Mesék Párizsról

Két percig figyeltem.

Két perc alatt elment mellette egy hosszúhajú fiú s egy rövidhajú lány, egymásbafogózva. Elment mellette villogó fekete ruhában és villogó fehér ingben egy néger, imbolygó járásával és könnyedén kifordított lábfejével, amelynek puha görbéit oly reménytelenül próbálják utánarajzolni a világ összes táncparkettjeire a táncosok, mert évmilliók óta egymásratemetkezett páfránylevelek és évmilliók óta szabadon tenyésző liánok kusza koordinátái között alakult ki. Elment egy szigorú aktatáskás úr, elegáns csiptetővel… Két perc alatt elment mellette annyi embertársa, anélkül, hogy számon tarthattam volna, ahány gondolat két perc alatt megfordul az agyamban, számontarthatatlanul. Két perc alatt befordult mellette, hirtelen zökkenő visszaváltással vagy merész kanyarodással, másodpercenként egy gépkocsi, hüllőszívként lüktető villogójával sárga fénybe borítva rongyait.

Két percig figyeltem. Aztán elmentem mellette én is.

Nekem is dolgom volt, mint azoknak. Vacsorára voltam hivatalos, már nem is tudom, vagy moziba kellett mennem, vagy csak ődöngtem a bulváron, megoldhatatlan gondolatgubancaimat bogozva tovább…

Elmentem e Párizsba szakadt Ázsia mellett, ázsiai pályaudvarok előterének e váratlan ideszakadt horkoló rongytömege mellett, elmentem mellette, mert én nem voltam ő, mert ő nem volt én, mert én is abban a hiszemben voltam, mint mindannyian az emberi nem fejlődésének mai szakaszában, amely a legfejlettebb országok fejletlenségének kora, én is abban a hiszemben voltam, mint mindannyian, hogy én csak én vagyok, és nem valaki más is, nem mindenki más, elmentem mellette, aki én voltam, amíg rongyokba burkolózva horkolt éjfél után tizenkét perccel a Rue de l’Ancienne Comédie és a Boulevard Saint Germain sarkán, elmentem magam mellett, aki ott horkolt, ahogy elmegyünk a gyilkosok és meggyilkoltak mellett naponta, a tízezer vagy tíz kilométerre folyó háborúk mellett, abban a hiszemben, hogy békében élünk, ahogy elmegyünk a vacsorára, amelyre hivatalosak vagyunk, és nem tudjuk, hogy közben Jaipurban mi éhezünk, ahogy moziba megyünk és nézzük az őserdőre zuhogó bombákat, és nem tudjuk, hogy mi oldjuk ki őket és mi állunk alattuk, ahogy fölmegyünk fáradtan a csigalépcsőn, gépiesen benyitunk az ajtón, még előveszünk egy könyvet elalvás előtt, és nem tudjuk, hogy mi alszunk ott rongyokba burkolózva valamely ázsiai pályaudvar előtti kietlen tér forró vagy jéghideg kövezetén, vagy a Rue de l’Ancienne Comédie sarkán, a kanyarodó gépkocsik könyörtelenül felvillanó inkviziciós börtönlámpái alatt.

Vele van a kutyája is.

És a sapkája mellette a járdán.

És rajta a ruhája.

Nem a metró-állomások nyüzsgő hármasútján keresett magának helyet, nem is a szakadatlanul nyolc kígyónyelvvel sziszegő körútak tekervényein.

Itt, a Passage de la Petite Boucherie-ben kuporog a járdán, ahol éjszaka senki se jár, csupasz harmonikáján rágódva, mint a csonton. Vele van a kutyája is, amely nem oly kivert eb, mint ő, ahogy az ócska dallamok híg velejét szopogatja.

Vele van a kutyája is.

És rajta a ruhája.

És a sapkája mellette a járdán.

Mögötte semmi.

