A másik, aki ugyanaz

A függetlenségi háborúban hősi halált halt szabadságharcos katonák utódja, akikkel azonban „biztosan egy szót se tudna váltani”, habár csatáik kartácstüze újra meg újra felveri verssorainak békés rendjét. Élő klasszikus, aki magát a modernismótól származtatja, s akit nyolcvanéves korán túl is a földrész irodalmi modernségének vezérhangjaként tisztelnek. „Élet és halál hiányzott az életéből”, mint maga mondja, szerényen-e vagy gőgösen? – ezt nála sohasem lehet biztosan tudni; a kihívást mindenesetre a végletekig víve: „Keveset éltem. Sokat olvastam. Jobban mondva, kevés olyan dolog történt velem, ami méltóbb lenne, hogy emlékezzünk rá, mint Schopenhauer gondolatai vagy az angol nyelv zeneisége.” Íme, az antiköltő önportréja. Legalábbis így látnák Európa egyes fertályain. De amikor 1981 nyarán a vak aggastyánt fölvezették a moreliai költőfesztivál dobogójára, és ott (a magyar kifejezés szó szerinti értelmében) könyv nélkül egy fél órán át mondta verseit, az öt világrészből odasereglett költők, a mexikói közönséggel együtt, úgy hallgatták, mint céhük és nemük megtestesült jelképét, mint magát a költőt. Neruda és Asturias halála óta nemigen vitatható el tőle a latin-amerikai irodalom fő helye. Hiszen a híres „bum” egykori ifjú titánjai, García Márquez, Vargas Llosa, Cortázar is őt tekintik mesterüknek.

 

*

 

Több ízben szerepelt a Nobel-díjra javasoltak első sorában, ezt a kitüntetést azonban mindeddig nem sikerült elnyernie.

Olyan erkölcsi és politikai meggondolások okán, amelyeken jobb, ha mi is minél előbb átesünk, nem azért, hogy aztán elfeledjük, hanem hogy túljussunk rajtuk. Világszerte – vagy legalábbis a Borgest ismerők és kedvelők körében – érthető megütközést keltett az öreg mester nem egy meghökkentő nyilatkozata s főként az az érthetetlen döntése, hogy elfogadja a Pinochet által felkínált kitüntetést. Nemcsak azért, mert nagy és elismerten nagy író, akit mellőzés vagy sértett hiúság már nem késztethetett erre a méltán felháborító lépésre, hanem azért is, mert, a maga ismételten hangoztatott apolitikus módján, ám művei aranyfedezetével, pályája eddigi folyamán mindenfajta fasizmus ellenségének bizonyult. Elég volna csak a Párizs felszabadulása alkalmából írt s az alkalmon messze túlmutató cikkére emlékeztetni. Európa és a világ – benne nem utolsósorban a németség – egyetemes kultúrájának tudatos örököseként akkor is a fasizmus autochton tagadójának számítana, ha a háború kezdetén és végén, 1941-ben és 1944-ben kiadott két elbeszéléskötete (El jardín de senderos que se bifurcan – Az elágazó ösvények kertje és Artificios – Fortélyok) nem éppen a fasizmus legfinomabb s egyben megsemmisítő bírálatának volna tekinthető, s a Deutsches Requiem nem volna egyik legfélelmetesebb elemzése nem is csupán a vereséget szenvedett nácizmusnak, hanem a fasizmus minden, a vereséget is túlélő újabb szerveződéseinek. Ha pedig nem az „írót”, hanem az „embert” nézzük – a mesterséges kettéválasztásnak nem abban a parlagiságában, amit Karinthy gúnyolt ki Pekár Gyula kapcsán, hanem abban a kényes bonyolultságban, ahogy épp Borges műveiben jelentkezik, a személyiség szinte sztereoszkóppal észlelt váltakozó együtt- és különállásában: az ember, állása elvesztését, sőt a börtönt is kockáztatva, szembeszállt a peronista diktatúrával.

