Előszó

Mi másnak lehetne „ötödik” évada (is), ha nem a költészetnek? Sőt a költészet nem éppen maga ez az ötödik évad-e? Szökőév, vagy inkább szökőévad, amely által helyreáll a világ újra meg újra kizökkent rendje, kijavítódik a köznapi számításokba becsúszó kikerülhetetlen hiba, amivel nem bírt a matematika sem. A teljes év, az ember dolgos éve nem lehet teljes e nélkül a szökdelő csillagpótlás, ez ötödik évad, a költészet nélkül.

Tudom én is, hogyne tudnám, a viták, a statisztikák, a felmérések, a könyvterjesztő-raktári adatok, vagy akár a személyes tapasztalatok mind a költészet ellen szólnak, a legutóbbi években (a hosszú ideig tartó ezzel ellentétes dicsekvés után) nálunk is egyre hangosabban. De mióta szólnak már! S kivált egy század óta mennyi szót fecséreltek el a megtestesült szó (mi más a költészet?) lecsepülésére és lesajnálására. Hány gyászbeszéd – maguktól a költőktől is – a költészet holtteste fölött! De a technokraták megvetése, a politikusok irritált értetlensége (mert újabban a genus irritabile nem annyira a művészetre, mint a politikára látszik érvényesnek), a közönség közönye ellenére, az új meg új nemzedékek a költői szó megvalósításának egyre szorongatóbb szenvedélyével jelentkeznek. S ha igaz (volna, amiben kétkedem), hogy ma kevesebben olvasnak verset, mint az én indulásom idején, annyi bizonyos, hogy sokkal többen írnak. Magyarországon és szerte a világon. S mi más is volna ez, mint a legtestközelibb, legáttételnélkülibb emberi kifejezés kiirthatatlan igénye? S ha a mindig megújuló, de mindig átmeneti érdektelenség egyre kisebb körbe zárja is olykor, zárná az elkövetkező időben is, jelentőségét az sem érintené. Egy nemzet fizetőeszközének, a nemzetek egymás közti cseréjének aranyfedezete ritkán vesz részt a mindennapi csereforgalomban; mégis az határozza meg az értékét. A költészet aranya is, bármely elszigeteltségben, a mindennapos használatú nyelv fő értékmérő és értékadó, értékteremtő és értékőrző, pótolhatatlan fedezete marad. Egyikünk élete sem merülhet ki egészen a nyilvános négy évszak változásaiban. Mindenkiben marad egy rész, amely csak az ötödik évadban, ebben e titkos csillagközi időben találhat kifejezést és menedéket.

Rátérve az előszóhoz illő tárgyiasság és informativitás mezejére: A költészet évadai címen 1963-ban megindított tanulmánysorozatom egy évtized alatt elérkezett a negyedik kötetéig. Az 1974-ben megjelent utolsó kötet után csak látszólag és csak ebben a formájában szakadt félbe; más formában folytatódott tovább. 1977-ben megindult összegyűjtött munkáimnak 1., 4., 5. és 6. kötete tanulmányaimat gyűjtötté egybe: A költészet évadainak tartalmát új rendezésben, valamint az azok előtt írtakat; úgy, hogy közben, az azok után íródottak is helyet kaptak benne. A Költészet vérszerződése (1977), „Másutt” (1980), Szerelőszőnyeg (1982) és Megíratlan könyvek (1984) című gyűjteményekbe belekerültek az 1974 és 1980 között készült tanulmányaim, vagyis A költészet évadai sorozatának egy virtuális új kötete is. Ily módon ez a mostani immár a sorozatnak nem is ötödik, hanem voltaképpen hatodik folytatása. Éppen ezért, az esetleg közelebbről érdeklődő olvasó számára e kötet végén tájékoztatásul megadom az említett gyűjteményes kötetek ama darabjainak adatait, amelyek így hidat építenek A költészet évadai 4. és A költészet ötödik évada között. S melyekhez időközben még két önálló könyv is kapcsolódott, tárgyukat tekintve nagyon is szoros kapcsolódással: Philoktétész sebe (1980 és 1986) és a Picasso-albumom (1981).

Ami a jelen kötet tartalmát illeti, ez legközelebbről a Philoktétész sebéhez társul. Annak utószavában – „Összefoglalás és kitekintés” – a könyv kettős jövőbeni folytatását ígértem magamnak és az olvasónak. Egyrészt a modern költészet egy újabb oldalról, a költői személyiség oldaláról való áttekintését; másrészt, a modernség-kori magyar költészet sajátos útjának új szempontú felvázolását. Az ígért kettős folytatás egyik ága sem készült el. Elkészültek viszont mindkettőnek (kivált a másodiknak) részlettanulmányai, s ezek alkotják e kötet első részét; míg a második rész – leginkább a fordítás további elméleti-gyakorlati megközelítéseinek ürügyén vagy álruhájában – a költői személyiség megváltozott szerepét keresi, azt a folyamatot, ahol a költő személyisége helyébe mintegy a vers személyisége lép. Abban az értelemben, ahogy Mallarmé állapította meg száz évvel ezelőtt: „…a költő, stilisztikai értelemben, átadja helyét a szavaknak.”

Kevés író van – a magyar irodalomban éppenséggel igen kevés –, akinek hasonlóan nagy terjedelmű tanulmányírói tevékenysége ennyire szorosan egy térre szorítkoznék: a modern költészet (kisebb részben a modern művészet) történetére és problémáira. Azt hiszem, nem azért van ez, mintha túlbecsülném (lehet-e túlbecsülni?) a költészet jelentőségét az emberi világban és története e legutóbbi szakaszában. Vagy mintha valami, az élettől elszakadt, félre eső stúdium mániákus könnyűbúvárának szegődtem volna el. Épp ellenkezőleg. Sorsom folytán olyan író vagyok, aki a költészet mint emberi tevékenység tárgy- és eszmevilágában, annak minél többrétű megértésében találja meg azt a médiumot (írásmű esetében: a témát), amelyen a maga és kora kérdéseit legközelebbről és legelevenéretapintóbb módon tudja megragadni. A költészet világa számomra ugyanolyan (nem tudományos, legfeljebb azzal, minden más íráshoz is hasonlóan, sokszor érintkező) írói téma, ugyanúgy, mint más írók számára az emberi tevékenységek bármi más köre. És ez, ha már eddig így volt, bízvást sorsnak tekinthető, s félek, ezután sem fog lényegesen módosulni.