Rámpa

A’ fiúk az atyák helyett nem lakolnak. A’ ki miben találtatik, abban ítéltetik… Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia: a’ fiú nem viseli az atyának álnokságát; az igaznak ő magán lészen az ő igazsága, és a’ hihetetlen lészen az ő hihetetlensége… Mert nem gyönyörködöm a’ halálra valónak halálában: azt mondja az Úr Isten.

Ezékiel XVIII. 20, 32

Minden, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.

Pilinszky János

Huszonnégy éves vagyok

megmenekültem

mikor a vágóhídra vittek.

Tadeusz Rózewicz

(Fodor András fordítása)

„Megállapodtunk abban, hogy a Jókai utcai svéd század elszállítása alkalmával, a holnapi napon a magunk részéről bizottságot küldünk ki a Józsefvárosi pályaudvarra, magam és két szövetségi tisztviselő részvételével. Ez a bizottság meg fogja állapítani, hogy az elszállításra váró személyek közül kik a svédútlevél – (Schutzpass, prov. Pass) – tulajdonosok, illetve kiknek volt ilyen útlevelük. Az ilyen személyek igazolás után leszereltetnek, s megfelelő kísérettel a Pozsonyi úti védett házakba fognak kísértetni.”

R. Wallenberg s. k. svéd kir. követségi titkár levele

Nagyságos vitéz és nemzetes Ferenczy László

alezredes úrhoz

Budapest, 1944. november 27.

„Neked van ilyen?”

„Neked van ilyen?” Nem tudom, ha megölnek (ha? megölnek? inkább: ha nem ölnek meg), se tudom megmondani, ki volt az, aki ezt kérdezte tőlem. Akárhogy igyekszem most magam elé idézni az arcát. Vagy az alakját. Vagy a ruháját. Vagy csak valamit, egyetlen kis foszlányt akármelyikből. Bizonyára már egy perccel azután sem tudtam. De akkor nem is jutott eszembe, hogy tudom-e. Annyira váratlan volt? Vagy annyira ne lett volna váratlan? Minden összefolyik. És mit feleltem rá? Arra emlékszem, hogy ez mindjárt akkor eszembe is jutott, lefelé menet a lépcsőn: feleltem-e valamit? és ha igen, mit? De már akkor sem tudtam, egy perccel később, ahogy a lépcsőn lefelé mentem. Csak mentem lefelé a lépcsőn. Kezemben ezzel a félívnyi géppapírral. Most már nekem is volt ilyen. Csak nem nagyon érdekelt, milyen.

Most már énnekem is van. Másképp nem állnék itt, ahol állok. Nem itt állnék. Külön. Külön a többiektől. De külön még azoktól is, akikkel együtt állok. Mint ahogy mindig mindenütt „külön” álltam. Valamilyen rejtélyes okból. És rejtélyes módon. Eddig is. Meg később is. (Mert, minden valószínűség ellenére, később is lett.) Most már nekem is van ilyen papírom. Mint az oszlopban itt mellettem, előttem és mögöttem állóknak – de mégsem egészen úgy, mint nekik. Igaz, nem is egészen úgy, mint akiknek nincs, és ezért nem állnak itt. Nem itt állnak. Jószerint nem is állnak már, soraik felbomlóban, csendőrök, rendőrök, pártszolgálatosok kuvaszugatása közepett tereltetve zűrös birkacsomókban a nyitott (még nyitott) vagonok felé. Ennek a vízválasztónak a túlsó oldalán.

Itt állok a rámpán innen sorakozó oszlopban, igyekeztem jó hátra maradni. Hogy ne kerüljek hamar sorra. Hogy minél később kerüljön rám a sor, s a rám kerülő sor sorsomat eldöntő pillanatára. Amikor majd kiderül, hogy ittlétem – nem filozófiai értelemben, nem e világi létem, csak a rámpán inneni létem voltaképpen látszat, és a valóságban (ha van több valóság, s természetük közt különbséget lehet tenni) a rámpán túliakhoz tartozom. Mint ahogy érzésem szerint mindenképpen hozzájuk tartozom. De nekem mégis van ilyen, hacsak látszatra is, bár ez a kezemben lévő látszat teljesen a valódiság alakját őrzi, és csak ott fog kiderülni, ha rám kerül a sor, hogy minden látszata ellenére… Most mindenesetre nekem is van, mint a velem egy oszlopban állóknak. Igyekeztem hátrahúzódni, hogy ez a látszat minél tovább tartson. Most már nekem is van. Tetszés szerint kitölthető. Biankó csekk. Élet vagy halál? Ki tölti ki?

De nem, még most se, még itt se essem ezekbe a nevetségesen felállított – mert hiszen anélkül is mindig fennálló – patetikus alternatívákba. Inkább azt kell megértenem, éppen itt és most, hogy most, itt sem vagyok különlegesebb helyzetben, mint az élet bármelyik eddigi (vagy ezutáni?) pillanatában. Merthogy mindig életről és halálról, életről vagy halálról van szó. Legalábbis az életben. Hiszen a halál is csak az élet ügye. A halálban már nemcsak az életről nincs szó, a halálról sincs szó. Ez az emberi test, amit kaptunk (vagy ez a lélek, amit a testünk kapott – de ki tudja ezeket a viszonylatokat néven nevezni? hiszen ez maga „az élet” kérdése, nem az én életemé)

(ezt most inkább nem folytatom)

Ma kora hajnalban sietnem kellett. Hová kellett sietnem? Miért „kellett”? És miért „sietnem”? Mi az, amit tenni kell? Benső vagy külső késztetés? Vagy a kettő együtt? Amikor a külső késztetés bensővé, vagy a külső bensővé válik? Ebbe a gombolyagba van belegubancolódva a „szabad” akarat híres végső „filozófiai” kérdése. Csakhogy még senkinek se sikerült megtalálnia a szál végét. Igaz, az ember (már aki, az emberek egy kis része, annak is a fiatalabb és kiváltságosabb hányada) már a keresésétől is képes olykor valamivel kevésbé nyomorultnak érezni vagy tudni magát. Mint én is, emlékszem (még emlékszem), mikor először olvastam eredetiben, nem is olyan régen, és nagy üggyel-bajjal, ahogy Kant a „transzcendentális és gyakorlati szabadságról” értekezik. Most is előttem állnak az én szemelvényes kiadásomban (amely már őáltaluk nyomatott – Alfred Kröner Verlag, Stuttgart. Druck von Richard Preis in Leipzig, 1940. –, ez külön hatással volt rám, újra meg újra elolvastam, s a könyv impresszumának ez a mementója szinte ráépült számomra magára a szövegre), szóval most is előttem állnak a sorokból szinte egyenként agresszíven kiugró gót betűk, akárcsak a gótikus székesegyházak párkányzatán szabályos rendben sorakozó szörnyalakzatok. Transzendentale und praktische Freiheit. Ezentúl majd szóbelileg – sőt tettleg – is ezen a nyelven fognak értekezni velem a szabad akaratról. Annyit már hallottam suttogni arról a helyről, ahová feltehetően megyünk (lehet, hogy én nem megyek? erre kettős, egymástól élesen eltérő lehetőség áll fenn ebben a pillanatban), szóval azt már hallottam, a tébolyító tájékozatlanság folytonos túltájékozottságtól zsibongó légkörében, amiben hónapok óta társaimmal együtt élek, hogy azon a helyen az van felírva magasan, messziről láthatóan a kapu fölé: Arbeit macht frei. Vajon ez is szép gót betűkkel? A gót betűk riasztó katedrálisszörnyeivel? Inkább ennek a jelentésén kellene gondolkodnom. De ez csak puszta fantom, el sem lehet igazából hinni, s ha hiszem, sem látom. S talán majd ha látom, se hiszem. Annál inkább látom magam előtt a kanti fejezet első mondatát, szó szerint (vagy majdnem szó szerint) emlékszem rá: Man kann nur zweierlei Kausaliät in Ansehung dessen, was geschiet, denken, entweder nach der Natur, oder aus Freiheit. Azt hiszem, Kant, vagy maga a „tiszta ész”, a történendő (és megtörténhető) dolgoknak csak igen csekély hányadát vette számításba. Vajon transzcendensen vagy gyakorlatian kell-e felfognom a szabadságot, amelyben akaratomnak most része van? És most a velem történőnek (történtnek és történendőnek) „viszonylatában” melyik fajta okság érvényesül, a természet utáni vagy a szabadság szerinti? Miért kellett sietnem? Annyi bizonyos: tennünk azért kell valamit, mert bizonyos dolgokat már megtettünk, és bizonyosakat meg szándékozunk tenni. A jelen csak a múlt és a jövő függvényében létezik; az immár kívülünk létező, immár megváltozhatatlan tények és a még csak bennünk létező, még módosítható vágyak függvényében. Az abszcisszára mért tények és az ordinátára mért vágyak határozzák meg minden pillanatban azt a pontot, amelyet életünk a következő pillanatban elér. Ma hajnalban sietnem kellett. Mért kellett sietnem? Mert pontban négy órakor (most nyolc óra felé járhat, nem tudom pontosan, órám már nincs, elhagytam, mielőtt még elvehették volna, de már a füstbe csavarodott felhők kötésén is átüt valami a felkelő nap fényéből, alig sejthetően, mint egy lassan terjedő vérzés) teljes menetfelszerelésben sorakoznom kellett, és már három óra is elmúlt, és még nem álltam teljes menetfelszerelésben, sőt még tétováztam is, hogy teljes menetfelszerelésben álljak-e majd ott, vagy anélkül. És még előbb fel kellett mennem (vagy fel akartam menni?) a negyedik emeletre, megnézni, mi van Imrével. Akkor, visszafelé a lépcsőn súrolt az a „Neked van ilyen?” hangalakban feltűnő ismeretlen jelenés. Úgy látszik, rá se néztem. Vagy már el is tűnt a sodródó tömegben, mire ránéztem volna. Nem maradt belőle más, csak ez a kérdés, ez a felcsillanó hangszín a felbolydult körlet általános zsivajában, amely olyan volt, mint mikor a filmen egy tömegjelenetben mindenki összevissza beszél, és senkit se érteni. Meg ez a félívnyi géppapír, amit most is itt szorongatok a kezemben. Most már kitöltve, bár feltehetően éppoly hasznavehetetlenül, mintha nem töltöttem volna ki. Rajta van a nevem, anyám szép neve, amelyet már annyiszor írtam hiába mindenféle hiábavaló űrlapokra, bármikor kikotorható kartotékokra, rajta van egy szám, és rajta van az aláírás, amely már eleve is rajta volt, valakinek az aláírása, aki azt se tudja, hogy létezem, akiről azt se tudom, hogy létezik.

Nem emlékszem a félívnyi géppapír átnyújtójának az arcára, alakjára, még az öltözékére sem, nem emlékszem arra sem, mit feleltem neki. Imrére emlékeztem, akit nem találtam a helyén, fent a negyedik emeleten, ahol tegnap még beszéltem vele, ha beszédnek lehet nevezni, legalábbis az ő részéről, a vastag piszkos kötés alatt összetört állkapcsából kiszűrődő hangokat, a piszkos kötés alól, amely úgy át volt vérezve, mintha egy egész afrikai naplemente sugárzása törne át a felhőkön ellenállhatatlanul. Nem találtam ott, a helyén, pedig a saját lábán biztosan egy tapodtat se tudhatott elmozdulni a helyéből, nemcsak az állkapcsa, a lába is össze volt zúzva. Nemcsak őt nem találtam, a helyét sem, az embereket sem, akik tegnap még körülötte voltak, s azok, akik most kapkodták a hóbelevancaikat a helye körül, hiába kérdeztem, úgy néztek rám, mint a bolondra, mit okvetetlenkedem ott, mindjárt sorakozni kell teljes menetfelszereléssel, és ki tudja, mit jó magunkkal vinni, és mitől jobb megszabadulni, és egyáltalán hova megyünk és mit csinálnak velünk és

Imrét tegnap hozták vissza a körletbe a mentők, ott találták valahol a Belvárosban az utcán, ahol a nyilas suhancok összeverve ott hagyták, ahogy a törött állkapcsából kiköpködött szóféleségeiből kivehettem. Imrét nem találtam a helyén, a helyét se találtam, a hűlt helyét se a hűlt helyén, összetört állkapcsával és szétzúzott bal lábával. „A rohadtak – szűrődött ki a tört állkapocs szilánksziszegésével –, hát nem elkaptak? Nem is mehetek veletek.” Talán neked jobb, gondoltam akkor, hogy nem jöhetsz velünk. Talán a törött állkapcsoddal is neked jobb, gondoltam. Mit gondolnék most? Hol keressem Imrét?

De sietnem kellett. Mert sorakoznom kellett teljes menetfelszerelésben. De miért kellett sorakoznom? Ez a kérdés szinte eldönthetetlen. És ha nem sorakozom? Ezt ilyen esetben senki nem próbálja meg. De mi volna, ha megpróbálná? Hiszen most sem vagyok ígéretesebb helyzetben (még ennek a váratlan ilyennek a birtokában sem, sőt!), mint ha nem sorakozom. Agyonlőnek ott helyben a körletben? Ilyesmit eddig itt nem tapasztaltam. Különben is: törvényen kívül állok, bármikor és bármiért agyonlőhetnek. A Jókai utcai körletben éppúgy, mint itt a Józsefvárosi pályaudvaron vagy… a további lehetőségekről már nem is beszélve. Az imént nem éppen ezzel a fenyegetéssel, nem az azonnali agyonlövetés kilátásával álltam-e ki a sorból, szinte gondolkodás nélkül (de tudja-e az ember, mikor gondolkodik, és mikor nem?), és álltam át ebbe a másik sorba? Látszólag az üvöltve elhangzó parancsnak engedelmeskedve (hogy az ilyen meg olyan piszkos hazaárulók, akik idegen országoktól kunyerálnak védelmet, akik megtagadják ezt az édes magyar hazát, amely persze úgyse az ő hazájuk, úgyis kiveti őket magából, mint a taknyot stb., lépjenek ki!), valójában azonban a parancs másik részének teljes figyelembe nem vételével (hogy akik azonban hamis papírral mernek kilépni, mert mi tudjuk, hogy a legtöbbjének ilyen van ebben a piszkos hazaáruló népségben, azok itt helyben lesznek felkoncolva). De hát az ember nem egyszerűen és általában „élni” akar, hanem mindig a következő pillanatban akar élni (mert akkor még további következő pillanatokra van kilátása), és a lehetőségek (a mindenkor éppen adott lehetőségek) szerint legelviselhetőbb, „legélhetőbb” módon. Ehhez pedig, ma hajnali négykor, a legegyszerűbb mégis az volt, ha sorakozom.

Most pedig, az imént, az volt a legegyszerűbb, hogy a kétes (számomra kétes, mert nem nekem szóló) felszólításra kilépjek a sorból?

És ide álljak?

Ezen nemigen volt időd töprengeni.

Ezen nemigen volt időd töprengeni. Vagy időd talán lett is volna valamelyest, hiszen úgy helyezkedtél el a sorban (az új sorban, amely már nem sor volt, hanem oszlop, a katonai geometria változatos idomai szerint), hogy minél később kerüljön rád a sor. Csak éppen most már máson kellett töprengened. Persze a „töprengeni” szó sem jó. Ilyen helyzetben valószínűleg nem töpreng az ember. Nem is gondolkodik. (Mint ahogy nem gondolkodtam akkor sem, mikor kiléptem a sorból.) Hát akkor mégis mit csinál? Nem többször megállapítottad-e már régebben is, kevésbé, ó de mennyivel kevésbé kiélezett helyzetekben is (mikor még volt időd is, érkezésed is gondolkodni), hogy minden szó, ami a lelki működéseket jelöli (köztük mindjárt ez a „lelki” is), voltaképpen hibásan, tévesen, elnagyoltan, hamisan jelöl, menthetetlenül összemos, egybekever különböző folyamatokat, illetve és fordítva, mesterségesen szétválaszt, elszakít egymástól elkülöníthetetlen folyamatokat, így is, úgy is téves képzeteket alakítva ki róluk, olyan jelentés, amelynek jelentettje ismeretlen. Az elme működését még annyira sem ismerjük, mint a szervezet többi részéét, és bár a belső szekréció is végtelenül bonyolultabb lehet annál, mint ami eddig fel van derítve róla, és mint ahogy el van nevezve, a szellemi működés szekréciói bizonnyal még sokkal bonyolultabbak és elnevezhetetlenebbek, legalábbis eddig még el nem nevezettek. A nyelv is úgy működik, mint a gyógyítás, ismeretlen léptékű szakadékok fölé épít járható hidakat. Minden mondat egy olyan építmény, amelynek minden számítás szerint bele kellene zuhannia abba a mélységbe, amely fölött mégis többé-kevésbé biztosan lehetővé teszi az átkelést. Szóval nem töprengtél, nem is gondolkodtál, de azért e két szóból mégiscsak ki tudjuk következtetni valahogy, mivel lehettél elfoglalva. Nem volt gondolkodásra alkalmas a helyzet. Paradoxonkedvelő régebbi feljegyzéseid között szerepelt ez a Lucifer-parafrázis: „A tett halála az okoskodás? Az okoskodásé viszont a tett.” Nagyon tetszetős, és bizonyos feltételek mellett talán igaz is, csakhogy más feltételek mellett az ellenkezője talán még igazabb. A tett létrehozója az okoskodás. És méginkább: az okoskodás létrehozója a tett. Illetve a tett lehetősége. Ahol zárlatos a cselekvés, zárlatos lesz az okoskodás, pontosabban a gondolkodás is. Csak ott gyullad fény, ahol a kettő szabadon áramolhat egymásba. Nem gondolkodtál. Mert nem volt min gondolkodj. Nem tehettél semmit. Hogy pedig mit tesznek veled? Figyeltél. Egyetlen tetted a várakozás közben az lehetett, hogy hagyod magadba áramlani a körülötted létező világot. A hangzavart, amely rohanó katonai bakancsok jancsiszögeinek csikorgásából és szedett-vedett, a hosszú munkaszolgálaton elkopott lábbelik ijedt csoszogásából, puskatusütések tompa puffanásából és a meglóduló hátakon ugráló hátizsákok zöttyenéséből, tolató szerelvények csörömpöléséből és egy lendületre becsapódó vagonajtók csattanásából s az emberi hangnak egy sajátos, egyedülálló változatából állt össze, abból, amely csak a maga legszélsőbb regisztereit használja, bár látszólag a beszéd értelmes alakzatait rakja egymás után, voltaképpen túllendül a beszéden, és az ének teljességgel indulati szférájába emelkedik; vagyis ordításból és üvöltésből, amelyben a szavak éppúgy felismerhetetlenné torzulnak a hang hatalmas mélytengeri nyomása alatt, mint az énekben: az artikuláció egy szavakkal ki nem fejezhető, magasabb rendű hatalomnak esik áldozatul; ordításból és üvöltésből, amely nem az emberek közti kölcsönös és egyenrangú megértésnek az eszköze, hanem az önkény és kiszolgáltatottság kommunikációjának médiuma, a parancs. Évtizedekkel később egy amerikai középnyugati városkában elvittek a stadionba egy amerikaifutball-mérkőzésre. S míg nézted a marslakóknak álcázott játékosok tumultuózus gladiátorjátékát, mely egyszerre idézte több ezer éves római arénák atavizmusát és egy jövendő teljhatalmú technokrácia sci-fi drámáját, a körülötted üvöltő tömeg egyetlen, számodra érthetetlen és rejtelmes felkiáltássorozatban tört ki, ütemesen, mintha valami improvizált, szinkópás zene ritmusszekciója csinálná. „Kil-löm! kil-löm! kil-löm!” hallottad innen is, onnan is felcsapódni a ritmikus kiáltást, amelyben hiányos nyelvtudásod valamiféle amerikai „hajrá! hajrá!-t” sejtett, egyre fenyegetőbben csapott fel körülötted, s talán éppen e fenyegető felhangokból világosodott meg előtted egy csapásra, kibújva a midwesti kiejtés torzító burkából, a szó, amely a biztatást az emberi fenyegetés par excellence értelmével teljesítette be. „Kill him! kill him! kill him!”, hangzott most már számodra is érthetően a szurkolók egyértelmű, és épp ezáltal oly sok értelmet rejtő kiáltozása. „Öld meg! Öld meg!”, kiáltozták körülötted a vasárnapi szórakozásra összegyűlt békés középnyugati polgárok, farmerek és banktisztviselők, egyetemi hallgatók és egyetemi tanárok. S akkor egyszerre eszedbe jutott a Józsefvárosi pályaudvar arénája. De ott ez az „öld meg”! – ha ki lehetett venni egy-egy szót az ordítozás belcantójából – csak ilyesféleképp hangzott: „Jobbra át!”, „Balra át!”, „A vagonok-hoz!”, „Szemét hazaárulók!”, „Fel a vagon-ba!”, „Lezár-ni!”. S te közben, az oszlopban állva, amelyet egyelőre semmiféle parancs nem érintett, csak a néma csendőrsorfal zárt el az oldalán húzódó rámpától, két csendőr válla között egyszerre megláttad azt a sárga fűcsomót, amely a rámpa fakóvörös kőkockáinak rései közt sarjadozott, illetve tartott ki a tél felé haladó év nyirkos hidegében. Két csendőrváll között néhány sárga fűszál a vörös kockakövek hézagában – ha később néznéd, akkori merő és éppen ezért szinte nem is látó tekinteted élesen kimerevítő objektívjével, talán egy szürrealista festmény kész kompozícióját látnád bele, de hát akkor Magyarhonban oly szűkkörűen volt ismeretes a szürrealista festészet, még inkább annak látásmódja, holott az élet bővelkedett a szürrealista látás anyagában és tárgyában, hogy úgy mondjuk. De egyszerre csak a kimerevített kép egyik figurája kimozdult a képből, s a te tekinteted is gépiesen utána rándult, s már hallottad is – a csenddé szervült zsivajon áttörve – az egyik csendőr hangját – fiatal fiú volt: – „Hát te mit keresel itt?” S a váratlan választ rá valahonnan alulról, a fűcsomók közül: „Az apukámat.” A kisgyerek, talán tizenkét éves lehetett, ott állt a két csendőr között, ki tudja, hogy kerülhetett idáig, kopott leventesapkában, barna bricsesznadrágban és túl nagy szvetterben, a kezében, ügyetlenül takargatva, leütött zománcú kis lábast tartott, olyasfélét, amilyenben a „Mama” hozhatta haza „kegyelmeséktől vacsoráját”. A meglepetés, nemhiába a modern művészet egyik teoretikusan is számtalanszor kanonizált fő cselfogása, meglepő hatások kiváltására képes. Hogy egy kisgyerek itt az apját, sőt az „apukáját” keresi, hogy ezeknek a vagonba zárandó, vagy már oda zárt lényeknek gyermekük is lehet, sőt, apukák is lehetnek, úgy látszik, egy pillanatra valamilyen felismerés erejével hatott a fiatal csendőrre, akinek itt, mindenfajta esetleges érzületétől függetlenül, egy érzületeitől elszakadt szférában kialakult szemléletét a „függelem”, a „parancs” és a „végrehajtás” háromszögelési pontjai határozták meg. Ugyanúgy, ahogy a modern kép vagy vers, amely szándéka és hatása szerint egyaránt meglepő képzettársításaival kiemeli a nézőt vagy olvasót megszokottan eltorzult, „elidegenedett” világszemléletéből, s hirtelen valamilyen felismerés szférájába emeli vagy taszítja, a csendőr is, úgy látszott, egyszerre visszazuhan egy sokszorosan elfeledett elemi erkölcs szintjére, odaszólt a kétoldalt mellette álló társainak, hogy zárják a sort, miközben „És hol van az apád?” kérdéssel kézen fogta a gyereket, és elindult vele. A vagonok felé. Mert a kisfiú, ezt még hallottad, ezt válaszolta, magától értetődő egyszerűséggel: „A vagonban.” Miután semmi más tennivalód, következésképpen gondolnivalód sem volt, utánuk fordultál, és nézted, mi fog történni, vagy hogy még ennyi szándékoltságot se tulajdonítsunk neked, hagytad, hogy ami történik, abban neked is legyen valami részed. A vagonok sora előtt a csendőr valamilyen nevet kiabált, már nem emlékszel, milyet, feltehetően akkor se jutott az értelmedig, sorra beszólva a már leplombált kocsik szögesdróttal rácsozott szellőzőnyílásán, s az egyiknél egyszer csak megálltak. Kisvártatva ezen az ablakon, amely csak akkor volna annak nevezhető, ha az állatok lakóhelyeinek is volnának ablakaik, megjelent egy arc, kinyúlt egy kéz, elvette a lábast, amely nagy nehezen átjutott a két kézzel szétfeszített szögesdrótok egy pillanatra kiszélesedő résén, majd ugyanezen a résen kinyúlt egy csajka, amelyet a gyerek elvett, és a csendőr, a még mindig ott álló csendőr enyhe lódítására nekiiramodott az állomásépület ragyás vakolatú falából kimeredő vízcsap felé. Teletöltötte vízzel a csajkát, s az embereket ordítozva terelgető csendőrök és a csendőrök által ordítozva terelt emberek lábai között, a csajka víz felét minden vigyázata ellenére elcsurgatva, visszavitte diadalmas zsákmányát, és átadta a szögesdrótok közt kinyúló kéznek, s mielőtt az még visszahúzódott volna, hirtelen megcsókolta az egyik ujját. S akkor hirtelen visszafordítottad a fejed, vissza kellett fordítanod, ösztönösen, mert előtted, az oszlop elején, ahol eddig az általános zsivajnak mintegy a csöndbe merülő széle húzódott, hirtelen ordítozás tört ki, az általános ordítozáson is áttörő ordítozás, és láttad, ahogyan az oszlop elején álló igazolóasztal mellől két csendőr puskatussal ver odább, a nyitott vagonok irányába egy hátizsákos, viharkabátos kis emberkét, szétszaggatva és a sárba taposva a kezéből kitépett kis félívnyi géppapirost. Éppen olyant, amilyen neked is itt van a kezedben. Szóval ez történik, gondoltad, igen, hosszú idő óta (ki tudja, mennyi, félórája vagy már egy órája is annak, hogy itt állsz?) először lehet azt mondani, hogy „gondoltad”, szóval ez történik, gondoltad, még sincs felkoncoltatás, igazán nincs igazság, gondoltad, akinek „hamis” védlevele van (s itt e hamis és nem hamis védlevél közötti élet-halál differenciálás, égbekiáltó abszurditásával, csak óriásira növekedett jelképe minden személyi irat a valóságtól és a valóságos személyiségtől nevetségesen és észbontóan elrugaszkodott voltának s annak a nevetséges és észbontó fontosságnak, amivel azokat a modern civilizáció felruházza), szóval akinek hamis védlevele van, csak ugyanolyan sorsra jut, nem rosszabbra, mint akinek semmilyen sem volt, legfeljebb néhány puskatussal több nyilall az oldalába, míg a vagon védelmet nyújtó menedékéig eljut. Szóval, gondoltad, ez lesz, mikor te is odakerülsz az igazolóasztal elé (ügyes helyezkedések folytán még mindig elég időd van – hogy mihez elég, azon nem gondolkodsz –, amíg odakerülsz), és felmutatod azt a fél ív géppapírt, azt az ilyent, ami most már neked is van, s ami miatt ebben a másik oszlopban állsz, amelybe az előbbi sorból átléptél, egy parancsnak eleget téve (gondolkodás nélkül), amely azonban igazság (miféle igazság?) szerint nem neked szólt. Ezt a nem a te nevedre szóló biankó csekket, amelyet a lépcsőn lefelé jövet kaptál, s végső soron nem sokat várva tőle, még hajnalban a körletben kitöltöttél, ráírtad (ráhamisítottad) a neved, anyád nevét, a számnak fenntartott rubrikába beírtál egy (légből kapott, semminek meg nem felelő) számot, s amely most itt van a kezedben. Eszedbe jutott a kisgyerek, egy pillanatra visszafordítottad a fejed, de már nem láttál semmit a körül a vagon körül, s azon a virtuális úton sem, amelyen a gyerek kijuthatott az állomásépület sok csendőrrel őrzött ajtaján (de hogyan is juthatott előbb be rajta?). S ahogy megint előrenéztél, egyszerre csak oldalt megláttad ugyanannak a fiatal csendőrnek az arcát, ott állt a régi helyén, szuronyos puskával a vállán, nyakában a vas előkével, tábori sipkája mögött a lobogó kakastollal, amely a véletlen szeszélyéből egyhelyütt éppen a piros-fehér-zöld zászló színeiben játszott. Mintha el sem mozdult volna, mintha minden úgy lett volna, mint előbb, mintha csak álmodtad vagy lázban vizionáltad volna a gyereket a kislábassal és a kopott leventesipkával, talán attól az irtózatos, öntudatlan vágytól hajtva, hogy valami emberit, „emberit” lopj ebbe az embertelen, „embertelen” kavargásba, valami olyat, amire szavaid vannak, amit értesz, sőt amit ez a csendőr is ért, valamit tehát, amit mind a ketten érthettek, a csendőr is, meg te is, lehet, hogy az az emberi (amit az előbb kénytelen voltál megismételve idézőjelbe tenni, éppen azért, mert hirtelen nem tudtad az értelmét, elveszett, mint a sokszor egymás után ismételt szavaké), lehet, hogy most megtaláltad a megfejtését, vagy a meghatározását, az az emberi, amit te is értesz, meg a csendőr is melletted, aki azonnal habozás nélkül beléd lőne közvetlen közelből, ha egyetlen gyanús mozdulatot tennél az oszlop bármilyen irányba való elhagyására, sőt, ha úgy hoznák a körülmények, minden hasonló gyanú nélkül is hajlandó lenne (vagy lesz) beléd lőni közvetlen közelből. Lehet, hogy valóban képzelgés volt az egész, futott át rajtad, s éppen ezért a két csendőr között szemeddel újra megkerested, ott van-e, a rámpa vörös kockaköveinek réseiben a kis sárga fűcsomó, s ahogy odanéztél, egyszerre valami hirtelen és éles remegést éreztél belül, először azt se tudtad, mi, valamilyen érzelem éles cikázását, s arra gondoltál (vagy gondolunk most), hogy reggel óta semmilyen érzelemnek nevezhető emberi reagálás nem indult ki tőled, még a gyerek iránt vagy a feléje szögesdrótokon át kinyúló kéz iránt sem éreztél olyasmit, amit érzelemnek lehet nevezni, most azonban szinte fájdalmasan áthasított rajtad egy érzelem, és rettenetes volt rájönnöd, hogy ez az érzelem éppen az irigység, a palástolhatatlan, a minden meggondolást megelőző, minden gátlást eleve elsöprő irigység, mikor megláttad a fűcsomó mögött, a már odakerült többi „igazolt” bajtárs között ülni Palikát. Palikát, akinek nem is volt ilyen, aki épp ezért tudtoddal ki se lépett a sorból, hogy átléphessen veled együtt az oszlopba, Palikát, akire, ezt is döbbenten vetted most tudomásul, nem is gondoltál azóta, hogy kiléptél (hiszen, igaz, nem is gondoltál semmire), ott hagytad, eleve ott hagytad a biztos veszendők közt, nem törődtél azzal, hogy mi lesz vele (igaz azzal se törődtél, hogy mi lesz veled), Palikát, aki úgy kuksolt ott, a kis motyóján ülve, lehajtott fejével, sárgásszürke viharkabátjában, olyan kicsire összegombolyodva, amilyen kicsire csak lehetett, amilyenre csak valóban apró termete, öregmackó-fejű vézna kisfiúsága lehetővé tette, akárcsak egy másik fűcsomó a rámpa vörös kockaköveinek rései közt. Ott ült, szinte ki se látszva onnan, mint egy színtelen fűcsomó a színtelen borús reggelben, és mikor meglátta, hogy meglátod, egy picike, éppen csak számodra észlelhető, egész picike mozdulatot tett a kezével, hogy ne lásd meg, és te öntudatlanul engedelmeskedtél ennek a mozdulatnak, elfordítottad róla a fejed. Megint előrenéztél, valójában talán most néztél először előre, térben és időben egyaránt, az oszlop elejére, ahol legközelebbi jövőd várt. Palika tehát ott volt – érthetetlen és felfoghatatlan módon ott volt – a már igazoltak, az (egyelőre) megmenekültek paradicsomában, a rámpa mögött, a fűcsomó mellett, mint egy másik fűcsomó, az elviselhetetlenné vált emberi létet felcserélve a boldog növényi létre, amelynek a végzetes alternatívák szorításából (egyelőre) megmenekülve nincs egyéb dolga, mint várni. Úgy látszik, minden emberi helyzetnek megvan a maga alapvető hármas szférája, még ennek a sár és köd közé taszított pályaudvari pokolnak is megvan a maga pokla, paradicsoma és purgatóriuma. A kisfiú apja ott sült már a maga visszavonhatatlan, lezárt vagonpoklában, Palika az (itt egyedül lehetséges) paradicsomban, a rámpa mögött, s te még itt álltál az eldöntetlenség kétlehetőségű tisztítótüzében, ahonnét mind a kétfelé nyílik kijárat. Igen, most először néztél tudatosan magad elé, az oszlop eleje felé, legközelebbi jövőd felé. Az oszlop elején épp most lépett ki egy hátizsákos egyén, az éppen soron következő, menthetetlenül civil öltözékével dacolva feszes vigyázzba vágta magát a kis asztal előtt, amely mellett egy magas rangú csendőrtiszt ült (mint a később előkerült dokumentumokból kiderült, nagyságos vitéz és nemzetes Ferenczy László alezredes), meg egy fiatalabb civil, az asztal túloldalán pedig, állva, egy különös jelenség, akit még alig vettél észre, lévén hogy egyáltalán nem vett részt a percenként szakasztott egyformán megismétlődő történésben, amely olyan volt, mint egy lassú, folytonosan ismétlődő táncfigura a színpadon. A vigyázzban álló hátizsákos se civil-se katona átnyújtotta céduláját, félívnyi géppapírját az asztalnál ülő civilnek, az elkezdett lapozni egy középkori missalék és gradualék alakját formázó nagy könyvben, egy lapnál megállt, összehasonlította a papírt a könyvvel, odamutatta a csendőrtisztnek, visszaadta a papírt a vigyázzban állónak, aki hirtelen kilépett vigyázzállásából, s az asztal előtt véget érő csendőrsorfalon túl, a rámpa végén, gyorsan, láthatóan csak erővel tartóztatva meg magát attól, hogy futásnak ne eredjen, megtette azt az öt-hat lépést, amely átvezette őt a csendőrsorfal és a rámpa mögött gyülekező új csoportba, s ott egyszeriben nyoma veszett a már ott állongók, üldögélők (mert ott már a „szabadság” előszeleként nem volt kötelező a katonai rend, erre nem volt rendtartás, itt megszűnt a katonai tudomány) rendetlen fűcsomói között. Most kísérted figyelemmel először az itt egyetlen figyelemre méltót, ezt az előtte is, utána is, amíg te is sorra kerültél később, megannyiszor pontosan egyformán megismétlődő ceremóniát, amely mindannyiszor mintha csak próbája lett volna valaminek, próbája annak, ami majd teveled történik, ezt a mintha már ősidőtől fogva folytatódó rituálét, amelyben élet és halál összefonódott, ezt a maga naiv lényegére redukált parányi kis középkori mirákulumot, amelyben az Everyman, a senki és mindenki fátuma és véletlene járta egyre a maga mindig megújuló, szegényes kis táncát. Amelyben azonban mintha nem is ő, hanem a kellék játszotta volna a főszerepet. Szinte mindenki mozdulatlan maradt, csak a papír mozgott, csak a félívnyi géppapír járta a maga táncát, a rajta lévő kriksz-krakszok mágikus jelével kötve-oldva az eseményt, mintha nem is őt nyújtaná a kéz, hanem ő nyújtaná meg az őt kinyújtó kezet éppúgy, mint az érte kinyúlót. Az átadó és az átvevő kéz, majd az összehasonlításul, a bizonyításul, a tűzpróbául szolgáló nagykönyv, az ellenőrző kéz, majd végül a visszaadó és a visszakapó kéz által kirajzolt kultikus ábra mintha valami rejtett szellemet idézne meg, mint az autentikus és nem autentikus lét korunkban kiélezett filozófiai alternatívájának a végletekig gyakorlatiasított határesete. A papír tehát újra meg újra elkezdte rituális vándorútját a kezek között, újra meg újra megvonta a maga varázsábráját a levegőben, újra meg újra megidézte a döntés szellemét, újra meg újra eljátszotta a létező önmagával való azonosításának látszólag és matematikailag oly nevetségesen fölösleges és szükségtelen, a mindennapi valóságban és ontikusan azonban oly elkerülhetetlenül mellőzhetetlen színjátékát, amelynek talán éppen itt, ezen a ködös-sáros, tél eleji teherpályaudvaron, e körül a soha máskor ide nem tartozó igazolóasztal körül, a tátott szájú vagonok és a megnyíló bejárati kapu végzetes ambivalenciája között történt meg igazi apoteózisa. Mintha a német metafizika, Kanttól Heideggerig, csak azért tette volna fel sorozatos és egyre elméletibb posztulátumait és antinómiáit, hogy azok itt, ezen a ponton végső kiélezettségükben kerüljenek a gyakorlat próbája elé, amelyet rossz, ám elkerülhetetlen tanítványai állítanak neki, akár egy csapdát. Láttad, mert most már nézted, ahogyan a papír mindig megkezdte mindig azonos útját, a rajta lévő mágikus jelek mindig újra megnyitották valaki előtt az öt-hat lépésnyi utat a csendőrsorfal és a rámpa mögé, vagy, ritkábban, kiváltották a derékba taszító puskatusok más útra térítő eligazítását. A rámpán inneni oszlop, amelyben álltál, azonos ütemben, ritmikusan fogyott, miközben a rámpán túli rendetlen halomban gyülekező csoport ugyanazon ütemben, ugyanazon ritmusban gyarapodott, akár egy homokóra két tölcsére, az igazolóasztal keskeny szűkületén közlekedve egymással.

Neked még volt egy kis időd.

Még volt egy kis ideje.

Még volt egy kis ideje. Ahogy az előtte állók csomójából és a fogyatkozás üteméből megítélhette, még elég sok ideje volt, amíg az ő papírjának rituális szerepére kerül sor. Egy pillanatra éppen rajta feledkezett azon az álló alakon – mintha csak most pillantotta volna meg először, vagy látta már azelőtt is, csak nem akadt meg rajta a szeme? –, aki mintha részt is vett volna, meg nem is az elöl történőkben. De hiszen az kész lehetetlenség, hogy részt venne. Ez? Ebben az öltözékben? (Amire különben sokkal inkább a nyelvünkben később keletkezett diáknyelvi kifejezés illenék: „Ebben a szerelésben?”) Majdhogynem, vagy kis híja, vagy hogy is lehetne a lehetetlenségbe ütköző lehetőség emez állapotát jobban megközelíteni? Majdnem – vagyishogy, ha nem itt lett volna, biztosan elnevette volna magát. De ha nem itt lett volna, nem is lett volna nevetséges a látvány. Éppen itt volt nevetséges. Ha itt lehetett volna nevetni. A két, egy helyben ülő állandó és az egyetlen mindig változó, mozgó szereplő mellett ez a talpig sötét eleganciába bújtatott férfi a háttérben szinte mozdulatlan bálvánnyá meredt negyedik résztvevő szerepét látszott játszani. Azét, aki nem vesz részt. „Ugyanilyen Eden-kalapot kaptam az érettségire – futott át az agyán hirtelen –, az első és eddigi (vagy immár mindenkori) egyetlen kalapomat, azóta is csak egyetlenegyszer volt a fejemen, azon a zsúron, ahol Györgyivel találkoztunk.” Vajon hol lehet az a kalap? És hol lehet Györgyi? Az Illatos úti körletben még kapott tőle egy levelet, azután megszakadt minden összeköttetés mindenkivel. Illetve csak majdnem mindenkivel. Hol lehet Györgyi? Lehet még valahol? Fel van írva a noteszába (még nála van a notesza), hová költöztek az „összeköltöztetéskor”, ez volt róla az utolsó hír. És mit keres itt egy ilyen Eden-kalap? De ezt már nem biztos, hogy valóban gondolta, olyannyira, hogy a filológiai tisztesség kénytelen is elhagyni ezek mellől a kérdések mellől az idézőjelet, annál is inkább, mivel közben már el is fordult a tekintete arról az Eden-kalapról, nem testesítve meg valóságos érdeklődésével ezeket az önmaga által feltett, de így mintegy eszmeivé légiesedett kérdéseket, amelyekre nem várt magában semmilyen választ. Ez a visszafordított, újra önmagába csavart tekintet is tanúskodott róla, hogy benseje nem kíván foglalkozni a mostani jelenében pedig szinte térbelileg is jelenlévő jövőjével, amely láthatóan ott állt mindössze talán százméternyire és talán feleannyi percnyire előtte.

De ki előtt? Idő- és térbeli távolságának ebben a harmadik személyében beszélve róla, szinte minden mondat egy üres ütemelőzővel, egy csuklásnyi szünettel kezdődik, amelynek a ki nem mondott nevet kell helyettesítenie, vagy a klasszikus regényekben olykor szokásos csillaggal rejtélyesített nagy kezdőbetűt, vagy éppen betű nélküli hármas csillagot. Néven kellene őt szólítani, kiváltképp ezen a mi nyelvünkön, ahol a névmás nélküli ige az alanynak még a nemét, sőt még állatrendszertani helyét sem árulja el. De nem lehet neki nevet adni. Se a sajátját, se a másét. Se azt, amely a mostani történetmondó nevével anyakönyvileg azonos – de vajon azonosak lehetünk-e azzal, akik voltunk? Azonosak lehetünk-e, már-már végzetes infantilizmus veszélye nélkül, azzal, akiről harmadik személyben beszélünk? Másfelől viszont, szólíthatjuk-e a történeti hűség szemérmetlen megsértése nélkül más néven azt, akinek ismerjük az igazi nevét? De talán azért sem szólíthatjuk néven, mert már ő maga se volt ő, mint ahogy nem lett mássá se ebben a pillanatban, itt, az identitás teherpályaudvari senkiföldjén, ahol senkivel sem volt azonos. Vagy talán azért nem, amiért ugyanebben az időben, bár azért, igaz, kevéssel még ennek előtte egyik régi barátja Nobody Nemó-nak nevezte magát első és egyetlen könyvének címében, kettős tagadással, nullával szorozva be a nullát, amely műveletnek jól ismerjük egyetlen lehetséges matematikai megoldását, éppen azt, amelyet nem sokkal azután e barát élete egyetlen és végső megoldásául választott is. De talán azért sem, mert senki volt ott ezen a teherpályaudvaron – amely szintúgy elvesztette a maga identitását ebben az eredeti rendeltetésétől merőben elütő szerepében –: a halálra kiszemeltség Anonymusa, aki nemsokára már csak a karjába tetovált számmal lesz azonos, s ezt a számot sem fogja senki számon tartani. A senkivel beszorzott senki, aki egyenlő az ismeretlennel, a megismerhetetlennel, s akinek a neve már, akár Istené, kimondhatatlan.

Pedig ott volt a neve a kezében gyűrögetett félívnyi géppapíron, anyja hiába leírt szép nevével együtt, mi több, ott volt még más papírokon is, amelyek egy belvárosi lakásban vártak rá, baráti és barátság nélkül is segítő ismeretlen kezek által művészi gonddal készített hamisítványokon, ezeknek a hónapoknak legfőbb magyar grafikai remekein (amelyek olykor valóban nagy művészek keze nyomát viselték), kivételezett származásokat és felmentő munkahelyi vagy katonai beosztásokat igazoló pecsétes papírokon, feltehetően megvoltak ezek a papírok a jól ismert belvárosi lakásban, hacsak nem jött közbe valami, hacsak nem kaptak el valakit a razzián, hacsak nem törtek be valahová, megvoltak abban a belvárosi lakásban, a Belváros talán legkisebb és legszebb nevű utcácskája egyik bérházának harmadik emeletén, ahol már el se tudja képzelni, hogy valaha oly meghitt délutánokat töltött, hosszú versolvasásokkal és azokról szóló végeérhetetlen beszélgetésekkel szórakoztatva a heverőn elnyúló, gyengélkedő, igen gyakran gyengélkedő törékeny házikisasszonyt, már ifjú és nagy reményű színművésznőt, s kivált, hogy valaha is eljuthatna még oda (holott csodálatosképpen, mirákulumba kívánkozó naiv és szörnyűséges események sodrában még ugyanaznap este már ott is lesz), megvoltak a papírok, a hamisak s éppen ezáltal érvényesek, abban a belvárosi lakásban, ahová azonban már nem tudott idejében eljutni, mikor, a teljes menetfelszerelésben elrendelt sorakozás e mai borús reggele előtt három nappal, óvatosan – átmeneti próbaszökéséből még egyszer (úgy képzelte, utoljára) visszatérve a körletbe, a nagy mesemondó bölcsen és békésen üldögélő bronzszobra mögötti hatalmas irodaházból alakított gyűjtőhelyet egy egész táboricsendőr-századdal puccsszerűen megszállva találta. Annyi lélekjelenléte már nem volt, hogy mintegy elfedje testi jelenlétét, úgy tegyen, mintha nem ő volna jelen, nem ő igyekezne ide, e felé a csendőrök őrizte kapu felé, nem ide igyekezne, illetve aki erre igyekszik, nem ő volna, hanem másvalaki, aki nem ide igyekszik, akinek itt semmi dolga, aki tehát nem lép be a csendőrök őrizte kapun, ahonnan többé nincs kilépés, hanem ügyet se vetve rá, elsétál előtte, megy a dolga után. Nem volt annyi lélekjelenléte, hogy testi jelenlétével ne lépjen be ezen a kapun a csendőrök között. Pedig – szigorúan a tárgyi körülményeket tekintve – megtehette volna. Nem viselt semmi külső ismertető jelet. A „megkülönböztető jelzést” az ilyen egynapos, illegális eltávozásokon természetesen levették a ruhájukról. Megtehette volna. De mégse tudta megtenni. Nem volt annyi lélekjelenléte. Belépett. Pedig még igazolnia is kellett magát, hogy joga van belépni ezen a kapun. Ahonnan már nem lesz joga többé kilépni. Hiszen másoknak, akiknek joguk lenne rajta kilépni is, immár nincs joguk belépni rajta. Igazolta magát, és belépett. Bent egy felbolydult, rajzani készülő méhkasban találta magát, amelynek szorosan elreteszelték minden kijáratát. Megkezdődött az „együtt tartás”.

Pedig volt még, még volt neve, ott állt a kezében lévő papíron, és feltehető volt, hogy ott áll még más papírokon is valahol másutt, ahol azonban ő már nem állhatott ott, ott volt a neve, ez az ómen, evilági létezésünknek ez a szinte legelső jele, még inkább elő-jele, hiszen nem is együtt születik velünk, hanem előbb megszületik, mint mi magunk, létezésünk prekoncepciója, édes szülői tervezgetésekben születő munkahipotézise, mintegy, az ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan biológiai prokreációval párhuzamos tudatos szellemi kreációja létünknek, amely másrészről túl is él bennünket, tehát nemcsak elő-, hanem intő jel is kezdettől fogva arra, amire el kell készülve lennünk, de másrészről a halhatatlanság ígérete is, hiszen még a halottaknak is van nevük, még a halva születetteknek is, akiknek létezés sem jut, azoknak is jut e nevükben létezés, ez a szellemi lét, ez a létünket egyszerre megelőző és tovább folytató lét, olyannyira, hogy még az újjászületés ősi mítosza is a név szóval kezdődik: Sömót, ahogyan tudományosabb értekezésekben emlegetik is a közkeletűen Exodus-nak nevezett ősi könyvet, mutatva, hogy íme, a név magának a szabadulás puszta eszméjének vagy ábrándjának a neve is. Talán ilyen bolydulat lehetett Egyiptomban is a bibliai nép szállásain, mint itt, a nagy mesemondó bronzszobra mögötti volt szakszervezeti székházban, ott is repkedhettek a harsány vezényszavak és a suttogva terjedő rémhírek a nagy sorakozás, az „együtt tartás” oka, valamint a „kivonulás” útvonala, úticélja és úti esélyei felől, a „teljes menetfelszerelésben” kollektív parancsszavai és egyéni értelmezései közötti feszültségek és töprengések, hogyan is interpretálja ki-ki külön önmagának ezt a „teljest”, ezt a „menetet” és ezt a „felszerelést”, hogyan döntsön a nevetségesen végzetes apró alternatívák szorításában. Ezt az edényt vagy azt a ruhadarabot, ezt a kis családi emléket vagy azt a gyógyszert? A kedvelt és a hasznos, a szeretett vagy a szükséges, mondhatni a „praktikus és transzcendentális” közötti mérlegelés az „ezt a könyvet” vagy „mégis inkább azt a meleg alsót” szánalmas választásváltozataiban merült fel, a „hová visznek?” kétes feltételeinek találgatásai közepett. Hátukra mindenesetre végül is odakerült az egyéni döntések megváltozhatatlan eredménye, kinek-kinek hátralévő élete végleges közvetlen tárgyi világa, „objektív korrelátuma” – hogy egy végletesen ide nem illő esztétikai kategóriának így adjuk meg éppen e látszólagos ide nem tartozása által hitelesített egyetemes érvényességét. Akkor már mennyivel könnyebb lehetett a bibliai exodus népének, amely a (Mózes és Áron által közvetített) isteni parancs megfellebbezhetetlen értelmében „viszi vala hátán”, mind egyöntetűen és egyértelműen „az ő tésztáját, mielőtt megkelne, dagasztóit ruhájába kötözvén” (nem is beszélve a tizedik csapástól mélységesen megzavarodott egyiptomiaktól mintegy jóvátételben elorzott arany- és ezüstedényekről, „sok juhok, ökrök és felette sok barmok” kíséretében).

Még a halva születetteknek is van nevük. De őnekik itt már nem volt nevük, habár – legalábbis az itteni oszlopba sorakoztatottaknak – most éppen a nevük, csakis a nevük számított. Őneki sem volt neve, nem lehet hát néven szólítani, bármennyire ott állt is a neve a kezében gyűrögetett félívnyi géppapíron, sőt másféle papírokon is, kissé távolabb innen, valahol egy belvárosi lakásban, őrá várva. Az ő valódi neve állt ott, mégsem az ő neve volt már, mintha a neve önmagában mássá, saját álnevévé változott volna valami belső átlényegülés folytán. Fordítva éppen, mint ahogyan, a híres verssorban az öröklét önmagává változtatja a nagy halottat, itt az élőket valami mássá változtatta még életükben az, ami rájuk várt. Az ő neve valaki másnak a neve helyett került oda, amely, esetleg „jogosan” – habár csak egy nagyon mulandó, nagyon is perchez kötött, kihatásaiban azonban nagyon is végleges konzekvenciákkal járó jog értelmében – kerülhetett volna ugyanennek a papírnak ugyanebbe a rubrikájába. Az övének hitelét, mint később kiderült, fotokópiás másolatát így mindenesetre nem lehet majd megtalálni ama nagykönyvben, amelyet az Eden-kalapos jelenés színe előtt üt fel e fedezetet keresve a csendőrtiszttel együtt a civil megbízott. Ugyanolyan Eden-kalap, mint az övé volt, csakhogy az övé egyszer, egyetlenegyszer került a fejére, mikor arra a zsúrra készült. Ez az első találkozás Györgyivel csak futó találkozásnak bizonyult, csak egy pillanatnyi csapongás volt, csak éppen annyi lobogás egy gyertyafény mögötti homályos sarokban, amennyi egy ilyen gyertyától kitelik, amely a zsúr délutánján el is fogy. Azután két évig nem látták egymást. S két év múlva, mikor egy délelőtt az egyetem körül találkoztak (ahonnan már mindketten ki voltak rekesztve), és hirtelen újra felcsapott bennük a két évvel előbbi, oly hamar fellobbanó és éppoly hamar el is lobbanó gyertyaláng, az talán csak az elkövetkező események visszamenőleges előjeleként történt (vagy csak az események utólagos megkomponálása végett?). De hogyan is lehetett volna (hogyan is lehetne) ezt tudni? S ha lehetett volna, már nem is lett volna mit tudni, hiszen az események, ha előre tudhatók volnának, már nem is lehetnének azok, amik. Mindenesetre: hűvöskék március idusi ég suhogott a fejük fölött, az a kényes forduló tél és tavasz között, amely egy századév óta minden ifjú magyarnak (köztük azoknak is, akiktől ez a magyarság éppen ekkoriban az elvitatottság végső stádiumába lépett) mégiscsak a tavasz megfellebbezhetetlen győzelemtudatát kölcsönzi, minden vereségeken túl. Március idusának e most is megsuhogó hűvöskékje mintha maga lett volna a tavasz kibomló s mégis megfoghatatlan anyaga. Megbeszélték, hogy vasárnap délelőtt találkoznak. Hogy mit fognak csinálni? Majd meglátjuk. Az időtől függ. Többek között.