Ha felállna innen, az első lépéssel a semmibe zuhanna. Nincs olyan hely a térben, ahová, ezen kívül, beleképzelheted. Ajtó, amelyen belépne, kilincs, amelyhez nyúlna, kéz, amelyet megfogna. Oly pontosan meghatározható, mint egy geometriai pont. Ez a helye az egyetemes munkamegosztás világméretű függvényrendszerében.

Nincs kiterjedése.

Se háttere, se árnyéka.

Rajta a ruhája.

Mellette a sapkája a járdán.

Mögötte semmi.

Vele van a kutyája is.

Belevetették Európa közepébe, mint egy követ a tengerbe. És gyűrűzni kezdett körülötte a város, mint a víz.

Ha különböző korokban készült térképeinek sorát a gyorsított film trükkjével pergetnéd egymás után, Truchet és Huyau mesterek fametszetétől a Plan Tavernier-n keresztül a legújabbakig – épp itt lapozhatsz közöttük, a rakpartokon – valóban a mind szélesebbre gyűrűző víz képzete és káprázata játszana veled,

táguló körök, melyeknek mozdulatlan középpontja a templomhajók keresztezésének ágyékában közel száz méterre felszökkenő karcsú huszártorony,

Párizs nemző közepe,

Párizs zengő harangjának ütője,

Párizs órájának nagy mutatója,

Párizs szerencsekerekének fogantyúja,

Párizs íjának égbecélzott nyila,

Párizs hajójának szélben ingó főárboca,

Párizs nagy körhintájának, soha meg nem álló manézsának tengelye, melyet mintha körötte a tetőn körben álló rézből domborított Apostolok forgatnának, mint önként ajánlkozó pajkos gyerkőcök a falusi körhintát.

Az építkezésnek – s nem annyi másnak-e? – ősi törvénye, hogy a torony nem rugaszkodhatik magasabbra, mint amilyen mélyre alapozása lenyúlik. A föld kérge sem merészkedik sehol a legmagasabb hegyek csúcsaiban sem följebb, mint amilyen mélyre ássa magát a tengerek medreiben.

De a Notre-Dame tornyát nem építhették oly magasra, nem építkezhettek magasabbra az azóta még magasabbra építők sem, az Eiffel-tornyok és Empire State Buildingek rakói, amily mélyre építkezett alatta a múlt.

Imádták volt helyén valaha a tüzet, a vizet és a levegőt; majd az ezeket megtestesítő pogány bálványokat; antik isteneket; s végül imádtak benne faragott képeket oly hit nevében, melynek legelső parancsa így szólt: ne csinálj magadnak faragott képet.

Faragott képe tehát ama szózatnak, melyet egyik alapkőlerakójához, a frankok első királyához, Klodvighoz intézett Szent Remig, keresztsége felvételekor: „Hajtsd meg a fejed, büszke szikamber, ettől fogva imádd azt, amit megégettél, és égesd meg, amit imádtál”.

Kerüljük meg, ahogy a baedeckerek, a városnézők szektájának e kék vagy piros katekizmusai ajánlják. Adjunk találkát egymásnak, mondjuk, e Montebello rakparti kis kávéházteraszon, fonott karszékei, nézd csak, szemben a nagy déli rozettával, akár a színházi zsöllyék. Egyikünk talán a jobbpartról érkezik, a Bastille felől, gondolt egyet s már csak a stílus kedvéért is, a közelebbi csöndes IV. Henrik körút helyett a zengő Nagyharang körút kis kerülőjét választotta, hogy aztán visszafordulva az előbbi királyról elnevezett rakparton, a Sully hídon leszelje Szent Lajos szigetnek alsó zöld karéját s meg-megálljon a Fiatorony rakpart kőgátján alácsüngő lonc és kirakott pléh könyvdobozok között – másikunk bizonyára Szent Genovéva hegyéről ereszkedett alá, a hét szabad művészetek hétszer megszentelt magaslatáról, az ősi Róma–flandriai hadiút mentén, ama pici kis utcákon, ahol a tudomány végett idesereglő minden népség és faj megnyitotta a maga kis étkezdéit, mert a tudomány egy és oszthatatlan, ám szájízünk tán még a világ egyesült államainak kikiáltása után is őrzi majd széthúzó ingereit,

