Kis elmélkedés a „nagy költő” fogalmáról

Kevés irodalmi „bemondás” futott be fényesebb karriert, mint Gide hírhedt „Victor Hugo, hélas!”-a – pedig bizonyára csak a lényegében megválaszolhatatlanul parlagi, hírlapi körkérdés elhárítására találta ki, hogy így azért mégse kelljen kimaradnia az illusztris válaszadók sorából. Hogy ezt azóta mégis többet idézik, mint akár Gide sokkal tartalmasabb mondásait, akár a Victor Hugóról szóló tengernyi irodalom sokféle előjelű, magvasabbnál magvasabb megállapításait, annak nagy oka kell legyen; vagy legalább valami kis oka. Gide, feltehetően tudta és akarata nélkül, érzékenyen rátapintott egy nagyon is érzékeny pontra. Olyanra, amely messze meghaladja annak az igen kétes fontosságát, hogy eldöntsük az eleve eldönthetetlen és eldönteni nem is érdemes kérdést: ki a „legnagyobb” költő? Hiszen olvasói tapasztalatunk is azt sugallja, hogy „amíg hagyjuk”, vagyis másikat nem kezdünk olvasni helyette, minden nagy költő – az egyetlen. Hiszen éppen ez vall nagy költő voltára, ugyanúgy, mint magának a költészetnek a természetére, amely abban áll, hogy minden (nagy) költemény mindig maga a költészet: a pars pro toto kapitális esete. Más a helyzet, amikor épp egyiket sem olvassuk. Hatásuk alól kikerülve (de mi a költő a közvetlen hatása nélkül? az elvonult vihar? a megszűnt fájdalom?), szövegtávolságban persze méricskélhetjük őket. De ennek már nem sok köze van a költészet megítéléséhez. Ekkor már más szempontok érvényesülnek.

Ha most, a költő halálának századik évfordulóján kerül elénk ez az oly sokat, túlságosan is sokat idézett mondás, milyen érzékenységünket rezzenti fel? A Victor Hugo fölötti kárörvendést? a mellette kiálló szolidaritást? Úgy látszik, valami egészen másra irányul. Mintha egyenesen a költészet központi idegrendszerét érintené, s egy század óta szerveződő új költészetszemléletünk sajgó pontjába fúródna hirtelen. Hogy is lehet egy nagy nemzet és irodalom „legnagyobb” költője ilyen sajnálatos módon a legnagyobb? Ha sajnálni kell, hogy őt tartják annak, miért nem mondjuk ki bátran, akármilyen közízléssel szemben, hogy nem ő az, nekünk nem? Miért nem „merte” Gide megnevezni mondjuk, Baudelaire-t, Rimbaud-t, Mallarmét – hiszen kétségkívül rájuk gondolva szakadt ki belőle ez a „sajna!”. Amely, ilyen értelemben viszont, már nem is annyira Hugóra vonatkozik; inkább azt jelenti: sajnos, mégsem X, Y vagy Z stb. a legnagyobb – bármennyire szeretném is. Bármennyire ő az „ízlésemnek”, „rokonszenvemnek”, saját írói egzisztenciámnak stb. megfelelőbb. Ha erről a fonák oldalról nézzük ezt az elejtett szócskát (amire kimondója semmiképp nem gondolhatott), akkor egyszerre akár a teljes visszáját is láthatjuk: nem Hugo, hanem éppen az utána következő, „modern” költészet lebecsülését, ilyeténképpen: bármennyire is titeket szeretlek, képmásaim, mestereim, testvéreim, ti modernek, kénytelen vagyok megvallani, hogy ebben még nem jutottatok fel a csúcsra – ha nem éppen azt, hogy az, amiben tevékenykedtek, nem is vezet(het) fel a csúcsra. Vagyis a legfőbb hódolat – a szeretet ellenére való elismerés – éri a látszólag lesajnált nagyságot. Ez a sokszoros és bonyolult ellentmondás, amelyet egyetlen szócskában látunk kibogozhatatlanul összecsomózódni, csakis egy elhatározó történelmi ízlésváltozás leforgatott ábrája lehet. Amely éppen Victor Hugo halála körül történt meg (vagy jutott a tudat szintjére), és a kortársak számára éppen Hugo halálával forrott egybe jelképesen. Megismételhetetlenné és követhetetlenné téve az európai (de mindenképp a francia) költészet egy századokon keresztül kialakult modelljét. Az éppen Hugo által végletesen és legteljesebben megtestesítettet.