Itt volnánk tehát egy voltaképpen régi, mai formájában mégiscsak a huszadik században kiéleződött kérdésnél. A „nagy” művészet és a „nagy” ember megnyugtató egységet képez-e? vagy olykor éppen nyugtalanító kettőséget? Esztétikai minőség és etikai minőség szükségszerűen egybeesik-e? A személyiség egyetlen központ körül gyűrűző koncentrikus körökben nyilatkozik-e meg, vagy netán több központból kiinduló hullámok bonyolult interferenciáiban? Így felvetve, a kérdés már nemcsak Borges, az író és az ember közéleti pályáját érinti, hanem műveinek is elevenébe vág. Mint még látni fogjuk. Mindenesetre a különböző pártokhoz és világnézetekhez való tartozás a fasizmus megjelenésével válik nem csupán etikai, de a művek esztétikai értékét sem érintetlenül hagyó kritikus vízválasztóvá. A probléma ugyanekkor mint költői téma is megjelenik: Auden méltán híressé vált versében, melyet 1940 elején W. B. Yeats halálára írt (s amelyből a szerző – és a kérdésnek a történelem újabb fordulataival tovább bonyolódó kényességéhez ez is hozzátartozik – később éppen ezeket a strófákat hagyta ki):

 

Az idő, mely nem kegyes ahhoz, aki jó s nemes, s részvétlenül fordul el a legszebbtől is, ha kell, a nyelvet megbecsüli s annak, ki azt műveli legyen gyáva bár s csalárd, hódolattal megbocsájt. Az idő, ez ok szerint, majd ŐT is felmenti, mint Kiplinget vagy Paul Claudelt, mert írásban remekelt.

 

Auden verse épp könnyű dalocskát mímelő formájának kontrasztjával emeli ki a probléma feloldhatatlan kettősségét, végső megoldásként mégis a mű primátusát jelölve meg. Borgesnek az „idő” (vagyis mi magunk, hiszen őszerinte mi vagyunk az idő) korántsem tartozik annyi „megbocsátanivalóval”, mint a versben felsoroltaknak; de annyival azért mégis, hogy ne mehessünk el mellette szótlanul; annál is inkább, mert ennek kihatásai is meggondolandók. Hiszen nemcsak Borgest fosztották meg a Nobel-díjtól, s feltehetően nem egy virtuális olvasójától is a világban, hanem például a magyar olvasót is mindeddig megfosztották Borges műveinek behatóbb ismeretétől.

 

*

 

Holott Borges a tőlünk ennyire távol eső írók között ritkán tapasztalható érdeklődést mutat műveiben magyar vonatkozások iránt. (Bár, mint egy tanulmányában írja, „egyáltalán nem ismeri például a maláj és a magyar irodalmat”.) Hol egy magyar csikós parádés lovának fényképe készteti történelmi-nyelvi összefüggések felvillantására; hol egy Miklosich nevű állítólagos magyar író „egy széltében ismert oldalát” (?) idézi a chilei és a magyar cigányok összehasonlításáról; egyik elbeszélésében a hős a Juan de Panonia nevet viseli, és bár az eretnek teológus története Attila után egy évszázaddal játszódik a Duna partjain, ismerve Borges anakronizmusokkal kajánul visszaélő módszerét, bennünk mégiscsak a Janus Pannoniusra való utalás érzését kelti; egy másikban, amely Csehszlovákia lerohanásának napjaiban történik, a hős által írt tragédia visszatérő motívumaként „a szél egy szenvedélyes és felismerhetően magyar dallamot sodor”; a Deutsches Requiemben pedig a koncentrációs tábor kínzásai közepett eszét vesztő fogoly költőtől kínzója azt kérdezi: „Nem őrült-e az, aki folytonosan Magyarország térképét képzeli maga elé?” Mindez (s talán nem egy további hely, amire nálam figyelmesebb olvasók még rábukkanhatnak), lehet, nem egyéb puszta periférikus érdekességnél. Egy magyar tárgyú verse azonban már Borges élet- és költészetszemléletének legbelsőbb köreibe, a „labirintus” közepébe vezet.

