy a Petőfitől való távolságtartás babitsi magatartása igen távol esett tőle. E Petőfi-közelség azonban semmiképpen sem kötötte őt a Petőfi-epigonoknak az új magyar irodalom ellen agresszíven fellépő, mindenestül üressé vált konzervativizmusához. A Nyitott könyv lapjain egy egész fejezet ünnepli az „új magyar irodalom” megszerveződését, éles szatírával fordulva az őt magát is kiközösítő ellentábor felé:
Ez a „kétfrontos harc” a modern magyar költészet kezdetein belül Ady mellett főként rá jellemző. S hogy mennyire kétfrontos, mennyire tudatában van a Petőfi-kultusz belső problematikusságának (amely költészetünk egész további fejlődésében, a közelmúltig bezárólag, magában hordozza a Petőfire való hivatkozás progresszív és retrográd elemeit egyaránt, olykor bonyolult összefonódásban), arra bizonyság egyik ugyancsak a tízes évek közepén írt verse, amelyben a még ifjú költő már emlékezik még korábbi ifjúságára, ifjúsága legközelebbi társához, Kosztolányihoz szólva (akihez élete további során is megannyiszor versben fordul):
Azt is látta, ami Petőfiben immár feltámaszthatatlan, s amit akkor is, azóta is annyiszor akartak az olcsó és könnyű össznemzeti tetszésre alkalmas varázslat hókuszpókuszaival feltámasztani. De azt is, ami él belőle, s ami költészetünkben tovább éltetendő, és tovább élteti költészetünket; ahogy e költészet egy későbbi fázisában majd nyilvánvalóvá is válik.
*
Petőfi hatása mellett, gyerekkora falusi környezete, a Muraközben még élő magyar (s talán horvát) népköltészet alapélménye is közrejátszhat abban, hogy franciás-szimbolista-dekadens költészetében kezdettől végig cseng a dal, a színeiben-dallamában-helyi ízeiben félreismerhetetlenül magyar dal szólama. Különös módon, a modern magyar líra jelentős képviselői közül szinte ő az egyetlen, aki nem többé-kevésbé magas kisvárosi értelmiségi környezetből, hanem a falu mélyéből indul. (Babits Szekszárd, Tóth Árpád Debrecen, Juhász Gyula Szeged, Kosztolányi Szabadka szülötte.) Innen is származhatnak, kétségkívül származnak is, az olyan korai dalszerű versek, mint a Csantavéri forsponton, a Vén tutajos dala. Vagy a nagyon jellemző Évszámolvasó, amelyben a helyi színeket, a dalszerűséget különös módon a keleti költészet ritka rímelése, a perzsa radif is gazdagítja, a kor magyar költészetében szinte egyedülállóan (aminek jelentőségére az ő verselésében először Devecseri Gábor mutatott rá):
(A radif-rímek kiemelése tőlem való.)
De már Az átkozott költő és a Sötét baldachin legfűtöttebb erotikájú lapjain is ilyen, legalább egyrészt mindenképpen a népdalra visszhangzó dallamokat találunk:
Vagy:
A „fekete virágszál” metaforája, valamint a rím nem „nyugatos”, hanem „magyaros” rendszerbe tartozása (virágszál maradtál) egyaránt – ha stilizáltan is – népköltészeti eredetre vall és ilyen hatást kelt, illetve ötvöz össze modern hatáselemekkel; amit a következő strófa ríme még komplexebben képvisel, egy modern három szótagos, kétszavas mozaikrímet ritmikai pozíciójánál fogva a magyaros rímelés rendszerébe utalva:
A népdalihletésnek azonban ezeknél mélyebb, azt mondhatni, strukturáltabb jeleire is bukkanhatunk, s méghozzá úgy, hogy ez az ihletés teljességgel közvetlennek, minden tudatos, „közvetett” szándékot nélkülözőnek látszik a költő részéről. Illyés 1936-os híres naplójegyzetében elemzi először a magyar népdalnak azt a sajátosságát, amelynek „lényeg(e) előtt ma is értetlenül állunk”, s amelyről „Petőfi volt az egyetlen, aki sejtette a titkot: onnan tudjuk, mert élt vele”. E titok egyik legfontosabb hordozójára Illyés elsőnek ezt a dalkezdetet idézi:
Mi köze van egymáshoz ennek a két sornak? – teszi fel az alapkérdést Illyés. Somlyó Zoltánnál a 10-es években ilyen verskezdetekre találunk:
Az csak másodlagosan – vagy esetlegességében – érdekes, hogy még az esőmotívum is egybeesik az Illyés által idézett példával. Fontosabb, hogy a két sorok egymásra következése pontosan megfelel a példa Illyés által adott elemzésének: „…a dal rendszerint valami természetből vett képpel, vagy valami roppant egyszerű megállapítással kezdődik. (…) Mi köze van ehhez az utána következő sornak…? A ritmus, a rím fonalán kívül mi fűzi össze ezt a két, egymástól oly távoli világból beszélő két sort…?” Mind a Petőfihez, mind a népköltészethez való kapcsolódás jeleinek vehetők a versekben oly gyakran feltűnő félmúltas igehasználatok (a fentebbi idézetekben is előfordultak ilyenek: „játszadozánk”, „gyolcs vala”), amelyek azonban a szövegkörnyezetben modern hatást keltenek, rejtett kapcsolódásuk felhangjait mégsem veszítve el. Ide sorolható a vallomásos-narratív lazább versszerkesztés, a Petőfinél leggyakoribb félrímes strófaszerkezettel*, amelyet a fejlett nyugatos verselés, Babits, Kosztolányi, Tóth korai költészetének artisztikumra, formatökélyre való törekvése szinte teljesen kiiktat magából. Az ilyen és ehhez hasonló mozzanatok, amelyek a kor lejellemzőbb és legmodernebb költészetében, a nyugatosság közegében ritkaságszámba mennek, kelthették föl azt az ösztönös rokonságérzést, amelyről Szabó Pál s még inkább Erdélyi tanúskodik. Mint ahogy, viszont az is jellemző, hogy a beszélgetéseinkben könyv nélkül idézett kevés vers közül (mint fentebb említettem) az egyik a Bartók–Kodály-gyűjtésből akkor még csak igen kevesek által ismert Rossz feleség ballada volt; s egy másik: Erdélyi József elbűvölő majdnem népdala, a mesebeli kiskondásról.
*
Születésénél fogva az országnak, jórészt magateremtette körülményeinél fogva az életnek s ezekből következően az irodalomnak is jószerivel mindig a peremére szorítva, kortársainál inkább érez rá valamiképpen a „város peremének” később oly döntő témájára vagy legalább a téma hangulatára. Már a Dél van (1910) egyik első s egyik legemlékezetesebb verse így kezdődik:
S a vers három strófája refrénváltozatokban háromszor ismétli ezt a kezdeteit. Vagy ugyanez időből:
Ha innen egyenest húzunk a Külváros (1926) című versig:
vagy az Ebéd a harmincas évek elején felrémlő nagy éhség képéig:
– a meghúzott vonal mentén szinte törvényszerűen helyezkedik el a szabadságnak ilyen „materialista” és „plebejus” felfogása:
És az is, hogy mikor a szabadság valóban forradalmi és materiális formákat ölt, nagyon is tudatában lesz a saját forradalmisága merőben lírai-individuális fogantatásának:
De még tovább menve, az is, hogy a lelkesen vállalt forradalomban, s már a kezdetén, nemcsak önmagának kéri a líra jogát, hanem mint az ember elemi, elidegeníthetetlen természetét, egyszerre biológiai és szakrális jogát követeli:
*
A világválság kirobbanására tehető költészetének újabb, utolsó felívelése. Egy az eddigieknél mélyebb felismerés jegyében, a kor tendenciáját és önmaga helyzetét, valamint a kettő összefüggését tekintve, amelyben költészete erősebb szociális és erősebb filozófiai töltést kap. Az ekkori versek sorozatából két egymást kiegészítő, egymásnak felelő, virtuálisan összefüggő szvitet komponálhatnánk, egyrészt a Külváros, Épülő ház, Víz, Dinnyeszelet, Az élet asztala, Jazz, Vivát!, Siet e század, Ebéd darabjaiból, amelyek a lélekölő technokrácia és a háborút készítő gazdasági válság szociális feszültségétől szikráznak; másrészt a Nem hiszem el!…, Valaki, Nem!…, Titok, Hol vagy, életem, Csöndes vers halmazából, amely az „átlagos mindennapiság” szinte heideggeri felismerésében egyszerre ragadja meg az elidegenedés „nyomorító hatalmát” és az ellene való lázadást. A nem hiszem el!, nem! nem az én életem ez!, aki lehettem volna, a hol vagy, életem? kérdései és kiáltásai „az igazi élet nem itt van” rimbaud-i diagnózisának, a heideggeri „lételfeledésnek”, ha szabad így forgatni a szavakat, valóban nehezen feledhető – és minden filozófiai spekulációtól mentes – lírai mélységébe hatolnak.
