Gyerek a nagyok közt

A Szép Szó más volt. Már a külseje is. Több hónapos külföldi útra készülve írom ezt a rögtönzött emlékezést, nincs időm kiásni régi folyóirataim meddőhányójából a Szép Szó megmaradt eredeti példányait, azt sem tudom, ki tervezte a lap fedelét, mindenesetre üdítő módon elütött a nálunk szokásos folyóiratokétól, már könyv formátuma miatt is, a tömör színekbe ágyazott fejléc révén is, a betűtípusaival is. „Modern” volt. S az én számomra – velem egyívású: éppen akkor indult, mikor bennem is útjára indult a jövendő költő. És az a szellemi (és, ha akkor nem is tudtam, politikai) érzület is benne jelent meg legtömörebben, ami engem, inkább az öntudatlan, egzisztenciális szinten, mint a tudatos állásfoglalásén, már gyerek- és süldő költőfővel „a kor ellen” szólni serkentett, s az „ész trónfosztásának” orgiasztikus rítusával a „vissza az értelemhez” jelszavát állította szembe (mindjárt a lap első számának első oldalán).

Legfőbb vonzereje pedig József Attila volt. Közhely, hogy az ő igazi jelentőségét mindhaláláig talán senki vagy csak igen kevesen ismerték fel. De igaz az is, magamról és akkori barátaimról tudom, hogy a Szép Szó megjelenésével, az első számokban mintegy mértani haladványokban sorjázó remekeivel ránk – akkori legfiatalabbakra –, s nyilván másokra is, egyszeriben lenyűgöző hatást tett. Ma divatos szóval, az a karizma tüntette ki, amely a kitűnők közül is rejtélyes módon kiválaszt; egyedülállóvá tesz; még ha vitatják is, vitathatatlanul. A Szép Szó nagy pillanatában, a legjobbak egyetértésével már régen kiemelt Babits mellett, egyszerre József Attila lett a másik „egyedülálló” – s oly hirtelen tragikus halála már ebben a státusában örökítette meg: a sejtésből egyszerre evidencia lett. Mi más magyarázhatná különben azt, hogy a legendás Nyugat és a mester Babits nevelte fiatalok (elsősorban a költőkre gondolok) szinte kivétel nélkül ott voltak a Szép Szóban, mindjárt az indulásnál, megelőlegezett bizalommal, s nem kis kockázatot vállalva is, hiszen jól ismerték a Babits és József Attila között fennálló tragikus konfliktust, és Babits emberi gyöngeségét, a túlérzékenységet, a tanítványaihoz fűződő már-már asszonyi féltékenységet. Már az első szám tartalomjegyzékén, s mindjárt emlékezetesen kiemelkedő darabokkal, ott van, a két József Attila-vers, a Ha a Hold süt… és a Harag után, Weöres (Shakespeare és Velázquez szelleméhez), Jékely (Apotheózis), Képes Géza (Rokkant macska) (csupa máig is emlékezetes, szerzője legjobbjai közé tartozó költemény), s azoknak az éveknek legfontosabb „új” regénye, Hevesi András Párisi esője (egy részletével). S csak a következő két számot véve: Radnóti, Vas, Hajnal Anna, Berda, Vészi, Forgács Antal, majd újra Weöres és újra Jékely (a Nizsinszkij); s nem sokkal utána Devecseri is; a „harmadik nemzedék” szinte hiánytalanul.

Ha most felidézve ezeknek az első számoknak a tartalmát, emlékeztetek arra, hogy már a második szám kis „mai” cseh, a harmadik pedig román költői antológiát adott; jugoszláviai, párizsi, londoni beszámolót; az ázsiai kultúráról szóló tudós cikkeket; a legutóbbi időkig utoljára (!) szólaltatta meg magyar folyóiratban a hazai pszichoanalitikus iskola azóta világhírűvé vált nagyjait, Ferenczi Sándort és Róheim Gézát, Freud születésének 80. évfordulója kapcsán (József Attila verse és Ingotus cikke kíséretében); a kritikában a szubliteratúrának olyan mélyreható bírálatát adta, mint Németh Andor Harsányi Zsolt Liszt-életrajzát taglaló nagy cikke, másrészt pedig, szinte a regény megjelenésének hetében, Fejtő Ferenc remek elemzését a Párisi esőről; s hogy ennek az „urbánusnak” csúfolt lapnak már első számában szerepelt Veres Péter írása – akkor bizonyosan állíthatjuk, hogy a Nyugatnak, egész fennállása alatt, egyetlen igazi riválisa akadt a magyar folyóirat-irodalomban, s ez a Szép Szó első másfél évfolyama, ameddig még József Attila is szerkesztette.

