Michaux vagy a veszteség

Az utolsó száz évben a költészet története csaknem azonos a költészet harcával a költészet ellen. Ennek a harcnak legfőbb terepe éppen a francia költészet lett, Mallarmé óta. A vers válsága, úgy tetszik, vele kezdődött, legalábbis ő adott neki nevet, s a névadás maga is a harc része, mint a hadüzenet a háborúnak. Ez a „százéves háború” azóta is tart, hol alábbhagy, hol ki-kiújul. Persze, nem is lehet másképp, ez a válság más válságokból fakad, s azoknak a modellje. De úgy látszik, a modern emberiség mai „általános” válságát elsőnek éppen a költészet fedezte fel, és adott neki máig is eleven modellt azzal, hogy a maga válságát nyilvánossá tette, egyre mélyebben feltárta. A nagy világháborúkat jóval megelőzve, mikor még a fejlett európai társadalmak, sőt az elmaradottabbak is, a stabilitás illúzióját élték, mi több, ennek a stabilitásnak a csúcspontját vélték elérni. Ebbe, a német–francia háború lezajlása utáni „furcsa békébe” robban be a költészet a maga kihívó válságával, önmaga elleni lázadásba foglalva ez álstabilitás elleni lázadást. Mikor a társadalom, a politika legfőbb törekvése a leplezés, a vilmosi Németországban éppúgy, mint a III. Köztársaság Franciaországában, a viktoriánus Angliában ugyanúgy, mint a Ferenc József-i Monarchiában, akkor jelenik meg a költészet a maga harcával önmaga ellen, ebben az önfeltárásban feltárva mindazt, amit a világ leplezni akart. Kivonul a világból – Tahitiba vagy csak önmagába –, törvényen kívül helyezi magát, szembefordul és elvet, önmaga – a művészet – könyörtelen kritikájával példát ad az értékek egy szélesebb körű, egyetemes kritikájára. Ennek – a különböző változatokban – máig tartó folyamatnak egyik végletes képviselője Henri Michaux.

E harcnak ő az egyik tragikusan hősies katonája. A maguk ellen hősök közül való. Azok közül, akik öncsonkítással védekeznek az ellen, hogy öncsonkító harcba kelljen vonulniuk, amitől irtóznak. Költészete szinte szisztematikus degradálása mindannak, amiben az európai költészet klasszikus korszakai annak lényegét látták megtestesülni. Ami a „szép”, „tökéletes”, „emelkedett”, egyszóval a „költői” par excellence fogalmaiban fejeződött ki évszázadokon keresztül. Michaux mindezt drasztikusan leoperálja és leértékeli. Lecsupaszítja, kopárrá, sőt meddővé, egyenesen magtalanná, „érthetetlenné” teszi a nyelvet; szimmetria, arány és zene nélkülivé, idomtalanná a költeményt. Költőként túl van a költészet területén. „Nem tudok verset írni – mondja egy helyütt –, nem tartom magam költőnek, nem különösebben találok költészetet a versekben.” Ez a nagy álmodó, akár „ébren”, akár „alva”, még az álmairól is azt mondja, hogy „sápadtak, színtelenek. Semmi sincs bennük, ami látványként felkelthetné a figyelmet. Szinte semmi, ami az úgynevezett nemes dolgok körébe tartoznék”. „Az én birtokomon – írja másutt – minden lapos, semmi sem mozdul… Nincs árnyék.” Se fény, tehetjük hozzá.

Verseit is – mert, persze, azért szükségképpen verseket írt – „sápadttá” és „színtelenné” teszi, és főként olyanná, ahol semmi sincs, „ami az úgynevezett nemes dolgok körébe tartoznék”. Ellenkezőleg, a lehető legkisebbre, a minimumra próbálja redukálni magát az embert, „a legalacsonyabb ranghoz” térítve vissza azt az ént, amelyet a lírai költészet európai századai a legmagasabb piedesztálra emeltek; „katasztrófák utáni alázatra” zsugorítani.

Erre az „alázatra”, erre a „teljes egyenlőségre” a katasztrófában, erre igyekszik minket tanítani, messze a mi korunk előtt, amely az egyetemes katasztrófa előre látásának kora. Ezért helyettesíti a maga „költői” énjét egy sor alteregóval, akik egytől egyig önmaga – és az ember – végső redukciói: Plume, Bohóc, Tahavi, Barbár Ázsiában.

Költészetének fő munkahipotézise az utazás, mely Baudelaire-től kezdve a francia költészet kulcs- és vezérmetaforája. De az ő utazása sosem valahová történik, mindig kivonulás valahonnan. Számára a világ – legyen az valóságos vagy képzeletbeli, Ecuador, Ázsia, a Nagy Garabagne vagy egyszerűen csak Honfleur városa – mindig Benső tér (hogy egyik legfontosabb verseskötetének címét idézzük), amely éppúgy nevezhető – hogy egy másik verseskötet címével játsszunk – Közeli messzeségnek, mint, fordítva, Messzi közelségnek. Michaux-hoz mindenütt közel van a világ – ő maga mindig távol van a világtól.

Ifjúkori alteregója, Egy bizonyos Plume, paradox módon, valahol Monsieur Teste és K. úr között helyezkedik el, Kafka komor humora és Valéry önmaga által „embertelennek” minősített tiszta intellektualitása között, érintve közben Chaplin figuráját, az örök Bohócot.

Költészetének fő szavai, fogalmai, jelképei: ellen, nem fogadom el, vigyetek el, elvetés, kivonulás, feledés és így tovább. Ezek a szélsőséges negatív princípiumok azonban végül egy pozitív összegződéshez vezetnek. Totális redukciója, amely egyszerre érinti az embert és művészetét – morális erővé lesz. Olyan erkölccsé, amely vissza igyekszik vezetni önmagát és minket, még ha „nevetségesség és veszteség árán is” („de mi az, hogy veszteség?”, kérdezi) „valódi rangunkhoz”, valamihez, amit elveszíthettünk, s amit bármily „veszteség” árán is vissza kell szereznünk.

Ennek nem egyedüli útja a Michaux-é. De egyik nagy költői mementóját bizonnyal ő állítja elénk.