Desiré bácsi

Az évfordulók mágiája. Az emlékezésnek ez a fiktív dátum olaján kigyúló mécsese. A tízes számrendszer bűvölete. A lidércek lidércének e minden valóságnál erősebb varázslata rajtunk: az idő, amelyben élünk. A történelem önkényes mértékegysége. „A századok.” Száz év – éppen 100 – az idő akár lineárisan, akár másként felfogott „igazi” természetét éppoly kevéssé határozza meg, osztja fel, méri be, mint mondjuk 99 vagy 101, 28 vagy 128. És ha a kettes számrendszerben számolnánk? vagy a tizenhatosban? vagy ha például napokban – ez a száz év egyáltalán nem adna ki „kerek” számú nappalt és éjszakát. Miért ünnepelnénk valaki születésének éppen harmincnyolcezredik fordulóját? Vagy miért ne ünnepelhetnénk éppolyan joggal? És mégis: a száz év gyújtja ki bennünk a mécseseket, a „kancsal emléket”, a „megszépítőt”, az „irgalmast”, vagy éppen az elégtételosztót, a jóvátevőt. Amire oly nagy szüksége van irodalmunk közelmúltjának. Bárhogy berzenkedünk is az évfordulók önkénye és kampánya, hivalkodása és hivatalossága ellen, kitérni nem tudunk előlük. Az évforduló a kerek számok forgó kerekén újra életnagyságban elénk bukkanó alak előtti tisztelgés és tisztázás alkalma. Miközben az érte és ellene folyó küzdelem (többnyire rejtett) arénája is.

Most, Kosztolányi esetében is, nemcsak arra ad alkalmat, hogy szabadon megnyilatkozhassanak az iránta sokáig meg nem nyilatkozhatott vagy legalábbis akadályokba ütköző rokonszenv, netán rajongás érzelmei és értelmezései, hanem arra is, hogy eddigi ellenlábasai, látszólagos közeledésükkel (a rég bevált magyar manővert követve) „kifogják a szelet” az ünneplés netán túl vészesen dagadozó vitorláiból. Mindenesetre: az alkalom megint – s mikor inkább, mint a Számadás költőjével kapcsolatban? – számadásra készt. S a mi irodalmunknak az évfordulók ez esetlegességének sorjázása nagyon is jól és jókor jön. Ha az Arany-, Babits- és most a Kosztolányi-centenárium történetesen tíz évvel ezelőtt következik be, aligha szolgálhatott volna valamilyen érdemleges számadással. Most viszont, a magyar irodalomszemlélet több évtizedes kirekesztő gyakorlata után – amely egyes értékeket mindig más értékek mellőzése árán emelt kizárólagossá – a helyzet módot ad az ellenkező irányú mozgásra: az értékek együttélésének, szabad integrálásának helyreállítására vagy megteremtésére – ami egyben differenciálásuk egyetlen lehetősége is.

Magam is most vetek számot például azzal a ténnyel, hogy noha a mindannyiunk legfőbb elődjeit képviselő nagy nemzedék szinte minden költőjéről írtam már – Kosztolányiról, éppen Kosztolányiról, akit személyében is legelőször és legközelebbről ismertem meg közülük, egy emlékező versen és egy recenzión kívül soha semmit. Igaz: ez a recenzió az egyetlen volt, amely az egész magyar sajtóban a Babits–Kosztolányi–Juhász-levelezésről annak idején megjelent – a könyvnek a forgalomból való szinte azonnali kivonását alig egy hosszal megelőzve (Magyar Nemzet, 1959). Ez az intézkedés, egyébként, s az alapjául szolgáló kritikai szemlélet a legjobb illusztrációja a fentebb vázolt kizárólagossági tendenciának. Hiszen oka és indoka éppen a sérthetetlennek kikiáltott Ady „védelme” volt. De hát: mit árthatott Adynak – 1959-ben! – ifjabb kortársai szinte még gyerekfővel egymást tüzelő, forrófejű kamaszfölénye? Adynak bizonyára semmit; egyfajta egyedül ráépítő irodalomszemléletnek persze, valamit. Továbbmenve: valójában Ady ellen, a halott Ady ellen küzdött-e Kosztolányi később, a hírhedt vita során is? Elsősorban bizonyára nem. Hanem az irodalmunkra már akkor (1929-ben) kiválóan jellemző bálványemelés ellen, az oszthatatlan költészetet megosztó, az egészet egyetlen (vagy néhány) nagy alak számára kisajátítani akaró módszer ellen, amely a későbbiekben, tudjuk, még nagyobb szerepre jutott. Hogy közben igazságtalan volt Adyval szemben? Nyilván az volt. De hát – az irodalomban az igazság, ha létezik egyáltalán ilyen, illetve: abban a relativitásában, amelyben mindig is létezik – csakis a szabadon megnyilatkozó igazságtalanságok eredője lehet.

