Az eretnekség eretneke: Robert Desnos

Desnost nálunk kevesen ismerik.

Fő oka ennek, hogy a magyar irodalomban a szürrealizmus – sem mint mozgalom, sem mint irányzat – nem keltett különösebb érdeklődést. Nemcsak a maga idején, mint eleven fluidum, hanem azóta sem, hogy már a lezárult korszakok történelmi esszenciájává párolódott. Desnos pedig, bizonyos szempontból nézve, a szürrealizmus megtestesülése. Még akkor is, ha a törzsgárdából ő lett az, aki elsőnek szakított a szürrealizmussal, ezzel is legjobb társai előtt törve utat – mint ahogy kezdetben ő volt, André Breton szavai szerint, „az a lovag, aki legtovább merészkedett előre az ismeretlen birodalmában” –, vagyis a szürrealizmus legsajátabb vadászterületén.

De a szürrealizmusból kibontakozva igen kevés ideje maradt már a maga útjának végigjárására. Éppen akkor ölték meg, mikor úgy érezte, érettsége küszöbéhez érkezett. Negyvennégy éves korában.

Mert, mindennek a tetejében, Desnos még mártírköltő is. Nemcsak ama szokásos mértékben, amennyire minden költő egy kicsit mártír – önmagáé és mesterségéé –, hanem a sok száz éves normát túlteljesítve, valóságosan, a leghuszadikszázadibb normák szerint is. Az ellenállás sok ezer harcosa, a fasizmus sok millió áldozata közül az egyik legmegindítóbb. Talán, mert annyira nem volt a harcra teremtve. Ám mégis arra volt teremtve, hogy ennek ellenére, gondolkodás nélkül a harcot válassza, amikor ez lett az egyetlen tisztességes, sőt egyetlen költői választási lehetőség:

 

E szív, mely gyűlölte a háborút, íme, most a harcért, a csatáért lobog!…

 

Annak ellenére, hogy a francia kritika számadásaiban értéke szinte évről évre emelkedik, Desnos mégsem foglalja el még az őt megillető helyet. Holott a mártíromság, tudjuk, általában kapóra jön az utókornak. Legalább egy biztos pontot ad, ahol a költészet megítélésének oly kétes és ingatag talaján meg lehet vetni a lábat. Az erőszakos, a hősi halál jelentése sikeresebben és könnyebben értelmezhető, mint a bonyolult költői képeké. S különösen ahol ily megrendítő pontossággal, éppoly megdöbbentő módon, mint amilyen visszamenőleges törvényszerűséggel illeszkedik az élethez.

 

„Más körülmények között – írta ifjúkori fegyvertársa, Aragon, 1924-ben, a szürrealizmus első számú alapokmányában, amely az Álomözön címet viseli –, más körülmények között Desnos, ha kedve kerekedik, vallásfejedelem, városalapító, egy felkelt nép tribunja lett volna.”

Ezek a „más körülmények” fájdalmas valósággal nemsokára el is következtek. És Desnosból, a költészet kedvenc és gondtalan gyermekéből valóban, a szó legszorosabb értelmében, miként megíratott, „egy felkelt nép tribunja” lett. A „híd őrszeme”, ahogy magát nevezi kései nagy versében, az illegális munka fegyelmezett katonája. A Gyászt a gyászért deliráló látomásainak csodaváró és csodaidéző, tiszteletlen szerzőjéből a nemzeti gyász komor és tiszteletreméltó tárgya.

De kezdettől mindvégig, a szürrealista szeánszoktól a terezini tífuszbarakkig, megszakítás nélkül, valami szinte bűnbeesés előtti költészet tündér nemtője lakozott benne. Ha Breton volt a modern csoda szürrealista „vihar”-ában a méltóságteljes és tudós Prospero, Desnos volt a huncut szellem, a tudás nélkül is mindentudó, az elemek tünde társa, a játszi Ariel.

A legilletékesebbek máig vallják, hogy ő volt a legteljesebb megvalósulása mindannak, amit a szürrealizmus hőskora adott. Posztumusz kötetének összeállítója és előszóírója, René Bertelé írja: „…nem túlzás azt állítani, hogy amit Desnos néhány év alatt írt, példaadóan képviseli mindazt, ami 1922 és 1930 között a szürrealizmus lenni akart, és amit tenni akart”.