*
Fiatalkorában a legendás, tarka, bohém művésznyomort vállalta. Igaz, már ezt is végletes formában – mégis a korban, a „békében” szokásos, majdnem divatos értelmiségi életforma keretében, megannyi századeleji ifjú titánnal együtt, akik rejtve „minden irányban készültek az élet nagy palesztrájára”, ahogy Juhász Gyula ifjúkori levelében irta Kosztolányinak. Ez a vidéki redakciók homályát, de vidéki színházpáholyok és nagykávéházi asztalok csillárai alatt is, külvárosi hónaposszobákban, de a New York barokk aranycirádái között is, a London Kávéház fényes éttermében is csapongó élet nyomor volt; de nem volt szegénység. A bankárok ki-kitöltöttek egy-egy csekket az éhező vagy esetleg pénzét csak kártyán elvert költőnek, a fejlődő tőke hullajtott némi, olykor nem is ízetlen, alamizsnát a feltörésének közegéhez hozzátartozó, feltörő szellemi élet ifjú képviselőinek. Végletességével, persze, mondom, az ő bohémnyomora nem véletlenül vált már akkor legendássá: túltett szinte mindenkién; a valóságban is, eksztatikus lírai áttételében is. „Fogam közt harsogott a rossz kenyérhaj / s e harsogást világgá kürtölém” – ezt akkor is csak ő írhatta le. „Ezért volt néki harminckét lakása! / Tíz év alatt harminckét szép lakás” – ez csak vele fordulhatott elő. Az is, hogy egy ideig ágyrajáró volt a Baross utcában, s hogy sokszor „a kávéház volt a háló s ebédlő”. Pályája és élete második felében, amely a forradalom bukásának éles cezúrájával kezdődött, már nem a kávéház volt a háló és ebédlő. Már volt saját hálója és ebédlője – éppen ennyi: egy budai bérház első emeleti gangjára nyíló háló és ebédlő; dolgozószobára már nem tellett, az továbbra is a kávéház maradt. De ekkor már így ír:
És volt szabad ideje. Megszűnt az a világ, amelyben az őfajta költő is elszegődhetett az újságíráshoz, amikor az újdondász státusa még nem esett távol a költőtől, az olyasfajta költőtől se, ahogy ő elképzelte a költőt. Volt hát ideje a mindennapos – szinte szó szerint mindennapos – versíráshoz s a mindennapos küzdelemhez a vers elhelyezéséért és a háló és ebédlő, valamint az ebéd s a hasonló napi szükségletek előteremtésére. Nemcsak verse kubikos hősét, az ő torkát is „az egy ebédért való munka láza” szorongatta. Mint az egyre erősbödő gazdasági válság Európájának sok millió szegénye, ő is napról napra élt, szakadatlan, soha ki nem heverhető napi gondok foglyaként. Nem volt proletárköltő. De bizonyára költőproletár volt. Neki se volt egyebe, amit áruba bocsásson vagy bérbe adjon, csak a saját munkaereje. Merőben specifikus, sőt a biológiai terminus értelmében, fajspecifikus munkaerő: a költészetre való állandó képesség. S ez nem csupán életrajzi adalékként érdekes. Egy költői magatartás jeleként is, egy művészet-szociológiai helyzet ábrájaként is. Somlyó Zoltán meg volt róla győződve, hogy a költészet társadalmi szükségletet elégít ki, ha pedig így van, akkor tisztes megélhetési forrást is kell nyújtania. Ehhez az evidenciához annál inkább ragaszkodott, minél inkább bebizonyosodott a gyakorlatba való átvitelének lehetetlensége. A századeleji