Az elejtett szóból rögtön még egy kétségkívül kényes, általánosabb igazság is következik; hogy: bármennyire szubjektívek a művészet megítélésének problémái, a legvégső esetekben mégsem ezektől függ a nagyság megítélése. Az valahol túl van ízlésen és rokonszenven, egyéni szükségleteken – ha nem tudjuk is meghatározni pontosan azt a más, „objektívebb” mércét, amin leméretik. A paradoxont kedvelve, akár azt is mondhatjuk: ez a mérce éppoly szubjektív, csak valamiképpen a szubjektivitásnak egy más rétegében helyezkedik el a skálája, mint az ízlésé. Bármennyire változók és korhoz, ideológiákhoz kötöttek is azok a kategóriák, amelyek szerint az idő a halhatatlanság fölött ítél, van a teljesítmény és a hatás nagyságának egy olyan foka, amikor ezek a kategóriák – minden eltérésük ellenére is – egybeesnek. A Gide-del minden tekintetben egyívású Valéry, igaz, barátja megnyilatkozásánál jóval később, igen jól látja ezt, éppen Victor Hugóval kapcsolatban. Ezt írja: „Mikor egy mű erre a legmagasabb pontra elért, arra az igen különös sajátosságra tesz szert, hogy minden támadás, aminek ezek után tárgya lesz, foltot ejtő tévedéseinek feltárása és kiaknázása, árnyoldalai sokkal inkább javára, mint kárára válnak. Sokkal kevésbé sérül meg, mint inkább megfiatalodik általuk. Ellenségei csupán látszatellenségek; valójában hatalmas segítőtársai abban, hogy továbbra is ébren tartsa maga iránt a figyelmet, és újra meg újra győzzön az írásművek igazi nagy ellenségén: a feledésen.” Az igazán nagy művekkel játszadozhatnak a kortársak, játszadozhat az utókor, mint a vízsugár a rajta táncoló labdával, hirtelen magasba lendítheti s éppoly hirtelen a mélybe döntheti őket, csak igen-igen ritkán tarthatva egyenletes szinten – elejteni azonban nem ejtheti el: a vízsugáron, akár le, akár föl, mindig ők fognak táncolni.

Hugo voltaképp pályája kezdetétől mindvégig a vízsugár tetején volt látható. Lődöztek is rá, mint a búcsúban, kezdettől fogva és mindvégig; és minden irányból. Maga is gyakran változott: „ifjú jakobitából” „1830-as forradalmárrá”, majd akadémikussá és liberális főrenddé, aztán az Ideiglenes Kormány által kinevezett pair-ré és törvényhozó gyűlésbeli képviselővé. Mindezek után előbb önkéntes, majd kényszerű, majd megint önkéntes száműzötté, új meg új menedékeiből is sorra újra kitaszítottá, azzá a proskribálttá, akinek szellemileg hazatérése után is mindvégig megmaradt. „Száműzésem jó dolog, és áldom érte a sorsot: – egyre jobbnak érzem a száműzetést; lehet, hogy belehalok, de gyarapodom általa” – mondta. „Exilium vita est”, írta fel háza falára; s valóban azt tette életévé, akkor is, amikor már nem volt rákényszerítve. Ha egész életét és pályáját nézzük (és folyton hangsúlyozni kell vele kapcsolatban ezt az egészet), kettős félreértést kell megpróbálni eloszlatni felőle: az egyik a változásait minősítő „szélkakasság”, a másik az a vélemény, amely szerint roppant arányú műve egyhangú egyformaságba vész, akár a végtelenül ismétlődő párrímes alexandrinusok. Ezzel szemben inkább az áll, hogy fordulatokban tobzódó századában a maga fordulatai egy mélyen fekvő egységes eszmerendszert követtek; írói-költői műve pedig – látszólagos, formai, eljárásbeli hasonlóságának mélyén – szinte Picassóéval vetekedő változatosságot és gazdagságot mutat. „Ha van valami, ami még Victor Hugo zsenijénél is bámulatosabb – írja Cattulle Mendès a Le Gaulois című lapban a Szellem négy égtája kapcsán –, az ennek a zseninek a folytonos megújhodása. Minden új műve váratlan szemszögből mutatja őt. Kétségkívül mindig azonos önmagával, és olyan magaslatokra ért el, amiket még ő sem haladhat meg; tehát egyenlő, de sosem ugyanaz.”

