A dalról – három rövid tételben

Maga jellemzi, élete egy ironikusan válságos pillanatában, önironikusan, saját költészetét, versben, ezekkel a szavakkal: „Füst… Korom… Pernye…” S találóan.

Nyomor hétágú lángja, kifosztott táj füstölgő homálya, ágyrajárók égő szája, égő ég, égő lelkiismeret, elégett nyarak, korommal írt sors, kormos lábasok, évek parazsa, a Fóti úti szilveszter gyulladt torkai és a dorosici alkony pernyeszíne, lángba kapott száz vidékek égő világvége, a tífusz lángjai közt tébolyult szavaknak égő erdeje, koromfellegek, hamvadt kertek, régi telek máglyái és régi vétkek hamuja, új szerelmek maró láza és a játék nyihogó lángjai… A verseiből kiemelt hasonló szintagmák sorát a végtelenig lehetne folytatni. Ha valakinek, Z. Z.-nek – maga szólítja magát így „élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében” – volt milyen tüzekből mentenie a hegedűt.

Mai költők szövegeiből vett idézeteken inkább csak a teremtett külön költői világ természete elemezhető: aki a költő életéről kíván beszélni, más, külső adalékokhoz kénytelen fordulni. Ám a Zelk verseiből választható közvetett idézetek – a fentiek is – egyforma közvetlenséggel írják le a költő életének és költészetének rajzát. Valahogy így élt – mondhatjuk velük –, és valahogy így váltotta szavakra azt, amit élt. Olyan egyszerű csereforgalomban, ahogy a pénz absztrakt közvetettségét még nem ismerő ember juthatott mások termékeihez. Élete tűzvészein túl Zelknek még valamiből ki kellett mentenie hangszerét: a daltalanság futótüzéből is, amely egyre rohamosabban terjed korunk költészetének tájain. A kategorikus kijelentések mindig túlzások, és mindig lehet velük szemben óvással élni. Itt mégis megkockáztatható az állítás, hogy Zelk az európai költészetben egyik utolsó képviselője valaminek, ami lassan kivész: a dalnak. Legalábbis egyik utolsó magas szintű képviselője. A közvetettségnek azokon a maszkabáljain, ahol korunk művészete kavarog, ő egyike a keveseknek, akik kendőzetlenül, maszk és jelmez nélkül tudnak megjelenni, tüntetően mutatva emberi arcukat és kezükben a hangszert. Hegedűt, gitárt, sípot vagy akár azt az „árva nyenyerét”, amelyeket Zelk nem átall verseiben újra meg újra néven nevezni. Ama lantnak egyáltalán nem képletes, hanem valóságos, legkülönbözőbb változatait, amely Orpheusznak még szinte odanőtt a karjához – „mint olajágak közé rózsaindák”, ahogy Rilke írja –, de amely a mai költő keze ügyétől egyre messzebb esik. Zelknek kezdettől fogva ott volt, s a világ legtermészetesebb módján ott maradt a kezében, szinte eggyé válva vele. „Mert nincs diadal a halálon / csupán a dal! a dal! a dal!” Minden művészet ősokának ezt a mélységes közhelyét ma a felkiáltójellel kísért hármas ismétlés merész avultságával kifejezni – már maga is egy kis költői diadal. Amely azt mutatja – újabb közhely –, hogy a művészetben végső soron semmire nincs szabály. Az „igazi” minden módon létrejöhet; s minden mód ellentétén is. A kelleténél is több példa van rá, hogy a költészet legmodernebb eszközeivel is lehet ósdin üreset létrehozni; ritkább – ám annál becsesebb – a példa arra, hogy szinte már véglegesen elveszettnek hitt eszközökkel és módokon is lehet valami igazán újat teremteni. Sőt, éppen: a legújabb feladatokat is ostromolni. Korunk költészete a „kimondhatatlan” és „megírhatatlan” (mindkét szó Zelk egy-egy versének címe is) kimondását és megírását írta célszalagjára. De milyen bonyolult műszerekkel kell legtöbbször ezt megközelítenie! Zelknek olykor még ez is sikerül a közvetlen dal kisformáin és rég ismert eszközein belül. Amire „nincs szava” (mire van a költőnek kész szava? szinte semmi fontosra, mindenre úgy kell a szót újból és újból kikényszerítenie), arra egyszerűen nem keres: rögtön van rá, ha mása nem, egy köznapi húrpendítése, amely bennünk éppen a kimondhatatlant rezdíti meg:

Vagy arra a sóhajra, amelyet mély magányában már maga sem hall meg az ember:

Zelk Zoltánnak nemcsak volt miből kimentenie a hegedűjét; volt is mit a tűzből kimentenie.

És nemcsak volt miből kimentenie, és volt mit kimentenie. De volt is mire kimentenie a hegedűjét.

