Újholdon

Erre az írásra a Jelenkor különszámának „vendégszerkesztője”, Lengyel Balázs kért fel. A cikk írását azonban váratlan külföldi utam és egyéb közbejött akadályok miatt többször is félbe kellett szakítanom, s csak jóval a szám megjelenése után fejezhettem be. Azért jelzem ezt, hogy ne hagyjam említetlenül az ő szerepét ez írás létrejöttében, s hogy az érdeklődő olvasó figyelmébe ajánljam – írásom virtuális környezeteként és jobb megértéséhez is – a Jelenkor 1984. decemberi Újhold-„redivivusát”.

Bárhogy volt is csodás tavasz volt ez azért

(Aragon: A befejezetlen regény)

Mikor írni kezdek, éppen újhold emelkedik a tó fölé, átellenben a túlsó parton, Ábrahámhegy körül. Mint mindig, várakozással van tele: önmaga hiányával s az ígérettel, hogy majd önmagává teljesedik, megtelik önmagával.

*

Ritka szerencsés folyóiratcím-választás volt az Újhold. Magába fogadta minden várakozásunkat. Képében egyszerre jelent meg a kezdés és újrakezdés képzete. Az éppen elmúlt idők sötétsége, és az eljövők világossága. (Amik között talán sosem volt akkora a kontraszt, mint éppen akkor.) Életkorunk fiatalsága és a megfiatalodott kor. És benne volt az ünnep, amely a Bibliában, a Hetedik Nappal egyenrangúan, az Újhold Napját is a megnyíló templomkapuval köszönti, s a kapunyitás szellemével telíti. Meg az ősi, mitikus holdciklusok szerinti időszámítások. És mindenekelőtt a költészet. Hiszen a Pegazus is újhold alakú patájával fakasztotta a Helikon-forrást. Dávid király is a holdsarló csücskén hegedül. Még közelebbről pedig ott volt a sírból felbukkant utolsó versek mindnyájunkat megrendítő Radnótijának hasonló című korai verseskötete. Végül: a néphit szerint „újholdon kell fát ültetni, akkor szép lesz”. Ott ültettünk hát, azt kívántuk, szép legyen.

*

(Hogy mindez tele volt – nemcsak „mindezzel”, hanem mindennek az illúziójával is, magától értetődik. Hogy az élet nem tiszta jelképeket volt betöltendő [velünk sem], hogy izgatottan változó függvényrendszereiben mi sem várhattunk az invariáns szerepére? Minden „valóság” ilyen – és persze, minden ábránd is, amely ugyancsak a valóság része, és sorsa az, hogy erre előbb-utóbb ráébredjen.)

*

A névadást egyébként dicsekvés nélkül dicsérhetem. Nem volt benne közvetlen részem. Csak utólag csatlakoztam hozzá; de még a megvalósulás előtt, a kezdet kezdetén. Hívtak? vagy mentem? – már magam sem tudom. Vagy hívni sem kellett, menni sem? egyszerűen csak ott voltam, magától értetődően. A Centrál kávéházban, amely akkor méltóvá vált nevéhez; egy egész szellemi villamoscentráléra való energia sistergett páholyai között.

Ott voltunk szinte mind. Ki tudja megmondani, miként sereglenek egybe kivételes pillanatokban, a még papírra sem került nyomdafesték máris részegítő szagára, az irodalom még homályban sóvárgó ifjai, egy hirtelen szerencsésen odavetett lapterv (vagy csak ötlet?) köré? Mint egy földre dobott barackmag köré a pillanatok alatt ott termő hangyaseregek – ahogy annyiszor bámultam gyermekkoromban (ami akkor még nem is volt olyan messze). Mint rejtett erejű atomok, hogy legalább egy kis időre egyszeriben megsokszorozott fúziós energiával keressék együttes kitörésük útjait-módjait. „Minden irányban az élet nagy palesztrájára készülve”, ahogy a még ismeretlen Juhász Gyula írta volt a még ismeretlen Babits Mihálynak, csaknem egy félszázaddal azelőtt. Most (akkor) úgy éreztük, valóban lehetett készülni rá.

Ott voltunk szinte mind: a háború éppen első sorköteles évjáratainak a háborút (így vagy úgy, a túlélés sokféle stigmáival megjelölten) túlélő tagjai: akik már előbb jelentkeztek volt az irodalomban, és akik éppen akkor voltak jelentkezendők. Mindazok, akik mára ez évjáratokból többé-kevésbé ismert és elismert művet tudhatnak maguk mögött. Amiről azt kívántuk, szép legyen, végül is – amennyire a történelemtől kitelhet, amennyire a mi történelmünktől kitelhetett, tehát sokféle rútsággal is megverten – szép lett; legalábbis fa lett, fasor: a vége felé járó század magyar irodalmának terebélyes fasora.

*

Ha egy folyóiratot (kiváltképp egy pályakezdő fiatalokat egybegyűjtő folyóiratot) az minősít (márpedig mi más minősíthetné?), hogy a benne jelentkezők, vagy azt magukénak vallók milyen pályát futottak be a továbbiakban, akkor, most már el lehet mondani, az Újhold, még legtekintélyesebb elődjeivel összevetve is, a csekély selejttel dolgozók közül való volt. Meghatározó munkatársai közül – minden kataklizma ellenére, ami annyi felől fenyegette őket – meglepően kevés a lemorzsolódott, az időgép hulladékai közé került. S ami nem kevésbé meghatározó: az őket – kezdetben – összetartó kohézió magas intenzitása folytán, egymás kritikai fel- és elismertetésében is ritka fokig jutottak, figyelembe véve, hogy többnyire „elsőkötetes” vagy még addig sem jutott kezdőkről van szó, mind a megítéltek, mind az ítészek esetében. Recenzióik – Pilinszkyről Nemes Nagy Ágnesé, Nemes Nagy Ágnesről (valamint Végh Györgyről) e sorok írójáé, Lengyel Balázsé Mándyról, Szabolcsi Miklósé Karinthy Ferencről, Vajda Endréé két alapvető műfordításról, Devecseri Odüsszeiájáról és Gáspár Endre Ulysseséről – csaknem negyven év távolából ma is érvényesnek ható ítéletek, elemzések, sőt prognózisok foglalatai.

*

Nem hiszem hát, hogy bárki, aki „hozzá tartozott”, „tiltakozni akar”(na) „az ellen, hogy az Újholdhoz tartozónak nevezzék”, s úgy érezné, hogy ezzel „kényelmetlen helyzetbe” hozzák – ahogy Nemes Nagy Ágnes a Kortárs 1981. szeptemberi számában közölt emlékezéseiben az Újhold seregszemléjét sorolva, éppen az én nevem említése után („Somlyó kifejezetten hozzánk tartozott”) megjegyezte; szükségét érezve annak, hogy bárki előtt előzékenyen fenntartsa ezt a kibúvót. Ha ilyen értelemben – ismétlem, meg vagyok erről győződve – túlzott, mi több, kihívó tapintattal tette is, ám másrészt: nagyon is fontos utalással arra, hogy amilyen magától értetődő volt az egybesereglés, oly kikerülhetetlenek voltak később a szétváló, majd még később az újból egymás felé hajló utak. Utalással tehát a fent említett „történelemre”, amely akarva-akaratlan a mi történelmünk is volt, a mi részvételünk (vagy részt nem vételünk ábrándja) is ebben a történelemben, mindegyikünké a maga, a többiekétől többé vagy kevésbé, egymás iránt simulékonyan vagy épp horzsolódva, eltérő módján.