Hogy mennyire nem Ady volt a valódi célpontja Kosztolányi ez oly hevesen vitatott vitacikkének (amelynek kapcsán vele szemben még igazságtalanabbak voltak, mint ő Adyval szemben), hanem a magyar irodalomszemlélet egy mindig újra kísértő, a nemzeti nagyságok hivatalos védelmével takarózó „kirekesztési” szelleme, azt mi sem mutatja jobban, mint egy, a vitánál sokkal régebbi, fiatalkori kis írása, az Írók ellenségei (A Hét, 1908. augusztus 8.). Ebben Johnson híres Shakespeare-könyvének alkalmából (amely a „világ legnagyobb drámaírójától” még a közepes tragédiaíró rangját is „bátran” elvitatja) irodalmunknak e máig is élő (uralkodó?) szemléletét kárhoztatja, amelyet később Németh László oly találóan „zsenikre beállítottnak” nevez. Ilyen korán s ily fiatalon, ilyen élesen exponálja a kérdést: „…miért nincs legnagyobbjainknak: Vörösmartynak, Aranynak és Petőfinek méltó esztétikai ellenlábasa, miért nem szabad róluk beszélnünk egyszerűen mint emberekről és írókról, anélkül, hogy rögtön hazaárulókká bitangulnánk? (…) Az irodalmi fejlődés ilyenképpen az ő munkásságuk és a kritikai ellenhatás összetevőiből kialakult eredő vonalán indulna meg új és merészebb síkok felé. Ámde mi még csak meg se merjük írni lángeszeink bátor, természettudományos életrajzát. (…) Egyetemeinken pedig katonai szigorral, szinte politikai hatalommal iktatják törvénybe minden írónk örök dicsőségét. A szkeptikus hang újra feléled bennem. Vajon kultúránkat jelenti ez? Vagy éppen kulturálatlanságunkat?…”

A látlelet tökéletes; ha nem tartanék Kosztolányi megrovó tekintetétől, azt mondanám: prófétikus. De hát, lehet, hogy az igazi előrelátás is azoknak az adottsága, akik legjobban idegenkednek a prófétálástól? Hiszen csakhamar elkövetkezett, két ellentétes ütemben is, az a helyzet, amelyben a „szinte politikai hatalommal” szintagmából a „szinte” szócska bízvást elhagyható lett.

A huszonhárom éves Kosztolányi legnagyobb és általa akkor és mindvégig rajongva szeretett költőink éles, sőt „igazságtalan” bírálatának jogát követeli. Mégpedig: nem is a mellőzöttek érdekében, hanem a kiemeltek értékelésének „új és merészebb síkok” felé tereléséért. Éppen ő, akit a komor ítészi szempont joggal utalhatott a kritikátlan művészetrajongók kétes táborába. Hiszen egész kritikai munkásságát az tünteti ki, hogy a „kis költőkben” is a költőt látta meg (ha meglátható volt), és nem a kicsit, tudva, hogy nem kell a költők közt királyt választani, mert minden költő a maga, akármily kicsiny birodalmának királya. Sőt… De hadd írjam ide teljes egészében az egészen apró prózai remekek közül is ezt a talán legkisebbet:

Mellesleg: tanulságos lehet, hogy éppen a leg-„arisztokratikusabb” művészek hirdetik legfennen a művészetnek ezt a, még az értékkategóriáktól is eltekinteni látszó „demokratizmusát”. Épp azok, akik igazából a legmagasabb mértékkel mérnek, egyben a legelnézőbb kritikusok is, pontosabban: a legértőbben keresik és lelik fel még a náluk sokkal kevésbé értékesek műveiben is az értéket. Nemigen tartjuk számon, hogy mindnyájunk mestere, Kosztolányinak láthatóan ebben is mestere, Arany, két igen fontos recenziójában miként mutatott erre (a későbbiekben oly ritkán követett) példát, Szász Gerő és Szász Károly költeményeiről szólván (Szépirodalmi Figyelő, 1861), elméletileg is megalapozva gyakorlatát: „Ami a használt mérték magasságát nézi: avagy én volnék az és csupán én, ki azt ne tudjam oly fokra emelni, mint bármelyike e gáncsolóknak? Én volnék az, és csupán én, kit minden hitványság kielégít, ki olvasva nem szökik fel a bosszankodás miatt, nem dobja a könyvet asztalára, ha itt az egység, ott a hangulat törik ketté (…), szóval annyi finom borkóstoló és szakács között csupán az én számíze volna megromolva (…)? (…) bármi rossz hírben álljanak e mediocris poéták, ők azok, akik, mint talán egy helyt éltem ezzel a hasonlattal, nem hagyják elalunni a költészet vesztatüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa (…) én részemről óvakodom e »bátorság« kritikáját vallani (…) a collegiális szerénység érzelme türelemre hangol pályatársaim iránt…” Nem különös, hogy a világ legezoterikusabbnak tartott költője, Mallarmé ugyancsak ezt hirdeti, csak még lakonikusabban, ezt a kihívást engedve meg magának minden ítészek horrorára: „Minden verseskönyv jó könyv.”?