Érthető, hogy ellenfelei és ellenségei is változtak, azok közt is minden színezet megtalálható; lényegükben mégis egyek: a nagyság említett felismerésére képtelenek. Annál inkább, mert Hugo írói életét – géniuszát – nem óvta a magába vonulás páncéljával; magánélete és közélete excesszusaival mindig kitette azt minden sebezhetőségnek. Nincs a század francia költészetének olyan icipici kis alakja, akinek tehetségét valaha is úgy kétségbe vonták volna, mint akárhányszor az övét; igaz, minden magasztalásban is része volt. Élete és pályája állandó diadalmenet és vesszőfutás. De sem egyik, sem másik nem tudta soha eltéríteni attól, amitől nem is lehetett, hiszen maga az élete volt, úgy, mint talán senki másé: az írástól:

 

A művészet kerék, s én Ixion vagyok. (Dolgozni – Kálnoky László fordítása)

 

A halálától máig eltelt száz évben (de már életének jelentős részében is) bizonyára ő a legolvasottabb francia költő. De akkor is, azelőtt is, azóta is egyaránt fel lehetett (volna) tenni Aragon 1952-ben antológiacímül választott kihívó kérdését: „Olvasta-e Victor Hugót?”

Lehet-e Victor Hugót olvasni, pontosabban elolvasni? Az összes versek talán legteljesebb kiadása egy monstruózus kötetben (amilyen talán még egy költőnek sem jutott osztályrészül: Oeuvres poétiques complètes, Jean-Jacques Pauvert, Editeur, Paris, 1961), 1701 oldalon, oldalanként két, mintegy 70 soros hasábon sűríti össze az ezek szerint durva számítással (1701×2×70) 238 000 verssorból álló költői életművet. És akkor hol vannak még a csodás Ollendorff-féle tízkötetes (nem teljes) összkiadás (1901–1942) minden egyes kötetének végén Reliquat, Variants et vers inédits és Plans et ébauches címen összefoglalt „maradványok”, „változatok és kiadatlanok”, „tervek és vázlatok”, amik, petittel szedve (valamint közöttük a változatok változatai nonpareille-jel) olykor csaknem ugyanannyit tesznek ki, mint maguk a kötetek? Nem is említve itt a drámák további sok ezer alexandrinusát (amelyek közt ugyancsak elsősorban a költői valőrök emelkednek ki a sokszor banális vagy éppen túlságosan is extrém, túlfűtött, de a mai nézőt felfűteni már ritkán képes cselekményből)? A prózai művek sok ezer oldaláról már szót sem ejtve (amelyek között pedig valószínűleg ugyancsak nem a nagyon is olvasott nagyregényekben, hanem a szinte maguktól létrejött útleírásokban, önvallomásokban, korelemzésekben, elmélkedésekben, följegyzésekben és töredékekben, a nagy Shakespeare-monográfiában és a hozzá csatlakozó Utóirat életemhez lapjain, a Tettek és szavak, Ezt láttam, A Rajna és megannyi más alig olvasott könyv további sok ezer oldalán találhatók az igazi remekek).

Így aztán a legolvasottabb francia költőt egyben és ugyanolyan joggal a legkevésbé olvasottnak is lehet tekinteni. Még pontosabban úgy fogalmazhatnánk: Victor Hugo az a költő, akinek műve értékben és mennyiségben elenyészően kis hányadát igen sokan, műve óriási és legjava részét igen kevesen ismerik. Az történik hát vele, ami csaknem minden nemzet kiemelt nagyságaival, csak fokozottabban, minthogy ebben a Victor Hugó-i erőtérben minden mértéktelenné és fokozhatatlanná válik.

Ez természetesen még fokozottabban áll külföldi ismertségére. Nálunk is. Még az a néhány – meglepően kevés – vers is, amit a századvég bőséges, ám mindenestül a korabeli epigonköltészet szürkeségébe vesző fordítása után e századi nagy költő-fordítóinktól kaptunk (a félmúltról beszélek, Nemes Nagy Ágnes önálló antológiája és a Századok legendája címen 1969-ben megjelent kollektív válogatás előttről), Kosztolányitól, Szabó Lőrinctől, Radnótitól, a nagy költőt kevéssé képviselő darabok közül való. József Attilának pedig már csak egyik búcsúleveléből tudjuk, hogy utolsó napjaiban Hugó-versek, köztük az Ultima verba fordítása állt immár elvégezhetetlen feladatként előtte. A minden bizonnyal legnagyszabásúbb magyar Hugo-versfordítás, Illyés Gyula Bűnhődése, 1952-ben született.

Még azok a versek is nagy késéssel jelentek meg magyarul, amelyekben a szolidaritás frenetikus hangján a magyar szabadságharcot is mitológiájába emeli, mint az Európa térképe vagy a Művészet és nép. Az utóbbi versnél sem figyeltünk fel talán arra, hogy hangvételében, tárgyszemléletében, sőt rejtett tónusában csakúgy, mint strófaszerkezetében milyen kísértetiesen emlékeztet a Föltámadott a tenger Petőfijére, mintha csak azt, amit Petőfi a francia költészettől kapott, most egyszeriben visszaadná, s éppen legnagyobb, vele rokon alakjának; mintha egyedül a hihetetlen volna hihető: hogy Hugo olvasta – eredetiben! – Petőfi versét, mint az utolsó strófák egybevetése mutatja:

 

Jegyezd vele az égre Örök tanulságul: Habár felül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr. (Petőfi, 1848)

 

Itáliát énekeld te, Lengyelország eltemetve, Nápolyban véres az ég, És haldoklik Magyarország… Zsarnok! mint bőgő oroszlánt, Úgy hallgasd, ha zeng a nép. (Hugo, 1851. november 7.)