Betoppan Marokkóból a volt kiskatona, aki előbb közölt már néhány feltűnést keltő költeményt a folyóiratokban, és szinte alvajáróként ráakad azokra a társakra, akik, tán szintén alvajáróként vagy a történelem rejtélyes ösztöne folytán (ha van ilyen), egymásra találtak Párizsban, az első világháborút követő évek s a közben Afrikában máris újra kezdődő háborúk teljes szellemi és politikai csődjében; s máris mindazt kívülről látszik tudni, ami újonnan lelt társaiban felsejlik mint e csőddel szembeszegezendő, szertelen és feltétlen lázadás.

„Elsőrendű fontosságú hírt közlök a világgal – írta ekkor Aragon –, új vétek született, újabb szédület adatott az embernek, őrjöngés és homály fia, a szürrealizmus. Tessék besétálni, itt kezdődik a kiszámíthatatlan birodalma…”

Ennek az új véteknek egy ideig Desnos volt a legártatlanabb és egyben leggátlástalanabb híve, e szédületeknek ő a legspontánabb alanya, e mindig készenlétben álló kiszámíthatatlannak ő a legérzékenyebb médiuma.

Eleven bizonyság volt a szürrealizmus törekvéseinek jogosultságára. Amit a teoretikusok, elsősorban Breton és Aragon gondoltak és programul kitűztek, azt ő máris, még a megfogalmazás előtt, eleven valóra váltotta.

A szürrealista boncok kimondták, hogy „semmi közük az irodalomhoz”, és hogy „a szürrealizmus nem költői forma”. S közülük éppen ő, a legköltőbb, azonnal kész volt a költészet halálát – természetesen versben – bizonyítani. Káprázatos könnyedséggel szedte ízekre annak minden porcikáját. Mindenekelőtt alapszövetét, a nyelvet. Egyetlen csavarintással kificamította a mondat végtagjait, a ragozást. Egyetlen jól irányzott dobással visszájukra penderítette a szavakat, mint a Vidám Park bódéjában az ügyes céldobó a cilinderes fejeket. Egy csapásra nevetségessé tette a költészet legfőbb „modern” eszközeit, a meglepő, új szókapcsolatokat, a jelző és jelzett szó sajátos tükrözését, azzal, hogy a legkevésbé meglepő módon társította azokat egymással – de éppen így hatott a végletekbe vitt közhely, a meglepetés varázsával. Nem tudott olyan merényletet elkövetni a költészet ellen, hogy abból ne a költészet került volna ki győztesen.

Harminc év elmúltával nemhogy elveszett volna, megsokszorozódott e pillanatnyi „automatikus” ötletekből fakadt játékos kísérletek értelme, egyaránt előlegezve az abszurd dráma nyelvi felfedezéseit és a metaforikusságból kiszabadulni igyekvő, a dolgokat közvetlenebbül néven nevezni akaró tárgyias költészet törekvéseit. Nézzünk csak példaként – mindkét irányba mutatva – egyet-egyet:

 

ÉJSZAKAI SZÉL
A tengeri tengeren elvesznek az elveszettek
A halottak meghalnak vadászokra vadászva
kört táncolnak körbe-körbe
Isteni istenek! Emberi emberek!
ujjas ujjaim között szétmorzsolok egy agybeli agyvelőt
 
Micsoda szorongató szorongás!
De a szeretett szeretőknek fürtösek a fürtjeik
 
Mennyei egek
 
földi földek
de hol van a mennyei föld?

 

SARUNKON A SZÓ
Megöngyilkolsz engem készségesen
És mégis én hallak meg téged egy napon
Megismerjük egyszer ezt az eszményi nőt
s én lassan majd ajkára havazok
És esőzni is fogok, mégha késő leszek is, mégha szép idő leszek is.
Mi nem igen szeretitek a szemünket
és kicsordulok az a könny persze ok
nélkül és szorongás nélkül.
Anélkül.