Kosztolányi e legnagyobbak „collegiális szerénység”-ét és egyben kihívó álláspontját követi, mindegy, hogy az ő nyomdokukon-e, vagy csupán saját belátásának engedelmeskedve. Nézzük csak: „Végre az irodalmi műveltség nem kis foka az, amelyiken már versírásra kapunk ösztönzést, s egy bizonyos szempontból csodálatos képesség az is, hogy érzékeinket, gondolatainkat egyáltalán papírra vetjük, a mondatok végére pontot teszünk, és a sorok végét összecsengetjük. Van tehát egészség és betegség, jó vers és rossz vers, de erre vonatkozólag ítéleteink nem oly szilárdak, mint hisszük, legalábbis szavaink, amelyekkel ezeket kifejezzük, rugalmasak, s a végtelenségig tágíthatók.” Irodalomról vagy írókról szólván, akár „ércnél maradóbbak”-ról, akár „kortársak”-ról, Kosztolányi a legszerényebbeket sem leckézteti – mindegyiktől leckét vesz; egyiknek a bírájává sem tolja föl magát – mindegyiket a maga bírájává avatja; egyiket sem méricskéli – mindegyiket a maga mércéjéül választja.

Éppen Adyval járt volna el másképp? Aligha. Csak azért szólal fel, és azokkal szemben, akiknek Arany és Mallarmé kihívása is nyilvánvalóan szól; akik a nagyok egyeduralmát vélvén szolgálni, nem is csak a „kisebbeket”, hanem az egyenrangú másokat is (főként azokat) készek mellőlük lesöpörni; akkor és nálunk éppen Ady mellől. Kosztolányi nem Adyt akarta trónjától megfosztani, hanem a magyar irodalmat akarta megfosztani a trónoktól. Tudta jól, Ady trón nélkül is Ady marad. Sőt. Éppen trón nélkül lehet igazán az. Csak az az igazán primus, aki inter pares tud az lenni. Nem az, aki mellől erőszakkal letaszigálják a melléje rendelteket. A felebarátait, akik nem is csak barátai, s még ha nem barátai, akkor is egy-felei: az egészben.

Az ifjúkori legközelebbi barát, Babits is Kosztolányival szemben foglalt állást a vitában, úgy érezte, ki kell állnia Ady mellett. De vajon mit szólt volna, ha megéri, hogy alig tizenöt-húsz évvel később, éppen a Kosztolányi által célba vett szemlélet, minden addiginál nagyobb egyeduralomra törve, őt magát is le fogja söpörni Ady mellől? Kosztolányival együtt. Az a szemléleti önkény, amely a saját választott tekintélyeit sem vette komolyan, József Attilának még a Kosztolányi Ady-értékelésénél is igazságtalanabb Babits-kritikáját gátlástalanul aknázta ki Babits ellenében, de ugyanannak a József Attilának hódolatos Kosztolányi-kritikája és megrendült Kosztolányi-siratója már távolról sem szolgált előtte Kosztolányi „mentségére”.