 

Továbbmenve: minden valószínűség szerint még lappang is néhány hasonló utalás. Erre mutat az a töredék, amire most bukkantam a Les Châtiments „maradványai” között. (El)sietett fordításban hadd adjam át a honi emlékezetnek:

 

A jövő aratás gazdag lesz majd aranylón. Haldokló nemzetek, fényesszemű Magyarhon, Lengyelföld, Róma s te, hazám, elnémított, A hekatombákból a holnap élve kel ki. Királyok! népeket annyi a sírba vetni,   Mint barázdák közé magot. (Egy 1853. november 14-i pecséttel ellátott levélboríték hátán)

 

Victor Hugónál a mennyiség mintha eleve megközelíthetetlenné tenné a minőséget: az egész eltakarja a részleteket; a részletek nem mutatják az egészet. Annak ellenére, sőt éppen annak értelmében, hogy valószínűleg inkább Gaetan Piconnak van igaza, aki az ellenkezőjét állítja: „Itt maga a mennyiség is minőségként működik.”

Ez az ellentét, amit, ha úgy tetszik, az első számú Victor Hugo-paradoxonnak nevezhetünk, szinte feloldhatatlan. Mert nemcsak mind a két oldala egyformán igaz, hanem mert az egyik igazsága a másikból következik. Miután a mennyiség eltorlaszolja a minőséghez vezető utat, azzal, hogy önmagát megismerhetetlenné teszi, azt sem engedi meg, hogy a mennyiség e minősége érvényesüljön. Ennek a költészetnek, amely talán minden addiginál inkább a világ teljes megragadására tör, ez a megragadási aktus a lényege, és ezt csak önmaga teljességében hordozza.

Aragon tehát – mint annyiszor – fején találta a szöget, mikor az 1952-es évfordulókor a fenti polemikus címet adta antológiájának. Csakhogy – mint ez ugyancsak többször megtörtént vele – mégiscsak elgörbítette. Antológiája segít annak bizonyításában, hogy Hugo a szocializmus felé mutató haladás eszmevilágának költője (nagy vonalakban). Csakhogy épp ezt nem kellett bizonyítani. Hiszen Hugo (és egyébként Aragon) ellenfelei hosszú időn át éppen ezt tudva, éppen ezért támadták, mellőzték és sajnálták le. S azért, mert ehhez (csodálatos remekek mellett) Hugo költészetének legnaivabb-bombasztikusabb hangjai is kapcsolódnak, amelyek leginkább eltávolítják tőle a modern költészet benső hallását. Éppen azt a teljességet, azt a Teljes lantot nem akarta, s nem is tudhatta így megszólaltatni ő sem, amelynek Hugo olvasott nem-olvasottsága híján volt. Victor Hugo – a realista költő – minden ellentétes szándék ellenére – nem kevésbé leszűkített lett a közkézen forgó romantikusnál és misztikusnál, sőt, a tények paradoxiája folytán, sok mindenben még egybe is esett amazzal. A „nemzeti költő” kiemelése (amely címhez, Aragon szerint, „Franciaországban Hugón kívül senkinek sincs joga”) szükségképpen oda vezetett, hogy megint „az embert, a nagy embert” állította a középpontba (úgy, ahogy ő akkor felfogta), és megint nem azt a nagy, egyedülállóan nagy költőt, akinek száz év óta csaknem mindenki elismeri (még ha fanyalogva is), de akit száz év óta olyan kevesen ismernek.

Ha azt találtam mondani, hogy naiv-bombasztikus retorikája távolítja el tőle leginkább a modern költészet szemléletmódját és értékfelfogását, csak a felületet érintettem. A „sajna!” nem csupán, nem is elsősorban ennek szól(hatott). A nagy ízlésváltozások nem az elmúlt korszak művészetének gyöngéit, hanem lényegét, éppen legfőbb értékeit érintik.

És mikor ismertünk szélesebb ízlésváltozást, mint amilyet a születő korszak legradikálisabb kifejezője, Mallarmé, éppen Hugo halálával azonosít, mint a vers történetének legnagyobb fordulatát?