*

A Nyugat első nemzedéke, majd nem sokkal később a Tett és a Ma óta az Újholdé volt az első valóban elkülönülő csoport a magyar irodalomban. Olyan, amely nem csupán nemzedéki lépésváltással kívánt indulni, hanem saját magának kicövekelt úton is. Nem önkényesen, vagy véletlenül, hanem a történelmi feltételek – tudatos vagy ösztönös – figyelembe vételével (illetve, mint később kiderült, ezek egy részének figyelmen kívül hagyásával). A Nyugat indulásának éve – 1908 – az egész európai irodalomnak is piros betűs esztendeje volt, egyike a kultúra különleges „világéveinek”. Ez évben indult a Nouvelle Revue Française is; ez évtől eredezteti (1965-ben) J. M. Cohen azt, amit alapvető könyvében „korunk költészetének” nevez stb.; ilyennek ígérkezett, ilyen volt bizonyos szempontból 1946 is: a háborúban szétzúzott s ekkor újra összeforrni készülő európai kultúra újrakezdésének pillanata. Az „Új Európa” katasztrofális és katasztrófába torkollt „terve” helyett egy még sokakban elevenen élő másik „terv” jegyében, amely a régi („vén”?) Európa folytatásra alkalmas alapjain a kulturális Európa valódi újjáépítésébe akart kezdeni. Az Octopustól való szabadulás újholdja. Vagy: „Hajnal, háború után”, ahogy egyikünk akkori verse mondta:

Ez volt a mag (energiaterhes atommag? – lerágott barackmag?), ami köré csoportosultunk. Hosszú idő óta ez volt az első magyar nemzedék, amely előtt már indulásakor – s hogy éppen indulásakor, tehát „hajnali”, „újholdi” ártatlanságában, ez fontos momentum! –, mint Lengyel Balázs az Újhold egyik vezércikkében írta, „a közös kulturális haza lehetősége nyílt meg”.

Sokan persze éppen ezt nem értették meg már a kezdet kezdetén. Vagy: nagyon is értették, csak a szellemi élet demokratizálódásának általuk táplált elképzelésébe nem illett bele, amelyet a maguk – idősebb – korosztályainak (itthoni vagy külhoni) múltja többé-kevésbé már eleve meghatározott. Az Újhold fiataljainak még nem, vagy alig volt múltjuk. Illetve: csak elszenvedett múltjuk volt. A jövőjüket pedig cselekvőnek akarták. A háború nemzette őket (szellemi értelemben). Új szellemi nemzést kívántak maguknak: a békéét. Méghozzá: a fasizmus fölötti győzelem békéjéét. Ami egyenlő volt számukra a demokráciával, ez pedig a szellemi önállósággal. Mint ugyancsak Szabó Magda írta ugyanekkor:

Így érthető, hogy az Újhold, ez a fiatal és fiatalokat egybegyűjtő, egyszerű kis irodalmi szemle már első számától kezdve éles támadásokkal találta magát szemben; méghozzá egyszerre több, egymással ellentétes oldalról is; kisvártatva már magában az Újholdban is. Elsőnek az előttünk járt nemzedék kitűnő prózaírója, Kolozsvári Grandpierre Emil indulatosan értetlen vitacikke tanúskodott lapunk nagylelkű szellemi vendégszeretetéről (amit talán a lap „demokráciájának” minél élénkebb demonstrációja vagy éppen a nemzedéki elzárkózás vádjának cáfolása is táplált). Nem sokkal később azonban (már bizonyos külső kényszereknek is engedve) az Újhold egy olyan cikk előtt is megnyitotta hasábjait, amely a folyóiratnak még létjogát is megkérdőjelezte. Az eggyel még korábbi nemzedéket képviselő neves kritikus ebben „nem győz csodálkozni” afölött, hogy „a legfiatalabbak ma olyan folyóiratot alapítottak, amelynek egyetlen programja a hasonlókorúak szóhozjuttatása”. Így ír Komlós Aladár, mintha nem is olvasta volna a lap első két számának programadó vezércikkeit, amelyek egész irodalmunk aktuális kérdéseit tárgyalták, megkísérelve a megelőző irodalmi fejlődés „rövidített” vázlatát adni, kitekintéssel a további feladatokra. Ezek persze, mint minden írás, „vitathatók” voltak, csak éppen vitatni kellett volna őket; ezeket kellett volna vitatni. Ezzel szemben Komlós így folytatta: „Ha a puszta nemzedéktudat lép előtérbe, az körülbelül biztos jele annak, hogy nem igazi nemzedékkel, csak biológiai vagy sorozási évjárattal állunk szemben.” Csakhogy ebben a történelmi pillanatban nem lett volna szabad éppen ezt a „sorozási évjáratot” és ennek történelmi különösségét figyelmen kívül hagyni. Annál is kevésbé, mert ezt maga a folyóirat már a legelső számában egészen nyílt módon meg is fogalmazta, több versben a költészet hangján, de az értekező próza nyelvén is, Lengyel Balázs vezércikkében így: „A fejünkre nőtt idő valóságát hasonló életkorban egyfajta látásmóddal, azonos helyzetben éltük át.” A „túlélés” – e pillanatban minden korosztálynak és minden egyénnek döntő élménye – másképp, ha lehet, még mélyebben érintette azokat, akik a társadalom tagjaiként éppen csak hogy „megszülettek”, és éppen csak hogy megszületett társaikat élték túl. Mintha mindnyájunk lelkét egy halva született (szellemi) testvér emléke nyomná – mint Radnótiét a vér szerintié. A fiatal halottaknál nincs megrázóbb mementója az emberiségnek (s így témája az irodalomnak) Patroklosz, Hektór és Akhilleusz óta. S ezt a háború, e döbbenetes látványosság nagy producere legközelebbről nekünk, az első háborús „sorozási évjáratnak” mutatta be. Mindnyájunknak volt legalább egy láthatatlan alteregója, a halál inkognitójában szereplő dublőre vagy dublőze, aki mintegy helyettünk pusztult el, aki helyett mi maradtunk életben. Ezzel a tragikus megduplázottsággal indultak el az Újhold költői. Az én kezdő költői lépéseimet már a háború alatt megjelent két kötetemben (mint címük is mutatja: A kor ellen és Adonis siratása) ez a döntő élmény irányította. Hogyne igazítottam volna hát e lépéseket a felszabadulás után azokhoz, akik – eddig tőlem távol – ugyanezeken a tragikus nyomokon indultak el. Mindegyikünknek megvolt a maga „Adonisa”, „francia foglya” (Pilinszky), „a sorból kiállt Ágnese” (Rába), „Zsuzsája” (Végh György) vagy titokzatosan csak „barátnője” (Nemes Nagy Ágnes): ezek az „árnyak”, akiknek azt a hiábavaló kérdést kellett feltenni: „Jaj, hova lettetek?” (Vidor Miklós), akik felől ezt a még hiábavalóbb kérdést kellett a semmibe kiáltani: „Mért őt s nem engem?” (Szabó Magda), akik „a szívünket követelik” – nemcsak életünk valósága, hanem költészetünk hazajáró lelkeként is. Akkor még nem, csak mostanában olvastam Szentkuthy Miklós kegyetlen mondatát (az újra megjelent Fejezet a szerelemrőlben): „Az életbenmaradás piszkos árulásához viszonyítva minden bocsánatos játék csupán.” Akkor valószínűleg még egyikünk sem olvasta, nem is beszélve arról, hogy Szentkuthynak, amikor írta (1934-ben) még sejtelme sem lehetett arról, amit majd át kellett élnünk; mégis, valamiképpen mindnyájan e mondat tartalmának szörnyű ódiumát viselve léptük át a béke küszöbét. Megmentett életünk egyben egy láthatatlan és racionalizálhatatlan – morális? neurotikus? – helyzet kikerülhetetlen fogságába került.

*

A „kettészakadt irodalom”, majd a még több felé szakított irodalmi és szellemi élet szerencsétlen társadalmában a „közös kulturális haza” megnyíló lehetősége éppen a benne kibontakozó, többek között „nemzedéki” sokféleséget tételezte föl, mint ahogy éppen ez utóbbi tételezi föl magát a közös kulturális hazát, amelyben minden értéknek egyformán helye van (micsoda illúzió!). Csakhogy: éppen ez zavart már akkor többféle más elképzelést, és egyre inkább nemcsak irodalmit, hanem mind nyíltabban politikait is. Ez utóbbit Lukács György teljes ideológiai súlyával mondta ki a lap beszüntetését már jó előre eldöntő végső szentencia. Komlós Aladár látszólag az irodalom pástján vívott, de hibásan érvelt azzal, hogy az ő nemzedékük, a Nyugat „második” nemzedéke előtt „fel sem merült (…) az a szándék, hogy külön nemzedékként szerepeljenek az irodalomban, az volt a vágyunk – írja –, hogy beleolvadjunk az egyetemes magyar irodalmi életbe”.