Azóta ősz lett. A teherpályaudvar fölött még mindig súlyosan ült a köd. Mint már napok óta. Mozdíthatatlanul. Mintha ez volna végleges és visszavonhatatlan állapota az időnek, s el se lehetne képzelni, hogy egyszer csak megint helyébe illan az a könnyű kék hűvösség. Csak az ég egyik alsó sarkában áradt el most egyre jobban az átütő, pontosabban átütni nem tudó napsugarak alvadt vére, mint egy koszos kötésen. Ahogy fölnézett, mégiscsak önkéntelenül megérintve ettől a kicsike, alig észlelhető fényponttól, hirtelen az ég egy másik pontján mintha elvékonyodott volna a szürke kötés, mintha engednének a piszkos géz összeszőtt szálai, s egyszerre átlátott köztük, a köztük megnyíló egészen picike résen át éppen a feje fölött – valahogy úgy, ahogy a csendőrfejek és szuronyok mellette szövődő sűrű sorfalán is át lehetett látni a rámpán túlra. Egy picike kis kékség a szürke kötésen, egy egészen picike kis rés, amely mégis arra a teljes kék suhogásra emlékeztetett, ott a Duna fölött, ahol a kis propelleren átkelőben voltak a Vigadó tértől a Vár alá. De ahogy felvetett fejjel erre emlékezett, már el is tűnt előle az emlékeztető, mintha ott se lett volna, mintha csak az emlék merült fel volna magától, mintha csak maga az emlék kéklett volna föl egy pillanatra. Talán más számára nem is volt ott – ki is emelte volna fel itt az égre folytonosan maga elé roskadó tekintetét? Már újra ő is maga elé nézett. Az előtte gomolygó szürkeségbe.

Ez a szürkeség, fönti és lenti egybeolvadásában újra megjelent előtte később, sokkal később, mikor, amennyire egyáltalán lehet, meg akart ismerkedni ennek a napnak mintegy rajta kívüli történetével is, és így rábukkant arra, hogy aki például ezen a mai napon – 1944. november 28-án – színházba akart menni Budapesten (amelynek területén a Józsefvárosi pályaudvar is feküdt), a Lakmé, A férfi szíve, a Mesebeszéd, a Zsákbamacska és a Lili bárónő között választhatott, aki viszont a hírhedt hetilap legfrissebb, aznapi nyomdaszagot terjesztő számát vette netán a kezébe, többek között egy angyalarcú fiatalember képmását pillanthatta meg, kezében a hegedűjével, alatta a következő képaláírással: „Amerika »legnagyobb« hegedűművésze, aki mellett más sohasem érvényesülhetne, a fajzsidó Yehudi Menuhin”, ám arról nem szólt az aláírás, hogy a kép modellje éppen akkoriban rendelte meg Bartók Bélánál és játszotta el neki a Hegedűverseny-t, s ez csak azért említendő, és neki is csak azért jutott ekkor, később, sokkal később az eszébe, mert éppen ezt hallotta azon a mindörökre emlékezetes felszabadulás utáni első budapesti koncerten, amelyen Menuhin játszott, s amely őrá olyan elhatározó hatással volt (vagy lesz). Ekkor, e későbbi kutatásai közben merült fel újra emlékezetében ez a szürkeség, amely azok számára, akik nem voltak éppen életük ilyen végletesen folytatás és így mintegy jelentés nélküli helyzetében, külön jelképes jelentést is hordozott, ahogyan az akkori német nyelvű lap ekkor olvasott aznapi vezércikkéből értesülhetett róla. „Szürke ború honol országunk fölött, amely nekünk oly kedves és drága – olvasta a cikkben. – Köd kavarog a barázdák között, köd csügg súlyosan a Duna vizén, köd ütött tábort Budapest fölött, köd telepedett az emberekre.” A Józsefvárosi pályaudvarról egyetlen szót se tudott fellelni az elejétől végig hiánytalanul átlapozott aznapi budapesti újságok hasábjain. De azért ott volt, valahogy ott volt bennük a Józsefvárosi pályaudvar is.

Hiszen az is Budapest területéhez tartozott, amely fölött tábort ütött a köd.

Igen, köd telepedett az emberekre is.

Igen, köd telepedett az emberekre is. Biztosan. Nemcsak a pályaudvar ködébe lassan véglegesen belevesző emberekre. Hanem azokra, most már azokra is, akik nem voltak a Józsefvárosi pályaudvaron, akik sem most, sem soha azelőtt nem jártak ott, s nem is kellett attól tartaniuk, hogy oda kerülhetnek. Mindenkire rátelepedett Budapesten a köd, a november végi köd, hiszen az ütött tábort a város fölött, az egész város fölött, és mindenkinek volt tartanivalója valamitől, akármit csináltak is ezen a napon, akár a Lakmé-ba készülődtek, akár a hetilapot olvasták elsötétített ablakú lakásaikban, akár az üldözötteken segítő hamis iratokat gyártották egy pincében, akár itt a pályaudvaron álltak fegyveres sorfalat a vagonok körül. Köd csüggött súlyosan a Duna vizén. Köd telepedett az emberekre. Áthatolhatatlan köd zárta le a csendőrkordonnal bekerített teherpályaudvar senkiföldjét.

Akkor, még nyáron, mikor nagyapa állt egy ilyen pályaudvaron, nem honolt ilyen sötét ború az ország fölött, feltehetően inkább júniusi verőfényben fürdött az ugyanilyen vagonok sötét bejárata. Ilyen pályaudvaron? Nem, nagyapa nem ilyen pályaudvaron állt. Igaz, hogy hasonló vagonok előtt, de nem ilyen pályaudvaron. Legalábbis az ő számára nem. Egészen másfajta pályaudvaron, már csak azért is, mert annak a pályaudvarnak szép és meglehetősen új, a könyéknél díszesen megmunkált bádogrózsákban végződő esőcsatornái az ő keze munkái voltak, ő szerelte is föl őket nem is olyan rég, alig egy évtizede, a peron fölé kiugró üvegtető kovácsoltvas keretére, meg azért is, mert a helybéli vízművek megalakításának köszönhetően (ami részben ugyancsak az ő munkájának volt köszönhető), s amely időben egybeesett a század eleji indóház helyére került új, „modern” pályaudvar építésével, ő szerelhette be a mosdókat, illemhelyeket és a peronon megnyitott ivóvízcsapokat, mindazt, amit egy épületen a víz jótéteményeinek felhasználása és a víz ártalmainak elhárítása érdekében a technika már e tóparti kis helységben is lehetővé tett. Másfajta volt, hiszen nagyapa erről a pályaudvarról szokott évente két ízben (se többször, se kevesebbszer) „felmenni” a fővárosba, ügyes-bajos dolgait intézendő, a munkához szükséges anyagokat beszerzendő (annak idején többek között az ebben a pályaudvarban helyet foglaló vízművekhez szükséges anyagokat is), valamint megcsináltatni, mindig ugyanannál a hatodik kerületi szabónál, mindig egyforma sötétszürke millepoints öltönyét, amelyet többnyire éppen magukra ezekre a fővárosi utazásokra tartogatott (igaz, olykor a vasárnapi iparosköri ultizásokra is, meg, különös módon, azokra az évente egyszer ismétlődő alkalmakra, mikor a nyár legforróbb augusztusi vasárnapján lement megfürödni a tóra), és hát persze meglátogatni a fővárosban lakó számos gyermekét és unokáját. Ez a kissé régimódi szabású, egysoros, mellényes, hajtóka nélküli nadrágos, sötétszürke millepoints öltöny nagypapánál olyasféle volt, mint az a Bodri kutya vagy Mici cica, amelyik, mintha halhatatlan lenne, évtizedek során át ott van ugyanabban az udvarban, mindig ugyanolyan, és mindig ugyanaz a neve, és senki sem tudja, hogy az eredeti Bodrinak vagy Micinek, vagyis önmagának hányadik unokája vagy ükunokája már. Vajon ebben a sötétszürke öltönyben lépett-e fel nagypapa a vagonba? Feltehetően ebben, hiszen utolsó fővárosi és onnan visszatérő útjakor a pályaudvarról már nem mehetett haza esetleg másik, az alkalomhoz illőbb ruháért, mint ahogy egyéb holmijáért sem, egyenesen onnan vitték a gyűjtőhelyre. Amilyen kétségbeejtően tragikomikus is elképzelni, hogy ebben a régimódi szabásánál fogva még hangsúlyozottabban oda nem illő ruházatban indult-e a „nagy” utazásra, éppolyan vigasztaló is másfelől az az elképzelés, hogy ha már semmi és senki sem lehetett vele, legalább ez a ruha elkísérte útján, mint valami otthonosságot lehelő, eleven háziállat.

Amelyiken nagyapa állt a vagonok előtt, az egészen más pályaudvar volt, legalábbis nagyapa számára egészen másfajta, hiszen nemcsak a rajta tisztesen elvégzett és feltehetően tisztesen javadalmazott munkálataiból ismerte, nem is csupán évente kétszeri utazásából, hanem gyakori, szinte mindennapos esti sétáiból is, amelyeket többnyire e pályaudvar felé irányított, kilépve Erzsébet utcai házából, a sarkon elfordulva a Lengyeltóti úton a hosszú Vasút utca felé, majd azon folytatva útját, folytonos köszöngetés közepette, komótosan sétálva, ahogy az már az egész napi munka után, s amúgy hetven körül, sőt fölötte szokásos, hogy tanúja legyen, másokkal együtt, a csikorgóan fékező fél hetes érkezésének, mert egy idő óta az addig gátlástalanul tovarobogó büszke trieszti gyors (amelyhez azonban akkor is csak kijártak nézelődni a népek) most már hivatalosan és engedelmesen megállt az újjáépült állomáson, igaz, csak egy pillanatra, amíg a ritka leszállók és még ritkább felszállók helycserés tánca gyorsan és izgatottan végbement, úgy, hogy a felszállók, poggyászaikat taszigálva, éppen csak felérhettek a kocsi peronjára, a leszállók meg, sebtiben ledobálva poggyászaikat, éppen csak megállhattak az állomás (újonnan kövezett, üvegtetős) peronján, ahol máris robogott tova előttük a vonat, hogy mielőbb elérjen az ország határain túl, menthetetlenül és jóvátehetetlenül az ország határain túl hullámzó (minden megbízható értesülés szerint kék) tengerig. Másfajta volt ez a pályaudvar azonfölül a tekintetben is, hogy nagyapa esti sétája eme végpontján általában megállt egy kis tereferére, bár meglehetősen szófukar ember volt, családi körben meg, ahogyan tudni lehetett, munkaidőben is, de hát az egész napi munka utáni, a vacsora és a korai lefekvés előtti kis senki-idejében mégiscsak jólesik néhány percig elbeszélgetni az ez időben esetleg épp ugyancsak arra vetődő Unatinszky bácsival, aki valaha rég Lengyelhonból vetődött ide, s szinte nem is volt más, mint egy hatalmas pocakot verdeső hatalmas ősz szakáll, vagy egyikkel a két Harmath építész közül, vagy Náci bácsival, a postással, aki ilyenkor estefelé már szintén gyalog járt, levéve örökös csíptetőit, melyek nadrágszárát védték a bicikli olajos áttételébe való beakadástól, de a sipkája hajtókájában ilyenkor is ott volt az elmaradhatatlan szál virág, s aki mellesleg a druszája is volt, vagy éppen az állomásfőnökkel, éppen azzal, aki aztán talán akkor is a tőle megszokott hivatali pontossággal gondoskodott a szerelvények menetrendszerű ki- és bejáratásáról (de lehet, hogy akkor már nem ő volt az állomás főnöke, az állomásnak eme sajátos, új rendeltetésű felhasználásakor, az állások betöltése ez időben már az ilyen kis tóparti helységekben is látványos változásokon ment át). Ilyenkor aztán váltottak néhány szót, nagyapa meg az iparosköri társai meg az állomásfőnök, nem valami különösen fontos vagy sürgető dologról, nagyobbára inkább a szezon várható kilátásairól, vagy a múlt szezon kedvező vagy kedvezőtlen voltáról, a fürdővendégek viselt dolgairól, akikkel a helybeliek ugyancsak ambivalens viszonyban álltak, lévén, hogy egyrészt tőlük várták a község fellendülését, másrészt kellemetlen idegen betolakodóknak tekintették őket, akik minden nyáron feldúlják a kialakult helybeli élet- és értékrendet, amely viszont egész évben az ő igényeik kiszolgálására alakult úgy, ahogy alakult. Meg aztán persze biztos az időről, miért is ne, az idő örök mindennapiságában örökös témát szolgáltató változandóságáról, hogy éppen lompos köd ül-e az állomás és a tó fölött, vagy verőfény táncol-e, netán júniusi verőfény, amely tüneményes szökelléseket tud végezni éppen itt, a pályaudvar újonnan (meglehetősen újonnan) képzett üvegtetején is, mely túlságos hevétől védte az utasokat, s maga alatt olykor szinte részegítő töménységűvé sűrítette a láncokon alácsüggő cserepekben virító muskátlik kesernyés szeszillatát.

Akkor is beszélgettek-e az időről a beszélgető társak, a szokásosak, vagy mások, az állomásfőnök vagy akinek éppen kedve volt akkor az időjárásról beszélni, köd ült-e az állomás fölött, vagy inkább verőfény tündökölt, hiszen elvégre is június volt, inkább az utóbbiról folyhatott tehát a szó, mikor a volt beszélgetőtárs, nagyapa megérkezett a menettel az állomásra, a szokásos beszélgetések helyére, miután már nem az Erzsébet utcai házból indult el ezúttal, hanem kissé lejjebb, a zsinagóga udvaráról, ahol kétszáz másik helybélivel összezsúfolva néhány éjszakát eltöltött már a szokásos gyér füvön fekve, de azért ugyanazon az úton indult el, azon kellett elindulniuk, nem is lehetett máson, a jól ismert útvonalon, a tóti országút, aztán a Vasút utca, ahol elhaladt a piac mellett, kedvelt hajnali alkudozásainak helyén, ahonnan nyaranta hatalmas görögdinnyékkel tért haza, aztán a fatelep mellett, a borbély előtt, ahol saját beretvája és törülközője volt a nevére szóló fiókban, Unatinszky bácsi lakatosműhelye és Bárány cipész műhelye mellett, majd a cukrászda előtt, ahová néha-néha – nem túl gyakran, mert nem állhatta a léhaságot még a gyerekek esetében sem – bevitte fagylaltozni vagy indiánert enni egyik vagy másik unokáját, végül odaérkezett a menetoszlop, mert hisz ő is feltehetően oszlopban menetelt, hetvenöt évesen, a csendőrsorfal között, az állomáson ott voltak a bádogrózsában megtörő esőcsatornák, áradt az üvegtetőről alácsüggő muskátlik lélekkeserűje, ott volt a peron, ahonnan évente kétszer „felment” a fővárosba, s ahová legutóbb, csak néhány napja, visszaérkezett a fővárosból, a sötétszürke millepoints öltönyében, leszállt a vonatról, „hazaérkezve” ezúttal hosszabbra nyúlt fővárosi látogatásából.

Mert az Úrnak ebben a különleges (igyunk egyet rá, hogy valóban különleges) világévében, életében talán először hosszabb időt töltött „fönt” a „gyerekeknél”, akik azonban mégis hiába tartóztatták, hogy ne menjen „haza” egyedül ezekben a vészterhes időkben, akármi történik, legjobb, ha együtt van a család, meg aztán ők is áldozatai voltak annak az illúziónak (aminek nagyapa még inkább áldozata volt), hogy hát csak nem történhetik velük semmi végzetes abban a nagyvárosban (illetve kisközségben), ahol szinte teljes életüket leélték, de hát ő meg annál is jobban ugyanezzel érvelt, éppen ezért megy haza, s végül is ő lett a győztes. Egyszóval akkor hazaérkezett. Ha hazamenni már nem is mehetett haza. A vonatról lelépve azonnal közrefogta két csendőr, egy másik hazaérkezővel együtt, s miután közben útba kellett ejteniök az ő házát is, egyenesen a sebtében gettónak kinevezett, gyér füvű udvarba kísérte, úgy, ahogy volt, sötétszürke millepoints öltönyében meg a kis úti kofferével. Ugyanoda, ahonnan aztán akkor, néhány nap múlva, feltehetően júniusi verőfényben kétszázadmagával, hetvenöt évesen, újra végigment az Erzsébet utcán, ezúttal utoljára, a Lengyeltóti úton, ugyancsak utoljára, meg a Vasút utcán, utoljára, hogy megérkezzen, utoljára, a bádogrózsás ereszcsatornák és a róluk lecsüggő muskátlicserepek alá.

Vakbizalom, röghözkötöttség, az otthoni ház biztonsága, az öregember gyöngesége, leszámolás az élettel, a szégyen, a beidegzett tisztesség, amely mesterségének címere volt egy életen át, a menekülés, vagy ellenkezőleg, a megadás kergette-e övéi, gyermekei és unokái közül haza, ahol már senkije sem volt? Mindenesetre felszállt a tópartra induló személyvonatra, a csillagosoknak még igénybe vehető, talán utolsó oda vezető vonatra, és leszállt róla szülőhelye állomásán, hogy ugyanott néhány nappal utána újra felszálljon: az ugyanarra a sínpárra gördülő marhavagonba.

Szóval ilyen vagonba zárták be nagyapát, gondolta, meg arra is gondolt, mennyire nem akartak akkor otthon szembenézni azzal a ténnyel, hogy nagyapát többé sose látják viszont, még a lehető legkedvezőbb esetben sem (amely csak az lehetett volna, talán az is volt, hogy még a vagonban ott marad, s nem érkezik el a számára kijelölt úticélhoz). Pedig már akkor is sejteniük kellett, ha valójában sejtelmük se volt még akkor, milyen is igazából ez az utazás, a hiányos információk, a részben legalább rémhírnek tűnő rémhírek, az illúzió és öncsalás önvédelme (vagy önpusztítása) kapóra jöttek, hogy ne kelljen sejteniük. Tudni talán még ő se tudta, most ősszel sem, ezek előtt a vagonok előtt. Mindenesetre nagyapa nem kereste eszeveszetten az egérutat, nem akart egér lenni, vagy van otthona, gondolhatta, amely megvédi őt, vagy ha nincs, akkor úgysem védheti meg többé senki. Hol lehet most nagyapa? Nem is merte, bár merni akarta, de ha merte volna, se tudta volna igazán elképzelni. Nagyapának mindenesetre most már véglegesen nem volt neve. (Bár általában még a halottaknak is van, általában.) És nem volt ideje.

Közben szinte ritmikusan, mint a szinte már nem is hallható ordítozás koncertjében valami ismétlődő nagydobütés, olykor csattant egy-egy vagonajtó. Egyik ilyen csattanásra önkéntelenül felkapta a fejét, hogy odanézzen. Látta, hogy az egyik, még nyitott vagonba épp akkor teszi fel egyik lábát – így emlékszik rá, így fog emlékezni, míg lesz emlékezete, mert már el is kapta onnan a szemét –, egyik lábát a vagon lépcsőjére, másikkal még a földön ágaskodva, nagyobbat lépve, mint amekkorát lehet, egy katonai, méghozzá tiszti egyenruhás alak, a mindenféle koszvadt, toprongyos kirándulókat mímelő öltözékek között. „Sós főhadnagy”, villant át az agyán, csak ő lehet az, az ő volt századának „kivételezett”, mert az első világháború hőseként Károly-kereszttel kitüntetett és így a munkaszolgálatban is rangját és egyenruháját (a sárga karszalaggal azért felékesítve) megtartó Sós főhadnagy, aki éppen ezért köztük a legbizakodóbbakat is túlszárnyalta bizakodásban, legalábbis a saját személyét, még mindig főhadnagyi csillagokkal kivételezett (igaz, sárga karszalagos) személyét illetően, a tisztet játszva szánalmas szerepében, nem véve róla tudomást, hogy főhadnagyi egyenruhájában is haptákba kell állnia a rang nélküli keretlegények előtt. Sós főhadnagy egyik lába a csizmába gyűrt buggyos, bár már erősen komisznak ható tiszti nadrágban ott kapaszkodik a vagon peremén, a másik még a földön ágaskodik, de mindjárt az is föllép, s aztán a két láb újra egymás mellé kerül majd a vagon egy embernek kétlábnyi, egy talpalatnyi helyet se nyújtó tehénganajos padlatán.

De ő itt még akár ki is tehette az egyik lábát, egyik lábáról a másikra is állhatott, ahogy álltában kezdett elzsibbadni, sőt mindig tehetett egy-egy lépést is előre, az elöl folytatódó rituálé mindig megújuló eredményeként egyre fogyatkozó oszlopban. E lépésekkel együtt fogyatkozott az ő ideje is. De neki még volt ideje. Csak amint egyre kevesebb lett, egyre kevésbé érezte úgy, hogy használni is akarja az idejét. De hát mi mást tehetett volna? Megint lépett egyet előre a sorban. Semmi egyebe nem volt már.

De még volt egy kis ideje.

Nagyapa jut eszedbe majd akkor is.

Nagyapa jut eszedbe majd akkor is. Húsz évvel később, ebben a kisvárosi kerthelyiségben. Egyszerre láttad nagyapát, ahogy gyerekek kővel dobálják az Erzsébet utcán (ahol nagy barackokat szokott nyomni a szomszéd gyerekek fejére, és nagy barackokat szokott nyomni a szomszéd gyerekek kezébe is, nem nagy dolog volt, ott nőtt a kertben a fán minden verőfényes júniusban, és nagyapa nagyon szerette a gyerekeket, minél jobban öregedett, annál jobban), láttad, hogy a pályaudvar felé induló menetben kővel dobálják a gyerekek. (Közben a szeder maszatosan édes ízét érezted a szádban.) Mintha újra láttad volna magad előtt, pedig hát egyszer sem láttad, ahogy nagyapát a pályaudvarra vitték, és nem, egyáltalán nem valószínű, hogy a tóparti kis helységben, ahol a szederfákkal szegélyezett Erzsébet utca húzódik egyenesen a Berek szélétől a tóti útig, kővel dobálták volna a gyerekek nagypapát, amint a rendetlen oszlopban botorkált. Inkább, úgy gondolod, az emberek beterelték a házba a gyerekeket, hogy ne is lássák, és az emberek maguk is inkább bementek a házba, hogy ők se lássák. Ez persze nem mindenkire érvényes, de a gyerekek nem, az utcabeli gyerekek biztos nem. Ámbár. Sose lehet tudni. Hiszen a beszélgető partneredről, kissé ugyan szeszközi állapotban lévő beszélgető partneredről se tudtad volna elképzelni egy perccel azelőtt. De most már, ahogy egyre nagyobb megütközéssel hallgattad szeszközi vallomását, egyszerre láttad nagyapát, mintha valóban látnád, illetve valóban láttad volna, amint ez történik vele, bár közben folyton tudtad, hogy nem láttad. A déjà vu-nek egy sajátos, Bergson által sem tárgyalt (talán éppen sajátos tárgya folytán nem is tárgyalhatott) esete forgott fenn, amikor a kétszeresen is átélt és látni vélt eset valójában egyszer sem esett meg, nemcsak valaha, hanem akkor sem, amikor már másodszor látszott visszatérni. Beszélgető társad elbeszélése nyomán láttad nagyapát, amint kővel dobálják az Erzsébet utcán. Egy vidéki város nyári kerthelyiségében ültetek, júniusi verőfényben, illetve a verőfény lassú eltűnésének pompázatos, színpadi lelépése közben. Késő délután volt, az irodalmi est után, amelyen mindketten részt vettetek. A hatvanas években megújultak és felfrissültek ezek az ötvenes években oly szánalmasan ellaposodó találkozások írók és olvasók között, ezek az „író-olvasó találkozók” újra föléledtek, újra tartalmat kaptak, az olvasók egyszerre valóban kíváncsiak lettek az írókra, sőt az írók is olvasóikra, mi több, az írók, akik gyakorta csoportosan mentek ezekre a találkozókra, az írók is újból kíváncsiak lettek egymásra. Volt mire egymásban kíváncsiaknak lenniük. Az írók és olvasók találkozója után az írók találkoztak egymással, fehér asztal mellett, a hazafelé indulás előtti gyors vacsoraidőben. Téged, igaz, mindig feszélyezett kissé e találkozások kikerülhetetlen, majdnem kikerülhetetlen kísérete, az obligát lerészegedés, s annak a résztvevők alkatától, jellemétől és szemléletétől függően, vagy a nemzeti önmardosás vagy a nemzeti önelégültség végleteiben való kicsúcsosodása, mely mindkét esetben, a danolás kósza fellegeibe nyúlt. Nemcsak Beaumarchais franciáinak „végződött minden egy sanzonnal”, akkoriban a magyar író-olvasó találkozók résztvevőinek is legtöbbször minden a danolással végződött. De az ilyen beszélgetések kezdete, amíg az akkor többnyire először látott vagy alig ismert városok friss közege s a még csak néhány első pohár helybéli bor üdítő hatása felpezsdítette a közlésvágyat, és egyszeriben olyan kapcsolatot teremtett, amely az egy városban élés évtizedei alatt sem alakult ki némelyetek között, jó volt megismerkednetek egymásnak olyan hirtelen kiugró oldalaival, amelyek a kialakult formák által megkövesedetté vált együttlétek zárt körében lekerekedtek. S olykor, igen, olykor még a részegség által túlságosan megoldott nyelvek és elvesztett önellenőrzések is hozzájárultak ahhoz, hogy a sorozatos kataklizmák torz fénytöréseiben eltorzult arcunk egy meghittebb tükörben felvillanva egymásra ismerjen, magára ismerjen a másikban. Most azonban, míg beszélgetőtársad egyre mélyebbről, a részegség egyre mélyebb rétegeiből feltörő vallomására figyeltél, nagyapát kellett látnod, mintha újra látnád, holott sohasem láttad, és valószínűleg nem is láthattad volna, amint gyerekek kővel dobálják. Hallgattad a részeg szavakat, s közben a részeg szavak kiejtője nem sejthette, mit látsz, egyszerre felbolydult és eltompult agyában fel sem merült, hogy azok a kövek, amelyeket (elbeszélése szerint) ő hajigált egykor kis társaival falujában a gettóba hajtottak és a gettóból elhajtottak menetére, olyanokra, akik az ő számára mintha nem is lettek volna valóságos lények, most olyanokon csattognak, akik a te számodra a legközvetlenebb valóságot jelentették, a te gyerekkorod legvalóságosabb lényein. Feltehetően nem is sejthette, hogy te arra gondolsz, mit szólna ő, ha te mesélnéd neki, hogy kilencéves korodban társaiddal együtt kővel hajigáltad az ő nagyanyját, amíg nyájban végighajtották a faluján. Mit szólna? Talán az lenne az első gondolata, hogy a két dolog nem azonos. Igen, lehet, hogy ez volna az első, legspontánabb gondolata, de a második már bizonyára megpróbálná korrigálni, legalábbis némileg, az elsőt, és rádöbbenne arra, hogy mit mondott, s hogy talán, sőt biztosan esze ágában se volt, hogy olyat mesél, ami benned ilyen képzeteket kelthet, a déjà vu-nek egy ilyen sajátos válfaját keltheti fel tökéletlen lelki működésed hézagaiban, az emlékezeti csalódás lényegileg mégis oly elsöprően valóságos közegében. Mit tudott ő kilencéves korában minderről, csuklotta, fájdalom, nem különösebben fájdalmasan, inkább csak némi kötelező megbánással, mit tudott ő minderről, a többiek is dobáltak, hát ő is dobált, s ha némi idegenkedést érez is most már emiatt, azért meg tudja érteni, meg kell értenie, és neked is meg kell értened. Meg tudod érteni, gondoltad, meg kell értened, hiszen így volt, csakhogy még azt is meg kellene értened, hogy most így beszél róla, neked beszél így, holott, ha nem tudja is, milyen érzéki csalódást, illetve milyen, meg nem történtségében is valóságos élményt kelthet fel benned az ő élménye, valami sejtelme azért lehetne róla, kell is lennie róla. S amit a múlt tekintetében hajlandók, mert kénytelenek vagyunk megérteni, hiszen így – úgy – történt, azt a jelenben nem mindig vagyunk hajlandók, mert nem vagyunk kénytelenek megérteni, hiszen éppen most történik, tehát még másként is történhetne, nemcsak így; elbeszélhette „volna” ezt a történetet másként is, úgy is, hogy ha nem is ítéli el azt a kilencéves gyereket, aki volt – ki ítélhet el egy kilencéves gyereket? neked van erre a legkevésbé hajlandóságod –, de legalább szánhatná azt a kilencéves gyereket, aki – úgy esett, most már nem lehet tenni róla – nem szánta meg az előtte fegyveres csendőrök által hajtott fegyvertelen öregembereket, asszonyokat és gyerekeket – mert ezekben a menetekben már csak ilyenek voltak, a 18 és 50 közötti férfiak, egy részüknek szerencséjére, munkaszolgálatos táborokban szolgálták a hazát, határainkon kívül vagy belül. Nagyapát láttad, kővel megdobáltan az Erzsébet utcán, az alkonyat pompájába öltözködő kerthelyiség asztalánál ülve, a kisváros körüli domboldalak szőleinek borával teli poharadat (melyet beszélgetőtársad folyton újra meg újra akart tölteni, egyre erőszakosabban, mert te már hosszú idő óta csak nézted), a fénybe tartva, úgyhogy „gyűrűje” a lenyugvó nap sugaraitól olykor-olykor felszikrázott, mint egy valódi ékszer, és egyszerre irtózatos szánalom fogott el az iránt a kisfiú iránt, aki ő volt valaha, beszélgetőtársad gyerekkora iránt, a kisfiú iránt, akinek ilyennek kellett lennie, akinek – a történelem „javító-nevelő intézetébe” zárva – ilyenné kellett válnia, olyanná, aki kővel dobál védtelen öregembereket, anyjához hasonlító asszonyokat és őhozzá hasonló gyerekeket. Irtózatos szánalom fogott el iránta, minden berzenkedésed, jobb belátásra unszoló ellenérzésed dacára semmi mást nem éreztél, csak ezt a tehetetlen, akaratlan és kelletlen szánalmat. A hajdani kisfiú iránt, a mostani felnőtt iránt, akinek ilyen kisfiúnak kellett lennie, és mindnyájunk iránt, akiket már születésünkkor ilyen torzító formákba öntött a történelem. Ezt érezted végig az úton hazafelé, a kocsiban, miközben útitársad, lassan kijózanodva, némi irigységgel vegyes, de őszinte érdeklődéssel faggatott ifjúkori találkozásaidról a „nagyokkal”, mert neked „olyan szerencséd volt”, hogy még személyesen is találkozhattál velük.

De miközben mohó érdeklődését, amennyire éppen lehetetlen volt udvariatlanság nélkül kitérni előle, igyekeztél valamelyest kielégíteni, gépiesen kapkodva elő a legkészebb emlékeidet, tovább borzongott benned a szánalom, ugyanaz, érezted hirtelen, szakasztott ugyanaz (úgy látszik, az ember alapjaiban mégsem változik gyerekkorától fogva), amely egyszer akkor is elfogott, pontosan emlékszel rá, még pontosabban emlékeztél rá ott a kocsiban, amikor magad is kilenc- vagy még kevesebb éves voltál. Ott, ugyanabban az Erzsébet utcában, ahol nagypapát – később, lehet, miért ne lehetne? – megkövezték (vagy megkövezhették volna, vagy egyáltalán nem lenne se csoda, se botrány, se be nem vallható, se bánni nemigen szükséges emlék, ha megkövezték volna) az utcabeli gyerekek (akikről, utólag visszagondolva, mégsem hiszed ezt), ott játszottál a többi gyerekkel, egy ideig fogócskát, aztán, kifulladva, elkezdtétek szedegetni a porból, mint annyiszor így nyár közepén, az árokparti szederfák lehullott fekete-fehér szemeit, a csodás parányi gyöngyöcskékből felépült duzzadó kúpocskákat, amelyek a pici szárról becsippentve sokáig tartó mézes ingerrel boldogítják a gyermeki ínyt, és sokáig éktelenkedő festékkel teszik ijesztővé, „szederjessé” a gyermekajkakat. Egyszerre csak látod, ahogy ott hajolgattatok, a minél épebb és duzzadóbb szemeket keresgélve a fák alatt, hogy a két szemben lakó kislány, fiatalabbak nálad, hat-hét évesek, úgy, ahogy voltak, lehajolva, fellebbentik kis szoknyájukat, amely alatt semmi sincs, s a fekete szedret kis fenekükre kenve mutogatják neked, míg alóla kibukkanó tótágast álló kis fejükön azt dalolja szederjes szájacskájuk: „Zsidó-bidó, büdös zsidó, zsidó-bidó…” Tele volt a szád szederrel, nem tudtál azonnal visszavágni, ahogy egyéb játékaitokban előforduló veszekedéseitekkor szoktátok: „Te vagy az! te vagy a büdös! Te vagy a zsidó!” És mire lenyelted, ami a szádban volt, és megszólalhattál volna, mire kinyithattad volna a szádat, hirtelen megértetted, hogy ez nem ugyanaz, itt valami másról van szó, valami olyanról, amire nem lehet a szokott módon válaszolni. Amire egyáltalán nem lehet válaszolni. Mert azt is tudtad ugyan, bár igencsak homályos képzeteid voltak róla, hogy „zsidó” vagy (a kislányoknak erről éppolyan homályos, még annál is homályosabb képzeteik lehettek), azt azonban egészen bizonyosan tudtad, hogy nem vagy „büdös”. Bár nem különösen szerettél mosdani, s anyád, nagyanyád hangján ma is hallod a reggelenként felcsapó parancsolatokat: „Nyakat is, fület is!”, de azért mindennap szépen megmosdottál, s ha nem, anyád annál jobban „megcsutakolt”, amit aztán igazán nem szerettél, és minden és mindenki tiszta és jó szagú volt nálatok otthon, talán még egy kevéssel tisztább is, mint te szeretted volna. A pucér és szurtos kis fenekek alól feléd kiabált mondat tehát egy valós és egy nem valós állítást kapcsolt össze rád vonatkoztatva, igaz, még egy szójáték-rímet is kapcsolva hozzá, játékosságából világosan kiérezhető csúfolódással (ami azonban a szokásos gyermekmondókáitokra – csiga-biga, gyere ki stb. – utaló csengésével mintha inkább enyhítette, mint növelte volna az állítások súlyát), s ez a kisebbfajta logikai bonyodalom az elhangzottak igazságtartalma körül ugyancsak megnehezítette a rájuk adandó csattanós válaszra való készséget. Amelyet persze az is tovább nehezített, hogy őrájuk, a csúfolkodó kislányokra vonatkozóan a – visszafordítandó vagy visszafordítható – két állítás egyike sem volt valós, mivelhogy, amennyire csak tudtad (s körülbelül éppen ebben a tudásban merült ki a köztetek fennálló különbségről alkotott képzeted), ők nem voltak „zsidók”, s amennyire egészen kétségtelenül megállapíthattad, ugyancsak nem voltak büdösek, éppoly kevéssé voltak azok, akárcsak te magad. S mikor mindezt – így, vagy hát nem egészen így – végiggondoltad, érezted, hogy semmi sem indíthat arra, hogy most már tudva igaztalan dolgokat állíts róluk, még akkor sem, ha ők – legalább részben – ezt tették veled, s megérezted azt is, hogy ha ők ezzel szemben, ugyancsak tudva igaztalan dolgot állítanak rólad, habár csak részben is, annak csakis az lehet a magyarázata, hogy bántani akarnak. Bántani valamiért, amiről nem tudsz, hisz nem vesztetek össze, se a fogócskázás, se a szederszedegetés közben, mint az természetesen gyakorta megtörtént, és akkor egyszerre elöntött a megmagyarázhatatlan szánalom érzése, amiért oktalanul bántani akarnak, hiszen mi okuk lehet rá. Ha nem lett volna a dolog ilyen váratlan és előzménytelen, ha veszekedtetek volna, ha összevissza ordítoztok, mint például, amikor a hunyó illegálisan kilesett a fa mögül, vagy az egyik elszedte a másik játékát, vagy a másik nem adta oda az övét, vagy akár azért, mert véletlenül ketten ugyanazért a szem szederért nyúltatok – mert ilyen is előfordult, bár ilyenkor szinte merő szederből állt az árokpart, mintha nem is a fán, hanem ott nőttek volna a földön –, akkor talán a veszekedés hevében fel se fogod az elhangzó szavak értelmét, azt, hogy értelmük is van, nemcsak indulatuk. De így – nem tudtál mit felelni, a felelet benned kavargott, felkavarta egész lényedet, s ha lehet valahogy nevezni, valami értelmet adni neki, akkor az mindenekelőtt a „szánalom” szót vonja magához, éppúgy szántad őket, lassan hátat fordítva és besétálva a kaputokon, mint most azt a kődobáló kisfiút, akit sohase láttál. Mert persze mindazon túl, ami itt elmondható volt arról, ami lezajlott benned az alatt a két perc alatt, amíg ösztönösen vissza akartál volna vágni, de valami visszatartott attól, hogy visszavágj, még valami kavargott benned, sokáig kavargott, amíg kedvenc „meditációs helyeden” ültél a hátsó udvarban a nagy nyárfa alatt, az enyhe szélben rezgő fregolilevelek megunhatatlan és sokértelmű színváltozásait bámulva, valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító, tárgytalan félelem, amely mégis a kislányok iránti szánalom alakját öltötte. Még nem tudtad, hogyan is tudhattad volna, hogy ez a belső kavargás, amelyben önmagad egy fontos részével először találkozol, egyben az első találkozásod valami mással, valami rajtad kívülivel, ami mégis benned van. A történelemmel. Az Erzsébet utca árokpartjának számtalan fehér és fekete szederrel ékes porában. Szemben ezekkel a szurtos kis Szibillákkal, akik, mint Rabelais-nál a Panzousti Szibilla Panurge-nek, pucér alfelüket mutogatták neked.

Ugyanazzal a történelemmel találkoztál, erre most döbbensz rá, amelyikkel az a kisfiú találkozhatott – minden valószínűség szerint ugyancsak először –, akit az előbb láttál, váratlanul, s ebben a szövegkörnyezetben, hogy így mondjuk, elképesztően kirívó stílustalansággal, megcsókolni a vagonból kinyúló apai kéz egyik ujját. Bár kimeríthetetlen gazdagságú változatainak végtelenül enyhébb regiszterében, mégiscsak ugyanazzal találkoztál, amivel ez a kisfiú most, ha nem tudtad is, mint ahogyan lehet, hogy még ő sem tudta, itt sem, hiszen a történelemmel való találkozásaink még felnőttkorunkban is oly nehezen tudatosíthatók magának a találkozásnak a pillanatában, mindnyájunknak, majdnem mindnyájunknak van egy „waterlooi pillanatunk”, akár Fabrizio del Dongónak, hát még a gyerekeknek, nekik csaknem minden pillanatuk ilyen, csak attól függ, hogy közelükben éppen több vagy kevesebb „Waterloot” produkál-e a történelem. Ugyanez a történelem volt az, vagy ugyanaz a történelem volt ez, s most tulajdonképpen életedben először meghúztad magadban azt az egyenest, amely az Erzsébet utcai szurtos kis fenekektől az (euklidészi geometria szerinti) legrövidebb utat jelenti ezekig a vagonokig. Hol lehet most az a kisfiú, gondoltad hirtelen, aki az előbb az apja vagonból kinyújtott kezét megcsókolta, s végbe vitte azt a legnagyobb hőstettet, amelyet a történelem az ő számára lehetővé tett, vacsorát, igazi vacsorát, otthon főtt vacsorát varázsolt apjának még egyszer, utoljára, valóságos utolsó vacsorát, ha bort nem is, de legalább egy utolsó ital tiszta vizet is varázsolva hozzá, ha csak csajkában is. Hol lehet most az a kisfiú, aki az előbb mint egy jelenés feltűnt itt, s már el is tűnt, jut-e neki legalább egy olyan békés „meditációs” hely, mint neked akkor a nyárfa alatt, amely leveleinek ezüstzöld-zöldezüst metamorfózisaival példázta szinte megbabonázva rajtuk csüggő szemed előtt a dolgok kiismerhetetlen kettős természetét, megmagyarázva valamit a szemben lakó kislányok általában nyájas pajtási arca s hirtelen megmagyarázhatatlan szitkokat okádó kis fenekük történelmi összefüggéséből? Még talán hosszan elméláztál volna ezen, ösztönösen menekülve a valóságos helyzeteden való gondolkodástól, ha elöl megint nem vonja magára figyelmedet az oszlop elején hangban, mozgásban gépiesen ismétlődő rituálét újra, talán már harmadszor megszakító kis rendhagyó esemény, s voltaképpen nem is arra figyeltél fel, hogy megint valakit szitkozódva és dulakodva visszalökdösnek az asztal mellől a vagonok felé taszigáltak „bűzös, vad csomójába”, hanem a fekete felöltős férfira, aki ezt is olyan panoptikumi mozdulatlansággal vette tudomásul, mint a rendben sorjázó, többi odanyújtott papiros körtáncát. Most azt is észrevetted, talán némi meglepetéssel is, hogy egyik kezén fehér szarvasbőr kesztyűt visel, benne hanyagul gyűrögetve a másik kesztyűt (akárcsak te a papírodat?), nyakában pedig, a kétsoros felöltő kihajtói között, gondosan megkötött fehér selyemsálat. Ez az alak innen, úgy látszik, jelmezbálra készül, gondoltad humorod utolsó minimális tartalékait mozgósítva, az általános émely mellett, amely e sötét ceremónia minden itteni mesterével szemben eltöltött, még némi elismeréssel is.

A történelem nagy magtárában, az Országos Levéltárban – ezt később, sokkal később fogod megtudni, mikor e nap, e mai nap rajtad kívüli történetével egy kicsit jobban megismerkedni akarva, kutatsz a fellelhető dokumentumok után, amelyeknek nagy részét az illetékeseknek és érintetteknek pánikszerű menekülésük közben is volt módjuk és idejük megsemmisíteni –, az Országos Levéltárban a több millió okirat között csupán a mohácsi vészig, tehát történelmünk első nagy katasztrófájáig bezárólag mintegy 130.000 maradt fenn, a „sötét” középkorban élő, nem kevésbé „sötét” magyar középkor 130.000 irata. Mennyi lenne, ha nyilván ennek a 130.000-nek sokszoros többszörösét nem semmisítették volna meg jól felfogott érdekek szövevényei, nem semmisültek volna meg később a történelem közömbös viharaiban? Elolvasta-e valaki valaha – elolvasták-e – ezt az irattömeget, tudja-e, tudhatja-e valaki mindazt, ami bennük fel van halmozva? S ha nem? Tudhatunk-e valamit is, amíg mindazt nem tudjuk? A civilizált emberiség elképesztő és elképzelhetetlen pazarlással szórja szét létének e magvait, melyek történetét megtermékenyítik, akár terméseiket a növények, éppúgy nem törődve azzal, mint emezek, hogy mi lesz velük, melyik pusztul el, és melyik él tovább, melyik taposódik bele az örök jelen televényébe, s melyik lesz az, amelyből a múlt elevenen újra meg újra kikel. Ha annak az iratnak a tartalmát, amelyet az Országos Levéltár – ezúttal a szépirodalomban szokatlan filológusi pedantériával ezt is érdemes feljegyezni – OL Filmtár, E. Pr. Lt. 3230. doboz 103. sim. 140. f. szám alatt őriz, már ismernéd, most, mikor itt állsz a próbatétel oszlopában – hiszen elvileg megismerhetted volna, ha gyakorlatilag nem is volt rá nagy eshetőség –, bizonnyal még ingatagabb lenne benned a menekülésvágy és a menekülésvágy szégyene között állandóan billenő mérleg, még inkább úgy éreznéd, hogy mégiscsak ott a helyed a már leplombált vagonokban vagy a még nyitott vagonok felé taszigált csoportokban, azok között, akik között ott voltál, s akik közül – ha feltehetően csak erre a kicsiny átmeneti időre is, az igazoltatásig – kiváltál, ugyancsak: egy irat jóvoltából, az emberiség által termelt s egy-egy pillanatra oly súlyos történelmi jelentőséget, élet vagy halál oly fontosnak érzett döntését hordozó, aztán örök időkre a történettelenség televényébe beletaposódó iratok egyikének jóvoltából, ott kellene lenned, irat nélkül és név nélkül, önmagaddal sem azonosan, ám mégis azonosulva azokkal, akik sorsodnak társai, akikhez társulni sorsod rendel. Ahhoz a sose látott Schrey Mária Ágneshez is, akit véletlenül ez irat – fennmaradásának nevetséges esetlegességéből kifolyólag – halhatatlanít, történelemmé avat, és immár kitörölhetetlen múlttá szentel. Schrey Mária Ágneshez, akit sohasem láttál, akiről sohasem hallottál, akiről soha semmit sem fogsz megtudni, csak azt, ami az iraton áll, létezésének ezt az egyetlen mozzanatát, amelyet az irat tökéletlen prózájával – éppen azzal is – a márványba vésendő tökély foglalatába csiszol, akárcsak a remekművek (amíg még voltak és lehettek ilyenek):

Vajon az „olvashatatlan aláírás” (amelyet a filológiai közlés nyilvánít annak) szántszándékkal lett olvashatatlan, vagy írója íráskészségének természetéből kifolyólag, valamiféle számító előrelátásból (ami ez esetben még a bűntudatnak egy enyhe, ha nem is különösképpen számításba vehető árnyalatát is feltételezi), vagy egyszerűen az ilyesféle hivatalnokok aláírási rutinjának és saját nevük és személyük fontosságába vetett igen mérsékelt hitének eggyéfonódásából? Amióta csak megismerted, váltig berzenkedtél Adorno híressé vált, nagyon is végleges fogalmazású szentenciája ellen, amely szerint a második világháború tényei után nem lehet többé művészet az emberek világában. Most először, ennek az iratnak az olvasásakor adtál neki magadban igazat, ennek az iratnak lenyűgöző és felülmúlhatatlan tökélye előtt, amellyel, valóban úgy érezted, az ember semmiféle művészi erőfeszítése nem állhatja a versenyt. Itt minden betű, a számok és rövidítések utáni pontokat is beleértve, az önmagával való döbbenetes azonosság, az utolérhetetlen tömörség, a minden fölöslegességtől és sallangtól való végleges megszabadulás olyan mesterművét produkálta, amelynek része, szerves része még az akkori magyar elemi iskolák „beszéd- és értelemgyakorlat” elnevezésű tárgyának legelemibb fokáról sem tanúskodó fogalmazás is. Ezt a tökélyt legfeljebb az „Arbeit macht frei” szárnyalja túl, ha odaképzeljük az auschwitzi vagy buchenwaldi tábor vaskapuja fölé. Mert hiszen itt is a munkáról van szó. Nem, sem ama felirat tökéletes és mindenestül való hazugságával, sem ez irat tökéletes és mindenestül való nyíltságával nem versenyezhet semmiféle művészi vagy irodalmi mű, amely, hát, valljuk be, mindig ugyancsak hazugság és nyíltság valamiféle óhatatlan vegyítéséből épül föl. Ha tudtad volna, ha tudnád most, amíg a menekülés és a közös sorsvállalás között leng benned az inga, egyre gyorsabban, mint egy meglódult metronóm, mint a saját ütőered gyorsuló kattogása, biztosan abba a vagonba kérezkednél magadtól is, amelybe, vagy amelyhez hasonlóba az 1942. évbeli születésű, előzőleg 7233/1944. VII. BM véghatározattal internált, az irat keltekor, 1944. július hó 14-én, tehát a legoptimálisabb számítások szerint is legfeljebb két és fél esztendős Schrey Mária Ágnes zsidót zárták, átadva őt a német katonaságnak németországi munkára; hogy az ő, a két és fél esztendős Schrey Mária Ágnes zsidónak a német katonaság kötelékében kifejtett nélkülözhetetlen és áldásos tevékenysége segítse a világhatalom elérésére az arra legérdemesebb hadsereget. Egyébként a szülötted földi kies Dunántúlon fekvő Sárvár városa toloncházának s annak vezetőjének hathatós közreműködésével. Ez után, ez írásmű után, amely ezt a tényt sallangmentesen közli a M. Kir. Rendőrfőkapitányság Toloncügyi Osztályával s a világtörténelemmel (ha még lesz), valóban nem lehet többé írni. Se neked, se másnak. S persze élni még kevésbé. Ha már most ismernéd, biztosan, egészen biztosan megpróbálnál áttörni a csendőrkordonon, akármily esztelenség is, akármi legyen is a következménye. Nem azért, hogy ez elől a szörnyűség elől a világba, a szabad nagyvilágba próbálj meg kitörni, hanem hogy a világ elől az euklidészi geometria értelmében a legrövidebb úton, nyílegyenesen a vagonok tátongó torkába menekülj.

De nem ismered még a sárvári toloncház vezetőjének átiratát a toloncügyi osztálynak. E történeti remekmű ismerete nélkül tovább taposod a sarat a rámpa innenső oldalán, időről időre egyet lépve előre.

Még mindig van egy kis időd.

Tüneményes reggelre virradtunk.

Tüneményes reggelre virradtunk. Igen, körülbelül így, ilyen ünnepélyes, ilyen banálisan régi regényfordulattal éltem, kinézve az ablakon, korán, szokatlanul korán, mikor már nem hagyott aludni a tüneményes reggel, s a feltehetően tüneményes nap, amelyik feltehetően előttem állt. Mert hát ilyen az élet, such is, hogy a háború ötödik évében is lehet tüneményes nap elé nézni, legalábbis annak, akinek olyan szerencséje van, hogy minden ellentétes valószínűség ellenére a háború ötödik (s a mi háborúnknak is már a harmadik) évében szabadon él egy, a frontoktól még messze eső kelet-európai fővárosban, s akár randevúra is mehet ezen a szép (vagy tüneményes) tavaszi vasárnap délelőttön. Az egész nem a legvalószínűtlenebbül kezdődött-e számomra, még a legelején? Ki hinné, hogy van (volt) (lehet) olyan sorozóorvos 1941 őszének Budapestjén, aki egy olyan törvények által üldözött újoncjelöltet, amilyen én voltam, csak „kisegítő szolgálatra” talál alkalmasnak, azzal a foga közt elmormolt mondattal, hogy „a költők nemigen szeretik a katonásdit” („katonásdit”, így mondta vagy inkább sejtette a hadnagyorvos, pontosan emlékezem rá, mikor megkérdezvén foglalkozásomat, hebegő zavaromban ezzel válaszoltam neki, lévén, hogy mindenféle számomra elképzelhető foglalkozásból – beleértve a tanulást is – kizárt a fent nevezett törvény, a „költő” foglalkozását azonban meghagyta, nagylelkűen, s mert nyilván nem tudta – a törvény és a törvényhozó –, mit kezdjen vele, mint ahogy soha semmiféle törvény és törvényhozó nem tudott mit kezdeni vele, mióta a világ világ). Az már aztán megint a hadsereg irattengerének kiismerhetetlen mélyáramlataiban rejti magyarázatát, hogy ez a nevetséges felmentés, miután a háromhónapos „kisegítő szolgálatot” 1941 őszén az ősi királyi városhoz tartozó táborban leszolgáltam volt, katonai aktáimat ad acta tette, még a nevemet is elsüllyesztve a kartotékok Sargassói között, mikor a magamfajtákat már mindenféle sorozás, törvény és rendelet mellőzésével is a SAS-behívók szárnyán repítette szerteszét a frontok és táborok felé, olyan gyorsasággal szakítva ki őket otthonukból, mintha csak valóban sasok, vagy legalábbis a nagy semleges ország közismert légijáratai ragadták volna el őket. Itt éltem tehát a katonai bürokrácia iszapjába süllyedt katonai nevemmel, civilként, egy orvoshadnagy jóvoltából, aki szerette a költészetet, vagy épp csak valamilyen tisztelettel viseltetett iránta, vagy éppen csak annyit tudott a költőkről, hogy minden normális és fontos emberi tevékenységre, kivált a katonaira (vagy a katonásdira) alkalmatlanok.