Mallarmé, mikor elsőként konstatálja a vers válságát, egyenesen Hugo halálához köti azt. „A vers, úgy hiszem – írja a maga már válság dúlta szintaxisában –, tisztelettel megvárta, míg ez az óriás, aki a maga hatalmas és egyre keményebb kovács-kezével azonosította, eltávozzék, hogy maga széttörhessen. (…) minthogy ő saját személyében a vers volt.”

Mallarménak e kettős értelemben is elparentáló szava mondja ki Hugóról a kulcsszavakat; legalábbis azokat, amelyek máig tartó utóéletének rejtelmét, a „sajná!”-ban megnyilvánuló problematikusságát nyitják.

Hugo maga a vers, az a saját bőre és irhája. Csakhogy a vers elkezdett leválni a költőről. Hugo személy szerint maga volt a költészet. Csakhogy „a személyes költészet” (mint Mallarméval egyidejűleg, de Mallarmé által nem tudhatóan, Rimbaud és Lautréamont, egymásról sem tudva, szinte azonos szavakkal megfogalmazta) „ideje lejárt”; a személytelenség és az objektív költészet ideje következett el. Hugo az „egész lant” és „a szellem minden égtája” megszólaltatója volt, egy egész mindenség megszólaltatásának illúziójával. Csakhogy, mint már Mallarmé szóhasználata is előlegezte, a „vers” – önmaga megszemélyesedve, elválva a költő személyétől – csak Hugo halálára várt, hogy „széttörhessen” („se brise”) – és későbbi, magyar költők megfogalmazásában, „minden egész széttörött”, és a költőnek „idegen és őrült (lett) az egész – de nyájas és rokon… a rész”. „Az én Beatricém a rombolás volt”, írta Mallarmé. De Mallarmé első nagy átfogó értelmezője, az irodalomtörténész Albert Thibaudet, éppen a róla szóló könyvben így foglalja össze Hugo jelentőségét: „…akiben a túlsággal is megvalósult képességek, a legkisebb részletéig is kibontakozott zseni, látható fénytörésben jelenik meg előttünk.” Valéry azt is feljegyzi, hogy Hugo „héjastul ette a narancsot s még a langusztát is az ollóival együtt”. Hugónak a költészete is ilyen, nemcsak az étvágya. Illetve költészete ennek az étvágynak a nagyon is durván megfelelő tükörképe. A narancshéj és a rákolló azonban megakad a mi kényes és a világ torokszorító tényei által görcsbe rándult gégénken. Mint Hugo egyenetlen verseinek sokszor nehezen nyelhető gombóca. De egyben a gyomrunk sem bírja el a világnak ezt a válogatás nélküli héjas-ollós egészét. A vers az idők során, kanonizált kötelmeitől szabaddá válva, tőlünk magunktól is felszabadította magát; tapintható bőr és irha helyett olyan távolságokba szakadt tőlünk (írójától és olvasójától), amelyeket gyermekkorunk labirintusrejtvényeinek nyaktörő és folytonosan eltorlaszolt, zsákutcákba fulladó útjait folytonosan visszakeresve, kitérők kitérőin át lehet csak áthidalni. Actes et paroles, írta fel egyik könyve címéül Hugo. S valóban: tettek és szavak sosem voltak közelebb egymáshoz, mint ebben az életben és költészetben. Nála a költészet a gesztus közvetlenségét őrzi; a gesztusok a költészet emelkedettségét. Lehetséges volt-e azóta is (hacsak nem az emberiség jövőjének legnagyobb fenyegetettségében, a fasizmussal szembeni ellenállásban), hogy egy egyszerű civil aktus szavai a költészet olyan evidenciájával bírjanak, mint az 1859. augusztus 18-án, Hauteville-House-ban keltezett Nyilatkozat?

 

„Senki nem várhatja tőlem, hogy ami személyemet illeti, egy pillanatnyi figyelmet is szenteljenek annak, amit amnesztiának neveznek.

Abban a helyzetben, amelyben Franciaország van, a feltétlen, hajthatatlan és szüntelen tiltakozás a kötelességem.

Híven ahhoz, amivel saját lelkiismeretemnek elköteleztem magam, a végsőkig osztozni fogok a szabadság számkivetésében. Ha a szabadság hazatérhet, majd én is hazatérek.”