 

A sokatmondás látszata alatt sokszor oly semmitmondó metaforahalmozások milyen könnyed és megsemmisítő bírálata ez; s micsoda bizonyság a minden erővel megváltoztathatatlanságnak tudatát sugalló világrend ellen, hogy még a személyes névmás és az ige ragozott alakja között a nyelv hosszú évszázadaiban kialakult szilárd kapcsolat sem oly feltétlenül állandó, mint ahogy beidegeztük, hogy még a nyelv sem feltétlenül és ősi elrendelés folytán alakítja ki a maga rendjét.

Desnos szójátéksorozata, amelyet kitalált alakjának, Rose Sélavy-nek – nevezzük gyarló magyarításban Ilyenazélet Rózsámnak – szájába ad, a lehetetlenségig csigázza, zsúfolja és csúfolja a szavakban rejlő rímlehetőségeket, a rímek özönével szinte elsodorva minden értelmet, hogy aztán váratlanul mégis felcsapjon ez ötletszerű és szándékosan romboló rím- és alliterációhalmazok alól valami ritka értelem és találó jellemzés, a szó elragadó varázslata.

Az ilyesminek, természetéből következően, csak nagyon is tökéletlen fordítása képzelhető el – valamit talán mégis érzékeltethetnek e, Breton szavaival élve, „matematikai pontosságú szójátékok” szelleméből a következő szegényes próbálkozások:

„9. Elkíséritek-e Ilyenazélet Rózsámat a tízes számok honába, ahol nincs vizesárok, se bába.”

„16. Aragon Aramis aráját öleli in extremis egy aranyos pamlagon.”

„30. Melyik pillanat választja ki ezer közül azt a barátot, aki illanóbb, mint a gyík?”

„39. Ilyenazélet Rózsám azt kántálja, hogy a szenvedély trágyája legyen e nemzedék vágyálma.”

„108. Ilyenazélet Rózsám módszere nem arra jó szer-e, hogy vak tyúkká változzanak a hattyúk?”

„138. A misztérium a holtak hisztériája a hantok alatt.”

„146. Ha a szívetek bajba sodor, szerelmesek, legyen a Szajna a hívetek.”

A szürrealisták – Freud nyomán – felfedezték az önkéntelen megnyilvánulásainkban, automatizmusainkban, főként az álomban rejlő mélyebb értelmeket, s egyszeriben, ahogy írták, „járványossá” lett körükben az álomlátás. Ebben is – ebben legfőként – Desnos volt a matador. Megint Aragont idézem: „A kávéházban, a zsivaj és tolongás közepette, teljes világosságban, Robert Desnosnak csak le kell hunynia a szemét, és már beszélni kezd, a poharak és csészealjak között egész óceán kezd hömpölyögni, profetikus robajával és hosszú zászlókat bontó páráival. A kérdezőknek alig kell irányítani ezt a félelmetes alvót, máris zuhog belőle a jóslat, a varázsigék hangja, a felfedezéseké és a forradalomé, a fanatikus hivő és a próféta szónoklata.” Desnos álomleírásai, híres Naplója egy jelenésről a mintapéldánya annak, amit a szürrealisták az „automatikus írásmód”-on értettek, és attól vártak. S persze a csődjének is.

Ugyancsak Freud s a szürrealisták által felfedezett Sade nyomán felfedezték a nemiség rejtett, addig nyilvánosságra alig-alig került brutális erőit és tényeit. Desnos első szürrealista műveiben – a Gyászt a gyászért és a Szabadság vagy Szerelem bírósági ítélettel sújtott költői prózájában – egyik bírálója szerint megalkotta „a test varázslatának névtelen eposzát”, s megteremtette a szexualitás „Némo kapitánya”, „Corsaire Sanglot”, vagyis „Zokogás, a Kalóz” alakját, aki gátlástalanul és félelem nélkül járja végig az elszabadult erotikus fantázia félelmetes, mélytengeri világát Párizs kellős közepén.

 

S mindezek ellenére, mégis Desnos az első, aki szakít a szürrealizmussal, mikor szigorú társai részéről egy másik vétekben, a költészetben marasztaltatik el, a szürrealista dogmák szerint a hét fő bűn egyikében, amely Breton szerint egyenlő volt a „morális öngyilkossággal”.