 

*

 

Hogy Az első magyar költőhöz címzett költemény miért éppen az első magyar költőhöz íródott? Hiszen kétségtelen, éppúgy íródhatott volna az első argentin vagy akár az első francia költőhöz, mint az első hottentotta költőhöz. Így tehát voltaképpen, a vers jelentése szempontjából elhanyagolható a kérdés. De minket azért – megbocsátható kíváncsiságból – mégiscsak érdekel. Engem is mindjárt érdekelni kezdett, amikor, nem sokkal a vers születése után, a hetvenes évek elején lefordítottam. S mikor személyesen találkoztam a szerzővel, első dolgom volt óvatosan feltenni neki a kérdést, majd, bátorítására, levélben is megismételni. Nem érkezett válasz; s az igazat megvallva, nem is igen volt várható. Tudtam, hogy a költészet misztériumának oly indokolt hangsúlyozásában olykor a túlhangsúlyozástól sem riad vissza; nem szereti, ha magyarázzák a verseit, s ő maga sem szereti magyarázni őket. (Ami persze nem akadályozta abban, hogy 1971 tavaszán a Columbia Egyetem meghívására ne beszéljen három ülésben írói pályájáról, ennek anyaga a Borges on Writing című könyvben olvasható.) Mindenesetre: összes (!) verseinek áldozatos francia fordítója, Jean Ibarra megjegyzi valahol, hogy mikor egy előtte homályban maradt verssor iránt érdeklődött nála, Borges, „mint csaknem minden hasonló esetben, először meglepettnek látszott, majd elmosolyodott, aztán elkomorult és másról kezdett beszélni”. Így feltehetően már sosem fogjuk megtudni: lappang-e a téma ilyen megközelítése mögött valami konkrét ténybeli mozzanat, valami tudomás vagy hallomás, vagy éppen a semmit nem tudás boldog szabadsága, a (számára) szélsőséges egzotikum csatolta hozzá a témához a magyar vonatkozást? Mindenképp marad a tény, hogy Borges, szinte mindig termékeny intuíciója révén, a versben kifejezett egyetemes nosztalgiával rátapintott a magyar irodalom egyik állandó konkrét nosztalgiájára: ismeretlen és valószínűleg már soha meg nem ismerhető „ősköltészetünk” iránt. Mert ez az „első magyar költő”, akit Borges a költők által érzett egyetemes testvériségében „testvéri árnyának” és „elődjének” nevez, ismeretlenségében és lényegbeli megismerhetetlenségében ennek az ismeretlen magyar ősköltészetnek a művelője, úgy lehet, elindítója. S a magyar ősköltészet ősapja, a versben, egyúttal minden költészetek ősapjának alakját ölti, mint magának a költészetnek Ádámja, egy illúzió nélküli költői paradicsomban, ahol a költő – és az ember – sorsa éppúgy „rejtély és szorongás, varázslat és rettegés”, mint most vagy bármikor. Az „első magyar költő”, ez a nem létező, ez az ismert ismeretlen, ez a kikövetkeztetett elem a világköltészet nagy periódusos rendszerében, az, akiről semmit sem s mintha mégis mindent tudnánk, mert az „el otro, el mismo”, „a másik, aki ugyanaz” borgesi világában önmagunkból kiindulva minden emberi megismerhető, és minden emberiből kiindulva megismerhetők vagyunk mi magunk; miközben mi magunk, akár mindenki, és mindenki, akár önmagunk, a bizonytalanság, az álmodott lét s a létezést nyert álom lebegő és mégis megfellebbezhetetlen világába tartozunk, ahol az egész emberi történelem mindig jelenvaló, s a mi jelenünk is mindig már a majdani múlt része csak. Bár esszéire vonatkoztatva írja, az Otras inquisiciones epilógusában, egész életművére jellemző, hogy benne két fő tendencia érvényesül: „Egyik: a vallás és a filozófia eszméit esztétikai értékük szerint becsülni, sőt azért, ami bennük különc vagy csodaszerű. Meglehet, hogy ez egy alapvető szkepticizmus jele. A másik pedig az az előfeltevés, hogy a mesék és metaforák száma, ami az emberi képzelettől kitelik, korlátozott, de ez a kisszámú invenció mindent jelenthet mindenki számára, mint az Apostol.” Ebben Borges nagyon is hasonlatos a „Catalogus Rerum” délibábját kergető Szentkuthy Miklóshoz, mindkettőjük műve „a kultúrák ezeregyéjszakája és haláltánca” modern bűvöletében születik. S annak ellenére, hogy egy részről a magyar író stíluseszménye, a (nagyon is spanyol s akár gyarmati spanyol) barokk, másrészről a spanyol nyelvű dél-amerikaié, a franciás klasszika meg az angol szabatosság, élesen elüt egymástól, meggyőződésem, hogy Borges, ha ismerhetné, éppúgy élvezné és saját „világirodalma” fontos alakjává tenné Szentkuthyt, akár fő kedvenceit, Joyce-t, Browningot vagy Stevensont.