 

1870-ben kitör a német–francia háború. Hugónak guernsey-i száműzetésében első dolga, hogy levelet írjon a kis sziget asszonyaihoz (amelyet azonban kisvártatva a nagy angol lapok is közzétesznek), és felszólítsa őket tépések csinálására a katonáknak. A levelet ezzel fejezi be: „Két egyenlő részre fogjuk osztani, egyik felét Franciaországnak küldjük, a másikat Németországnak. – Az önök lábai elé helyezem hódolatomat.” Majdnem azt mondhatnánk, az ellentétnek a maga ellentétébe fordulásaként, amily képtelenségnek és képtelenségében felülmúlhatatlannak tűnik ez a hazaárulást „hazaárulással” tetéző, egy virtuális, de létezőnek érzett emberiség és emberség legfelső színvonalát elérő gesztus – egy hatalmas tigrisugrással szinte korunkig lendül, még a gesztusköltészetet is előlegezve, a költészetet, mint minden verstől független gesztust is feltalálva.

Hugo olyan elvárásokat szegezett a jövőnek, a mitikus huszadik századnak, amelyeket ez nem tudott megvalósítani; s így nem tudja őket vállalni sem. Oly mértékig, hogy maga az elvárás is a nevetséges utópia alakját ölti előtte. Holott: ennek az elvárásnak egyetlen követelményét sem tudja nevetségessé tenni e századnak minden groteszk tragédiája sem.

Valéry „bátrabban” ellenállt a médiák parlagiságának Gide-nél, mikor egy másik körkérdésre, amelyben ezúttal Victor Hugo „legszebb strófáját” kellett volna megnevezni, azt válaszolta, hogy ez lehetetlenség. A „poésie pure” apostola (vagy igen józan racionális kifejtője) ebben is felülemelkedett saját iskolája korlátoltságán. Hiszen éppen a tiszta költészetre való hivatkozással – és egyben, persze, politikai befolyásoltságában – vetemedett arra Thierry Maulnier, hogy Bevezetés a francia költészetbe (1941) című antológiájában Hugót nem is egyetlen strófával, hanem egyetlen verssorral képviseltesse – Quel dieu, quel moissonneur de l’éternel été –, mint amely egyedül üti meg (238 000 közül!) a tiszta költészet mértékét. De Valéry, bármily messze állt is tőle, az eddig elmondottak értelmében, az hugói költészet ideálja, arról is tudta, miben áll. „Soha a mi nyelvünkön még azt a képességet, hogy pontos versekben mindent elmondjunk, nem emelték erre a fokra. Talán már a visszaélés határáig is”, írta 1935-ben. Vagyis éppen azt ünnepli – vagy ismeri legalábbis el és fel –, amivel szemben a maga poétikáját kiépítette. Aki, mestere, Mallarmé nyomdokain, bárminek az elmondásától meg akarta szabadítani a költészetet, a sejtetés kedvéért, ez utóbbiban látva új feladatát, tudja, hogy van olyan pillanat (és éppen Hugónál van a csúcson), amikor a mindent elmondásnak ez a képessége emelkedik a költészet végső magasába. Itt bukkanhatunk rá mellesleg arra is, hogy Éluard utolsó korszakának önmagához intézett kihívásával – majdnem titokban – hogy kapcsolódik Valéryhoz és rajta keresztül Hugóhoz, szó szerint véve át 1951-es kötetcíméül a Pouvoir tout dire szintagmát Valéry szövegéből, kötetnyitó nagy versét így kezdve: Mindent elmondani ez minden… A költők ilyen titkos szálakkal kötődnek egymáshoz, oly szövevényes utakon, amelyeket bár mindenfelől az ideológiák tekervényei környékeznek, a maguk (viszonylag) független legbenső indítékait szabadon társítják egymással.

Igaz, Hugo, a mindent kimondani megszállottjaként, azt is kimondja, amit nem érdemes kimondani, és azt is, amit nem lehet kimondani. A lehető legtávolabb áll tehát az „…arról nem szabad beszélni” wittgensteini és a „sugallni, nem kifejezni” mallarméi princípiumától, amiken a modern költészet, ha nem is egyedüli, de legfőbb tendenciái alapulnak. Amellett, ez a mindent kimondás maga is csak tendencia és törekvés, szükségképpen csak látszólagos eredménnyel; számunkra éppen ezért sokszor azt emeli ki, ami óhatatlanul mégis hiányzik belőle, valamint azt a sok fölöslegeset, amit kényszeresen magával sodor. Efölötti ellenérzésünket mégis folytonosan környékezi a csodálat, hogy íme valaki mégis ki meri és ki tudja mondani azt, amit mi már nem tudunk és (olykor) nem merünk kimondani, bár az a mi gondolat- és érzésvilágunknak is lényegéhez tartozik. Hiszen minden költő érzi, hogy olykor a legfontosabbról nem tud beszélni. A modern költő alapállapotává vált ez; erre büszke, miközben ettől kódul. Gőgös arra, amitől szenved, rátarti a hiányaira, felmagasztalja azt, ami lesújtja. De bármily nagyra tartsa is a maga vívmányait, nem hunyhat szemet az előtt a frusztráció előtt, amely azokat (részben) létrehozza.