Mikor félreérthetetlenül szembekerült a szürrealizmus belső ellentmondásaival, megtörtént a szakítás, az egyik első és legfontosabb a csoport látványos belső botrányai közül. De Breton még a válságos pillanatban is ezt írta róla: „Desnos nélkülözhetetlen és feledhetetlen szerepet töltött be a szürrealizmusban, s e pillanat talán minden másnál alkalmatlanabb arra, hogy ezt kétségbe vonjuk…”

Desnos nélkülözhetetlen volt a szürrealizmus – de a szürrealizmus már nem volt nélkülözhetetlen Desnos számára. Feledhetetlennek persze feledhetetlen volt az ő számára is, és egész további művéből kiiktathatatlan; soha meg nem tagadott.

De a költő immár elindult a maga külön útján, amelyet még a szürrealistákkal való találkozása előtt kezdett meg, s amelynek az csupán egy szakasza volt, s így elsőként mutatta be belülről, hogy a szürrealizmus túlélte magát, s hitvallóinak immár nem a minden elleni lázadás szabadságát, hanem egy szűk szekta öncélú, merev diszciplínáját kínálja.

Mi volt a szakítás alapja? Ugyanaz, ami az összetalálkozásé egykor: a kérlelhetetlen leszámolni akarás az illúziókkal. A szürrealizmus – indulásakor – a szellem területén nem is elhanyagolható része volt annak a hatalmas, a világ egyik felén ma is folyó leszámolás-sorozatnak, amely az újból és újból konszolidálódó kapitalizmus adta, termelte és újratermelte illúziók ellen lázad. De a szürrealizmus eközben maga is újabb illúziókat termelt, egyre agresszívabb s az új valóságokkal szemben egyre tarthatatlanabb illúziókat. Ezekkel számolt le – a saját költői útja s a költészet általános szerepe nevében – 1930 körül Desnos: mint ahogy a rákövetkező évtized során a szürrealisták legtöbbje és legjava (szinte az egyetlen Bretont kivéve) mind le fog számolni, ki-ki a maga módján: Aragon, Éluard, Tzara, Soupault, René Char, Vitrac, Sadoul, Politzer, Caillois, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Mik voltak ezek a mindinkább dogmává merevedett szürrealista illúziók?

Mindenekelőtt: az irodalom felszámolása, illetve kiterjesztése az élet egészére, ami egyrészt mérhetetlenné nagyítja a művészet jelentőségét – másrészt megfosztja önálló lététől s így jelentőségétől is. Ahhoz, hogy Desnos az elsők közt ismerje fel a megoldhatatlan ellentmondást, hozzásegítette talán az is – olykor a kritikusok is segíthetnek valamit a költőknek! –, hogy Gabriel Bounoure épp abban az időben és épp Desnosról szólva fogalmazta meg ez ellentmondás lényegét. „Szép dolog – írja – megvetni az írást a kétségbeesett téboly nevében, amivel egyszerre akarjuk megélni a világ kezdetét és végét; csakhogy ezzel az érzülettel veszedelmes dolog arra fanyalodni, hogy mi is könyveket írjunk, mint bárki más.”

A másik illúzió a forradalomé. A szürrealisták Marxszal vallották, hogy a világot meg kell változtatni, amihez hozzákapcsolták a rimbaud-i követelményt, mely szerint az életet át kell alakítani. De közben egyre csökönyösebben ragaszkodtak e változtatás és átalakítás merőben „szellemi” útjához, és váltig kerülték a kapcsolatot a mindjobban kibontakozó valóságos forradalmi erőkkel. Desnos világosan kimondta ez időben: „A forradalom pedig nem lehet más, mint politikai és társadalmi”, s vállalta is, amit kimondott; mint látjuk, a legvégső konzekvenciákig.

Harmadik és talán leglényegesebb ellentmondása a szürrealizmusnak a materialista, minden polgári misztifikáció és vallás elleni lázadás követelése és a mindinkább misztika és hermetizmus felé hajló gyakorlat között vált egyre megoldhatatlanabbá. S Desnos is itt fogalmaz a legélesebben: „Én, akinek van némi jogom szürrealizmusról beszélni, egyszer s mindenkorra kijelentem, hogy a valóságfölötti (le surréel) csak a nem szürrealisták számára létezik. A szürrealisták számára csak az egy és oszthatatlan valóság létezik, amely nyitva áll mindenki előtt.” S végül: „…a szürrealizmus immár köztulajdonná vált, átment az eretnekek, szakadárok és ateisták kezébe.”