Tüneményes volt a reggel, ahogy kinéztem az ablakomon, szemben, az Iparművészeti Főiskola híres szecessziós tetőinek kék-sárga-zöld majolika lapjain az eredeti mintákra ráépülő még keletibb stílusú mintákat csillantottak fel a keleti külvárosok felől záporozó napsugarak, s a széles úton mintha a villamosokkal együtt suhant volna nyugatról befelé a Duna és Buda felől zuhogó tavasz. Ahogy kihajoltam az ablakon, a kétoldalt kitámasztott ablaküvegek tükrében megláttam magam, kettős profilban, amely megsokszorozta önmagát. Megint rácsodálkoztam, és megint hitetlenkedve, hogy én vagyok ez, én vagyok az, éppen én és éppen ez, vagy éppen az, aszerint, hogy éppenséggel azonosulok ezzel az énnel, vagy ellenkezőleg, éppenséggel különválni érzem magam tőle, ez vagyok én, vagy én vagyok az, a mutató névmás ez árnyalati különbsége között ing az identitás oly labilis egyensúlya, az, hogy az ember éppen autentikusnak vagy inautentikusnak érzi-e ma a maga létezését az átlagos mindennapiságban (ha jól értettem és jól fordítottam le, nemcsak magyarra, hanem az én éppen mostanában, e különösen kiélezett helyzetben kialakuló viszonyomra a világgal a Sein und Zeit kevéssel azelőtt kezembe került két fejezetét). Én vagyok ez, néztem magam oldalt a nyitott ablaktáblán homályosan kirajzolódó s a másik oldalról éles fénnyel áttetszővé világított tükörképemben, éppen én és éppen most, egyrészt töményen érezve a magam semmivel és senkivel nem azonosítható egyediségét, az elmúlt és eljövendő évmilliók egymásba folyó végtelen tükörrendszerében, másrészt úgy, mintha egy eperlevélen ringatózó selyemgubó vagy egy selyemgubót ringató eperlevél nézné magát, vagy egy gyűrűsféreg, vagy valamely abetineacae egyetlen tűlevele, amely épp most válik ki kihívó márciusi újzöldjével a régiek haragoszöldjéből, és éppen most válik el lassú kibomlással a vele együtt született társaitól.

Épp annyira járhatott az idő, mint most. Csak akkor korán volt, korai felkelés utáni idő, s még korai az elinduláshoz is. Most meg az ébredéshez, a felkeléshez, a sorakozáshoz, a kilépéshez, a várakozáshoz képest már késő van, szinte mintha már délre járna, meg is éheztem. A fények szerint viszont itt mintha még mindig éjszaka volna, az akkori kora reggel meg déli fényárban úszott. Csupa teljes viszonylagosság. Az óráról önkéntelenül eszembe jut, hogy ránézzek az órámra, nem jutván eszembe, hogy a karomon már nincs órám, de ha időérzékem nem csal, 8 és 9 közt járhatunk, éppúgy, mint akkor. Az oszlop előttem lassan fogyatkozik, a rámpa mögött az embercsomó lassan növekszik. Pereg a homokóra. Lassan peregnek az emberek – innen odaátra. Még van egy kis időm. Akkor is volt még egy kis időm. Nem is kis, sok időm volt. Nem is tudtam, mit kezdjek vele. Máris rohantam volna. A néhány nap alatt, mióta megbeszéltük a találkozót Györgyivel, szinte nem is gondoltam rá, alig jutott eszembe, igaz, akkor kellemes bizsergéssel, de minden izgatottabb türelmetlenség nélkül. Most alig tudtam kivárni a tizenegy órára megbeszélt találkozót. Számolgattam, mennyi idő alatt érek oda, de nem volt sok számolgatnivaló rajta, tíz percre, legfeljebb tíz percre van innen villamossal az Astoria-sarok, igaz, ha gyalog megyek, eltarthat húsz percig is, de a gyalogláshoz, éreztem, nincs türelmem, inkább előbb indulok, és ott várok egy kicsit, megosztom a várakozást, kétfélévé varázslom az egyfélét, de még így is rettenetesen messze van az indulás. A tökéletesen üres idő élménye. A nincs idő, amely mégis van. El kell számolni vele, bár nincs mit számolni rajta. Semmi értéke. Nézem magam az ablaktáblákban, nézem a napsugarak mindig kiszámíthatatlanul arrébb lépő társasjátékát a színes tetők tábláján, de nincs türelmem nézni. Hirtelen eszembe jut az Erünnisz-dombormű, amin már Györgyi legelső látásakor felismertem a hasonlóságot, különösen a száj, a senkiéhez nem hasonlító száj hasonlított a megszólalásig vagy a pauszpapírmásolat tökéletességéig ehhez az Erünniszhez (hogy melyik a három közül, Alektó, Tüsziphoné, Megaira? nem tudom) azon a domborművön, amely kedvenc görög művészeti albumomban látható (s amelyet később „élőben” is viszontláttam a római thermákban, de akkor már úgy néztem, mintha Györgyi síremléke lenne, egyenesen neki állított sírtábla, mintha őt faragta volna ki valamely fantasztikusan jövőbe látó szobrász kétezer évvel ezelőtt, mert most, ott, már nemcsak a szája, az egész arc, a kissé meghajló váll s a vállra hulló vad hajfürtök is mintha pontos mása lettek volna neki, aki már nem volt, most már ez volt ő, az egyetlen, ami belőle maradt). Gyorsan előkerestem a könyvet, hogy a várakozás idejében is vele legyek, ezzel a szájjal, amely a maga egyetlen egyediségében íme mégis reinkarnálódott, messze, messze visszafelé az időben, ebben a márványban, amelynek, éreztem, valódi modelljének kellett lennie, hiszen ez az arc, ez a száj nem tartozott semmilyen (általam ismert) ábrázolási modellhez, nem „stílus” volt, nem kánon, nem kultikus absztrakció, egyvalaki volt, aki legfeljebb a modell és a művész szimbiózisaként volt két valakiből összeállt egy: mint minden műalkotás, kiváltképp minden portré, a modell arcvonásaiból és a szobrász vésővonásaiból szétválaszthatatlanul egybeforrva. Néztem a képet, egészen belenéztem magam a kép mögött valahol lappangó márvány bensejébe, belülről próbáltam kialakítani a formát, mintha nem is kívülről faragták volna bele, hanem a márvány (amelyet nem is láttam, amelyet csak később fogok majd látni, sokkal később) maga forrta vagy robbantotta volna ki magából, mintha a márvány természetében lett volna eleve adva ez a forma, ahogyan valamely só természetében a kikerülhetetlen kristály, ahogyan a virág magvában a kikerülhetetlenül kibomló virág. Keserűen érzéki volt e száj, érzékien keserű, keserű és érzéki egyszerre, ha már ennél jobb szavakat nem találok rá, egyszerre odaadó és visszahúzódó, kicsattanó, előreugró, tömör formáival odaadó, szinte máris odaadott, már oda is adott, már nem is egészen az övé, és ugyanakkor az arc és az áll felé húzódó lebiggyedt, visszavezetésében egészen összeszorított ajkaival soha jobban ki nem nyitható, se csókra, se szóra nem mozdítható, mintha az élő modellben már benne lett volna az anyag, a márvány örök mozdíthatatlansága, amelyben és amely által életre kelt. Egyszerre olyan kibírhatatlan izgalom fogott el, hogy nem tudtam tovább nézni ezt a „Ludovisi Erünniszt” (ahogy alatta annyiszor olvastam a képaláírást), gyorsan bevágtam a könyvet. Még mindig volt egy kis időm. Nem is kis, még mindig sok időm volt, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire nem tudtam vele mit kezdeni. Kimentem a konyhába valamit enni (bár nem sokkal azelőtt reggeliztem).

Még van egy kis időm. És semmit sem tudok vele kezdeni. Éhes vagyok. Hajnalban semmit sem reggeliztem, azon a fekete löttyön kívül, amit a magyar katonai rendtartás még itt is működő nehézkedési erejénél fogva ma is kiosztottak. Rendnek kell lenni, a jó öreg magyar kincstári szabályzat még állja a sarat, a „körletben” még ki kell adni a mindennapos reggeli zupát, a deportálásra indulóknak is, ha most aztán egy hétig talán még egy ilyen feketelevest sem fogok kapni, akkor is. Éhes vagyok. Van a zsákomban még egy nagy húskonzerv, egy fél sült csirke, két alma, egy fél komisz (azt is kiosztották hajnalban), másoknak is van, de senki sem veszi elő körülöttem, én sem. Vajon mikor veszik elő a vagonba kerülők, és hogy fogják elosztani – egy hétre? kettőre?” – „új tavaszig, vagy a halálig”, jut eszembe undorodva, azért undorodva, hogy miért jut itt most eszembe – ez a gyönyörű verssor. Közben ütemesen, igaz, némi szinkópával megszaggatott ütemben, lépek egyet-egyet előre. De még mindig lehetnek előttem vagy százan. Még mindig van egy kis időm.

Lassan – idegőrlő lassúsággal – elérkezett a perc, amit kitűztem magamnak az indulásra. Tíz óra húsz. Tíz perc, míg odaérek. Akkor épp egy félóra várakozás vár még az Astoria előtt. Azt már ki lehet bírni. Ott jobban, mint itt.

Pontosan tíz perc alatt oda is értem az Astoriához. Illetve leszálltam a 43-as villamosról az Astoriával szemben. De ott megtorpantam a lámpánál való átkelés előtt. Már megszoktuk, hogy a városban német katonákkal és katonai járművekkel találkozunk, de akkor, ebben a boldog időszakban, hogy úgy mondjuk, diszkrét visszahúzódásban közlekedtek a városban, legalábbis ilyen hatalmas harckocsit nem láttam azóta se, hogy a háború elején három nap, három éjszaka vonultak a budai rakparton végestelen-végig Jugoszlávia felé, mint a folyam mellett egy másik, vasfolyam. Éppen, ahogy leszálltam az első peronról, akkor láttam, hogy egy irdatlan Panzer tetején ugrálnak ki a fekete egyenruhások, és egyenest be az Astoriába. Micsoda, taxi helyett már harckocsival járkálnak ki-be a szállodájukba (mert az Astoriában eddig is sok német tiszt lakott)? Mindenesetre megálltam a járdaszigeten, vártam, hogy a „taxi” továbbinduljon. Már láthatóan nem voltak benne vagy rajta emberek. De sehogy sem akart indulni. Láttam, hogy ez körülöttem másoknak is feltűnik. Az Astoria előtti járdarész furcsa módon kiürült, a másik három sarkon meg szemmel láthatóan tétova és látszólag mindig továbbindulásra készen álló emberek ácsingóztak, mintha nem is oda néznének, de lopva mind oda-oda tekintettek. Különben nem történt semmi. Engem most már csak az érdekelt, hogy Györgyi, ha jön, észrevegye, hogy nem jó odamenni, és hogy azonnal megindulhassak feléje, ha bármelyik oldalról meglátom közeledni. De még mindig húsz percem volt addig. A villamosmegálló járdaszigetéről, ahelyett hogy az Astoria felé mentem volna át, ellenkező irányba, a szemben lévő sarokra álltam, és figyeltem, lehetőleg minden irányba. De tudtam, hogy egy ideig még hiába figyelek. Mért jönne Györgyi a megbeszélt időpontnál előbb? Ő biztosan nem készül olyan izgatottan, ahogy én készültem. Bennem meg egyre fokozódott, sőt most már megkettőződött a türelmetlenség. Nemcsak Györgyire vártam, hanem arra is, hogy a tank mégiscsak elmozdul onnan. Nem jó előjel a találkozásunkra, hogy már az első pillanatban nem várt akadályokba ütközik. És ha valahogy eltévesztjük egymást? Meg kényelmetlen is volt ott ácsorogni, minden ok nélkül. Az emberek lassan elszéledtek. Igaz, mindig újabb ideérkezők csoportosultak össze, és kezdtek bámészkodni. De olyan sokáig, mint én, mint nekem kellett, senki sem maradt. Legalábbis azok közül, akiket szemmel tudtam tartani. Hiába forgolódtam, mintha az idő is csak forgolódott volna maga körül, nem akart továbblépni. Vettem egy reggeli lapot a sarkon. Végigszaladtam a híreken, nem találtam bennük semmi különöset. Az újabban szokásos „rugalmas elszakadó mozdulatok”. Gondosan összehajtottam. Megint nem volt mit tennem. Odasandítottam a tank felé. Nem mozdult. De nem is látszott körülötte semmi különös. Egyszerre csak a várakozástól üres eszembe jutott, hogy hiába volt annyi felhasználhatatlan időm kora reggeltől egész mostanáig, meg sem próbáltam kitalálni valami jó programot, azt sem tudom, hova menjünk. Mindig ilyen vagyok, elkeserítő, hogy izgatottságomban mindig épp azt nem találom meg, amivel nemcsak csillapítani lehetne az izgatottságot, hanem amit ráadásul még meg is kellene csinálnom. De most már végre-valahára közeledett az időpont, a sarki villanyórán megint döccent egyet előre a mutató, már csak négy perc volt hátra. Igyekeztem még fokozottabb figyelemmel kísérni a sarkokat. Közben semmi eredeti nem jutott eszembe, gyönyörű idő van, minden látszat szerint az is marad, menjünk ki a Hűvösvölgybe, valami kocsmában eszünk valami olcsót, és sétálunk az erdőben, le is heveredünk talán, a réten biztosan már langyos a fű, gondoltam hozzá vigasztalólag, és kissé megbizseregve az egymás mellett heverés gondolatára. Egyetlen futó csókon kívül – ott a zsúron, a gyertyafény árnyékában – még semmi sem történt közöttünk. Ebben a pillanatban a zsebre dugott kezem mellé egy másik kéz csúszott meleg állatként, úgyhogy hirtelen meg is borzongtam valami ilyesféle sejtelemtől, de Györgyi már nevetve a nyakamba is borult, sokkal közelibben, mint ahogy egyáltalán vártam. Nem szóltam neki a szemközti látványról – talán el is felejtkeztem róla, de mégsem valószínű, mert gondosan átvezettem az utca másik oldalára, s ott mentünk át az úton, hogy a túloldalon haladjunk lefelé a Duna-part irányában. „Na, hova megyünk, lovagom?”, kérdezte, amennyire csak lehetett, csupa derűvel keserű ajkai körül. A Hűvösvölgybe, ebédelni, sétálni, tüneményes nap van, ugye? De a keserű ajkakról máris lecsusszant a jókedv. Ebédre otthon kell lennie, tulajdonképpen még addig se akarták elengedni a szülei, azt akarták, hogy csak a találkozóra jöjjön, nehogy hiába várjam, és rögtön menjen vissza. „Hallottak valamit a külföldi rádióban – mondta, de nem tudta, mit –, valami rémhírt, biztosan, apám imádja a rémhíreket, tudod.” Nem tudtam. Alig ismertem az apját. De amennyire ismertem, hatalmas tohonya alakjáról, még tohonyább nagy tésztafejéről ítélve, el sem tudtam képzelni, hogy valamit is imádna, akár a rémhíreket. Könyörögni kezdtem, hogy ne, menjünk inkább most haza, és kéredzkedjen el, majd én megpróbálok kellőképp nyájasan és egyben erélyesen, ám megnyugtatóan fellépni, bárha én sem vagyok éppen az, „akit a családfők kegyelnek”. Teljesen meg voltam rémülve, hiszen ebédidőig legfeljebb két óra az egész. De láthatóan nem látta értelmét a rábeszélésnek, vagy nem is akarta, nem tudtam (máig sem tudom biztosan), leginkább az a valószínű, ama többrendbeli dolgok szerint, amelyek nemsokára kiderültek, hogy mindkét eset fennállt. Az apja miatt sem lehetett, de ő sem akart, illetve nagyon is szeretett volna, de könnyebb volt belekapaszkodnia az előbbi, kézenfekvő indokba. Hát akkor? „Menjünk át a kis propelleren Budára, és a siklón fel a Várba, imádom a siklót, mehetünk rajta többször le is meg föl is.”

Mentünk is többször le meg föl. Alighogy fölértünk, Györgyi már szaladt is a pénztárhoz a lejtmenetért. Én is szeretem a siklót. A legkülönösebb jármű a világon (már amennyit én a világból láttam). Különösen a geometriája és a ritmusa bűvöli el az embert. A hirtelen nekilendülés, a fölfelé indulás meglepően nagy kezdősebessége, aztán a hosszú, lassú fékezés (különösen hosszú és lassú az egész menettáv rövidségéhez képest). S ahogy ez a lassú fékezés a látszólag a pálya síkjával hegyesszöget bezáró kocsikat lassan, de biztosan, mintha egy pontos mértani rajz redisztollával húzná ki egy igazi jó tanuló (amilyen én sose voltam), a megállás pillanatában tökéletes párhuzamba állítja a meredek peronnal. És közben mintha egy romboidban utazna az ember. Különös, hogy ennek a vonalában és konstrukciójában egyaránt olyan elegáns – mindenekelőtt elegáns – járműnek egy bányában használatos csillepálya a műszaki őse (az elnevezése is onnan származik). Már amikor először ültem rajta (nem túlságosan régen, gyerekkoromban sose vittek rá, s a ritka esetekben, mikor később föl kellett mennem a Várba, többnyire autóbusszal mentem), rögtön úgy éreztem, hogy a műalkotás valamiféle mintája ez a jármű, egyfajta nagyon plasztikus „megoldása” az engem mindmáig legjobban foglalkoztató kérdésnek, ti. hogy minél elvontabban esztétikus egy forma mint végeredmény, annál egzisztenciálisabbnak kell lennie a fogantatásának, annál mélyebb analógiának kell összefűznie szerkezetét, az ő nem dologi szerkezetét „a dolgok szerkezetével”. Most megint élveztem ezt a dialektikát. Csak mégis zavart, egyre jobban zavart, hogy fut az idő, kevés az idő, és mi csak járműveken bumlizunk, ide, oda, Dunán át, hegyen föl, a lehető legnyilvánosabb helyeken, mikor én éppen egy kis meghitt egyedüllétre vágynék, hacsak olyanra is, amilyen egy kissé félreeső utca, ahol, ha szerencsések vagyunk, van két perc, amikor nem téved arra más járókelő. Ahol tehát „egyedül”, bármilyen szegényes egyedüllétben mégiscsak „kettesben” lehetünk. Ez az egyedül, és ez a kettesben a szerelem sui generis közege, a „titok” egyetlen táptalaja. A vágy mindenekelőtt és eredendően erre az egyedül-re, erre a kettesben-re irányul bennünk. De Györgyiben, úgy látszott, nem forrt ez a vágy valami nagy erővel. Láthatóan jól érezte magát velem, vagy ott, ahol voltunk, de éppen hogy túl jól látszott érezni magát, nem akarta jobban érezni magát, nem hiányzott neki az, aminek az én számomra az előzmények csak előzményei voltak, az együttlét „előjátékai”, olyan értelemben ahogy a Fritz Kahn-ban (a mi nemzedékünknek ez a titkos nemi felvilágosító forrása) „előjátéknak” nevezik az „aktust” megelőző gyöngédségeket. Én tehát az előjáték előjátékára vágytam legalább, de Györgyinek elég volt, vagy úgy látszott, elég, az előjáték előjátékának az az előjátéka, amely a propelleren meg a siklón játszódhatott, sőt amelynek fő tartalma legalábbis látszólag maga a propelleren és a siklón való utazás volt, csak melléktémája az, hogy együtt utazunk rajta, s nem az együtt utazásnak melléktémája volt az utazás. Igaz, nemcsak a siklót, a propellert is nagyon szeretem én is. Ezek Budapest legelragadóbb attribútumai, egyben paradox vidéki nagyvárosiasságának legfőbb jelképei is, történetének specifikumai, ezek a valamikor technikailag úttörő „létesítmények”, amelyek a maguk korában megelőzték az igazi nagy metropolisokat is, hogy mostanra éppen előkelő ósdiságuk meghittsége tartson fogva, amelyben azért mégis benne van a „régi dicsőség” elfojtott diadala, az úttörés emléke az elmaradottságban. Ettől szeretjük mind, ettől imádom én is ezt a várost (bár nem bele születtem), attól fogva, hogy egyik első pesti kirándulásomon, hatéves korom körül, azt hittem, hogy a földalatti (amelyen az Angolparkból hazafelé utaztunk apámmal) még mindig az Angolpark játék autói és vasutai közé tartozik. Ettől szeretem úgy még most is, ha rágondolok, itt, ahol a város legmélyebb rondabugyrába taszíttattam, mielőtt végleg kitaszítanak innen is. Ha rágondolok, még itt is, a tavasz égkék selymére, amely égként suhogott fölöttünk, a kis hajó fölött, a víz csipkéivel szegélyezve, amelyeket a hajó orra vert maga körül, még itt is hálás vagyok valaminek, hogy ez is volt – s talán még azért is, hogy ez is lesz, ha másoknak is. De most már elegem volt a vízből, az égből, a propellerből, a siklóból, az egész kis mutatványosdiból, amit játszottunk. Már délre járt, mindjárt vissza kellett fordulnunk, hogy ebédre Györgyi otthon lehessen. Határozottan tiltakoztam ellene, hogy még egyszer oda-vissza sikoljunk a siklón, kézen fogtam, és elkezdtem vele szaladni a Halászbástya felé. Még a lépcsőkön is úgy szaladtunk föl, hogy a futástól, nevetéstől kifulladva, egymást támogatva észrevétlenül is összeölelkezve szinte nekicsapódtunk a legfelső torony kikerekedő mellvédjének, s egyszerre elénk tárult újra, amit a hajóból magunk körül láttunk, most alattunk, mintha csak egyszerre kiléptünk volna magunkból, s magunkat látnánk kívülről és felülről, a mi hajónk helyén egy ugyanolyan másik kis hajót, a hajó fedélzetén kihajolva a víz fölé egy másik párt, aki mintha mi volnánk, mintha ott is lennénk, meg itt is, mintha onnét néznénk itteni magunkat, s innen látnánk az ottanit. A bennünk lepergő trükkfilm kockáin együtt voltunk itt is, ott is. Itt is meg ott is boldogan. Észre se vettük, hogy lassan elborult, csak akkor láttam meg az előbb még sugárzó nap helyén, amelynek szétfröccsent aranya semmilyen elképzelhető vonallal nem lett volna összefoglalható, egy csapzott körvonalba zsugorodott korongot, amely alig tört át fakó rézszínével a felhőkből rárakódott szürke patinán, mikor a városi zaj felszűrődő csöndes kísérőzenéje egyszerre felharsogott, és a semmiből támadt forgószél elkapott és egymásnak dobott minket, mintha csak egymáshoz csapta volna a szájunkat, megforgatta csókban összeforrt és elernyedt kettős alakunkat, azután meglódítva újra szétválasztott, és már kergetett is lefelé a lépcsőkön, a maga hirtelen szerzett iramát diktálva a mi mozgásunknak is. Mindez anélkül, hogy egyetlen mozdulatunkat, összetapadásunkat és szétválásunkat, helyben forgásunkat és nekiiramodásunkat akár csak egyetlen ellenőrizhető gondolattal is irányítottuk volna, s főként, hogy mi irányítottuk volna, azok, akik eddig voltunk; minden együtt és egyszerre történt, mintha egyetlen organizmus felelt volna a külső ingerekre és bocsátotta volna ki a maga ingereit. Már messze jártunk a bástyáktól, a Széna tér felé ereszkedő lejtőkön, letérve a főútról, a kis mellékutcák tört kövű kanyargóin, Donáti utca, olvastam, ahogy fölnéztem az egyik sarokra, még sosem jártam ebben az utcában, a nevét se hallottam, valamiért megtetszett, azóta is emlékszem rá. A Széna téren meglepő kihaltság fogadott, egy ilyen gyönyörű márciusi vasárnapon, hirtelen feltűnt, ami odafönt nem tűnt fel, hogy a Halászbástya is milyen kihalt volt, a forgószél, mintha nem is forgatott volna meg bennünket, mintha nem is forgatott volna ki magunkból, hogy visszaforgasson egy másik önmagunkba, még egy levert levéllel se mutatta, hogy volt, hogy máshol is lett volna, nemcsak bennünk, szinte üresen indultak a végállomásról a körúti villamosok. Ideje volt felszállni egyre, már rég elmúlt a nem pontosan meghatározott ebédidő, amire Györgyinek otthon kellett lennie. Most láttam, hogy feltűnően izgatott, az arca kissé mintha el is torzulna, az ajkak keserű találkozása az orcák domborulatával mintha még jobban kiéleződnék, s ahogy ledobta magát az egyik sárga-barna léces faülésre, kissé mintha egész testében megborzongott volna. Az Astoriával ferdén szemben leszálltunk, hogy elbúcsúzzunk, ő ott lakott a közelben, én meg utána mindjárt felkapok egy másik villamosra. Már egészen elfelejtettem, de most láttam, hogy az Astoria előtt még mindig ott áll a fekete lánctalpas, s ahogy jobban odanézek, két fekete egyenruhás, fegyveres katona őrzi a forgóajtó bejáratát. Nagyon nem tetszett a dolog. Hirtelen ötlettel megkérdeztem egy barátságosnak látszó idősebb férfit, úgy negyven körül, nem tudja-e véletlenül, miért állnak őrök a szállodaajtóban, történt valami? „Hát maguk nem hallották?” Aztán hirtelen elharapta, amit mondani akart, és gyorsan elfordult tőlünk, nem, nincs őneki ezekkel az idegen fiatalemberekkel semmi külön beszélnivalója, mindenki hallhatja. De aztán egy félfordulattal, újra bizalmasabban, visszaszólt: „Legjobb lesz, ha hazasietnek, gyerekek, a mamájukhoz.” Nem voltunk már gyerekek, és főként nem éreztük magunkat annak. Most egyszerre nagyon is úgy éreztük, hogy felnőttek vagyunk. Nem mintha tudtuk volna, hogy mi az, amit nem hallottunk, s tudtuk volna, hogy felnőttként mi a teendőnk. Ahogyan persze a „felnőttek” sem tudták. Mert ha nem is tudtuk, valamit sejtettünk. A rémület úgyis állandóan ott ólálkodott bennünk. Most kitört. Legalább megpróbáltuk elfojtani magunkban. Most rögtön itt a megállóban elfognak mind a kettőnket? Vagy még valóban érdemes sietni hazafelé? A lakásokban még nincsenek benn? Fogtam Györgyi kezét, és sietve vonszoltam a lakásuk felé. Ha tudok, holnap délelőtt átjövök hozzátok, hadartam gyorsan a kapu alatt, s miközben már tuszkoltam is be, még utána sziszegtem: ha van még telefon, hazaérve mindjárt felhívlak.

Persze, nem eszik olyan forrón a legforróbb kását se. Hazaérve mindjárt fel tudtam hívni Györgyit, aztán később még át is tudtam menni hozzá. Sőt… A dolgoknak idő kell, amíg benső tartalmukat kibontják. Még a legteljesebb önkény, a legtökéletesebb voluntarizmus is csak fokozatosan viheti végbe akaratát. Épp ez tévesztett meg annyiakat, a szervezés olykor nem tisztán kivehető sakklépései, sokszor zavarba ejtő lóugrásai, végül is a figurák ezen a táblán is csak a maguk kiszabott mezői szerint léphetnek. S még ellenlépésekbe is ütköznek, hiába, hiszen még itt is vannak ilyen ellenlépések, ilyen akadályok, ezen a sárféltekén, ezen a Világvégi Pályaudvaron is, ahol most vagyok. Itt van például a kezünkben, még az én kezemben is ez a fél gépelt oldalnyi papír, ez a semmiség, amin minden puskatusukkal és minden üvöltözésükkel sem tudnak áttörni. Meg a Nagykönyv ott elöl, a fotokópiákkal, az itteni papírok alteregójával (már akiével). Akkor úgy hittem, minden egyetlen pillanat alatt omlik be a fejem fölött. Pedig még egy kis idő kellett, amíg onnan ide érkeztem, ahol most taposom ezt a sarat még egy kis ideig. Ahhoz képest, ahogyan akkor gondoltam, nem is kis idő kellett. Meglepően sok. Majdnem elgondolhatatlanul sok. Szinte el se hiszem, akkor meg egyáltalán nem tudtam volna elképzelni se, hogy több mint egy fél év telik el idáig. De azért mi akkor jól éreztük, nagyon is jól, mi éreztük jól, hogy már nem lesz sok időnk egymásra.

Már nem volt sok időnk.

Fercsiket nem akartad észrevenni.

Fercsiket nem akartad észrevenni. Te nem akartad észrevenni Fercsiket. Pedig rögtön észrevetted, ahogy beléptél. Csak épp két óra közti szünetben átugrottál a Bölcsészettel szemben lévő antikváriumba, egy kicsit körülnézni. Közvetlenül a háború után, a nagy népirtás és népvándorlás és népkifosztás után töméntelen elhagyott könyv került a „second hand” piacra (szörnyű is volt látni ezeket a szétszéledt jószágokat, amelyek mögött ott rémlettek még a halott vagy kilakoltatott vagy megrablott gazdák árnyai). Egész könyvtárak váltak gazdátlanná – megannyi elbitangolt nyáj. És könyvre nem sokaknak volt pénze. Neked se volt. De hiszen máskor se volt, s ha valamiről úgy érezted, hogy nagyon kell, akkor a könyvet mégis mindig megszerezted magadnak valahogy, annál is inkább, mert eleve nem a ritkaságokra buktál, mindig csak arra, amiről valamilyen hallucinatorikus ösztön azt súgta, hogy kell neked (vagy kelleni fog, talán húsz vagy talán harminc év múlva, mint ahogyan nem egy alkalommal ki is derült később). Szóval gyorsan átszaladtál körülnézni – szokásod szerint rohanva az úttesten, alig egy hajszállal érve át az egymással szemben robogó két villamos előtt az út közepén. Még lihegtél, amikor belépve az első, akit észrevettél, Fercsik volt. És azt is észrevetted egy szempillantás alatt, hogy ő is észrevett, és persze azt is, hogy ő sem akar észrevenni. Csak nem tudja, mit csináljon. Azonnal, lehetőleg észrevétlenül, próbáljon-e kisompolyogni a boltból, vagy fúrja bele a fejét még jobban az előtte álló, könyvekkel tele tárlóba? Ez utóbbit tette, mert hirtelen még azt is észrevette, hogy te sem akarod észrevenni, valahol a bőrén érezte, hogy az első másodpercben eldőlt a dolog, nem akarod észrevenni, nem fogod feljelenteni. Te is érezted, hogy valahol magadon kívül, vagy inkább mégis valahol nagyon mélyen magadban már megszületett a döntés, te már nem változtathattál rajta; abban a pillanatban, hogy gondolkodás nélkül nem feléje indultál, hanem gondolkodás nélkül megtorpantál és félrenéztél, már nem volt mit tenni. Továbbmentél, most már tudatos elhatározással, a belső, kisebb helyiség felé, ahova eleve is igyekeztél, s ahol, tudtad, a görög–latin szövegkiadások találhatók. Rá is bukkantál mindjárt egy olcsó, jegyzetes Teubner-féle Apologiá-ra, ez kellett is, de nem úgy, mondhatnád, csak pragmatikusan kellett, nem kellett, csak szükséged volt rá, nem a titkos egzisztenciális szükséglet fűzött hozzá, csak a merőben és láthatóan praktikus, az éppen megindult Platón-kollégium az egyetemen. Bár, aztán még ez is kiderült, hogy nem ilyen egyszerű… Hiszen, ha nem olvastad volna az Apologiá-t, éppen azt, a háború alatt, még jórészt magyarul, illetve a magyar szöveg állandó jelenlétében, akkor talán el se jutottál volna idáig, hogy most megvehesd, ebben az ócska, tépett, szürke fedeles kiadásban. Fenyegetettségedben példát is meg ellenpéldát is vettél az Apologiá-ból, nehéz volna most ezt megmagyarázni. Mindenesetre jó volt most rátalálnod erre az új példányra. Szeretted is az ilyen, minden szépségtől mentes, „kurrens” könyveket, amelyeknek egyetlen luxusa a szöveg. Meg a szöveghez mintegy külön kommentárként fűződő egyedi történelem, nem a szöveg, hanem a könyv története, amely a belé jegyzett névaláírásokból vagy esetleges lapszéli jegyzetekből bontakozik ki, nem is a könyv, hanem a példány, az egyedi példány története, a régi olvasók fölötte lebegő szellemével. Szeretted ezeket a könyveket, amelyekben az író és a szöveg mellett (vagy mögött vagy fölött) az eddigi olvasókat is lehet olvasni, az olvasások óráit, amelyek az olvasók életének órái is voltak, és íme, a könyv életének órái is lettek. (Mint például azt a zöld szattyánbőrbe kötött Browningot, amelynek külön beragasztott előzéklapján ezt a rejtélyes bejegyzést olvashattad: „Egyenletes szép szombaton. 1915. június 15.” Hányszor találgattad reménytelenül, milyen lehetett az az egyenletes szép szombat – és kinek, kiknek lehetett az – a régi, „békés” háború e napján!) Egy pillanatra most is belefeledkeztél ezekbe a könyv fölött lebegő szellemekbe, el is felejtkezve arról, aki a kinti helyiségben most ki tudja, mit csinál, mire határozza el magát rettegésében, vagy inkább mégiscsak rá gondolva időztél még egy kicsit, hogy egérutat adj neki. Az Apologiá-t gyorsan átlapoztad, aztán magad mellé tetted a kisasztalra, félretetted, hogy majd esetleg megvedd, még haboztál, ez a habozás is hozzátartozott a könyv szabad birtoklásának örömeihez, és még egyszer körülnéztél a polcokon. S most egyszerre, váratlanul a daimón is megszólalt, mikor egy láthatóan XIX. század előtti pergamen gerincre esett a tekinteted, amelyen nem lehetett kivenni a megbarnult tintával írt címet. Mikor kinyitottad, első percben némi csalódást éreztél, valami fontosabbat vártál, valami igazibban neked valót. Juvenalis és Persius szatíráinak együttes teljes kiadása volt, 1748-ból, bizonyos Cornelio Schrevelio kommentárjaival, egész oldalas acélmetszettel az élén, és bagóért. Annyiért azért mégis, ha megveszed, az Apologiá-ra már nem telik. Választanod kellett tehát. Egyik oldalon a pontosan meghatározható, bár nem elementáris szükséglet (egy Apologiá-t, ha kell, máskor is meg lehet szerezni), a másik oldalon a megszólaló démon, de minden belátható haszon nélkül. Tudtad, hogy ezt valószínűleg sosem fogod elolvasni, sose fogsz már úgy tudni latinul, hogy elolvashasd, meg nem is érdekel annyira, amennyi erőfeszítéssel talán mégis elolvashatnád egyszer – de másrészről, nem annak a könyvnek a birtoklása a legizgalmasabb-e, amelyet nem olvas el az ember, meg nincs is rá különösebb szüksége? Hátha majd egyszer lesz? Állandóan játékban lévő sorsjegy, amelynek nem tudni, mikor lesz a húzása, és a metszet igazán elragadó volt. Annál inkább, mert a klasszicizáló-barokk allegóriát egyetlen pontján sem sikerült megfejtened. Nem mintha különösen szép lett volna, a karc inkább durva, mint finom, de az akkor bizonyára banális behelyettesítések micsoda behelyettesíthetetlen fantazmagóriák csodavilágába vezettek most, ha közelebbről követted a hidegtű tekervényes útjait! Kinek vagy minek az inkarnációja lehet ez a delnő, akinek szoros ruhaderekából dúsan buggyannak ki a keblei, e Napkirály-kori topless-divatnak megfelelően, de antik kontya fantasztikus barokk ötlettel egy férfiprofilt mintáz, a saját profiljával Janus-arcot alkotva, a szoknyája alól pedig alattomosan egy karmos-uszonyos, rücskös madárláb kandikál ki, miközben egyik kezében egy komédiamaszkot, a másikban két lángoló Jézus-szívet tart (miért kettőt? talán a két iker költőét?)? Előtte térden és feléje tárt karokkal hódoló alakok, mellette a lépcsőn ülve galambot babusgató félmeztelen nőalak, lába közt heverő alligátorral, amelynek vonalát egy lépcsővel feljebb megismétli egy ugyancsak heverő antilop (vagy csak őz?), mind efölött pedig egy klasszikus propüleia mélyébe nyíló festett égben, felhők fölött, a Szűzanya lebeg, két szárnyas angyallal két oldalán, koronát tartó két angyallal a feje fölött – s e menny előtt kétoldalt két rút ördögfióka húzza szét a függönyt (mert az is van), s mindehhez még a bal háttérben egy lándzsás Niké áll, szárnyasan, kezében koszorúval. Micsoda torz tükre a francia klasszikus tragédiának, a Phèdre-nek keresztelt Phaidrá-nak, aki Louis Quatorze-csillárok alatt fohászkodik Hélioszhoz, és a Napkirály udvarának szűkösen mondén szókincsével, valamint Jansenius püspök ugyancsak szűkösen világtól elforduló erkölcsével áll „az istenek és a semmi között”! Mintha ezen a sikerületlen metszeten a történelmi paradoxon – az ancien régime-ek és forradalmak nemcsak egymást felváltó, hanem élesen egymásba átmenő formáival –, részleteinek kaotikussága ellenére is még plasztikusabban rajzolódna ki, mint a remekműben. Hirtelen felrémlő képeként annak az új élethelyzetnek is, amibe, alig menekülve meg az élet számára, belekerültél. S aminek homályos sejtése vezethetett most oly meglepő és érthetetlenül spontán döntésedre is. Már el is határoztad, hogy megveszed a könyvet, hiszen a metszet rejtelmének mérgével átitatva már levethetetlenül a tiéd is volt, mint egy Nessus-ing, de azért gyorsan még ki is nyitottad, illetve hagytad, hogy kinyíljon magától ott, ahol, úgy látszik, valaki már régen ki is nyitotta számodra, a 445. lapon, ahol egyszerre egy sor, pontosabban egy szokatlanul hosszú sorkezdő szó máris mintegy kiugrott eléd, Juvenalis, XIII. Szatíra (V. Könyv) 183. sor: Quantulacunque… Hiányos latintudásod ezúttal könnyűszerrel követte a szórend szokatlanul egyenes fonalát, s a fordítás szinte magától hexameterbe rendeződött: Bármi kicsinyke kis alkalom éppen elég a haragnak. Vitted is kifelé a könyvet, olyasféle diadallal, mint a vadász a lelőtt madarat. Bár mellesleg az ilyesféle diadal érzése volt tőled a legidegenebb. Mindig hideglelősen idegenkedtél a vadászat minden nemétől, de most valahogyan mégis volt benne valami, ha fordítva is, a hirtelen eléd ugró s máris magyarul felhangzó szó szinte beléd vágódott, pattogó daktilusaival, mint egy sörétsorozat, elevenedbe talált. Mert az „alkalom” most és itt nem is volt „kicsinyke”; váratlan volt, és nagy. Mégsem elég a benned lévő „haragnak”. Vagy túlságosan is sok. Túlságosan könnyű és készen kapott. És főként: nem volt benned igazán harag. Mindenesetre: most már úgyis elszalasztottad. A könyv zsákmányát vitted magaddal, őhelyette. Kint egy szempillantás alatt meggyőződhettél róla, hogy Fercsik már nem hajol a tárló fölé. Mások böngészgettek fölötte békésen. Egérutat engedtél neki. S ő kiiszkolt az egérúton. Szegény, nyomorult kisegér.

Azért ez mégis egy kis túlzás. Inkább talán patkány, ha már mindenáron ragaszkodunk az állatokra alkalmazott, merőben önkényes, emberszabású értékrendhez. Amiről teremtőjüknek fogalmuk sincs – akár Isten a teremtőjük, akár a természet vagy az, amit úgysem tudunk jól elnevezni. De hát persze az emberek „teremtője” sem ismer ilyen különbségeket. Fercsik is anyaméhből született, ugyanolyan élettani és pszichológiai folyamatok következményeként, akár te, vagy akárki más. Talán még „szerelem” is kötötte össze nemzőit és szülőit. Szörnyű elképzelni, hogy a szerelem létrehozhatja Fercsiket. Egyszerre úgy érezted, meg kell őszülni arra a gondolatra, hogy Fercsiket szerelem hozta létre, a szent kommunió egy férfi és egy nő között, ahogy elképzelted – szörnyű módon muszáj volt elképzelned! – a mézesen trágár suttogásokat, a simogató kezek és a simogatott testrészek egymással interferáló remegését, a gyönyörűségesen fájdalmas áramütést, amit a genitáliák első érintkezése borzongat át testen és lelken. És aztán Fercsiket. Persze, ez a világtörténelem végső és legképtelenebb kérdése. Hogyan, honnan, miből és miért születik a Rossz?

Mindenesetre el kellett gondolkodnod rajta, miért hagytál egérutat ennek a – jobb szó híján – patkánynak. De először megpróbáltad azt elképzelni, mit csinálhatott, amikor látta, hogy átmész a másik helyiségbe, amikor megbizonyosodott róla, hogy igazán nem szándékszol észrevenni. Bár tulajdonképpen mindaddig nem lehetett bizonyos benne, amíg csak meg nem mert mozdulni, és nem sikerült eliszkolnia a boltból. Amíg ott volt, még bármelyik pillanatban várhatta, hogy kilépsz. Egy ideig biztosan várta is. A menekülés lehetősége éppoly bénító, mint a lehetetlensége. Azt se akarta talán, hogy szökés közben kapd el. Aztán jött a pillanat (mindez pillanatok alatt zajlott le), amikor egyszerre úgy érezte, hogy: most! És eltűnt. Elvitte éktelen lúdtalpait, amelyeken egy idétlen gnómtest egészségtelen puhasága imbolygott, s egy aránytalanul nagy fej süllyedt szinte nyak nélkül a két felhúzott váll közé. Hát lehet, hogy ez lehetett volna az utolsó élőlény, akit látsz e világon? Lehet, hogy ennek a szörnyszülöttnek az akaratából és kezétől vágódik el életed fonala (hogy szépen fogalmazzuk a dolgot)? Miért ne lehetett volna? Hányan találták magukat szemközt az utolsó pillanatban ilyen szörnyszülöttekkel? saját maguk ásta sírjuk peremén? a gázkamrák bejáratánál? menetelés közben az országúton? a pesti Duna-parton? a bori halálmenetben? és hány helyen még végig a kialakuló „új Európán”?

Lehet, hogy ez lehetett volna az utolsó stáció? Akkor, amikor már majdnem megmenekültél? De hát hányszor kellett megmenekülnöd ahhoz, hogy megmenekülj? Három a magyar igazság? Gyerekkorunkban így mondtuk. Még akkor is, mikor két csókot már kicsikartunk a kislánytól, de még egy harmadikat is ki akartunk csikarni. De nem, azóta megtanulhattad, hogy sokkal, sokkal több az igazság. A „magyar” igazság is. Szóval Fercsik néhány pillanat vagy néhány perc múlva hirtelen úgy döntött, hogy most vagy soha, és elefántnyi lúdtalpain, amilyen gyorsan csak képes volt, kitalpalt a boltból, és aztán uzsgyi – jobbra vagy balra – igyekezett minél gyorsabban eltűnni. Ami sikerült is neki. Ki se néztél utána az utcára, kicsit vártál még, azután lehetőleg nem nézve se jobbra, se balra, új zsákmányoddal boldogan átrohantál az úttesten – megint a tilosban –, és épp beestél az előadásra, orrhosszal a professzor előtt.

Moravcsik az enküklopaideia szó etimológiáját boncolta, és az egész görög művelődésre modellszerűen jellemző tartalmát elemezte. Buzgón jegyeztél, nagyon érdekelt, egy időre ki is ment a fejedből Fercsik. Aztán egyszerre újra. Röhögtetőnek érezted, hogy ezen a néven is hívhatták volna végzetedet. Hirtelen még mintha a géppisztolyt is láttad volna imbolyogni a nyakában, mint akkor, pedig most, az elébb – ezt a rá vetett egyetlen pillantásoddal is láttad – csak az ez időben mindenkire kötelező obligát hátizsákféle himbálózott a helyén. Még röhögtetőbb, hogy nem akartad észrevenni. Hogy első, ösztönös mozdulatod a félrefordulás volt, nem az, hogy egyenesen odamenj hozzá, és nyakon ragadd. S hogy azonnal tudatoddal is engedelmeskedtél ennek az ösztönnek. Miért nem akartad feljelenteni? Vagy akár csak ráijeszteni (jobban, mint ahogyan puszta megjelenésed ráijeszthetett)? Gyávaságból? bátorságból? tehetetlenségből? az entellektüelekre (vagy a „zsidókra”) jellemző álhumanizmusból? Valami másból, amiről semmiképp sem tudsz számot adni magadnak? Talán azért, mert ezek alatt az évek alatt – a sok egymásnak ellentmondó és egymást kirekesztő érzület, meggyőződés, elképzelés stb. között, ami sokszor heves egymásutánban váltotta egymást benned – mégiscsak az kristályosodott ki mint végső alakzat, hogy még az „álhumanizmus” is jobb – legalábbis neked –, mint az az antihumanizmus, amely folyton az álhumanizmusra hivatkozva igazolja magát? A szánalom? Igen, a szánalom nagy erő benned, bár folytonosan küzdesz ellene. Hát mondjátok, nem szánnivaló, aki rossz? Miért lett azzá? Ki, mi tette azzá? Ha Isten… ha az átöröklés… ha a nevelés… ha a környezet… – akkor nem szánnivaló-e? És ha önmaga? De kicsoda ez az önmaga? Nem mindenféle másnak az összetétele-e? Nem is azt szántad, aki most volt, a gyilkos gnómot, azért, hogy esetleg eléri – s talán épp teáltalad – a méltó büntetés. Nem, azt szántad igazából, aki a kapualjban rád fogta a géppisztolyt, s aztán, szinte még annál is megalázóbban, mintha egy kutyát lepuffantott volna, még csak le se puffantott, futni engedett, akkor szántad igazából, már akkor, ott, ezt a nyomorultat, hogy miért ilyen szánalmas és nyomorult, miért kell neki az útonálló gyilkos szerepében parádézni, s még azt a diadalt is megszereznie magának, hogy még csak le se lő, bár minden teketória nélkül lelőhetne (és sok mást biztos le is lőtt már, előtted éppúgy, mint utánad). Sajnáltad azért is, mert talán te is közrejátszottál abban, hogy ilyen nyomorult lett, azzal a kritikával, amit szánalmas verseiről olvastál fel hetedikben az önképzőkörben. Pedig akkor még nem is ismerted közelebbről, nem tudtad, ki-miféle, a párhuzamos osztályba járt, nem a tiedbe. Csak a versei nyikorogtak-csikorogtak előtted a papíron, és a benned működő ifjonti fölény csattogott rájuk a bírálatban, emlékszel, némiképp fájdalmasan emlékszel rá, hogy még élvezted is a fölényesen ironikus bírálatot, nem mintha nem lett volna igazad benne, az értékelésben igazad volt, csak az élvezetben nem, amivel előadtad. Példájaként a fölényesen lekezelő és öntetszelgő bírálatnak, amelynek nem az az igazi indítéka, hogy leleplezzük az értéktelent, hanem hogy tetszelegjünk a leleplező szerepében. Ezért engedted futni? Biztosan ezért is. De biztos, hogy egyszerűsítenél, ha csakis ezzel magyaráznád. Igaz, folytonosan működik benned a lelkifurdalás, nem is csak olyan dolgok miatt, amiket elkövettél, vagy úgy képzeled, hogy elkövettél, hanem egy kicsit mindenért, ami van, akár nélküled is. Meg működnek benned krisztusi – vagy álkrisztusi – érzületek, akár ellenedre is. „Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel”? Igen, sokszor, nagyon sokszor voltak és lesznek ilyen kísértéseid is. De Krisztus azért ki is verte a kufárokat a templomból. És akkor te miért hagyod a fasiszta gyilkosokat szépen meglépni az antikváriumból? Alig egy évvel azután, hogy le akartak lőni az Eskü téri kapualjban, mint egy kutyát. De hát végül is nem lőtt le. Pedig lelőhetett volna. Futni hagyott. Most is ott bizsereg izmaidban az a futás. A nagy átjáróház egyik kapujától a másikig, és aztán tovább az üres utcán, nem tudva dönteni a nevetségesen halálos alternatívában, hogy melyik vége felé indulj tovább, ott álltál egy pillanatig, az értelmes döntés teljes lehetetlenségének kellős közepén. A szégyen, mindenekelőtt a szégyen, hogy futsz. Előle futsz. Hogy képes vagy futni előle, amikor azt ordítja: Futás, te szemét! Azzal, hogy futottál – akkor is pontosan érezted –, hitelesítetted az ő minősítését. Rászolgáltál a „szemét” megszólításra, ha nem is úgy, és nem is azért, ahogyan és amiért ő annak minősített, hanem azzal, hogy hallgattál erre a minősítésre. Ő azt ordította, szemét, és te tetted, amit ő a szemétnek parancsolt. Ahelyett, hogy lecövekelt volna a lábad, és csodálkozva néztél volna körül, hogy kinek is ordít ez. Nem, nem vagy azonos azzal, akihez ez szól, mint ahogyan azzal sem, akit ez le fog lőni. Nem veszel részt a játszmában. Nem a te játszmád. Nem ér a neved. Ezt gondoltad; de a valóság egyszerűbb és dicstelenebb volt: ő futni hagyott – és te futottál. Talán még nagyobb kielégülést és elégtételt nyújtva neki, mint ha lelőtt volna. Hiszen azóta az ominózus önképzőköri délután óta, mikor szinte önkínzó alázatossággal hazakísért utána, és megköszönte az éles, de pártatlan, kíméletlen, de hozzáértő bírálatot, amiből ő nagyon sokat merített, amikor csak tehette, és amikor csak te nem tudtad elkerülni (bárhogyan is igyekeztél, és idővel egyre inkább), mindig megvárt óra után (akkor is, ha az ő órarendjük aznap előbb ért véget), és hazakísért (bár sokkal közelebb lakott a sulihoz, mint te, neki még utána vissza kellett menni egy jó darabot), végig a Körúton, igaz, lassan-lassan, illetve egyre gyorsabb iramban, alázata és leplezetlen csodálata – furcsa módon úgy, hogy közben meg is maradt – agresszív ideológiai fejtegetésekbe ment át, a zsidók világuralmi törekvéseiről s az azoknak gátat szabó nagy népi mozgalomról, a magyarság mélyén csírázó népgyökérakaratról (mert nemcsak a közkeletű frazeológiával élt, büszke volt rá, hogy saját külön frazeológiát is tud gyártani, hiszen költő, vagy mi a csoda). Közben a csodálat hízelgő, puha szövete is megmaradt beszédében, csak egyre inkább átitatva valami mérges nedvvel. Különösen, mikor már nyomtatásban is megjelent verseidre terelődött a szó – amelyek igazi tehetségről tanúskodnak, bennük van, egyre inkább bennük, annak a „csodálatos emberpéldánynak” (így mondta, emberpéldány, s már ettől a szótól is libabőrös lett az egész tested) a lenyomata, aki – szerinte – te volnál, csakhogy… És itt jött a fordulat: csakhogy a világnak ma nem ilyen különleges emberpéldányok kellenek, kiváltképp nem a fajiságnak ebből a történelmileg elromlott (nagyon választékos és kíméletes tudott lenni veled, nem rohadtat stb. mondott, nem, elromlott és történelmileg elromlott) válfajából, hanem az egészséges tömegember, amely tiszta fajiságával kivívja majd (természetesen az elromlott fajták likvidálása után) a tiszta faj történelmi küldetését. Valahogy így. Ezért is hagyta abba ő, mondta, a költészetet. Most nem ennek az ideje van. Kétségtelen, hogy a történelmi pillanat nem a művészeté, ebből le is kell vonni magunk számára a következtetést. Te természetesen nem tudod, nem is tudhatod levonni, egyrészt mert fajiságod nem teszi számodra lehetővé, másrészt pedig mert ez a következtetés a saját halálos ítéletedet tartalmazza. Egyébként, tette hozzá, a legutóbb megjelent versed megint csak erős tehetségnek a jelét mutatja. És te hagytad, hogy csodáljon és hogy gyűlöljön, hagytad, hogy szellemi gőzeinek kipárolgásába burkolva kísérjen végig a Körúton hazafelé. Hagytad, hacsak nem tudtál megszökni előle. Hagytad. Mert féltél tőle. Pedig akkor még nem kellett félned tőle, legalábbis nem közvetlenül. Még mindig nem jött el annak az ideje. De ki tudta, melyik pillanatban jön el? Csakhogy akkor már – s ezt nemigen gondoltad át –, akkor viszont már akárkitől félned kell majd. Mért éppen és különlegesen tőle kelljen? Más kérdés, hogy bármilyen valószínűtlen is későbbről nézve, akkoriban az volt a valóság, hogy éppen tőle lehetett, ha talán nem kellett is, félned. De talán – talán, bármily ellenőrizhetetlen is már, s bármennyire keserves lehet belegondolnod – valahol még tetszett is az akármilyen gyűlöletbe és gyűlöletes gondolatokba csomagolt csodálata, ami minden csomagoláson átütött, igaz, nem valami gusztusosan, inkább úgy, mint a papírzacskón a bele csomagolt gyümölcs leve, mégis ott volt, mégis kétségtelen volt, mindezen túl is kétségtelen volt, hogy lenyűgözték a verseid (amelyeket magad már akkor sem, később még kevésbé tartottál lenyűgözőknek). Féltél tőle – és talán éppen a közele szabadított meg némiképp a tőle való félelmedtől. Mint ahogy ő gyűlölve csodált téged – és ezt a gyűlölettel teli csodálatot éppen csak a te társaságodban tudta leküzdeni. Amikor egyszer aztán az iskolából kilépve, az utcán, elővette a belső zsebéből, és megmutatta friss nyilaskeresztes tagkönyvét, akkor egyszerre kereken megmondtad, hogy semmiképpen nem akarsz többé találkozni vele. Még az iskolán belül sem, ha lehet.