Mert Borges saját irodalmán folytonosan átsejlik, átjátszik, átüt, áthallatszik egy egész világirodalom; vagy talán nem is egy, de mindjárt három is. Megpróbálom különválasztani őket. Az egyik a mindnyájunk által ismert (vagy ismerhető) Homérosz, Vergilius, Dante, Háfiz, Angelus Silesius, Shakespeare, Cervantes, Goethe, Coleridge, Flaubert, Whitman, Browning, Stevenson, Kafka, Joyce főszereplésével; ezen túl azonban megszólal az a másik, rejtett is, tele titokzatos és ismeretlen könyvekkel és kéziratokkal, sose olvasott fóliánsokkal, néhány példányban létező editio princepsekkel, gestákkal és almagestákkal, kommentárok kommentárjainak kommentárjaival, vitairatok vitairataival, VIII. századi egyházatyákkal és XVIII. századi ateistákkal, rejtelmes runákkal és rovásokkal; mindezeken átfonódva pedig ott indázik egy harmadik világirodalom is, amelyet soha meg nem írt könyvek, soha nem élt írók, soha meg nem született művek alkotnak, s amely mégis éppoly valóságos, mint a létezők, éppoly létező, mint a valóságosak.

 

*

 

Ha eddig a költészet volt a filológia tárgya, Borgesnél a filológia válik a költészet tárgyává, témájává, sőt formájává. Legtöbb elbeszélése, formáját tekintve, filológiai vagy irodalomtörténeti értekezés: intellektuális nyomozás egy kézirat eredete, egy szövegrész értelmezése, egy mű létrejöttének körülményei után. Élet és irodalom egymást átszövő dzsungelburjánzása ezekben az elbeszélésekben a filológiai értelmezések és szövegelemzések áttekinthető, nyesett kertjévé szelídül, de mindig úgy, hogy maga mögött ott sejteti a televény titokzatos szövevényét. Ha a szöveg mindenképpen csak az életből sarjadhat ki, miért ne lehetne a szövegből visszanyesni a csírájául szolgáló életet? Itt a literatúra a metaliteratúra metaliteratúrájává lesz, s mint ilyen, többszörös áttételességében az élet teljes melegét és hitelét sűríti magába és sugározza magából. „A holtak hangja mond ki / engem már mindörökre”, így végzi egyik versét. De persze a holtak hangja úgy, ahogy ő és csakis ő szólaltatja és szólaltathatja meg őket. Ez a mindenestül „irodalmi” irodalom az irodalmiasság vagy „tudományosság” minden feszességétől, szakmai elzárkózásától, tudálékosságától, életidegenségétől mentes. Ez a kecses, elegáns, szellemes és mélyenszántó filológia olyan szövegmagyarázat, amely maga a legköltőibb szöveg. Ebben a kortárs költők között leginkább háromra emlékeztet: egyik oldalon a görög Kavafiszra, aki a maga legsajátabb és legkorszerűbb mondandóit a hellenizmus művészi és politikai világának pszeudoanekdotikus anyagába ágyazza; másik oldalon Saint-John Perse-re, aki egy szövegen és írásbeliségen túli, feltételezett világbölcsesség tudásanyagát választja hatalmas inkantációja kőtájául; s arra a Rilkére, aki, az irodalom helyett, hasonlóképpen nyilvánítja meg magát a „képek” világán keresztül. S még egyszer utaljunk itt Szentkuthyra, akinél a „kanonizált” és az „apokrif” éppolyan felismerhetetlen és szétválaszthatatlan, állandó travesztiája játszódik le, mint Borgesnél.