Hugóban még nyoma sincs ennek a „modern” kettősségnek. Ami az ő költői vívmányait (irályát és eljárását) létrehozza, az az európai gondolkodás eredendő „humanizmusa”, amely a szophoklészi „sok van, mi csodálatos, de az ember a legcsodálatosabb” fő csillagzata alatt áll, s ez őbenne éri el a feltétlenség végső fokát. Az ember, aki fölé a „teljes ég” borul. „Plein ciel” – ez nemcsak egyik hatalmas versének a címe, folyton visszatérő „homéroszi egyszava” is. Ez számára az „abszolút és örök”, vallástalanságának vallása:

 

felragyogó jövő! lendület! nyílt utak az ember nagyszerű sorsa az ég alatt! (Lux II. – Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

Az égnek egy mély sarka villog, nézzétek, egyre nőve csillog s vörös ragyogássá dagad. Ó, te, Világ Köztársasága, ma még csak szikra villanása, holnapra te leszel a nap. (Lux I.)

 

Vagy, a versnél nem kevésbé (talán még inkább) vers értékű prózában, a Párizs című százlapos kis remekében, amelyet Párizstól távol, száműzetésben, az 1867-es Világkiállítás prospektusába írt:

 

„A huszadik században egy rendkívüli nemzet fog élni. Ez a nemzet nagy lesz, ami nem gátolja abban, hogy szabad legyen. Kiváló, gazdag, gondolkodó és békés lesz, csupa szívesség az emberiség többi része iránt. Ámuldozik a kúp alakú lövedékek dicsőségén, és nehezére fog esni, hogy a hadseregparancsnokot megkülönböztesse a mészárostól; az egyik bíbora alig fog másnak látszani előtte a másik vörös mocskánál. Egy olaszok és németek, angolok és oroszok, poroszok és franciák közti csata olybá tűnik előtte, mint mielőttünk egy pikardok és burgundok közt folyó csata.

Fölöslegesnek fogja tartani az emberi vér pocsékolását. Csak igen mérsékelt csodálattal adózik a meggyilkolt emberek tetemes számának. Ugyanolyan vállvonogatással fogadja majd a háborút, mint mi az inkvizíciót. Olyan arccal néz a sadowai csatatérre, mint mi a sevillai quemaderóra. Ostobaságnak tartja majd a győzelmek mindig újabb gyászos egyensúly felé tartó ingalengését, Austerlitzet, amely mindig Waterlooval fizet. Körülbelül ugyanolyan tisztelettel viseltetik a »tekintély« iránt, mint mi az ortodox vallásosság iránt; egy sajtóperre úgy tekint majd, mint mi az eretnekperekre; az írók elleni megtorlást csak annyira fogadja el, mint mi a csillagászok elleni megtorlásokat, és, anélkül hogy bármiben is Galileihez hasonlítanánk Béranger-t, Béranger a cellájában éppolyan lesz számára, mint Galilei a börtönében. A jóság legfőbb igazsága lesz övé. Szemérem és fölháborodás tölti el a barbárság láttán. (…)

A tudatlanság természete a tűrés. Az erő nem ismeri önmagát. Megfigyelték már az ökör szelíd szemét? Ez a szem vak. Továbbra is szelídnek kell maradnia, de meg kell telnie értelemmel. Az erőnek meg kell ismernie önmagát. Anélkül szörnyűséges. A bűn elkövetésére hajlik, ahelyett hogy a megakadályozására hajlanék. A civilizáció titka az, hogy minden tevékeny legyen, semmi se tétlen. Tétlen erő, micsoda ostoba kifejezés! Belőle származnak a gyilkosságok. Egy égre meredve heverő holttest nyilvánvalóan vádol. Kit? Titeket, engem, mindnyájunkat, nem csak azokat, akik tenni hagyták. (…)

Kísértetek, pusztuljatok! oszoljatok, meduzák! Nem, még egy csata ágyútüze közt sem hiszünk a háborúban. Füstje csak merő füst. Csak az emberi egyetértésben hiszünk, mert az az emberi szellem eltérő irányainak egyetlen lehetséges találkozóhelye, egyetlen középpontja annak az úthálózatnak, amit civilizációnak neveznek. Csak az életben hiszünk, az anyatejben, a bölcsőben, az apák mosolyában, a csillagos égben. Még a csatatéren vérbefagyottakból is a testvériség gondolata sugárzik, lelkifurdalásként a királyok, szemrehányásként a népek felé; az eszmét az erőszak csak megszenteli; és tudjátok, mit ajánlanak az élőknek a halottak is, ezek a sötétségben megbékéltek? A békét. (…)

Le a fegyverekkel! Szövetség. Keveredés. Egység! (…) Isten veled, Nép! Üdvözlünk, Ember!”