Az igazi költészet hosszan szóló, szép szólama után egyszer csak – majdnem váratlanul – megszólalt rajta a nagy költészet. Szinte megmagyarázhatatlanul: hiszen ugyanabból az anyagból, mint az addigi: csak egy, az addigi tüzeknél is emésztőbb tűzben égve át. S ugyanabból a szó- és kifejezéskészletből is: csak egy nagyobb lélegzet sodrában, egy nagyobb kompozíció forgó korongján alakulva ki. Elkövetett hibáért s a hibát sokszorosan meghaladóan elszenvedett bűnhődésért kevesen fizettek bőkezűbben és nagylelkűbben. A Sirály századunk magyar költészetének egyik remeke. Pedig a többszörös tragikumú alaphelyzeten kívül szinte semmi olyan építőelem nincs benne, ami ne lett volna évtizedeken át a zelki költészet ismert, olykor már kicsit túlontúl is ismert motívuma. Csak minden megemelve az élmény fölhajtóerejétől. A gyerekkor börtönudvara – csak most már nem metaforaként, hanem a férfikor valóságos börtönévé válva. A régi, halálig tartó együvé tartozás – csak most már a halálon túl is tartva. Az ágyrajárás, a szegénység – csak most már a szinte kibírhatatlan nosztalgia ellenfényében. A hazatérés szívszakító régi vágya – csak most már azzal a tudattal, hogy soha többé nem eshet meg a „csöpp i betű” régi „csodatétele”; az otthonból soha – hazatérve se – lesz többé itthon. Szatmár, Miskolc, Jászberény, Zugló, a Homoród, a Rákospatak – a költő ismert szerény és megkapó vidékei. Csak minden egy végzetes szárnycsapással feljebb. Szinte minden szónak megvan a megfelelője a korábbi versekben. Csak a kifosztott táj most kifosztott gyásszá változott. Csak mindezek a motívumok egyetlen szigorú, koporsó mögötti menet egyhangún monumentális ütemébe fogva, az egyszerű páros rímű nyolcasok rendjében. A régi, sokszor használt egyszerű refréntechnika – csak most egy döbbenetes jelképpel zuhanva alá, és csapva újra föl a periódusok végén és végtelen újrakezdésein. A sirály nemcsak képét és hangalakját, lélegzetelállító meredek le- és felszárnyalását is kölcsönadta a költeménynek.

Olyan költeményt, mint a Sirály, nem lehet büntetlenül írni; utána nem könnyű ott folytatni, ahol előbb abbahagytuk. A rákövetkező Zelk-kötet, a Fölforrt az ég, mutat is némi bizonytalanságot; érezzük: költője többre törne – s olvasója is többet kívánna. Új kötetébe most újra fölvette – s joggal fölvehette – a Sirályt. Mert olyan környezetbe tudta helyezni, amely méltó hozzá. A nagy formátumú nagy költészet után új kötetének három rövid ciklusában Zelk most a talán még nehezebbet és még ritkábbat is meghódította: a nagy költészetet, kis formákban. Továbbra is hű maradva kivételes lírai közvetlenségéhez, szűkszavú, olykor csak négy-hat-nyolc soros versei megteltek mélyebb sugallatokkal. Bekerített csönd: a jelző maga már kettős értelmének talánya elé állít. Egyszerre sugallja védettség és veszélyeztetettség képzetét. A költői kettősértelműség sosem választásra készt; mindig a másképp kifejezhetetlen kettős értelem együtt-elfogadására. Visszavonulni a lélek csöndjébe, és kitörni a fenyegető csöndből: e kettős emberi igény tömör megfogalmazásai e versek. A régi, kényelmes kifejtés és elbeszélés szabályos vonalvezetése helyett a kihagyás és átvágás meggyőzőbb érveivel, a nyelv titkosabb mozdulataival élnek. Olykor – a legsikeresebb pillanatokban – már csak egy-egy önállósult jelzőbe tömörül minden mondanivaló (Sivár); egy ismételt hely- vagy időhatározó (Ahol, ahol, ahol – És azután), egy legegyszerűbb kötőszó (És és) nyúlik ki a végtelenbe az elérhetetlen igék, a megtalálhatatlan névszók után; vagy két ellentétes értelmű kötőszó egymásra felelése rántja maga közé élet és halál, alkotás és elnémulás dilemmáját (Mégis).

Máris kifogytam a helyből. E három rövid bekezdés úgysem helyettesítheti Zelk költészetének azt a tárgyszerű, komoly elemzését, amellyel kritikánk adós. Csak annyit jelezhet: Zelk új versei – mint minden jelentékeny költészet – újra és új oldalról segítenek megérteni, mi is a költészet, az emberi önismeret e csodája. Aki nem ismer magára bennük, nem ismeri vagy nem akarja ismerni önmagát.

1971