iszunk valamit, ugye –

– Egy narancslevet, ha önnek is úgy tetszik…

– Nekem egy krémkávét talán…

– Krémkávé, narancslé, szolgálatjukra uraim… –

míg szemközt a geometria mágnesével körbe kényszerített ezer meg ezer kis színes üvegszilánk ólommal erezett virága

innen kívülről olyan, mint egy néma zenekar,

vagy inkább a meg nem szólaló partitura előtte,

kipreparált izomköteg,

legfőként mégis sötét filmszalag,

mert Krisztus szentélyei – nem különös? – mintha mozik is lettek volna, ahol szakadatlanul pergett a napfény reflektora előtt az üvegablakok színes filmje a templomhajók homályának sűrűn szőtt vásznain.

Gondoltál-e már arra, hány szemlélője van a művészetnek… – kritikusa! – aki mindörökre csak kívülről nézi, amit néz, sötét visszáján, ahol jobban kitetszik a minta, s örvendve azon, hogy innen könnyebben fel lehet rajzolni a csontvázat, a preparátumot (a „témát” és a „mondanivalót”) eszükbe se jut, hogy be kellene merészkedniük a belsejébe, hogy ott próbáljanak élni az ezeken átszűrődő fény oly nehezen elemezhető elemében. Hisz ezért jött létre az egész.

De mielőtt még, a Kétfilléres hídon átsétálva, a kétsort parkoló kocsik s a múlt mélyébe épp mostanában leereszkedő ásatások palánkjai között, mi is belépnénk, nézzük meg elölről is, ahol a kapuzat hármas ívnyílása, a királyok galériája, a nagy rózsa emelete, a galéria árkádsora s a két torony kúszik egymás fölé, a gyámoszlopok függélyébe kapaszkodva.

Úgyse találod ki, honnan látni legjobban ezt a homlokzatot. Hogy alatta mennyire elveszel, magad is meglátod majd, ha felhágsz magasába, az egyre szűkülő csigalépcső 380 fokán, szinte saját tengelyed körül forogva, mint egy csavarvonalban merőlegesen fölröpített rakéta, és megpillantod magad alatt a többieket, e szinte-már-nem-is-embereket, akik odalent nyüzsögnek, fura járásukkal, pedig mégis ők alkották e náluk-mérhetetlenül-nagyobbat…

Nem tudod, ugye, honnan emlékszel legélesebben ívek és kiszögellések, galériák és párkányzatok, szentek és szörnyetegek, reáliák és allegóriák e szemmel és szellemmel fölfoghatatlan, egészében áttekinthetetlen, részleteiből összerakhatatlan egységére? Hát persze, akármily hihetetlen, akármily komikus, akármily keserves tanulságokra csábító, hát persze, hogy onnan, a folyosóról, ahol tartózkodási engedélyed meghosszabbítására várva bámészkodtál, mintha nem is itt, de ott lakoznának az istenek, akik megszabják e földi vagy – nem mindegy-e? – e föld valamely pontjára szóló tartózkodásod tartamát. Bizony onnan, mert e furcsa emberi világban mi más is állhatna szemközt Miasszonyunk székesegyházával, ha nem a rend őreinek Palotája? Az üdvözülés mellett mindjárt a kitoloncoltatás.