Komlósban itt az irodalom egész objektív folyamatából kiinduló (kitűnő) irodalomtörténész fölött eluralkodott a maga és saját évjárata nemzedéki tapasztalatát általánosító, szubjektív (és közepes) költő. A magyar költészetnek ez idő tájt (?és később?) nem volt szerencséje a kritikával. Mintha éppen e nagy fordulón, a háború előtti, alatti és utáni években legjobb kritikusaink legfőbb hőstette az lett volna, hogy a jelentkező új költőnemzedékeket nemzedéki mivoltukban és nemzedéki összességükben sommásan az epigonság alosztályába utasítsák. Majd egy évtizeddel Komlós előtt (s aztán több ízben, ismételten) ugyanezt tette az úgyszintén kiváló Halász Gábor is a „harmadik nemzedékkel”. Weöres, Vas, Radnóti, Kálnoky, Zelk, Dsida – Halász Gábor szerint, még szinte el se indult, máris „kátyúba jutott”, méghozzá együtt, csapatosan, „eszükbe se jutott, hogy a költészet területén tágítsanak” (?!). Komlós szerint most ugyanez történt, már jelentkezésük első pillanatában, Pilinszkyvel, Nemes Nagy Ágnessel, Rábával, Rákossal. A költészetnek, úgy látszik, nálunk a legnívósabb kritikusai is éppen a saját nemzedéki megrögzöttségük foglyai. Csak ez ne legyen a sorsuk a mostanában indulók fölényes bírálóinak is. (Bár igaz, ebben a „sorsban” nincs számukra semmi fenyegető. A költők fejlődésének ékes cáfolata később sem ékteleníti értetlen kritikusaikat.)

*

Tény az, hogy a „második” (sőt „harmadik”) nemzedékre valóban áll, hogy nem szakadtak ki az őket befogadó Nyugat bűvköréből, sőt a minél teljesebb beépülésre törekedtek (persze, egyéni lázadásokkal színezve beépülésüket). Magára a Nyugat alapító körére azonban például egyáltalán nem ez állt, sőt éppen az, hogy semmiképpen nem épülhetett be a századelő magyar irodalmi életének omladozó bástyái közé. Az induló Nyugat – a kis előőrs folyóiratok, Magyar Géniusz, Szerda, Figyelő felderítő mozdulatai után – éppen hogy (jó ideig) egy nemzedék (a „nagy” nemzedék, ahogy azóta is nevezzük) szinte kizárólagos hadrendjévé lett. S ezt a nemzedékiséget például az akkori irodalmi és politikai progresszió nem is hátrányaként könyveli el. Véletlenül került szemem elé a Népszava 1909-es évfolyamának kis híre, amely alig egy évvel a Nyugat megjelenése után úgy harangozza be a folyóirat vidéki irodalmi matinéját, mint „az Ady Endre vezetése alatt álló ifjú írói gárdát”, amely „a modern irodalmi irányt” kívánja így a vidék művelt közönségével megismertetni. S ez éppúgy történelmi és irodalomtörténeti adottság volt, mint az, hogy a húszas években jelentkező újabb irodalom a Nyugathoz csatlakozott, s mint az, hogy az Újhold gárdája viszont megint az elkülönülés útját kereste. E tekintetben az Újhold is valamilyen hagyományt folytatott, csak nem a beolvadásért, hanem a „szakításért”. Mert annak az ideje jött el. (Vagy: látszott eljönni, egy rövid szakaszra.) Lengyel Balázs éles vitákat kiváltott vezércikke az első szám élén éppen nem „Babits halotti maszkja” alá bújtatott korszerűtlen epigon-apoteózisnak volt (lett volna) tekinthető (ahogy Horváth Márton hasoncímű cikke már előzetesen minősítette a meginduló irodalom fiatal törekvéseit), hanem, ellenkezőleg, a Nyugat minden addigi nemzedéke kritikus meghaladásának aktuális és kikerülhetetlen feladatát tűzte ki. Amint a cikk címe is jelezte: „Babits után”. Amiben természetesen hangsúlyosan benne foglaltatik az, hogy (éppen) Babits után, de éppolyan hangsúllyal az is, hogy Babits után. Nálunk, ahol a hasonló szellemi különválások mindaddig mindenfajta belső és külső akadályokba ütköztek, és, mint ugyancsak Lengyel Balázs írta akkor, „a szellemi élet egy igen fejletlen szellemiségű, kevéssé polgárosult társadalom felett vívódik”, nagyon is aktuális, hogy úgy mondjuk, „nemzedékben elbeszélt” nem-nemzedéki feladat volt. Nem is szólva arról, hogy irodalmunk egész fejlődéséből már addig is éppen a nemzedéki folyóiratok vagy folyóiratocskák hiányoztak. (Nem ezek hiánya irodalmi életünk egyik traumatikus pontja máig is?)

Még egy alapkövetelmény fogalmazódik meg Lengyel Balázs vezércikkében, amely valóban egy már akkor is régi (ám egészében azóta is megvalósulatlan) szükség újrafogalmazása volt, és valóban a Nyugat első nemzedékére utalt vissza: arra az Adyra, aki a század elején az „ideofóbia”, a „szent anekdota” helyett új „intellektuális kultúrát” követelt az irodalom és a nemzet számára. S ez a későbbiekben különös, új, még újabb érvényt nyert az ötvenes évek elején elkövetkező fejlemények között, amelyekre még fájdalmasabban illett: „A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy a szegények álruháját kényszerítjük magunkra.”

*

(Hogy Lengyel Balázs e néhány idézettel felelevenített újholdas cikkei „abszolút” értékű megfogalmazásokhoz és teljes érvényű irodalmi magatartás kifejezéséhez jutottak-e el – merőben történelmietlen kérdés, amely egyetlen irodalmi programadással szemben sem volt soha feltehető. Ezt még tudományos értekezéseken is vajmi nehéz számon kérni – kivált csaknem negyven év leforgása után. Ám másrészt, épp ez a forgás, az idő forgása villanthatja fel most a maguk idején talán inkább homályban maradt érvényességüket.)

Ehhez hasonló méltányosságot és újragondolást igényelhet talán ma a második szám nem kevésbé programadónak készült nyitó cikke is, amelyet Kérdés és felelet címen e sorok írója követett el; s amely a fent említett „szakításnak” egy még élesebb, további (talán el is hamarkodott) fázisát képviselte. Nagyon is tisztában vagyok gyengeségeivel, mind a „kérdés” feltevésének, mind a „felelet” kialakításának ifjonti szélsőségességét, mind pedig a benne megkísérelt elemzés elnagyoltságát illetően. Az ott érintett problémákkal azóta számtalan írásomban s végül a Philoktétész sebében próbáltam újra meg újra szembenézni. „Újragondolásuk” e helyen nem az én feladatom; ezt másokra kell bíznom. Csak az „elkövetés” szó védelmében jegyezném meg, hogy az nem idétlen diákhumorból fakad. Az „el”-vetett „követ” barátok és ellenfelek egyaránt mindenfelől csattanni érezték magukon. Rám háruló „következményei” sem voltak elhanyagolhatók a „következőkben”, mint ahogy bizonyos „következetlenségei” a „megkövetés” gesztusára késztettek később másokkal szemben. E – talányokat is fedő – ad hoc etimologizálást mentve is, kissé tovább tódítva is, még csak ennyit: a két egymást „követő” programadás – Lengyel Balázsé és az enyém – ki is egészítette egymást, el is tért egymástól, szemben is állt egymással. De kétségkívül mindkettő a lényegét tekintve közös alapról indult el: egy új magyar irodalmi helyzetnek a legfiatalabb nemzedék szemszögéből belátható tájaira világított rá. Úgy hiszem, nem tévedek, ha mai távlatból az egyezéseket látom bennük súlyosabbnak az eltéréseknél. S mindenesetre: eltéréseikkel együtt is közösen képviselik az Újhold akkori fellépésének végleteit. (Viszonylagos) igazságaik és (viszonylagos) tévedéseik egyaránt a kor szellemi magasfeszültségének jelzőlámpái.

