„Babits”

Nem valamiféle nagyobb igényű, átfogó elemzés szándékával vagy annak a látszatát keltve írtam fel címül ezt a puszta nevet. Éppen ellenkezőleg. Úgy, mint egy varázsigét. Ahogy valaha először számomra megjelent. Azért is tettem idézőjelek közé.

Nem a babitsi életmű egészét, vagy akár valamely részletét próbálom „mai szemmel” felmérni: inkább a „régi szememet” igyekszem visszaszerezni, emlékezni arra, amit a Babits név puszta szó- és hangképe jelentett a harmincas évek magyar irodalmának s nekem, a kezdőnek, mikor még alig ismertem a mögötte rejlő mű egészét, tizenhét és húszéves korom között, amíg viselőjét személyesen is ismerhettem. Csak ezt a mágikus jelet szeretném most, annyi év után, a centenárium banálisan-szakrális vagy szakrálisan-banális alkalmából újra megidézni – annak a számára is, aki már csak kései, többé-kevésbé eltorzult és megfakult alakjában találkozhatott vele. Annak, aki, mint Radnóti a veszteség első pillanatában írta, „nem érzi árvaságunk… ágyánál nem ült, s nem ült az asztalánál… Nem tudja majd, mi fáj…”.

 

Mikor, éppen negyven év múltán, 1980-ban, a frissen megjelent Beszélgetőfüzetek első olvasása közben, azok után a mondatok után, hogy:

 

 

(ti. a Nyugatot akkor gyakorlatilag szerkesztő Gellért Oszkár, akivel a beszélni nem tudó beteg helyett az ápolónő beszélt telefonon), a következő mondathoz értem (II. kötet 50. l., a bejegyzés dátuma: 1940. október 23. és 25. között):

 

 

ugyanolyan „szédület. Szívet dobogtató” fogott el (megint Radnóti akkori szavaival szólva), mint mikor Devecseri hajdan hírül hozta, hogy Babits üzeni: hívjam fel és látogassam meg.

A teába mártott madelaine olvatag íze nem omolhatott szét fájdalmasabban, örömtelibben, mint ahogy ez az előttem felbukkant pár szó visszacikáztatta bennem a lélegzetállító várakozásnak azt a váltóáramát, amit akkoriban a Babitsnál lévő verseim sorsa tartott szinte kibírhatatlan feszültségben. Nemcsak tudtam, láthattam is, milyen nagybeteg. Hiszen a szíves invitáló üzenet már egy évvel ezt megelőzően megismertetett vele személyesen is. Ültem magam is az Attila utcai lakás asztalánál, ahol „most” (a beszélgetőfüzeti bejegyzés pillanatában) a verseim feküdhettek (még olvasatlanul) a beteggel szemközt, akinek – szörnyű anatómiai eltolódással – nem a száján, hanem a nyitott gégéjén buggyant ki időnként a habos nyál. Ahogy most (negyven év után) ezt a rám vonatkozó negatív közlést olvastam, mintha csak akkor olvasnám, mintha a szavak nyomán akkor követhetném nyomon, mert valódi, látható nyomra találva, verseim ismeretlen útját Babits varázskörében. Már csak maga az is, hogy a beszélni nem tudó leírta a nevem… S az izgalom már-már a kamaszkori torokszorításig fokozódott, mikor hetven oldallal tovább jutva az olvasásban (II. 122.), a feljegyzés dátuma szerint alig két héttel később (1940. november 10.), erre az újabb nyomra bukkantam:

 

 

De pillanatok múlva már, magam előtt is elszégyellve magam (azért, amit most nyilvánosan megvallani sem szégyellek), ez a jelenné vált emlék vagy múltba kívánkozó jelen esemény eljutott a kikerülhetetlen kérdésig. Miért ez a komikus infantilis-retardált örömérzés-büszkeség-felindulás – ennyi idő után? A beteg Babits ez egyetlen, nem is valami kitüntető dicsérete (ki örül általában annak, ha a verseit „egész szép”-nek találják?) miért látszott hirtelen, egy pillanatra visszamenőleg is felérni minden más sikerrel, elsöpörni egyszeriben minden kudarcot, ami azóta, a nyilvános irodalmi szereplés belülről nézve oly nevetséges külső autodaféin és kívülről nézve éppoly nevetséges belső tortúráin ért?