Könnyű is volt a hivőknek megérteni. Hiszen isten hatalma, mint kegyelme is, határtalan. De aki csak emberekről tud, olyanokról, mint ő maga meg a körülötte élők… És mégis. Csak te értheted meg igazán, aki nem hiszel, te értheted meg az igazán „szentet”, ami az emberben a legjobb, azt, ami képes lehetett erre is. Nem csak a Bibliára, erre a faragott nagy könyvre is itt, századok e kőbe-írt antológiájára; tudván, hogy ez is, az is csak akkor térhet vissza az emberek birtokába, ahonnan vétetett, amikor végképp profanizálódik, más szóval: emberiesedik, vagyis azzá lesz, ami fogantatásában is volt: az egyik: írás; a másik: épület.

Állsz belül, a tetőzet gesztenyefa-erdeje alatt a négyezeten, mint a hal, foglyul esvén abban a fény-hálóban, amelynek szemei a színes üvegablakok és rózsák szilánkjai, állsz ebben az isten káprázatát szolgáló varázskörben,

és nincs a világnak helye, ahol jobban megérthetnéd,

hogy az istenek halnak, az ember él.

Hányszor fogod meg naponta a kilincset – gondolsz-e rá, hogy mindegyiket valaki csinálta, két napja vagy hétszáz évvel ezelőtt? Talpad s az izzó magmát fedő iszamos pép közé biztos kövezet ékelődik – minden hányadik lépésednél villan beléd, hogy az is emberek kezeműve? Leütöd az l-betűt a gépen, aztán az e-t, az ü-t, a t-t, az ö-t, a d-t – és ha akarnád, se tudnád felidézni már a műveletek végtelen sorát, amely e papírra csapódó acélkarok mögött és bennük éppoly kifürkészhetetlenül ott rejlik, akár a Notre Dame kő-szegélyeiben és fa-ácsolataiban a kelta tűzimádó barlang és Tiberius szentélye, Valentinianus Szent István-temploma és Childebert Miasszonyunk-bazilikája – s még mindig csak azokat említettem, amelyekről a történelem hanyag emlékezetének nem tetszett elfeledkeznie. Hány ütés koppant a vésőn, hány taszítás esett a gyalun – de jobb, ha nem keresünk részletezésül költői képeket: azoknak a mozdulatoknak a számával, amelyeknek láthatatlan és veszendő anyagából e látható és tartós alakzatok egybeálltak, valószínűleg ki lehetne fejezni – s nem is fényévekben – tejútunk legtávolabbi bolygójának tőlünk való távolságát is.

Mi végre – kérdezed – mind e kozmikus méretű tettek a föld egy parányi pontjára sűrítve? Volt-e emberi agy, amely minden részletével együtt az egészet valaha is képzeletében látta volna? Szónoki kérdés? De van-e emberi agy, amely akár készen is befogadhatná az egészet s minden részletét? Kiért van tehát mindez az évszázados erőfeszítés, mind e szimmetriák és aszimmetriák, a négyezeten tömörülő fény, a trifóriumok közt keringő homály, körben az arcok és ívek, madonna-mosolyok és szörny-fintorok, királyok, angyalok, állatok, a kúszó virágok emberi tekintete, az emberi arcok rózsái? Ha legalább minden milliomodik kézmozdulat magára vonhatná figyelmedet azok közül, amelyeknek mindegyike mindennapos sikere vagy kudarca volt annak, aki végezte, mint ahogy mindnyájan mindig kudarcról sikerre, sikerről kudarcra hurcoljuk életünket.

A képletes után most már fel kell menned a valódi magasba is, a már megszámlált 380 lépcsőfokon, s akkor felérve a toronylábhoz, amint kikönyökölsz a galéria mellvédjének sarkán hétszáz esztendeje kiöltött nyelvvel könyöklő Vámpír mellé, alattad hullámzik köröskörül a kő és az ember tengere, a város, hol oly régóta élnek emberek.

Ó, Victor Hugo, akinek nagy könyvében, Gérard de Nerval verse szerint, akkor is látni vélik majd az ős bazilikát, mikor már régen rombadőlt,

hatalmasan, akár egy holt kísértetét,

a torony-erdőhöz, a tetőtengerhez, e „vihar hangján zengő hatalmas szimfóniához” a te szavaid kellenének, aki felrajzoltad azt, ami már nem volt látható, milyennek látták Párizst a Notre-Dame tetejéről 1482-ben a hollók.