Nem is igen találkoztatok többé, a folyosón adódó gyors összefutásoktól eltekintve, lassan el is felejtetted, mint egy rémálmot. Most hirtelen, a legváratlanabb pillanatban kellett vele találkoznod. Majdnem belebotlottál nagy körültekintésedben, ahogy igyekeztél az Eskü téren annak a barátodnak a lakása felé, akinél aznap este alhattál. Utolsó pillanatban láttad meg, megpróbáltál úgy tenni, mintha nem vennéd észre. De ő persze észrevett. Egy másik, langaléta alakkal együtt jött, mindkettő széles karszalaggal és géppisztollyal (golyószóróval? géppuskával? nem ismerem a pontos elnevezéseket) ellátva. „Csak menjen tovább, Lajos testvér, majd én ezt elintézem”, szólt oda a másiknak, miután neked odavetette: „Igazolja magát!”, és máris, szó nélkül beparancsolt az előttetek lévő széles kapualjba. Az irataidat kérte. Mintha meg se ismerne. De éreztem, hogy megismert, lehetetlen is lett volna, hogy ne ismerjen meg, én is azonnal ráismertem, ha öt éve nem láttuk is egymást. Az irataid. Pár napja kaptad meg Félixtől és Katalintól az új hamis papírjaidat, amelyekért az „együtt tartás” előtt már nem tudtál elmenni. Volt minden, ami kell, a saját nevedre szólóan, de „kiigazított” adatokkal és – egyelőre – hatásos mellékletekkel. Egy Steyr-Austro-Daimler gyári „hadiüzemi igazolvány”, amely szerint ott dolgozol, az angyalföldi részlegnél, és további rendelkezésig mentesülsz minden bevonulási parancs alól. És még egy „pártoló tagsági igazolvány” is a nyilaspárttól, kis, fehér karton, egy átlós zöld csíkkal, kis körben benne a nyilaskereszt. Ezeket add oda neki? „Nincsenek nálam az irataim”, mondtad. „És hogy merészelsz iratok nélkül mászkálni? – ordította hirtelen –, hiszen még az irataiddal együtt is akkor lőlek le, amikor nekem tetszik.” És rád fogta, lassan, kimérten és akkurátusan, közvetlen közelből a pisztolyt. A cső vége majdnem a melleden. Az ujja a ravaszon. „És most jobbra át! Futólépés!”, vezényelte. Nem tudtál mozdulni. „Nem érted? Futás, te szemét!” Fercsik ösztönösen – vagy talán kiművelten (ezen a téren valóban jelentős műveltséggel rendelkezett) rátalált a kulcsszóra, arra, amelyet a Végleges Megoldás Legfőbb Gyakorlati Mestere kanonizált. „Übriges Mistvolk”: innen vagy tehát most személyesen is kiemelve, illetve éppen személyedben is ide vagy sorolva, a „fölöslegesség” és a „szemét” kategóriájába, és mindjárt el is fogod fogadni ezt a besorolást. Még ott álltodban, mielőtt gyökeret vert lábad kiszakította volna magát mintegy a saját létezésed talajából, egy pillanat alatt (hiszen nem telhetett el több egyetlen pillanatnál) végigfutott benned a „másik” lehetőség, nem is csupán elméletileg, egyáltalán nem elméletileg. Testi valóságában. Valóságos inkarnációjában. A kis ruszin (vagy rutén), aki (nyáron, az alatt a szerencsés intermezzo alatt, míg „átvezényelve” a Központi Honvéd Ágyraktárba, „nemzetiségi muszosokkal” együtt mángoroltad a hadak frissen mosott lepedőit) olyan csendben, minden feltűnés nélkül kanalazta vasárnap esténként a mocskostésztából vett harmadik repetát. Csöndes fiú volt, alig lehetett szavát venni, pedig többször egymás melletti mángorlónál dolgoztatok. Azt hitted, nem akar szóba állni veled, az ő piros-fehér-zöld karszalagja, amely, különös paradoxiából kifolyólag, csupán annyit jelentett, hagy nem magyar anyanyelvű állampolgár, szemben a ti sárga (vagy fehér) karszalagjaitokkal, amelyek azt jelentették, hogy bár magyar anyanyelvű magyar állampolgár, mégsem tartozik a magyar nemzeti színek védelme alá; azt hitted, hogy ez a – valljuk be, lényeges – különbség számára olyan elválasztó szakadékot jelent, amin egy szó sem léphet át. De Fuszulyka Mitrofanban, annak ellenére, hogy nem állt szóba velünk, volt valami, ami másra engedett következtetni. Vagy csak utólag gondoltad így – vagy gondolod most? Hiszen már másodszor rémlik fel előtted Fuszulyka Mitrofan, illetve az, amit később már csak hallomásból tudtál meg róla. Mikor titeket már rég visszairányítottak ebből a kivételezett „buliból” a régi körletbe, ősszel, már akkor, mikor minden a legrosszabbra fordult, Fuszulyka Mitrofan, a fegyver nélküli nemzetiségi kisegítő munkaszolgálatos, amint meghallotta a fővárost bekerítő szovjet csapatok első ágyúlövéseit, fogta magát, s nem lehet tudni, milyen úton, nem lehet tudni, honnan szerzett fegyverrel, egyenesen rátört a századosra a parancsnoki körletben, szó nélkül, megint csak szó nélkül, ráfogta a fegyvert, és lelőtte. Azután ugyancsak szó nélkül hagyta, hogy a karját hátrakötve elvigyék. Miért nem törtél rá te Fercsikre, mikor rád fogta a fegyvert? Miért nem próbáltad meg elragadni tőle. Hiszen ketten álltatok egymással szemben. Talán azért is engeded futni most. Nem azért, mert ő futni engedett. Hanem mert te futni engedted őt. Hagytad, a te futásod árán, megfutamodni a saját lelkiismerete elől (még ha csak feltételezed is benne a feltehetően nem létező lelkiismeretet). „Nem érted? Futás, te szemét” – vezényelt másodszor is. És te futni kezdtél az átjáróház túlsó kijárata felé. Futottál, te szemét. „Fölösleges szemétnép.” Pedig azt se tudhattad, nem lő-e le futás közben hátulról. De valahogy érezted, hogy nem. Hogy futni hagy. És már nem is gondoltál másra. Megadtad neki még ezt a sanszot is. Hogy hátulról lőjön le, ha úgy tetszik. Vagy, ha úgy tetszik, ne lőjön le. Mint most azt, hogy eliszkoljon. Nem félsz, nem féltél akkor, hogy valóban rászolgálsz, megint rászolgálsz az ő minősítésére? Képzeld csak el, hogy most újra azt mondhatja magában: „Micsoda szemét! Még följelenteni se mert.” És talán arra is gondol, hogy eljön még az ő ideje. Fogsz te még előtte és a géppisztolya előtt állni. Miért is ne? Ha egyszer futni hagytad. És akkor ő már nem fog futni hagyni téged. De nem is azért hagytad futni, mert ő futni hagyott. Még kevésbé, hogy alkalomadtán majd még egyszer futni hagyjon. Hiába, úgyse tudod megmagyarázni. Nyugodj bele a megmagyarázhatatlanba. Hiszen annyi minden marad megmagyarázhatatlanul e világon. Az is, hogy ő mért akarhatott lelőni téged. Miért lehetett olyan, aki lelövi azt, akit lelőhet? És aztán miért nem lőtt le mégse? És nem meg vagyon-e írva – ha mégis magyarázatot akarsz –, hogy „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet?” Ez lenne az ultima ráció? Csak éppen: ki mondja meg, hogy mikor nem lehet? És hogy hősnek lenni nem éppen csak akkor lehet-e, amikor nem lehet? Az irataidat azért jó, hogy nem adtad oda neki. Biztos nem adta volna vissza. Pedig azokra még szükséged lesz.

Ha már nem lőtt le a kapualjban, mint egy kutyát.

El is felejtette azt a papírt a kezében.

El is felejtette azt a papírt a kezében. Most hirtelen ijedten veszi észre, hogy már egészen összegyűrődött. „Akárcsak a ruhatárjegyek a moziban – gondolja, s szinte megnyugodva: – Az ember, úgy látszik, nem változik, a »sorsdöntő« pillanatokban ugyanúgy viselkedik, mint a legjelentéktelenebbekben, ha ugyanolyan tárgyi helyzetbe kerül. Legalábbis én úgy viselkedem.” Azután rájön, hogy ez mégsem igaz. Ahogy a sorból gondolkodás nélkül kilépett, hazardőr módjára, a hamis papírjával, az soha azelőtt nem fordulhatott volna elő vele. Persze a „tárgyi” helyzet is más volt mint bármikor azelőtt. Mindenesetre, ha valami hiányzott belőle, az effajta vagány bátorság volt. Vállalni eddig is tudott számára elfogadható, jogosnak érzett dolgokat. De azt is sokszor mennyi habozás, mindenoldalú megfontolás után! A bizonytalanság, a tisztázatlanság mindig bénította. Inkább még egy meggondolás, mint egy meggondolatlan, szégyellnivaló döntés. Igaz, vállalta azt a nehezen vállalhatót is, hogy, mikor nem vették föl az egyetemre, és a „törvények” szerint már csak legfeljebb segédmunkásként kaphatott volna munkát, belenyugszik abba, hogy a nevelőapja tartsa el. Úgy érezte, az a sorsa, hogy tanuljon. Akármi lesz is. Vagy a jövőjéért, azért, ami benne egy jövendő mű fedezete volt. Vagy, ha nem lesz jövő, akkor is, hogy legalább ezt a kevés – ki tudja, mennyi – időt, hónapokat, esetleg éveket, esetleg csak heteket, ezt senki sem tudhatta, azzal töltse, amire – önmagában, csakis önmagában még ettől a nagy szótól sem riadt vissza – „rendeltetett”. Annak ellenére, hogy sokan megszólták érte, érthető módon, és ő meg is értette, hiszen elhatározásának fedezete mások számára nem volt „kimutatható” és elszámolható, sőt elszámolható a maga számára sem volt, de őt mégis az evidencia erejével hatotta át. Belső parancsként, amelynek, ha nem is gondolkodás nélkül, de minden megfontolandó megfontolása után engedni kellett. Talán ugyanez az erő vezette, mikor itt, ezúttal gondolkodás nélkül, mert itt gondolkodás nélkül kellett, kilépett a sorból, vállalva a számára idegen kockázatot. Most meg, ugyancsak gondolkodás nélkül, hagyja, hogy a keze ronggyá gyűrje a papírt, a maga ruhatárjegynél alig jelentékenyebbnek látszó, mégis sorsdöntő mivoltával együtt. Mint annyiszor a ruhatárjegyet a moziban vagy a színházban. Hányszor kellett végighallgatnia a ruhatáros nénikék indulatos kioktatását, vagy éppen anyai jó tanácsát! „Aztán legközelebb jobban vigyázzon rá!” Itt most nemigen volt legközelebbi alkalom. Most kellett vigyáznia rá. Szerencsére még megvolt, még egy darabban is volt, csak jól összegyűrve. Megpróbálta kisimítani, ahogyan lehetett. Nagyjából sikerült is. Most aztán vigyázni fog rá. Már nem sokáig kell. Előtte meglehetősen megfogyatkozott az oszlop, csak az előbb észlelte, hogy eddig szinte önkéntelenül megtett lépéseivel már eléggé közel áll az asztalhoz. Már nem volt sok ideje. Ebben a pillanatban, míg a papírt simítgatta, úgy érezte magát, mint annyiszor abban a sokszor ismétlődött ruhatári jelenetben. Ugyanazt az apró, kényelmetlen, kissé szégyenkező kis izgalmat érezte, de az hirtelen, mintha egy óriás kondenzátor erősítené fel, átváltott benne arra a sokkal magasabb feszültségre, amiben tulajdonképpen állandóan lennie illett volna, de ami helyett éppen az ellenkezője, valami teljes ernyedtség, a sorsa vagy a következő pillanat iránti teljes érdektelenség tartotta fogva, már egy ideje – abból a kis idejéből, amije még maradt, már jó darab ideje – egyáltalán nem gondolt arra, mi fog vele történni, mi nem. Amilyen mértékben közelebb jutott ahhoz, aminek történnie kellett vele, úgy vált számára ez a történendő dolog olyanná, mint ami nem vele történik. Ahogy ájuláskor az embernek „kiszáll a fejéből a vér”, úgy szállt ki belőle minden érdeklődés maga iránt. Már előbb tisztázta, mi történhet vele, mindent megfigyelt, tudta, mit kell és mit lehet csinálnia, és tudta, mit tesznek vagy mit tehetnek vele, de mindez olyan volt most, mintha nem tudná. Már nem futkosott át rajta állandóan, mint kezdetben, mikor beállt az oszlopba, az alternatívák váltóárama. Ahogy a fülét és az idegeit se érintették már a sárban taposás, puskatuspuffanás, ordítozás, vagonajtó-csapódás hol felerősödő, hol elhalkuló nagytuttijai, mint régen a koncerteken, mikor hirtelen azon vette észre magát, hogy már hosszú percek óta nem hallja a zenét, teljesen kikapcsolta belőle valami egészen más, ami ki tudja honnan, az eszébe jutott, vagy egy figyelő arc öntudatlan szemlélete a padsorokban. A padsorokban figyelmét magára vonó arc most itt az elöl, az asztal mögött álló alak volt.

Már egy idő óta nem tudta levenni szemét az Eden-kalaposról. Ahogyan ott állt, ahol állt. És mintha mégse ott állt volna. Mintha egy más fizikai rendszer része lenne, más tér és más idő lenne hozzá rendelve, mint ezekhez a khakiszínű vagy csukaszürke vagy rendetlen viharkabátos bábokhoz, akik egymás madzagján rángatóztak sár és köd között, a nyíló-csukódó vagonajtók előtt, lázas tevékenységben, a futkosás, csoszogás, nógatás, vonakodás egy pillanatra sem szűnő, a síneket, talpfákat, kockaköveket, sarat barbár hangszerekül használó muzsikája közben. Pedig inkább ő volt a bábu, az Eden-kalapos. Önmaga panoptikumbeli viaszbábja. Kétséget kizáróan élt, de mintha minden életmegnyilvánulásától meg volna fosztva, mintha tüdeje nem tudná beszívni ezt a levegőt, tagjai mozdulni se tudnának ebben a közegben, száján egyetlen szó se lenne, amit bárkivel megoszthat. De közben mégis mintha jól, nagyon is jól érezné magát. Önmaga volt. Talán ő volt egyedül önmaga, ebben az óriási sárban cuppogó travesztiában, ahol mindenki más csak a hóhér és az áldozat tökéletesen kiosztott, mindkettő csupasz és vázlatos lényegére redukált szerepét alakította. Ő szemmel láthatóan nem volt se hóhér, se áldozat. De hát akkor mi lehetett?

Már egy jó ideje nem tudta levenni róla a szemét. Csak mikor észrevette a kezében összegyűrődött papirost, ezt a lassan érvénytelenné váló „jegyet” (ha egyáltalán van vagy lesz valami érvénye, hiszen már eleve érvénytelen, mintha egy hamisított ruhatárjeggyel akarná kivenni a ruhatárba be se tett kabátját), és megpróbálta a másik kezével kisimítani, hogy most már vigyázzon rá, akkor tévesztette megint egy percre szem elől. S mikor aztán önkéntelenül megint visszanézett, egyszerre felrémlett benne a kép. Az a Whistler-portré, futott át rajta. Ha nem lenne olyan képtelenség, szinte szentségtörő eufemizmus, azt lehetne mondani, megörült ennek a váratlan felfedezésnek. Hát igen, az intellektuális felismerések öröme. A heuréka gyönyörei. És a heuréka rejtelmei. Lehetne egy ilyen című – vagy két ilyen, vagy egy ilyen kettős című – tanulmányt írni. Ha még módja lesz valaha írni. Vagy ha még kedve lesz valaha írni, mindezek után. Vagy ha értelme lesz. Mert persze itt a gyönyör elválaszthatatlan a rejtelemtől. Teljes tudatlanságunktól a dolog működése felől. Azért olyan gyönyörteljes dolog az összefüggések felfedezése, mert ha mindeddig titok volt, hogy ezek a dolgok hogyan függnek össze, és hogy összefüggnek egymással, az továbbra is titok marad, hogy bennünk mi függ össze az ő összefüggésükkel. Mert sejtelmünk sincs arról, póriasan szólva, hogy jut az eszünkbe, ami az eszünkbe jut. Hogy jut most eszébe az a Whistler-kép? Amit talán csak egyszer látott, egy reprodukciós albumban, hirtelen még azt is látja most, hol látta, a művészettörténeti intézetben, míg egy lányra várt, egyikére azoknak a „Gerevich-kisasszonyoknak”, akik ott parádéztak az elegáns prof tanszékén, úrilány-neveltetésük mintegy kihelyezett állomásán. A könyv ott feküdt az asztalon, éppen ennél a képnél kinyitva. Most – akármilyen lehetetlen vagy akár felháborító is – megörült neki. Az „öröm” kifejezés persze, hangsúlyozni kell, ebben a helyzetben megengedhetetlen és szinte nevetséges eufemizmusnak hat. Biztosan valami más szót kellene találni rá. Ha olyan könnyű volna új szavakat találni. Bár talán nem is volt annyira az. Ha igazán közelről nézzük a dolgokat, és miért ne próbáljuk egy pillanatra még itt is úgy nézni, olyan közelről, ahogyan például egy szép női arcból semmi más nem látszik, mint egy éppen kitágult csúnya pórus, nemhogy arc nem, de még egy arc részének érezhető bőrfelület sem – mindnyájan fölfedezhetjük magunkban, hogy a legörömtelibb pillanatnak is van egy olyan, esetleg igen rejtett részecskéje, amely szinte kibírhatatlan szomorúság, és még a legrettenetesebb helyzetbe vagy lelkiállapotba is belefér egy parányi, akár – miért ne? ha nincs más szavunk? – örömnek is nevezhető molekuláris megnyilvánulás. Ugyanúgy vagy hasonlóképpen, ahogy, most már tudjuk, a fizika törvényei sem érvényesek minden, e törvények alá rendelhető részecskére, pontosabban: nem minden vonatkozó részecske rendelhető mindig alájuk. Ha a forrásban lévő víznek is lehet egy olyan molekulája, amely nincs a légneművé válás állapotában, miért ne örülhetne valaki egy eszébe jutott, legalábbis intellektuális szempontból örvendetes gondolatnak, a deportáló-pályaudvaron, a vagonok előtt (illetve egyelőre háttal állva a vagonoknak)? Ilyesféle molekuláris viselkedés töredék pillanata, talán milliomod másodperce volt az, mikor felrémlett előtte az életnagyságú portré, amit egyszer véletlenül reprodukcióban látott – s amelyet évtizedek múlva talán még váratlanabb hirtelenséggel viszontlát majd a New York-i Frick múzeumban, a Fifth avenue és valahol a 46. utca sarkán, gyanútlanul sétálva a miniatűrgyűjtemény csupa remeke között, egy kis hatszögletű terem falán, olyan elevenen, mintha nem is eredetiben, hanem az eredeti eredetijében, vagyis életben lépne elébe (maga Robert de Montesquiou-Fezensac gróf, a présziő dandy-költő, mondják, Proust Charlus bárójának is modellje), ott állt a kép, nem is a kép, hanem a modellje, és nem is modell, hanem az, aki egyszer ennek a modellnek a hasonmásában reinkarnálódott előtte. Az Eden-kalapos a pályaudvaron.

Aki azóta sem mozdult, hogy először megpillantotta. Mintha valóban kép volna. Most már egy idő óta le sem tudta venni róla a szemét (a „jeggyel” való foglalatosság néhány pillanatától eltekintve). Mintha szuggerálni akarta volna, hogy mozduljon már, szólaljon meg, csináljon már valamit, az istenért. Igazolja valamivel igazolhatatlan ittlétének abszurditását! Pontosan úgy állt ott, mint az (egyébként életnagyságú, karcsú eleganciájának kompozíciós vetületeként karcsú, hosszúkás vászonra festett) Whistler-portré, a szürkék, feketék és fehérek disztingvált enteriőrjében, a bensőséges társaságiasság fölényével, a pontosan kiosztott szerepek között szereptelenül, vagy kiismerhetetlen szerepében, mint egy megtestesült inkognitó. Egyszerűen: Arrangement in black and gray.

Mintha csak egy kosztüm lenne, amely a színészére vár. Mint egy kosztüm, amely a színjáték bizonyos fajtáiban, a misztériumokban vagy a commedia dell’artéban már eleve magában hordja a szerepet is. Csakhogy ebben az itt lefolyó rituális történetben nem volt olyan szerep, mint az övé. A kosztümje tehát, vagyis ő maga mint puszta kosztüm, ahelyett hogy pusztán önmagával mint egy jelzéssel, mindent elárult volna önmagáról, éppenséggel semmit sem árult el, a teljes szerepnélküliség volt, teljes déplacé, teljes határozatlanság, maga a rejtelem. Mert persze a hirtelen felrémlő Whistler-portré sem adhatott semmi fogózót. Ha valahogy egyszerre egymás mellé kerülhetett volna a kép meg az alak (illetve a két kép), menten kiderült volna, hogy ténylegesen semmiben sem hasonlít egyik a másikára. Hiszen épp egy fél század választotta el a kettőt. Itt nem szalonkabát, zsakettnadrág, kürtőkalap. Hanem Eden-kalap, alatta kétsoros, spicces reverű fekete felöltő (ebben a nyirkos télben), amelynek kivágásából, igaz, az előbbiéhez hasonló fehér selyemsál buggyant ki (észvesztő puhasággal az őt körülvevő keménység között), alóla pedig sötétszürke, teniszcsíkos flanellnadrág, széles eséssel a mérsékelten szélesített fekete cipőorra (amelyen nyoma se látszott a sárnak, amelyben állt), jobb kezében viszont a fehér kesztyű könnyedén tartotta a másik fehér kesztyűt. És mintha mindez nemcsak hogy nem élne, még csak nem is festve volna (mint az, amire emlékeztetett), hanem valami könnyed anyagból megmintázva. Persze, leginkább viaszból, mint már említettük, egy panoptikumban. Az egész mégis mániákusan a Whistler-képre emlékeztette. Mert ha semmi más nem hasonlított is a kettő között, egy dolog azonos volt, s itt ez volt a döntő, mert éppen ez nem hasonlított semmi olyanra, ami itt látható: a kettejük egyaránt makulátlan és kihívó eleganciájának a ténye. A dandy festette dandy dandy hasonmása itt ebben a mocsokban, Rondabugyrod legalsó csücskében, amely csak abban különbözik Dante poklának eme legförtelmesebb helyétől, hogy onnan már nem lehetett mélyebbre zuhanni, ez pedig csak a fölső pereme azoknak a bugyroknak, amelyek alatta sorakoznak. Meg aztán ez a pokolbeli jelenés valóban csupán jelenés volt itt ebben a pokolban, nem volt itt, éppoly illegális és felháborító outsiderségben állt itt, előtte nyilván a magától értetődő visszatérés lehetőségével, ott, ahonnan nincs visszatérés, mint – ez a gondolat hirtelen egy pillanatra egész valóját felkavarta, oly szentségtörőnek érezte –, mint maga a Vergilius vezette Dante. Most értette meg, milyen őrjítő tapintatlanság, minden tapintatával együtt is, ennek a Danténak minden részvevő szava, amivel sorra szólogatja a Soha vissza nem térőket, ő, aki e mindenkinek tilos új tudással, e fantasztikus színjáték látványával, ezzel a költői zsákmánnyal a zsebében nemsokára visszatér az élők közé, akikhez – még, ez idő szerint – tartozik. Most ébredt tudatára, milyen felháborítóan kiváltságos szerepben jár-kel ez a fejedelmi költőpáros odalent az alvilágban, amely persze maga a világ, milyen minden alól felmentett, hogy ide illő szóval mondjuk, kivételezett tagjai ezek a szenvedés világának, mint ahogy – ez irányú kétségek már eddig is sokszor mardosták – a művész mint olyan, bármily szenvedő fele legyen is a maga világának, a maga életének, a maga művészetének, voltaképpen mindig ilyen előkelő idegenként jár – a kifejezés megváltásával, kivételezettségével, felmentettségével – a mások kifejezhetetlen szenvedéseinek tájain, a mások szenvedésének – akaratlanul, és bármily együttérzőn is – lelkiismeretlen haszonélvezőjeként. Csak nem valami ilyesféle Kivételezett Költő lenne ez is itt, dantei védettségében állva e pokolbugyor kellős közepén? Valamely isteni Beatrice imádója és védence, ezen a sáron átgázolva, útközben a szeráfok zenéje felé? „Az örök Rózsa arany közepébe…” Már egészen belemerült ezekbe a mindentől elrugaszkodott és itt bizonyára a lehető leghelyénnemvalóbb elmélkedésekbe, miközben a következő lépés, amelynek megtételére újból módja nyílt, s amelyre az egyre fogyatkozó oszlopban rá is kényszerült, egyszerre kiemelte ezekből, és már hosszú ideje csupán az Eden-kalaposon nyugvó szemét ráemelte az egész látványra. S így még képtelenebbnek látszott az egész jelenés. Közben egyszerre saját magán is megakadt a szeme. A körülményekhez – és szerepéhez – képest maga sem volt rosszul öltözött. Az a rozsdabarna térdnadrág és az a jóféle turistacipő volt rajta, amiben múlt szilveszterkor nagy társasággal kirándult a Börzsönybe, s utána az éjszakát egy kis Duna menti házban összezsúfolva töltötték. „Akár egy marhavagonban”, rikoltotta el magát, kicsit már részegen, az a barátja, aki morbid és nem éppen tapintatos humoráról volt nevezetes, többek között, mikor vagy húszan egymás hegyén-hátán kerestek alvóhelyet a kis kétszobás vityillóban, amit egy távoli barátjuk bocsátott rendelkezésükre. Hiába, az ember képtelen elképzelni a tőle akár nagyon is csekély távolságban történő dolgokat, a sárkányt még akkor sem, mikor már feléje nyújtja mind a hét fejét. Kiváltképp, ha a sárkány a legmagasabb fokú szervezőképességről tesz tanúságot, és hét fejével felváltva olyan mesteri módon tudja adagolni a fenyegetést és a megnyugtatást. Ezt itt meg kiváltképp nehezen lehetett elképzelni. Hiszen, mesélték neki valamikor még 1942 nyarán (és hol vagyunk már attól), valaki a külföldi rádiók egyikében elcsípte azt az adást, amelyben a canterbury érsek így prédikált a hívőknek: „Az európai események olyan irtózatosak, hogy a képzelet elutasítja befogadásukat.” Pedig a tudós canterbury érseknek legalábbis kósza atavisztikus emlékei lehettek bizonyos régebbi európai eseményekről. És még ő is. Még ő sem. Azoknak a képzelete pedig, akik az eseményeknek részesei vagy részesjelöltjei voltak, még inkább tiltakozott a befogadás ellen. Meg különben is kevesebbet tudhattak róla, mint a canterbury érsek, akinek sokkal jobbak voltak az értesülései. A kockás flanelling meg a magas nyakú pulóver is úgy simult a bőrkabátja alá, hogy nyugodtan mehetett volna akár megint kirándulni a Börzsönybe. Csak éppen a sárga karszalagot kellett volna levennie a kabátujjáról. Ahogy gépiesen a következő lépést is megtette előre, különösebb izgalom nélkül megállapította, hogy már nem valami sokan állnak előtte. Már nem volt sok ideje. Már nem sok ideje volt. De ez most valahogy egyáltalán nem tudta izgatni. Csak az izgatta, de módfelett, és minden itt helyénvaló mértéken felül, hogy az Eden-kalapos azóta se mozdult. Azaz most épp mintha mozdulna… De mégsem, csak a lábán vált egyet. A testsúlyát – ugyancsak elegánsan, szinte báli rituálé szerint – áthelyezte a jobb lábáról a balra, s közben – mint valami esemény – a kezében tartott kesztyű is megrezzen egy kicsit. Továbbra sem tudja levenni róla a szemét. Most már, mintha ezen múlna minden, minden erejével csak azt igyekszik kitalálni, mit kereshet itt, és ki lehet ez az Eden-kalapos. Ahogy körülnézett, az alak még jobban kivált a köd és sár között folyó alvilági játékokból, mintha máshonnan volna ideragasztva. Igen, most, ez a szó fejtette meg a talányt (és ez megint azzal a nehezen megnevezhető, mondjuk örömszerű érzéssel töltötte el, vagy legalábbis érintette meg, vagy hogy a fenébe is mondjuk): az egész olyan volt, mint egy montázs, amolyan fotómontázs, amilyent Kassák régi folyóiratainak lapozgatása között látott, mintha a Whistler-portrét kivágták volna abból a reprodukciós albumból (vagy, mindegy, egy korabeli angol képeslapból), és ráragasztották volna erre a sártenger pályaudvarra, ahol disznók helyett ezúttal emberek berakodásával foglalatoskodnak, a lassan gomolygó reggeli piszokfelhők alatt. Egyszerre az egész kép megváltozott, ahogy kívülről kezdte látni, mint egy montázst vagy kollázst valami könyvben (talán éppen az erről a korról majdan készítendő képeskönyvben), a beleragasztott egész alakos portréval, amely most mintha az alatta lévő ragasztástól kicsit ki is emelkednék a képből, éppen csak egy árnyalatnyit, mintha még a kivágó olló nyomát is észlelni lehetne a körvonalain. Bár jelenlétének értelme továbbra is rejtély maradt, jelenlétének ténye egyszerre igazolódott, ahogyan a valóság visszavetült a művészet síkjára, ahol nem is kellett külön értelmének lennie, jelenléte egyben értelme is volt. Az Eden-kalapos nem tartozott ehhez a valósághoz, hozzátartozásának kikerülhetetlen ténye, éppen hihetetlen voltában, mégis része volt ennek a hihetetlen valóságnak, ha nem éppen a kulcsa. A szervezettől idegen kontrasztanyag, amely befecskendezve egyedül tudja láthatóvá tenni azt, amitől idegen. Közben egyszerre mozdult a kép. Nem az Eden-kalapos alakja, aki, miután testsúlyát – legalább azt végre – áthelyezte egyik lábáról a másikra, továbbra is ugyanolyan mozdulatlan maradt, s aki, kalapja és sálja között – most, közelebbről már ezt is látni lehetett – ugyancsak mozdulatlan profiljával messze elnézett az asztalnál ülők és az asztal elé járulók feje fölött. Nem, az oszlop bal oldalán változott a kép. Az eddigi békés – akármilyen hihetetlen, valóban békésnek érzett – előrecsoszogás mellett, amit sem a csendőrsorfal, sem egyéb eddig nem zaklatott különösebben, elkezdett fel-alá sétálni az előbbi rendőr százados, az, akinek a parancsára-fenyegetésére egy-két órával ezelőtt kilépett a sorból, nyugtalanító csukaszürkéjét most be-beloccsantva a csendőrök már megszokottá vált khakiszínei közé. Tábori sapkájának hajtókájába egy szál kócsag- (igen, úgy rémlik, kócsag)-toll volt tűzve, nem úgy, mint a csendőrcsákók szalagjába, egész bokréta kakastoll, ám ez a magányos toll a százados minden egyes kemény lépésére fenyegetően megrezdült. Egyszerre megingott az az amúgy is igen ingatag biztonság, amely ebben az oszlopban, a folytonosan élére állított vagy-vagy ellenére is, valahogy mindenkit eltöltött. Az ember még ebben is nagyon közel áll az állatokhoz, bár éppen ez az egyik fő tényező, amiben szereti magát az állattól – legalábbis elméletileg – megkülönböztetni; hogy igazában a pillanatnyi helyzete határozza meg állapotát, vagy legalábbis állapotának egy mélyen fekvő rétegét. Akármi történik is közben a hátuk mögött, akármi várja is őket az előttük folytonosan megújuló rituáléban; az, hogy itt, az oszlop külön mikroklímájában már jó ideje minden ment a maga módján, a maga rendjében, különösebb fennakadás és különösebb atrocitások nélkül – akármilyen szégyellni való, legyen szégyellni való, hát akkor szégyellni való –, biztonságérzetet ültetett mindegyikükbe. Akik már hónapok óta a zaklatás (hogy a legenyhébb kifejezést használjuk) állandó kiszolgáltatottságában élnek, azoknak már két zaklatásmentes óra is az enyhület netovábbja, akármi jöjjön is utána. S ezt most hirtelen elsöpörte az oszlop mentén hosszában immár másodszor forduló csukaszürke, kócsag (vagy mégis zerge?)-tollas tábori sapka, mint egy elűzhetetlen, folyvást ide-oda zizegő óriás szúnyog. Igen, a szúnyogokból árad ilyen, egy pillanat nyugalmat nem engedő, idegeinket tűre csavaró fenyegetés. S akkor a szúnyog egyszerre lecsapott. Nem, nem vért szívni, ellenkezőleg, nyálat ereszteni. Hirtelen fordulattal benyomult két csendőr közé a sorfalba, és szó nélkül szemen köpte az oszlopban legközelebb állót – ezt a hazáját idegen országoknak áruló bitangot. Azután, ahogy jó katonához illik, a szabályzat legpontosabb végrehajtásával egy félfordulatot tett jobbra, és most már a csendőrsorfalon belül, az oszlopban állók közvetlen közelében masírozva, minden lépésével lökdösve őket, minden sorban leköpött valakit. Mikor őelőtte is elhaladt, s éppen a mellette álló arcába fröccsent a nyál, megpróbálta elkapni a rendőrtiszt tekintetét. Milyen lehet ennek az embernek a tekintete? De nem látott benne semmi különöset. Kicsit zavaros, zöldesszürke szem volt. Egy emberi szem. Az előtte állók közül többen zsebkendővel törölgették az arcukat, de úgy, mintha csak éppen az orrukat kellene kifújni. Elöl az Eden-kalapos – ahogy hirtelen megint odanézett – ugyanúgy állt, mint az előbb. Még az arcát se fordította errefelé. Úgy látszik, ez sem tartozott az illetőségi körébe. Mint ahogy szemmel láthatóan semmi sem az itt szemmel látható dolgok közül. Most egyszerre szinte rángatózó indulat fogja el. Nem a rendőr százados iránt. Az Eden-kalapost nézve. Alig tudja visszatartani magát, hogy oda ne rohanjon, és rá ne ordítson, ahogy a torkán kifér, hogy valami emberi viselkedésre bírja ezt a bábut, vagy szemen köpje ezt a pokolba gázoló dandyt, ezt az eltévedt arbiter elegantiarumot, ha másként nem lehet. De hát – annyi önuralma még maradt, hogy erre rájöjjön – azt mégsem teheti, hogy kiugrik a sorból. Úgyis visszarugdalják a csendőrök, mielőtt odaér. Várjon csak nyugodtan. Majd ha rá kerül a sor.

De tudja már, hogy akkor sem fogja megtenni, mikor az Eden-kalapos minden szó, hang és mozdulat nélkül elnézi majd, hogy puskatussal őt is visszalökdössék a vagonok felé. Nem kell sokat várnia. Egyre kevesebben ácsorognak előtte az oszlopban.

Nem, már nincs sok ideje.

A telefon működött.

A telefon működött. Mintha nem történt volna semmi. De hátha nem is történt semmi. Csak megint a vadon termő rémhírek. A körülöttünk keringő rém- és örömhírek évek óta a jóslatok és evangéliumok változatában didergettek, egyforma hévvel csapnak le mindig feszült idegeinkre. Alig kárognak el mellettünk a varjakba bújt boszorkányok vagy a boszorkányokba bújt varjak, már a capitoliumi ludak gágogása veri fel az otthonokat, amelyek maguk is átváltoztak varjúfészekké meg lúdúsztatókká, tovább károgják és tovább gágogják azt is, amiről már kiderült, hogy csak üres károgás és gágogás. Persze mire hazaértem, már otthon is hallották a hírt, amit Györgyi apja hallott reggel a rádióban, „aki imádta a rémhíreket.” Mert igen, vannak olyanok is, akik imádják. A rossz ellen néha csak a még rosszabbal lehet védekezni, az igazi rossz ellen a még rosszabbal, amely hátha mégsem igaz. Jobb belátásom ellenére vitatkozni kezdtem. Bár én láttam, nem ők otthon, az Astoria előtt a tankot, engem csapott meg az utcán az egyszerre izgatott és erőltetetten nyugodt légkör. Jelentsenek már azok a szabad rádiók valami mást, például a sokat emlegetett második frontról, amit mindig csak emlegetnek! Ahelyett hogy mindennap kitalálnak valamit, amivel csak tovább csüggeszthetnek vagy tovább doppingolhatnak mindenkit. A sokféle rabság között ez is egyfajta rabság. Torkig vagyok velük. Velük is. Bár minden szavamról tudtam hogy hiábavaló, de azért csak folytattam. A telefon is szól, pedig, ha igaz volna a hír, biztos, hogy legelőször a telefonjainkat kapcsolják ki. És, mintegy bizonyításul, bár lényegében egészen más okból, már emeltem is fel a kagylót.

De anyám, tőle is szokatlan hevességgel, kikapta a kezemből, és visszatette vagy inkább csapta a készülékre hogy majdnem összetört. Így aztán biztosan nem lesz telefonunk, mondtam. Közben, abban az egyetlen pillanatban, amíg a kezemben tartottam a kagylót, meghallottam benne a búgást, s az, minden jobb belátásom ellenére mégiscsak megnyugtatott, mintha valóban jelentene valamit. Egy ideig még birkóztunk anyámmal a kagyló birtoklásáért, azután hirtelen egyszerre hagytuk abba, mintha csak vezényszóra tennénk. El is szégyelltem magam, bementem a szobámba, tüntető csöndességgel csuktam magamra az ajtót, ahogy mindenfajta izgatott vita után szoktam, kinyitottam a rádiót. A gomb benyomása és a nyomában felhangzó szalonzene – „Géczy Barnabás és zenekara”, megnéztem a sárga rádióújságban, az előzetes programnak megfelelően –, amely a hangszóróból békésen csörgedezett – a műveltebb magyar középosztály kedvenc vasárnap délutáni szellemi itala –, megnyugtatott, illetve úgy tett, mintha megnyugtatna, pontosabban én tettem úgy, mintha megnyugodnék tőle, miközben tudtam, hogy hiába szól a telefon, hiába szól a rádió, azoknak a rádióknak van igazuk, és azoknak, akik azokat bújják, titokban, szinte hőstettként, az egyetlen hőstettként, amit végbe vihetnek. Meddig hallgathatják még azokat a rádiókat, a tettnek ezzel a szánalmas illúziójával (valóban nem sokáig, emlékszem, az egyik első kormányrendelet tiltotta meg), vagy akár Géczy Barnabást és zenekarát ebben a rádióban (valóban e másik, kicsit későbbi kormányrendelet már a rádiók beszolgáltatását írta elő), minden illúzió nélkül? Megpróbáltam olvasni. Elővettem az Apologiá-t, abban a kis kétkötetes Platón-összesben, amelyik most is itt van még a hátizsákomban

a teljes Aranyt, amit bevonulásomkor még áprilisban ezzel együtt magammal hoztam erre a nem tudni hol végződő utazásra, már rég elhagytam, Mizsepusztán odaadtam Z. Z.-nek, a költőnek, mikor el kellett válnunk, mert őt megint, már másodszor, a frontra irányították, mikor az én századomat vissza Pest felé; addig esténként, a vacsoraosztás előtti rövid pihenőben együtt olvastuk a folyton esőtől csöpögő dohánypajták alatt a Toldi szerelmé-t, mindig csak a Toldi szerelmé-t

Toldi szerelme Toldi szerelme Toldi szerelme mondogatom amíg el nem vész minden értelme csak a metruma marad az adóneus a szapphói strófa zárósora vajon tudta-e Arany mikor a címet adta ő ne tudta volna? már csak ez a címben szokatlan metrum marad és a dallama ez a végletes ellentét a két szó között a magas és mély hangok közti szakadékkal amit mégis áthidal az l hangsúlyos mássalhangzó-torlódásos ismétlődése az utolsó előtti szótagokban s a két szóból egyetlen összefüggő szó lesz ahogy mondogatom nem is én valaki mondja bennem akárhogy is akarom nem tudja abbahagyni toldiszerelme toldiszerelme mint egy ócska sláger vagy titokzatos varázsige mint valami vérszerződés vagy ha nem hát nyelvszerződés ami mégis eltéphetetlenül összeköt akárcsak egymással ezt a két szót azokkal is akik minden köteléket el akarnak tépni közöttük és közöttem akikkel semmi közösséget nem érzek hiszen nem érezhetek mert akkor magammal szűnne meg minden közösségem a mizsepusztai keretlegényekkel talán még Murai alezredessel is aki a szemem előtt köttette ki barátomat fehér zászlósi zsávolyában amelyet szokásos kihívó modorában fel merészelt venni muszos behívója ellenére még ezekkel a barbár tolldíszű csendőrökkel is itt akik sose hallották talán vagy régesrég elfelejtették ezt a toldiszerelmét toldiszerelme vajon hol olvasgatja most Z. Z. vajon olvashatja-e még vajon megvan-e neki még vajon megvan-e még ő maga is toldiszerelme ez a jog ez a jogom amitől nem foszthattak meg egészen idáig ha a könyv már nincs is a hátizsákomban hiába reménykedtem benne hogy úgyis visszajövök Pestre majd csak szerzek egy másik példányt már nem tudtam szerezni mégis az enyém elidegeníthetetlenül az enyém marad a Capitis Diminutio Maxima e mostani legvégső állapotában is jogom egészen a legvégsőkig és még annál is végsőbbekig

Akkor, otthon, persze még megvolt a teljes Arany, sőt a saját könyvespolcomon volt, a saját szobámban, a saját ágyam mellett, nem is egy, de két kiadásban is, a 8 plusz 4 kötetes Ráth-féle első kiadáson kívül, amit régen (de régen!) úgy vittem haza az érettségi szünetben, mint valami tizenkét ágú agancsot azok, akik efféle trófeákban lelik büszkeségüket, meg abban a tavalyi könyvnapra megjelent egy kötetes, ormótlan, piros egykötetesben is, amit jó ösztönnel vásároltam meg, hiszen ha nem, mit vittem volna magammal a hátizsákomban, mit olvastunk volna Z. Z.-vel a dohánypajták alatt, mit adtam volna neki útravalóul, mikor újra elindult a frontra? De most nem az Aranyt vettem elő, hanem az Apologiá-t, másik folytonos olvasmányomat ebben az időben, amikor már egyre kevésbé bíztam bármiféle menekülésben, mégis egyre jobban abban, hogy magamat megmenthetem, ha az irhámat nem is, a jonhaimat, ha a bőrömet, húsomat, eszemet, szervezetem metabolizmusát és hormonműködését nem is, de azt a megnevezhetetlenebbet, ami „én” vagyok, mégis, mégiscsak, mert Anütosz kai Melétosz apokteinai men dünantai, megölni megölhetnek, de, blapszai de u, ártani nem árthatnak nekem.

De jó is lenne most azon gondolkozni, mennyi ebben a valóság és mennyi az öncsalás, mennyire tartozik hozzá ehhez a szókratészi elképzeléshez az az akármennyire is pogány hit a túlvilágban, amelyikkel mégis rendelkezett, és amivel én egyáltalán nem rendelkezem, valamint a bizalom a Város törvényeiben, amivel én még kevésbé rendelkezem, hiszen ha az, ami most velem történik, nincs is egészen a Város írott törvényei szerint – mert erre még nem hoztak törvényt –, de az eddig ellenem hozott törvényeknek a léte maga az én törvényen-kívüliségem kodifikálása, jó volna, ha gondolkozhatnék ezen, de erre már nincs idő, már nincs sok időm, az előttem állók gyorsan peregnek át az igazoltatás tölcsérszűkületén mint a homokszemek. Már nem sok homokszem van hátra. A percek katonásan összecsapott bokával tűnnek fel és tűnnek el az igazoltatóasztal mellett. Nem, már igazán nincs sok időm.

Meg aztán, egészen egyszerűen és parlagian: Szókratész hetven évén túlvolt, mikor ezt gondolta, én meg még csak huszonnégy vagyok. Nekem még sok időm lehetne… Jó is, hogy eszembe jut, kora hajnalban ezzel ébredtem, de azóta teljesen a tudatom alá szorult, hogy ma van a nagy nap, huszonnegyedik születésemnapja. De hát másrészről meg mit számít ez a szánalmas aritmetika a halál előtti évekkel, a halál utáni és a születés előtti évek végtelen algebrájához mérten? Mindenesetre: ma vagyok huszonnégy éves. Inni kéne rá egyet. Legalább magamat felköszönteni. Egy pohár pezsgőt. Szomjas vagyok, az az igazság. Előveszem a kulacsomat, lecsavarom a kupakját, a számhoz veszem, érzem is már nedves fémizét, de aztán megállok, és visszaveszem a számtól, visszacsavarom a kupakját, visszateszem a hátizsákom oldalzsebébe. Eszembe jut a kisgyerek a csendőrcsizmák rácsai között bukdácsoló csajkával s az elcsorgatott víz nyomaival, mintha madárlábnyomok maradnának utána. Azok, bent a vagonokban már megitták a maguk több napra szóló adagját. Mi lesz velük és a szomjukkal? És ha most én nem ittam, az enyém mennyivel tart majd tovább a vagonban? Egy órával, egy fél nappal? És a második nap? Újra előveszem a kulacsot. De aztán, azon mód, ahogy elővettem, megint vissza is teszem.

Próbáltam tovább olvasni az Apologiá-t, összevetve a fordítással, de előbb magam preparáltam ki az ismeretlen szavakat, nehéz és olykor egészen önfeledt birkózásban az összekuszált szóvégződések engedni alig akaródzó szorításával. Némely görög szavak kibogozhatatlan polipkarokkal fonódnak a mondatba, a verejték kiver, amíg sikerül – ha sikerül – egyenként lefejteni őket róluk. Miközben ezzel viaskodtam, folyton az járt a fejemben, hogy fel kellene hívnom Györgyit, úgy beszéltük meg, és egyáltalán, már reggeltől kezdve teljes ki- (vagy megint egy másik „jog-”?) fosztottságban éreztem magam, mióta csak megtudtam tőle, hogy nem lehetünk együtt egész nap, és ez a délbeni – bár nagyon is ártatlan, merőben szellemi – interruptus már magában is a felajzottság és bénultság kettős állapotába rángatott, ráadásul még a bizonytalan bizonyosságnak (a bizonytalanságba csomagolt bizonyosságnak, a bizonytalanságot is folyton lerázni akaró bizonyosságnak) abban a belső ingerületében, ami egy percre se hagyott el. Hát igen, a sok rossz közül, amire fel voltunk készülve, ez a legrosszabb, ami ma bekövetkezett, pontosabban a legrosszabbnak a kezdete. De ahogy a jelentésbizonytalanság mindjobban rám fonódott, mint egy görög ige, annál inkább megpróbáltam lerázni magamról, megpróbáltam a rémhír kézenfekvő kategóriájába utalni. Mennyi rémhír szállt már el felettünk (persze többnyire, ha nem is pontosan akkor, és nem is pontosan úgy, minden szép lassan valós hírré változott, mégis megmaradt annak a néhány megkönnyebbülésnek a jó emléke, amikor a hírek mégsem bizonyultak igaznak), tiszta őrület, hogy azért nem vehetem fel a kagylót, mert „biztosan” figyelik, és ha figyelik, mi rosszabb történhet velem vagy velünk, ha meghallják, hogy randevút beszélek meg egy lánnyal! Mert mióta elváltunk a kapujuk előtt délben, másra se gondoltam valójában, mindannak ellenére, ami (valószínűleg) történt, mint arra, hogy mikor leszünk megint együtt. Minden pillanatban fel akartam ugrani a díványról, hogy visszamenjek a telefonhoz. A rádió tovább szólt, háborítatlanul, a szalonzenét felváltotta valami irodalmi műsor a tavaszról, hát persze, tavasz van, úgy suhogott délelőtt a Duna, mint egy vég habkönnyű kelme, amelyet most göngyöl ki frissen a pultjára egy égi kereskedő, és ha a németek valóban bejöttek volna, biztosan nem szalonzene és tavaszi versek hangzanának el, későbbre még egy Kossuth-előadás is fel volt tüntetve a műsorban, halálának 50. évfordulója alkalmából, amit másnap nagy nyilvános ünnepségek is követnek, „a mai idők Kossuth Lajos napjai”, olvastam még reggel, felkelés után az aznapi Pesti Hírlap vezércikkében, megvolt róla a véleményem, dehát ha ez igaz lenne, akkor mégsem írhatnának így… És közben folyton füleltem a másik szobába, nem szólal-e meg a készülék, titokban arra vártam, hátha Györgyi telefonál. Megint csak a könnyebb utat választottam. Mint annyiszor. Nem akarok anyámnak további izgalmat okozni, elég neki bőven az, ami úgyis van, az lenne a legjobb „megoldás”, ha (nem énnekem kellene megoldanom, hanem) előbb-utóbb Györgyi telefonálna. De a telefon csak nem akart megszólalni. Persze, az ő puhányan erőszakos apja éppúgy nem engedi őt, mint az itthoniak engem. Anyám (és persze egyben saját magam) iránti tapintatból, mint annyiszor, az erőszakos döntés helyett a békés halogatást választottam. Mint annyiszor – de azért nem mindig. Például ma hajnalban a vagonok előtt az azonnali, feltétlen – és nem kényelmes – döntést választottam, vagy választotta bennem valami, – feltehetően ugyanaz, mi más is lehetne? – ami máskor a halogatást. Csak mert itt nem volt mód a halogatásra? vagy mert itt nem játszott közre a másvalaki iránt érzett tapintat ösztönzése? nem tudom, nem is fogom megtudni, meg valószínűleg nem is érdemes, csak nem fogok itt most cselekedeteim rugóinak kutatásába bonyolódni, amikor az én cselekedeteim – bármik legyenek is a rugóik – egyre kevésbé döntenek a sorsom felől! Lehet, hogy ez a ma reggeli volt életemben az utolsó helyzet, amikor még a személyes választás lehetősége előtt álltam (az állt előttem), lehet, hogy ez volt életemben az utolsó olyan helyzet, amelyben még az akarat szabadságának kanti kategóriái érvényesülnek (amennyire érvényesülnek egyáltalán), ahol az „okság” fogalmába még én magam is beletartozom, akár „természettől”, akár a „szabadságnál” fogva.