Visszatérve az áldatlan „vitához”: Kosztolányi nem a halott és diadalmas Ady fejére idézte Ady „rossz” (vagy annak tartott) verseit. Ki tudta nála jobban, hogy a legnagyobb költőknek is vannak rossz verseik, és a rossz versek még soha egyetlen nagy költő nagyságát sem veszélyeztették? A kritikátlan Ady-bálványimádók fejére idézte a rossz verseket, akiket egyébként se a rossz, se a jó versek nemigen érdekelnek, mikor a bálványt faragják. Továbbmenve, ki tudta Kosztolányinál jobban, hogy az a vers, amelyet egy bizonyos megvilágításban, egy bizonyos helyzetből szemügyre véve „rossznak” találtunk, egy másik szemszögből éppen „jónak” fog látszani? Megint őt idézem: „Magamról tudom, a magam mesterségéből, hogy mennyire változhatnak véleményeink éppen abban a tárgykörben, amelyben jártasak és tájékozottak vagyunk.” (Csak a párhuzam miatt, hallgassuk meg Aranyt: „De én sokkal geniáltalanabb és türelmesb vagyok, hogysem ily elbánás megnyugtatná lelkem ismeretét: nemcsak fölmetszem a könyvet, hanem el is olvasom: (…) megforgatom kívül, belül, némely darabot ismételve elolvasok: némelyikre alszom is egyet, hogy másnap vajon nem hat-e rám máskép…”)

A rossz versek idézése nem a nagy költő nagyságát, csak a nagy költő bálványszerűségét volt hivatva kikezdeni; még inkább a bálványfaragás kialakult hazai metodikáját. Amely végül is leginkább maguknak a bálványoknak árt. Őket teszi ki a bálványimádás kikerülhetetlen következményének: a bálványdöntögetésnek. Elég ilyennek voltunk tanúi legutóbbi fejlődésünkben. S a bálványokat magukat a maguk egészében megközelíthetetlenné teszi. Nemcsak „bátor, természettudományos életrajzukat” nem engedi megírni, hanem művük egészét megismerni sem. A bálványokat tudniillik nemcsak másoktól kell óvni, hanem önmaguktól is. Saját „gyöngeségeiktől”, „tévedéseiktől”, „ellentmondásaiktól” (milyen is lehet egy önellentmondó bálvány?) vagy éppen saját legfőbb értékeiktől, amennyiben ezek nem „bálványozhatók”. De mindenképpen: „egyszerűen mint emberek és írók” mindenoldalú, a lehető leggazdagabb megközelítésétől. Merev ércbe kell önteni őket. Holott kétezer éves elődünktől tudjuk, hogy a halhatatlanságot csak más, „ércnél maradóbb”, hajlékonyabb anyagokra bízhatjuk.

Adynak nem ártott meg az Ady-vita. Annál inkább ártott neki a vitathatatlanság nimbusza. A költőkhöz (bár olykor maguk is vágynak rá) sehogy sem illik a türannoszi státus. A koponya tünteti ki őket, nem a korona. Kezükbe írószerszám való, nem felségjelek. Nevükhöz az esendőség szabadsága illik. Nem pedig a kiváltság, amely a rabság egy neme.

Nem tagadható ezzel kapcsolatban, hogy Kosztolányi korai felismerései közé tartozik irodalmunknak az a sokak által nagyra, sőt túlbecsült jellegzetessége, amit később Illyés – a maga mindig sanzsancsillogású kétértelműségében – úgy jelölt meg, hogy nálunk még a folyószabályozás gondja is a költőkre hárul. Kosztolányi úgy vélte, ez egyformán kárára van a folyószabályozásnak és a költészetnek. Már egy korai tanulmányában idézte, s az 1933-as Napló („igen becses kéziratok”) első oldalaira újra bejegyezte, eredetiben, Goethe Byronra vonatkozó sorait: „Ha Byronnak alkalma lett volna, hogy mindazt, ami benne ellenzékiség volt, a képviselőházban nyers közbeszólásokkal intézze el, mint költő sokkal tisztábban állna előttünk. Ennélfogva Byron fonák hatásának jó részét annak szeretném tulajdonítani, hogy képviselőházi beszédeit magába fojtotta.” Byron persze a Lordok Házának tagja volt. Magyar költő azonban ritkán jutott el még a képviselőházi tagságig is. Még Petőfi is hiába pályázott (pedig pályázott!) rá. Más kérdés, s ugyancsak fontos, hogy Byron mit szólt volna ehhez. (És Petőfi?) Azt meg éppenséggel elképzelhetjük, hogy Byron cserébe megkérdezhette volna Goethétől, nem érzi-e „fonák hatásúnak” a weimari udvari ünnepségekre szerzett tündérjátékait és báli ceremóniáit.

Mindenesetre: Kosztolányiban a „homo aestheticus” nem a valóban morális emberrel (és íróval) szemben tételeződött, hanem a moralistával, talán nem is a politikussal, csak a botcsinálta költő-politikusokkal szemben. Hiszen rajongott Petőfiért. És az elsők közt érzett rá, a Medvetánc gyűjtőívéhez is kölcsönadva szavait, József Attila „karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komoly és humoros” zsenijére. De – és valljuk be, nem kis joggal – úgy látta, hogy „az igazság korlátolt, erőszakos, elszánt bajnokai” támasztottak minden rosszat a világon. „Az ő igazságuk úgy húzódik végig a történelmen, mint az emberiség gyógyíthatatlan tébolya.”