Hiszen ez a mondat még csak nem is mondhatott számomra semmi újat. Babits szemtől szembe is megdicsérte volt már előbb – éppily szordinósan – a neki átadott verseimet (írásban még előbb is, a tizennyolc éves koromban neki küldötteket), és a Nyugatban éppen huszadik születésnapomon (1940. decemberi szám) közölt első versem megjelenése – mindig is tudtam – csak az ő javaslatára (vagy legalábbis jóváhagyásával) történhetett. A fenti miértre nem lehet egyetlen szóval válaszolni. Vagy talán éppen csak egyetlen szóval lehet. Magával a Babits névvel, úgy, ahogy címül felírtam. Ám ez az egyszavas válasz csak újabb kérdések fantomjait kelti fel.

 

Az én helyzetem ebben a minden valamirevaló írástudót (igen kis kivétellel) (kiváltképpen minden verstudót) magába ölelő varázskörben különleges volt. Kettős okból kettősen is.

Legjobb tudomásom szerint (s a Beszélgetőfüzetek szövegének és névmutatójának tanúsága szerint is) a legfiatalabb voltam a jelentkező ifjabb költők közül, akivel Babits még a betegágyán személyesen foglalkozott: az utolsó olyan, még-nem-is-nemzedék még-nem-is-képviselője, akit nemcsak az a varázsütés ért, hogy ismerhette Babitsot, az is, hogy Babits ismerte őt.

De – s ez a kettősség másik oldala – személyes okokból nekem volt a legellentmondásosabb ennek a varázsütésnek a hatása. Szinte archaikus gátlások tolultak elébe. Az épp akkoriban olvasott Totem és tabu elemezte minden tilalommal párosult.

Hogy ne kelljen kényszeredett, hosszú magyarázatokba kezdenem, megint a Beszélgetőfüzetek egy rám (is) vonatkozó másik helyéhez folyamodom.

November 25–26-i bejegyzései között írja Babits, Illyés Gyulával „beszélgetve”, aki akkor éppen a Kosztolányi-hagyaték rendezésével foglalkozik, pontosan a Kortársak című Kosztolányi-tanulmánykötet előkészítésével, s nyilván arról számol be Babitsnak (II. 175.):

 

 

Nevem első említése itt apámra vonatkozik, a második (zárójeles) énrám – Babits Kosztolányinak apámról írt, a Kortársakban olvasható gyönyörű cikkére utal – a maga módján. Ez a mód s a néhány sor, amelyben megnyilvánul, számomra kora ifjúságom valóságos drámáját kavarja fel.

 

Apám, akit Babits – mint a fentiekből is kitetszik – kezdettől fogva méltánytalanul kevésre becsült, gyaníthatóan s épp a fenti szavakból is kiviláglóan, úgy is, mint aki Kosztolányival „rokon költő”, mint akit Kosztolányi „érthető, hogy szeretett egyébként is” (s itt éppen csak utalhatok Babits és Kosztolányi megromlott viszonyára, valamint Kosztolányi és apám egész életen át tartó barátságára), szóval, apám sosem ejtette ki előttem Babits nevét. A sorozatosan megismert idősebb és fiatalabb irodalmi tekintélyek között bizonnyal ő volt az egyedüli, akitől sohasem hallottam említeni ezt a nevet. Úgy gondolom – s a róla való minden emlékem és tudásom is erre mutat –, apám, amilyen szélsőségesen, a maga „földfia: barbár” módján gátlástalanul szókimondó, sőt oktalanul goromba tudott lenni szemtől szembe azokkal, akiket nem szeretett vagy akik nem szerették, bármennyire, sőt mennél inkább jól felfogott érdeke lett volna az ellenkező – hátuk mögött éppoly elnéző volt irántuk, szóra sem érdemesítette őket. Legfeljebb ki sem ejtette a nevüket, Babitsét sem. Holott, tudom, a legfájóbban talán az ő mellőzésétől szenvedett – pályája külső felhámján is, még inkább önbecsülésének belső sejtjeiben.