Ezeknek az első számoknak nemcsak tartalomjegyzékét tudom máig emlékezetből, magukat a felsorolt verseket is az iskolai memoritereknél tartósabban rögzítette alig tizenöt éves felfogóképességem, amelynek úgyis mintha külön szürkeállománya lett volna a versek befogadására.

S mindezen túl: a Szép Szó volt életemben az első szerkesztőség, amelybe betettem a lábam. Apámmal sétálva fel a Mária Valéria (ma Apáczai Csere) utcai szép magyar klasszicista épület spirálisan emelkedő sugaras lépcsőfokain. A helyiség már kevésbé volt impozáns. Többekkel szorongtunk a kis előtérben, mikor nyílt a szerkesztői szoba ajtaja, vagy inkább, számomra indokolatlan hevességgel kivágódott, s megjelent a nyílásában egy tizenöt éves, magamnál kisebb és véznább, ideges alak, s meglátva apámat, feléje nyújtott karral tessékelte be, „kérlek, Zoltán” felszólítással. Kint ragadva, egyszerre gyámoltalanul egyedül, a köröttem várakozó „nagyok” közt, a lejátszódott apró jelenet tartott fogva, melynek szereplője, úgy éreztem, minden taglejtésében és szavában hordozott valami többet, mint ami a jelenethez és a szerephez illett, mintha a közlendőjén túl valami mást is akart volna közölni, vagy, épp ellenkezőleg, mintha erővel kellene elfojtania magában valami mást, amit nem akar közölni, de amit éppen az elfojtás erőfeszítésével mégis kénytelen elárulni.

Az én – kétszeri, ez alkalommal, valamint már apám nélkül egy későbbi visszatértemkor – való találkozásomat vele már máshol megírtam: csalódásomat is ezekben a találkozásokban. Csak a versben is felidézett emlékét iktatom ide; úgy, ahogy 1955-ben „láttam”:

Apámnál, a közös Szép Szó-beli látogatás után (amely „írói pályám” legelső mozzanata lett, az első kéziratátadás felejthetetlen és visszavonhatatlan aktusának közege) nemsokára egy különös betegséget konstatáltak, mely, állítólag, imádott kis fehér pincsikutyájának lett volna köszönhető. De hamarosan kiderült a kegyes hazugság, hogy valójában egy félelmetesen rapid lefolyású karcinóma volt. Apám alig három hónapra rá már nem élt. S ugyanennek az évnek (1937) a végén már Attila se (aki őt még betegágyán egyszer meglátogatta). A két halál – a Szép Szó-beli közös látogatás elhatározó élménye révén is – összefonódott bennem: első nyomtatásban megjelent versem (1938. január) kimondva József Attilát gyászolja, de kimondatlanul, a fiúi gyász szemérmével, apámat is.

S ezután nem sokkal jelent meg első versem a Szép Szóban is; ezt már Ignotus Pál fogadta el, emlékszem a megtisztelően hosszú beszélgetésre, amelynek során a vers erényeit és gyöngeségeit taglalta részletesen a Hangli söröző egyik páholysarkában; az volt a rituális stammhely a szerkesztőségi órák után (azt hiszem, kedd esténként). De akkor már talán nem is a Mária Valéria utcában székelt a lap, hanem az új szerkesztőségi helyiségben, a Vilmos császár úton, a lapot átvett Pantheon Kiadónál. Ez mindenesetre már más korszak volt (a nagyon fiatal emberek életében a „korszakok” igen gyorsan váltakoznak és élesen elkülönülnek egymástól). Ez már nem az a mitikus helyszín volt számomra, mint a Mária Valéria utcai, a két megdöbbentő gyors halál láthatatlan s örökre ott maradó fejszesuhanásával. Bár még két egészen más, komikus vagy groteszk élményem is tapad hozzá.