A Dal az igazságról című kisprózaremek e megállapítását nehéz cáfolni; ma, a kamikaze terroristák és a „szent háborút” hirdető vallási és állami vezetők korában talán még nehezebb, mint valaha. Ám azt a másik nagy kérdést is nehéz elhallgatni, akár Kosztolányival szemben is, hogy, ha feltétlen igazság nincs is, igazságtalanság viszont feltétlenül mindig tengernyi volt és van a világban. És ezzel a mindig meglévő igazságtalansággal, úgy látszik, mégiscsak az „igazság gyógyíthatatlan tébolya” száll szembe, leginkább úgy, hogy legalábbis gyógyíthatónak tételezi az igazságtalanságot.

Minderről természetesen sem ebben a formában, sem semminő más formában sejtelmem sem volt, mikor, a nagy költők közül elsőnek, kisgyerek koromban megismertem apámnak azt a legkedvesebb barátját, akit, kérésére, Desiré bácsinak kellett szólítanom. Valóban ő volt a legkedvesebb bácsi (a szónak másik és minden értelmében is) az összes megismert bácsik (s mint később megtudtam: nagy írók) közül. (Milán bácsi túl félelmetes volt, Frici bácsi túl vicces, [Nagy] Lajos bácsi túlságosan felnőttes, [Tersánszky] Jenő bácsi túlságosan gyerekes.) Megismerése után alig vártam, hogy újra lássam. De erre sokáig kellett várni. Kettejük ifjúkori barátsága, amelyben „oly közel voltunk”, írta egyikük, „hogy egymás könnyét tagadtuk le már”, a múlté volt. Már nem ilyennek látták magukat és egymást, ahogy a másikuk írta volt:

Soká kellett várnom, de még mindig kisdiák voltam, mikor egy délben a Bolyai reáliskola kapuja előtt apám mellett újra megpillantottam őt, s ahogy odafutottam hozzájuk, karjával felkapott s egy pillanatra maga fölé emelt, azzal a rituális mozdulattal, amire később Szabó Lőrinc Lóci-versének olvastán ismertem újra rá. Akkoriban még, Desiré bácsi és apám legendás ifjúkori barátságának dokumentumait kis mitológiám szentélyében őrizve, sejtelmem sem volt róla (erről se), hogy ezt az egymásnak életre-halálra esküdött szövetséget is felbontotta már az idő, a pályák túlságosan szélesre nyílt ollója mélyen belemetszett. A (megérdemelt) siker és az (érdemtelen) mellőzöttség, a jómód és a nincstelenség nehezen bírja el egymás közelét. A Logodi utcai villa és a Kruspér utcai két szoba-konyha között eltorlaszolódtak az utak. S még a politika kataklizmái is közbeszóltak, épp a legérzékenyebb ponton… Csak jobban kellett volna ismernem verseiket, hogy tudjam; de hát akkor még – mindkettő iránti rajongásom ellenére – kevéssé ismertem a verseiket. Például azokat, amelyek szinte egymásra felelve hordozzák kettejük sorsának ellentétes emblémáit.

és:

Vagy:

és:

Az ismert szólás már elfeledett, legmélyebb, szó szerinti értelmében „ég és föld” választotta el őket ekkor már, bármennyire sóvárogtak is mindketten a közös ifjúság paradicsoma után, s e szélsőségesen romantikus ellentett párhuzamosságban egy kicsit mindegyik a másik sorsa után. A latin sacer egyformán jelent áldottat és átkozottat. A folyton a földi áldás után sóvárgó „átkozott” költő s az áldásban folyvást az átkozottság mennyei malasztját sóvárgó „áldott” egyszerre áll egymáshoz végtelenül közel és végtelenül messze. Mindenesetre: az „isteni merésű, vad költő” már csak a maga emberi, „túlságosan is emberi” sorsának groteszk fonákján jelent meg az „egyetlen a sok, a sok közül” számára. Az ifjúkori Esti Kornél-novella mesebeli „piros-fekete” Sárkánya a kései Kosztolányi-novellában rossz szelek közt vergődő, fakó papírsárkánnyá változott.