Ezzel a munkahipotézissel válik Borges, mindig izgató modernségében, vitathatatlan és megnyugtató klasszikussá. Végletes szkepticizmusában valami rejtélyesen bizonyosat őriz. A jövőtlenségtől való általános rettegés világtörténelmi pillanatában azt, hogy ennyi múlt nem maradhat jövőtlenül; hogy ennyi ok – ennyi „naplemente” és ennyi „nemzedék” – nem lehet el további okozatok nélkül. Ez a világ-könyvtár vagy könyvtár-világ, amely Borges világa, életének és költészetének közös univerzuma, egy olyan egész és mindig befejezetlen, egyre táguló világ, amely, éppen mert világ, nem ismerheti a megsemmisülést.

 

A borgesi koncepciónak nyilvánvaló forrása és előképe a mallarméi, amely ebben a híres mondatban csúcsosodik ki: „A világ célja csak egy Könyv.” Borges megtalálja ugyanennek a még régebbi kifejezését is, némi módosítással, már az Odüsszeia VIII. énekében:

 

Ezt biz az istenek intézték így, szőve a vészt a földilakóknak, hogy legyen ének a messzi jövőben. (Devecseri Gábor fordítása)

 

Ezt a homéroszi koncepciót több verse is ismétli, ezzel fejeződik be a Hengistnek ember kell, s az Aprópénzek sorozat egyik darabjában Macbeth királygyilkosságának nincs is más értelme, sőt – itt már tudatos, bevallott – célja, mint hogy Shakespeare-nek módja legyen megírnia tragédiáját. A világtörténelem e paradox, feje tetejére állított szemlélete, amely, mint látjuk, már Homérosz „realizmusától” sem idegen, abban a kikerülhetetlen tényben igazolódik, amit maga a „világtörténet” vagy „az emberiség történelme” kifejezés óhatatlanul magában foglal: „történet” és „történelem” csak az, ami „megmarad” az emberből, nem ő maga, nem tettei, csupán az a tárgyi és szellemi világ, amit létrehozott és hagyományozott. Ez a létrehozott és hagyományozott tárgyi és tárgyiasult szellemi világ Borges költészetének – verseiből, elbeszéléseiből és esszéiből homogénul egybeálló művének – tárgya és tárgyként való sajátos továbbélése.

Ebben a történetfelfogásban sajátos költőfelfogás is formálódik ki; egy antiromantikus költőkép, amely már Shakespeare-nél felmerül (hogy Borges éppen Shakespeare ürügyén fogalmazhassa meg a leghatásosabban, az Everything and Nothing parabolájában), s amit „a költők költője”, Keats fejtett ki, teljes naiv feltétlenségével, híres levelében: „A költő a lehető legköltőietlenebb lény.” Minden romantikus elképzeléssel szemben, a költő mint jellem szinte nem is létezik; csak azáltal, hogy ő maga nincs, lehet, „senki” és „mindenki”. Mint ilyen, persze, s ez a paradoxon fonákja, mégiscsak a legkülönösebb lény, az „everyman”, vagy – Borges fogalmazásában – „a másik, aki ugyanaz”. A „másik”-ként átélt „én” és az „ugyanaz”-ként átélt „másik” az identitás modern kétségességében a „nil humani” régi humanista bizonyosságával küzd önmagáért. Borges, aki a legkeresettebb és legkülöncebb utalások kavalkádjával lepi meg olvasóját, ha kell, nem átall olykor a kultúra legbanálisabb imagóihoz fordulni:

 

Az egyiptomi Próteuszt ne féld te, aki ember vagy, egy és annyiféle.