Magam az Újholdnak csak tervezésénél és első száma megjelenésénél voltam jelen. Második száma – élén említett tanulmányommal – már Párizsban jutott a kezemhez, ahová a francia kormány ösztöndíjával kerültem ki, 1946 novemberében. Az Újhold minden további számát, egészen az utolsóig (1948. február–május) ebben a távolban és ebből a távlatból olvastam. Így, ilyen messziről kerültem, a második számtól kezdődően, a felelős szerkesztő és kiadó Lengyel Balázs mellett, Mándy Ivánnal és Pilinszky Jánossal hármasban, a lap szerkesztőinek sorába. S ugyanilyen messziről kerültem is ki ebből a szerkesztői státusból, a lap ötödik számától kezdve (1947. október). Különös módon: mindkét esetben előzetes beleegyezésem, sőt tájékoztatásom nélkül. „Utólagos (az én kiemelésem – S. Gy.) engedelmével kiírtuk a nevét a lapra – értesít Nemes Nagy Ágnes Budapest 1946. dec. 18-i keltezésű levele, Párizsba érkezésem után alig két héttel –, azt hiszem, nincs ez ellen kifogása, hiszen itt is beszéltünk erről.”

Nem volt ellene kifogásom. Örültem neki. Mint ahogy annak is, amit Ágnes hozzáfűzött: „Sőt, mindjárt konkrétumra is kérem: az Újholddal együtt elküldöm kötetemet is, s azt szeretném, ha kedve van hozzá – ha Maga írna róla. Végiggondoltam a nemzedéket, de azt hiszem, mégis elsősorban a Maga tollából szeretnék kritikát az Újholdban.”

*

A „konkrétum” ellen sem volt kifogásom. Sőt. Hiszen már otthon is N. N. Á. költészetét éreztem magamhoz legközelebb, ha én is „végiggondoltam a nemzedéket” (Ágnes jellemző [el]szólása szerint); itt (vagyis Párizsban) mintha még csak nőni láttam volna jelentkezésének jelentőségét, újdonságát a magyar költészet egészében – épp olyasformán, ahogy Lengyel Balázs és az én említett elemzésem „megidézte” ezt az „újat”. Nagy ambícióval írtam a kritikát a Kettős világbanról, belefoglalva – többek között az ellenpont kedvéért, vagy talán ízlésem (ízlésünk) pluralizmusát is dokumentálni akarva – másik barátom és dolgozótársunk, Végh György (egészen másfajta és másrendű értéket képviselő) kötetét, az Eszter könyvét is. Szerencsétlen módon – bár visszamenőleg inkább szerencsés találatnak mondható – Ágnes költészetének legerőteljesebb vonásait azzal a fogalommal is igyekeztem meghúzni, amely akkor a francia irodalom elsöprő aktualitása volt (s amely mára sem vesztette el azóta közhellyé vált aktualitását): felfedeztem benne az „exisztencialisták”-éval rokon ihletést. Meglepve olvastam a postafordultával érkező szerkesztői válaszlevelet. „Azt hiszem – kezdte a levelet Lengyel Balázs –, te vagy, Vas Istvánt is beleértve, Ágnes egyik legjobbszemű kritikusa…”, de aztán váratlanul így folytatta: „Sajnos, az exisztencializmus előrángatása (ebben a kifejezésben ítélet is van, szántszándékkal, mert úgy képzelem, ez is olyan kaptafa, amire sokféle cipőt rá lehet húzni), mondom, az exisztencializmus emlegetése nekünk rendkívül kellemetlen. Csodálkozni fogsz – hála az újságíróknak –, ez most itt reakciót jelent. Nagyon kínos nekünk, hogy ezzel is megnöveljük támadási felületünket.” Csodálkoztam is. Hogy a cipőnél maradjunk, Lengyel Balázs éppúgy tudta, mint én, hogy minden irodalomtörténeti és esztétikai kategória ilyen kaptafa, s a „romantikára” például olyan különböző lábbelik egyaránt „ráhúzhatók”, mint Hölderlin, Victor Hugo vagy Petőfi, s ez bármily szánalmas is ebből a szempontból, más szempontból nem lehetünk meg nélküle. De, tovább olvasva a levelet, már inkább érteni kezdtem (hogy „kezdtem” csak, ahhoz emlékeztetőül: 1947 tavaszát írtuk, Párizsban), hogy nem annyira az irodalmi kategóriák kérdéséről van itt szó. A levél így folytatódott: „V(…) J(…) egy könyvjegyzék összeállításánál kijelentette, hogy nem engedi a magyar népet olyan írókkal mérgezni, mint Tóth Árpád, Juhász Gyula, főleg Babits és Kosztolányi, s hozzátette, különben is sekélyes írók olyan nagyságokhoz képest, mint Szabó Pál…” Mindezt az akkori helyzet bonyolultsága és íme, ilyen korán kezdődő vészjelei miatt idézem fel, amelyektől még jótékony távollétben szőhettem a magam kis magánillúzióit. (Ez utóbbiakat meg is nevezhetem, bármily elképesztő naivitásnak hassanak is most. Irodalmi és politikai érték feltétlen egymásra találása volt az első nevük. A második: hogy a forradalom mindenképpen politikai, következésképpen irodalmi értéket teremt.) Egy politikai témákat alig (s ha igen, akkor csupán az antifasiszta humanizmus „legpozitívabb” irányában) érintő verskötet kritikáját írva, eszem ágain sem akadt fenn (akkor még) egyetlen „politikai meggondolás” sem. Nemes Nagy Ágnes verseiben – e „kettős világban” –, ahol ez a félsor mint tömör alapzat emelkedik: „Hazám a lét…”, én nem annyira a divatos és vitatott egzisztencializmust láttam megjelenni (bár bizonyára azt is, hiszen át voltam itatva hatásával, úgy is, mint a Sorbonne-on az egyetlen oda beeresztett egzisztencialista filozófiaprofesszor, Jean Wahl szorgos hallgatója), mint inkább az „egzisztenciális”, a létre vonatkoztatott, vagyis a legfontosabb, számomra akkor bizonyára a legfontosabb fajta költészetet. Olyasféleképpen, ahogy Weöres Sándor fejtette volt ki egy még otthon, 1946 elején hozzám írt hosszú-hosszú levelében, akkor megjelent Valéry-fordításaimmal kapcsolatban az általa elképzelt (s általam is körülbelül úgy képzelt) „új” költői „modellt”.

„Minél följebb haladok egy-egy Valéry-vers csigalépcsőjén – írta Weöres –, annál inkább előtűnik a költészet esetleges, individuális motívumaiból a nem-változó, exisztenciális elem (…). Az exisztenciális költő a saját lelkivilágában keresi meg azt a mélyréteget, amely az egyéni vágyaktól befolyásolatlan, s amelyen ha átszűri az élményeit, azok nem torzulnak el egyéni rokon- és ellenszenvektől, hanem valódi mivoltunkban, magas tisztaságukban mutatkoznak.”

*

A Weöreséhez hasonló felismerésekből származott, hogy 1944 nyarán is, a mizsepusztai dohánypajta beázott szalmáján a takarodó utáni és elalvás előtti félórácskákat, később az Illatos úti körlet és a Lehel úti „Éló” (a magyar hadsereg élelmezési osztaga, ahova munkaszolgálatosként voltam beosztva) közötti hajnali menetelések „szabad” órácskáját Valéry-strófák fejben való átültetésével próbáltam kitölteni. A háborúnak az én számomra a valószínűség minden lehető változata szerint csak végzetessé válható éveit, illetve azoknak viszonylag a „magam számára való” óráit, olykor csak perceit, ezeknek „az egyéni vágyaktól befolyásolatlan”, „magas tisztaságukban mutatkozó” élményeknek a varázsa vonzotta magához. Mi mást tehettem volna? Az „exisztenciális” költő bennem a tétlenségre és valószínű pusztulásra kárhoztatott fiatalember (akkori, 1940 és 44 közötti verseim szerint a semmittevő, a tétlen, a tétova, a várakozó, a ziháló) nemkevésbé egzisztenciális helyzetével forrt egybe, a tárgy nélkül maradt ifjú intellektus és a veszélyeztetett ifjú élet kettős feszültségében – ugyancsak „kettős világában”. A felszabadulás után fokozatosan, vagy szinte egy csapásra, csupa rokont találtam sorra jelentkező nemzedéktársaim között. Hogyne csapódtam volna hozzájuk, a magány szinte kémiai oldódásának magas hőfokán? „Nincs mód a tettre”, olvastam én, a „semmittevő”, a „tétlen”, az egész háború, s életérzésem visszhangját Nemes Nagy Ágnesnél. S hogyne üldvözöltem volna – „kritikailag” – „a meztelen és társtalan értelem utolsó macabris heroizmusának borzongató jelvényét és jelképét” (ahogy írtam), a magasra tartott, széttört koponyát, a Hadijelvény remek zárósoraiban? Diákkoromban, még a háborút előkészítő évek „békés” napjaiban életre szóló, talán legdöntőbb „olvasmányélményem” egy Hitler-beszéd kulcsmondata volt, ahogy egy korai nyilas lapban elképedve olvastam: „Többre becsülöm egy mecklenburgi parasztfiú hátulját, mint Einstein fejét.” Hogyne éreztem volna hát testvéremnek azt, akinek, e minden értelemtől elrugaszkodott korban, még az „égiekkel játszó csalfa tünemény” is (hiszen Nemes Nagy Ágnes verscíme ezt idézi: A reményhez) az értelemmel azonosul: „Örökségünk, reményünk: ismeret”? Hogyne idéztem volna teljes empátiával ennek a két verssornak szorongató, ám oly elegáns és biztos statikáját:

Vagy annak a költőnek, aki a Francia fogolyt írta, ezt a két strófáját, mely az egyetemes egymást felfalás orgiája után (ahol sosem a „lényeget”, mindig magát az élő életet zabálták) ezt az önmaga-felajánlást hirdette meg:

S ezt a talán túlságosan is lapidáris, akkor mégis döbbenetesen ható költői szentenciát:

S ha talán lazább szövésű, könnyedebb hangfekvésben is, Végh György és Vidor Miklós szinte egymásnak felelő sirató énekét, mindjárt az Újhold első számában. Mindez együtt egy valóban új költői nemzedék jelenlétét mutatta, melyet – ma már érthetetlen – rövidlátás sorolhatott csak a Komlós Aladár által oly lekicsinyelt „hasonlókorúság” alá. És ritka módon, néhány folyóiratszámon belül: e nemcsak háború-sújtotta, hanem háború-nevelte, majdhogynem háború-nemzette nemzedéknek, e sokszorosan különös „sorozási évjáratnak” egy egész tanácstalanul maradt irodalmat passzivitásából kilendítő (szerencsés esetben, mely eset, mint tudjuk, sajnos nem lett az ő esetük), kilendíteni képes újdonságát. S számomra, emellett: annak igazolását is, amit az elmúlt években magányosan kialakított „esztétikám” vagy inkább „poétikám” jelentett, s amellyel addig oly magányosan vívódtam; most egyszerre a semmiből kisereglő társakra talált.

Olyanokra, akik a lehetőségét hordozták annak, hogy a magyar költészetben is megteremhet egy létközéppontú, az írást magára a létre vonatkoztató költészet. Még akkor is, ha tudtam, hogy a „való”, a „mindennapi” életben körülöttünk akkor (mint persze, mindig) más dolgok voltak sürgető fontosságúak. De a költészetben mindig más a fontos, mint az életben; a költészet éppen ezzel a mással válhat egyedül fontossá az élet számára.

Nemcsak a felszabadulás utáni első jelentkezésem az irodalomban, az 1945 végén, illetve 46 elején megjelent két kis Valéry-fordításkötetem volt még a háború éveinek terméke; az Újhold első számában megjelent Szavak című közleményem – fent nevezett „poétikám” aforisztikusan megfogalmazott töredékei – is háborús füzeteimből kerültek ki. Ezeknek tárgya éppen a költészet szerepének és természetének a fenti módon, a magyar költészetben új módon való megközelítése volt. (Távoli előképeként annak a poétikának, amit negyven évvel utóbb a Philoktétész sebében próbáltam részletesebben kifejteni.)

Hogy éppen én feledkezhettem meg és el erről, nem is olyan sokára? Persze, nemcsak én, sokak – köztük sokan a legnagyobbak közül – itthon és szerte Európában. Nélkülük magamról sem beszélhetek. De azért igyekszem csak magamról beszélni.

Meg persze, a magyar költészetről. Amelynek mélytalaján és csakis ott gyökerezhettek meg a bennem érlelődő homályos sejtelmek. Hiszen eredni is belőle eredtek. Parlagaiból nem kevésbé, mint gazdag sarjadásából. Teljesítményeiből éppúgy, mint hiányaiból. Az Újhold indulásának elméleti kísérletei, az első két szám említett, egymásnak is ellentmondó, egymást így is kiegészítő vezércikkei éppen ezeknek a közelmúlt hagyományoknak újraelismeréséről tanúskodnak, a háborúra készülődés és a háború közben elveszett etalonok újra mértékül választásáról, de beletekintve azokba a kínos hiányokba is, amelyek a háborús torkolattüzek és bombabecsapódások fényénél egyszeriben elénkbe tűntek. A magyar irodalomban merőben új helyzetet mértünk fel: a hiányok sürgető betöltésének szüksége töltötte be ennek a jelentkező költőnemzedéknek egész lírai valóját.

Ebben talán én voltam a legnyugtalanabb kereső; s talán a legóvatlanabb is. Bár hasonló nyugtalanságot éltek át mind a többiek. Megint csak az Újhold első számában olvashattam, és olvasom most újra (ez az első szám mintha csak valóságos kódja lett volna a jelentkezők legfőbb közös témáinak) Rába György versét. Az Őszi éjszaka szokványlírai cím alatt ezt:

Csupa kulcsszó és kulcskép. Valóban: a „nemzedék” mintha – más-más hangszínekben és fekvésekben – ugyanarról a kótáról énekelt volna. Igen, mintha „idegesen” a hosszú szomjazás után, minden kútra inni jártunk volna, egyik lírai kocsmáról a másikra tántorogtunk, sehol sem lelve maradást, hogy „szűk palackba” zártunkból kiszabadulva, „végre” és „tisztán” és „elmondhassuk”… Mit? Annyi volt az el nem mondott, az el nem mondhatott, a magyar költészetben bennerekedt, a belőlünk kikívánkozó…

De közben már hatni kezdett közöttünk a modern költészetnek egy ezzel frontálisan szembeáramló másik hulláma, amit az „elmondás” lehetetlenségének érzése kavart föl. A költészet lázadása a költészet ellen, a hallgatás kísértése félszázad késéssel ugyancsak a mi nemzedékünk által csapott ki először a mi partjainkra. Méghozzá hullámverésének most már egy újabb világirodalmi fázisában: a „század botrányá”-tól is felkorbácsoltan. Thomas Mann Leverkühnje és Adorno szerencsére elhamarkodott, az első pillanatban mégis mélységes hitelűnek érzett végkövetkeztetése szerint már a művészet egészére, minden humanisztikus alkotásra érvényesen. Egy általunk akkor hírből sem ismert lengyel nemzedéktársunk (azóta jó barátom), Tadeusz Różevicz lázadása „az ellen, hogy a költészet túlélje a világvégét, mintha semmi sem történt volna”, egy egész európai nemzedék indulatával találkozott.

1942-ben megjelent Adonis siratása című kötetem is ezzel a költészet (vagyis: önmaga) elleni lázadással indult. A pszeudoklasszikus „Invokáció”, a hagyományos, sőt kihívóan archaikus ódai versidom és hangvétel koturnusán lépkedve, nem azért fohászkodik a „Múzsához”, hogy a dalolásra, hanem éppen azért, hogy a daltalanságra adjon erőt:

Pilinszky és Nemes Nagy első megjelent versei, túllépve e kissé még retorikusan kifejezett antiretorikán, már közvetlen hallgatásközelben szólalnak meg. A mindent-elmondás „végre” megnyíló külső lehetőségeinek és belső indításainak heves interferenciája a hallgatás kísértésével, egyedülálló feszültséget teremtett.

Ez a nálunk nagyon is új lírai feszültség, egyelőre, első jelentkezésekor, és látszatra, még a magyar „nyugatos” lírának az előttünk jártak által kikovácsolt fegyverzetében jelent meg. Csak éppen: mintha szét is akarná vetni azt. Az ismert jambusoknak, a kialakult kötöttségeknek, a versmondat és a nyelvi mondat hagyományos idomulásának ércesebb és fenyegetőbb zengést adott. A vers hangzó testén úgy feszültek a sorok, mintha egy hegedűn a kulcsok végső csikorgásával szinte a megszólaltathatatlanságig felhangolnák a húrokat. Ennek a meghallásához jó fül kellett. A régi alakban megjelenő újdonság csak bizonyos érzékenység segítségével volt észlelhető. A tendenciózus – és egészen másra „érzékeny” – kritikai visszhang mellett, ez is eredményez(het)te a félrehallást: az epigonizmus látszatát.