De később ez a szeretetlen, Kosztolányi írói hitvallásának megfelelően „kegyetlen” látásmód visszaüt önmagára. Kettejük eltérő sorsának paradigmatikus szembeállítását nemcsak kölcsönösen lehet verseikben megtalálni; megtalálható egyedül Kosztolányi írásai között is. Éppen a Sárkány-novella kulcsszavaiban, amelyek először novellahősének arcát jellemezve, szinte pontos megfeleléssel visszatérnek a saját maga immár a szenvedés „pörölye” által megkeményített arcának rajzában; s megint a paradox óhajtó módba téve. Ha így ábrázolta az ifjúkori sötét ragyogását elvesztett „átkozott költő” későbbi képét, tragikomikusan groteszk fénytörésben:

– nemsokára így fohászkodik, ugyanezzel a szókapcsolással képzett azonos metaforában, az őt sújtó szenvedéshez, az utolsó évek egyik legszebb Kosztolányi-versében:

(Mindkét helyen az én kiemelésem.)

Ekkoriban, életük utolsó éveiben (amelyekről szóltam, s amelyekben az idézett két szöveg is született), az elmúlt ifjúság bűvöletében valóban újra közelebb kerültek egymáshoz. De ez a „közel” már csak a távolságból fénylő nosztalgia lehetett. Ötvenéves születésnapjára apám két versben is köszönti barátját:

és:

Én azonban még Desiré bácsinak hívtam (sőt, nem is volt szabad másként hívnom), s ekkor már azt is tudtam, hogy Desiré bácsi „is” költő. És egyszerre ő lett számomra „a” költő. Már beteg volt, mikor az önképzőkörben „jegyzőkönyvi dicsérettel” felolvastam róla szóló dolgozatomat, amelyet aztán apám kíséretében elvittem József Attilához a Szép Szó Mária Valéria utcai szerkesztőségébe. Hatodikas realista voltam, tizenöt éves. Szinte gyerekkori írói indulásom e fénylő hármas csillagzata közül egy esztendő leforgása után már egy sem volt életben. A közeli halál e háromágú villámcsapása sistereg első nyomtatásban viszontláthatott versemben.

Talán ezért is nem írtam soha többé érdemlegesen Kosztolányiról. Talán azért is, mert közvetlen közelemben íródott meg a róla szóló első önálló könyvecske. Devecseri Gábor Az élő Kosztolányija. Helyettem is szólt. „Minden remekíró patikamérlegre teszi szavait – írja Devecseri –, de Kosztolányinál a szavak ezenkívül még prózában is a vers törvényei szerint sorakoznak. (… ) A véres költő minden mondatpárja külön magán viseli az egész művet.” S valamivel alább, tömör összefoglalással: „Egy mondata már írásmű.”

Kosztolányi prózájának legjavát éppen ez tünteti ki, talán először és mindmáig eléggé egyedülállóan a magyar irodalomban. A próza versszerűsége; minden elemében hordozott műszerűsége. Talán nem is elsősorban méltán nagyrabecsült, kifejezetten elbeszélő műveiben. Hanem ott, ahol a próza mintegy leveti műfajkosztümjeit, műnemkellékeit, és meztelenül tűnik föl (testesül meg) (még inkább, mint a Meztelenül szabadverseiben). Kisebb írásai pazar hagyatékának rendezői és közrebocsátói, első felfedezője, Illyés Gyula, és tovább kutató újrafelfedezője, Réz Pál, talán a legnagyobb ajándékot adták a forráskutatásban és szöveggondozásban oly szegényes újabb kori magyar irodalomtörténetnek. Egy ismeretlen – s máig sem eléggé ismert – remekművet. E műnek csak egy része sorolható a voltaképpeni (kivételesen magasrendű) újságírás műfajába. Más, fontosabb része csupán a magyar irodalmi intézményrendszer sajátos alakulása folytán került/szorult a napilapok hasábjaira. E többnyire kis terjedelmű – minden ismert irodalmi műfajnál általában kisebb terjedelmű – írásokban a nyelvi koncentráció végső feszítettségében, mindig a robbanás határán jelenik meg. Vallomás, leírás, meditáció, megfigyelés, képzelet, elbeszélés, mese, önfeledtség és önvizsgálat, játék és valóság integrálódik és differenciálódik, mindig a limeseken. Az eddig számos kötetben – s még mindig nem hiánytalanul – kiadott Kosztolányi-kisprózák egy ilyen irányú válogatott gyűjteménye irodalmunk leginkább világirodalmi értékeinek is első vonalában állna. Egy senki máséhoz nem hasonlító, mégis korunk legizgalmasabb újítóival rokon écriture elemzését végezhetné el rajta – aki hozzákezdene. Kitapinthatná, ahogy az irodalom oly sokszor (s leginkább a mi korunkban) kiüresedő rítusaiból valamilyen titkos vegyi folyamat újra kivonja azt, ami valaha létrehozta és folytonosan újból és újból létre kell hozza: az írást.