 

Két verse a kettős személyiség két oldaláról beszél: a Borges meg én a „szerző” (pontosabban, az ő híres könyvcímében szereplő hacedor vagyis „csináló”, „alkotó”’, „műves”, még közkeletűbben, a szó görög etimológiáját is figyelembe véve, a poéta) és az „ember” sosem különválasztható, mindig összefonódó kettőségének kétes mélyébe bámul: „Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat”; Az őrszem viszont, a megkülönböztethetetlen megkülönböztetés helyett, az „ember” és az ember még szétválaszthatatlanabb, az öngyilkosság gondolatának örvényéig taszító egysége és kettőssége. Önmagunk, mint önmagunk felnyithatatlan börtöne, mint önmagunk elhagyhatatlan őrszeme, mint az az önmagunk, aki nem mi vagyunk, miközben annyifélék vagyunk, s aki végülis egy olyan verset „diktál nekünk, ami nekünk nem tetszik”. Létünk hitelessége és hitetlensége – autentikus és inautentikus volta – ebben a borgesi kettősségben mutatja legélesebben a költészet személyességének és személytelenségének azt a modern dilemmáját és dialektikáját, amelyet Lautréamont nem ok nélkül jósolt meg sokat idézett mondatában: „A személyes költészet kora lejárt.” S amit Octavio Paz zseniálisan tömör paradoxonba foglal: „Borges, aki nem Borges, hanem Borges.”

Személytelen személyiség, aki éppen ezáltal válik egyedüli személyiséggé. Ha – mint ahogy e sorok írójának többször is előlegezett meggyőződése, éppen a fenti paradoxonokból kibonthatóan – minden írás voltaképpen fordítás, mert hiszen nem írásként fogalmazódik meg bennünk –, akkor további paradoxonnal azt lehetne mondani: Borges az, aki Borgest fordítja Borgesre. Így valahogy megvonható az egymásra épülő és széttartó relativitásoknak a műben végül bezáruló köre.

García Márquez meséli el egy interjújában azt az anekdotát, amelyben a Buenos Aires-i utcákon sétáló Borgeshez odalép egy járókelő, és nagy tisztelettel azt kérdezi: „Nemde, uram, ön Borges?” Mire a megszólított így felel: „Igen, olykor.”

Az anekdota – ha ugyan nem maga Borges találta ki – bízvást helyet is foglalhatna Borges ama paraboláinak sorában, amelybe a Borges meg én, Az őrszem, vagy az Everything and Nothing tartozik.

 

*

 

A modern Borges mint klasszikus, a lineáris időből mindig a körkörös időbe s onnan a lineárisba újra visszatérő szemlélet Borgese kaján játékot űz a modernséggel is, önmagáéval és társaiéval. Egyetlen alkalmat sem mulaszt el – és szinte beláthatatlan ismeretanyaga bőven szolgál neki alkalommal –, hogy a modern irodalmi teóriák orra alá dörgölhesse lehetőleg minél régebbi forrásaikat. A világ célja mint könyv vagy mint ének, láttuk, Mallarmé előtt már megtaláltatott Homérosznál; de Borges megtalálja, megint más formában, a középkori skolasztikusoknál is, nevezetesen Szent Bonaventuránál (még Bacont is leleplezve közben, aki hivatkozás nélkül mint a magáét idézi), ahol úgy szerepel, hogy az Úr két könyvet alkotott: a Szentírást és a Világot. A Rimbaud után számtalanszor idézett „én, az valaki más” meglelhető William Hazlitt híres Shakespeare-életrajzában, mely szerint Shakespeare „magában véve semmi se, de mindaz volt, ami a többiek voltak vagy lehetnek”. A „nyitott mű” már csak igazán legmodernebb elmélete pedig ott van – kinél is? úgysem találnánk ki – Angelus Silesiusnál, a Der Cherubinische Wandersmann lapjain; méghozzá ilyen meglepően:

 

Barátom, most elég. Ha olvasnád tovább is, Légy magad az írás, légy te magad a tárgy is.