Ezeket az egyházi szakkifejezéseket itt kettős értelemben kell érteni: éppen úgy vonatkoznak a vallásra, mint az egyre inkább vallási szektává váló szürrealista mozgalomra. Desnos az egyiktől elhatárolva magát, egyszersmind elválik a másiktól is.

 

Az itt kimondott szó – köztulajdon – kulcsa lesz Desnos egész művének és műve megértésének. Mikor 1953-ban René Bertelé sajtó alá rendezte Desnos verseinek – az életében megjelemekből és a hátrahagyottak egy részéből álló – eddig legteljesebb, bár még korántsem teljes gyűjteményét, joggal választotta a könyv címéül az előbbi idézetből kiemelt szót: Domaine public. Találóan írja André Rousseaux: „Ez a két szó mindazzal, amit beleérthetünk, valóban felfedező erejű meghatározását adja Desnos költészetének, e költészet lendületének és végső értelmének.”

Ha egyszer sor kerülne Desnos verseinek magyar kiadására, a könyv címéül a Domaine public közvetlenül adódó fordítása – köztulajdon – helyett inkább a közvagyon szót javasolnám, e puszta szó révén máris érzékeltetve azt a rokonságot, amely Desnost, e kedvest és e nyíltat, ahhoz a József Attilához fűzi, aki azt írta: „a lelkem azért közvagyon”.

Desnos költészetének zavarba ejtő és könnyed változatossága abból az ösztönös vágyból fakad, hogy lelkét közvagyonná tegye. Változatossága, szinte minden regiszteren egyszerre és egyforma könnyedséggel megszólaló hangja nem a kísérletezés és tudós kutatás gyümölcse; Desnos, mint barátja, Picasso mondta egyszer magáról, azok közé a szerencsések közé tartozik, akik „nem keresnek, hanem találnak”.

Sokat beszélnek mostanában „parttalan realizmusról”. Desnos esetében, ennél sokkal indokoltabban, „parttalan költészetről” lehetne beszélnünk. Annak a hatalmas emberi nyíltságnak és nemességnek az áradásában, amely e költészetet elejétől végig sodorja, mintha elsodortattak volna a kifejezés mindenfajta egyéni korlátai, s nem is egy költő szólna, hanem maga a költészet. Ha már egyszer említettük a shakespeare-i Arielt, „…röpülni vagy úszni, tűzbe menni, fellegen nyargalni, hogyha kell”, egyre megy Desnosnak is. Nincs olyan stílus, műfaj, válfaj, hangvétel, forma, külső és belső alakítás, amelyet ez a költészet magáévá ne tudna hasonítani. A Részeg hajó rimbaud-i alexandrinus-hullámverésének gazdag továbbhömpölygetésével kezdi, a nyelv és verselés minden szimbolista tengerpompázatában, hogy a szürrealizmussal való találkozás másfajta részegségében egyszeriben szétbontsa, lerombolja a nyelvet is, a verset is, éppen a rombolással szabadítva fel azonban a nyelv eddig ismeretlen költői energiáit. De mindjárt újra teljes jogaiba helyezi vissza a nyelvet, más módon, a whitmani szabadvers hatalmas vérkeringésével töltve meg, A Titokzatoshoz címen összefoglalt szerelmes ciklus darabjaiban; hogy egyszerre megint újra ott folytassa, ahol régebben abbahagyta, az alexandrinusok keserűen zuhogó mámorával, az angol című The Night of Loveless Nights – „Szerelemtelen éjek éjszakája” – vég nélküli strófáiban; majd a „fekete humor” burleszk tragikumát próbálja ki a Nyaktalanok barokk szabad képzettársításaiban. Mindezek, mindig más vámokon, de mindig a költészet határszéleit ostromolják. Megint más irányban, de ugyancsak e kétes határon járnak azok a végsőkig leegyszerűsített versek, amelyeket 1936-ban, eleve elhatározott szándékkal, napról napra írt, egyet sem hagyva ki; az Ébrenlét-ciklus pusztán a mindennapi nyelv minden költői dísztől megfosztott használatára szorítkozó futó feljegyzései közt ilyen varázslatosak akadnak:

 

Nem láttam az üstököst
Nem láttam a szép csillagokat
Nem láttam én
Nem láttam palackban a tengert
Nem láttam tótágast állni a hegyet
Nem láttam én
De láttam két csodás szemet
Láttam egy ajkat tündökölni
Szebb az amit láttam én

 

Végül a nervali, góngorai tudós és homályos költészet barokk hármashangzatainak kikezdhetetlen tökélyében fogannak a Calixto és a Tájék tüneményesen könnyed és tüneményesen kimunkált szonettjei, párhuzamosan a testvériség szabad himnuszaival, az ellenállás költészetének híres darabjaival, amelyeket Valentin Guillois álnéven tett közzé.

Ha nem is volt elég ideje, hogy életművét betetőzze, sőt: éppen csak küszöbére jutott el igazi kibontakozásának, lehetőségeiben és tanulságában egy páratlan költői világ arányait mutatja. Amelyek közt a költészetnek talán legmaibb szerepe kerül előtérbe: hogy minden szellemi dogmatizmuson, minden szellemi öncsonkításon túl fenntartsa az emberi teljesség igényét. Rá is vall, amit olyan pontosan fogalmaz meg barátjáról, Picassóról szólván, egy 1939-es album előszavában: „Mondtam már, sokféleségében is milyen egységesnek látom ezt a művet, mindig teljesnek és mindig olyan fejlődéssel kecsegtetőnek, amely bármennyire váratlannak tetszik, éppannyira logikus és összefüggő is… Azt állítják Picassóról, hogy állhatatlan. Pedig a valóságban csak sokoldalú, és akik a jövőben hajolnak majd műve fölé, alig fogják tudni beleképzelni magukat azoknak a helyébe, akik most végigkísérik változásait.”

Ha Desnos életműve szükségképpen töredékes is, és óriási lehetőségeihez képest talán a beteljesületlenség érzetét kelti, egyben egyedülálló az emberi szabadság rendíthetetlen és minden irányú követelésének hevében, ami minden rabsággal szemben és minden rabságon túl is, már magában egy neme a szabadságnak. „A szabad költészet fölött ott áll a szabad költő” – írta egyik kései jegyzetében. És joggal, teljes fedezettel mondhatta el élete vége felé, minden szabadságától megfosztva, s még arra a legutolsó, rettenetes időszakra is érvényesen, amely majd Terezinben vár rá:

 

E korban éltem én és immár ezer éve
Meghaltam. Nem bűnös voltam, csak üldözött,
Míg börtön várt emitt minden emberi szépre,
Én szabad voltam, álarcos szolgák között.
E korban éltem én s mégis szabad lehettem,
Elnéztem a folyót, a földet, az eget,
Egyensúlyt tartva hogy kerengenek fölöttem,
S a mézet s madarat hozó nyarat s telet.
Ó, mit tettetek ti e kincsekkel, kik éltek?
Szánjátok-e a kort, melyben vergődtem én?
Közös jó aratás követte-e vetéstek?
Szépítettétek-e a várost, mely enyém?
Élők, ne féljetek tőlem, halott vagyok.
Testem és szellemem örökre elhagyott.

 

Bár keserű nagylelkűséggel felold minket a tőle s a többi értünk éltek és haltaktól való félelem alól, mi másra is lett volna jó az, amiért éltek és haltak, ha nem arra, hogy ahhoz mérjük tetteinket? Nem, nem élhetünk Desnos ironikusan nagylelkű testamentumával; még kevésbé élhetünk vissza vele. Meg kell szereznünk a jogot ahhoz, hogy szánhassuk a kort, amelyben őneki vergődnie kellett. E szabad költőtől, aki a szertelen és felelőtlen szabadságot nem habozott felcserélni a nagy ügy érdekében fegyelmet és korlátokat is vállaló szabadsággal, nem a megszerzett, hanem a mindig még ezután megszerzendő szabadság tudatának öröksége maradt ránk. Többek közt ez utolsók között papírra vetett, 1944 januárjából származó szavaiban: „A költészet a teljes életről beszélhet teljes szabadsággal. Barátaim, újjászülető költők, igyekezzetek látni, hogy lássátok: még nem vagytok szabadok.”

 

1968

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]