Már egy ideje érzem, hogy valami kényelmetlenség környékez, valami azon a helyzeten kívüli, hogy itt állok a sorban, háttal a marhavagonoknak, de valójában, a dolog lényegét és nem pusztán helyrajzi fekvését véve figyelembe, szemben velük, előttem az igazoló bizottság asztalával, de a lényeget tekintve már túl azon, már háttal fordulva neki. Igen, semmi kétség, nemcsak szomjas vagyok, vizelnem is kell. Ami, ha meggondoljuk, egyáltalán nem meglepő, lévén, hogy felkelésem és a Jókai téri körlet minden valahai gimnáziumi méreteket meghaladó mértékben zsúfolt és salétromszagú W. C.-jében elvégzett dolgom óta vagy öt óra eltelhetett, nem kis feszültségben, mondanom se kell, már kilenc óra felé járhatunk, talán már túl is azon, vizelnem kell, most, hogy, már tudom is, egyre jobban. Hát a többieknek? Körülnézek. Semmi. A rámpán túl is, innen is, mintha senkinek nem volnának ilyen gondjai. Persze, akik engem néznek, rajtam se veszik észre. Akármilyen szégyenletes is, vagy nevetséges, vagy nem is tudom, de nekem határozottan vannak. De hát itt azon a helyen vagyunk, ahol a legegyszerűbb és legtermészetesebb dolgok egyszerre különlegessé válnak. Itt? És majd aztán? majd máshol? Ki kellene kéredzkedni, mint régen, az elemiben. Bár ott is kétszer meggondoltam, mielőtt föltartottam az ujjam. A legegyszerűbb és legtermészetesebb? – kérdem, míg egyre fokozódni érzem az ingert. Akkor mért szégyelljük késő öregkorunkig? Ismerek gyönyörű nőket, akiknek hosszan tartó dilemmát okoz, hogy egy nyilvános helyen elinduljanak a toalett felé, a lehető legnevetségesebb módokon próbálva álcázni, amit úgyis mindenki tud, hogy hova mennek. Egyszer egy lányt megszöktettem a szüleitől két napra, elbújtunk egy kis faluban, a házban csak az udvarban volt budi, s a lány, a legnagyobb megdöbbenésemre, két napig nem ment ki. Szégyellte magát – előttem. Akkor jutott eszembe, most a napokban, amikor a körletben elterjedt a gyalogmenetek híre, amelyeknek első állomása az Újlaki téglagyár, ahol elsősorban nőket zsúfoltak össze, s azoknak ott a szabad ég alatt, a téglaégetők között kell végezni a szükségüket, a férfi őrök színe előtt. Nem szégyellik magukat! Szép lány létükre! vagy vénasszony létükre! – röhögnek a guggoló nők mellett terpeszkedő csizmák, illetve a bennük feszítő csendőr daliák, „szép magyar vitézek, aranyos leventék!” Pedig még én is szégyellem magam – itt még lehet szégyellnie magát az embernek. De ha nem szégyellném, sem volna mit tennem. Kitől kéredzkedjek ki? A kétoldalt mellettem sorfalazó csendőröktől? Azok nem azért vannak itt. Meg talán maguk is szívesen kéredzkednének ki, de nekik sem lehet. Hiszen ők is rabok. Még akkor is, ha legtöbben örömmel parádéznak a rabtartóknak ebben a rabságában. Vagy az Eden-kalapostól? Az meg ki tudja, miért van itt. De közben egyszerre mintha a filmen beúszna egy kép, egy sose látott, bár most épp a közvetlen közelemben kialakuló kép, és mindjárt értelmes okát is adná szégyenletemnek. Elszörnyedésemnek is egyúttal. És egyszerre úgy érzem, ha mégis kikéredzkedhetnék, nem a pályaudvar árnyékszékére kéredzkednék ki, nem is azért, hogy odaállhassak, a férfi ősi mozdulatával, hátat fordítva a világnak, szorosan valami szilárd védelem, fa vagy fal, palánk elé, hanem oda, ahol nincs árnyék és nincs szék, nincs palánk, fal, se fa, ahol egyetlen vödör körül tolakszanak az emberi szükségletek föltartóztathatatlan, förtelmes szorításában és szorongásában, a minden fiúiskolát és kaszárnyai latrinát felülmúló húgyszag egyetlen lélegzetvétel idejére is áttörhetetlen tömör közegében, hogy ott tolongjak én is a tolongók között, akiknek minden, évmilliók alatt finomított gondolatát, évmilliók óta beidegzett érzeteit, szemérmét és szaglását, tapintását és tapintatát egyszerre zúzza szét a szükség osztatlan terrorja, ez a terror, amely az én altestemben is egyre inkább elnyom minden más működést, ami testem (lelkem?) többi részén létre akarna jönni.

Egyszerre mégis felugrottam a díványról, és benyitottam a másik szobába, hogy rávessem magam a telefonra. Nem is kellett nagyon erőlködnöm. Senki sem volt odabenn. S a felemelt kagylóban máris felhangzott a jól ismert, titokzatos búgás, amely még ebben a minden kapcsolatot szétszaggató, összekuszáló, egymás nyakára tekerő világban is mintha szabad utat nyitna nem emberi hangjával az emberi hang előtt, akár világrészeken és tengereken át, mindenkitől mindenkihez, nekem pedig csak néhány utcányira kell, csak hat számot kell körbeforgatnom a tárcsán, négy-tizen-hat… És akkor én magam ejtettem vissza a kagylót, elvágva a hang megnyitott útjait. Már előbb is mintha hallottam volna valami furcsa, hörgő és mormoló hangot a harmadik szoba felől, amelynek be volt csukva az ajtaja. De rögtön el is nyomta fülemben a boldogító búgás. Most, a harmadik és negyedik szám tárcsázása között kinyílt az ajtó, és megjelent benne Adela nagynéném, a család öreg hamupipőkéje, voltaképpen anyám nagynénje, a kacska kezű és zsugorított lábú angyal, csipás szemű aggszűz, akinek örökké mosolytalan, de éppoly rendíthetetlen nyugalmát talán csak egyetlenegyszer láttam zavarbaejtően, majdnem az eszelősségig fölkavarodni, évekkel ezelőtt, valami teljesen jelentéktelen konyhai sérelem, a saját szuverenitásának sérthetetlen területeként kormányzott konyháját ért felségsértés miatt, megjelent az ajtóban, anyám és nevelőapám szinte megsemmisült kíséretében kétoldalt, elvékonyult, kiritkult szürke haja kibomolva a mindig tökéletes, szinte mozdíthatatlan rendben felrakott kontyból, amelyet mintha soha nem is bontottak volna le, mint ahogy azt se lehetett észlelni, hogy valaha felöltözött vagy levetkőzött volna, mindig ugyanaz a kis fehér pettyes, fekete hosszú ruha, az a fekete sevró ortopéd cipő volt rajta, szinte hozzánőve, a kínai asszonyokéhoz hasonlóan, csak épp már születési hibaként, felpúposodva összezsugorodott lábfejéhez, megjelent az ajtóban, mindig nyakig gombolt ruhája, a kis fehér csipkegallérral, feltépve a nyakán, és valami sose hallott siránkozó-mormoló, egyszerre mélynek és magasnak tűnő hangon, mint a hasbeszélők (vagy ahogyan azokat elképzeltem), gajdolt valamit, amit először nem lehetett érteni, mintha magának mondaná, egyre az oldalához szorított kezével, mintha a derekából ki akarna szakadni valami.

Visszaejtettem a kagylót a készülékre.

Aznap már nem is akartad felvenni többé.

Aznap már nem is akartad felvenni többé. Aznap már mindenki csak Adela nénivel foglalkozott. Adela nénivel többé nem lehetett beszélni. Hiába nem akartátok elhinni, hogy így van, hogy az a természetes kapcsolat, ami az embereket, kiváltképp a családon belül, s még kiváltabbképpen a ti családotokon belül, össze tudja fűzni, akár öt vagy hat letárcsázott szám a telefon két végén ülőket, megszakadt, nem működött többé. A telefon még működött. Bárkivel beszélhettetek volna, akár egy másik városban is. Györgyivel is beszélhettél volna, ha… De Adela nénivel nem volt többé összeköttetés. Rejtelmes és teljességgel felfoghatatlan módon megszakadt, bár látszólag semmi sem változott, nem lehetett sem tapintani, sem látni, sem más módon észlelni, csak éppen Adela néniben elromlott valami (hogy ez az elromlott szó találó-e itt, az az egész nap folyamán, s azóta talán még inkább, egyre kétségesebb lett számodra, de ez az első pillanatok döbbenetében még föl se merült, sőt, mindaddig nem, amíg Adela néni még ott maradt a lakásban, csak azután, hogy elment, hogy elvitték, hogy el kellett vinni), elromlott vagy megváltozott, más kapcsolási rendszerre tért át, látszólag magától, és ha nem, az isten se tudta volna megmondani, kitől vagy mitől. Adela néni kilépett közületek, valami olyan módon, mint amikor egy színész, aki az előadásig együtt ült a családjával vagy a barátaival, mihelyt fellép a színpadra, ha ugyanezek a családtagjai vagy barátai ott ülnek is, tőle néhány lépésnyire, a nézőtéren, végtelen távolságba kerülnek egymástól, nem képzelhető közöttük semmilyen közvetlen kapcsolat, nem vethetnek oda egymásnak egy szót, akár csak egy parányi gesztust sem, máshol vannak és mások lettek egymás számára, érzelmeik és gondolataik (hogy ezeknél a lehetetlenül elégtelen szavaknál maradjunk) nem egymás felé irányulnak, hanem kölcsönösen egy harmadik, egy nem létező személy felé, aki a színész testéből és lelkéből lépett ki, vagy abba költözött be, s aki, bár nem létezik, a létezőknél nagyobb erővel vonja magához mind a (létező) színész, mind az (ugyancsak létező) nézők lelkivilágát. Az elképzelhető legnagyobb elképedéssel néztétek és hallgattátok, ahogyan Adela néni, a család hamupipőkéje, a kacska kezű és zsugorított lábú, csipás szemű aggszűz (hogyhogy nem láttátok már eleve ezekben az isteni jelekben a majdani fejleményeket?) a szemetek előtt tragikává változott, s abból, hogy „néztétek és hallgattátok”, már az is kiderül, hogy ti pedig egy görög vagy még inkább bibliai tragédia közönségévé változtatok őelőtte. Ki írta azt az elképesztő és megdöbbentő szöveget, amit Adela néni aznap délután megállás nélkül deklamált, ameddig csak, fölocsúdva közönség mivoltotokból, nem hívtátok a mentőket, és a mentőorvos nem adott neki egy nyugtató injekciót, amelynek hatása nyomán aztán egy félóra múlva rá lehetett fektetni a hordágyra és be lehetett tolni a mentőautóba? Ki írhatta azt a szöveget, amelyről legkevésbé azt hihettétek el, hogy Adela néni agyában (vagy zsigereiben) fogamzott meg? Ki írta Teiresziasz vagy Kasszandra szövegét? Persze Szophoklész vagy Aiszkhülosz – de honnan és miből írták ők? Hiába lett volna a „hagyomány”, a mítosz szóbeszéde, ha egyszer az életben nem álltak volna szemtől szembe egy Adela nénivel – a családban vagy az athéni utca gyülekezetében, vagy netán a Szalamisz előtt álló hadakban.

Neked is Szophoklésznek vagy Aiszkhülosznak kellene lenned, hogy pontosan ismételni tudd azokat a szavakat, amelyeknek irtózatos erejétől Adela néni jósnővé vagy prófétává lett, hogy pontosan lemásolhasd emlékezetből, még inkább ahhoz, hogy ne csak lemásold, hanem úgy át is alakítsd, hogy mások, sőt te magad is elhidd, úgy, hogy másnak is azt a lenyűgöző lehetetlenséget sugallja, amit akkor nektek, hogy megteremtsd azoknak a szavaknak, ha nem is éppen „égi”, de valóságosan pokoli mását. Adela néni, kacska kezét fájdalmasan derekára szorítva, mintha onnan szakadnának ki a szavai, egyszerre magas és mély hangján, percnyi szünetet vagy pihenőt se engedve se nektek, se magának, elmondta mindazt, amit talán úgyis tudtatok, de a tehetetlenség és a rátok kényszerített hiszékenység, még pontosabban a „normális” mindennapi és minden percnyi élet szakadatlanul folytatódó követelményei, tenni- és gondolnivalói elhessegettek tudatotok hatásköréből, mint egy állandóan működő ventillátor az elviselhetetlen hőséget. Adela néni most egyszerre valami isteni parancsolatra kiszakadt az időből, egyszerre nem voltak fontosak számára az egész életén keresztül oly végtelen fontossággal bíró konyhai tennivalók, sem a maga külsejének szinte észrevétlen és észrevehetetlen gondozása, sem egy jó szó, ami főztjének, a legszűkösebb háborús körülmények között is a béke fényének legalább apró csillámait őrző főztjének megkövetelt (s olykor, különösen a te részedről, gonosz ugratásból, kínos-keservesen kicsikart) jutalma volt, sem az esti opera meghallgatása, amire már délután készülődött, a rádióújság sárga lapjai közt bújva a szereposztást, a jelen minden jelensége elvesztette előtte érvényét, csak a jövő jelenéseinek jelenében élt, amelyek benne fogamzottak meg, s úgy göngyölődtek ki a száján, mint „a szentek száján írt szalag”. Máig sem tudod (és tudod-e majd egyáltalán valamikor?), hogyan magyarázd meg, hogy Adela néni minden szava egy eszelős szava volt, és minden szava – már akkor is tudtátok titokban, most már még inkább tudod, itt, ebben a sárban, amelyet ő akkor már ugyancsak látott és érzett a lába alatt terjengeni –, minden szava a legszabatosabb igazságtartalmú kijelentésnek számíthatott. Ti pedig, akik néztétek és hallgattátok, pontosan úgy tettetek, mint a nézők és hallgatók a színházban, akik végignézik és végighallgatják a róluk is szóló mesét, míg nézik és hallgatják, úgy is nézik és hallgatják, mint ami róluk szól, azután felállnak, hazamennek, és attól kezdve úgy gondolnak a látottakra és hallottakra, mint ami mégsem róluk szólt.

Az egész délután tartó lázas tehetetlenségben, amely Adela néni produkciója köré szinte odaszögezte, a legnagyobb izgalom állapotában szinte megbénította az egész családot, eszedbe jutott egy sokszor, ismételten mindig újra meg újra felmerülő gondolatod, amit nagyon kezdetleges formájában fel is jegyeztél valamelyik füzetedbe, s amely most egészen sajátos, új értelemmel gazdagodott. Tizenhat éves korod nyarának szenzációja a Háború és béke olvasása volt, amint befejezted a három hatalmas kötetet, azonnal nyitottad is ki újra az elején, hogy újrakezdd, úgy, ahogyan a szerelemben is csak a legszerencsésebb csúcsokon történik meg olykor a kielégített vágy ugyanabban a pillanatban való újra feltámadása, a kielégült vágy vágya ugyanarra, amit éppen elért. Nem pusztán az esztétikai gyönyörűség tette ezt, hanem valami, ami persze minden igazán magas esztétikai gyönyörűség mélyén ott van elrejtve, a pillanatnyilag legzártabb köz- és magánproblémák (esetenként valódi, a legtöbbször azonban, fájdalom, csak látszólagos) kulcsaként. Az az érzés láncolt hozzá a Háború és béké-hez, a nagyon is közelgő, minden oldalról fenyegetően bekerítő új háború által fenyegetett korai ifjúság e kínzóan gyönyörű nyarán, az kezdette újból, még ugyanabban a percben, az éppen befejezett olvasást, hogy Tolsztoj, minél beljebb taszít bennünket a háború szörnyűségének szinte elviselhetetlen színterei közé, annál inkább azt az érzést kelti, hogy ez még egyszer nem történhet meg. Soha többé. Soha többé, érezted; tehát most sem, gondoltad: holott tudtad, nem lehetett nem tudnod, hogy amióta Tolsztoj a könyvét megírta és kiadta, amióta az egész világon milliók olvassák, nem is egy háború söpört végig a világon, köztük az is, amelyik először nyerhette el a világháború kitüntető elnevezést. Az olvasás, íme, mégis a művészet mágikus származatának körülményeit hordozza ma is, a barlangfalra rajzolt s ott ezáltal el is ejtett bölény illúziója most sem hagyható ki az esztétikainak nevezett élményből. Ami aztán a folytonos csalódások forrása is, a művészetből való „kiábrándulás” mélypontjává, kritikus értékévé, akár abszolút fagypontjává lehet; s mint ahogyan egyfelől a művészet roppant jelentőségének illúzióját keltheti, másfelől, átfordulván a maga ellentétébe, a művészet jelentéktelenségének, „nem igaz” s ezáltal nem fontos voltának végső soron éppily indokolatlan dezillúziójához vezet.

Való igaz, hiába Tolsztoj regényének zseniális valósága, s megannyi más, a tárgyat hasonló erővel „ábrázoló” műé, mint később magad is rá kellett, hogy jöjj létednek szinte legmélyebb rétegében, ahol az ellentétes illúziók előbb megfogantak –, a második világháború kitörésének kikerülhetetlen „valósága” előtt, hogy az ábrázolás, a mágikus megragadás, a leleplezés művészi valósága mégiscsak más valóság. S e titoknak, hogy a szellem – kiváltképpen a szellem elsősorban művészi megnyilvánulása – miként vesz részt és miként nem vesz részt mégsem a világ sorozatos tényeinek megvalósulásában, még több oldala is van. Berenson a reneszánsz festészetről szóló egyik könyvében elemzi a művészetnek azt a „csodáját”, hogy a képek előtt olyan lelki tartalmakat élhetünk át, amilyeneket addig sohasem, de amelyekkel szemben azután is újra éppoly érzéketlenek és értetlenek maradunk, ha az életben szembekerülünk velük.

Valahogy ilyen módon álltatok szemben Adela néni váratlan átlényegülésével is ezen az emlékezetes, számotokra így különösképpen is emlékezetes, de – ha lesz még – a nemzet számára is sokáig emlékezetes történelmi napon.

Adela néni, csipás szemével, kacska kezével, zsugorított lábával, egész visszaszorított páriaéletével megtörte azt az ördögi kört, amelyet a későbbi történetírás világméretekben „a hallgatás összeesküvésének” fog nevezni s amelyik különösen a magyarországi Holocaust létrejöttében nyilatkozott meg minden szörnyedelmes következményével. Ebben az összeesküvésben egyformán, illetve a maga módján hallgatólagosan mindenki részt vett, a hadvezérek-államférfiak-főpapok szentháromságától kezdve maguknak az áldozatoknak az ellenség által kiszemelt vezetőiig és magukig az áldozatokig. A hadi érdek és a magánérdek, az egyházi diplomácia és a keresztény könyörület, a gyilkosok fondorlatos stratégiája és az áldozatok visszájára forduló életösztöne versengve oszlatták szét a Végső Megoldás egész Kelet-Európa fölött egyre sűrűbben gomolygó fekete füstjeit a füstté válásra szántak ösztönösen-szándékosan elhomályosult szeme előtt. „A magyar zsidóság vezetői, éppúgy, mint máshol élő sorstársaik, s mint legszélesebben értve, a világ vezetői, a náci uralom alatt nyögő Európában tomboló pusztításnak sem kiterjedését, sem gyorsaságát nem voltak hajlandók vagy képesek felmérni.” Adela néni egyszerre képes volt, és hajlandó is; megtörte a hallgatás Összeesküvését. Beszélt. Elmondta mindazt, amit sem a pápa, sem a canterbury érsek, sem a Zsidó Tanács vezetői, sem Eichmann nem mondtak el. Pedig azok tudták, ő nem tudhatta. Bizonyára megőrült. Egyik napról a másikra. S éppen azon a napon, amely nemcsak az ő és az övéi, hanem egész nemzete (igen, az ő nemzete) sorsát is megpecsételte. Őrült volt. Miért volt őrült? Ez a kérdés messze túlnő a pillanaton, az ő sorsán, sőt azoknak a millióknak a sorsán is, akiknek sorsát – őrületében – feltárta és megjövendölte. Őrült volt. Azért volt őrült, mert megmondta az igazat? vagy annak ellenére, hogy igazat mondott? Ti voltatok a normálisak körülötte, akik – akár hittétek, akár nem hittétek, amit mondott, vagy inkább, habár egyszerre hittétek is, meg nem is – őrültnek tartottátok őt, őrültnek, minden igazával együtt, és normális eszetek azzal, hogy őt őrültnek nevezte, azonnal el is tekintett annak az igazságnak tudomásulvételétől, ami az őrülttől származott?

Adela nénit elvitték a mentők. Mikor a sokszoros döbbenet után, Adela néni nyöszörgő prófétálása, anyád zokogása után néma csönd borult a lakásra, mintegy a család hallgatásának összeesküvése Adela néni tette és sorsa fölött, s mindenki visszavonult a saját külön hallgatásába, mert egyedül könnyebb hallgatni, csöndben átvitted a telefont a saját szobádba, és felhívtad Györgyit.

Nehezen szántad rá magad, a döbbent gyász túlérzékeny közegében, bár senkinek se okoztál vele semmi rosszat, se Adela néninek, aki már nem volt a lakásban s aki már olyan távol volt, mintha… nem is tudod, hogy fejezd be a hasonlatot… se anyádnak, aki szinte megbénult az érthetetlen események elébünk tornyosuló üveghegye előtt, amely egyszerre állt el előttünk minden utat, és láttatott önmagán keresztül egy elkerülhetetlennek látszó utat, amit – ez volt a legfelfoghatatlanabb – Adela néni fáklyaként lobogó őrülete világított meg. Sokszor megesik, hogy vágyaink s azokból következő cselekedeteink senkinek sem ártanak, mégis úgy érezzük, mintha ártanának, talán csak azért, mert nekünk jók, és beleütköznek bűntudatunk falába, aztán rendszerint át is törik, de a durva erőfeszítés s az ütközés által elszenvedett sérülések többnyire el is ragadják a vágy teljesülésének örömét, vagyis éppen magát ezt a teljesedést. Olyan remegő ujjakkal tárcsáztál – négy-tizen-hat… –, mintha valami vétekbe esnél (s mostani, hirtelen a legrosszabbra fordult körülményeitek közt valóban sosem lehetett tudni, mivel tetézitek a bajt), másrészt meg szinte azt vártad, hogy ugyanúgy, ahogyan délután éppen a tárcsázásnak ezen a pontján, a harmadik szám után nyílt az ajtó azzal a valószínűtlen történéssel a nyílásában, most is történik valami, hiszen ezután már minden megtörténhet. Egy pillanatra meg is álltál a tárcsázásban, a csukott ajtó felé sandítottál, azután, hogy mégse történt semmi, kicsit, legalább részben megnyugodva, folytattad a tárcsázást… hetven-öt… és máris meghallottad a rémhíreket imádó puhány apa puhány hangját, aki azonban határozottan kijelentette, hogy nem hívhatja Györgyit a telefonhoz, és már le is akarta tenni a kagylót, de ugyanabban a pillanatban azt is érezted, hogy Györgyi már ott állhat a telefon mellett, már a kagylón lehet a keze – érzékeink sok felderítetlen adottsága és képessége közé tartozik az is, hogy a telefonon keresztül, amely az érzékekről való eddigi legjobb ismereteink szerint csak a hallásunkhoz szól, sok minden olyasmiről is tudomást veszünk, ami semmiképpen sem a telefon kábelein jut el hozzánk, megérezzük, hogy van-e másvalaki a szobában, hogy az a másvalaki közel van-e, hogy milyen hajlandósággal fogadja jelentkezésünket és így tovább. S valóban, egy töredék másodperccel azelőtt, hogy Györgyi mégis átvette a kagylót, már érezted, hogy át fogja venni. De abban se volt sok köszönet. Távolról és hidegen szólalt meg, azonnal mindenféle kifogásokba kezdett, tanulnia kell, a következő napokon sok dolga lesz az üzletben (optikai szaküzletük volt az egyetemhez közel, ott dolgozott valóban a két lány is, Györgyi meg a nővére, de amolyan laza családi kötöttségben, tudtad, hagy akkor mennek el, amikor akarnak), és különben is jobb, ha nem találkoztok. Mintha egy másik lány lenne, mint akivel reggel, nem is reggel, még délben csókolóztál a Várban. Persze, mintha egy egészen más idő is volna, mint az, amikor te még a budai Várban ezzel a lánnyal csókolóztál.

Különben: többször tapasztalhattad, férfiak (s pláne te) sohasem képesek a viselkedés oly hirtelen és gyakran élesen változó formáira, mint a nők. Ugyanaz a nő egyszerre, egy nap, vagy akár egy pillanat alatt képes oly módon kivetkőzni magából – a vetkőzésnek (és persze öltözésnek) a nők számára oly elsőrendű jelentőségével és jelentésével –, hogy valóban nem ismersz rá, mintha egy álarcosbálon találkoznátok újra, el sem tudod képzelni, hogy ugyanő rejlik az új maszk és dominó alatt s hogy aztán egyszerre egyetlen mozdulattal (mint amivel olykor, máskor, le tudja hányni magáról a ruhákat), megint önmagává változik, illetve azzá, akinek te ismered, vagy te szeretnéd ismerni, a hozzád tartozóvá és nem a tőled elválóvá, és ez, különösen a kapcsolatok kritikus időszakaiban, odáig mehet, hogy valóban nem tudod, melyik is most „ő” a kettő közül, vagy nem éppen egy harmadik-e, akit te sohasem ismertél, és sohasem is ismerhetsz, s akinek mind a két ismert, valódi, vagy általad annak látott alak egyaránt csak kendőző álruhája. Ezeknek a hirtelen át- és álöltözködéseknek esetenként mindenféle oka lehet, a szerelmi taktika és stratégia szüntelen feszültségeiben, amiben a páros kapcsolatok mindig is élnek, a megtartás és elvesztés, az odatartozás és elválás szüntelen kisebb-nagyobb elfojtott vagy kirobbanó, védekező és támadó manőverei közben, ahol állandó travesztiájukban sokszor az eltávolodás látszata rejtheti a (valamiképpen gátoltan) megerősödő odatartozást, és fordítva, az odaadás látszatába bújhat a valami okból rejteni akart elszakadás (vagy elszakadási kísérlet). Mint a kétarcú Cayetana Goya egy Caprichó-ján. Nem tudtad mire vélni Györgyi hirtelen változását, amit persze helyzetetek általános rosszra fordulása éppúgy indokolhatott, mint ahogyan másrészt éppen ez tehette még indokolatlanabbá. Hiszen, hogy mi vár rátok, azt inkább sejthettétek, mint tudhattátok (bár inkább tudhattátok volna, mint hogy megmaradjatok a sejtésnél), azt azonban, hogy rád mi vár a lehető legközelebbi időben, könnyű volt kiszámítani. Már az is csoda volt, hogy eddig (az évekkel ezelőtt még „teljes jogú” állampolgárként letöltött három hónapos „kisegítő” munkaszolgálat után) megmenekültél attól, ami korosztályod túlnyomó többségének része lett, a „megkülönböztetett” munkaszolgálattól, amely nagyobb részében a megkülönböztetett számú és nemű halálfajok szinte egyetlen kilátását hordozta kor- és sorstársaid számára. Most mindennap várhattad a SAS-behívót, ezt a véletlenül (ám nem hiába) a nemzetközi vészjelzéssel szinte egybehangzó jelet (hiszen, a siess azonnal siess a save our souls felhívás közvetlen funkciója is), csak éppen számotokra volt a jelentése más, éppen ellentétes, azaz nem az ő lelkük megmentésére, hanem a ti lelketek elveszejtésére szóló felhívás volt, nem kért, hanem parancsolt, nem az életmentést, hanem az élet elvételét célozta, úgy, hogy még inkább a levegő híres ragadozójának (s annyi ragadozó birodalom felségjelének) ugyancsak fonetikailag egybehangzó neve harsogott benne, a hirtelen lecsapó és tehetetlen zsákmányát menthetetlenül elragadó kampós csőr irracionális fenyegetésével. Egy újabb papír, amely többet jelent, mint az eleven hús és vér, mint a gondolat és az érzés. Az emberiség újabb kori (bár meglehetősen régóta tartó) történetében erre a rongy- és fahulladékból finomított, romlandó anyagra bízza, vagy inkább ebbe transzponálja mindazt, ami a számára, mindkét szélsőségén, a legfontosabb: az anyagi értéktől a szellemiig, a pénztől Arany János verséig és Tolsztoj regényéig, az önmagunkkal való azonosság igazolásától a saját elpusztításunk lehetővé tételére való felhívásig. Mikor letettem a kagylót – azzal a homályos megbeszéléssel, hogy a következő napokban majd újra „keressük egymást” telefonon –, már ott körözött fölöttem ez a SAS, amely, igaz, ott keringett már évek óta, de most a biztos, közvetlen közelből.

A „következő napokban” már nem is sokáig „kereshettük egymást” telefonon. Az újonnan alakult kormány (amely néhány nap múlva, azzal a bejelentéssel együtt, hogy „német csapatok vesznek részt az ország védelmében”, bejelentette megalakulását) első, legelső (nyilván legfontosabb) rendeletében (I. 140/1944. ME sz.) éppen a „zsidó” telefonok bejelentéséről intézkedett. S ha ez még nem jelentette is a vonal azonnali megszakítását, eleve megbénította a kagyló után nyúló kezeket. Hiába vártad, hogy megszólaljon – Györgyi hangján –, és hiába próbáltad te is megszegni a tilalmat, amely otthon ettől fogva a telefon használatát szabályozta. De nem is nagyon várhattad, annyira mással voltatok elfoglalva ezekben a napokban, még csak nem is azzal, mint a többiek, akiknek sorsa a tiétekhez hasonló volt, napokig szinte csak Adela néni fantasztikus eltávozása tartotta fogva a családot, mitikus alakká nőtt, a felfoghatatlanságban, s kicsit nem is úgy néztetek utána, mint aki egy pesti elmegyógyintézetbe került, hanem mint akit valami hirtelen és váratlan mesés örökség vagy világhír repített ki a családból. Aztán néhány nap múlva mégiscsak megláttátok, miféle ismeretlen messzeségekbe került. Anyád, minden félelmét leküzdve, ami szinte még a sarki fűszeresig se engedte az utcára menni, sőt azt a még nagyobb félelmét is, amivel téged próbált, egy ideig sikerrel is, otthon tartani, erőt vett magán, és kíséretedben felkerekedett meglátogatni Adela nénit. Hosszan villamosoztatok ki Budára, szorongva ültél a fapadon, kilesve a világba, és elképedve vetted tudomásul, hogy semmi sem változott, a 49-es épp arra jár, amerre eddig, leszállhattál volna akár Györgyiék háza mellett is, nézted is a kaput, szuggerálva, hátha épp akkor lép ki rajta, de csak egy jellegtelen öreg néni állt a kapuban, a Múzeum körút, a Vilmos császár út ugyanazt a szürke és nyomasztó, párhuzamos kőfalat mutatta, amelyet azonban egy pillanatra éppen úgy üdítően betör a Múzeumkert zöld benyílója, benne a trónon ülő Arany-szoborral, s háta mögött a klasszikus oszlopsorral, amely szinte láthatóan a mögötte rejlő hatalmas könyvespolcokat tartja (hány délutánon vigasztaltak meg az egyetemről való kizártságodért!), s a Bazilika nagy görbe felületei is ugyanolyan hamis pompával igyekeznek kissé eltúlzott arányú enyhületet teremteni az egymáshoz ékelt kemény szögletek között. Az egész úton egyetlen jel sem mutatott arra, hogy valami lényeges változás állt volna be a város életében, szinte az volt az érzésed, ti teremtitek, önnemzés folytán, azt a bennetek végbement változást, amit tévedésből tulajdoníttok valami rajtatok kívüli változásra adott szükségszerű válasznak. Csak Adela néni. De bizony megváltozott. Örök fehér babos fekete hosszú ruhája helyett valami fakókék csíkos piszkosfehér köpeny volt rajta, nemcsak felfedte ortopéd cipős fekete lábfejét, hanem olyan idétlen ormótlanságot is kölcsönzött neki, ami otthon legalábbis nem tűnt fel. Egészen csendes volt. Még csendesebb, mint azelőtt általában. És úgy fogadott bennünket, mintha semmi sem történt volna. Épp ezzel tanúsítva azt, ami történt. Pedig az úton már éppen azon töprengtél, nem lehet-e, hogy az egész csak egy – a felfokozott izgalom által előidézett – hirtelen s egyszeri roham volt, és Adela néninek tulajdonképpen semmi baja. De most már nem is az a „kitörés” (amit amúgy is igyekeztetek valahogy meg nem történtnek tekinteni, vagy legalábbis a tartalmáról nem venni tudomást) mutatta, hogy történt valami, hanem az, ahogyan itt ült. Bár egy orvos, akit nagy nehezen sikerült elfognotok a folyosón, mogorván, de azért készségesen azt mondta, hogy a néni nagyon jól viseli magát, lehet, hogy nemsokára hazaeresztik. Visszafelé ezzel is próbáltad vigasztalni anyádat, bár egy kicsit se hittél benne, s érezted, ő se hiszi, ha látszólag beleegyezett is a vigasztalásba. Másnap levelet kaptál Györgyitől, merőben váratlanul, mert már nem vártál semmit. Levélnek ugyan nem lehetett nevezni, három összekapkodott sor volt, hogy még mindig nem tud találkozni veled, olyan otthon a helyzet, egész nap az üzletben kell lenniük, küszöbön áll, hogy elveszik tőlük, valahogy menteni szeretnék, amit lehet. És megkérdezte: félsz-e. Mindjárt válaszoltál; persze, most se találtál jobb feleletet a folyton a kezedben lévő Apologiá-nál, annál az egyetlen mondatnál, amit kétségbeesetten és csak fél hittel folyton mondogattál magadban: „Azt kérded, félek-e? Nem félek. »Anütosz és Melétosz megölhetnek, de árthatni nem árthatnak nekem«, mondta az isteni Szókratész bírái (és vádlói) előtt. De ő legalább már hetvenéves volt – én csak huszonnégy (annyi se egészen)… S még ez se volna baj. Csak ez a mocsok undorít – hogy ebben kell elmerülni. És úgy kell elmerülni, hogy valamit tehetnék ellene, hogy másoknak legalább egy kicsit kisebb mocsok maradna. Nem félelem – csak undor és unalom. Milyen jó lenne egy nagyot sétálni! És átpöfögni Budára a kishajón. (Mint alig egy hete még, majdnem gondtalanul – nem hihetetlen? És nem hajmeresztő ostobaság?) De írni sincs kedvem… Írj te, és hosszabban, mint tegnap, és gondolj rám.” Néhány nap múlva újabb néhány sor érkezett; hogy másnap kora délután fölmehetnél hozzá, nincs otthon senki, az egész család az üzletben lesz. Alig egy-két nappal azután volt, hogy a rendeletek mindennapos sorában elérkezett a 6. számú (hivatalosan: I. 240/1944. ME sz.; mindennap lázasan nyitottátok föl az újságot, hogy az aznapi vonatkozik-e rátok, vagy sem, vagyis rendelkeztek-e ezzel vagy amazzal, amire vonatkozik): a „megkülönböztető jelzés kötelező használatáról”. Anyád egész nap szabta és varrta a részben a holdbéli Lantos csillagára, részben a középkori szégyenfoltra utaló kis sárga rongycsillagokat, nagy sírdogálva szepegte: „milyen szégyen, istenem, milyen szégyen”, de aztán lassan megfeledkezett róla, cérna, tű, olló, gyűszű, kelme, befűzés, öltögetés, elvarrás, egyre jobban belefeledkezett a megszokott mozdulatok megnyugtató ritmusába, már talán nem is tudta, mit csinál valójában. Te nem szégyent éreztél, amikor először felültél vele a villamosra, ugyanarra a 49-esre megint, hiszen az vezetett tőletek Györgyihez, csak éppen a hátsó peronon, de igyekeztél ezt nem különösebben észrevenni (hányszor utaztál eddig is a hátsó peronon! ugyanúgy, ahogy anyád is hányszor nem öltögetett a ruháitokra valamiféle foltot!). Nyugodtan álltál, meg se próbáltad eltakarni valahogy észrevétlenül a jelet, mint kezdetben annyian, inkább szándékosan is szabadon hagytad. Mit szólnak hozzá? Nem szólt hozzá senki semmit. Amennyire te úgy tettél, hogy észre lehessen venni, ugyanannyira ők is úgy tettek, mintha nem vennék észre. Hirtelen azért eszedbe jutott, hogy ez a villamosperon mégiscsak afféle pellengér, amin úgy állsz, mint az inkvizíció sambenitó-jában az autodaféra várók, még jó, hogy nagy, hegyes föveg nincs rajtad, mint a Goya metszetein látható alakokon. Auto da fé – „a hit kinyilvánítása”, hát persze, csak kinyilvánítási kísérlet, ennyi az egész. S erre mégis kicsit megborzongtál, talán nem is a félelemtől vagy a szégyentől, inkább attól, hogy egy ilyen „történelmi esemény” szereplője vagy, amely mindennél, amit eddig átéltél, rémületesebben hasonlít azokhoz a rendkívüli mozzanatokhoz, amikkel a történelemben, csak a történelemben lehet találkozni, ami a leglátványosabban eltér attól a „normális” élettől, amit a huszadik századi Európa megjövendölt magának, s amihez aztán, hosszú ideig, minden csattanós cáfolattal dacolva, makacsul ragaszkodott. Még sose láttál eleven embert szemtől szembe, akin billog van, mint a barmokon. Te magad voltál az első, akit láttál. A villamos épp egy megállóba ért, és a felszállók között észrevetted R. Gy.-t, a költőt, aki nem is oly rég, alig egy éve, oly előzékenyen és barátian „kért tőled kéziratot” megjelenendő új folyóirata számára, s aztán olyan megtisztelő módon le is közölte legelső nyomdafestéket látott tanulmányodat. Azonnal kifelé fordultál, a felszállással szemközti oldalon kikönyökölve a szerencsére éppen szabadon hagyott leereszthető ajtórácson; se azt nem akartad, hogy tudomásul kelljen venned, hogy nem akar vagy nem mer szóba állni veled; se azt hogy szóba álljon veled, és közben kényelmetlenül érezze magát. De máris érezted puha érintését a karodon. „Szervusz, hogy vagy?” – kérdezte s a normális érintkezésnek ez a semmitmondó rekvizituma boldog banalitásával úgy hatott rád, mint máskor valami különös gyöngédség kifejezése. Egyszeriben elöntött iránta a hála. De szinte ugyanabban a pillanatban a méltatlankodás is, hogy hogy jössz te ahhoz, hogy hálát érezz azért, mert szóba álltak veled. Mégiscsak hajlandó leszel előbb-utóbb elfogadni ezt a helyzetet, amibe belekényszerítenek? Az ártalmat? Mert csakis ez lehet az egyetlen ártalom, hiszen, tudod, különben „nem árthatnak neked”. Álltatok a peronon, tudtad, hogy őbenne is hasonlóan ellentmondásos érzések keresztezik egymást, csak a visszájáról. Már az is elég volt, hogy nemigen tudtatok mit mondani egymásnak. Csak talán ugyanaz a melegség járt át valahol mindkettőtöket. És ugyanaz a hideg futott át rajtatok. Egy megállóval előbb szálltál le, mint kellett volna. Ez volt az egyetlen, amit a kapott jóért cserébe adhattál neki. Rohanni kezdtél az utcán, hiszen már úgyis alig bírtad ki azt a néhány percet, ami Györgyitől elválasztott. De hirtelen megtorpantál. Eszedbe ötlött, hogy a rohanásod talán „gyanút” kelt. Miféle gyanút? Ha az emberen úgyis ott a feltűnő jel, ne keressen még további feltűnést. Meg az utcán hirtelen úgy érezted, kiszolgáltatottabb is vagy, mint a villamoson. Hogy miért? Honnét tudnád? Erőltetetten lassított menetben és egyre növekvő idegességgel érted el Györgyiék kapuját.

Érezhetően ő is ugyanolyan idegességgel fogadott, pedig ő nem is az utcáról jött. Csak egy résnyire nyitotta ki az ajtót, s mihelyt besurrantál rajta, sietve kulcsra zárta. Még sose voltál náluk. Nem ezt vártad, legalábbis Györgyi szobájától nem. A kétágyas hófehér lányszoba jellegtelenségében leginkább egy kórházszoba jellegével bírt. Valami erőltetetten modern és erőltetetten steril volt ebben a szobában, valami erőltetetten infantilis és furcsa módon, keresetten szokványos. És főleg teljességgel kispolgári, a szónak abban az értelmében, ahogyan akkoriban az értelmiségiek általában használták. A legszokványosabb, szinte kórházi szokvány vagy lányszoba szokvány szerinti bútorok, csecsebecsék, függönyök, terítők, az egészet egyszerre, úgy ahogy volt, meg lehetett volna venni ötpercnyire innen, bármelyik körúti bútorkereskedésben. Egyetlen darabért sem kellett volna tenni egyetlen távolabbi, külön, személyesebb lépést. Egyetlen darabon sem villant meg Györgyi veszedelmes feketeségének visszfénye, se szelíd arcáé, se keserűen érzéki, nagyon piros szájáé; ez az olyan különös, egyszerre rajongó és kiábrándult, hódító és riadt, gyermekes és érett női lény a legsemlegesebb környezetben pompázott, mint egy zománclábasba ültetett, hatalmas, egzotikus virág. Ez még pompázóbbá tette? vagy elvett a pompájából? Hirtelen nem tudtad meghatározni váratlan meglepetésed előjelét. De a székkel szemközt, ahova leültetett, mégis valami rendhagyóra vetült a tekinteted, úgyhogy le sem lehetett venned róla. Az egész falat egy egészen szokatlan méretűre kinagyított, hatalmas Proust-arckép foglalta el, melyen a félrehajtott fejet, amely átlósan helyezkedik el a kép négyzetében, alulról a másik, virtuális átló feleként támasztja meg a kéz, a szabályos, fekete bajusz alatt az állon, úgy, hogy a két szem fekete gombjával szinte egyenlő hangsúlyt kap a kézelőről ránk néző három gomb. Tudtad, hogy Györgyi a Proust-kedvelők táborához tartozik (minden vágya az volt, hogy franciaszakos hallgató lehessen), akikről ezekben az években sosem lehetett tudni, a modern irodalom iránti finom hajlam vagy az alpári sznobizmus, az egyre szűkülő külső életkörülmények közül a belső világ tágasságába való menekülés, vagy – különösen a fiatalabbak között – az izgatott szexualitás labirintusában tévelygő kamaszkor vad kíváncsisága vezette-e őket a magyarul csak töredékesen ismerhető, de e töredékességében, vagy éppen azáltal is, egy szűkebb értelmiségi réteg által ujjongva felfedezett szerzőhöz. Györgyit feltehetően mindegyik együttesen. A szokatlanul nagy fénykép ennek a szimbóluma volt; és az ő egyetlen saját imágója az egész szobában; s feltehetően még inkább az egész lakásban. Igaz, végül is ez dominált, a szoba hangsúlyozottan kislányos (pedig a nővére még nála is kevésbé volt kislány) és hangsúlyozottan kórházi légköre mellett. Míg Györgyi a kávét főzte kinn a konyhában, s te haboztál, hogy, amint legszívesebben tetted volna, kimenj-e hozzá, vagy inkább mégis itt várakozz, magadba fogadva ezt a sajátos és váratlan, részben kiábrándító, részben éppen kiábrándító voltában izgató környezetet, s e környezet magadévá tételével már előre magadévá tedd őt, Prousttal szemben ülve, arra gondoltál, vajon ez az annyira nem „prousti” közeg, amelyben mégis láthatóan és szándékosan Proust foglalta el a főhelyet, mint a bakfisrajongás egyedüli tárgya, milyen „prousti” fejleményekkel fonja majd be benned ezt a hirtelen születő, hirtelen beteljesítendő és éppoly hirtelen vége szakadó szerelmet. Ha az. Szerelmes voltál Györgyibe? A körülmények merőben különleges volta már eleve lehetetlenné teszi rá a feleletet; lévén a szerelem nagyon is mindennapi érzés, illetve ünnepi érzés azokban a mindennapokban, amelyeknek feltétele az ünnep. (Persze nem is „érzés”, sokkal inkább érzelem és érzet, érzék és értelem, hormonális és idegi működéseink legteljesebb összhangú polifóniája, amelyben egyéni létünk művészet nélkül a művészet alapműveletét végezheti el; ahogy a véletlenül kezedbe került német filozófusnál olvashattad: a létező igazságának magát működésbe hozó, magát megvalósító átváltoztatása művé, vagyis újból önmagává). Szerelmes voltál belé? A későbbiek, a jelen nem ezt igazolja; szerelmes vagy belé most, itt, a sárban? Csak éppen annyit tudsz róla, hova kellett költözniük abból a fehér lányszobából, ahol a fentieket gondoltad. Azóta se láttad. Egy-két futó levélkén kívül, amit el tudtatok juttatni egymásnak, szinte semmi sem maradt belőle. És annak a délutánnak az emléke. Hol gyötrő, hol mégis gyönyörű emléke. Lehet, hogy mégiscsak az utolsó „élmény”, amire a szerelem kategóriájában még szert tehettél. Akármilyen nyomasztó volt is. Talán helyesebb, ha inkább ennél az „utolsónál” keressük akkori felajzottságod nyitját és kulcsát. Mert nemcsak most, már akkor is úgy érezted, hogy talán ez az utolsó alkalom. És türelmetlen vágyadnak bizonyosan az is egyik felkeltője volt, hogy a szerelmétől búcsúzó harcos e klasszikus helyzetét mégsem akartad elmulasztani az életedből. Hiszen annyit kellett már eddig is elmulasztanod! Az egyetemi polgár helyzetét. A cselekvés lehetőségét. Hogy csak a legkülsődlegesebbre gondolj. Ha már, akkor szerettél volna, bármilyen képletesen is, egy hosszú rozmaringgal búcsúzni, szeretted volna, ha van, akitől hosszú rozmaringgal búcsúzhatsz mint az igazi újoncok. Hányszor szavaltad magadban – sose tudtad igazán, miért, talán akkor megtudtad – a fiatal Illyés versét: „Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak / s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem, néked, nagy aluvó! / és ahogy az illik: havat a határnak / bort, lámpát, citerát / s künn a kapun túl verje a földet a ló…” Ahogy az illik! igen, talán itt a kulcsa e sorokhoz való vonzalmadnak. Hogy szeretted volna te is úgy élni fiatal életedet, „ahogy az illik”. „Havat a határnak!” Micsoda nyelvi és nemzeti magabiztosság ebben az alliterációban? S ebben a nyelvszokáshoz nem is, csak a nyelv mélytalajához tapadó fergeteges fordulatban! Egy hosszú rozmaringot szerettél volna adni valakinek, akit megillet a hosszú rozmaring, ha már el kellett menned, „a lánynak, akit nem lát közülünk már senki soha!” Archaikus ingerületek támadhattak benned (bár tudatosan soha ilyennek a legcsekélyebb fontosságot sem tulajdonítottad), annak az örökösen ismétlődő ős szituációnak a megélésére is, hogy a csatába indulóknak a szüzességüket isteni és társadalmi parancsolatra váltig őrző hajadonok az utolsó pillanatban odaadják testüknek ezt a csak egyszer odaadható kincsét. Tudtad, hogy Györgyi szűz. Vagy legalábbis úgy tudtad, hogy az. Most is szeretnéd tudni: vajon az-e még? És nem valami viharos, vagy inkább viharos, de nem túlzottan változatos eddigi szerelmi életedben még nem is volt szűz lánnyal dolgod. Most, ebben a feltehetően utolsó „szabad” pillanatodban mindent akartál, ami nem volt, ami még lehet, s ami aztán már talán sosem lehet. A halni indulóknak ezt a jus ultimae noctis-át, mindenestül, még ha csak kora délután is. És érezted, hogy valahol a lelke mélyén Györgyi is ezt akarja. Az ő számára is ez látszik az utolsó lehetséges éjszakának, ez a kissé fátyolos kora tavaszi kora délután. Miattam is. És maga miatt is. A nőket a közös brutális jogfosztottságban is eggyel több veszély fenyegeti. A munkához, a biztonsághoz, a szabadsághoz, az élethez való jogukon kívül még a saját testükhöz való joguk is kockán forog: mindezen és mindenen túl még a szüzességük vagy egyszerűen a szerelmük odaadásának jogától is megfosztatnak. A mindenféle erőszakon túl a nemi erőszak iszonyatának is ki vannak szolgáltatva. Ha a te abban a pillanatban fellángolt (és ahogy ott ültél, pillanatról pillanatra lángolóbb) szerelmed valójában talán csak a szüzesség elvételének szinte mitikus vágya volt, s azé az ugyancsak mitikus vagy atavisztikus vágyé, hogy női karokból indulj a veszélybe, ha már oda kell indulnod, a Györgyiben ugyancsak fellángolt szerelem voltaképpen talán csak ennek a fonákja, párja, kiegészítő színe, animus-t kiteljesítő animá-ja volt: hogy annak adhassa oda a szüzességét (és szerelmét), akinek szabad elhatározásából adhatja, s akit boldogíthat vele, a boldogítás elementáris női ösztönének ebben az ezredévek által megszentelt és kivételezett helyzetében. És mit csinálunk a vérfolttal? ebben a szűzfehér szobában? gondoltad egyszerre, és már láttad is, képtelen és botrányos módon, a vérfoltokat a gyapjútakarón vagy a párnákon – mert, hiába, a szerelemnek is, mint minden emberi cselekvésnek, tervezésre és szervezésre is szüksége van, ki-ki megannyi bizonyítékot, szörnyűséges és nevetséges, kudarcot vagy sikert jelentő adatot találhat rá a maga szerelmi annaleseiben. Mi lesz a vérfolttal, a vérszerződésben fogant szerelem e fő-fő szimbólumával, amelyet királyok és parasztok násza után diadalmasan felmutatnak a gyülekezet előtt, mint trágár monstranciát, de amelyet annyi más esetben, mint most is, titkolni és rejteni kell? Mindig irtóztál a vér látványától, a csirke kiontott vérét is a magadénak érezted, ha véletlenül megláttad, s a magadénak a látványától is mindig émelyedtél. De most, ebben a végsőkig csigázott várakozásban még az általad kiontandó vér vágya is belekeveredett a vágyba, talán, hogy mielőtt a véredet ontják, te se légy mentes, ha csak képletesen is, a vérontás főbűnétől, és úgy látszik, fő emberi kísértésétől. Amitől eddigi életedben legjobban irtóztál (s fogsz majd további életedben is, ha lesz).