Inkább csak sejtve, semmint felfogva mindezt, én sem ejtettem ki előtte ezt a nevet. Még akkor sem, amikor már egyre inkább magam is a varázsa alá kerültem. Mert minden ízem tiltakozott ellene. Babits felfedezését szükségképpen apám iránti hűtlenségként éltem át. Minden fontosabb olvasmányomról beszámoltam apámnak. Arról azonban, ami éppen az ő váratlan halála előtti nyáron a legfontosabb olvasmányom volt, mélyen hallgattam. Arról, hogy ezt a nyaramat mindenestül Babits Dantéja és Európai irodalomtörténete töltötte be.

Apám elvesztésének fájdalmát ennek az immár jóvátehetetlen „hűtlenségnek” a gyötrelme is súlyosbította. Gyászom sokáig bűntudattal párosult, annál inkább, minél kevésbé tudta mégis távol tartani tőlem már a babitsi varázs hatalmát. Mi több, hirtelen elvesztett – nemcsak apám, hanem – költő apám helyébe (éppen akkor, mikor bennem is megtörtént a költővé válás titkos teofániája – tizenhét éves voltam) új költő-apaként csakis Babits kínálkozhatott.

 

Hiszen Babitsnak ezt az itt már többször s mindig ugyanazzal a szóval illetett varázsát éppen a feltűnő apakomplexus jellemzi – a legkülönbözőbb eredetű, származású, korú és irányú költő-fiak részéről. Ez tűnik fel Illyés megannyi írásában, még a már maga is nagyapa korú Illyés némely visszatekintésében is, kiváltképpen pedig a mester halálakor írt, Az ismeretlen című írásában. „Ki tudja – kérdi Illyés –, nem az lesz-e életünk értelme, hogy láttuk őt? Nem az lesz-e legnagyobb mondandónk a jövőnek, hogy szemtanúk voltunk? Akarva-akaratlan egy családdá fogunk tömörülni az időben. (…) Meghalt, felnőtté váltunk, rajtunk a teher.” Nem a frissen elárvult fiú érez-e így a halott apa iránt? Nem akkor válunk-e „felnőtté”, mikor elveszítjük azt, akinek a fia voltunk? – S nem ugyanerre a szóra megy-e ki – még Babits halála előtt – a hozzá való viszonyában legmélyebb konfliktusokat megélő József Attila „engesztelő”’ verse is?

 

te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” – leintenél, mint az öregebb, mint az apám…

 

Weöres Sándor verse pedig már nem valóságos apasirató-e?

 

És ki nékem álomi hang és délibáb   s távol tűz volt, testtelen, emberré lett, asztalánál ültem és   megkinált, beszélt velem, ő támogatott engem és gondolt velem,   jó volt hozzám, mint apám, s én mit adtam? fiú-szívet tártam neki…

 

Máig is hallom Weöres jellegzetesen gyermekes hanghordozásával e szavakat, ahogy a Babits-emlékesten szavalta, s érzem a belső háborgást, ahogy bűntudattal telve, lélekben azonosulok velük. Zelk búcsúztató versében is ez a motívum áll a középpontban, hiszen ki más az, aki minket „a sok-sok drága szó”-ra tanít, ha nem az apánk?

 

S ha nem tudhattad, ám tudtam én, hogy Te mutattad   nékem: Hegy, domb, fa, tó… avar… mondtad Te az avarra   s én utánad mondtam zavarva a sok-sok drága szót.

 

Radnóti verse mindenestül az apa–fiú viszony rekvizitumaira épül: „példa”, „magasság”, „mérték”, „árvaság”…:

 

Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly árván maradtunk most a Művel itt. Nagysága példa. És magasság. És szédület. Szivet dobogtató. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő költőnek is, ki félve lép még, most már a Mű a mérték. S nem érti árvaságunk, ha bólintunk, halott már… nem ismert téged, ágyadnál nem ült, s nem ült az asztalodnál.

 

Hiszen „mindnyájunk számára ő volt a fegyelem, a felelősség, a forma”, ahogy Vas ugyanakkor prózában mondja ugyanazt. S hadd fűzzem hozzá végül a magam akkori szonettjének zárósorait is:

 

Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték, sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet.

