Holnaptól – máig

A századvégi Magyarországot még nem is súrolja a „modern”-nek az a hulláma, amely már Európa csaknem minden országán átcsapott. A költészet látszólag háborítatlanul folytatja tovább a századközépi, népnemzetinek nevezett magyar klasszicizmust, egy romantikus realizmus vagy realista romantika mélyen a hazai talajba alapozott, de egyre elszigeteltebben sajátos útján. Egyfajta mind avultabbá váló historicizmusként mesterségesen új életre galvanizálva az ezeréves Magyarország parádés millenniumi ünnepségei által, amelyeket nem minden rejtett belső egyezés nélkül illet ugyanaz az elnevezés, mint némely vallási szekták körében Krisztus eljövendő ezeréves uralmát.

Abban az évtizedben, amely Európa-szerte az új meghirdetésétől hangos („Egyetlen szerelmünk: az Új”, ahogy majd Ady is írja), itt minden eddiginél hangosabban még minden éppen a régi dicsőséggel van tele. A millennium arszlánjai korántsem a jövőnek udvarolnak, hanem, megint Ady keserű szavaival szólva: „a múlt kitartottjai”. Azok a hangok, amelyek ebben a tompító közegben kezdenek ráérezni az „újra”, a kultúra, mindenekelőtt a költészet területén, szinte észrevétlenek maradnak. Olyannyira, hogy azóta sem nagyon vesszük őket észre. A „bizonytalan költőket”, akik meglepő biztonsággal határozzák meg reménytelen átmeneti helyzetüket, de azért már „őse” akarnak lenni „a nagyoknak”, s ebben az érzületükben, bizonytalanul ugyan, de ráéreznek arra, ami a magyar szellemi fejlődésnek rövidesen központi problémája lesz:

– ahogy Zempléni Árpád írja 1897-ben Új versek (!) című kötetében.

Mikor majd Kassák 1915-ben a Tettben azt írja: „Elszigeteltségünk csak Magyarországra szól”, azt akarja némi illuzionisztikus büszkeséggel kifejezni, hogy az ő mozgalmuk által, a magyar kultúra egész történetében először, ugyanazt az időt éljük, amit a körülöttünk levő világ és irodalom. Majd egy évre rá, az új folyóirat, a Ma vezércikkében még világosabbá teszi az elkerülhetetlen programot: „Aki ebben a században dolgozik s ennek a századnak a jellegét akarja visszaadni, annak e század emberének kell lennie minden idegszálával, minden csepp vérével és minden munkájával. Ma kivált a futuristák, expresszionisták és más »bolondok« ezek… Tudjuk, hogy létezünk, és életünk a művészetben is csak az életet fogadja el.”

De a létezésnek ez a tudata még messze van: egy évtizednyire a kezdetektől. S erre az évtizedre Magyarországon a modernség törekvéseinek fő problémája az idő sajátosan felfogott problémájában összpontosul.

A társadalmi s következésképp kulturális elmaradottság itt sajátos aspektust kölcsönöz a relatív idő akkor világszerte felbukkanó természettudományos és esztétikai fogalmának. Az elmaradottság, s mindenekelőtt ennek az elmaradottságnak hirtelen és drámai önmagára ébredése a század elején, egészen sajátosan alakítja magáévá az idő egyszerre fizikai, metafizikai és történelmi problémáját a magyar gondolkodásban és költészetben. A magyar költői modernségnek ez a sajátos időfelfogás lesz egy ideig legfőbb metaforakincse és stílusa.

A modernség legelső feltűnést keltő jelentkezése a magyar költészetben, A Holnap antológiája már a címével erről a sajátos metaforarendszerről tanúskodik. A Holnap mozgalma és antológiája egyfajta „futurizmus magyar módra”, a futurizmus előtti futurizmus, még nem abban a terminológiai értelemben, ahogy az olasz és orosz futuristák választják nemsokára emblémájukul, hanem magának a szónak némiképp fordított értelmében. Mert ez a holnap az akkori Magyarországon még csak nem is ma, miközben az európai fejlődésnek, a keletinek éppúgy, mint a nyugatinak, már tegnapját jelenti. A Holnap Magyarországon a szimbolizmus első jelentkezése, tehát a tegnapé, 1908-ban, mikor az irodalom európai fejlődésében a jelen időt már a futurizmus és kubizmus, vagyis éppen a szimbolizmussal és impresszionizmussal való szakítás mutatja.

Ady ennek a megkésett „symbolisme à la hongroise”-nak legfontosabb képviselője, akit a legmélyebben tölt el és kavar fel a megkésett idő magyar tudata. 1905-ben, Schiller halálának százéves évfordulójára írt cikkében mer e kérdésben a legmélyebbre nyúlni. „…mintha nem is telt volna még el a száz esztendő, mert nálunk hosszabbak az órák. (…) Sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókban járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt. (…) Száz évvel előbb élni nem lehet, bolygani az űrben nem lehet.” Az írja ezt, akinek, későbbi tanúsága szerint, már ekkor Baudelaire volt „legemlékeztetőbb (…) szenzációja”.