A kávét, amit Györgyi behozott, meg se ittátok. Még kitölteni se hagytad. Ahogy belépett vele, azonnal rátörtél. Nekiestél a száddal a kis várbeli utcán ott hagyott szájának, ennek az oly odaadó és oly tartózkodó, kihívó és tilalmas szájnak, amely most megnyílt, egy mély kút hűvös, titokzatos leheletét árasztva. Közben kezeddel, a bennünk működő erotikus automatizmus szinte gépies mozdulatával a mellét kerested. S mikor puha helyén az ő kezének keményen ellenálló felületébe ütköztél, egyszerre felötlött benned – mialatt ajkad és nyelved ájult öntudatlanságban pihent vagy önkívületben verdesett a szájában, mint egy hol szelíd, hol vérengző madár, hogy így is, úgy is minél kiterjedtebb nyálkahártya-felületen érintkezhessenek az övével –, hogy már a múltkor délben is felfigyeltél rá, csók közben akárhol simogathatod, már amennyire a Halászbástya és a kis utcák nyilvánossága megengedi, de a mellét egyetlenegy pillanatra se hagyta megérintened. Pedig érezted, hogy az egész testét átjárja a borzongás, a bőre úgy remegett, mintha elektromos áramot vezettek volna belé, szinte megütötte kicsapó szikráival simogató kezedet. Az abbahagyhatatlan csók közben abbahagytad a melle úgyis hiábavalónak látszó keresését, és a ruháját kezdted ügyetlenül kibontani, a blúzán a gombokat, a szoknyáján a csatot, miközben lassan taszítottad a heverő felé, míg az asztal lábában elbotolva rá nem zuhantatok. A kezed máris ott volt a szoknyája alatt. Hagyta, de érezted, erőszakkal összezárt combokkal hagyta, hogy fölfelé kússz, egészen a műselyem finom szitáján finoman áttörő finom szőrszálakig, úgy, hogy egyszerre tapintottad a kelme, a szőrzet és a test különnemű állagát, különböző hőmérsékletét, tapadó, csuszamló, borzoló, forró és hűvös érintését, és – megint csak az automatika gépiességével – igyekeztél a még forróbb, a nedves, a síkos, a tilalmas felé. Meglepve észlelted, hogy combja magától enyhén enged, s a másik kezeddel megint a melle felé nyúltál, de ott ugyanolyan kemény ellenállásba ütköztél, mint előbb. Nem erőltetted. Elvetted a szájától a szádat, s egy hirtelen, meggondolás nélküli fordulattal testhelyzetet változtattál, és a száddal oda csapódtál, ahol a kezed az előbb már lassan és egyre biztosabban megtelepedett. Belecsókoltál a térd fölött még mindig összeérő, de már csak lazán tapadó combok közé. Mindent vártál volna, csak azt nem, ami következett. Taszigálást, sikoltást, könyörgést, felugrást, ütést, bokszolást, karmolást, zokogást, a félelem, szemérem, védekezés minden természetes megnyilvánulását. De Györgyi egész testében rázkódva nevetni kezdett, ha nem riadnál vissza a bántó kifejezéstől, azt kellene mondanod, vihogni, mint a bakfisok valami sikamlós tréfán, de egyre görcsösebben, már egyáltalában nem bakfis módra, eszelősen, és közben ömlött a könnye. Rémülten vigasztalni kezdted, megpróbáltad csillapítóan simogatni, a lehető legszemérmesebb módon, csak az arcát, a homlokát, a kezét, de az ijesztő görcs csak nem akart szűnni, már verejtékben úszott a homloka, megnedvesített zsebkendővel törölgetted, csuklani kezdett, rémülten konstatáltad, hogy orvost kellene szerezni. S akkor egyszerre egyetlen pillanat alatt abbahagyta. Mint valami szerkezet, amelyet egy kattintással leállítottak. Kimerülten, megnyugodva feküdt, mintha minden kapcsolatát elvesztette volna veled, sőt az öt vagy tíz perccel ezelőtti önmagával is. De néhány pillanat múlva ebből az állapotból is visszatért. Mintha nem történt volna semmi, nemcsak a nevetőroham, hanem az se, ami előtte kettőtök között történt. De aztán mégiscsak, ez utóbbi folytatásaként, teljesen nyugodtan, hűvösen, szinte fölényesen felállt mellőled. „Ne haragudj, várj egy percet, levetkőzöm.” Ez volt az első s talán az utolsó értelmes szó is, ami egész délután elhangzott köztetek. S már kezdte is – háttal a heverőnek – szép rendben, minden izgalom nélkül, levetni a ruháit, s mint jó kislányhoz vagy kipróbált ringyóhoz illik, egyenként szépen összehajtva lerakni az egyik fehér fotel karfájára. Közben te is vetkőzni kezdtél, lerúgtál cipőt, zoknit, nadrágot, lerántottad az ingedet is, de a végső lépés előtt megtorpantál, nem akartad, hogy ebben az átmeneti, felvonásközi állapotban pillantson meg, így, hiszen a szerelemhez nem szokott fiatal nőknek a férfitest látványa inkább idegen és riasztó, mint vonzó és izgató. Meg aztán megvolt a magad kis idegbaja is. Első alkalommal általában – ki tudja, milyen kamaszmegrázkódtatások folytán, bár te talán tudod is – nemigen szokott sikerülni az együttlét. Most, miután eszedbe se jutott, hogy így szokott történni, nem is történt így az első percekben, sőt. A feszültség szinte elbírhatatlan csúcsára jutottál, mielőtt Györgyi nevetőgörcse elkezdődött. Tragikai konfliktus csúcsa (neked a nemi aktus mindig tragikai konfliktusként jelent meg, végül az orgazmus katarzisával) és nevetőgörcs. Mintha egy feneketlen szakadékba zuhantál volna. Férfiasságod nem is pusztán nyugalmi állapotába tért vissza, hanem – érezted – abba a, ha lehet így mondani, fordított izgalmi állapotba, egy ellentétes izgalom állapotába, amitől, valamiféle görcsszerű összehúzódásban, csaknem eltűnik, s a házába éppen visszabújó csiga nem éppen épületes látványát nyújtja. Mikor Györgyi meztelenül visszafordult feléd, karjait nagy V alakban maga elé tartva, kisnadrágban és hason fekve, mozdulatlanul vártad, hogy ez a napban égő, nagy, egzotikus virág közeledjen feléd, mint egy csoda. És – még nagyobb csodaként – egyszerűen odafeküdjön melléd, kezével magához húzza a fejed, beburkoljon testének szinte tapintható, testszerű illatába. Egy szempillantás alatt visszazuhantatok vagy visszaemelkedtetek az egymásért való létezésnek ugyanabba a boldogságközelébe, amibe a kávé behozatalakor kerültetek. És persze a ruhátlanság és a vízszintesség révén egy fázissal még tovább is. És érezted, hogy Györgyi egyszerre kívánja is és akarja is, aminek be kell következnie. Csók közben alig nyúltál hozzá, az előbbiek után minél tapintatosabb akartál lenni, magától nyílt meg, félénken, mégis érezhetően és hívogatóan, és el se eresztve közben a szádat, finom manőverrel a hátára fordult, már egészen – vagy majdnem egészen széttárt combjaival téged is finoman magára emelve. Egyszerre egészen közelről érezted magadon a forró, párás dzsungelleheletet, és két kezedbe fogva Györgyi arcát, a tőled telhető legnagyobb gyöngédséggel elkezdtél vigyázva behatolni e lehelet forrását követve a bozótok, nedvek, lombok, gyümölcsök összehajló, titokzatos, láthatatlan, puha sűrűjébe. De az első, alig észrevehető érintésnél – amely téged azért úgy ért, mint egy halk villámcsapás – Györgyi összerezzent, egy pillanatra, érezhető erőfeszítéssel és szántszándékkal megint lazított, aztán, összerándítva combjait, újból ellenállhatatlan nevetőgörcsben tört ki, amely egész testét rázta, és folytonos zokogással váltakozva, minden rémült csitításod, gyengédséged ellenére sem akart szűnni. A lassan délutánba forduló, már az ablakon alacsonyan besütő nap függöny szűrte fényében így ment órákon keresztül, váltakozva a teljes ájult odaadás – vagy annak látszata és akarása – és a mindig újra, szinte irreverzibilisnek érződő hisztériás roham között. Közben folytonosan, elűzhetetlenül Adela néni járt eszedben, s fogadkoztál, hogy ha még egyszer magához tér, a világért se kezded újra. De azért mégis többször újra meg újra kezdted, se a magad kívánságának, se az ő könyörgésének nem tudva ellenállni, amely utóbbi egyre kétségbeesettebb, egyre megbánóbb és önvádlóbb lett, mindig újból azt ígérve, hogy most már igazán nem fog még egyszer megtörténni. De mindig újra megtörtént. Te meg magadban mindig újra megfogadtad, hogy ha ez a roham elmúlik, nem kezded újra. De mit ér az ilyen helyzetben a megfontolás meg a fogadalom! Amellett még egy sajátos erő is ösztönözhetett arra, ami talán legtávolabb áll tőled. Valahol úgy érezhetted, hogy mintegy „preventív beavatkozással”, mint az orvosok mondják, meg kell előznöd, akár az erőszak elkövetésével is, az erőszakot, aminek Györgyi a lehető legaljasabb körülmények között áldozatul eshet. Vágyad még az önfeláldozó lovag szerepének délibábját is odacsalta görcsösen lehunyt szemhéjad alá. A gyöngédség mellett így az erőszakkal is megpróbálkoztál. De ehhez azért most sem volt benned kellő tehetség. Aztán egyszerre vége is volt. Menni kellett. Hirtelen az órára néztetek. Már egy percet is kockázatos volt tovább maradni. Nemcsak a szülők toppanhattak be minden pillanatban. Az igazat megvallva, te is féltél a sötétedéstől. Bár, igaz, sötétben kevésbé látszik a „jel”. De a sötétben kevésbé látszik az is, amit a jel kiválthat. Lázasan kapkodtátok a ruhátokat, taszigáltátok rendbe a szobát. Hátravolt még a nyomok, a szégyenletes nyomok eltakarítása. Nem, vérontás nyomai nem maradtak, se heverőn, se párnán, se ruhán. De a kudarc dicstelen férfinyoma ott éktelenkedett a szűzfehér takarón. Lázasan dörzsöltétek egy megnedvesített frottír törülközővel, míg végül még feltűnőbb folt maradt utána, a nedvesen feldörzsölt gyapjú szálaiból. Sietve megcsókoltátok egymást, és egyetlen szó nélkül elváltatok a megint csak picike résre nyíló ajtóban, amely mögött már hallottad is a ráfordított kulcs zaját.

Otthon anyád az ugyanígy alig megnyíló ajtórésben zokogva fogadott. Érezhető volt, hogy már régóta ott áll az előszobában, az ajtó mögött. „Csakhogy végre megjöttél, már azt hittem, sose érsz haza”, sírdogálta, de zokogása ettől sem csillapodott. Mert nem is (vagy nem is csak) a hosszú rád várakozás volt az oka. Ő már tudta, hogy másnap reggel újra el kell távoznod hazulról, s ezúttal úgy, hogy talán sose térj vissza, vagy ha mégis, ne legyen hová és kihez visszatérned. Az íróasztalodon a félbehagyott kézirat, a kis Teubner-féle Apologia mellett ott feküdt a behívód. Azonnalra. SAS. Sas. SOS. Vagyis másnap kora reggel, az első vonattal Jászberénybe. Most tehát az előtte való este volt. A hátizsákod, gondosan becsomagolva, s mellette a viharkabát, bakancs, térdnadrág egy hete ott állt előkészítve a kamrában. Már alig volt időd az indulásig.

Egyre közelebb jön hozzád az oszlop előtt álló igazolóasztal. Mintha nem is te lépnél feléje időnként, hanem az jönne egyre közelebb, folyamatosan, a mellette ülő két mozdulatlan alakkal együtt, mint egy trükkfilmen. Mindjárt itt lesz. Mindjárt ott állsz előtte.

De azért még mindig maradt egy kis időd.

A menet elindult visszafelé.

A menet elindult visszafelé. Egy másik menet, mint amelyik idejött. Egy csonkolt, de csonkoltságában gyógyuló menet, a váratlan remény protézisére támaszkodva. Más menet – máshová. Persze, hogy hová, senki sem tudta. De mindenesetre és egyelőre – oda nem. Nem oda. Nem mintha a kapun, a monarchiai stílusú volt Északi Indóház még ma is változatlanul középszerűen idilli zöld zsalus ablakai, zöld léckosarakban függő muskátlijai között nyíló boltíves, zöldre festett kapuján kilépve, az első pillanatnyi föllélegzés után – újra a Városban! akármilyen volt is most ez a város – nem kezdődött volna el rögtön a hírek surrogása, embertől emberig, előre- és hátrafelé, oldalt és haránt a lassan menetelő oszlopban, s nem mintha e surrogásban nem lett volna ott megint a legrosszabb éppúgy, mint a fantasztikusan és hihetetlenül legkedvezőbb is. A találgatások mértani haladványai, a plusz és mínusz végtelen felé hatványozódva. A boszorkányvarjak és a capitoliumi ludak most is itt keringtek a menetelő oszlop fölött. Bár beszélgetni – ez volt az egyetlen parancs, amit a visszaindulás előtt kaptak – szigorúan tilos volt. De hát ez nem beszélgetés. Meg a „szigorúan tilosnak” is egyszerre más lett az értelme, vagy legalábbis a tétje. Nem minden második hármas sor két oldalán haladt egy-egy géppisztolyos csendőr, csak talán ha kettő-kettő lézengett a még mindig meglehetősen hosszú oszlop (vagy kétszáz ember, persze a hatezerből) két oldalán. S elöl se egy egész zászlóalj-parancsnokság – csak egyetlen árva csendőr főtörzs. Lassan, lazán, majdnem szórt tömegben lépegettek, nem is egyszerre (úgyse kapnak rétest estére, sőt ezúttal minden jel szerint még kikötést se, puskatust se), vonultak fölfelé, immár nem az egykori Stáció felé tartva, hanem éppen, rendhagyó módon, visszafelé a stáció-tól, ezen a hajdani Stáció utcának nevezett pesti főútvonalon, a legelső magyar állami vasútvonal, a Pest–Losonc–Besztercebányai vagy más néven Magyar Északi Vasút Indóházától, ahonnan annak idején a Tátra-Mátra-Fátra hármas halmának zöldellő nyaraló- és telelőhelyei, valamint frissen megnyílt szénbányái felé vezették a vaspályák fenti kies helyek élvezőit és ugyancsak fenti kietlen helyek birtokosait. Hirtelen újra érzi a kezében a művészetnek azt az első boldogságát, ahogy a falusi állami népiskolában szép recés rajzlapjára zölddel pingálta a halmokat, közepükbe tűzve a mindegyik végén kis hegyes kiszélesedésben végződő kettős keresztet (ezeket az antiqua betűk széleire hasonlító kis hegyesszögeket különös gonddal és szeretettel rajzolta-festette hajszálvékony ecsetével), baloldalt aztán a címer alsó görbületével egyre rövidülő, szép egyforma piros és ezüst sávokat, micsoda meleg gyönyörűség volt, ahogyan a szín betöltötte, pontosan, az elfekvő ecset puha, de keményen irányított nyomával pontosan befedte a kirajzolt kontúrokat. Az én hazám címere. Hármashalom-kettőskereszt-recece – mellbimbók-közt-a-Hadúrnak-vesszeje (bocsánat a rajzlapjára hajoló hajdani kisgyerek érzelmeitől, valamint mindazoktól, akiket illet, csak egy kis parodia sacra vagy freudful mistake, James Joyce tiszteletére, vagy „sejhaj-hacacáré, ahogy Nietzsche mondja” Weöres Sándoréra). Miközben a gyerek a reggeli imát mormolta – Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország –, alig várta már, hogy ezt a tudtán kívül oly obszcén címerrajzot megmutathassa Karácsonyi tanító bácsinak, aki nem is fukarkodott a dicsérettel. Csonka Magyarország nem ország, csonkították naponta egy egész ország gyerekeit, meg azzal, hogy „Magyarország feltámadásában” kell hinniük, következésképp minden reggel újra megtudhatták, hogy halott országban élnek, feltehetően tehát ők maguk is halottak, hiszen feltámadni csak a halott tud. Ha tud; ez még majd elválik. De az, hogy Egész-Magyarország – vagy az a Majdnem-Egész, ami nemrégiben lett – mennyország, az máris elvált. Ők voltak itt az élő példa rá, ahogy mentek a volt Stáció utcán. Még inkább azok, akik ott maradtak a stáción, a csendőrökkel együtt. Most ez a stáció ugyancsak méltóvá válna nevéhez, ha még mindig ez volna a neve, feltehetően ugyanarra irányítja majd utasait, mint régen. Csak talán nem hasonló céllal. Felfelé, a Felvidék felé, még felebb vidékek felé, nem is szabad rágondolni, hogy a különböző „táj- és helynevek” szerint merrefelé. Ők itt már nincsenek azok között, bár ezt semmi nem indokolja, mint ahogy azt sem indokolja semmi, hogy akik ott vannak, ott legyenek. (Abszurd, ahogy majd később fogják elnevezni – esztétikailag.)

Ahogyan egyre távolodtak a zöld íves, zöldre festett Monarchia-béli s azóta se változott kaputól, amelyen hajnalban beléptek volt, ugyanazok közt a szemerkélő esőben még szívfájdítóan búcsúzó keserű illatot lehelő, fentről alácsüggő lucskos kései muskátlik között, kiderült, hogy a laza csendőrkíséret mellett még volt egy másik kíséretük is, egy valódi díszkíséret. Akkor vették észre néhányan a hátullévők közül, s adták izgatottan előre a hírt, mikor a volt Stáció utcáról kis ívben kifordultak a József körút széles és most már igazán, de igazán a Várost jelentő úttestjére, hogy mögöttük egy autó is kifordul, egy kis, fekete Studebaker, suttogták áhítattal, és lépésben követi őket, benne a sofőr mögött – legnagyobb meglepetésére – az Eden-kalapos, glaszékesztyűs, titokzatos Whistler-lovag foglalt helyet (gyerekkori beidegzésből még a kocsi rendszámát is megjegyezte: AY 152 volt). A kocsiban ülő most ugyanúgy nem avatkozott semmibe, mint ott a vágányok között – illetve, az ottani egyetlen beavatkozására gondolva, amire éppen ő hogyne gondolt volna, még annyira sem avatkozott bele –, de mégis éppoly titokzatosan, bár éppoly bizonyossággal ide-tartozott, mint ahogy ott is oda-tartozott. Most már lehetett sejteni, vagy akár tudni is, hogy ez az autó s a benne ülő személy volt mintegy a feltétele annak a másnak, ami menetüket most oly abszolút módon minősítette, a hajnali menethez hasonlítva, amelyben pedig ugyanők is ott voltak, s ami, ha úgy tetszik, saját mostani önmagukat is alapvetően megkülönböztette attól az önmaguktól, aki hajnalban ugyanilyen sorban haladt erre – ellenkező irányban. Mikor hajnalfelé meneteltek erre – arrafelé, ellenkező irányban, ellentétes rendeltetéssel, alighogy elindultak, a tér sarkában vaskerítés mögé zárt, csapzott, koszos őszirózsákkal koszorúzott, falusias kőkrisztus előtt haladtak el. Palika, aki mellette ment (most is mellette jön) a maga se nem rózsás, se nem fekete, mondjuk, szürke humorával, amely azonban mindig, minden körülmények között készenlétben állt, még most is, nem mulasztotta el megjegyezni: „Tessék, az Első Stáció.” A második „stáció” mindjárt utána, a Nagy Mesemondónak a bronzfotelban elegáns hanyagsággal elnyúló szoboralakja volt, látta, ahogy elhaladnak mellette, vagy az volt az érzésük, hogy látja, utánuk is néz, és egyszeriben elkezdi újraírni A jövő század regényé-t. S ha nekik kellene most egy másik jövő század regényét megírniuk? Ki tudhatná, innen kiindulva, bármekkora képzelettel is, egybefonni gondolatait a köröttük továbbtekerőző idővel? De ezt már feltehetően csak most gondolja. Hajnalban lehorgasztott fővel lépkedett a sorban, vállát meggörnyesztette a tele hátizsák (még elég sok holmija volt, meleg alsók közé tekerve a teljes Platón is, akár egy nagyszőllősi aranykincs), meg az atra cura, amely nemcsak a hajósok és lovasok mögé telepszik. Mikor a tér négy egyenlő ferde kőfalból és ugyancsak négy egyenlő levegőfalból szerkesztett nyolcszögén jobbra kifordultak a Körút néptelen, nyálkás úttestjére, egy pillanatra fölnézett, csak éppen annyira, hogy bal oldalt meglássa a pesti „Strozzi-palota”, az Olasz Gimnázium rusticákból rakott földszinti ablaksorát, amely alatt még a kiugró, nagy bronzkarikák sora is ott hivalkodott, a mindenestül hiteles másolat pecsétjeként. Erről juthatott eszébe, hogy lehorgadt fejével, megnyomott vállával olyan lehet, mint Michelangelo egyik rabszolgájának ugyanilyen „hiteles”, megelevenedett változata, csak ványadtabb, csak szánalmasabb, csak küzdésre képtelen alakjában. Később, talán már a Király utca után, Palika megint tudta, mit kell mondani. „Mit horgasztod le a fejed, inkább jól nézd meg még egyszer a Körutat, úgyse látod többé!” Önkéntelenül fölpillantott, s mintha előbbi gondolatát látná maga előtt testet ölteni, vagy a kőből vett hasonlatát visszatérni a kőbe: egy neoreneszánsz kapualj boltívét két valóságos michelangelói rabszolga tartotta. Hányszor ment már el ez előtt a kapu előtt is (nyolc éven át naponta erre járt suliba), és sose látta ezeket az alakokat, vagy olyan most, mintha sose látta volna! És hogy éppen most kell felbukkanniuk a szeme előtt! Igaz, azelőtt többször előfordult már vele az előérzet hasonlóan megmagyarázhatatlan rejtélye, ez a mintegy fordított déjà vu, ment az utcán, látszólag minden összefüggés és aktualitás nélkül eszébe jutott valaki, akit már régóta nem látott, azt se tudta, él-e vagy hal-e, s ugyanez a valaki két sarokkal odébb váratlanul (illetve valahol mégis vártan) szembejött vele, úgy megdöbbent, hogy még köszönni is elfelejtett. De most inkább azon álmélkodott, mennyiszer látta mindezt, s mintha mégse látta volna soha. Most már tudatosan fölfelé nézett. Az épületek mintha csupa légvár, csupa château d’Espagne és Felhőkakukkvár volnának, mindig csak alul látja őket az ember, ha elmegy közöttük, vagy fölül, ha éppen ott van. Most (éppen most?) látni akarta, milyenek egészben, alulról fölfelé nézve. Előbb mélyen a földre sütött szemét most éppoly mereven felvetette, amilyen magasra csak tudta, aminek az az előnye is megvolt, hogy kiemelte környezetéből, nem kellett látnia maga körül a büszkén táncoló kakastollak és a szedett-vedett fejfedők szégyenletes kontrasztját. S mintha egyszerre egy különös kiállításon járna, a kiemelt, durva kockakövekből vagy meztelen vörös, sárga, barna téglákból rakott falak filmszerűen vágódtak egymásra előtte, a félköríves, megszakított félköríves vagy párosan kapcsolt félköríves ablakok elsuhanó egymásutánjával mintha családok, generációk, századok vonulnának el előtte, egyszóval az élet, a történelem, mindaz, ami egyszerre minden értelmét elvesztette. A koronázó párkányokat díszítő stukkógirlandok, csiricsáré sgrafittók olcsó szeszélye a Strozzi-palotától a New York-palota szecessziós fáklyatartó ördögeiig (arcélük, mint Saljapiné Mephiszto szerepében, ahogy egy emlékezetes fényképen még gyerekkorában látta) egy egész művészettörténet hamisított vázlatát nyújtotta, a reneszánsztól a barokkig, s egy nagyravágyó, múlttalan városi polgárság banális nosztalgiáját rajzolta fel kirakati pompájával. Egész Medici-kápolnák ültek ki az utca fölé, a háztetőkön miniatűr reneszánsz templomhomlokzatok zárták le és nyitották ki egyben az épületeket, közben a szoborfülkék között egy-egy sarok kiugró csúcsíves balkonja minősítette vissza a középkorba a történelem menetét, szürke és nehézkes összevisszaságban. Ez az építészeti pot-pourri, valóságos „rohadt fazék”, ez a roppant kőmoslék, amivel a konjunktúra, a telekspekuláció és a feltörekvő igény, a felduzzadt város élete löttyintette tele a rég kiszáradt Duna-ág medrének több kilométeres vályúját, abban a hatalmas – már önnön magában is reneszánsz rajzolatú – félkörívben, amivel kiindult, majd visszatért a folyam fővonalába, akárhányszor átkoztuk is el, látatlanul, mert sose nézve meg igazán, nagyzoló hamisságáért, mégiscsak az emberi munka messze jövőbe harsogó dicsőségét mutatta itt, a jövőtlenség sűrűn szitáló, átláthatatlan ködében. Ahol éppen visszatérőben voltak hajnali kiindulási pontjukhoz, a nyolcszögű nagy térhez, ő feszülten várta, balra fordulnak-e a „körlet” felé ahonnan jöttek, vagy másfelé vezetik őket. De nem tértek le a Körútról, egyenesen folytatták útjukat a Nyugati felé. Már népesek voltak az utcák, bár alig világosodott ki az idő, továbbra is a valóságos, egyben jelképes „szürke köd ült a városon”, s ez a hajnalban szinte mozdulatlan massza mozgásba lendült, nem volt többé olyan, mintha az egész csupán az ő menetelésük halott színtere, mintegy díszlete lenne, amelyet filmezés céljára kiürítenek, a járdán kétoldalt a megállókban emberek ácsorogtak, időnként eléjük gördült és eltakarta őket egy-egy sárga villamos, hogy aztán elinduljon velük, üres helyüket hagyva ott másoknak; az egyiknek a hátsó ütközőjén hetykén és veszélyesen csimpaszkodott egy gyerek. A kétirányú forgalom szinte a szabadság jelképeként csengetett és zakatolt el az ő kényszerű egyirányúságuk mellett kétoldalt. A „gyakorlati” szabadság jelképeként most ebben a pillanatban a menetirány e pluralizmusa, a „transzcendentális” szabadságéként az, hogy gondolni tud rá, hogy még fel tudja fogni. A „gyakorlat” még alacsonyabb szintjén azonban most ez az egy irány is a szabadság – legalábbis az átmeneti megszabadulás – illúziójával mozgatta a maguk és batyujuk cipelésétől egyre fáradtabb lábaikat. Mi lett volna, ha az egyik első budapesti városatya költői terve és javaslata alapján a holt Duna-ágból nem kő körutat, hanem újra vízi utat, egy vízi körutat létesítenek a város közepén, ha most a sárga villamosok helyett sárga gőzhajócskák fuvaroznák a népeket, és a házak homlokzata egy másik Canal Grande, vagy legalábbis egy amszterdami Gracht vizében lebegtetné merev tégla-, kő- és gipsztömegeit? A Margitszigettel együtt az egész Belvárost egy hatalmas vizesnyolcas ölelné körül (amilyeneket maga is oly örömmel rajzolgatott valaha öntözőkannával nagyapa műhelyének olajpadlójára estefelé, az inassal együtt, s az ő nagylelkű engedélyével). Milyen jó is lenne most egyet, csak egyetlenegyet szippantani a Duna késő őszi ónos fémszagából, a lépcsőkön ülve, egészen lent, közel a vízhez! Óvatlan és olyannyira helyén nem való ábrándozásából váratlan zökkenés mozdította ki, mint mikor hirtelen a nyílt pályán megáll a vonat. Nem hallott vezényszót, csak a gyors és zavart megtorpanást észlelte, ahogy az előtte összetorlódó sorokat önkéntelenül követve, maga is megállt. Épp a Nyugati pályaudvar előtt voltak, feltehetően onnan lépett ki az a talpig feketébe svájfolt SS-tiszt, az ezüst villámokkal a paroliján, aki előtt a főtörzsőrmester haptákban állva magyarázott a menet élén, miközben a tiszt többször is a rongyos sorokra mutogatva próbálta megértetni magát. Mint a vészfék meghúzása a vonatban, a feszültség egyszerre bolydította fel és bénította meg az oszlopot, mindenki ugrásra készen, de kővé meredve állt a helyén. Aztán a tiszt, megértve és talán meg is unva a kapott (vagy nem kapott) választ, tisztelgés nélkül hirtelen ott hagyta a még mindig merev haptákban álló főtörzsöt, és visszalépett a járdára. Csak onnan rikkantott egy fölényes „na los”-t. Az emberek gépiesen, meg se várva a még mindig habozó altiszt parancsát, megindultak, szinte maguk előtt sodorva őt is, tovább, a Banánsziget mellett, a Szent István körút irányában. Akármi történt is, akármivel kellett volna is elfoglalva lennie, az előbbi gondolatsor, a hajnali nézelődésére való emlékezés, mint egy szétfoszlóban lévő álom, amit az ébredő nem akar kiereszteni utána kapkodó szellemujjai közül, érezte, hogy valamit gondolt még, vagy szeretett volna gondolni, mikor megtorpantak, s hogy úgy vágyik ez után a gondolat után, agytekervényeiben araszol a nosztalgia – mint oly sokszor – ama megfoghatatlan szubsztancia után, ami eltűnt. Az „eklektika”, halászta ki hirtelen és csalódottan a semmiből, igen, csak ez jutott eszébe (nem nevetséges? most? hiába, jó pap holtig tanul), hogy az eklektikus építészet a korszerűtlenség korszerűsége, a hiány és az áthidalás szükségszerű művészete. Templomokat végre is mégse építhettek a liberális polgárok a Nagykörútra, hát a neoreneszánsz patríciuspalota-ábrándokat jól jövedelmező bérházakba ojtó épületek tetejére kétoldalt, bizarr záródíszül, hamisítatlan (hamisított) római, késő reneszánsz templomhomlokzatok miniatűr mását dobták fel, a népes járdákra nemlétező fogatok számára szolgáló kapubejárókat, kocsiállásokat, oszlopos ballusztrádokat az erkélyekre, loggiákat udvar nélkül (miközben a „visszáján”, a homlokzat mögötti udvar fölött, vasbeton tartókon kovácsoltvas korlátú gangok függtek), gipsz kariatidákat és stukkó-Évszakokat az ablakívekre vagy a tartóoszlopok alá. Szervetlenül egyszeriben megteremtve – ha már itt nem teremtődött meg – a különböző stílusok szerves egymásraépülését és egymás mellett élését a nagymúltú városokban. Már majdnem a hídhoz értek, mikor „jobbra kanyarodj!”-ot vezényelt az él. A Palatinus-házak mellett fordultak rá a Pozsonyi útra. Hátranézett, a kis Studebaker még mindig ott gyalogolt mögöttük, lépésben, mint ők, még mindig jött utánuk, illetve épp ebben a pillanatban fordult be jobbra, még lehetett látni a farát, AY 152, amint lassan eltűnik (abban az utcában, amely évtizedek múlva a benne ülő férfi nevét és emléktábláját fogja viselni).

A Szent István park sarkán egyszerre állj! és oszolj! Most ők szóródtak szét lazán, és a csendőrök sorakoztak feszesen, összeállt kis oszlopuk, megszégyenítő példát mutatva nekik katonásságból, keményen kilépve megindult fölfelé, a Körút irányába. Feltehetően vissza a pályaudvarra, hogy a vagonok körül újólag ellássák nem irigylésre méltó tisztjüket. Nem, nem voltak irigylésre méltók, ahogy utánuk nézett, még az ő számára sem voltak azok. Ha nem volna olyan önmagában való képtelenség, inkább azt lehetne mondani, úgy érezte, ha csak pillanatokra is, ahogy hibátlan együtt lépésüket nézte, hogy szánalomraméltók. Később olvasta, hogy a francia ellenállás egyik mártírja ezt kiáltotta oda a vele szemben felsorakozó kivégzőosztagnak: „Tiértetek halok meg, ostobák!” Akkor ez a látvány jutott eszébe: a pályaudvarra visszainduló kis csendőrszakasz, ahogy hátulról (most már hátulról) látta őket. Nem, ő nem mondhatta volna el ilyen hősleg, hogy értük hal meg. Most éppen úgy látszott, egyelőre még meghalnia sem kell. S ha kell is, nem harc közben. Olyanként inkább, akiért mások halnak meg a világ mindenféle harcterein. Ezeknek az egyszerre lépő lábaknak a ritmusa – hozzá hasonló korú fiatalembereké – egy pillanatra megmagyarázhatatlan együttérzést keltett benne, amitől a következő pillanatban persze már el is borzadt. Könnyű neki, aki – egyelőre – megszabadult tőlük, akár még a szánalom fényűzésének is áldozhat (bár eléggé nagy fényűzés), de azok, akikhez hóhérként térnek vissza, nem a szánalomra, hanem a gyűlöletre méltó oldalukkal…

Szórakozottságában, meg mert jó hátul helyezkedett el a sorban (ebben a sorban is), nem figyelte az „Oszolj!” előtti (utolsó) „eligazítást”. A főtörzs egyszerűen és (a többiek állítása szerint, akik hallották) minden megszokott gyalázkodás nélkül, „emberségesen” (így mondták, s ez volt a részükről az ez időben adható legmagasabb minősítés, a sorsukat kezükben tartó rabtartók két kategóriába tartozhattak: vagy – viszonylag – emberségesek voltak, vagy – többé-kevésbé – embertelenek, ki tudja, az „ember” és az „emberség” miféle ideájának függvényeként), szóval emberségesen közölte, hogy az „emberek” ezzel „leszereltnek” tekinthetik magukat, a kijelölt védett házakban keressenek maguknak szállást, a házmegbízottak ebben mindenütt kötelesek segítségükre lenni, ők pedig ezentúl mindenben tartsák magukat a civilekre érvényben lévő törvényekhez és rendelkezésekhez, mindenekelőtt pedig cseréljék fel mielőbb kincstári karszalagjaikat a rendeletben meghatározott, polgári „megkülönböztető jelzésre”. Némelyek szerint még valami katonás jókívánsággal is megtetézte a búcsút, „na, ne tojjanak be, pistukáim, az isten bassza meg magukat!”, vagy valami ilyesmivel. Lehet, hogy aki ezt továbbadta, csak azért tette, mert maga is szerette volna a megmenekülésük által nyitott távlatokat még egy ilyen kedélyes támasszal is megszilárdítani (itt mindenki minden legkisebb mozzanatot azonnal eltorzított, kedve és alkata szerint, kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb irányban), de azért mindenkinek láthatóan jólesett (a puszta kincstári durvaság az emberszámba vétel, sőt a nemzethez való tartozás elismerésének számított szemükben). A szétszéledő csoportban Palikát kereste. Már előbb észrevette, még menet közben, hogy valamikor eltűnt mellőle, gondolta, izgékonyságában kicsit előbbre vagy hátrább húzódott a sorban, nem is gondolta, hiszen másra gondolt, a Nagykörútra, a Duna-partra, titokban, mintegy állandó halk háttérzeneként, arra, ami azután is lesz, ami az ő esetleges eljövendő életének lehetőségét is ott őrzi a maga sokkal valószínűbb továbbélésében. Szóval Palikát fatális módon megint szem elől tévesztette. Most nem találta sehol. Egyszerre úgy rémlett, mintha a Nyugati előtt történt incidens után Palika odavetette volna neki: „Én most mindjárt olajra lépek, nem jössz?”, s a karszalagjával is elkezdett babrálni. „Ne hülyéskedj”, mondta neki, biztosra vette, hogy Palika hülyéskedik. Hiszen mindig hülyéskedni szokott. Most még a hülyéskedését is hülyének találta. Most, ebben a viszonylagos biztonságban megint a veszélyt keresni? De a hülye Palika kétségkívül nem volt itt. Ma már másodszor játszotta meg a maga kisfiús-vénemberes maszkjában a vakmerő vagányt. Most már azt sem fogja megtudni, talán soha (később mégis megtudta), hogyan kerülte ki Palika a pályaudvari igazoltatást, se azt, hogy az előbb hogyan vált kámforrá a csendőrök (és az ő) orra előtt. „Olajra lépett” – vajon merre csúszkálhat most ebben az egész, veszélytől síkos városban? Néhányadmagával leszakadva a többiektől – akik másik ház felé indultak – odalépett a legközelebbi kapuhoz, amelyik fölött ott látta a Svéd Királyság háromkoronás címerét. A biztonság e kapualjában, hirtelen elébük toppanva, mint egy rémkép, egy nyilas karszalagos suhanc (suhanc? egy amolyan magukfajta, húsz év körüli fiatalember) állta útjukat. „Menjenek innen, amíg jó dóguk van!” – sziszegte éppoly váratlanul, a helyzethez képest lehető legbarátságosabb hangon. A házban éppen razziáztak feltehetően kevésbé barátságos társai, lehetett is hallani rohanó-taszigáló-fenyegető háttérzörejeiket. A razzia – a kölcsönös megállapodás szerint – a védett házakban „tilos” volt. A „törvényességre” tehát – még az ő minimálisra korlátozott jogaik értelmében is – úgy látszik, aligha lehetett kilátás. Mégiscsak a hülye Palikának van igaza. Gyorsan eloldalogtak a kaputól, és két házzal lejjebb próbálkoztak. A valaha jómódú polgári lakásokra valló falak között, akár odakint a vagonokban, az „élettér” nélkül maradt testek egymásba érő kipárolgásának feloldhatatlan rekeszeiben tíz-tizenöten szorongtak minden szobában, a „fontos biológiai anyag” kivált nőnemű megtestesülésében. Ez utóbbi kifejezéssel – mint sokkal később olvashatta – a Deportálás Nagymestere illette a Végleges Megoldás tárgyát képező, magasan szervezett, emberformájú fehérjetömeget. Ugyanaz, aki a Végső Megoldás első, elengedhetetlen fázisát is egyetlen tömör jelszóba foglalta: „Zsúfoljátok össze őket, mint a heringeket!”! A vagonokkal való azonosítás azért az első pillanat elkeseredésének szubjektíve érthető, objektíve azonban elhamarkodott kifejezése volt. A földön heverőknek itt mindegyiknek jutott egytestnyi hely, szorosan ugyan, ám teljesen kinyújtózva, általában a nagykabátjukon fekve, fejük alatt hátizsákjukkal vagy más cókmókjukkal. Fejük a falnál, lábuk, ha többnyire összeért is a szoba közepén, végig kinyújtva. Nemhogy a vagonok, jószerint még a hering-konzervek zsúfoltságát sem érve el. S az ajtó nyitva volt.

Az egyik szobában még egy – ugyanilyen – szabad helyet is talált magának. Végre letehette a hajnal óta a hátához nőtt zsákot. Mintha nem is lett volna válla. Vagy csak válla lett volna. Bőrkabátját azért nem vetette le. Nem akart „berendezkedni”. Önmaga előtt is fenn akarta tartani ittléte ideiglenességének látszatát. De azért ledőlt a földre. Zúdultak rá a kérdések. Egy „férfi”, aki „kívülről” jött. Első pillanatban úgy érezte, szét fogják tépni, mint Dionüszoszt vagy Orpheuszt. Ezek a csont és bőr bacchánsnők. Ezek a majdani Szenvedés Világsztárjai, Botrány Szentjei, akik egy ideig főhelyet foglalnak majd el a háború utáni filmhíradók vásznain Európa-szerte. Vagy azoknak az előképei. Mert hiszen ők a „kivételek” voltak. (Akárcsak ő maga.) Akiket valahol „kiemeltek” a menetből. Volt, aki egyenesen a Ruhagyárból került ide, mikor a többieket, a nem „védetteket” elindították gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Volt, akiért a Téglagyárba mentek a megmentő papírral. Akit a gönyűi „halálhajókból” szedtek ki, a vérhassal rakott uszályok bűzös cetgyomrából. S aki nyolcnapi étlen-szomjan való menetelésből fordulhatott vissza, már Hegyeshalomból, valami szabadító „nyílt paranccsal”, amit éppúgy elfogadhattak útközben, ahogy ketté is téphettek bármelyik pillanatban, megint csak gyalog vagy felkapaszkodva egy vonattetőre, ha nem egy jószívű Wehrmacht-teherautó sofőrje vette fel őket, hátulra, az élelmezésre szánt disznók közé. Kettő is. Ő először találkozott ilyenekkel. Egymás mellett feküdtek a viharkabátjukon. Egyik, mint a vízihulla, mintha mázsás víztömegek alatt lebegne, lehunyt szemmel, amely folytonosan nedvezett és remegett, a lassú sírás hullámai között. A másik ült, és ömlött belőle a szó, mint a folyóból kimentettek felfordított testéből a víz. A tatai várpincék, ahol három nap és három éjjel állt étlen-szomjan, alvás nélkül. Aztán az öngyilkosok a faágakon. A lelőttek az útszéleken. S mellettük, ha tíz perc pihenőre megálltak, „guggon ülve” (hogy ez arra méltó helyen Shakespeare–Arany emlékezetes szavával tolmácsoljuk az elbeszélést), egymás előtt és az idegenek előtt végezték szükségüket, tökéletes közönnyel, így ni, rikoltotta az elbeszélő, és felrántva a szoknyáját, odaguggolt a kabátjára (lepedőjére-takarójára). „Képzelje, most már egészen másképp néz ki, három napja látta volna, mikor megjött, most már egészen emberi formája van” – súgta oda neki a mellette fekvő nő, akinek valóban szokatlanul „emberi”, majdhogynem női formája volt. Nem tudta elképzelni. De egy harmadik azzal tört rá, odakúszva melléje, hogy a többiek ne hallják, bár már mind ott tolakodtak körülöttük, hogy innen a harmadik, szintén „védett” házban tegnap három nyilas férfi meg egy nő razziázott, a ház felét elvitték, különösen a fiatalokat, és képzelje, valaki éjszaka visszalopózott átlőtt karral, a Dunából mászott ki, azt mondja, a rakpartra vitték őket, itt, nem messze, a Rudolf téri propellerállomás alatt, és belődözték őket a Dunába. Hát el lehet ezt hinni, mondja? el lehet hinni? vagy már mindenki megőrült? Valami gonosz Ariel őrületbe kergeti őket (ilyen irodalmi analógiák jutottak az elbeszélő zaklatott eszébe), „milyenben legtöbb ember felköti magát, vagy vízbe fojtja”, hát nem nekünk is azt kéne? hát megvárjuk, amíg ők fojtanak vízbe? És őrjöngve rohangálni kezdett a szobában, a kinyújtott lábak között olyasféleképp ugrálva, mint az „iskolázó” kislányok.

A Duna-parton, gondolta az előbb, a rakpart lépcsőin. Az embernek, úgy látszik, még a vágyaival is vigyáznia kell. És a plafont bámulta, még a csillár is ki volt szakítva a helyéről, egy szál dróton lógott, félő, hogy mindjárt rázuhan valakire. De ezzel senki sem törődött. A sokféle lehetséges halálnem közül jelen pillanatban ez látszott a legvalószínűtlenebbnek. Pedig ilyen dróton lóg az életük is, gondolta, a lehető legbanálisabban. Akkor miért ne ezen a dróton lógna? A szoba másik végéből egy siránkozó, inkább sértett, mint kétségbeesett hang, valami újságot zörgetve közben, abból olvasott fel, ki tudja, hogyan jutott hozzá, a leguszítóbb nyilas hetilap utolsó száma volt. Ezt hallgassátok meg, olvasta nyöszörögve:

Nem kellett hozzá túl nagy stíluskritikai bravúr, hogy a szörnyű rigmusban felismerje a valaha nagyhírű költő annak idején oly sokakat megejtő, ártatlan dallamosságát. Otthonukba, idézte zokogva a nő, és tétován körülnézett a szobában, aztán visszaroskadt a bundájára (neki bundája volt). Nincs muzsikaszó, idézte ő is tovább magában, szent igaz, ez aztán a lírai realizmus. Bármikor ezelőtt a sírásig kétségbe ejtette volna, hogy a költészet – s a költő, akit ő is becsült, személyesen is ismert – ilyesmire is képes lehet, most magát is meglepte, mennyire nem érintette. Sőt. Inkább hálás volt neki, hogy ilyen fontos információval szolgált: öt óráig tart a kijárás. Fogta a hátizsákját, rávette megint a vállára, indulni akart lefelé, bár nemigen tudta, hová, csak innen el, már nem is lehetett messze a záróra. Senkinek se volt a szobában órája, mindenkitől elvették. De innen is, onnan is felugráltak, úgy próbálták visszatartani, hisztériás kiáltozással. Nehogy kilépjen a bekerített zónából, a Szent István körút 2. szám alatt van a nyilasház, azonnal odaviszik és holtra verik. De még a körzeten belül is vadásznak az emberekre, különösen a fiatalokra. Talán igaz is, legjobb volna itt ledögleni, majd holnap meglátjuk, futott végig izmaiban a fáradtság. Több mint tizenkét órája sorakozhatott teljes menetfelszereléssel. Kicsit fáradt volt. És tele félelemmel. Amilyen üres volt a gyomra. Az ittmaradástól is rettegett, az elmeneteltől is. Nem tudta eldönteni, melyiktől kellene jobban. A hátizsákot mindenesetre visszadobta a helyére. Melléje guggolt, kinyitotta, és úgy, hogy lehetőleg ne lássák, kivette belőle a legfontosabbat. Még egy sála volt a rajta lévőn kívül, azt. Meg a kis „neszesszerjét”, a fogkeféjével meg a borotvájával. Meg a Platónt. Maradék pénze a zsebében volt. Nagy nehezen kiverekedte magát a szobából. Mindjárt jövök, csak lenézek egy kicsit. Nehezen akarták kiereszteni karmaik közül az egyetlen „férfit”. De a lépcsőn majdnem visszafordult. Tudta, Katalinnál várják az iratai, negyedóra villamosútra innen. De: megint szökni? Várják-e még egyáltalán? Talán még meleg szobával is, folyó vízzel. Már ez is megérné. Ha nem érezné istenkísértésnek. Most szabadult meg csodaképpen. A csodákat nem lehet halmozni. És a sorsot nem lehet kihívni. Vagy éppen, csakis kihívni lehet? Ma már egyszer kihívta. Leért a kapuba. Felpillantott a házra, hogy megnézze a számot. Szóval itt vagyok. Pozsonyi út 39. S mintha egy notesz nyílna ki a fejében, éppen ott, ahol kell, s ott volna a másik szám, amit Györgyi írt meg utolsó kis levelében. Svéd védett házba költöztek. A háromsoros levél csupa bizakodás volt. Ki kellene szökni ebből az egérfogóból. Minél előbb, annál jobb. De érezte, hogy ma már úgysem mer nekivágni. Majd holnap. De holnap háromig, amikor a kijárás kezdődik, egy egész kibírhatatlan örökkévalóságnak látszott. Györgyiék a 49-ben laktak. Egy ugrásnyira. Kilépett az utcára. Néhány csillagos járókelő sietett, összehúzva magát, szorosan magához fogva kis szatyrát, félősen tűntek el a kapukban. Sebten sietve loholtak. Még egyszer módja volt méltányolni a népi lírai realizmus diadalát. Lefegyverzően pontos. A sarkokon posztoló csendőrök. Meg egy-két csillagtalan járókelő, vagy itt lakók – mert a többi házban mások is laktak –, vagy olyanok, akik idemerészkedtek, egy kis becsempészett vigasszal vagy elemózsiával. Nyilas karszalagost szerencsére nem látott. A falhoz tapadva lopózott Györgyiék felé. Bár azt nem tudta, ha odaér, hogy jön majd vissza. Addigra biztosan véget ér a kijárás. Legfeljebb ott marad náluk. Ennyi hely biztosan ott is akad. És ha még sincsenek ott? Akkor is ott marad reggelig. Nem mindegy, itt vagy ott? A keresett ház előtt, már messziről meglátta, fehér mentőautó állt, felvágott hassal, mintha csak saját mesterségének címere volna. A mellette ácsorgó sofőr ügyet se vetett rá, ahogy befordult a kapun. A lift köré tekeredő csigalépcsőn már az első fordulónál meghallotta a sikoltást. Ösztönösen megtorpant, hogy visszaforduljon. Biztosan itt is éppen összefogdossák az embereket. Illetve a nőket. Női sikoly volt. Nem is egyszerűen női. Volt benne valami irtózatosan idegen. De valami – talán még irtózatosabban – ismerős is. Tovább rohant fölfelé. A sikoly közeledett. Még idegenebben, még ismerősebben. S a következő fordulóban már az ő neve bugyborgott benne. Az ő neve, amely reggel óta már nem is az ő neve volt, hiszen reggel óta már nem volt neve, még ha végül, az igazoltatásnál, visszakapta is. Hiszen jogtalanul kapta vissza. Másvalaki neve helyett. Most ennek az eltorzult sikolynak a fenekéről borult ki eléje. Mint valami lefojtott tűz. S a hang – és a név – mögül egyszerre szembejött vele, meredeken ingadozva lefelé a lépcsőn, egy hordágy. Hogy neki ne ütközzék, odatapadt előle a falhoz. Az elöl jövő beteghordozó már elhaladt mellette, a hordágy mögött a felöltőjéből kilógó fehér köpenyben egy orvost, a mögött Györgyi tohonya apját pillantotta meg. S a hordágyról egy kéz nyúlt felé, csak úgy tüzelt, ahogy elkapta az övét. S el se engedte, úgy kellett a hordágy és a fal közti szűk térben oldalazva lefelé lépkednie, fogoly kézzel. Györgyi – a hordágyon – most már azt kiabálta – érezhetően torz, de érthető hangon –, hogy nélküle nem megy a kórházba, csak veled, csak veled, csak veled!

A kapuban kitépte a kezét a forró kézből, hátrahúzódott, tanácstalanul állt, míg a most már fejére szorított kézzel ordítozó lányt betolták a kocsiba, ott állt a még nyitott ajtók mögött, esetlenül integetni is próbált, de az orvos már tuszkolta be a kocsiba, lenyomta az ülésre, már mindnyájan ott ültek, már rájuk is csapták az ajtókat, mint egy rabszállító kocsiét, már felberregett a motor, már robogtak, a sziréna elnyomta a sikoltást, a sikoltás elnyomta a szirénát, mire ráeszmélt, hogy mi történt, és kinézett az ablakon, már a Nyugati előtt szirénáztak és sikoltoztak. A pályaudvar óráján nagy tompaszögben álltak a mutatók. Hét perccel múlt öt óra.

Györgyi sikoltása lassan átalakult nyöszörgéssé. „Mindjárt elalszik az injekciótól” – súgta oda az orvos az apjának, és megszorította a karját. Meg akarta kérdezni, mi történt. De sehogy se talált szót. Györgyi nyöszörgésén érezni lehetett, hogy egyre kábultabb lesz, de nem aludt. Forró kezének szorítása is lazult, de nem engedett. Ott ült, a bőrkabátjában, a kis neszesszert szorongatva, meg a Platónt (ő azt), és sem az iszonyának nem tudott hangot adni – hogy mi történt Györgyivel! – sem az ujjongásának – hogy kiszabadultam! megint kiszabadultam! Mint egy varázsszőnyegen, vagy mint egy láthatatlanná tevő köpenybe, Györgyi haláltusájába burkolózva kirepült ennek az Átkozat Helyének és a saját gyávaságának rossz varázsköréből, nem „védett” többé, de nem is védtelen. Eljött érte a Szabadító Angyal, a Szenvedés Lányának képében, micsoda pokoli tündérmese, itt robog (újra, ma már harmadszor) a Körúton, megint kivételezetten, a betegség inkognitójában, már fordultak is rá az Üllői útra, nyilván valamelyik klinika vagy járványkórház felé.

Mikor kiemelték a hordágyat, maga is teljes kábulatban kecmergett ki utána a már esti sötétségbe borult, nagy, ormótlan téren, a kórházkapu előtt, majdnem olyan eszméletlenül követte őket, mint a hordágyon ringatózó, aki, úgy látszott, már teljesen megnyugodott, talán aludt is. Az alagsorba vitték, egy eredetileg, úgy látszott, nem is kórtermül szolgáló, nagy, üres helyiségbe, ahol a vastag melegvíz- vagy központifűtés-csövekkel éktelenkedő szürke falak között csak egy fehér ágy állt a középen, és a falnál egy asztal. A nemrég még jajongva rángatózó test mereven tűrte, hogy az egyik betegápoló karjai közt az ágyra fektesse, mint romantikus filmek nászéjszakáin az arát. A lámpákból áradó kék fény is beillett akár hangulatvilágításnak is. Különben – a szemlélő ámulatára – minden úgy történt, ahogyan történnie kell, legalábbis a huszadik században megszokott civilizációs rituálé szerint: a beteg és a beteget ellátók szinte beavatott részvételével. Miközben kint, a Városban csoportosan és egyenként folyt az emberek utáni hajsza, mint valami népvándorlás kori teutoburgi erdőben, itt tökéletesen működött a betegség szinte misztikus varázsa, a veszélyben lévő egyetlen emberélet megmentésének avult – s mint nemsokára kiderült, itt már hatástalan – rutinja. Ami – folytonosan ez motoszkált agytekervényei közt, mint egy undok hernyó – még őrá, az egészségesre nézve is érvényesült. Már semmi egyéb, mint egy „visszaeső” kivétel, mint egy halmazati bűnténnyel gyanúsítható bűnöző. Györgyi – miután újabb injekciót kapott, a fejére jeges borogatást, s mindenféle rejtelmes előkészület történt további beavatkozásokra – valamilyen révült gyönyörűségben feküdt ott, sápadtsága mintha csak valami áttetsző másik arc lenne, amin áttűnik az egészséges kreolszín, kétfelé hulló hosszú, fekete haja és a fehér borogatás alatt kisimult arcával, félig nyitott szemével és félig elnyúlt ajkával mintha ébren álmodna valami delejes révületben, mint Avilai Szent Teréz egy spanyol festő képén, amit egyszer látott valahol. A kék fény, amely a szürkefalú helyiségben derengett, mintha ugyanazt a misztikus homályt árasztaná erre az arcra, mint képére a festő. Még mindig nem tudta, Györgyinek mi baja van. Legalábbis megnevezni nem tudta. Illetve nem akarta, magában se akarta kiejteni a nevét. Nem a betegségét, amit nem tudott. Hanem azét, amit nem lehetett nem tudni. Az ajtó melletti sarokban állt, a falhoz támaszkodva, nehogy össze találjon esni, a másik sarokban, szimmetrikusan, mintha két gyámoltalan silbak volnának, az apa hatalmas puhány alakja, ugyanúgy a falnak dőlve, szája hangtalanul mormolt valamit, ahogy jobban figyelte, le is tudta olvasni az ajkáról, vagy talán mégis volt valami hangja: „Egy ilyen gyönyörű gyerek egy ilyen gyönyörű gyerek egy ilyen gyönyörű gyerek”… Egy ilyen gyönyörű gyerek, mormolta, mint egy imát, a nagy, csúnya felnőtt. „Halála az életed”, vágta rá a rímet valami őbenne. Halála az életed. Mégis kimondta a szót, amit tudott. A kék lámpák hallható, enyhe sercegéssel égtek. Most látta meg – mintha kívülről látná, amit belülről nem látott – a szuronyos puskákkal posztoló csendőröket a Körút sarkán, mindegyik mellett egy nyilas karszalagos, géppisztollyal, amikor áttörtek a védett házak gettóját a Várostól elzáró kordonon. Nem állították meg őket. A halálnak még a gyilkosok között is szabad útja van. Nem bírta tovább odabent. És tudta, hogy nincs is már mit keresnie itt. Bár megborzongott arra a gondolatra, hogy igazolvány nélkül kimerészkedjék az éjszakai Városba. Mint egy fenevadakkal telt arénába. Vigyázva lenyomta maga mellett a kilincset. Kisurrant a folyosóra. A fordulóban ott állt az orvos az ápolónővel, aki az apácafityulához hasonló borogatást tette Györgyi arca köré. Féljen tőlük, vagy ne féljen? Az orvos is „emberségesnek” látszott (mint a főtörzs). Tétován elindult feléjük. Megálljon, vagy elmenjen mellettük? De egész lénye – tudta nélkül – merő kérdés lehetett. Mert az orvos, mikor odaért eléjük, felelt neki: „Legjobb, ha szépen hazamegy, most egy ideig úgyse lesz magánál, ha egyáltalán…” „De miért?” Nem tudta magába fojtani a lehetetlen kérdést. Az orvos széttárta karját. Mindent elvégre ő se tudhat. De hogy mit tud, azt azért pontosan közölte. Azt, amit már ő is tudott. Visszalopózott a szobába. Az apja előtt? vagy önmaga előtt? vagy az egész mindenség előtt? – elviselhetetlenül szégyenkezve odament az ágyhoz, és megcsókolta Györgyit a két arcán. Először a félig nyílt ajkak fölé hajolt – de az utolsó pillanatban mégis elsiklott mellettük. Györgyinek a szeme se rebbent. Az ajka sem. Csak mintha talán a takarón fekvő keze. Vagy az sem?