 

*

 

Az abszolút relativitás e világában természetes az abszolútum kétségbeesett – de természetszerűen kétségbeesésében is ironikus – keresése. A „sok” folytonos szédületében élve még kiiktathatatlanabb lesz az „egy” ábrándja. Borges egy másik művészetről szóló parabolájában a régi kínai udvari költő, akinek a Sárga Császár egy napon megmutatja palotájának csodálatos és kiúttalan labirintusát, egyetlen – természetesen elveszett szövegű – műve által lesz halhatatlan (amelynek, ugyancsak természetesen, halálát is köszönheti). A mű a – Borges írásában máris megkérdőjelezett – hagyomány szerint egyetlen szóból állt, ám ez az egyetlen szó magában foglalta az egész palotát, mindenestül. Egyetlen szóban, sőt most már egyetlen metaforikus betűben (az „egyetlen metaforában”?), az ábécé első betűjében, illetve az annak nevezett parányi fényes golyócskában is benne van a mindenség – legalábbis ezt hiteti el velünk Az Alef című elbeszélés hőse, aki látta ezt a parányi, ám mindent magában foglaló tárgyat. De csak elhitetni tudja velünk, mert leírni, átadni, a mienkké is tenni élményét képtelen. „A szó, amelyben benne van a mindenség”, örökre megsemmisült. A hely, „ahol a világegyetem minden helye megtalálható, de tisztán és minden oldalról láthatóan”, leírhatatlan és közölhetetlen. S mint ilyen, egyik sem bizonyos, hogy volt egyáltalán, ha immár nincs és nem is lehet. A világ, íme, végül mégis túlcsordul a szón és a művön, mindig tovább él, leírhatatlanul és közölhetetlenül. Illetve: újabb leírásra és újabb közlésre kényszerítve. A világ, minden látszaton, önmagát és gyermekeit felfaló folytonos Saturnus-kannibalizmusán túl, mégis valódi. A két Borges közül „melyikük írja e sorokat”? Borges, aki Borgest fordítja Borgesre? Vagy Borges, akire Borges fordítja Borgest? Ez az, amit – Borges szellemében – nem lehet eldönteni. Az író – az hacedor – folytonosan kisiklik önmaga kezéből. Az írás mindig kisiklik az író kezéből. Nemcsak hogy „nem az énekes szüli a dalt”, nem is „a dal szüli énekesét”. Az éneken és az énekesen túl még ott rejlik valaki, aki egyikkel sem azonos, és akiről nem tudjuk, kicsoda. Borges az az író, akinek írásában az írás írás volta egyszerre a legrejtélyesebb és legvilágosabb alakot ölti.

Borges sokszoros angoszticizmusa és relativizmusa – ha úgy tetszik, idealizmusa – végül mégis egy materiális dialektikában oldható fel, s oldódik fel a saját szavaival is. Talán legfontosabb tanulmányát, Az idő új tagadása címűt ezzel végzi:

 

 

De mit szóljunk mi egy olyan költőhöz, aki azt mondja (nem is csak gondolja, be is vallja): „Valóban úgy érzem, hogy más költők műveiben jobban kifejezésre jutok, mint a magaméban.” Aki nemcsak nagy műveltségű, de nem is takargatja nagy műveltségét, mint valami illetlen testrészt, hanem még hivalkodik is vele, sőt talán még tódítja is, aztán meg folytonos álszerénységgel (vagy -telenséggel) még le is becsüli ezt a műveltséget? Aki frivol a történelemmel és áhítatos az eszmékkel szemben, méghozzá nagyjából válogatás nélkül, egyre tartja a kozmoszokat és a kozmogóniákat, könyvtárnak képzeli a Paradicsomot és Paradicsomnak a könyvtárat, és akinek, Shakespeare Prosperójának szavaival, „egy könyvtár épp elég királyság” – egyszóval, legalábbis nálunk uralkodó fogalmak szerint, „másodlagos” és „irodalmias” a javából? Mit szóljunk hozzá? Minimálprogramként ajánlható, hogy vegyük tudomásul, ilyen is van, ilyen is lehet, sőt: nem csekély tekintélyt és hatást is váltott ki céhünk mai legjobbjai között világszerte. A többi aztán már kinek-kinek az ízlésére van bízva. Talán még tetszhet is egyikünknek-másikunknak; amit nem muszáj bevallani, végül is a tetszés szigorúan magánügy. Nekem, bevallom, tetszik. Azért is fordítottam le – „saját szakállamra”, kiadói (vagyis: megnyilvánuló társadalmi) megbízatás nélkül. Ez az én magánügyem. Ami benne „szolgálat” – mert hiszen nekünk a művészetben is az a mértékegységünk –, annyi, amennyit már említettem: a minimálprogram, amire, érzésem szerint, minden sajátos, egyedi, másoktól eltérő, belterjes érdekeltségű fejlődését tiszteletben tartva is, a mi irodalmunknak és műveltségünknek is szüksége lehet: a tudomásulvétel: a tudomásulvétetés.