Ady verseiben az idő mindig ebben a tragikus relativitásban, a magyar világ és a „Világ”, ő maga és a magyar világ, saját maga mint magyar világ és a világ közötti eltolódásban jelenik meg, amely űztön űz és új meg új drámai alternatívák elé állít. Itt a túlélés, a nemzetként és nyelvben való túlélés százados magyar gondja az idő új dimenzióját rendeli magához. Ady prózájában és verseiben a nagybetűs Idő felváltva lesz „új”, „más”, „megváltozott”, „differenciált”, „elemeire bomló”, „visszafordítható”, „felgyorsítható”, „relativisztikus”, „véletlen”, „szélvész-várásban telt”, „irgalmas, bolond, dús”, „kósza”, „választó, bitang”, egyszerre „a sokféle Időnek eggye” és „egyutcájú Idő, e zsarnok”. Ady költészetének ideje olyan idő, „amely vörös máglyákra veti mindazokat, akik nem lépnek vele egy ütemre”, amelynek „utolsó dátuma járt le”, olyan idő, ahol állandóan harcolni kell az idővel, olyan idő, amelyre nem szabad „röhögni”, amelyet „komolyan kell venni”, hogy egy egész nemzet és maga a költészet „igazság szerint” ki ne hulljon

Ady 1906-ban akar betörni „új időknek új dalaival”. Ezek az új dalok, Ady első felkavaró költeményei az európai költészetben már régi dalnak számíthatnak, de merőben újak ott, ahol megszólalnak, s a maga új megszólalásában ez a régi dal önnön régi voltához képest valóban új lesz. A magyar szimbolizmusnak ez a paradox újdonsága az, ami oly nehezen ismertethető el külföldön, holott éppen ez, úgy, ahogy egykor „Dévénynél betört”, ki is törhetne Dévénynél, mint egyfajta ismeretlen újdonság az egyetemes modern költészetben.

Ady költészete, az, ami benne talán a legfontosabb, s amit tovább kellene értelmeznünk, például a világ sokféle mai kulturális időzavarának perspektívájában, egy elmulasztott kulturális fejlődés tudatának zseniális kifejezése, következésképp persze azoké a feltételeké is, amelyek között e hiány betölthető.

A Menekülj, menekülj innen című versében – 1907 előtt négy sorban egész új és modern poétikát vázol fel, egy ország drámai helyzetének felvázolásával egybefonva:

Íme: a jövő elutasítása költői műfajban kifejezve. Ady költészetének egyik fő újdonsága poétikai és egzisztenciális, költészet és politika e sajátos mély együttélése. Ady, költészetének legjavában, poétikával fejez ki politikát, és nem politikával poétikát, nem a költészet válik benne politikává, hanem a politika költészetté, és ez sarkalatos különbség.

Ebben az Ady sajátos mitológiája szerinti Hunniában:

Látjuk, a betegség is – az idő. Ezért van, hogy a költő, aki százszor is büszkén vallotta magát „a Holnap hősé”-nek, kész, ha kell, a holnap mártírjává is válni, ha úgy kell, „mosolygó” mártírjává:

Adynál az időnek ez a sajátos szimbolikája, amely ezt a 20. század tudományában és művészetében egyszerre egyetemesen kritikussá és relatívvá vált alapfogalmat használja egy sajátos nemzeti és kulturális szituáció feltárására, a fogalom egész jelentésbokrát, minden részfogalmát mozgósítja. A „korán” és a „későn” dialektikus erőterében – Korán jöttem én ide és Mi mindig mindenről elkésünk – Tegnap, Ma és Holnap, Múlt, Jelen és Jövő gyakran egymás álarcát öltve, folytonos szerepcserében, „zsarnoki”, „hóhéri” és „szabadítói” alakban vívja a drámai küzdelmet, mindig az Eddig „hatalmas istenének” szeme előtt:

Így felel egymásnak folytonos feszültségben a pályakezdés dialektikája, amely a pálya végére, ugyanezeknek a szimbólumoknak még bonyolultabb keveredésével és kavarodásával, a „Holnapé” helyett a „Tegnap” várásával küzd. A Holnap üdvözlése és „követelése” a „tegnapi Tegnap siratásává” változik át (1918). A tegnapi Tegnapévá, amely, a sokszorosan relatív magyar történelmi időszám(ítás)-misztika szerint, a Holnap volt.

A Holnap után nyolc évvel köszönt be a magyar irodalomban a Ma, vagyis a magyar szimbolizmus első antológiája után az első magyar avantgárd folyóirat, a maga újabb időkövetelésével és időillúziójával.

Kassák korai verseiben az Idő folytatja a maga karneváli travesztiáit a magyar költészetben. A „tegnapi Holnap” és a mai tegnapok idő-tudathasadásai helyett az idő mintha egy pillanatra azonosulna önmagával: a jövőt jelentő múltból és egyszerre múlttá vált jövőből mosttá lesz. Nagy programversében igaz, hogy „A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürödnek az órák”, de a bitangságban is, mégis a most az idő. Mint ahogy e nagy vers körül sorakozó kisebb jelentőségűekben is mindig „valahol most születnek a víg szerelmek”, „most száz emlék csiklandozza a katonák eszét”, „valahol most jajt ver az ördög cifra muzsikája”; minden, ami itt van, valahol van, s minden, ami valahol történik, az most történik. Míg a „vörös pillanat” egyetlen lobbanásában az emberek „ikertesvérek” lesznek e „pillanatidőben”, közöttük „szétmorzsolódott a matematikai idő”, és végre „az Idő és a Tér valóságait cipelik szemeikben”.

De máris küszöbön áll a magyar történelemnek az az újabb tragikus fordulata, amely Ady elnémulásával s az avantgárd hamari belső és külső emigrációba kényszerültével megint egy új, másképpen sajátos magyar időszámítást vezet be. A Tegnap, amely Holnap, a Holnap, amely megelőzi a Mát, újabb felállásnak és újabb csoportosulásnak adja át a helyét. „Ahogy” nem „az öröklét”, hanem a jelen, a történelmi idő „átváltja önmagára”, a század első két évtizedének modern indulása egy időre eltűnik, részben teljes elszigeteltségbe szorulva, részben egy újfajta neoklasszicizmusba lényegülve át.

De ez, 1920 után, már egy új lapja a magyar irodalomnak.