1966-ban nem ülnek többé hollók az oszlopközökben, se romantikus szavak a költő írógépének billentyűin.

Ki merné a roppant látképhez, amelyet te a középkoriról adtál, megrajzolni a mai Párizsét? Ki merné folytatni a gunyoros-monumentális felsorolást, Párizs épületeiben az egész történelmet átfogva a XV. századtól a magad koráig? Akárcsak egy-egy mozdulattal is felmutatni e század elejét nyugat felé a Chaillot palota ölelő karjai közt, vagy e mai történelmi napot, délre az UNESCO palota földbe-mélyesztett üvegharangjában –

innen, a tető alól, amelynek ezer meg ezer ólomlemeze mint megannyi súlyos olajcsöpp csorog a reflektorok fényében, a torony lábánál,

középpont, amely nemzette Párizst,

ütő, amely Párizs zengő harangját veri,

nagy mutató, amely Párizs napórájára veti árnyékát,

fogantyú, amely Párizs szerencsekerekét lendíti,

nyíl, mely Párizs íján égnek feszül,

árboc, mely Párizs hajóján ing,

tengely, mely körül Párizs manézsa forog, – míg, mint egy diabolikus maszk ütemesen kigyúló és kihúnyó szeme az éjszakában, fénybe emel és sötétbe lök az Eiffel forgó fárosza, s körötte lassan hullámzik az éjben csillogó tenger,

mint a víz, amelynek közepébe belevetettek egy követ.

A rendőrfelügyelő irodájának ablaka a Notre-Dame-ra néz. Ferdén egymásrarakott háztetőlapok düledező kártyavárain csúszik fel a tekintet a két toronyra.

A rendőrfelügyelő dossziékból épít kártyavárakat és katedrálisokat. Papírosokat rak csúcsívekbe, pecsétek millióiból ólmoz üvegablakokat. Bizalmas jelentések vonásaiból faragja kitalált sorsok ábrázatát: a gyanú szobraival rakja magát körül.

Közben olykor felveti fejét és a Notre-Dame-ra néz.

Recehártyáján megjelenik a millió vésőcsapás és millió ecsetvonás nyoma, a csúcsívekben foglyul ejtett árnyék, a kő kitetsző hússzíne. Eszébe se jut, hogy ugyanilyen recehártyák követték nyomon a véső élét és a festék kényes keveredéseit.

A párnába nyomja a pecsétnyomót, a papírra nyomja a pecsétet. Eszébe se jut, hogy e kézmozdulatokban, születésük pillanatában e kövek egymásbaillesztésének és kifaragásának lehetősége is benne rejlett.

Gyanakvón fürkészi az éppen előtte álló arcát. Eszébe se jut, hogy ugyanilyen fürkésző tekintetek fürkészték ki a Királyok Galériájának vele szembenéző arcaira másolt vonásokat is.

Agyát megfeszítve méri ki a tartózkodási engedély meghosszabbított határidejét. Fel sem merül ebben az agyban, hogy ugyanilyen agytekervények feszülése mérte ki a nagy rózsa örökre szabott geometriáját s a gyámpillérek hangyaerejű statikáját.

Ó, eltékozolt szemsugarak, elejtett kézmozdulatok, semmibemarkoló gondolatok soha meg nem született székesegyházai, ha egyszer mind felrémlenétek a szemünk előtt!

Hát ilyenek lesznek a városok! Az új Ninivék, ahol a kő kövön megmarad. Nem az embersoselátta pusztaság a legrémületesebb: a vörös űr. Hanem ez a tökéletes berendezkedés, ha majd egyszer nem szolgál semmire. A bámulatos kő-szisztéma, üveg-, beton- és acélstruktúra, ha merő absztrakcióvá válik. A legfejlettebb agyvelőnél felfejthetetlenebb tekervényű csőrendszer, ha egyetlen nyitott csap se bontja meg többé önmagába visszatérő hibás köreit. Ha láthatóan imbolyog a csend a most egyre növekvő zajjal rohanó ember hűlt helyén.