„Kedvenc” költőink – különösen kezdetben – sűrűn váltakoznak. Kedvenc verseink talán még sűrűbben. Egy Kosztolányi-vers azonban kamaszkorom óta nem változtatta meg csillagállását. Akkor sem, amikor költője már nem tartozott választottjaim közé.

Minden ősz azóta nekem is elhozza ezeket a „hűs” gyümölcsöket, amelyek „dús” ékkövekké változnak, de amelyeken „túl” már csak ellentétük int: a semmi. Az Őszi reggeli tíz sorát e három egytagú szó – jelzők és határozó – arany szöge tartja össze, az első és utolsó előtti sor két egymással metrikailag is tükörszimmetrikus tőmondata, két egyszerű, egyszerűbbé már nem is tehető kijelentés között. „Ezt hozta az ősz. – Jobb volna élni.” A „hűs” és a „dús” között egy tündöklő felsorolás mozdíthatatlan állóképe feszül. Mint a csillagos ég. A föld legtartósabb és legértékesebb anyagaivá átlényegülve az, ami „romlandóbb, mint a málna vagy a hal”. Mintha együtt és egymásban örökre léteznének. De hirtelen megmozdul a kép. Hangtalanul és szinte a fénysebességet közelítő gyorsasággal. De csak úgy, mintha az augusztusi égboltról leszalad egy csillag. Nem hiányzik utána semmi. Az ég újra hiánytalanul ragyog. A bogyóról iramló vízcsepp a geometria és a gravitáció kozmikus közegébe visz. Mégpedig a kozmikusnak nem ködös-patetikus-vizionárius, hanem tárgyias, fizikai és biológiai világába. A történés olyan, mintha nem is történne. Szinte előre megkérdőjelezi az emberi vég(zet)et idéző zárókép mozdulatát. Az egyetemes részvét költőjének számára ez a pillanat nem a részvété. Két sorra újból a mozdulatlan örökkévalóság világában vagyunk. A magunkba fordulás és a művészet magasába lendülés „részvéttelen” pillanatában. Amely egyszerre múlhatatlan és a legmúlandóbb. Az egyéni sors s a belőle kivált egyetemes forma a teljes egymásba fordulás pompáját teremti meg, az érzelem olyan telített oldatát, amely kiveti magából az érzelmeket. Egy hatalmas költői „understatement”-tel, aminél kevesebbet már nem is lehet mondani életünk legfőbb és legállandóbb vonzalmáról: a saját életünk irántiról. „Jobb volna élni.” Semmivel sem több, mint az „Ezt hozta az ősz.” S ha hozott, vinnie is kell. De a távozás sem lehet más. Eliramlani, mint a vízcsöpp. Elgurulni, mint a briliáns. Lehullani, mint a csillag. „Ámde”: – e majdnem keresett, épp azért a lehető legprózaibbnak ható ellentétes kötőszó még egyszer kimozdítja a képet. Mintha mindent megfordítana. De nem fordul meg semmi. Az intés nem éles és hirtelen, mint a vízcsöpp iramlása, hanem lassú és elmosódott. Ha amannak a sebesség adta a meg nem történtség illúzióját, ennek a szinte észrevétlen rezdülés adja. Távol vagyunk minden metafizikától és allegóriától. Ez nem haláltánc. Nincs kasza, se kaszás, se koponya. Nem csontkéz nyúl ki erőszakosan értünk: csak egy puha, alig rebbenő aranykéz, egy talán csak szellőrezgette sárgult falevél int tétován felénk. De ez a tétovaság éppoly megfellebbezhetetlenül törvényszerű. Minden szó, minden betű elektromágneses erőtérben áll, kicserélhetetlenül és kimozdíthatatlanul, mint a mindenség műtárgyai. A föld legértékesebb és legtisztább képződményei: smaragd, jáspis, üveg, gyémánt, arany. A fény letéteményesei. Mögöttük – „túl” – annál hatalmasabb és teljesebb a sötétség. Érzéseink legtöményebb koncentrációja, amiből semmilyen fényjel sem léphet ki már. A fekete lyuk.