 

De ugyanez jelentkezik a fonákjáról is, mintegy az itt bizonyítandók próbájaként: a Babitscsal való szembefordulás, az ellene perlekedés is az apamegtagadás stigmáit hordozza – Sárközi, Halász Gábor, Németh László lázadásaiban is. És sokkal később, az élete summáját író Szabó Lőrincnél, a Tücsökzene talán legmegrázóbb ciklusában: „Tán mégis fiad?” – micsoda tremolo még itt is, a kései, jóvátehetetlen, fürkésző, gyámoltalan gyermeki kérdésben s a tompán csattanó befejezésben: „Nincs senkim kívüled.” Végül: a felszabadulás után indult legelső költőcsoport, az „újholdasok” is az ő jegyében léptek fel, ha már csak mint szellemi apának jegyében is. Ennek az apaválasztásnak köszönhetve oly hamari brutális (szerencsére csak átmeneti) kitaszíttatásukat az irodalmi életből. Amely utóbbi tény – a fonákjáról – nem kevésbé bizonyítéka a babitsi „varázsnak”, mint az előbbi.

 

Az idézetek egymáshoz illesztése magáért beszél. Mégis hadd mutassak rá néhány szóval a motívumok oly meglepő, sokszor szó szerinti ismétlődésére. „Asztalánál ültem”, írja Weöres; s azokról, akik már nem fogják ismerni, Radnóti: „s nem ült az asztalodnál”: a kettő egymás mellett olvasva már mitikus helyzetté emeli az egyébként mindennapos eseményt. Radnóti ugyanabban a versben kétszer is ismétli a másik kulcsszót: „A Mű a Mérték”, miután előbb már azt kérdezte: „ki lesz az élő Mérték most nekünk?”. Vas prózájában a kiemelt „forma” szó valójában ugyanezt ismétli. József Attila: „mint az apám” – Weöres: „mint apám” – Szabó Lőrinc: „Tán mégis fiad?”. És mindnyájunk számára egyöntetűen abból a csodából válik „emberré”, az asztalát, jóságát, szavát kínálóvá, amelyből a Weöres-vers kibontja: „álomi hang és délibáb, s távol tűz… testtelen…” Mert mindnyájunk számára testben ismerősen is „testtelen” és „ismeretlen” maradt…

Végül: nem lehet nem felfigyelni az ennyire egyet vallók annyira különböző hitvallásokhoz tartozására. A marxista forradalmár József Attila találkozik itt a személy szerint már rég ellenfélnek tekintett Illyéssel, aki éppen akkortájban válik a népi irodalom vezéralakjává; s mindkettő az ekkoriban mindinkább a jobboldal felé orientálódó Szabó Lőrinccel; az akkori értelemben szélsőbaloldali értelmiségnek tekintett Radnóti, Zelk, Vas a par excellence apolitikusságot képviselő Weöressel. Egy a közös bennük: a feltétlen érték, s az érték feltétlen mértékül választása; legalábbis az irodalom körében. A száműzetést vállaló Thomas Mann folyóiratcímül is választott jelszava: „Mass und Wert”, a magyarul egymást még rímként is feltételező mérték és érték, ami e mindkettőt devalváló hazai pillanatban Babits varázsának racionalizálható lényege volt. Aki – az irodalomban – kiszakította magát ebből a varázsból – akár jobb-, akár baloldali ideológiával leplezte is –, e Mérték mértékét meg nem ütő köz- vagy önértékeléstől titkon vagy tudatosan vezérelve tette. Akárhogy keressük is, a harmincas évek magyar költői között igazi, elsőrendű érték sehogy sem található, aki kivonhatta magát alóla. Ez akkor is látható volt, az azóta eltelt idő csak még láthatóbbá teszi.

Ezért is nem volt az annyi hibával terhelt dogmatikus irodalompolitikának talán máig, s mindenképpen máig hatóan, súlyosabb tévedése, mint amelyik Babits eleven arcán „halotti maszkot” látott, vagy éppen azzal akarta letakarni azt az arcot, amely a szenvedés görcseiből kiszabadulva még élőbbé vált, mint az élő. Amely egyedül adhatta (volna) meg az újjáalakuló magyar irodalomnak azt az egyetlen normát, amely az irodalomra sikerrel alkalmazható, éppen e mértékét és értékét. A nagy költő halotti maszkja – s ezt a politikának is tudnia kell – csak karneváli álarc, amely a (legalábbis „relatív”) öröklét eleven arca. A költők, mint mindig, ekkor is tudták ezt, mint Jékely Zoltán verse tudta:

 