A házak. Miért lettek épp ilyenek? Ablak – ajtó – fal: értelmetlen szavak. Kövezet. Alatta föld – föld? mi az? –, az alatt belétemetkezett további városok, ugyanilyenek – illetve nem ugyanilyenek, de város mivoltukban mégis azonosak. Falak. Mások – de mégis olyanok, amiket falnak kellett nevezni, amíg emberi nyelven beszéltünk. Házak – ajtók – ablakok. Mint a betömött szájak – nem tudják magukat kimondani, azt, hogy: házak vagyunk, olyan dolgok, amelyek arra valók… Egyelőre mindnyájan tudjuk, mire valók, fölösleges részletezni. De ha már nem fogjuk tudni… És hány ilyen van – város! – és hány lesz még! – a kövezet alatt, a föld alatt, egymás alatt? És fölöttük mi van? A semmi? Erre is új szót – szót? vagy valami mást? – kell majd találni.

Az ünnep atomrobbanása.

Csúcsban végződő, egymásba torkolló utcák vesztegelnek, mintegy kikötve a Halaskofa körút kiapadt folyópartján, mint az uszályok: Hold utca, Széptekintet utca, Cléry utca. Csúcsos bárkaorrok. Noé-bárkái. De nincs élőlény a fedélzetükön. Ebből az Özönvízből talán egy bárkányi se fog megmaradni. Csak a dolgok, az anyag emberalkotta végtelen változatai.

Hová futottak innen a betörő ünnep elől? Vagy önmaguk elől. Meddig futnának, ha lehetne? A mesék világvégéig és óperenciástengeréig?

Nem az embersoselátta pusztaság a legrémületesebb. Nem is az elpusztult háza romján jajongó ember. Hanem az ember romjain fennmaradó érintetlen dolgok, amelyek olyan értelmetlenek lettek nélküle, hogy már önmagukhoz sem hasonlók.

Hiszen élsz, megtanultad, hogy mindig csak ott lehetsz, ahol vagy, soha máshol.

De itt azt is megtanulod, hogy ott sem lehetsz igazán.

Tudhattad volna, hiszen élsz, hogy nem lehet változtatni rajta: nem könyökölhetsz ki az időn, mint egy ablakon, és nincs olyan földalatti kazamata, amelyen át kilopózhatnál a térből, mint egy ostromlott várból.

De itt a szó megváltozik a szádon: kicsalogathatod jelentéséből, mint a csigát.

Mert ahogy mész az utcán, pedig az utcán mész, ahogy itt vagy, pedig itt vagy még, máris szakadatlanul visszavágyol ide.

Itt megtanulod, hogy semmi sem igazán a tiéd.

Amit már régen tudhattál volna, hiszen élsz.

Mert nem lehet megint a tiéd, ami tiéd, nem lehet mindig a tiéd ez sem, mint semmi más. Váratlan kalandod az őszi alkonyattal, pohár borod rubintja a napsütött kerek asztal foglalatában a teraszon, titkos találkozód a föld minden bőrszínével, képek meredélyei, könyvek vízesése, kövek eleven mágnesszalagja, amelyre fel van véve az idő…

Sose kínzott jobban a vágy utána, mint most, hogy a tiéd. Mert nem lesz többé a tiéd soha.

Üres poggyásszal jöttél könnyedén, most verejtékezve cipeled éppoly üres poggyászodat a pályaudvarra.

Megint szegényebb lettél azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. Csak az időt színültig töltő semmivel, a vágyaiddal lettél újra gazdagabb.

Hiszen itt sem tehettél mást, csak éltél.