Mindez megint csupán futólag érinthető itt, szaggatottan, mintegy „pizzicato”. S nem is önmagáért, inkább egy másik jelenség megint csak futó megpendítésének okából. Ez pedig az, hogy a magyar irodalom sokszorosan megtört fejlődésvonalába ágyazódva, a mi nemzedékünk a modernség egyfajta fordított útját járta be. Indulásakor egy- (illetve: több-) fajta klasszicizmusba kellett rejtenie újításait, amelyek csak – megint: különféle – kerülőutak után, a pályák delelőjén csaphattak át a már eleve magukban hordott költői tartalmak (formák) nyílt kibontakoztatásáig, hogy megújítsák a magyar költészetet. Megelőzve a 70-es, 80-as években a több generációval utánuk jövők immár szabadon minden irányba kiterjedő új modern törekvéseit.

Visszakanyarodva a kiinduláshoz (Rába idézett soraihoz): a „végre tisztán elmondhatom” szabad jelzése, és a „tiltón dobog rá rossz szívem” megtorpantó szemaforja közötti tétovázás, a sűrű és erőszakos politikai váltások ösztönző és visszariasztó hatásaitól is felerősödve – a nemsokára bekövetkező kataklizmák során épp ez kényszerített közülünk egyeseket (mint éppen Rábát is) a hallgatásba, másokat (mint engem) arra, hogy, egy ideig bizonyára magam számára is észrevehetetlenül, hamis hangokat fogjak. Ahogy Rilke írja az Ötödik duinói elégiában: „…ahol a tiszta Túlkevés észrevétlenül átalakul, s ama üres Túlsokba csap át.”

*

Már alkatilag sem tartoztam azok közé a szerencsések közé, akik egyszer megtalálják a bennük szólaló hangot megszólaltató egyetlen hangszert, s ahhoz mindvégig hívek tudnak maradni, pontosabban: akikhez ez a hangszer mindvégig hű marad. Azokhoz tartozom, akiket önmaguk keresése többször is a másokhoz (és saját magukhoz) való hűtlenség gyanújába kever.

Bizonyára nem „politikai” sugallatok, még kevésbé politikai „meggondolások” vezettek még a háborús években azokra a lázas keresgélésekre, melyekben egyszerre vagy gyors egymásutánban adtam át magam a skót népköltészet „balladai homályának” és a valéryi tiszta költészet egészen más természetű homályának. Vagy éppoly gyors egymásutánban választottam bálványul, apám varázslatában először Byront és Baudelaire-t, ezeket az „átkozottakat”, majd sorra az előttem jártakat, Füst Milánt és Kosztolányit, Babitsot és Szabó Lőrincet. Amit kerestem, rajtuk keresztül, de rajtuk túl kerestem. Egy Babitson túl menő klasszicizmust; Kosztolányin túl menő virtuozitást; Szabó Lőrincen túl menő „önélveboncolást”, Kassákon túl menő „formabontást”, Füst Milánon túl menő formakultuszt.

A magyar költészet „hiányairól” beszéltem, mint ihletőről. Most, már régóta, úgy vélem, ez a hiány elsősorban a végleteken mutatkozott, a végig nem vitt és végig nem vihetett kezdeményekben. Komlós Aladár, aki a század eleji költészet egyik legjobb kritikusa volt, az arról írt egyetlen (!) átfogó törekvésű könyv, Az új magyar líra (1928) írója, még egy emberöltővel később is azt írja ennek az új magyar költészetnek a javára, hogy „a végletesen absztrakt és ezoterikus Mallarmé és Valéry, valamint a téboly látomását kereső Rimbaud idegenek maradtak számunkra. (…) Költőink nem bocsátkoztak vakmerő lelki kalandokba. (…) Az első világháború után pedig költészetünk visszatér az egyszerű világossághoz, a sejtelmességtől a világos és szabatos beszédhez. A valóság visszakövetelte jogait.” (Lásd A szimbolizmus, Gondolat.)

Mi, épp ellenkezőleg, ezeket az elmaradt „vakmerő lelki kísérleteket” hiányoltuk, és éreztük – ha talán más-más féle módokon és irányokban is – kényszerítő erejűnek. A „valóság” – ha már ilyen homályosan antropomorfizált alakban idézzük meg – „végre” éppen ezeket látszott „kikövetelni” magának a költészettől. Hiszen ez a „valóság” olyan „vakmerő lelki kísérleteket” végzett rajtunk, amikhez foghatót talán még a modernség nagy úttörői sem végeztek a valóságon.

A politikai erőszak nemcsak politikai tilalomfákat állít az irodalom elé. A két háború közti Magyarországon nemcsak egy kommunista költő nem vallhatta nyíltan versében, hogy kommunista, nemcsak az ateista nem, hogy ateista, a legkevésbé ideológiai jellegű kísérleteinek eredményeit sem használhatta szabadon, pusztán múzsai sugallatainak eretnek vagy rendhagyó végleteit sem közelíthette meg. A tételes törvény és a „szabad” kritika, a hatóság és az általa elmaradottságban tartott társadalmi közeg egy és ugyanazt a karámot vonta köréje.

*

Párizsban szélvészként csapott meg az általam addig alig ismert (holott ekkor már voltaképpen csak utórezgéseit élő) szürrealizmus hatása. Nem annyira maga a szürrealista költészet, mint inkább poétikája és pszichológiája vagy együtt a kettő: a szociológiája. A végigjárás nagy lehetősége. S az a felismerés, hogy az első háborút követő évtizedek francia költészetében egyszerre bontakozott ki a két szélsőség: a Valéry által képviselt végletes klasszicizmus meg Breton és társai éppoly végletes szürrealizmusa. S a kettő, éppen mert mindkettő végigjárta a maga útját, össze is ért, egymásba csapott. Ezt mutatta már az is, hogy az első szürrealista folyóirat, a Litérature első oldalain közölte Valéryt, még inkább az, hogy a szürrealizmusból kinőtt résistence-költészet váratlanul egy rendkívül heves poétikai-kémiai reakcióval olvasztotta egy vegyületté a valéryi klasszika hermetizmusát és a szürrealizmusnak az életbe való minél közvetlenebb beavatkozást célzó poétikáját. Aragon, Éluard és mások a politika legpregnánsabb formájába, a fasizmus elleni illegális harc mindennapjaiba a „tiszta költészet” kifinomult fegyvertárával „avatkoztak be”.

1947-ben ifjú kommunista költőként Párizsban írt néhány versemből csapott ki ugyanez a várakozás. Ezek a versek már nem az Újholdban jelentek meg, hanem a Lukács György, Darvas József és Ortutay Gyula nevével jelzett Fórumban. E versek közül a számomra akkor legfontosabban, az Ahhoz aki jönni fog címűben, úgy idéztem meg ezt a fantomot, mint „aki most már mindent mer ami van”. Hiszen épp ez hiányzott – nem személyes bátorságként, hanem társadalmi lehetőségként – az új magyar költészetből, ahogy fentebb vázolni próbáltam. Mai távlatból nézve tragikomikus, hogy épp az ezzel a várakozással megnyitott úton jutottam (jutottunk el többen) egy olyasfajta költészethez, amely minden eddiginél kevesebbet mert és tudott megragadni abból, „ami van”.