Babits Mihály halotti maszkja szememet húnytan is guvasztja, jobban látom most, mint a képen. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sokáig volt élőhalott, holtan élővé vála most. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ki a kegyetlenül reámért abszolút testbeli halálért relatív öröklétre jut…

 

E varázs ilyen feltétlenségének, szinte egyetemes etalon voltának oka, magyarázata felől akkor senki sem faggatta magát, sem egymást. Eleve elfogadták. Mint a magyar költői lét első axiómáját. Éppoly magyarázatra nem szoruló abszolút tény volt, amilyen megmagyarázhatatlan rejtéllyé vált azóta. Hiszen éppen ezt nem látszanak benne érteni azok az új meg új költő- és olvasógenerációk, amelyek az ő trónfosztása után és annak a jegyében nőttek fel ebben a mai, nagyon is apa nélkül maradt, apátlan magyar irodalomban: azok, akik nem ültek „se ágyánál, se asztalánál”, se tárgyi, se szellemi értelemben; s még halotti maszkját is csak eltorzítva láthatták. Hányszor hallottam ámuldozva kérdezni a nálam fiatalabbaktól: „Mi volt Babits titka?” Hogy is érthetnék, hogy nem titka volt? Hanem evidenciája.

 

E mágikus evidencia sokszor a túlzástól, nagyítástól, sőt a behódolástól és mértéktévesztéstől sem látszott mentesnek lenni: pontosabban azonban, még ebben is csak a lényeges fejeződött ki. Mert, igaz – egyrészt – természetesen, Babitsnak is voltak „hibái”, „tévedései”, „korlátai” és így tovább, mint mindenkinek (ezeket nagyították fel aztán másfelől – mindenekelőtt mindkét oldali politikai – ellenfelei, mértéktelenül). Másrészt: bár az Adyt követő időszaknak kétségkívül Babitsé a legnagyobb szabású magyar költői életműve, pusztán mint költőt lehetett nála jobban szeretni, és voltak is, akik jobban szerették Kosztolányit; lehetett újszerűbbnek és ősibb módon költőinek tartani Füst Milánt, és akadtak is, akik annak tartották; halála után lehetett József Attilának a forradalom és az őrület tiltott limeséig nyilalló lírizmusában megrázóbb tapasztalatot érezni, és voltak is, kevesen, akik ezt érezték. De hiszen Hölderlint is lehet, talán még nagyobb nyomatékkal, mint költőt Goethe fölé helyezni – és a modern költészet visszapillantó tükrében egyre inkább így is látszik –, mégsem fájlalhatta az elmúlt két évszázad alatt, sőt újrafelfedezésének legutóbbi néhány évtizede alatt sem Goethe kikezdhetetlen magaslati helyét. (Apollón és Dionüszosz alakja is lehet megejtőbb, lelkünk mélyével azonosíthatóbb, mint Zeuszé, és mégis…) Babits az utána következő költőgenerációk legjobbjai számára, egészen az én nemzedékemig, mint költő állt a megingathatatlan első helyen, de ez a költő ebben a költőben mégsem csupán a költő volt.

Ámde: nem is a „politikus” – legalábbis nem úgy, ahogy a mi irodalomtörténetünk színpadán ez az oly gyakran magától működésbe lépő deus ex machina kínálni szokta látványos megoldását: egy-egy költői mű drámájának fel- vagy leértékelését (illetve: a valóságos értékelés megkerülését).

Babits nem a költészetet tette politikává. Hanem a politikát költészetté. Ami döntő különbség. Pontosan az, amely az igazán nagy költészet és – a többi között fennáll. Az, amely a nagy költészetet a nagy politika társává teheti; a kis költészetet pedig a kis politika szolgájává teszi.

A fent vázolt „politikai” megítélés általában a Jónás könyve megjelenésétől hajlandó számítani az „elefántcsonttoronyból” kilépő Babitsot. Ezzel egy hamis konvenciót éltet tovább, gipsszé merevítve. Egy hamis halotti maszkot, amelynek semmi köze sincs az élőhöz és a halhatatlanhoz. A megtévesztő az, hogy – hadd próbáljam megfogalmazni máshogy még egyszer – ebben a politikával átitatott magyar irodalomban ő költészettel itatta át a politikát; nem a költészetet bocsátotta a politika szférájába, hanem a politikát emelte a költészet szférájába: oda, ahol az is, mint minden, a maga teljes, egyetemes, ha úgy tetszik, „nembeli” lényegével azonosul.