liberalizmus világának szociális „ellentmondásait” sok mindenkinél tisztábban látta, és olykor keményen fel is tárta a maga eredendően lírai módján, de együtt tudott élni vele, illetve a benne csírájában jelenlevő (virtuális) jövővel; a szabadság és egyenlőség nevében beköszöntött forradalomnak teljes lendülettel hívévé szegődött. A fehérterrorral kezdődő és konszolidációval folytatódó ellenforradalmi rendszerrel azonban nem tudott kompromisszumot kötni. Elsősorban nem ideológiai, még csak nem is etikai okokból; annál mélyebben fekvő, merőben lírai forrásból, a karakter belső természetéből kifolyólag. Nem hideg fejjel, nem is morális szenvedéllyel határozta el, nem is elhatározta, hogy nem áll be a konszolidáció sorába. Nem határozta el, hogy inkább verseivel házal a soha időben meg nem levő házbér, villanyszámla, tüzelő ellenértékét megszerzendő, mintsem hogy tisztességes fix fizetést húzzon valamilyen laptól esetleg. Egyáltalán: ilyesféle megfogalmazásoknak még az árnyéka se fordulhatott meg a fejében. Egyszerűen: nem ment neki. Önérzetét nem volt se kedve, se mersze beereszteni az irodalmi vagy politikai élet önérzettipró labirintusaiba. Így történt aztán az, hogy – látszólag és kívülről nézve – mindennap újra meg kellett tiportatnia az önérzetét. Az „átkozott”, a „barbár” a „vadember” voltaire-i Candide-ságával a szélsőségig fokozta helyzetének tipikus voltát. A szegényember helyzetét. És megírta. Oly egyértelműen, oly illetlenül költészeten kívüli motívumokkal, mint talán senki más. A magyar költészetben nemigen találunk Krőzusokat. De azért Babits így ír arról, hogy „mily nehéz megélni”:
Somlyó Zoltán pedig így:
A két vers motívumainak és hangszerelésének különbözősége azonban nem csupán merő életrajzi eltéréseket takar; alapvetően esztétikai és szemléleti különbségeket. Lehet, hogy más költőket is fenyegetett a harmincas évek Magyarországán a végrehajtás. De, hogy úgy mondjam, költészetüket mégsem fenyegette ennek az oly kevéssé poétikus ténynek a versben való betetőzése. Vallott esztétikájuk lehúzó súlynak érezhette; egyik oldalon azért, mert a tiszta vagy emelkedett költészethez nem méltó; másik oldalon talán, mert a tudatos forradalmárhoz nem méltó. Pedig ilyen tündérien tiszta – és akár forradalmi – hangok is kicsiholhatók voltak belőle:
De ki gondolta még itt – őrajta kívül –, hogy a verseket nem ingyen kell írni? Hogy netán azoknak az árából kell kifizetni a házbért? Senki értelmes tollforgató. Ő viszont ekkor se adta alább annál, mint hogy a költészetet fejedelmien kell dotálni. Viszont… Ha már „nem fizetik arannyal dalom”, akkor a fillérért, amit ki lehet csikarni érte a társadalomtól vagy a gazdagoktól, le lehet alacsonyodni akár az alamizsnakérésig. „Nép koldusa, költő” – ez számára nem metafora volt, elfogadott mindennapos valóság lett. Füst Milán válogatott verseihez írt bevezetőmben megkíséreltem elemezni a mecénás és művész viszonyát antik mezbe öltöztetve, de nagyon is a kor mélyébe ágyazva parodizált, abszurd groteszkig feszített ódákat. Ezeket a verseket nem Somlyó Zoltán írta; de mintha őróla írták volna őket. A művésznek a mai (akkori) „hatalmasokhoz”, „fejedelmekhez”, „pártfogókhoz”, fűződő megalázó viszonyát a maga szélsőségéig, teljes végletes valóságáig feszítve Füst Milán írta meg; de Somlyó Zoltán élte át. Pénzkérő leveleinek ma olvasva elszomorító, megszégyenítő és lázító alázatossága voltaképpen csak Füst Milán e verseinek tükrében érthető meg igazán:
Vagy:
Vagy:
Somlyó Zoltán nemcsak nagylelkű mágnás írótársát szólítja meg pénzkérő leveleiben „Méltóságos Báró Úr”-ként, hanem annak gyári pénztárosát, bizonyos Horváth János urat is úgy szólítja meg, mintha báró volna. Másik írótársát, aki történetesen az Athenaeumnak és az Írók Gazdasági Egyesületének elnöke volt, „Elnök Úr!”-nak titulálja, és úgy írja alá a húsz vagy harminc pengőért esdeklő (s esetleg ennek csak a felét eredményező) levelet, hogy „Kezét csókolja:…” Nem is beszélve a különféle iparmágnásoknak és bankcézároknak írt levelekről. S mindezek, miközben – ilyen levelek fejében – kiutalták vagy kiutaltatták a húsz-harminc pengőket, nem vették észre a talán nem is tudatosan őtőle, de magától a sorstól és a valóságtól reájuk zuhogó monumentális iróniát. Szó szerint vették, és kevesebbet adtak neki érte, mint másnak. Ahogy Karinthy írta róla szóló nekrológjában; mert ő, ő értette: „Önmaga átkozott költőnek nevezte magát. Szó szerint vették és nem őt tisztelték, hanem az ismeretlen istenséget, aki elátkozta.”
*
Meg tudta nevezni magát. Nemcsak titokzatosan választott nevével. Nem is csupán versének egyéni dallamvezetésével. Hanem a talán leggazdaságosabb lírai mozdulattal is: az egyéni sors, az „egyetlen a sok közül” összetéveszthetetlenül egyéni voltát egy-egy összetéveszthetetlen emblémába foglalva: Átkozott költő. Szép bolond. Siralmak házán kereplő gólya. Kényszerű bók a bálban. Fekete piros. Földfia: barbár. Jajgató Felicián. Amely utóbbi nemcsak hangalakjával, hanem emlékezetes egyszeriségével is rímel a „Pauvre Lélian”-ra. Ahogy Verlaine nevezte önmagát. Egyik utolsó verse, a Vers a költészetről, egyben utolsó, vagy ha úgy tetszik, utolsó és első ars poeticája is, mert mindig kevéssé foglalkoztatták a költészet (vagy bármi más) elméleti kérdései, még azoknak magában a költészetben való lecsapódásai is. A vers nemcsak az ars külső fogalmi meghatározásában („igazság és rabság”), hanem belső felépítésében is típusa az ő verskeverési módjának. A sötétség, mely egyszerre mindennapi és jelképes értelemben tűnik fel, mint egy esti szoba homálya, s mint a koré és mint a lassan élete végéhez jutó költőé; a villany, amely ugyancsak egy köznapian felsrófolt fényforrás, de technikai megjelenésében magának a költészetnek az ikonja; a patetikus-romantikus-szenvedélyes felkiáltás; a lélek felmeredt fala meghökkentő metaforája; s a költőnek az aktuális társadalmi termelés világválságban elfoglalt helyét a legtriviálisabb „gazdasági mutatóval” meghatározó antilírikus szentencia:
Mindez egyszerre mutatja fel a „líra meghal” technikai és politikai diktatúra felé haladó korában a költő bitangságra és koldusbotra jutott nemességét.