Mikor második alkalommal – már apám nélkül – jártam József Attilánál, hogy az átadott kéziratok után érdeklődjek, míg vártam rá, nyílt az ajtó, s először egy bicikli nyomult be rajta, mögötte egy furcsa emberrel, aki bricsesznadrágban s valami ócska viharkabátban tolta maga előtt. Azt hittem, valami kifutó, aki levelet vagy kéziratot hoz. Azt is hozott, kéziratot, de hamar kiderült, hogy a sajátját. Marconnay Tibor volt, akinek míves szonettjeit már jól ismertem a Nyugatból. Fel se ocsúdtam meglepetésemből – hogy ilyenek is lehetnek a költők –, amikor egy másik bricsesz jött be ugyanazon az ajtón, s furcsa módon, még hasonlított is az előbbihez, bár talán kevésbé elhanyagolt külsővel, de arcéle hasonlóképp indiános könyveim színes illusztrációira emlékeztetett, rézbőrű árnyalatával és markáns orrsövényével. Mikor megtudtam, hogy ez utóbbi sem kifutó, hanem Déry Tibor, akinek a Nyugatban megjelent Egy vers keletkezése című szürrealista verselemzése nemrégiben került a kezembe és hozott lázba (mert ilyesfélét még sosem olvastam), teljesen megzavart az irodalmi élettel való első találkozásom váratlan kalandossága. Sosem hittem volna, hogy parnasszien szonettisták és szürrealista automatikusszöveg-írók úgy öltözzenek, mint gyerekkoromban Gaal Gaston uraság Bogláron vagy Pesten a biciklis kifutók. De a kaland csúcsa még csak ezután várt rám. A József Attilával történt – ahogy máshol már megírtam, fájdalmasan kiábrándító – rövid beszélgetés után, lefelé indulva a csigalépcsőkön, egy az előbbieknél is meglepőbb külsejű férfi szegődött hozzám, ez már nem is bricseszben, hanem egyenesen egy kiszalonnásodott rövid tirolinadrágban, amit eddigi tudomásom szerint csak gyerekek hordtak, köztük én magam is tízéves korom körül, de akkor már a világ minden kincséért se vettem volna föl. De persze, ezen túlmenően is csupa meglepetés volt a külseje, tésztás arcán a bibircsókok mint elnyomott meggyszemek, a vállán szutykos iszák. Megkérdezte, ki volnék. S leérve az utcára, még a lépcsőházban, hirtelen ezzel a felszólítással képesztette el hamvasan úrifiúi és ezoterikusan intellektuális lelkemet (még most is alig merem leírni): „Hát aztán csak nyaljunk, fiatalemberrr, amennyit csak birrrunk!” És csonttalan alaktalan kezébe fogva kezemet, eltűnt az estében. Berda József volt. A költő.

*

A Pantheonnál már más Szép Szó volt: József Attila és Cserépfalvi nélküli. S már nem életem első szerkesztősége. Akkorra már több szerkesztőségben ismerős voltam, az itteni kedd estéken pedig már otthonossá lettem. De mégsem voltam igazán otthon. József Attila halála után inkább a Nyugat vonzott, s az egyre betegebb, egyre megrendítőbben nagy Babits.

De azért szorgalmasan eljártam a kedd estékre, Végh Gyurkával, Devecseri Gabival, Vető Miklóssal, Örkény Pistával, néhány versem is megjelent a lapban, az elsők közül, valami szerencsétlen módon már az akkoriak közül se a legsikerültebbek. Egyszer Fejtő recenzióval is megbízott, de ebbe a kis vállalkozásba mind a ketten belebuktunk. Ma már csak némi szégyenkezéssel tudok gondolni rá, hogy a később munkatáborban elpusztult Kőműves Imre Éjszakai árnyék című kötetéről miattam nem jelent meg végül is recenzió a Szép Szóban. Nyilván fiatalos maximalista fölénnyel közeledtem hozzá; jól emlékszem, Fejtőnek arról kellett meggyőznie, hogy nem minden költőn lehet baudelaire-i varázslatot számon kérni, de nem tudott rábírni elutasító bírálatom enyhítésére. Tizenhét éves voltam. Nem a józan mérlegelések korszakában. Kivált akkor gondoltam vissza keserűen kritikusi munkásságom e kudarcba fúlt kezdetére, mikor egyszer, sokkal később kezembe került a Nyugat egy 1937-es száma s benne Radnóti elismerő recenziója ugyanerről a kötetről. Hadd idézzem itt egy részletét, kései jóvátételül az azóta elfeledett Kőműves Imre mártír emlékének: „Fiatalos szépség és naiv báj jellemzi egész költészetét. Bátor játékosságában, témaválasztásában van valami, ami a 20-as évek franciáira emlékeztet.” Bizonyára Radnótinak volt igaza.

S mintha a Szép Szó szerkesztősége gyűjtőhelye lett volna a később mártírhalált halt fiatal íróknak. József Attilán kívül ott találkoztam először Hevesi Bandival, Forgács Antallal, Vető Miklóssal, Zsigmond Edével: az első kettő hősi, a másik kettő mártírhalált halt az antifasizmus különböző frontjain. A Szép Szó szelleme az irodalmon kívül sem tagadta meg magát.

Hadd idézzem fel végül a fasizmus még egy áldozatának alakját, akinek barátságát a Szép Szó szerkesztőségi estjeinek köszönhetem. Ez a rendkívüli műveltségű közgazdász és rettenthetetlen polemista mindemellett a költészetnek azok közé a „szerelmesei” közé tartozott, akiket García Lorca kívánt a költőknek. Közös rajongásunk különösen Füst Milán és William Blake versei iránt, mindaddig szorosan tartotta barátságunkat, amíg a munkaszolgálat széttartó, s őt, fájdalom, végleg elveszejtő útjai el nem választottak egymástól.

Ez K. Havas Géza volt.