Úgy tett, mint mesterei mindig, köztük is az ő legközvetlenebb mesterei (nem tűnt fel ellenfeleinek, hogy a világköltészetből kik álltak hozzá legközelebb: Szophoklész, Dante, Shelley, az elsőrendűen „politikus költők”?) vagy legnagyobb kortársai, mint Thomas Mann. Ez utóbbi híres (a bonni egyetem dékánjához 1937-ben intézett) levelével kapcsolatosan teszi fel azt a kérdést, amelyet minden bizonnyal önmagára is vonatkoztat, s mi is éppúgy minden bizonnyal őrá vonatkoztathatunk: „Mi teszi harcossá ezt a tiszta művészt, aki mindig csak szemlélő volt és nem cselekvő? (…) Mi teszi a pártnélküliséget pártállássá? a magányost önmagában is haddá és seregek kényszerű ellenfelévé?” Ő maga is ezt a kényszerű pártnélküliséget tette kényszerű pártállásává. Belső száműzöttségében bizonyára minden „száműzött költők” őse, az ő Dantéja is segítette magatartása kialakításában, akivel élete egy hosszú szakaszában szinte eggyé vált:

 

De ami legjobban sújt még, a fösvény   gonoszok és butáknak társasága,   akikkel együtt ragad el az örvény. Ellened a bolondok durvasága;   de majd az ő homlokukon fakad csak,   s nem a tiéden a szégyen virága. Barom-voltukról bizonyságot adnak   tetteik; és becsületedre vál,   ha magadból csinálsz pártot magadnak.

 

E magából csinált párt „önmagában is haddá” tud válni (a művész számára talán csupán ez): s ami minden hadat megszégyenít, olyan haddá, amely még ötven, ötszáz (vagy tán „ezer-annyi”) év után is a „seregek kényszerű ellenfelévé” lehet.

Babits az emberi és nemzeti kérdések („sorskérdések”) sokaságából – dehogyis az „időtlent” vagy „apolitikust” – éppen hogy a legaktuálisabbat emelte – az első világháború közepe óta – költészetének gyújtópontjába, azt, amely azóta is – azóta egyre inkább – az emberiség legfőbb kérdése lett, s amelyet ő „a háború háborújá”-nak nevezett (megírása idején publikálhatatlan) cikkében: azt a „másik harcot, amelyben mindenki katona, akin ember az uniformis”: ezt a harcot az „emberiség” vívja, amelynek „le kell győznie önmagát, a saját kényszereit és lehetőségeit”, a háború ellen.

A „festett vérzések” nagy lírai ellenfele „rettenetesen, véresen aktuális költő”, ahogy ő írta Vörösmartyról; ő is „megváltozott”, mintha ő is „keresztülment volna az emberiség minden válságán, amit mi, késő olvasók megértünk”. Nem volt forradalmár. De műve forradalmi lett az idővel, mert az általa képviselt, konzervatív, liberális-katolikus eszmék, a frontok brutális eltolódásai folytán, önmaguknak is fölébe kerekedve, egybeestek az emberiség és az európai művelődés legrégibb és legtartósabb, a jövő felé egyedül mutató lényegével. Ennek felismeréseként mondhatta Illyés a már idézett Az ismeretlen című tanulmányában: „Mióta magyar irodalom van, ő legeurópaibb költőnk, a legtágabb …”; s a nekrológban: „…a két világháború közt föleszmélő emberiség legnagyobb szelleme élt közöttünk… E világrenddel (ti. a Babits által képviselttel) áll hazánk és az emberiség ügye…”

A „Mi a magyar?”, „Mit ér az ember, ha magyar?” e korban divatozó nemzetkarakterológiai vitáiban – amelyekben Babits is megszólalt, ebben is azért, hogy a magyarságnak azokat a lehetőségeit emelje ki, amelyek a háborúba való beletaszíttatás küszöbén még visszatarthatják a háborútól – Babits egész művével nem vitatta, megtestesítette – nemcsak a magyart, mint európait, hanem ami ennél több: az európait mint magyart.