*
Vagy tíz-tizenöt éve lehet, hogy a magyar költészet ma is ifjú, de már akkor is nagy öregnek számító „first man”-je, aki tréfás-komolyan szeret az Arbiter Hungarorum Poetarum szerepében megjelenni (s ebbeli jogát senkinek nem is jut eszébe kétségbe vonni), azzal vigasztalt meg életem egy nehéz pillanatában; hogy „régi magyar nemesség” birtokosának nevezett – természetesen apám után. Hadd higgyem e századik születésnapon, hogy e nemesség most visszahárul őrá, akitől származik, akit megillet, aki kivívta magának. Akinek, egész fénytől elrekesztett életén át
–, s akinek életében mégse jutott más:
3. „Csak verseket írt…”?Januártól októberig: ennyi volt apám lázas ifjúkori vándorlásaiban – vidéki redakcióról vidéki redakcióra – a szabadkai stáció. Januártól októberig: egy tél, egy tavasz, egy nyár; az ősznek már nem is volt benne helye; legfeljebb annyi, hogy szeptember 16-án – búcsúzóul – még elbúcsúztatta, a kor és a maga kedvelt műfajában, játékos szomorúságú bökversben a távozó, az eltávozott palicsi nyarat, a „bezárult szezont”, belelopva a maga búcsúzásának könnyed melankóliáját is. Hogy „a sok szép palicsi karrier”-rel együtt véget ért az ő (a jelek szerint ugyancsak „szép”) szabadkai újságírói karrierje is. Váratlanul érkezett; mint mindenhova; még váratlanabbul távozott; mint mindenünnen. Nyughatatlan volt. És szenzációéhes; a szónak nem a mára triviálissá fakult értelmében, hanem az eredeti, század eleji, friss, „modern” jelentésében, amely még Rimbaud híres, új érzületet és új költészetet teremtő verscímétől – Sensation – kapta fedezetét. Új benyomásokat, új élményeket akart. Ha már az ősi hagyománytiszteletükben értetlen szülők által – épp ezért az újnak e lázas, „bohém” és művészi hajszolásáért – kitagadott szegény fiúnak nem adatott meg a vele egyívású, egyszerre induló, más nyugtalan fiatalok (például legközelebbi barátja és társa, Kosztolányi) előtt nyitva álló világlátás, külföldi tanulmányút, a kis hazát avatta világgá; körös-körül bejárta, mintegy „beélte” a vidék városait, ahol az új szellem, a század „modern” szelleme éledezett, amelyért szerelmesen rajongott. Jelképe a nagy utak illuzióját nyújtó gőzös volt:
– indítja addigi életútját összefoglaló „lírai pamfletjét”, a Nyitott könyvet 1916-ban. És mindhárom részét, hiszen mindegyik a nyugtalan távozással, az új szenzációk áhításával ér véget, a vonat szinte rímként visszatérő képével fejezi be:
Szabadkára Pest, Fiume, majd újra Pest, Szeged és megint Pest után érkezett. De ide, úgy látszik, a szokásosnál is nagyobb, bensőségesebb várakozással. „A földet megjárt férfi” (aki ugyan még sose lépte át hazája határát) a már többször megízlelt és kiköpött újságírórobotot itt különös „kedvteléssel” végezte: ezt tanúsítják emlékező szavai a Nyitott könyvben, még inkább e most először összegyűjtött hírlapírói termése a Bácskai Hírlap hasábjain, méghozzá mindenfajta hasábján, a politikai vezércikktől a Vasárnapi riporton keresztül a Napi hírekig és aktuális rigmusokig, közben gazdagodó írói munkásságából is itt közölve a javát, versek és novellák mellett nem utolsósorban Baudelaire Utazásának, a modern költészet e Magna Chartájának első magyar fordítását. Törvényszerűnek látszik tehát – bár ettől nem kisebb az érdem, Dér Zoltáné, aki már eddig is annyit tett a Vajdaság magyar irodalmi múltjának és jelenének feltárásáért, és Zsoldos Sándoré, apám életművének újdonsült ifjú kutatójáé –, hogy csaknem háromnegyed század múltán éppen Szabadka fedezi föl először és teszi hozzáférhetővé Somlyó Zoltán mindeddig teljes homályban lappangó publicisztikai munkásságát. Az odatartozás okán. Hiszen, mint ahogy váratlan érkezése után közvetlenül írja, első cikkében, az alsódomborúi fatelepen felnőtt fiúcska számára az