Mikor kilépett a kórházkapun, már késő este volt, nyirkos őszi este, az Úrnak 1944. esztendejében, november 28-ának estéje – fél nyolc után öt perccel, olvasta le a kórház órájáról. Átment a megállóba. Az 53-as villamosra szállt, ugyanarra, amelyikkel a Györgyivel való vasárnap délelőtti randevúra indult, meg később a délutánira. Az utcán ugyanolyan sötét volt, mint hajnalban, mikor elindult a menettel. Csöndes este, zárkózott, békés emberekkel. Fenevadat sehol sem látott. Az elsötétített ablakú villamos fapadján rázkódva, üres gyomra kiszolgáltatottság, bűntudat és szabadság soha még nem ismert kotyvalékától hánytorgott. Egész nap nem evett egy falatot se. (A kulacsát még ott a házban egy hajtásra kiitta, újra is töltötte mindjárt a konyhában álló vödörből, de ott is hagyta a hátizsákjával együtt.) Most is az Astoriánál kellett leszállnia. Ilyen későn már időtlen idők óta nem járt az utcán. Az elsötétítés meg is rémítette, meg is nyugtatta. A tőle telhető legelfogulatlanabb léptekkel nekiindult a közelben, egész közelben nyíló, szép nevű kis utca felé. Ahol várták? vagy már nem várták? Mint egy szabad ember. „Praktikusan” is, „transzcendentálisan” is. Következő lépésének, vagyis a legközelebbi „eseménynek” okát (vagy okságát) csak két dologban lehetett keresni: vagy a (dolog) természetében vagy a szabadságban.

Szerencsére ebben a szabadságban csak néhány lépést kellett gyalog megtennie.

A pincében bőven volt ideje.

A pincében bőven volt ideje. Egyedül volt. Kétszeres rejtekhelyen, mintha egy cet hasába került másik cet hasába került volna. Különös ellentétben azzal az elmúlt hónappal, amit mintha valami páncélja vesztett kagylóféleként (crustaciae) töltött volna el, puhatestű védtelenségében a pesti Belvárost járva egész nap, a földnek azt a néhány négyzetkilométerét, amelyet a legjobban ismert, s ahol őt is a legjobban ismerték, ahol épp ezért volt kiszolgáltatottabb, mint bárhol máshol lett volna a föld kerekén, bár érezni, minden meggondolás ellenére, mégis itt érezte magát viszonylag a legnagyobb biztonságban. Délelőttönként mindig még a valahol biztonságban eltöltött éjszaka illuzórikus jó érzésével (abban a tévhitben, hogy a biztonságban eltöltött éjszaka egy ugyancsak biztonságban eltölthető következő éjszaka záloga; holott az, hogy az éjszakát biztonságban tölti, mindig csak akkor derült ki, mikor már vége volt, és elkezdődött az újabb bizonytalanság); azzal a fellélegzéssel, hogy megint sikerült eltöltenie egy éjszakát, mintha valami jelentős tettet hajtott volna végre. Hol mindenütt nem éjszakázott! A kezdet a legjobb, mondhatni fejedelmi volt. Katalin és Félix várta – nem mondtak le róla, még mindig várták – a budai „műhelyben” készült hamis iratokkal, a kornak ezekkel az efemer, ám az életre (a valóságra?) annál közvetlenebb és döntőbb hatású grafikai remekműveivel, amiket ezekben a napokban nem is a legkisebb művészek alkottak. És nemcsak ezzel várták. Félix vidéki villájában élő édesanyjának belvárosi garzonlakásával is. De a kecsegtető tervektől eltérően csak három éjszakát tölthetett e tökéletes kis biedermeier budoárban csipkés ágyneműk közt, s egy valahai rokokó dáma ezüstgirlandos rámába foglalt ovális tükre előtt végezve reggeli toalettjét (enyhe kontrasztban a nyár eleje óta meglakott jó néhány körlet – Mizsepusztától az Illatos útig, végül a Jókai térig egyforma képet mutató – latrináival). Ám a harmadik napon váratlanul betoppant a fiáért aggódó hölgy, akinek aggodalma nem lett kisebb, mikor őt találta ott a saját madeirás ágyneműi között. S a korábbi kontraszt egy más szinten újratermelődött Tubi Rákóczi úti lakásában, ahol ugyan ki tudja merre a fronton harcoló barátja, Tubi férje hitvesi ágyában alhatott, ám egyes estéken előbb a W. C. plafonja alatti benyúlóban kellett meghúznia magát, míg Tubi újdonsült barátai, történetesen vidám Wehrmacht-tisztek mulatoztak a lakásban a ház úrnőjével. Mert Tubi – sajátos erkölcsrendje szerint – nem hagyta el régi barátait új barátai kedvéért, ám régi barátai kedvéért sem akart lemondani új barátairól. Az első ilyen éjszaka után tehát innen is tovább kellett állnia. A költözködés nem volt túlságosan körülményes. Már egy hátizsáknyi cókmókkal („vagyonnal”) sem rendelkezett. Lelkiismeretes állampolgárként minden pontban betartotta, sőt túlteljesítette a november 3-án kelt (akkor még az eléje kerülő újságban olvasott) 3.840/1944. ME. számú kormányrendeletet, amely szerint – nyilvánvalóan az idegen faji szellemiségtől a magyar erkölcsiséget megóvandó – „mindennemű tulajdona, kétheti élelem, imakönyvek, családi arcképek, sírok és sírboltok kivételével a magyar államra száll”. Nem, nem rendelkezett még kétheti élelemmel sem, sem imakönyvvel, sem családi arcképekkel (anyja egy mind szakadozottabb fényképét nem tekintve), sírja persze – ha sírboltja nem is – mindenkinek van egynéhány, neki is ott volt valahol a kis Balaton-parti temetőben a kőfalak mögött a nagymamájáé, és itt Pesten, a később oly sajátos szeméremmel „Kozma utcainak” nevezett temetőben az apjáé, és őseitől öröklött sandaságában most éppen abban sántikál, hogy a sajátját is megszerezhesse még valaha valahol az anyaföldben. Jó szállásra talált viszont V. Gyurkáék albérleti cselédszobájában, az ágy előtt a földön, míg Gyurka és Yvette egész nap, ki tudja már mióta, el sem hagyták az ennélfogva áthatolhatatlan testszagba burkolózó ágyat.

Neki viszont el kellett hagynia. A bujkálás törvénye – mi is lehetne más? – a bujkálás. Nem tartózkodni sokat egy helyben. Nem lenni ott, ahol lennie kellene. Persze ennek – mint annyi minden másnak – az ellenkezője is igaz. Most éppen olyan búvóhelyen lapít, amelynek törvénye az, hogy soha nem lehet elhagynia a szabadulásig vagy a felfedeztetésig. Minden reggel útnak indult, azzal az egyetlen céllal, hogy este megint elérjen valahová, ahol megalhat. Délben rendszerint még harapnia is sikerült valamit (hamis papírjaira hamisan szerzett élelmiszerjegyeivel) a kifőzdékké alakult belvárosi éttermek valamelyikében, leginkább a Belvárosi kávéház meghitt irodalmi emlékektől fűtött (máskülönben jéghideg) karzatán, ebben az év végi, háború végi télelőben. Onnan jövet ütközött bele egyik nap Fercsikbe is. Most, hogy itt visszagondol rá, nem is a félelmet érzi újra (azóta hány újabb félelemmel kellett szembenéznie, ugyanúgy, ahogyan akkor Fercsik géppuskájával, nem mintha folyton géppuskák szegeződtek volna rá, de mindennap a félelem állandóan rá szegeződő géppuskáinak sorfala között tette meg értelmetlen útjait, amelyeknek csak a végén, hol egészen közelinek, hol beláthatatlanul messzinek tetsző végén integetett egyetlen délibábos cél, a túlélés. A már ki tudja hány túlélést túlélő túlélés). Nem, csak a futás megaláztatását érzi. Azét a „futás!” parancsszóét, amelynek azonnal engedelmeskedve, futásnak eredt. Hogy jobb volt (úgy látszik, jobb volt!) a hátában éreznie a puska csövét, mint szemtől szembe. (Amit nem látunk, az – talán – nincs is?) Futott, a géppisztollyal a hátában – és közben akkor is az esti szállás esélyei jártak a fejében, komikusan rátekeredve kiismerhetetlen agytekervényeink között a félelem labirintusaira; az esti szállás esélyei, amelyek egy hónapon keresztül, az Úr 1944-ik esztendejének e nyirkosan enyhe, tapadós decemberében mindennap, egész nap nem hagyták nyugodni, mint valami kóros obsessio, nevetséges rögeszme, fülbemászó dallam vagy boldogtalan szerelem. Fercsikről most utólag különben az a gondolat is megkísérti, hátha csak álcából viselte – még ő is! – a nyilas egyenruhát a géppisztollyal, hátha csak azért küldte előre a vele együtt trappoló, ugyancsak géppisztolyos Lajos testvért, mert nemcsak hogy nem volt szándékában lelőni, hanem éppen az volt a szándékában, hogy megmentse. Fercsik egyszerre teljes metamorfózison esett át benne, nyilas banditából átalakult bátor ellenállóvá, aki talán mások életének megmentésében kockáztatja a saját életét, s akivel szemben így az ő, csak a maga megmentésében hánykolódó élete merőben fölöslegesnek, megmentésre érdemtelennek tűnt föl. E kettősen kísértő gondolat itt a pincében amúgy is mindkét oldalán nyomós okokkal megtámogatva ólálkodott körülötte, itt, a kényszerű pincei egyedüllét egyszerre védett és kiszolgáltatott meditációiban. A mindennapos veszély és a mindennapos menekülésre tett erőfeszítése minden nap újra az értelmetlenség és méltatlanság érzetével töltötte el. A rejtélyesen működő életösztön mögött, amely naponta elvégeztette vele a menekülés éppen szükségesnek látszó manővereit, mindig ott volt az előtte feltáruló és háta mögött bezáruló vagonok tudata, mint egy örvény. Amelyben a szégyenletes szökés és a szerencsés megmenekülés fogalma szétválaszthatatlanul együtt kavargott szédülő szeme előtt. Fercsik meg… Ezekben az utolsó hónapokban a politikai travesztia legtarkább cseréi forogtak körülöttünk e karnevál felé közelítő időben; ha a legtisztességesebbekről is kiderülhetett, mert olykor kiderült, hogy a gyilkosokhoz álltak, az is megesett, hogy a már régóta szorgosan gyilkosnak készülők közül torpant meg egyik-másik a saját készülődésének meghökkentő – őt magát is meghökkentő – következményei előtt. A totális háború totálissá nőtt bizonytalanságában minden, még a rossz is bizonytalanná vált. A felgyorsult események sokkja a sejtek átrendezéséhez hasonló hatásokat váltott ki az emberek viselkedésében. Igen, az ember már a régóta nyilasnak tudott, nyilas karszalagot és géppisztolyt viselő rohamlegényről sem tudhatta, nem valami utolsó pillanatban fordított piruettet csináló, botcsinálta barát-e. Persze, azért Fercsik… De hát az embernek – pláne itt, ahol annyi idő után, amikor minden idejét elvették tőle, most van ideje, mása sincs, csak ideje – minden eszébe jut, mindennek az ellenkezője is. De mi fog eszébe jutni, ha netán majd azután találkozik Fercsikkel? Mondjuk, ugyanott, az Eskü téren, a nagy átjáróház előtt? Werbőczi szobra előtt? Állni fog-e akkor is a jogfosztás honi atyamesterének a szobra? Lehetséges lesz-e megfosztani az országot (a világot?) a jogfosztás folytonos történelmi előjogától? Legalább ennyi értelme lesz-e annak, ami történik?

És mi fog eszembe jutni, ha netán Öcsivel találkozunk majd – azután? Kezet fogunk-e, és együtt ünnepeljük-e, hogy élünk – ha élni fogunk, ami pillanatnyilag Öcsin is múlik? És hogyan lehet majd ebben a közös szabadságban elhelyezni – helyrajzilag és erkölcsileg – azt a tényt, hogy nekem Öcsi alól is fel kell szabadulnom? Öcsi odafönt a „házban” nem tudja, hogy én itt lent vagyok a pincében. A cet hasában lévő cet hasában. Ha tudná, mit tenne? Igazán azt, amivel fenyegetőzött?

Az első cet, a „ház” rejtette, hogy úgy mondjuk, legális üldözői elől. A második cet, a pince kellett, hogy elrejtse az elől, aki az előbbieknek, vele együtt, ugyancsak üldözöttje, neki azonban ugyanúgy üldözője volt, mint azok. Nem jelentette-e ki Öcsi, a hallal egybenyíló nappaliban felállított („parancsnoki”) ágyán, hogy azonnal hagyja el a házat, a ház őrá (Öcsire) van bízva, az ő ittléte viszont veszélyezteti a ház és a többiek biztonságát, ha még aznap (vagyis épp ma tizedik napja) nem hagyja el a házat, ő (Öcsi) kitör (mint egy Zrínyi), és feljelenti a házat az első nyilas járőrnél, saját magával együtt? Öcsi minden harmadik szava (miként Prosperónak a halála) a ház volt, a háza, ez a hatalmi bázis. Mintha nagynénje, a híres operaénekesnő, aki elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy addigi baloldali baráti köréből kiszakadva, szinte az utolsó percekben, férjhez megy a hírhedt nyilas főszerkesztőhöz, s most ott lapul vele a pesti lakásukban – ők ott –, nem ezt a kis budai villát helyezte volna katonaszökevény unokaöccsének (Öcsinek) „parancsnoksága” alá, hogy ott – őszinte segítőkészségből és a régi barátságok okán éppen úgy, mint vezeklésből és meghökkenésből a legutóbbi szörnyű fejlemények láttán (mit tudhatta ő, csodálatos altjának varázsgömbjébe zárva, kihez megy férjhez?) – üldözött barátainak meg azok barátainak, valamint a hozzájuk csapódó ismeretleneknek menedéket adjon benne; mintha nem ezt a villát, hanem valami középkori várkastélyt adott volna át Öcsinek, hogy az a külső ostrom és a belső terror alatt nyögő város e kies domboldali szélén a nyilas rémuralom árnyékában fenntarthassa a maga semmilyen politikai elemzéssel nem körvonalazható és elnevezéssel nem illethető külön kis rémuralmát.

Szóval, itt kuksolt már a „ház” pincéjében (vagy tíz napja), egyszerre várhatva, hogy kintről a nyilasok vagy föntről Öcsi tör-e rá, semmi mása nem volt, csak ideje meg az egyetlen ruhája, ami rajta volt, meg a (még mindig meglévő) teljes Platónja (amit azonban pilács és koncentráció fogytán már nem tudott olvasni), papír és ceruza (aminek, hasonló okokból, ugyancsak kevéssé vehette hasznát) meg a várakozás, a szabad idő e visszája, amely ugyanúgy megfoszt attól, hogy éljünk az idővel, mint a szolgaság. Egész nap a lányokat várta, a lányokat, akik tudták, hogy itt van, egyedül ők tudták, hiszen ők nem engedték, hogy elmenjen, amikor Öcsi parancsára (illetve zsarolására) el kellett volna hagynia a házat. Egész nap a lányokat várta, ezeket a szintúgy fogoly, ám fogságukat tündérien kijátszó tündéreket.

Öcsi valójában féltékenységből akart kitaszítani téged ebből az immár egyedül kínálkozó menedékből. Mikor csodaképpen visszakerültél a Németvölgyi úti nyilasház pincéjének karbidlámpafényű alvilágából. De persze a közjóval, a többiek biztonságával indokolta elhatározását. Miután te „gyanússá” váltál, és magad után „idecsődítheted” a házra a nyilasokat. Való igaz, ez is megtörténhetett volna. Minden megtörténhetett. A legkiszámíthatatlanabb éppúgy, mint a legkiszámíthatóbb. Ideológia pedig – a közjóra hivatkozó –, úgy látszik, minden magánérdek vagy éppen képzelt magánérdek takarására felhasználható. Azoknak, akiknek tehetségük van hozzá. Akiknek éppen ehhez van tehetségük. Sőt, vajon nem minden közjóra hivatkozó ideológia forrása ilyen-e? Tudod jól, hogy ez a kérdésfeltevés az emberiség egyik legpesszimistább kérdésfeltevése. De hát itt és most, az emberiségnek e legpesszimistább megítélhetőségét is túlszárnyaló pillanatban, a budai pince kettős rejtekén, kettős börtönén, miért ne merülhetne fel benned? Meglehet, lesz életednek más pillanata is, amikor egyáltalán nem fog majd felmerülni benned, a kelleténél is kevésbé, túlságosan is kevéssé fog benned felmerülni. Úgy látszik, a történelem szükségképpen az illúziók és ellenillúziók váltóárama között reszketteti az embert. Öcsi mindenesetre az előbbi feltételezésre volt kiáltó példa, ahogy a „ház” közepén felállított ágytrónusán ítélt elevenek és holtak fölött (ha csak e kis körben is).

Mikor, azelőtt való este, hogy átszöktél ide „a házba”, a forró húslevest kanalaztad, amivel szobaadó háziasszonyod, egyébként legjobb tudomásod szerint egy nyilas házmester felesége, kínált meg, miután épségben visszakerültél a nyilasházból, ahová két órával azelőtt elvittek, abban a pillanatban éppoly könnyen heverhettél volna – sőt, a valószínűséget véve alapul, sokkal könnyebben – tarkón lőve (vagy még annál is csúfabbá téve) a Németvölgyi utcai pártház (egy másik „ház”, egy másik, jó polgári budai villa) pincéjének vasajtóval elrekesztett, külön helyiségében (ahol a felszabadulás után több tucat holttestet találtak), éppoly könnyen, sőt könnyebben, mint ahogy helyette a levest kanalaztad. De hát nemcsak a fizika törvényeiről derül ki, hogy „statisztikaiak”. Nemcsak egy vízmolekula gondolhatja meg magát, hogy nem úgy viselkedik, mint a többi. A háziasszony láthatóan megkönnyebbült – vagy csak meglepődött? –, amikor épségben visszajöttél. Ezt várta? vagy éppen az ellenkezőjét? A lényeg az (a lényeg? miféle lényeg? hát sosem lehet kikerülni a nyelv nagyzolásait?), vagyis egyszerűen az történt, hogy az asszony bizonyára mégis várt valamit, mert ott ólálkodott a földszinti lakás előszobája körül, hiszen egy perccel azután, hogy külön bejáratú szobádba újra beléptél, már kopogott egy tányér gőzölgő levessel meg azzal, hogy úgyis tudta ő, hogy a fiatalúrral nem lehet baj, a fiatalúr olyan rendes fiatalembernek látszik, meg hiszen szolgálatba is jár, ő rögtön megkedvelte, ahogy idejött, a lányok is, akik kivették számára a szobát, olyan rendes lányok, és egye csak a fiatalúr azt a kis levest, jó szívvel adja, igazi húsleves, mert neki még van békebeli leveskockája meg húskonzervje is, nem sajnálja a fiatalúrtól, tudja, milyen nehéz az, ilyen egyedül maradni, ilyen időkben, milyen idők is, de meglátod, már nem tarthat sokáig, vitte is el a francos fene ezt a koszos háborút, ő már megy is, nem is zavar tovább, majd visszajön a tányérért, hiszen holnap reggel szolgálatba kell menned, reméli, a lányok is jól vannak, nincs velük semmi baj… A levesben, ilyet már rég nem láttál, még hosszúmetéltek is kanyarogtak, mint a siklók a Balaton sekély parti vize alatt.

A lányok – Kati és Märy – Erdélyből menekültek, és ők szerezték (vitték át Katalinhoz és Félixhez) a hamis papírjaimat, ugyancsak erdélyi menekültként, de a saját nevemre szólókat, és ők vették ki számomra ezt a szobát is, az ő szükséglakásukhoz közel, mikor már tarthatatlanná vált Pesten a mindennapos szálláskeresés, és úgy látszott – sajnos, csak látszott –, itt, a budai végeken, ahol a hegygerincen, innen egy kőhajításnyira már akkor ott álltak a szovjet előőrsök, néhány nap, és véget ér az egész, az utolsók között jöttem át a néhány nap múlva már összeomlott Erzsébet-hídon. Még csak Piri nagynéném tudott átjönni hozzám néhány nap múlva – mint „teljes jogú állampolgár” –, ő tudta egyedül, hol igyekszem elbújni ezekre az „utolsó napokra”, megjelent nálam egy sült libafertállyal, egy üveg barackpálinkával, egy százas doboz töltött Modiano cigarettával meg egy anyám sütötte diós bejglivel – hogy nekem is legyen karácsonyom, karácsony után meg már úgysem tart sokáig… Piri fölényes fellépése és gazdag karácsonyi elemózsiája nagyban emelte a szobaasszony irántam való bizalmát. Kellett is, az első nap igencsak ferdén sandított rám. Haboztam is, hogy ott maradjak-e. Csakhogy már nem volt más választásom. De a lányokat, miközben kanalaztam a meleg levest, a kanálból folyton lesikló tésztákkal, amelyek mintha csak igazán élőlények lettek volna, nem hagyott nyugton a gondolat, hogy a lányokat azonnal értesíteni kell. Nem mehettem reggelnél előbb – se az itteniek, se az ottaniak miatt, nem is beszélve a kijárási tilalomról. A lányok egy harmadik szomszédos házban laktak egy tömeglakásban, ahol mindenféle legális és nem legális ostromlottak verődtek össze, a legkülönbözőbb elvárásokkal a történendőket illetően. Biztos voltam benne, hogy az egyik, egy hozzánk hasonlóan fiatal pincérnő jelentett fel a nyilasházban (rám sandítva folyton a babájáról beszélt, akinek bezzeg a fronton kell védenie a hazát), ő is elsősorban féltékenységből (ilyen az én formám, még akkor és azok is féltékenykednek rám, amikor és akiknél sokkal kevésbé irigylésre méltó helyzetben vagyok, mint épp most is), ha pedig így van, akkor a lányok is veszélyben vannak. Az ő búvóhelyük – legálisan: lakóhelyük – volt az én második lakhelyem is. Mert nekem kettő volt. Így felvitte Isten a dolgom. Pontosabban: kettő kellett. Irataim legfontosabb darabja egy véletlenül szerzett – talált – nyílt parancs, amely szerint a Magyar Királyi Hadügyminisztériumba vagyok beosztva kisegítő szolgálatra. Minden közületi és civil jármű köteles szállításomra rendelkezésre állni. Aláírás (lendületesen bürokratikus cirkalmakkal, amit már én róttam a biankó lapra): vitéz Karsay ales. Minthogy ekkor már a falragaszok azonnali felkoncoltatás terhe alatt minden tizenhat évét betöltött férfit honvédelmi szolgálatba hívtak, ez volt az egyetlen dokumentum, amely Budapesten való tartózkodásomat indokolhatta. De ehhez meg kellett szervezni szállásadóim számára ezt a „szolgálatot”. A különleges helyzetben 24 óra szolgálat, 24 óra szabadság. Ami úgy ment végbe, hogy a házmesterlakásból minden másnap szolgálatba indultam – és átmentem a szomszédos tömegszállásra Katiékhoz. Majd megint másnap vissza – ugyancsak „szolgálatba”. Karácsony utántól egészen mostanáig, január huszonhatodikáig. Mint egy inga, az egyetlen lehetséges fix ponton felfüggesztve.

Ennek a nyílt parancsnak kellett – lehetett egyedül – kiszabadítania – ha egyáltalán lehetett –, mikor érted jöttek. De persze éppen ez a nyílt parancs volt maga a veszedelem is. Van-e valamirevaló katonai hatóság, amely ezt elfogadja? Már csak azért is, mert ezen a régóta kallódó formulán szereplő „Hadügyminisztérium” már régen nem létezett. Valamikor a negyvenes évek elején átkeresztelték Honvédelmi Minisztériumra. Este hét óra körül – órám már régen nincs – verték meg az alagsori albérleti szoba ajtaját. Előállítási paranccsal. Íme, a társadalmi munkamegosztás szélső értékei. Van, akinek a feladata az, hogy előállítson; van, akinek az, hogy előállítsák. Ez – futott át rajtad hirtelen – nem csak most van így, mindig is így volt, és így is lesz, és akkor… De már nemigen követhetted gondolataidat, mert közben indultatok is libasorban lefelé a Németvölgyi úton a csillagoktól szikrázó hóban, legelöl a Simon testvérnek nevezett fekete egyenruhás, nyilas karszalagos, mögötte egy fiatal tábori csendőr, aztán te, és egy másik tábori csendőr zárta a sort, valamivel idősebb, mindkettő előreszegzett fegyverrel. Egyetlen szó nélkül. Gondoltál egy merészet, és odasúgtad a hátsó, idősebb őrnek: „Bajtárs, nem tudja, miért kísérnek be?” Egy hosszú percig (itt csakis hosszú percek voltak, még sokáig) teljes csend volt. Se válasz, se leintés. Csak a nyolc láb csikorgása a hóban. Aztán egyszerre a hátulról előreszegzett fegyver csöve megbökte a karodat. „Feljelentésre – hallottad a sziszegést. – Mint katonaszökevényt.” Az ember nagyfokú distinkcióképességgel rendelkező élőlény. Nemhiába létezik a fejlettebb jogalkotásban a halálbüntetés nemei közt is megkülönböztetés (mint ahogyan a még fejlettebbekben viszont, dialektikus módon, értelemszerűen megszűnik ez a különbségtevés, azzal, hogy minden halálbüntetés egyformán megszűnik). Te is – a csillagok visszaverődő fényével csillagszórót gyújtogató havon menetelve, a két rád szegeződő fegyver között, a rád váró halál irányában – méltányolni tudtad azt az értesülést, hogy „csak” katonaszökevényként állítanak elő. Igenis van különbség, van, még felkoncoltatás és kiirtás között is. Legalábbis van olyan helyzet, ahol ezt a különbséget is lehet és kell méltányolni. Mint ahogy az újabb matematikák szerint a végtelen után is kezdődik egy újabb, végtelen utáni számsor.

És mint ahogyan az sem mindegy, bármennyire és bármennyien szeretnék is (főleg majd később) elhinni vagy csak elhitetni, s bármennyire is tiszteletre méltó mindenkinek a fájdalma, aki hozzátartozóját elvesztette vagy elveszti még ebben a háborúban, nem mindegy, ki hogyan vész el benne. Maga is fegyveresen-e, vagy fegyvertelenül; s ha fegyveresen, kinek az oldalán. S ennek az elkendőzése – bármily „emberinek” tessék is – éppen az emberiség önértékelésének helyrehozhatatlan sérelme.

„Vezető testvér parancsára elővezettük” – jelentette ezzel a megbocsátható stilisztikai nemtörődömséggel az előbb Simon testvérnek nevezett fekete egyenruhás a hozzá hasonlóan öltözött, de nála láthatóan idősebb, megállapodottabb, fáradtnak látszó – nyilván gondjai és feladatai súlyába belerokkant – parancsnoknak. Megint egy budai villa tágas nappalija (épp olyasféle, mint ahol Öcsi trónol, bizonyára e pillanatban is, az ágyban), csakhogy ez teljesen üres volt, kivéve a – láthatóan a ki tudja, hová (netán valamilyen vagonba?) telepített tulajdonosoktól itt maradt – nagy barokk íróasztalt (leginkább tekintélyes orvosoknak szokott lenni ilyen) a szoba közepén, mögötte hozzávaló nagy, támlás karosszékkel, amelyhez a vezetőnek nevezett testvér támaszkodott. Aki szó nélkül leült a székre, és nézegetni kezdte az előtte fekvő papírokat (mintha csak az őrá vonatkozók lehettek volna; szóval megint a papírok, az asztalon is, az ő zsebében is, megint a papíroknak ez az észvesztő maszkabálja, ez a, másképp úgy is mondhatni, filológiai rémuralom, az önkényes, esetleges, véletlen értelmezések mindenre kiható érvénye, amely az élet vagy a halál álarcát tartja a „szöveg”, vagyis az igazi arc elé).

A szobában a havas este beszüremlő csendje és mozdulatlansága. Az ablak telis-tele sötét estével. Az asztalnál ülve a Vezető testvér, előtte vagy háromméternyire, vigyázzban állva az elővezetett, kissé baloldalt, szorosan mögötte, ugyancsak állva, Simon testvér. (A két csendőr már előbb, a lépcső aljában lemaradt.) Egy újabb mágikus háromszög. Mintha örökre ki volna cövekelve. Hogyan fog egy pillanat múlva széttörni, átrendeződni? Várta a csendben érlelődő ordítást, a mozdulatlanságból kiforduló ütést. De más történt. A csend egyszerre alaktalan szilánkokra zúzódott, mint egy nagy kalapácsütés alatt a jég. A Vezető testvér, a reccsenő ablakok visítását már futtában túlordítva „A pincébe!” kiáltással, eltűnt a szoba sarkában a pincébe vezető belső lépcsőn. A jelek szerint akna csapódhatott be a ház közvetlen közelében.

A pincében a lányokat várom. Illetve valamelyiket a kettő közül. Egyszerre sohasem jöhetnek. Mindennek pontos rendje van az Öcsi kijátszását célzó folytonos konspirációban. Szerencsére Öcsi el se hagyja az ágyat, egyedül ott érzi magát biztonságban, tiszti revolvere hűvös és Ágnes meleg teste között, még a hóból olvasztott mosdóvizet is helybe hozza neki Ágnes, nem is beszélve a külön neki készülő és csak őt megillető ételekről, amelyek bár jócskán fogytán, még mindig tartanak az operaénekesnő által nekik hagyott készletekből. De Öcsi még ezeket az Ágnes által az ő kiszolgálása érdekében az ágytól távol töltött tíz perceket is nehezen viseli, ilyenkor üvöltözik legtöbbet, mindig túl sokára jön a hólé, a málnaléből rumeszenciával keverve készült bólé, a főtt sódar, sárgaborsó-főzelékkel. Ágnes főzi, hordja, szégyenkezik a többiek előtt, akiknek már szinte semmi sem jut, csak kukoricalisztből sütött lángos, és nagynéha, ha a nők kimerészkednek éjszaka az utcára az alapanyagért, lóhúsleves. Ágnes, mindnyájunk áldozata, a világtörténelemben talán legadekvátabb módon érdemli ki (és/vagy szenvedi meg) az „ágyas” elnevezést. Szent Ágnes, az Ágyas. Vagy Ágyas Szent Ágnes. Valahogy így vonulhatna be a fasizmus áldozatainak végtelen és végtelen változatosságú legendáriumába. Ágyas Szent Ágnes éjjel-nappal, nappal-éjjel ott fekszik a nappali közepén felállított ágyon, Öcsi és Öcsi zászlósi pisztolya mellett, mint egy kereszten, vagy egy forró olajjal teli üstben, Veszett Kutyáknak odavetett koncként vagy a Szemérem Máglyáján, földig érő hálóingben, mint egy szégyenpalástban. Hogy azután és aközben, hogy kényurának egyéb szükségleteit kielégíti, nyílt színen, mint egy perverz király egész nap tartó lever-jén, a „ház” már oda se hederítő, elfásult lakóinak szeme láttára – akik egyszerre menekültek és rabok –, kielégítse Öcsi őiránta megnyilvánuló vágyait is. Mely megnyilvánulás a szó legszorosabb értelmében, és nem is csak Ágnes irányában értendő. Általában úgy történik, hogy Öcsi, a kivételes lakomák elfogyasztása utáni szieszta nyomán beálló izgalmi állapotában (igaz, ahogy az ostrom egyre húzódik, szerényednek a lakomák, s szerényednek effajta következményeik is) feláll az ágyon, és revolverével hadonászva, mintegy önmagának a revolverrel azonosított (és a takaró alatt Ágnes keze munkájával hasonlóvá alakított) részét is meglóbálja, mielőtt egy artikulálatlan „Mindenki itt marad!” vezényszóval visszabújva a takaró alá, általában háton fekve, magára rántja Ágnest.

Ágnes a lányok, Kati és Märy Erdélyből szökött sorstársa, s még valamikor október végén, mikor benépesült a ház, Öcsi őt választotta ki magának a három közül – akkor még, mint mondják, normális udvarlási konvenciók szerint. Legfeljebb az volt a feltűnő, hogy a másik két lányt azzal, hogy betelt a „ház”, holott azóta körülbelül a duplájára dagadt az ott lakók létszáma, nem is engedte ott maradni. Így kellett azoknak a közelben más lakást keresniük. Amiért aztán azóta többször is hálát adtak a sorsnak (ha egyáltalán lehetett valami okuk a sorsnak hálát adni).

Most azonban, az én hibámból, minél előbb és minden mást félretéve, át kellett költözniük a házba, s mi több, velem együtt. Nem volt más választás. Ott nem maradhattak, a feljelentő pincérnőjével szomszédos szobában (még ha netán nem ő volt a feljelentő, akkor sem). Lehetőleg – velem együtt – nyomtalanul el kellett tűnniük. Öcsi nemcsak érezte a velünk érkező veszélyt, hisztériája is újabb tápot lelt benne. Arról még csak valahogy engedte magát meggyőzni, hogy a lányokat be kell fogadnia – s ez esetben Ágnes is kibillent teljes apátiájából; egyszerre, igaz, csak egyetlen pillanatra felismerve, hogy Öcsivel csak a saját fegyverét lehet szembeszegezni, zsarolni kezdte. Ugyanazzal, amivel az őt. Hogy már úgysem bírja tovább ezt az életet, ő szerette Öcsit, de most már az érintését is utálja, neki minden mindegy, ha Öcsi nem enged be minket a házba, ő megy „ki”, nem érdekli, mi lesz vele és az egész házzal. Öcsi engedett. Vagyis, mint afféle diktátor, aki kénytelen egyik oldalon valamilyen engedményt tenni, a védekezésből azonnal átment támadásba, és más területeken annál jobban hangsúlyozta hatalmát. Revolverével hadonászva ordítozott az ágyon, hogy most még inkább, mint eddig, mindenkinek tudnia kell, hogy a házat őrá bízták, egyedül őrá, minden döntés joga egyedül őt illeti, bármelyik pillanatban bárkit kitehet a házból, aki nem tartja be az előírásokat, a fejadagok adagolásánál még nagyobb szigorúságra kell áttérni, a három új fő veszélyezteti az ellátást, ha nem a nyilasok találnak rájuk, akkor éhen fognak halni, ő pedig nem fog éhen halni miattuk, ezt jegyezzék meg, nekem pedig szigorúan tilos elhagynom a cselédszobát, s még a leeresztett redőnyű ablak elé se merjek állni, mert ha meglátja vagy megtudja, azonnal indulhatok, akkor nem ismer kegyelmet, és tudjam meg, és mindenki tudja meg – itt, ha lehet, még följebb emelte rikoltó hangját –, én leszek a felelős, ha mindnyájan megdöglenek.

A lányokat várom itt lent a pincében, illetve az egyiket, aki lecsempészi a kukoricalángost, talán egy tányér levest is vagy egy csésze híg Planta teát, s hátha egy újabb mécsest is eszkábáltak számomra, a mostani már alig pislákol. Mert, vesztemre, ittlétem második napján Ágnes, miközben Öcsi valamelyik szeszélyét kielégítendő elhagyta az ágyat, kijött hozzám a konyhából, és maga hozott oda egy tányér levest, mielőtt Öcsi kolbászos paprikás krumpliját odavitte volna neki. Talán még meg is simogatott. Akkor tört ki a botrány. Öcsi a konyhaajtó résén át megláthatta Ágnes kezében a levest. Hát persze, a kurva Ágnesnek nem elég ő, még én is kellek neki, én pedig ezzel hálálom meg az ő nagylelkűségét, tizenöt percet, tizenöt percet engedélyez nekem, ha addig nem kotródom el, megy, és azonnal hívja az első nyilas járőrt, akibe belebotlik, a ringyó Ágnes talán még örülni is fog, talán még azok közül is kell neki valaki egy kis cicerézésre, ami ellen neki egyébként semmi különösebb kifogása, úgyis torkig van már vele meg ezzel az egész koszos bandával…

Kati és Märy nagy könyörgésére, nem is annyira könyörgésére, mint inkább győzködésére, hogy így fényes nappal kilépve a házból, felhívhatja a figyelmet rájuk, Öcsi végül is belement, hogy szürkületig maradjon, s csak akkor lopózzon ki a hátsó kapun. A lányok ezalatt eszelték ki a haditervet, hogy a pincébe viszik, ahová Öcsi még egyszer se merészkedett le, biztosan nem is fog. Illetve – és ez volt a nagy kockázat – addig nem, amíg ide nem érnek a bombázások vagy a nagyobb ágyúzások, de hát eleve az volt a „ház” védelmének alapja, hogy férfiember nem mutatkozhat a ház körül, a nők is csak annyit, amennyit feltétlenül muszáj (a ház előtt raktározódó lódögök további csonkítása, a két utcával lejjebb még működő utcai kútról való vízhozatal és egyéb ilyen kikerülhetetlen tennivalók elvégzésére). A pince tehát, a legvégső és legrosszabb eshetőségtől eltekintve, illetve addig, biztos védelmet nyújtott Öcsi elől, csak az ellátást kellett minél feltűnésmentesebben megszervezni. Ezért is volt, hogy a lányok mindig csak egyenként jöhettek. És mindig csak kis időre. Hol voltak azok a „szép” napok, „odaát” a másik lakásban, amikor hárman feküdtek egymás mellett a földre terített pokrócokon, állandó bűnnel kísértő és mindenestül bűnbeesés előtti szimbiózisban! Folytonos rettegésükben (többek között a féltékeny pincérnőtől) folytonos megnyugvást is lelve a sorsnak ebben az egyszerre perverz és ártatlan, mindenképpen fantasztikus kijátszásában, legalább gondolatban olyan vétkekbe kóstolva, amikre (hol voltak még akkor a gruppenszexek később világszerte kísértő ködképei!) még álmaikban se gondoltak volna, ha a történelem nem szorítja őket az obszcenitás és szüzesség ilyen kettős Prokrusztész-ágyába. Persze fekhettek volna egymástól távolabb is, annyi helyük azért volt. De a jeges szobában minden létező textilneműjüket magukra húzva és magukra csavarva is csak egymás melegében tudtak egy kicsit szabadon kinyújtózni. Vagy csak ez volt az ürügyük? S ez a meleg nem – vagy nemcsak – Celsius-fokkal volt mérhető? Mindenesetre az egymásrautaltság és egymáshoz tartozás ez érzéki etikájában csak annál jobban vigyáztak rá, hogy háromságuk valóban átérzett szentségét meg ne gyalázzák bármilyen belőle kiszakított „kettős” legcsekélyebb szándékával, s azzal, hogy ezt az összetartozást valamiképpen is a velük egy lakásban meghúzódó közömbös vagy ellenséges idegenek illetéktelen prédájává tegyék. Persze azért mégiscsak tették. Így jutott el – hogy hogyan és mikor, ki tudja? – a pincérnő a feljelentésig. Eleve elhatározott szándékkal vagy valami véletlen folytán, ez a kérdés e napok történetének milliárd oknyomozhatatlan és felderíthetetlen történése között az őt megillető nyomtalanságba fog veszni. Csak ő (a pincérnő) hordozza még egy ideig magában. Mint egy betokosodott repeszdarabot a bal lapocka alatt.

A normandiai partraszállás napján (vagy inkább, mikor már hozzátok is elért a hír) az Illatos úti körletbe bevonulva este, a napi munka után, teljes óvatlansággal kitört köztetek a féktelen vigalom. Mintha nem is a második front alakult volna meg, s nem többezer kilométer választotta volna még el az immár kétfelől az egymással való találkozás felé nyomuló szövetségeseket. A partraszállás hírét – ezt a végre egyszer beigazolódó jó hírt – a pesterzsébeti iskolába beszállásolt munkaszolgálatosok a maguk sajátos, csalóka chiffre-jével már úgy olvasták, mint egy még jobb hírt, mintha magát a háború azonnali befejezését jelentette volna. Arra nem is gondoltak, hogy addig az őket felszabadító találkozásig hány ezer vagy hány millió hozzájuk hasonló fiatalember fog elpusztulni, hogy nekik talán ne kelljen elpusztulniuk; s most talán arra sem, hogy közülük hánynak kell elpusztulnia addig. Győzelemünnepet ültek, összecsapva mindenüket, ami az egyre gyérebben szüremlő hazaiból maradt, még némi italt is sikerült szerezniük a keretlegények egy részének révén (akikre hasonló nagy benyomást látszott tenni a hír, némelyekre, mert nekik is elegük volt már rabtartó szerepükből, másoknak, mert rabtartó szerepük esetleges következményei hirtelen felrémlettek előttük, némelyekre, mert „emberségesek” voltak, másokra, mert a félelem, ez a nagyon is „emberi” érzés kihozta belőlük, ha nem is a legdicsőbb módon, lappangó emberségüket; a legtöbbjükre ebből és abból az okból egyaránt, csak egyénenként különböző arányban ötvöződve), még vacsoraosztáshoz se mentek le, az éhesebbje (vagy pesszimistábbja) bőven kaphatott repetát a bablevesből, míg a többiek a győzelem tilos kétujjú V-jelét egyre óvatlanabbul mutogatták az illúziók egyre sűrűbb dohányfüstjében. Ugyanazt a jelet mutatják, emlékeztél vissza hirtelen, mint a kudarcnak abban az emlékezetes pillanatában Györgyinek a meztelen teste előtt leeresztett karjai. És mind a kettőre fogsz majd emlékezni, mikor két év múlva a Montebello rakpartról bámulod, ahogyan a Szajna fölé leszálló este gyöngyszínű egén felragyognak a hatalmas fényjelek a Győzelem napján, hasonló illúziók boldog rabjaként, mint akkor a körletben, ha akkor abban a hitben, hogy itt a győzelem, most már abban, hogy a győzelem „örök”. S még később, mintegy az emlékezés n-edik hatványán, újra feltűnt előtted a jel, azon a világsajtót bejáró fényképen, amelyen a treblinkai halálmenetben vánszorgó nők és férfiak groteszk egyöntetűséggel ugyancsak a győzelem e majdani jelképét formálják meztelen csontváztestük végső vereségét eltakaró karjukkal. A feltartott mutató- és gyűrűsujjak egyre részegebb és merészebb táncoltatása mellett észrevétlenül átalakultatok, a külvárosi osztályterem kőpadlóján kuporogva egymás hegyén-hátán, a majdani Nürnbergi Per vádlóivá és bíráivá. Társaid mámorosan osztogatták a háborús bűnösök ítéleteit, a szadista fantasztikumig csigázva magukban az elszenvedett (vagy képzeletben elszenvedett, vagy még csak elszenvedendő) szadizmusok fantazmagóriáit. Egyre csüggedtebben hallgattad az áldozatok e torz hóhérfantáziáit, talán az illúzió máglyáin sülők felforrt agyában éledhettek ilyen képzetek megégetőik felől. S mikor valaki odáig jutott, valami szalámifélét szeletelve, hogy, mintha egyszerre csak valami isteni szikra pattant volna ki e köznapi tevékenységének egyszeriben világtörténetivé magasztosuló analógiájából, azt fejtegette, hogy Hitlert és társait egy szalámigépbe kell majd tenni, „amilyen a Nicassi-boltban volt, emlékeztek?” (ezzel a legjómódúbb polgársághoz való tartozását is dokumentálva), és szép lassan a lehető legvékonyabbra szeletelni, „na, erre igyunk, biboldók!” – akkor a tőled telhető leghalkabb hangon megpróbáltad előadni a te – az előbbivel mind az ízlés, mind a pedagógia szempontjából homlokegyenest szembenálló – teorémádat. Amely szerint egészen másként kell majd Hitlerékkel elbánni. Nem, nem megkínozni kell őket, még kevésbé megölni, inkább lehetővé kell tenni, hogy az emberek milliói láthassák: ilyenek voltak! Kiabálás, hurrogás, röhögés követte javaslatodat. És köztük egy, egyetlenegy racionális, érdeklődő, és egyben számonkérő hang: „És ezt hogy képzeled?” Sehogyse képzelted, hiszen csak a zagyva képzelgéstől való iszonyodásod ötletszerű védekezése volt. Most megpróbáltad elképzelni. Röviden kifejtett elképzelésedet – amely további röhögést és ordibálást váltott ki – legnagyobb döbbenetedre hosszú évtizedek múltán, mire már teljesen elfeledted, Berlin utolsó katonai parancsnokának, Helmut Weidling tábornoknak feljegyzéseiben látod majd viszont, mint magának Hitlernek az utolsó napokban többször kinyilvánított rémképét. A feljegyzés szerint, szinte szóról szóra azonosan: „Ezekben az utolsó napokban Hitler többször elmondta: attól tart, hogy ketrecbe zárják, és végigviszik a megszállt államok fővárosain.” Nagy szellemek, ha találkoznak, gondolhattad volna, mikor e fényes gondolat kipattant agyadból, ha erről már akkor értesülhetsz. De csak fáradtan és rosszkedvűen odamentél a falnak támasztott hátizsákodhoz meg a kőre terített pokrócodhoz, hogy lefeküdj. Alaposan elrontották neked a jó hír örömét. A többiek torznál torzabb elképzelései mellett a magadét sem érezted kevésbé torznak. De azért mégis szép lenne, ha a győzelem fővárosaiban tartanának egy-két ilyen diadalmenetet. Csakhogy a győztes cézárok jobbak-e a legyőzött cézároknál? És: ha lesz is valahol, Budapesten biztosan nem lesz ilyen diadalmenet. Nem fogunk a győztesek közé tartozni. „Fogunk”, gondoltad ösztönösen, de mindjárt eszedbe is jutott, hogy ebből a többes első személyből te már rég ki vagy zárva, és nem is tudod, pillanatnyilag milyen többes első személyt vonatkoztathatnál a magad személyére. A személyes névmások biztonsága is elhagyott, gondoltad (mert ha a „mi” bizonytalan, az „én” sem határozható meg), míg lefekvéshez készülődtél, és lassan magadra húztad a pokrócot, hogy ha még egy ideig nem oltanak le, mint lehetőleg minden este takarodó előtt, még egy oldalt, vagy legalább néhány sort elolvass Platónodból, nem is az olvasás valóságos élményéért, nem a szöveg, csak maga az olvasás ténye miatt, csak azért, hogy legyen a napnak legalább egyetlen perce, amikor jogosan azt mondhatod magadról, hogy: én.

De a mai Platónból már nem lett semmi. Most már mindenki rohant a lefekvéshez, ráncigálták a pokrócokat, először széjjel, aztán magukra, az ügyeletes már le is oltott, a sötétben csak a negyven irányból és negyvenféleképp alvó helyzetbe nyújtózó vagy gömbölyödő testeknek a durva ágyneműkkel kompromisszumot kereső mocorgása hallatszott. Már félálomból riasztott fel a melletted fekvő suttogása. „Te, fönn vagy még, akarok mondani valamit!” „Hát mondd, de gyorsan!” „Tudod, hogy én még sose voltam nővel?” Szinte láttad a sötétben pattanásos kosarcát, amelyen a hajlott orr valószínűtlenül kiugró húsos ajkak fölé görbült, amelyeket a kezével folyton véresre tépdesett, amint mesélte szent fogadalmát, hogy amíg Hitler él, nem ismeri meg a szerelmet. Ő, Berkovits Pista nyíregyházi szabósegéd, ezzel járul hozzá a győzelemhez. A világtörténet útjai kiszámíthatatlanok, gondoltad, némi indokolatlan malíciával, mielőtt végképp elaludtál. Mert valóban kiszámíthatatlanok. S még azt is, de ezt már inkább az álom túlsó partján, talán már álmodtad is: „És akik most ássák be magukat Normandiában…?”

Ha jól meggondolta, a lányok és közte kialakult különös és kölcsönös tapintat sem volt sokkal ésszerűbb, mint Berkovits fogadalma, ha talán nélkülözte is annak kabbalisztikus jellegét. De igazán nélkülözte-e? Mert ami az óvatosságot – tehát az ésszerűséget – illeti, az, lám, nem bizonyult valami indokoltnak. Ha engedtek volna, így vagy úgy, a rajtuk estéről estére átcsapó kívánságnak (ami, homályosan érezte, még a rendhagyó „háromszöget” se feltétlenül zárta ki), némi elővigyázat mellett a pincérnőnek akkor se kellett volna többet észrevennie; s amit amúgy is észrevett, neki épp elég volt ahhoz, hogy kinőjenek rajta az irigység és féltékenység szörny Goya-szárnyai, amelyek aztán a nyilasházig és a feljelentésig repítették. Az „erkölcsi meggondolások” pedig? Ne nevettessük ki magunkat! Ezen a folyton haláltól recsegő pallón, amin nem is átmenniük, hanem állniuk és várniuk kellett? Hiszen nem is egy, minden parton a halál leselkedett. Nemcsak a nyilas járőrök egyfelől. Az errefelé szeszélyesen, de épp azért még kiszámíthatatlanul be-becsapódó szovjet aknák másfelől. A háromháznyira beszállásolt német üteg. Öcsi revolvere és hisztériája. Lehet, hogy – őbenne bizonyosan, de hát a lányok is tudtak róla – Györgyi a rá váró kollektív tragédiából dezertált az ő egyéni tragédiájába; s ennek a tilalomfája állt közéjük, pontosabban ez a Trisztán-pallos, mely nem is vágyaik közé, mint inkább már vágyaik elé állt, még jobban összeforrasztotta érzelmi egységüket. Ezt a fordított szerelmi háromszöget, amely idomának banális obszcenitását éppúgy magában hordozta, mint annak szublimációját. Még itt is, itt a pincében, itt talán még inkább, ahová mindig csak egyik lány jöhetett le. Mert akkor is itt volt velük – nemcsak a harmadik, hanem a negyedik is, aki már nem lehetett itt. De múlt az idő, és a kerttel egy szinten lévő pinceablakban csak nem akart feltűnni a két jól ismert bakancs; már nem is tűnhetett volna föl; teljes volt a sötétség. A pilács éppen csak hogy pislákolt, saját szétolvadt viaszába fulladva, gusztustalan állagában, mint egy feltört fias tojás. Kati vagy Märy jön? És ha egyik sem? Se most, se később? Ha történt valami? De azt csak itt is meghallaná. Magára húzta a rongyos pokrócokkal kibélelt, szeneszsákokból varrt hálózsákját – amit a lányok csináltak neki –, és álmosságával küzdve, azzal akarta ébren tartani magát, hogy elképzeli a lányokat meztelenül. Előbb az egyiket, aztán a másikat. De mindegyik helyében csak a jól ismert, annyiszor felidézett látomás jelent meg: Györgyi meztelen teste, alul összekulcsolt karjai nagy V-betűjével a szemérme előtt.