 

A vén kötéltáncos, a Cigány a siralomházban, a Mint különös hírmondó, Az elbocsátott vad után ennek a legutolsó összefoglalása: Jónás: a görög-zsidó-keresztény európai kultúra (történelem) legmélyebb cetgyomrából kiszabadult jelkép huszadik századi reinkarnációja. „Egyszerre lenni Szophoklésznek és Oidipusznak! Mi fölemelőbb és lesújtóbb!”, írta szép emlékkönyvbeli cikkében Devecseri Gábor. Babits egyszerre volt Jónás és az Úr is. Az egyéni sors, a közösségi lelkiismeret és az önfeledt játék ez együttes mesterműve (melyet éppen e hármassága lebegtet az európai költészet csúcsain) groteszk módon fölemelt és lesújtott hősével a művész és a forradalmár minden szerepét eljátszatja: a botcsinálta, menekülésében a küldetésébe botló prófétáét, a vélt igazság feltétlen harcosáét, a neofita-naiv-dogmatikusét, a kudarcoktól megsértődött kiábrándultét. Úgy, hogy mindegyik szerepnek egyszerre és egyformán élők szubjektív igazságai és objektív tévedései, felismerései és illúziói. Korlátlan elkötelezettsége, és elkötelezettségének korlátai. Egyszerre kényszerülünk azonosulni megrendítő rendíthetetlenségével és nevetséges ágálásával, „mord lelkével” és „lotykos, rongyos, ragadós ruhájával”, a „csak a békét szeretővel” és a „harc és pusztulás prófétájával” – s az Úrral, aki sokkal inkább az „isten halála” korának istene, a történelem, semmint a bibliai Isten (bár, amennyire túlélte a saját halálát, egyben még az is): aki tudja azt, amit Jónás nem tudhat), aki okosabb Jónásnál, mert bár a mindennapokban kell döntenie és tennie, a mindennapok döntését is minden idők, „negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi” tapasztalatából és távlatából deriválja.

 

Babits a második világháború küszöbén egyike volt azoknak, akiket a világ másik felén ugyanakkor egy másik nagy költemény szerzője, Saint-John Perse „a száműzetés hercegeinek” nevezett. Az, aki „két háború közt őrködik a nagy kristálylencsék tisztasága fölött”. Ezért sugárzott ő maga is úgy, mint azok a kristálylencsék, amelyek fölött őrködött.

 

Hogy mindezt akkor is tudtam-e? Tudta és megfogalmazta-e valaki is? Magamról biztosan mondhatom, hogy nem. Talán egyedül Illyés tudta, éppen ő, aki – és éppen azzal, hogy – tudatában volt: „nemcsak én nem ismertem ennek az egésznek a lényegét”. A magyar kritika szánalmasan elmaradott állapota (elmaradott nemcsak más országokéhoz képest, hanem elsősorban a magyar irodalom legnagyobb alkotásaihoz mérve) (amely elmaradottság máig sem sokat csökkent) eredményeképpen az állítólagosan annyira körülrajongott Babitsról életében egyetlen önálló könyv sem jelent meg.

Tudni, a fogalmak, az értelmezés, az elemzés szintjén, talán senki sem tudta. De a varázsát a legjobbak érezték. A Babits névben jellé vált varázst. S a babitsi személyiséggél sugárzót.

Nem mintha személye a költőfejedelem jelenlétét sugallta, annak a szerepét a legcsekélyebb mértékben is vállalta volna. Eredendő alkata s a hosszú időn keresztül „rajta rágó” kór „iszonyata” különlegesen félszeg személyiséget alakított ki.