Kosztolányi mostani újra el- és befogadását egyesek a „részvét költőjének” szűkítő meghatározásához kötik, mintegy a vátesz költők alatti másodszférába utalva, az alagsorba. Holott hát ez sem ilyen egyszerű. Kosztolányi a „részvéttelenség” költője is, akinek szemében „éles fény” világítja meg a világ dolgait. Egy mindennapos táplálkozási aktust az élő és nem élő világ minden metabolizmusainak és metamorfózisainak jelképesség nélküli jelképévé avatva. A tisztánlátásnak azzal a „derült, magába forduló tökéletességével”, amely az ember művészetre való képességét is elhelyezi a természeti törvények között.

De ha „csak” a részvét költője volna is… Nem az arisztotelészi telosz a legfőbb hatásmérője máig is a művészet legmagasabb megnyilvánulásának? S hozzá kapcsolódva, nem azt írja-e az újkori tragédiaelméletek talán legfontosabbjának szerzője, Lessing, egyik erre vonatkozó levelében (Friedrich Nicolainak, 1756. november): „Mindössze egyetlen olyan szenvedélyt ismerek, melyet a tragédia lobbant lángra a nézőben, s ez a szánalom. (…) Az együttérzésre képes ember a legjobb ember.”? (Lessing kiemelése.) S nem ezt a „legjobb embert” kerestük-e mindig a művészetben, önmagunk legjobb részét? Nem az élők iránti részvét-e a mindenkori erkölcsi és művészi értékek próbaköve? Egyebek közt, nem a kollektív-progresszív mozgalmak egyik elidegeníthetetlen része-e az egyéniség védelme? Az együttérzés. A beleérzés. Ma elterjedt terminusokkal: a szolidaritás; az empátia. Nem élték-e át eléggé a ma élő nemzedékek az egyéniség megtiprásának világraszóló botrányait? nem panaszoljuk-e elégszer napról napra a hírlapokban is az elmagányosodás és részvétlenség mai világjárványát, ahhoz, hogy legalább a művészetben magasra értékeljük a részvétet?

Az emberfaj és minden élő faj és fajta reprodukálja önmagát, ez az alaptörvénye. Ám akikből ezek a fajok állnak, az egyének reprodukálhatatlanok. Sőt: az előbbiek tudományos leírhatóságával szemben, leírhatatlanok is. Individuum ineffabile est.

Kosztolányi költészetének valóban az idővel egyre inkább ez lett a fő témája, mely a Halotti beszédben ér a csúcsra. Ez – társaival együtt – eminensen az egyéniség védelmének, minden élet pótolhatatlanságának, reprodukálhatatlanságának és leképezhetetlenségének himnusza. A mindenkori legszélesebb tömegek, a minden-ember, a „nem nagy és kiváló” iránti részvét, s még több: a megbecsülés költeménye: a különbségé, amely élővé tesz, amely az élő (s legmagasabb fokon az ember) egyszerre mindenkitől eltérő és mindenki mással közös tulajdonsága. Egyben ember voltunk legmagasabb rendű lelki működésének, a szeretetnek/szerelemnek letéteményese. („…mely mozgat napot s minden csillagot.”) Miért szeretünk valakit? Mert éppen olyan, amilyen, s amilyen senki más sem. A Halotti beszéd nem is a halottak iránti, hanem az ittmaradók, a veszteséget szenvedők iránti részvét verse. Ők azok, akik azt az egyénit vesztették el, ami pótolhatatlan számukra. Mert van egy olyan réteg, ahol az egyéniség minden esetben (még a szubjektív értéktelenség esetében is) érték: maga az egyéniség, az élő anyag e legfőbb megnyilvánulása, megismételhetetlensége és – végső soron, fogalmilag – megismerhetetlensége. Az emberi élet legnagyobb vesztesége nem a magunk halála, hanem a másoké. Ennek az emlékére létesülnek a kővel vagy fával megjelölt szerény sírhelyek és a hivalkodó sziklasírok, pompázatos piramisok, márványmauzóleumok egyaránt. Az ember legmélyebb meggyalázását pedig a jeltelen és névtelen tömegsírokban éljük át.

Kosztolányi szemét nem homályosítja el érzelmességgel az együttérzés. „Szemedben éles fény legyen a részvét.” Az éles szemet szerette. Csak a „komor szemet” nem. Így könyörgött az „ittmaradókhoz”, hozzánk:

Az évforduló arra való – ha való valamire –, hogy holtában is élőnek lássuk, nem, hogy ebbe a megjövendölt „új halálba” vessük.

A művész legyen kegyetlen, hirdette ő maga.

A kegyetlen művész műve viszont azt hirdeti: az ember pedig legyen részvevő.

1985