Sosem lehetek eléggé hálás Vas Istvánnak, aki – nem elnézően kínált kibúvóként, hanem belső költői empátiából eredő magyarázatként – egyedül ismerte fel esetemben az én esetem sajátos vonásait, egy 1968-ban írt cikkében. Most, e kivételes alkalommal, nem tagadhatom meg magamtól idézésének jogát. „Somlyónál – írja Vas – éppen a háborús évekre esett annak a klasszikus-bukolikus hatásnak az időszaka, mely valamivel korábban a mi nemzedékünkön is átvonult. Ez idő tájt írja kezdő korának nagyratörő művét, az Adonis siratását, a fajgyalázási törvény következtében öngyilkos barátja emlékére. Nagy ívű költemény, a legnehezebb görög ritmusokban – húszéves ifjú részéről méltó folytatása Milton és Shelley hasonló tárgyú verseinek. Gondolatmenetüknek mindenesetre egyenes folytatása – még csak egy célzás se árulja el, hogy ez a halál összefüggésbe hozható a háborúval, a hitlerizmussal, hogy van benne figyelemre méltó a szépség és ifjúság korai pusztulásán túl is… Pedig hát a fiatal Somlyó sem nézte páholyból a háború és a hitlerizmus őrjöngését, sőt, olyan bizarrul és gazdagon hátborzongató kalandokban részesítette sorsa, amilyeneket kevésbé emelkedett szellemű lírikus hosszú évekig tudott volna költőien kihasználni.” (Ezt és a következő idézetet lásd Vas István, Egy naiv költő, in Tengerek nélkül, Szépirodalmi, 1978. 163–168. o)

Természetesen, nem az elnéző iróniával nekem tulajdonított „emelkedettebb szellem” vezetett ebben. A magyar irodalom vészes átpolitizáltságából szerettem volna kiszakítani a magam költészetét, úgy éreztem, éppen az Adonis siratásában akkor, így, a közvetlenül politikai téma érintetlenül hagyásával válik a politikai téma is igazi költői hatóerővé, és éppen ezen keresztül válhat politikai tetté is. Mint ahogy később éppen ennek a felfogásomnak átértékelése, egy holtponton való átfordítása lendített a közvetlenül, túlontúl is közvetlenül politizáló vers tőlem oly távoli idolja előtti áldozáshoz.

(Egyébként: még később megint ugyanez gátolt, „hosszú évekig”, abban, hogy a háború alatti „bizarrul és gazdagon hátborzongató kalandjaimat” „költőien kihasználjam”. Míg végül, „regényíróilag” legutóbb mégiscsak ki kellett „használnom”; a Rámpát mégiscsak meg kellett írnom, nem kis részben épp Vas István ismételt, többszöri baráti nógatására.)

*

Sosem lehetek eléggé hálás Vas Istvánnak, ismétlem meg, mielőtt cikkének egy további bekezdését idézném. Nem azokért az elismerő szavakért, amelyek – indokoltak? vagy csak méltányosak-e? – döntsék el mások. Hanem azért, hogy nem annak a rövid (kb. 1949 és 1953 közötti) szerencsétlen kitérőnek a megvilágításában látja és láttatja egész költői tevékenységemet, mint akkor (s olykor még ma is) egyesek; hanem éppen fordítva, e munkásság az előtti és az utáni, sokkal hosszabb és meghatározóbb időszakainak eredményeiből igyekszik vizsgálni azt a viszonylag rövid korszakot. S hogy ebből a kiindulásból úgy látja azt, ahogy látja: „De a megrögzött idealizmus – folytatja előbb idézett cikkét – nem óv meg a csalódásoktól – sem az újabb áltatásoktól. Mi sem természetesebb, mint hogy a klasszikus ábrándok lehetetlenülése után lelkesedése újjáéledt az új korszak reményeitől és álreményeitől. A most megszólaló kórusban aligha énekelt naivabb hang az övénél, s talán éppen ezért, az ő akkori verseinek egy része őrzi a leghitelesebb dokumentumértékkel azt a feltevést, amiért lehetett lelkesedni.” Vas, az oly sokáig hallgatásra kényszerült költő, talán túlságosan is megértő; lehet. Amivel azonban hozzásegített ahhoz, hogy magam kevésbé legyek megértő akkori magamhoz. Mindenesetre: segített jobban megérteni magamat – s mi többet adhat költőnek a kritikusa?

*

Még egy kihagyhatatlan komponens, amelyet ugyan már e cikk elején említettem: a túlélésé; a kivételes, kivételezett, érdemtelennek és talán elfogadhatatlannak is érzett túlélés élménye. S azé, hogy ezt minden személyes küzdelem nélkül értem el, „nem öltem” érte, ahogy egy sokkal későbbi versemben írom, míg mások, ugyanolyan ártatlanok, mint én, „ölni kényszerültek” énértem is. „Tiszta kézzel”, de zavart lélekkel és tisztázatlan világnézettel kerültem ki a háborúból és üldöztetésből. A „tétlenségből”, mindenesetre, a „valamit tenni” kategorikus imperatívuszával. Ezt éreztem megnyilvánulni az újjáéledő szellemi Európa legjobbjai között is; éppen azoknak a részéről, akik Párizsban barátságukba fogadtak, akiknek távolról csodált bűvköréből egyszerre csak mindennapos valóságos körébe csöppentem. S ez a kör egyszeriben egy hatalmas világmozgalom körévé szélesült. Wroclawban 1948 nyarán megalakult az értelmiségi békemozgalom, egy évre rá Párizsban a Pleyel-teremben már a Béke Hívei világkongresszusa ült össze. Létrehívó és vezető egyéniségei között voltak azok is, akikkel már előbb személyes kapcsolatban kerültem, Aragon és Éluard, sőt Joliot-Curie, később, de velem még barátibb közelségben, Pablo Neruda; és a rám, régóta csodált (bár éppen akkor megtagadott) műveivel és az újabban megismertekkel egyaránt felkavaró hatást tett Lukács György, aki iránti hódolatomat éles nyílt vitában róttam le még otthon, 1946 nyarán. Rue Casimir Delavigne című prózaversemből int vissza rám egy sokszor ismételten megtett séta útiránya és célja:

Mert ez a mozgalom nemcsak a nagypolitika és nagyművészet alakjaival való ritka ünnepi együttléteken ragadott magával, hanem a diákmindennapok sorában és sodrában is; talán még hevesebben. A háború utáni Franciaország nagyvonalúan megnyitotta kapuit a világ minden részéből sereglő felszabadult tanulni vágyó (vagy kalandkereső – vagy helyét kereső) ifjúság előtt. Aki a nap bármelyik szakaszában – késő estig – belépett a Sorbonne mindennapossá váltan is ünnepi folyosóira, a bőrszínek és gondolatok szivárványában merült el, s maga is egyszerre egy színnek érezhette magát ebben a sokszínűségben. Azt érezhette, hogy immár ő is ebből a világból való, és valami ebben a világban. Külön kis felszabadulás volt számomra, hogy a hazából való kivetettség évei után itt, idegenben, éppen ebben a világgá honosodott idegenben nemcsak személyiségemmel, hanem személyiségem elidegeníthetetlen részével, nemzetiségemmel is részt vehettem, magától értetődően magyarként voltam része ennek a soknemzetiségű világnak. A sokfajta kis közösség, kör, csoportosulás, aminek mindenki különösebb elkötelezettség és azonosulás nélkül, egy-egy fordulóra, szinte tánclépésben és naponta változó formák közt átmenetileg tagja lehetett, az eszmék és érzületek bármilyen kusza szövevényét fonogatta is, a háború és a fasizmus elleni elemi – szinte természeti – tiltakozás szála volt mindenütt az uralkodó.

Lusseyron, akihez oly sokszor baktattam – más magyar diákokkal, barátaimmal, leginkább Köpeczi Bélával együtt – a Luxembourg felől a hosszú Avenue d’Orléans-on az Alésia felé, mindennek szinte jelképe volt. A fiatal hívő katolikus költőt az ellenállás tagjaként fogták el a németek, és Bergen-Belsenben megvakították. A vak fiú annál jobban és messzebbre akart látni. Maga köré gyűjtötte a világ minden részéről jött, a világ minden elképzelhető neveltségében, hitében és kultúrájában felnőtt fiatalokat. Világraszóló tervei voltak a minden irányú, egyetemes (katholikosz?) tolerancia jegyében. Lusseyron világtalanul ült annak a világnak a közepén, amit fiatalokkal zsúfolt kis szobájában épített maga köré, és világított.

Miközben tőlünk nem is messzire, Párizs másik sarkában, a Marshall-tervet előkészítő külügyminiszteri tanácskozás folyt, a „kivégzettek pártjának” minisztereit – az idegen megszállás végetérte után két évvel – megint csak idegen parancsra, alkotmányellenesen, a hidegháború jeges szelével mintegy kisöpörték a francia kormányból.

Mindezzel, mindenekelőtt a kezdődő hidegháború elleni küzdelem imperatívuszával érkeztem haza 1948 már itthon is hidegháborús szeleket kavargató őszén. S ez az imperatívusz egyelőre minden más meggondolást kiiktatott belőlem. A hidegháború ellen – minden mélyen gyökerező ellentétes érzületem elfojtásával – ugyancsak a hidegháború eszközeivel kezdtem küzdeni. Az általános torzulásban nem érzékelve – vagy szükségszerűnek és szükségesnek érezve „átmenetileg” – a magam torzulását.