Ezzel a törékeny, félszeg, nem fejedelmien adakozónak, inkább másoktól kérőnek mutatkozó személyiséggel találtam magam szemközt, mikor először becsöngethettem hozzá. Szíves üzenetét s az azt követő telefonbeszélgetést követően. Az a három nap, amely a telefont elválasztotta a megbeszélt időponttól, életemnek talán legfeszültebb időszaka volt. Az akkori mindenfajta feszültséggel tele napokban is. 1939 őszén történt. Állandó kényszerképzetek kínoztak: be fogok csengetni Babitshoz, ő maga nyit ajtót, kezet nyújt, és én a felém nyújtott kezet nem tudom elfogadni, olyan nyirkos lesz a kezem; szervezetem kényszere a legilletlenebb megnyilvánulásokba sodor majd a jelenlétében és így tovább. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy a kijelölt időpontban mégis elinduljak a lakása felé. Illetve: vesztemre, jóval a kijelölt időpont előtt. Mert a ház előtt föl-alá sétálva kényszerképzeteim egészen az elviselhetetlenségig fokozódtak, mire eljött az idő a csengetésre. Szerencsémre, a kislánya nyitott ajtót. Ez legalább egy pillanattal elodázta a várt és rettegett találkozást, egy pillanatra kizökkentett képzelgéseimből; végtére is a legegyszerűbb történt: egy kislány ajtót nyitott. Megnyugodtam. Még inkább azonban a nagy bőrfotelból nagy nehezen felálló vékony kis ember láttán, aki előbbi mozdulatát meghazudtoló fürge kis léptekkel imbolyogva megindult felém. Mire észhez tértem volna, kezem már a kezében volt, minden tragikus esemény nélkül. Már „az asztalánál ültem”, a másik bőrfotelben, már versekről beszélgettünk, már meg is mertem szólalni, már tudtam észre sem venni, hogy suttogó szavainak kibocsátásához két ujjával be kell födnie a nyaksálja alatt megbúvó szörnyű mesterséges szájat, a gézgallérral körülvett fémnyílást. Félszegségemet nem is az ő félszegsége oldotta fel szinte egy pillanat alatt; hanem a félszegségén és félszeg körülményein természetesen felülemelkedő egyszerűsége.

Még kétszer láttam. Egyszer a Dunacorso kávéházbeli Nyugat-asztalnál, izgatottan rebbenő sebzett-madár-tekintetével követte a társalgást, egyetlen szót sem szólva. Kerekasztala mellett, lovagjai körében magányosan ülő Arthus király. S aztán, két hónappal a halála előtt, Esztergomban, ahol Bókával és Devecserivel együtt látogattuk meg. „Sajnálom, hogy ide fölkapaszkodtatok, ebben az időben és ilyen körülmények között…”, olvasható aznapi beszélgetőfüzeteiben. De a füzet nem sokat árul el a továbbiakból. Emlékszem, aznap feltűnően sokat beszélt, suttogva, nagy nehezen, de nem írt. Aznap este készült újra le, egyelőre az esztergomi kórházba. Nem is annyira beszélt, mint hallani akart: mindent, mindenről. A postát várta a látogatóktól. Bóka és Devecseri igyekeztek kielégíteni kíváncsiságát. Én, bármennyire szerettem volna, egész délután meg sem szólaltam. Úgy éreztem, hogy a halállal kellene beszélnem, s erre nem voltak szavaim. Túlságosan fiatal voltam belátni, hogy az élet addig tart, amíg tart, s hogy már kezdettől fogva éppoly halálra ítélten tart, mint az utolsó pillanatban, de amíg tart, addig mindig az életről van szó. Képtelenségnek éreztem, hogy itt most valami irodalmi jutalomról s az afölötti szavazásról esik szó (mert arról is esett), meg Cs. Szabó új regényéről (ennek a nyoma a Beszélgetőfüzetekben is ott van), sőt hogy Walter F. Otto német klasszikafilológus mit mondott Szophoklészről, mert leginkább erről volt szó, a beteg ágya mellett fekvő Oidipusz Kolónoszban fordításkorrektúráról. Míg arról beszéltek, s a recenzióról, aminek írására Babits Devecserit kérte, én a levonatot nézegettem, s minden szót, amit lopva kiolvastam belőle, őrá vonatkoztattam, őrá, aki Oidipuszként szintén „árnya már csak annak, aki volt”, s olvasva, szinte őt hallottam, mintha nekünk mondaná:

 

Menjünk hát, már villámaival sürget az Isten, menjünk, s ne nézzünk többet hátra se. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Megyek már, s végét életemnek alvilág Ködébe rejtem. És te, nyájas idegen, Magad s országod, kíséreted s híveid, Legyetek mindig boldogok, s gondoljatok A jólétben rám, aki nem élek tovább.

 

Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy mialatt ezt olvasom, ő is éppen ezekre a sorokra gondol, csak ezekre, miközben a fordítás és a korrektúra gondjairól beszél, vagy inkább beszélteti Devecserit. Az ifjúság korlátoltságában nem értettem, hogy még él, s hogy az egyetlen nagy dolog az, hogy élünk, s talán „nem is olyan nagy dolog a halál”.