Borgest – viszonylag és látszólag – könnyű fordítani. Nálunk bizonyára sokak előtt gyanús lenne – mint ahogy „náluk” is sokak előtt sokáig az volt –, hogy „exportra dolgozik”. Nyelvéből – saját vallomása szerint – fokozatosan kiiktatott minden partikulárist, kerülte a „hispanizmusokat, argentinizmusokat, archaizmusokat és neologizmusokat”, vagyis minden túlságosan helyi és túlságosan egyéni színt; jobban szereti „a szokványos szavakat a meglepőnél”. „Közös spanyol nyelvünk, e lezüllött latinság”-ot, amely két földrészre és tucatnyi országra terjed ki, valóban legközösebb alapjánál ragadta meg, mintegy „legkisebb közös többesét” keresve ki. Az ironikusan „lezüllöttnek” titulált nyelvet mintegy visszanemesítve ősforrásához, a latinhoz. (Mellesleg, képzeljük el azt a nemzeti közbotránkozást, amit az a magyar költő keltene, aki anyanyelvét „lezüllött finnugor”-ként említené, vagy olyasféleképp vetné el a sulykot, ahogy másutt Borges teszi:

 

a córdobai Senecáért és Lucanusért, akik a spanyol nyelv előtt megírták az egész spanyol irodalmat. [!!!])

 

A fordításról volt szó. E borgesi nyelv fordításához tehát nem szükségeltetik se nyaktörő nyelvi akrobatika, se törzsökös nyelvi tenyeres-talpasság, se pásztortűz, se tűzijáték. Ugyanez mondható el verselésére is. A klasszikus spanyol verselést folytatja, éppen azokon a pontokon építve tovább, amelyek a leginkább közösek a legtöbb európai irodalom verselési szisztémáival. Voltaképpen három fő versformát használ: a szonettet, hol spanyolosabb, hol angolosabb formáiban; az angol blank verse-t (a magyar „rímtelen jambus”-t); és egy prózához közelítő, klasszikusan szintaktikus szabadverset, amelyet kiegészít magának a prózának versül való használata. Itt sincs tehát bravúrra szükség; elegendő a szolid magyar verselni tudás, persze, lehetőleg nem középfokon.

De Borgest – ugyancsak viszonylag, ám lényegbevágóan – nehéz is fordítani. Meg kell keresni a nyelv és a verselés mélyén azt a minden európai nyelvben és irodalomban – a nem latin származékokban is – lappangó jövevény latinságot, amely az eredetinek állandóan szökellő, tápláló búvópatakja. A verssoroknak azt a titkos aranymetszését, amely semmiféle metrikával nem mérhető (vagy, újabb szakszóval: mértékelhető), azt a borgesi vibratót és tremolót, amely végigborzong a jambusok gerincén; a mondattannak azt a kitapinthatatlan pontosságát, amely Borges versét egyszerre közelíti a prózához, és észrevétlenül csillagtávolokba repíti tőle. A szöveg hajlékony rostjainak és sima felszínének azt az együttműködő könnyedségét, amelyben rím és mérték tökéletesen szervül a nyelvvel. Észrevétlenül kell elérni, ahogy ő mondja: „nem az egyszerűséget, ami semmi, hanem a szerény és titkos összetettséget”.

Legutóbbi verseskötetének, az 1978-as válogatásnak (Antología poética 1923–1977) előszavában a költő fejedelmi szerénységgel az ifjabb Plinius Epistoláinak ismert helyét idézi, arról, hogy a legrosszabb könyvben is van valami jó. S ezt fűzi hozzá: „Ritkaság lenne, ha ez a több mint fél évszázadot felölelő válogatás nem tartalmazna egy oldalt vagy legalább egy sort, amely érdemes a figyelemre és az emlékezetre.” Ennyit talán, szerénytelenség nélkül, a fordító is remélhet a maga munkájától.