Hogy ennek közben mennyire voltam tudatában? Nehéz felelni rá. Minden valószínűség szerint kevésbé, mint ahogy kívülről, kivált a kívülrekesztettek szemszögéből nézve, hihetőnek látszott; de, éppoly valószínűséggel, inkább, mint ahogy általában be szokás vallani. Annak a néhány évnek egyre rituálisabbá váló „tatárfutásában” (hogy Örkény remek jelképét kölcsönözzem), annak a számára, aki egyszer belesodródott, szinte lehetetlen volt megállni és visszavonni magát. És, ahogy Vas is látja, sokáig (vagyis e néhány évig), mindennek ellenére, láttam magam előtt valamit, egy feltevést, amiért „lehetett” (volna) lelkesedni, vagy inkább, amit nem kellett, végső soron máig sem kell egészen megtagadni.

A forradalmi politika mindenhatóságába vetett hit, amelynek a művész, művészi meggyőződését is feláldozza, később „sematizmusnak” nevezett vészes redukciókra kényszeríti önmagát, nem csupán ennek a kornak a terméke: a felvilágosodás óta újra meg újra kísért a folytonosan készülő, győztes és elbukott, majd újraéledő forradalmak modern Európájában. Rousseau a klasszikus francia dráma és minden azt folytató színházi forma helyébe „a lakedaimoniaiak ünnepeit állította például”, vagyis az athéni demokrácia legnagyobb világirodalmi vívmánya, az antik tragédia helyett a militarista-diktatórikus Spárta népünnepeit javasolta, mint Fodor Géza, a polgári drámáról írt tanulmányában mondja, „az irrealitásig radikális optimizmusával”. A forradalmi sematizmusnak – az igazi művészek számára óhatatlan kiábrándulással és önváddal járó – vállalását a művészetben ez a Rousseau által megfogalmazott illúzió támasztja alá, megint Fodor Gézát idézve, „éppen a legforradalmibb, legmesszebbre mutató gondolatok következetes végigvitele (…) az esztétika területén”.

A „következetes végigvitel” persze a valóságban, és az egyes esetekben a legkülönbözőbb fokokon, igen következetlen formák között mehet és megy végbe, olykor a folytonos kétség, valamint a kétség folytonos leküzdése gyötrelmes dialektikája közben. Nálam is szétválaszthatatlanul összefonódott ebben meggyőződés és félelem, a tudatosan vállalt öncsonkítás – éppen a sóvárgott önkitágítás jegyében. S mi minden még. Minden túl nagy lendület veszedelme, a vis inertiae is, amely minden felismeréssel és sejtéssel szemben továbblendíti a szellemet, a már tévesnek bizonyult pályán is. Voltak, akik aztán a nagy felismerés pillanatát önmarcangolóan plasztikus fordulattal tudták látványossá és hathatóssá tenni. Belőlem hiányzott ehhez a kellő politikai indulat.

*

De hát itt sokkal körülhatároltabb kérdésről van szó. Az Újholdról. Most már, amilyen röviden csak lehet.

A költészetemben kialakult későbbi fordulat mutatta még később (sokaknak talán máig is) úgy, hogy én hagytam el – méghozzá szorultságában – az Újholdat. Erre, a helyzet ilyen szemléletére mutat még Nemes Nagy Ágnes e cikk elején idézett mondata is. Holott a tények ezzel ellenkező feltevést sugallnak. S ha politika vagy netán politikai taktika játszott benne közre, az nem az én részemről történt. Csak a közvetlenül dokumentálható tényekre szorítkozom. Már említettem, hogy utólagos beleegyezésemmel választottak 1946 decemberében az Újhold szerkesztői közé; azt is jeleztem, hogy hasonlóképpen távollétemben és ugyancsak előzetes értesítésem nélkül maradtam is ki a szerkesztők sorából, 1947 októberében, minden megelőző nézeteltérés, összekülönbözés vagy személyi konfliktus nélkül. Sőt, az én számomra, a legteljesebb váratlansággal. Mint azt Lengyel Balázs két, egymástól alig két hónap különbséggel hozzám intézett, egyformán baráti levele mutatja.

„Az Újholdról – írja Balázs Budapestről 1947. V. 12-i keltezésű levelében – még csak annyit, hogy most szedik ezt a számot; s a terv szerint ősztől fogva 2 hónaponként akarja megjelentetni a kiadó. Míg oda leszek, azt szeretném, és arra foglak kérni, hogy te csináljad.” (Az általam kiemelt mondathoz magyarázatul: Lengyel Balázs a levél elején arról tudósít, hogy őszre külföldi útra készül; s ekkor még úgy volt, hogy én viszont, egyéves ösztöndíjam lejártával, az év végén hazatérek.) Ugyanez év VII. 26-i dátummal azonban a következő sorokat vettem: „Nem tudom, megírtam-e már, hogy az Újhold átalakul. (X és Y) kisebb lázadást szítottak, melynek végül is az lett az eredménye, hogy a tervük szerinti megszüntetés helyett körülbelül úgy alakítjuk a lap irányát, ahogy én akartam (főleg az új értelmiség, népi kollégiumok stb. felé irányulna, mondjuk a Valóság irodalmi pandanjaként), s munkaközösséget alakítottunk a szerkesztési munkák elvégzésére. Így verseid fölött ez a munkaközösség fog dönteni (ne horkanj fel ezen) s így nem tudom megmondani, hogy mindet lehozzuk-e vagy melyiket közöljük.”

(Mellesleg, ezek a verseim lettek aztán az elsők, amelyek a Fórumban jelentek meg; s még egyáltalán nem a „szocialista realizmus” vagy a „stílus demokratizmusa” későbbi „sematikus” jegyeit viselik magukon.)

Innen és ily módon tudtam meg, hogy a következő számon már nem szereplek a „szerkesztésben közreműködők” között; éppen azon a számon, amelynek szerkesztését két hónappal előbb a felelős szerkesztő, távolléte miatt, maga helyett az én gondjaimra – és felelősségemre – óhajtotta bízni.

*

De a dolog lényege semmiképpen sem a fent jelzett, dokumentálható tényekben van, hanem a mögöttük örvénylő megfoghatatlan kavargásban. Az Újhold kezdeti egységét, úgy látszik, a rohamosan változó idők sodrában lehetetlen volt tovább fenntartani. Ha tudtuk, ha nem, minden lépésünkből még inkább politikai mozdulat lett, mint azelőtt valaha is. Az egység többfelé is megbontásra ítélt volt. Ha én egyik irányban „hagytam el” – mások – mint látható, még előbb – a másik irányban. Hiszen az Újhold indulásakor az is volt, amit az én második számbeli vezércikkem és szerkesztőségi tagságom képviselt, valamint Lengyel Balázs a fent idézett levélben jelzett új szerkesztői elképzelése is; s ezek inkább az én fordulatom felé mutattak, mint azok felé, akik „kisebb lázadást szítottak”. A mi kisded „aranyidőnk” titkos savak martaléka volt, amelyek egyre jobban belemaródtak. Vigasztaló-e, ha tudjuk, ez történt és ez történik minden ifjonti egybeseregléssel, minden folyóirat-alapítással, minden közösen fellépő irodalmi iránnyal? Vigasztaló inkább az, hogy a történelem mégsem volt hozzánk olyan mostoha, hogy ez a szétválás végleges és visszavonhatatlan legyen, s hogy magát az egymásra találás tényét és értékeit szétmorzsolja az időben. Sőt: a mi időnk és a mai idő erre érzékenyebbé vált oldalaival mindinkább előhívja az Újhold hosszan lappangó lemezén a pozitív képet. „Bárhogy volt is csodás tavasz volt ez azért.” Példa erre a Jelenkor említett különszáma is. Amelynek Elöljáró beszédében Lengyel Balázs oly találó és szép metaforával mutat rá ugyanerre:

A művészetben – s minél mélyebbre nézünk a múltba, annál inkább – nincs ennél világlóbb evidencia. S hogy már az Újhold e viszonylag rövid – bár résztvevői számára az élet nagy részét jelentő – történeti múltja is elég, hogy példa legyen erre, mindenképpen, és immár véglegesen, mellette szól.

Balatonboglár, 1984. június –
Budapest, 1984. december