első megálmodott és megáhított „nagyvilág” a közeli s mégis elérhetetlen Bácska volt, a legközelebbi nagyváros Szabadka (amely persze, ekkorra már, Pest és Nagyvárad után kisvárossá vedlik). A „ragyogó gyerekálom” tehát, mint annyiszor, mint csaknem mindig, a megvalósulásban a „színes képzeletmező” helyett a csalódás kopárabb mezejévé változik, a „sok fiatal késés” egyikévé. De a kisvárosi valóság nem kevésbé lesz izgalmas és vonzó az ifjú költő és újságíró számára, mint a „nagyvilági” vágyálom volt. A vidéki újságíró álarcában folytatott nagyvilági kalandozásainak legotthonosabb és legtermékenyebb állomása – ezt bizonyítják az itt következő írások – Szabadka lesz és marad, „hol fojtó por száll az idők szaladtán / és sűrűbbek a borok és sörök”. Mert itt egyszerre nézi a világot régi és új szemléletével, a vágyakozás és a tapasztalat egységében, „gyerekszemmel és férfiaggyal”. Ennek a szabadkai kötetnek jogos és nagy érdeme – többek között –, hogy először leplez le, a szövegfeltárás erejével, egy irodalmi s immár irodalomtörténeti legendát. Egyikét azoknak a számosoknak, amelyek Somlyó Zoltán életét és művét még a legközelebb állók és a legmegértőbb barátok és kritikusok részéről is mindeddig kísérik és kísértik. Még költészetének hívei, sőt bízvást mondhatni, „szerelmesei” (García Lorca hirdette, hogy a költőknek nem hívekre, hanem szeretőkre van szükségük) is szinte egymástól veszik át, készen és kritikátlanul, a tetszetős, ám – itt az eleven cáfolat – oly helyt nem álló szentenciát, amely szerint Somlyó Zoltán annyira elrendelten és kizárólagosan volt költő, hogy a vers egyetlen számára méltó kifejezésformáján kívül soha semmi máshoz nem nyúlt. „Költő volt, csak költő, semmi több”, írja Karinthy; „Csak verseket írt”, így Kosztolányi; „egész életében soha más nem volt, csakis költő… ő még egy cikket sem volt hajlandó megírni soha”: Füst Milán. Ha meggondoljuk, hogy ezeket a feltétlen szentenciákat legközvetlenebb barátai, legjobb ismerői, magasztalói és védelmezői mondták róla, elképzelhetjük, milyen félreismerések és félreértések kísérték egész életében – és persze, hatottak vissza is rá. Ez az elsőül megjelenő szabadkai kötet, s nemsokára majd a teljes publicisztikájából készült válogatás, kései, de annál meglepőbb fogalmat adhat erről.* Arról is, hogy nem ez az egyetlen alapvető félreértés körülötte. Csak még egyet, amire éppen a szabadkai cikkek e gyűjteménye hívta fel az én figyelmemet is. Hogy még költészetének az a sokat, ugyanennyit emlegetett végső „spontaneitása”, öntudatlansága, csupán zseniális felvillanásokra képes szikrázása se igaz. Most, e kis utószó írása közben tudatosult bennem, milyen meggondolt (vagy ösztönös, alapjában mindegy) szerkezeti elemként felel egymásra, mint láttuk, a Nyitott könyv legfőbb szemléleti tartalmát egybefoglaló vonat-motívum háromszoros visszatérése az egyes részek kádenciájaként. S még e szabadkai újságírói cikksorozat is mintha előre és eleve (a valóságban természetesen sorsa folyamatos tudatosítása által) meg volna komponálva: bevezetésként a Napi hírekben bejelentett nosztalgikus megérkezésével, s egyik utolsó közleményként a bezáruló palicsi szezont elbúcsúztató bökversbe a saját búcsúzásának egy groteszk – csak a beavatottak számára szóló – rímbe foglalt nosztalgiájával, ahol utolsó (csak betűjeles) aláírását is beleépíti a szövegbe:
S még csak annyit, hogy e kis kötet tartalmazza – sok egyéb mellett – a fiatal Somlyó Zoltán költészetfelfogásának legtömörebb foglalatát is, egy ugyancsak máig ismeretlen novellájában: „Így van értéke a verseknek, ha beigazolódnak és magunk előtt idők múltán fehérruhás szenteknek tűnnek fel, reszkető éji látomások. Így van értéke a verseknek, és így vannak igaz versei az életnek…” |