 

Fájdalmasan nevetségesnek ható, gyönyörű és hiú szavak a huszadik század végének embere előtt. Kétségbeejtően megvalósulatlan próféciák. De éppoly kétségbeejtően komolyak is, ha arra gondolunk, hogy számunkra ma sem áll – ma talán még kevésbé, mint valaha, még kevésbé, mint Victor Hugo korában – más, ennél újabb alternatíva az emberiség előtt. S hogy Babits sem mondott többet és mást a „Vétkesek közt cinkos, aki néma” és a „Te csak prófétálj, Jónás, én cselekszem” paradigmatikus paraboláival.

A legalábbis három nagy és számtalan „kisebb” háború, amelyet e szavak leírása után átélt Európa, szomorú cáfolata-e e naiv prófétálásnak? vagy éppen kategorikus megerősítése?

Annál is inkább, mert ez a jövőt oly vak kamaszszerelemmel magasztaló rajongás a jelent olyan éles szemekkel nézi, mint talán akkor senki más:

 

…e förtelmes helyen megjelenne, merőn nézlek, Történelem. (A Tanácsban)

 

És nemcsak nézi, látja is. Nem a különböző „nemzeti lelkeket”, „nemzeti célokat”, nem a „hazáért!” emelt lobogókat látja a véres sedani síkon összecsapni. Hanem az e célra gyártott fegyvereken még a gyári védjegyet és márkát is pontosan feljegyezve és kicsengetve a rímben:

 

Ádáz volt a csata. A harcolók szeme A síkon tomboló öldökléstől parázsló. Így csapott össze a Dreyse-puska s a Chassepot. (Sedan – 1870)

 

„Ez az ember maga volt a megtestesült erő. A félelmetes teljesség”, írja Valéry ugyanabban a levélben, amelyben a narancshéj és a rákolló szerepel. A teljesség, amely Hugo számára oly csábító volt, a mi számunkra félelmetes. De az is kétségtelen, hogy, szorult torokkal énekelve egy mind torokszorítóbb világban, sem feledhettük el ezt a kísértést. Schönberg ugyancsak levélben vall „a tonalitás utáni” gyakran feltámadó vágyáról. E nélkül a nosztalgia nélkül a modern művészet egyik fontos dimenzióját veszíti el, azt a teret, amelynek immár az idő is része.

A francia irodalom legfontosabb mai irányzatai mindinkább belátva ezt, még e mostani évforduló széles körű számvetését megelőzve, „visszahozzák” Hugót, beiktatva őt a modern költészet ősei közé. Michel Butor az hugói alexandrinusok oly magabiztosan és szilárdan egymásra épülni látszó rendjeiben felfedezi a már vészjelző repedéseket. „Hugo szerette volna – írja – úgy fogni fel a haladást, mint egy torony háborítatlan építését, de a korabeli történelem evidenciája éppen azt sugallja neki, hogy az maga az összeomlás… A cezúrák cikázó egymásutánja javíthatatlan repedésre, villámcsapásra vall…”

A haladáskoncepció és a cezúrahasználat dialektikája még tovább mutat, az előbb említett lehetőség felé. „A századelő írói számára – folytatja Butor – semmi nem látszott elütőbbnek egymástól, mint Hugo és Mallarmé. Szüleink, nagyszüleink legtöbbje, ha ismerték kettőjüket, úgy gondolták, nem lehet egyszerre szeretni mind a kettőt. A tőlük való távolodás lassanként lehetővé teszi, hogy felismerjük mélységes közösségüket, és hamarosan mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy egyik nélkül lehetetlen igazán megérteni a másikat.”

Azt is jelenti ez, hogy a költészetnek a modernség sorozatos hullámverései által átrendezett mai partszakaszán újra utat törhet magának a Victor Hugo elnevezésű szökőár és hurrikán. Hosszan tartó inaktualitása éppen a fejlődés sodrában újra aktualizálódik.

 

Jacques Roubaud Hugo halálát – Mallarmé gondolatmenetét folytatva – „elemi természetű, szinte kozmikus véletlennek” nevezi. Azt, hogy most, száz évvel Hugo halála s a modern költészet születése után, legjobb részének (vagyis: éppen egészének) feltámadását beépítsük a költészet folyamatába, éppoly elemi erejű, akár „kozmikus” törvénynek is nevezhetjük.

Hogy ő-e a „legnagyobb”? Ez nem a mi kérdésünk. De sajnálkozni fölötte: még a legszerényebb megítéléssel is szerénytelenség.