Encephalitis epidemica, mondta a fiatal orvos, és mikor látta, hogy ebből nem sokat értesz, le is fordította. Fertőző agyvelőgyulladás. Csak a fájdalmain enyhíthettek. A kislány még az éjszaka exitált. Meghalt, ismételte, ha netalán ezt sem érted. Dehogynem értetted, nemcsak megértetted, előre tudtad is, már útközben a villamoson, megmagyarázhatatlan kabalád parancsára mondogattad is magadban, hogy meg fog halni, meg fog halni, hogy a saját képével űzd ki a beléd költözött félelem ördögét, megint, mint annyiszor, bezárulva ennek a kabalának a hibás körébe, mert hiszen mindnyájunkban ott él az ezzel ellentétes kabala is, hogy nem szabad a félelmet hangosan kimondani. Katalin és Félix mindent megtett, hogy lebeszéljen erről az útról. Majd inkább ők mennek a kórházba, hogy megtudják, mi történt. Aztán te még mindig kimehetsz. De tudtad, hogy neked kell megtudnod. Amit különben úgyis tudtál. A halál közeledtének a laikus számára is tévedhetetlen jelei vannak. Meg ott volt az orvos tehetetlenül széttáruló karja már előző este. Ez a mozdulat, amely szinte utat nyit a halálnak. Most megint ott álltál vele szemben. És bevallhatod, nemcsak attól féltél, amit hallanod kellett tőle, hanem tőle magától is. Igaz, már ruhát váltottál (amit Félix adott). És papírjaid is voltak. (Újabb papírok.) De azért nem szeretted volna rögtön kipróbálni jók-e? Addig jók, amíg itt vannak a zsebedben, azzal, hogy vannak. Mintegy szubjektíven. Ki tudja, hogyan működnek objektív közegben? Ha fel kell őket mutatni. De nem, itt nem kellett. Az orvos vagy tudta, amit tudott, vagy nem akarta tudni, amit nem tud. „Meg akarja nézni?”, kérdezte még, mintegy az ügyben való részvétele utolsó ténykedéseként. Nem, nem akartad megnézni. Se Avilai Szent Teréz-arcát. Se Avilai Szent Teréz-ien szűz (ha valóban szűz) testét. Az áldozatok végtelen sorának e legérthetetlenebb áldozatát. Vagy mégsem? Ez a választott halál, amit ha nem is ő, de a szervezete választott (de ki vagyok én? az, akit a kantiánus etika osztatlanul annak nevez, vagy a freudi pszichológia szentháromsága, vagy – miért ne? – mindegyiknél inkább talán öntudatlan szervezetünk egészének – jobb szó híján mégis – „öntudata”?), ez a mindenképpen a sorból kirúgó halálnem nem volt-e mégis inkább az ő halála, mint bármilyen más halál, ami – valószínűleg rá várt? S hogy ez a halál – pillanatnyilag, egyelőre, átmenetileg – a te életed ára lett? Vagy úgy esett, hogy annak kellett látszania, abban az áttekinthetetlen elszámolásban, amiben az élők állnak egymással folytonosan? „Mert mind megöljük, akit szeretünk…” Még ha semmi rosszat sem teszünk is ellene. De nem éltetjük is-e azokat, akiket szeretünk? Még ha ennek az érdekében sem teszünk is sokat. Mindenesetre: most már mindvégig – egy hétig vagy hetven évig? – ezt a halált hordod a bőröd alatt. Nem, nem akartad megnézni. Még a tegnapi, élő mártírarcát is el akartad felejteni. Kerested azt az arcot, amit megőrizhetnél. S a propeller korlátja fölött találtad meg, ahogy a víz fölé hajolva egyszerre összenéztetek. És egyre azt járt a fejedben, volt-e valami összefüggés az agyvelő később fellobbant gyulladása és a szerelemtől való iszonyodás régebben felcsapó lidérce között. De ezt már csak a kórházkapun kilépve tudtad volna megfogalmazni, mint egy „lépcsőházi gondolatot”. S az orvostól úgyis hiába kérdezted volna meg. Nem olyannak látszott, mint akit ilyesféle összefüggések érdekelnének. Felszálltál szemben a villamosra. Megint ugyanarra, amelyikkel akkor, azon a márciusi vasárnap délelőttön meg azon az áprilisi délutánon is a Györgyivel megbeszélt randevúra siettél. S amelyiken most is mintha feléje mennél.

Most a papíroknak kellett beszélniük. Meg persze nekem is. De nekem a lehető legkevesebbet. A Vezető testvér lent a pincében egy karbidlámpával megvilágított kis asztal mellett foglalt helyet, amely mellett oldalt már egy csendőrtiszthelyettes ült. Pontosan olyan csendőrtiszthelyettes, amilyennek egy magyar királyi csendőrtiszthelyettesnek lennie kell, markáns orr-ráncai közt stuccolt bajusszal, katonásan, és egyben sejtetve maga mögött a civil népi réteget, amelyből „kivált”, hogy ellene fordulva is elidegeníthetetlen része maradjon. Az egész helyzet mintha pontosan újratermelte volna azt a másik igazoltatási eljárást a pályaudvaron, csak más résztvevőkkel; kivéve sajnos az egyik, úgy látszik, állandó résztvevőjét. (Hiába, az ember a maga komédiájának kikerülhetetlenül állandó résztvevője, még ha erre csupán a cselekmények csomópontjaiban ébred is rá.) Még a statisztéria is azonos. Csak valamivel még látványosabb. Pillanatnyi passzivitásában is, amely bármelyik percben, az első vezényszóra a leghatározottabb aktivitásba csaphat át. A karbidlámpa fényének beteges-rózsaszínűen csapongó határszélei, mint egy szeles alkonyati égaljon, a fegyverüket térdük között himbáló katonák szürke gomolyfelhőit világították meg, és taszították újra sötétbe. Sejtelmem sincs, hányan vannak. Nem nézek semerre. Magam elé nézek, olykor egy óvatlan tekintetet vetve fölfelé. A Vezető testvér elkérte irataimat. Most szótlanul játszik velük, szétteríti, összehajtja, fölveszi és leteszi őket, mint a kártyát. Aztán egyet kihúz közülük, mintha ki akarná hívni. A Nyilaskeresztes Párt (Hungarista Mozgalom) pártoló tagsági igazolványát. „Szóval van valami kapcsolata a párttal?” Az elképzelhetetlen helyzet e kérdésben megfogalmazódó komikumát még itt se lehet nem éreznem. Pedig, persze, már el is képzeltem. Hiszen az előre kiötlött feleletet hadarom: „Nem, csak egy ismerősöm egyszer elvitt egy gyűlésre. Ott kérdezték, nem akarom-e támogatni az ügyet. Tíz pengő. Ennyi az egész.” „Jól jött mellékletül az iratokhoz, ugye?” Úgy érzem, erre nem vár feleletet. Már úgyis a nyílt parancs van a kezében. Erre, épp erre, gondoltam hirtelen rémülten, nem készültem föl. Forgatja a kezében, a szeméhez emeli az aláírást, a pecsétet. Mit csináljak? Ki akarom venni a Félixtől kapott kopott bőrkabát zsebéből a cigarettámat. Rágyújtani, a szinte látható interferenciákkal gomolygó füstnyalábok közé belefújni még egyet. Ez az egyetlen tevékenység, amivel, akár a füst, elkeveredhetem a körülöttem lévők közt. De Simon testvér a hátam mögül (mert mögöttem áll, kissé balról) int a kezével, csak egy éppen észrevehető mozdulattal, hogy ne. „Főtörzs úr, jó ez a nyílt parancs?”, nyújtja át a papirost a Vezető testvér a csendőrtiszthelyettesnek. Az a karbidlámpa elé tartja, felelőssége és több évtizedes ebbeli tapasztalata fölényével. Most érzem a rémület első sokkját. Mindig a váratlan jó fordulatok okozzák, sose a várt rosszak. Mert azt feleli: „A szabályoknak megfelelő, Vezető testvér.” Az utóbbi átveszi a lapot, újra belekeveri a többi irat közé. Nem szól egy szót sem. Újra leteszi az összekevert paklit az asztalra. Ül. Nem csinál semmit. Nem érdekli a dolog. Befejezte a vizsgálatot, és ad acta tette. Mi lesz, ha mással kezd el foglalkozni, és én tovább is itt állok? Mit tegyek ebben az ijesztően megüresedett időben? Amiben mindenki teszi a maga dolgát. Mindenki a maga helyén van. De nekem semmi dolgom. És nincs helyem. Mintha összecsapna fölöttem a levegő. Átcsapna rajtam. Egyszerre megint felveszi az iratcsomót, megint kiveszi belőle ugyanazt az iratot. A többit megint leteszi a talonba. Nem néz rá. Rám se. Rágyújt. Mint egy pókerjátékos, aki tökéletesen titkolja lapját és szándékait. Belefújja a füstöt a füstbe. Szinte csoda, hogy megszólal. „És hol székel az a Hadügyminisztériumi Anyagbeszerzési Hivatal?” Sejtelmem sincs róla, erről a legfontosabbról sejtelmem sincs, de mielőtt még rádöbbennék, hogy nincs róla sejtelmem, már el is hangzik a számon az, amiről valóban sejtelmem sincs, honnan került oda, csak miután már kimondtam, jut eszembe, hogy annak az utcának a neve, ahol Györgyivel lefelé menet a Várból egyszerre fölnéztem és az utcatábláról leolvastam az utcanevet, csodálkozva, hogy addig még sosem hallottam. Donáti utca, mondtam. És egy alig észrevehető kis szünet után azt is hozzátettem: tizenkilenc. Igen, regisztrálom magamban: március 19-én volt. A Vezető testvér szó nélkül tudomásul veszi közlésemet. Szó nélkül maga elé teszi a papirost. A többi tetejébe. Szó nélkül szívja a cigarettáját. Most már, úgy látszik, nincs több hívólapja. Csak a talon. Minden szippantásával együtt én is szippantok egyet. Próbálom elképzelni, milyen lehet. Egyszerre fogja az egész paksamétát, és visszaadja. Egyetlen szó nélkül. Lassan elteszem a papírokat a zsebembe. Nem is hiszek a mozdulatomnak. Most mit csináljak? Próbálok semmire sem gondolni. Simon testvér hátulról odaszól, suttogva. „Rágyújthat, ha akar.” Keresem a cigarettát a zsebemben, rémülten kiveszem helyette az iratokat, rémülten visszateszem, közben érzem, hogy most viselkedem először láthatóan idegesen, ettől még idegesebben viselkedem, a cigaretta nincs sehol. Simon testvér a nadrágzsebemre bök. A cigaretta meggyújtása, beszívott-kilehelt füstje, mint a bibliai jó hír, jár át. Mint a normandiai partraszállás híre a körletben. Ugyanolyan csalóka is. Azt hiszem tőle, máris szabad vagyok. Úgy is látszik, mintha az volnék. „Most az egyszer még elmehet – veti oda a Vezető testvér –, holnap a minisztériumban jelenti, hogy igazoltatták” – teszi még hozzá. Megmozdulok, de a tiszthelyettes közbevág: „Nem adhatunk eligazítást, Vezető testvér.” A kapun nyilván csak jelszóval lehet kimenni. Egy pillanat alatt világos lesz számomra, ha itt kell töltenem az éjszakát, se isten, se ember, se irat, se tábori csendőri butaság, se a Vezető testvér érezhető belefásultsága a gyilkolásba, se semmi, amit el lehet képzelni, nem őrizheti veszedelmes identitásomat, amely, íme, mégiscsak létezik, bár maga is állandó veszélyben forog. Én – őmiatta; ő – énmiattam. Minden szó, amit a jelen (és már véget ért) helyzeten kívül kimondhatok, minden mozdulat, amit kívüle tehetek, azonnal elárul. „Na, Simon testvér, kísérje ki!”, hallom a Vezető testvér hangját, megfordulok, Simon testvér mögöttem jön a lépcsőn, már kint járunk a keskeny, kerti betonjárdán, néhány lépés a kapu, a faköpenyből, látom, kilép az őr, már előtte állok, de mire megállok, egyszerre már nincs is ott előttem, érzem, Simon testvér sincs a hátam mögött, mind a kettő eltűnt a sötétben. Egy szempillantásnyi késéssel érzékelem a közelben becsapódott akna csattanását (mint később a szuperszonikus repülők hangját), kilépek a nyitott kapun. A derült januári ég augusztusi csillagszórással ragyog. Nyomomban apró harangjátékok csendülnek a kemény hóban. Sehol egyetlen teremtett lélek. Fölöttünk a csillagos ég. És bennünk…? Nyílt parancs nélkül szigorúan tilos az utcán tartózkodni.

De hiszen, jut eszembe, nekem itt van a zsebemben a nyílt parancs.

Eljött hát ez az idő is.

Eljött hát ez az idő is. Ünnepélyesen szólva: a nyílt parancs összetépésének ideje. Amit azonban – mondani se kell – elmulasztottál. Mintha egy lepke elfelejtené széttépni magán a bábját, mikor itt az ideje. Talán épp azért, mert hajlamos vagy rá, hogy a dolgoknak inkább ünnepi jelentését, mint hétköznapi tennivalóit tartsd szem előtt. (Ami nem mindig használ az életnek, félő, hogy a regényírásnak se.) Talán azért is, mert mindig túlságosan ragaszkodsz életed írásos nyomaihoz. Túl is becsülöd őket. Azokat is, amelyeket az életed hagy rád, mint ahogy azokat is, amelyeket te hagysz másokra az életedről. Erre vonatkozóan még tovább is lehetne folytatni a pillangóhasonlatot. De épp elég annyi, hogy nem tépted össze a nyílt parancsot, egyéb járulékaival együtt, mindjárt, mihelyt lehetett volna. A szabadság, vagyis visszaszerzett önmagad mámorában meg is feledkeztél róla. Így aztán az immár sehogy sem – még hamisságukban sem – érvényes papírok most is ott lapultak a zsebedben. Hiszen csak egyetlen zsebed, pontosan egyetlen ruhád volt, az, ami rajtad van. Pedig a papírokban testet öltő, „elidegenedett” személyazonosság baljós karneváli forgataga korántsem ért egyszeriben véget. Azzal, hogy számodra befejeződött a háború, még nem fejeződött be „önmagának”, pontosabban mások számára. Akiknek az volt a feladatuk, illetve a sorsuk éppen, hogy befejezzék. (Hiába, az ember folytonosan ilyen, a saját egyéni sorsa által eltorzított látás optikai csalódásainak esik áldozatul; aminek aztán sokszor egyéni sorsa is áldozatul esik.) Attól, hogy városod, amelynek nevéből hónapokon keresztül – mint előtte és utána annyi más európai városéból – headline lett a világsajtó külön hírfrontjain, lekerült a hasábokról, a ti életetek frontvonala még továbbra is itt maradt. Vajna kaput! – kiáltozták be a kinyíló pinceajtókon a katonák. De a háború azért nem szűnt meg; különös módon kiváltképpen ezeknek a jó hírt hirdető katonáknak nem, akik vele, a háborúval vonultak tovább. Így aztán a kivételes körülmények között mintha a kivételes kiszolgáltatottság megszűnte egyszerre csapott volna át a kivételes védettségbe. Még ha ez a védettség mégoly viszonylagos volt is, a maga továbbra is viszonylagos veszélyeztetettségében, azokéhoz viszonyítva, akik a veszéllyel továbbra is együtt éltek, akik tovább hurcolták magukkal, mint egy sorsukhoz rendelt lerázhatatlan koordináta-rendszert.

Annyi ideig voltál a papírok kiszolgáltatottja, hogy most kisebb gondod is nagyobb volt, mint arra gondolni, hogy nem is csak egy rongy papír hiánya, még a megléte is további veszedelembe sodorhat. Mintha ettől fogva már valóban csak az volna a döntő, hogy ki vagy. S nem hogy kinek tartanak, vagy kinek vagy tartható. A tudat „szervezete” éppen úgy működik, mint maga a szervezet: a tied hosszú időn át a veszély olyan magas fokú ingergazdagságának volt kitéve, hogy a mostani szegényebb ingerekre nem is tudott válaszolni. Nevetni szerettél volna, ha nem görbítette volna majdnem sírásra a szád (talán most először) a képtelenségeknek ez a képtelensége. Pedig a komikus helyzet nagyon is komolynak látszott. Ennek a kis óbudai háznak az udvarán, ahová az imént vezettek; megint csak, újból, őrökkel kísért, zárt katonai alakzatban.

Picinek és Jóskának itt melletted megvoltak a maguk igazi, becsületes iratai, a saját becsületes nevükkel és adataikkal. Ők azokkal vészelték át az időket. A saját papírjaik (viszonylagos) biztonságát bőven arra használva, hogy másokat, a legvégén téged is segítsenek, amivel lehetett. De persze most kérdés, mit mutatnak ezek az ő irataik abból, amik ők valójában, azoknak, akik semmit sem tudhatnak róluk; mutathatják könnyűszerrel annak az ellenkezőjét is. Maguk az igazi irataik is; hát még ha arra gondolunk, márpedig a nehéz ostromot megvívó hadsereg biztonsági szervei (itt bent ebben az óbudai házban) miért ne gondolnának arra, hogy ezek az iratok hamisak is lehetnek; úgy, ahogyan eleddig a tieid voltak azok – illetve itt vannak most is, teljesen alkalmatlanul, mert most éppen azt a látszatot kelthetve, hogy igaziak. Az élet legköznapibb tételei itt a wittgensteini logikai paradoxon felső fokáig emelkedtek. A nevetségesség sírhatnékságáig. Pici, Jóska meg te – a valóságban, de ki állhat jót itt ebben a pillanatban a valóságért? – éppen azok vagytok, akiket azoknak ott bent a kis földszintes házban semmi okuk, semmi érdekük és feltehetően semmi hajlandóságuk sincs megfosztani éppen általuk elért szabadságotoktól. De ki és mi garantálhatja nekik, hogy ezek vagytok, és nem mások? És ki és mi garantálhatja nektek, hogy ők – épp ilyen joggal – nem másokat fognak-e gyanítani bennetek? És akkor még itt vannak nálad saját hülyeséged folytán ezek a hülye irataid. Majd, ha netán kell, te kezeskedel barátaidért, gondoltad még az előbb. Te? – jut eszedbe most. Hiszen sokkal kétesebb helyzetben leledzel itt, mint ők! Lehet, hogy éppen te leszel számukra a tehertétel. Mitévő légy? Csak nem fogsz, a képtelenségeknek ezen a már tovább igazán nem emelhető hatványán, galacsint csinálni a nyílt parancsból, és lenyelni, ahogyan az hasonló esetekben ajánlatos? Hiszen ez a te eseted most éppen hogy nem hasonló eset. Most tégy ilyet, amikor valójában – vagyis az irataidtól eltekintve – semmi félnivalód nincs? Olyan nevetségesen viszolyogtatónak érezted ezeket az igazi valódon élősködő undok papírokat, mint amikor – már „szabadon, mikor számodra már vége volt” – megláttad nadrágod korcán mászni, a csak erre az egyetlen élőlényre jellemző alattomossággal, az első tetűt. Ez már akkor volt, amikor Piciéknél találtál váratlan baráti menedékre, miután végre elhagytad a „házat”, de haza még nem volt nyitva az út; mindennap vártad, hogy megkísérelhesd az átkelést a túlsó partra, amit aztán Pici és Jóska kíséretében ma végre meg is tettél.

Most tetvesedj el, mikor már vége ennek a tetves nyomorúságnak? – gondoltad akkor kétségbeesve. Most, amikor már nem is kellene? Kellett vagy sem, a tetű – mint maga az objektív valóság – kikerülhetetlenül rótta a maga sejtjeibe vésett útját a nadrágodon, mintha hátrafelé haladna, akár a rák, holott előrehaladt. Most ess a saját régi hamis irataid csapdájába? – gondolod most éppoly kétségbeesett és egyben nevetséges viszolygással. Mikor már nem is kellenének papírok – álmodozol. Egyébként persze tévesen. Mert a papírok továbbra is kellettek. Csak megint új nevet kaptak, a névadó történelem e most induló új szakaszában. Volt (hamis) „védleveled”. Lettek (hamis) „irataid”. Most… Az imént hirdette ki a szemébe lógó hajú, kis ruszki katona, kevéssel azután, hogy idekísértek benneteket, hogy mindenki készítse elő a dokument-jeit. Itt álltok Picivel és Jóskával, a kis akácos udvaron (a téli akácok olyanok, mint a sokszorosan csonkolt végtagok), a puha, már olvadozó, mosogatórongy-állományú hóban. Valljuk be, már az is olyan volt nektek, mint egy szájatokba tömött mosogatórongy, hogy mikor a Pasarét végétől induló hosszú gyaloglás után végre elérkeztetek volna a hídroncs alatt várakozó – állítólag ott várakozó – csónakokhoz, szinte az utolsó pillanatban utatokat állta a patruj. Épp nektek? miért? Nincs elég sebtiben ruhát cserélt nyilas, német katona, Horthy-tiszt a közelben? (Mikor sokkal, sokkal később egy szombat estén a Saint-Germainen látod majd a travesztiták defilírozását, eszedbe jutnak a perverz politikai travesztiának ezek a hónapjai Budapesten az ostrom előtt, alatt és után. Hányféle rejtőző és hivalgó, gyáva és merész álöltözet, álarc, kendőzés, átváltozás!) Szégyelltétek magatokat – egymás előtt. Miközben szépen besoroltak az egyre gyülekező menetbe, amely a kanyargós kis utcák – vagy inkább a romjaik – szinte követhetetlen során egyre újabb csoportokkal feltöltődve tiporta a hóval kevert törmelékeket, mint a Csizmás Kandúr menete – „A fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás!” Lehet, hogy valóban jobb volna lenyelned a nyílt parancsot meg a hozzávalókat, ha már eddig nem volt annyi eszed, hogy eldobd. De nem visz rá a… Lélek? Talán az. Nem akarod megkeseríteni ezzel annak az édességét, hogy szabad vagy, vagyis újra önmagad vagy, nem kell igazolnod azt, hogy létezel, ahhoz, hogy létezhess. És ha nem kell, hát nem is fogod. Még ha netán most is kellene, akkor sem. Nem akarod, hogy most is kelljen. Vagy, aki vagy. S ha volt, hogy – hamis iratok alapján – többször elhitték neked azt, ami nem is voltál, most – akár puszta szóra is – el kell hogy higgyék azt, ami vagy. Pici hórihorgas, keszeg fiú, aszténiás alkat. Indulatai ugyanolyan ellenőrizhetetlenül nyúlnak ki a külvilágba, mint túlságosan hosszúra nőtt karja és lába, mintha sosem tudna elég helyet találni magának a légkörben, a kozmoszban. Váratlan kitörésekre hajlamos. És mély gondolatokra. De nem mondható éppen meggondoltnak. Ebben áll ellenállhatatlan bája. Meg a vele való közlekedés állandó veszélye is. Amely most igazán megfelelőnek látszik. Csodálod is, hogy még nem hagyta el a türelme. Persze most is olyan, mint aki nem tudja magát hova tenni. Jóska meg jócskán kolerikus természet. Fortyog is magában, de csak magában, inkább minden ok nélkül fel- meg leveszi tömpe orráról a vastag, fekete keretes szemüvegét. Nem szóltok egymáshoz. A Pasaréttől idáig – illetve a patrujjal való találkozásig – folytatott izgatott vita arról, hogy kit lehet és kit nem beengedni az újraindítandó Folyóirat szentélyébe, most egyszerre merőben tárgytalanná vált. Szégyellitek magatokat itt a békés kis óbudai udvaron (akár egy volt kisvendéglő kertje, talán az is), várva, hogy elengedjenek. Ami egyre késik. Még be se szólítottak benneteket. Pedig már az ittlévők jó fele átesett az igazoltatáson. Igaz, azok is tovább rostokolnak itt a hóban.

Pedig nem kis ügyben készültetek átkelni ezen a biztatóan sugárzó, február végi, felszabadulás eleji napon a túlsó partra. Rólad nem is beszélve, aki hazaindulsz (ha lesz számodra e szónak tartalma, de hát ez külön kérdés). De mindhárman úgy indultatok a túlsó partra, mint egy másik világba. Ahol már hosszú hetek óta áll a szabadság, mint a bál. Már egy újság is a címlapján viseli, nagy, írott betűkkel ezt a szót. Ti még nem láttátok, de mondják. És annyi mindent mondanak. Hogy Pesten már „minden van” (itt, ahol egy hónappal tovább tartott az ostrom, már semmi sincs), s ha minden, hát persze irodalom is. Hírlik, hogy krumpli meg bab is. Meg utcai árusok, cipőpertlivel és lisztből sütött bucival. De főként irodalom. Pici hóna alatt ott szorongatja a tömött dossziét, amely a folyóirat, a Folyóirat első számának teljes (bár esetleg Pesten még, vitatott kérdés, hogy kikkel, kiegészítendő) anyagát tartalmazza. Benne a te szonettedet is, az első verset, amit szabadon írtál, szabaddá lett önmagadhoz, pontosabban saját arcképedhez, új arcodhoz, a megmenekülthöz, a veled együtt megmenekült nárcizmusodban, amire csak egyetlen mentséged lehet: hogy az arcképet a nagy festő rajzolta, egy délelőtt Pici könyvtárszobájában ülve, a papír fölül olykor oldalt sandítva rád nagy, ráncos ősgyíkfejével, a te nyiszlett, kétoldalt behorpadt öregkiskutyaarcodat rajzolta, amely – ez volt a mester bravúrja – mégis fiatal arc lett.

Aki fiatal, az a legfiatalabb, gondolod, erre gondolva, itt az udvaron ácsorogtodban. Mert itt is megint te vagy a legfiatalabb, az itt ácsorgók között is, meg ebben a Pici hóna alatt büszkélkedő paksamétában is, amivel újra akarjátok kezdeni az irodalmat. Bár te még csak éppen hogy elkezdted volt. De mióta csak elkezdted, mindenütt te vagy a legfiatalabb, a folyóiratokban, ahol feltűnt a neved, főként a Folyóiratban, az irodalmi asztaltársaságokban, ahová meghívtak, a világirodalom legszebb verseit egybegyűjtő híres antológia fordítói között. Mennyi esélyed volt, hogy véglegesen is ez maradj, ez a „legfiatalabb”! (Egy pillanatra elmerengsz ezen a nagyon is kézenfekvő lehetőségen, s elképzeled tragikus voltában vonzó irodalomtörténeti torzódat, melyen zsengéid egyes villanásai mintha már előre profetikusan kirajzolnák ezt a vonzóan tragikus véget.) És most? Meddig maradhatsz még a legfiatalabb? Ebben a megtisztelő paksamétában most még mindenesetre az vagy. S ez, nevetséges módon, szinte mindenért megvigasztal.

A pinceajtó (amely oly sokáig oly ritkán nyílt ki) most az állandó nyitogatásban-csukogatásban mintha egyszerre állandóan kivilágosodó és elsötétülő filmvászonná vált volna előttünk (mert most már a többiek is mind odalent voltak), amelyen egy mesteri operatőr állandó ellenfényben tartott kamerája egy régi orosz film hatalmas montázsát pergeti szakadatlanul. (Olyan orosz filmé, amilyent akkor még sose láttam, de diákkorom óta sűrűn lapozgattam egy könyvet, amit még a weimari Németországban adtak ki, azt hiszem, Russische Filmkunst volt a címe, véletlenül jutottam hozzá, s az egy előadásban mindig két nagyfilmet játszó Bodográf moziban hétről hétre látott szegényesen butácska magyar és pompázatosan ostoba amerikai filmek egymásra licitáló szenzációi között úgy pergettem a könyv képes lapjait, mint valamilyen nem is létező csodát, az állóképekből is megérezve, amit Alfred Kerr előszavában olvashattam, meg is jegyeztem ezt a mondatot: „Az oroszok – a mai színpad legnagyobb együttesalkotó művészei – a filmen fantasztikus hitelességgel állítják elénk a valóságot – és hiteles valósággal a fantasztikumot.”) Most aztán itt volt a fantasztikus valóság és a valóságos fantasztikum – a valóságban. Mindjárt az is, hogy, akár akarta, akár nem, akár akartam, akár nem, végül mégiscsak Öcsivel egy levegőt (a pince egyre elviselhetetlenebb levegőjét) szíva értem meg a felszabadulást. Most már nem hadonászott a revolverével, sem a férfiasságával, mind a kettőt alaposan elrejtette, az egyiket valahová a padlásra, hiába próbáltuk rábeszélni, hogy dobja is el, a másikat a rongyokba, amelyekben, öregembernek maszkírozva magát, több napos szakállal, ott gubbasztott valahol (minél távolabb tőlem) a pince egyik sarkában, a nők között, persze most is a nők között, elbújva, az én zsákokból varrt hálózsákomba bugyolálva, amit a lányok révén kikönyörgött (mert ez volt a legrongyosabb rongy), míg én, nem sokat törődve az ilyesfajta elővigyázatossággal, sőt talán még hivalkodva is vele (esetleg épp Öcsi előtt), hogy nem vigyázok, minél előbbre húzódva, egy fentről lehozott skótpléddel takarózva vártam a várva várt eseményt, amely íme visszavonhatatlanul elkövetkezik.

Egy nappal előbb ugyanis, a „ház” körül egyre tömörülő akna- és ágyútűzben (akkor rohantak le föntről, Öcsi riadalmára és vezényletével, bár most már nem parancsokat osztogatott, hanem szűkölve igyekezett elvegyülni a „koszos” társasággal, mindnyájan egyszerre, mit számított már, hogy én is ott voltam, Öcsi úgy tett, mintha észre se venne, illetve még inkább, mintha kezdettől fogva úgyis tudta volna, hogy ott vagyok) egyszerre megjelent a lépcsőn három német katona, hátukon egy golyószóróval, amelyet egyenesen a padlásra menve, mindjárt fel is állítottak. Csak aztán nézték meg egyáltalán, ki és mi van a lakásban. Itt voltak tehát a Budapestet az „utolsó emberig” védelmező hadseregnek (legalábbis a mi számunkra) utolsó emberei. Persze még ők is nyugodtan legéppuskázhatták volna egyetlen sorozattal az egész társaságot. Utoljára. De úgy látszik, nem volt hozzá kedvük; ami mindenképp a javukra írandó. Persze ki tudja, kik voltak? És mi volt mögöttük? Az első szinten, a közvetlen érzékelésén mindenesetre elcsigázott, nyomorult katonák voltak, talán ők is csak az életüket mentve, ki tudja, honnan és mióta már. Én csak a bakancsukat láttam libasorban trappolni, a pinceablak felső részén át, ahogy a ház melletti kis kerti járdán mentek a bejárat felé. Az első gondolatom az volt: most vége az összes manipulációknak, amik hónapok óta felváltva hol a legfontosabbnak látszottak számomra, hol nevetségesen illuzórikusnak, hol meg éppen egyszerre jogtalannak és értelmetlennek – az életem megmentéséért. De már a következő pillanatban megláttam az egyik bakancs kifordult talpát, tátongó szakadással az oldalán. Akár egy munkaszolgálatos-lábbeli Ukrajnában, ahogy fényképeken láttam. (S már ez az „áttűnés” olyan volt egy kicsit, mint az az orosz film, ami aztán másnap a kinyílt pinceajtóban folytatódott.) Egyszerre mégis, minden ellenkező meggyőződésem ellenére, megkísértett a halál egyenlősége, a nagy középkori mítosz: a halálban mindenki számára elért egyenlőség. Hiszen ezek is minden bizonnyal arra vannak szánva, hogy otthonuktól távol nyomorultul elpusztuljanak. Most már minden valószínűség szerint még inkább, mint mi. A tőlük való rettegés és a velük való együttérzés egy pillanatig egymást kiegyenlítve ingott fölöttem a pince dohos légterében láthatatlanul lebegő mérlegen.

A föntiek elbeszélése szerint valami ennivalót kértek, bármit, fegyverrel a vállukon is inkább könyörögve, mint követelve, azután erélytelenül leparancsoltak mindenkit ide a pincébe. Egész éjszaka hallottuk föntről a lövöldözéseiket, a ház körüli becsapódásokkal váltakozva, azután hajnal felé minden elcsendesült. A hulláik maradtak odafönt, vagy csak a hűlt helyük? Az utóbbit jobb szerettük volna. Addig tanácskoztunk azon, ki menjen fel megnézni (Öcsi, már erőtlenül ugyan, Ágnest akarta küldeni, de lehurrogtuk), amíg egyszerre csak nagy dörömbölés, és már nyílt is, vagy inkább csapódott be a pinceajtó. És kezdett peregni a film az éles vágásokkal kivilágosodó, elsötétülő, kivilágosodó ajtónyílásban:

kézilámpák fénylegyezői fenyegetően végigsúrolva arcunkat;

előreszegzett golyószórók sötét szemgödrei;

kucsmák minden mennyiségben és minden minőségben, fülre húzva, félrecsapva, homlokba tolva, hátravetve, raszkolnyikovian, bolkonszkijosan, levinesen;

csizmák, minden minőségben és minden mennyiségben, sárosan, havasan, bálira suvikszolva, rámásan, ráncosan, puhán, csikorogva;

hóköpenyek, muzsikköpenyek, kozákköpenyek, kackiás zubbonyok, tölténytárak, pisztolyok;

felénk repülő négyszögletes, fekete kenyerek;

egy benyúló kar, amely leszakítja a sebtében eszkábált fogasról (Félixtől kapott, egyetlen) bőrkabátomat;

nagyapabajszok, tejfelesszájak;

egy hatalmas harmonika egy hatalmas hason, lefelé táncolva a lépcsőn, hopákot ropó Bulyba Tarasz;

nyemecki szoldat!

vajna kaput!

gyevuska

davaj!

hleb!

vino!

vajna kaput! kaput vajna! vajna kaput!

a harc fásultságában,

a kimerültség mogorvaságában,

a gyanakvás durvaságában,

az adakozás örömével,

a pillanatnyi harci szünet fellélegzésével;

a megújuló harc öntudatának fölényével;

egy egész napon keresztül anélkül, hogy valami érdemleges történt volna, különösebben jó vagy különösebben rossz, valami olyan, ami fedte volna az előre annyit értelmezett, magyarázott és ismételt szót: felszabadulás.

Bennem nem is a felszabadulás érzése tört fel (ahogyan várni lehetett volna, ahogyan annyira vártam), hanem valamiféle hiány. A hiány, hogy kimaradtam a háborúból, hogy nem voltam része ennek az értem is folyó küzdelemnek, hogy nem osztoztam Európa fiatal férfiai óriási tömegének közös sorsában (miközben persze osztoztam a fiatal és nem fiatal emberek egy másik, nem kevésbé kiterjedt csoportjának sorsában, az áldozatokéban – de hiszen, íme azokéban sem osztozom –, akárhogy is:) egyszerre hiányzott az ő sorsuk, amelyet most mint egy hatalmas filmet éltem át, miközben a saját felszabadulásomat nem éltem át, de miközben persze egyre tudatosabbá vált bennem mégis a saját, semmi mással, senki máséval nem helyettesíthető sorsom.

Soha nem volt a kezemben emberre emelt fegyver, gondoltam sokszor némi elégtétellel. S most már nem is lesz, remélhetőleg, éreztem most. Fegyvertelenül láboltam át ezen a fegyveráradaton, mintha száraz lábbal kelnék át a tengeren. De egyszerre, látva, először látva szemtől szembe azokat a fegyvereseket, akik értem, értem is küzdöttek

(szemtől szemben hadsereggel eddig csak a fasiszta háború hadseregeivel találkoztam), egyszerre ennek az elégtételnek az érzése is megzavarodott bennem, elfogott valami eddig rejtélyesen ismeretlen – nem, nem is valódi – érzés, csak talán valamilyen érzés sejtelme, mintha valamilyen testrészem hiányzott volna – úgy, hogy eddig nem is tudtam róla –, és e hiány sajogni kezdett, fantomfájdalommal, ahogyan az amputált tagokról mondják. Az ember, úgy látszik, telhetetlen még a hiányaiban is; még az is hiányzik neki, aminek a hiányára maga vágyott? Vagy talán mégis másról volt szó? Ha eddig a szabadság hiányzott, most, mikor itt volt, éppen a szabadságból kezdett hiányozni valami. Talán éppen a valódi értelme?

Aztán egyszerre véget ért a film. Egy napon át mintha egy egész hadsereg a mi felszabadításunkkal lett volna elfoglalva. Aztán egyszerre mintha mindenki elfeledkezett volna rólunk. Tovább is ott szorongtunk a pincében, megint magunkra maradva legfőbb elfoglaltságunkkal, az éhséggel és a bizonytalansággal. Jobb híján egymás zaklatásával. Sehogy sem akart kigyúlni az ünnepi csillag hőn várt kisdedünk karácsonyi jászola fölött. Jöttek ugyan olykor hóköpenyes, fekete kucsmás háromkirályok, napkeleti ajándékokkal. Többnyire egy darab fekete kenyérrel; egy-egy sietősen bekiáltott csalóka jó hírrel. Vajna kaput! Jöttek mások is, kevésbé jóságosan. A szabadságot, bár mások vívták ki nekünk, kinek-kinek magának is meg kellett szereznie. Märyvel és Katival úgyis már régebben elhatároztuk, hogy amint lehet, azonnal elmegyünk innen. Öcsi közeléből. Hazafelé.

De mikor lehetett? És merre volt az? A kevésbé jóságos katonák szóba se álltak velünk. A jóságosabbak folyvást várakozásra biztattak. Nem kell elsietni. Vajna kaput! de azért mégiscsak háború van. Ez nem volt éppen logikus. De annál dialektikusabb. Akkor hát: szicsasz! – az újonnan tanult szintagmák közül ez a leghomályosabb, legtitokzatosabb, de egyben legmélyebb értelmű is.

Amikor azonban meghallottuk, hogy fönt a „házban” egyszerre nagy mozgolódás támad, egy egész napon át folyamatos rendezkedés, parancsszavak, járáskelés hallatszott, úgy döntöttünk, hogy – mitől féljünk? – felmegyünk megnézni, ki és mi van ott. A már teljesen átrendezett lakásban teljesen berendezkedett parancsnokságot találtunk, amely felváltotta Öcsi parancsnokságát. Maruszja főhadnagy parancsnoki segédtiszt a gimnáziumban tanult valamit franciául. Még láthatóan örült is neki, hogy ebben az isten háta mögötti városban („nye kultur”), a háború közepén (őneki még a közepe volt) hasznosíthatja ezt a tudományát, amelynek hiányait a felszabadítók enyhe fölényével igyekezett pótolni. Hosszabb magyarázkodás után megértette, hogy át akarunk menni a folyó másik oldalára a szüleinket megkeresni. Anyámat, mondtam, nem tudom, mi van vele. Az anya, akiről nem tudjuk, mi lehet vele: ez közösebb nyelv volt a franciánál. Ez Maruszjának is anyanyelve volt. Majdnem elsírta magát, miközben mindhármunknak külön dokumentumot állított ki. Vörös csillag volt rajta, meg a nevünk. Azonkívül nem tudom, mi. Sosem használtuk semmire. Már a kis motyónk is velünk volt. Vissza se kellett mennünk a pincébe. Előbb még lent titokban Ágnest is hívtuk. De nem jött. A szerelem (mégis a szerelem?) vagy a fáradtság tartotta ott? Vagy a nagy semmi, ami a szabadság közepén egyszerre kitátotta feléje, mint aztán annyiak felé, ronda nagy száját, mikor végre megtalálta? Mert ő tudta, legalább sejtette, hol van az anyja. Talán csak most ébredt rá igazán, hogy senkije sem maradt, Öcsin kívül. Anyját és minden hozzátartozóját kivétel nélkül még a nyáron elhurcolták Tiszakarácsonyfalváról. Odavalósiak voltak. (A lányokéval együtt, odavalósi illetőséggel hamisították az én papírjaimat is.)

A lányokkal már régebben szilárdan elhatározták, hogy mihelyt lehet, elmennek innen. De hát egyelőre nemigen lehetett. Mégis megpróbálkoztak. Legalább a lányok „régi” lakásáig eljutnak (ahonnan őmiatta kellett ideköltözniük), ha tovább nem is. Még ott is jobb lesz, mint itt, ahol folyton Öcsit kell látniuk, aki hisztériájának mintegy fordított csúcsát elérve, meg se mert szólalni, ki se mozdult a pincefalhoz tapasztott rongyvackából, és azt se tudta, kitől féljen jobban, az oroszoktól vagy őtőlük, vagy attól, hogy a németek visszajönnek, vagy netán ne éppen abban reménykedjen-e, hogy visszajönnek a németek

(még mindig sokan reménykedtek ebben, a legújabb hírek szerint visszafoglalták Székesfehérvárt, zárul a gyűrű Budapest körül, az újabb gyűrű a gyűrű körül, és kezdődik a város újabb ostroma; ők nem hittek benne, mintha lehetetlen volna, hogy ha egyszer már megmenekültek, még egyszer köréjük fonódjon, s ha most, akkor már kivédhetetlenül, ugyanaz a gyilkos hurok),

még ott is jobb lesz, gondolták, de ott meg az első, akit megláttak, a feljelentő pincérnő bábuskának maszkírozott arca volt, alig látszott ki a fekete nagykendőből. Itt se volt maradásuk. Az oroszok még mindig nem jutottak ki a Dunáig. A Várban, a Duna-parti sávban még mindig tartották magukat a németek. Szinte az előrenyomuló katonák hátában törtek ők hárman is egyre „előbbre”, az utcákat borító lódögök között botladozva. Mintha nem is emberek vívták volna a város ostromát. Hanem, lovak lovakkal. Emberi holttesteket alig lehetett látni. Csak lódögök álltak ki itt is, ott is a hóból. Mint a fatönkök, gondolta. Egyszerre rájött, honnan. Mintha visszájára fordulna a feledhetetlen verssor: „Fatönkök álltak benne, mint a vadkanok.” Itt, ebben a tájban, lódögök álltak, mint a fatönkök. Még sohase látott csatateret. Hát ilyen. A város mint csatatér. Bár ez a szép szó

(félelmetes: a szó mindig szép; bármi is a „jelentése”; mi sem bizonyítja jobban, hogy a nyelv maga is költészet, nem a „valóság”, csak a valóság „jele”, s mint jel értelmes, arányos, önmagával azonos alkotás, tehát „szép”; nemcsak megragadja, mindjárt el is mozdítja a valóságot, átemeli egy másik szférába, a magáéba, ahol a valóság meg is jelenik, de át is alakul, önmaga lesz és mégsem önmaga),

ez a szép szó nem egészen fedte azt a rettenetesen rút valóságot, amely – valahol – mégiscsak megfelelt ennek a szónak. A szép szó magában is költemény, nem annyira az előtte való, a lába alatt fekvő valóságot idézte fel előtte, hanem egy valódi költeményt, nem is tudta, hogyan, hiszen azt a Petőfi-verset nem szokták tanulni az iskolában, neki meg aligha tartozhatott kedves versei közé. A majtényi síkon nem éppen remekmű, de most felmerülve az emlékezetnek is valahonnan a legaljáról, mégis szép volt, és egyszerre minden anakronizmusában is olyan ideillő:

Itt is a szabadságért harcolának, ha nem is a megszépítő hőskölteményi félmúltban, hanem tegnap, vagy akár ma, bármelyik pillanatban, és csatatér volt, ha nem is sík, akármilyen hihetetlen, csatatér volt a jól ismert utcák egymásba nyíló sora, amelyeket most séta helyett legfeljebb megmászhatóvá tettek a különféle torlaszok, csatatér volt, láthatóan csatatér a Városmajor utca, s a Márvány utca, ahova végül, újabb hányattatásai során eljutott.

Mert a lányok valahol leszakadtak, az utcán rábukkantak egy másik, harmadik erdélyi lányra, akivel együtt szöktek meg a nyáron. S ott maradtak vele egy házban. Elbúcsúzott tőlük. S megint elkezdődött az ágyrajárás. Akárcsak novemberben Pesten. Most – immár legálisan – éppolyan hontalan volt, mint akkor illegálisan. Szabad volt neki az utcán – vagy az ismert frázis szerint a hidak alatt – hálnia. Bár a hidakig még nem lehetett eljutni. A Márvány utcában rekedt meg, távoli, véletlenül lelt ismerősöknél, ahol már az ismerősök ismerőseinek ismerősei egész tömegszállást alakítottak ki. Mindenkinek volt valamije, amit beadhatott a közösbe. Neki semmije sem volt. Csak eggyel több szájat és gyomrot jelentett (van, amikor az ember csak ennyit jelent). Aznap, mikor az utolsó elkeseredett küzdelemben a Vár is elesett, a Vár is felszabadult, meghallotta valakitől, aki valahogyan már „onnan” jött, hogy kint a Pasarét végén már az ostrom első napján bejöttek az oroszok, ott már hatodik hete „béke” van. Egyszerre eszébe jutott Vera, a színinövendék kislány, akinek az anyja egyszer olyan emlékezetes vacsorát főzött neki. A Tárogató utcában laktak. S most a kis, magában álló földszintes ház s az akkori vacsora és maga Vera is, akivel pedig akkoriban csak olyan ímmel-ámmal randevúzgatott, egyszerre az elérhetetlen otthonosság, melegség és bőség fantazmagorikus képében jelent meg az éhségtől egyszerre eltompult és felcsigázott agyában. Mihelyt lehetett, vagy úgy érezte, hogy lehet, bár tulajdonképpen nem is lehetett volna, de azért, mint kiderült, mégiscsak lehetett, nyakába vette a mindenféle elszórt becsapódásoktól kattogó várost, Észak-Buda felé, mintha állandóan valami fenyegető hírt továbbító morzekopogás kísérné végig a hosszú, akkor elképesztően hosszúnak látszó úton, a Krisztinán és a Városmajoron át.

Veráéknál majdnem az volt a valóság, amit fantazmagóriái között látott. Érintetlen házat talált, tele kamrát, az asztalon rögtön egy nagy tányér sárgaborsó-főzeléket, hagymás zsír forró arabeszkjeivel, mint valami keleti mintával. De mindjárt kiderült, hogy itt is csak egy éjszakát tölthet, azt is csak rejtőzve. Megint rejtőzve. A ház egyik felébe még az első napon, karácsonykor, egy orosz parancsnokság szállásolta be magát. Szigorú utasítás volt, hogy férfinak nem adhatnak szállást a háziak. De Vera – hisztériásan rettegő anyjával éppolyan hisztériásan szembeszállva – nem hagyta elmenni; a legbiztosabb helyre rejtette, a saját ágyába. (Amitől a mama hisztériája előbb elérkezett a csúcspontjáig, azután meredeken lezuhant a tehetetlen közönybe.) Reggel aztán, mondta Vera, átviszi Piciékhez, ide a szomszédba, onnan épp most a napokban indultak át Pestre csónakkal V.-ék, akik egész idő alatt, már hónapok óta ott bújtak. Ott biztosan lesz hely.

Piciéknél volt is hely. Mintha csak hazaérkezne. Pedig alig ismerte őket, Csillát, rémlik, talán nem is. Holott ők is folyton éhesek voltak, feltehetően tekintélyes készleteiket a végsőkig kimerítette a különös ostrombeli vendéglátás. Folyton éhesek voltak, folyton az evésről beszéltek, pontosabban vitatkoztak, izgatott és túlfűtött egymáshoz tartozásuk sajátos viszonyulásaiban kiabálva vádolták egymást, hogy a másik eleszik előlük mindent, de közben mindig a másiknak tartogatták a valahogyan előteremtett falatokat. Mindig éhesek voltak. A jótettel pedig már torkig lehettek. Most meg már semmi sem kényszeríthette rá őket tovább. Úgy értsük, hogy a saját tisztességük, lelkiismeretük, jóérzésük, a gyalázat fölötti felháborodásuk se kényszeríthette rá őket. Mégis gondolkodás nélkül befogadták őt is. Ugyanolyan gondolkodás nélkül, jutott eszébe, ahogyan ő állt ki akkor a pályaudvaron a sorból. Mintha csak ez lenne az egyetlen, tehát meggondolást nem is igénylő, nem is engedő lehetőség. Pici már az első ott töltött napon olyan ingerülten ráförmedt, mintha összetévesztette volna Csillával. „A könyveket pedig ugyanoda teszed vissza, ahonnan kivetted! Különben ki leszel dobva!” Úgy érezte, hogy már ki is dobták. De nem. Pici fenyegetése éppen az ellenkezőjét jelentette. A baráti fogadtatást.

A februári délután lassan belepi puha szürke hamvával az ácsorgástól és bizonytalanságtól egyre szürkébbé váló arcokat az óbudai udvaron; csak a sáros rongyokba szakadozott hó gyér fehére villan ki itt-ott. Messzebb vagytok reggeli célotoktól, mint mikor indultatok; nemcsak ködösen, eszmeileg, a mérhető távolságot tekintve is. Picit várjátok Jóskával, némán és elcsigázva, végleg lemondva már a bűvös dunai ladikozásról, ami pedig szinte az úticéltól függetlenedve is vonzotta a szabad kalandoktól oly régóta elrekesztett lelketeket. Ha netán nem valljátok is be, már rég lemondtatok az átkelésről. Mára? Vagy talán most már jó sokáig? Titokban már ezt az utóbbi eshetőséget sem tartjátok elképzelhetetlennek. Reggel óta mintha nem is egy hozzávetőleges félfordulatot tettetek volna a Földdel együtt önmagatok körül, a Naptól mindjobban távolodva, hanem egy teljes fordulattal szakadnátok el a bennetek élt ábrándtól, amely elvesztette minden ragyogását. Sötétbe borulva álltok, egy szót se merve szólni egymáshoz. Egymás előtt szégyellitek, ami történik veletek. Várjátok Picit, akit az előbb beszólítottak, majd ő okosan tisztázza mindhármótokat (bár kissé attól is tartotok, hogy kiszámíthatatlan hirtelenségével esetleg mindent elront), már jönnie is kellene, egy kicsit ebben is reménykedtek, hátha mégiscsak átjuthattok még ma, még csak szállong a homály, még közte bujkál némi fény is, de már itt is van Pici, és egyszerre látjátok rajta, hogy nem, nem mentek, ma már biztosan nem, nagy, hosszú karjával még mindig hadonászva jön, mintha csak a benti magyarázkodást folytatná, visszaáll közétek, horkant egyet, ahogy dühkitörései előtt szokott, de visszafojtja, nem szól, görcsösen szorongatja a dossziét. Egyszerre érzitek, hogy már nem is bujkálnak a fények, hirtelen egészen rátok sötétedett. A csónakok már egészen biztosan nem járnak. Igazat szólva, már tinektek sem szabad az utcán járnotok. Szigorú kijárási tilalom van. Megint. A házból szólítják a következőt.

A dunai ladikozás már önmagában is vonzotta őket, mikor elindultak. Az enyhén kásás jéggel kevert vízen ringani át a másik partra, a másik világba, durván ácsolt bárkán, ahogyan száz évvel ezelőtt keltek át az akkor még két város közt a népek. Az egy hónapnyi előny, amit Pest szerzett a felszabadulásban, jobban két részre szakította megint a várost, mint a hídjait vesztett folyam. Kivált az ő képzeletükben. A Budán lakók vagy Budán rekedtek számára minden elmúlt nappal mesésebb színeket öltött a már „régen” felszabadult másik város, ahol megindult az „élet”, ahol már buci-t árulnak az utcán (miért nem zsemlét? ezt akkor se értette, nem is tudta meg azután se soha, a buci elnevezésű, merészen obszcén hasítékával tüntető péksütemény, nevével együtt, megmaradt a felszabadulás utáni hetek édes titkának).

A Nagy Átkelés kalandját mégsem a jéghártyákat csipkésre szaggató csónakokon adatott meg átélnie. Hiába határozták el még a visszafelé vezető hosszú úton az ez idők szerint már késő éjszakának minősülő sötét estében, hogy reggel újra nekiindulnak. Csilla habozás nélkül máshogy döntött, mikor végre beestek az ajtón. Csakis a hídon mehetnek át, majd ha elkészül a híd, Csilla most hallotta valakitől, hogy odaátról már elkezdték verni a pontonokat, néhány napon belül megindul rajtuk a közlekedés. Csillával pedig nem lehetett vitatkozni. Illetve vitatkozni nagyon is lehetett. Különben a mindig ellentmondásra kész Pici nem is élhetett volna vele olyan ádázul harmonikus házaséletet, amilyent láthatóan éltek, s élnek majd ugyanilyen idegtépő szeretetben még több évtizedig. Pici, amennyire csak holtfáradtsága engedte, azonnal hadonászva ordítozott, hogy reggel azonnal indulnak, de azért ő maga is, barátai is tudták, hogy lárifári…

Ő azért mégsem várta meg, míg Csilla Picit is újra útnak engedi. Őt minden sürgette. Mindenekelőtt az, ami – a körülményektől eltekintve is – eddig vissza is tartotta. Mert, az igazat megvallva, egyedül csak a körülmények nem tarthatták volna vissza eddig sem. Sokan elindultak már, és sikeresen át is jutottak. Ami őt a valóban folytonosan körülzáró, tiltó hírek s a marasztalás mellett visszatartotta, még egyszer, az igazat megvallva: ugyanaz volt, ami sürgette. Semmit sem tudott az otthoniakról. Hiába keringtek körülötte a megbízható és megbízhatatlan (s e kettős minőségükben legtöbbnyire szétválaszthatatlan) hírek, szerencsétlen módon senki olyannal nem találkozott, nem is hallott olyanról, aki az ő környékükről, az ő közvetlen környezetéről akármit is látszott volna tudni. Ő most már újra élt. Amennyire minden idegével vágyott arra, hogy bizonyságot szerezhessen arról, hogy anyja is él, olyannyira rettegett attól, hogy az ellenkezőjéről kell bizonyságot szereznie. Utolsó híre Piri nagynénjétől származott, a libafertállyal és a hazai bejglivel együtt, Budára költözése első napjaiból. És azóta? Ahogy bizonyossá vált, hogy a híd áll, most már mégis azonnal indult. A híd a biztonságot sugallta, a legalitást, az egyensúly helyreállását a világban, a kapcsolat lehetőségét és egyben kényszerét, a híd ott ívelt, íme, nemcsak a Duna fölött, hanem a mindenféle kibúvók szakadéka fölött is. A hosszú úton, amely a híd felé vezette, végig a Városmajoron és a Krisztinán (mintha egy új várost látna, amelyet azonban nem is lát, minden érzékszervét a jövőnek feszítve), állandóan vele tartott a félelem; ha túl gyorsan nekilendült, attól tartott, hogy gyanússá teszi magát, ha ennek következtében lassított, mindjárt az kezdte gyötörni, hogy drága és behozhatatlan perceket veszít; s ha a sietésben folyton a feltűnés veszélyének árnyéka kerülgette, a lassúságban az utcán töltendő hosszabb idő hasonlóképp – illetve másképp – veszélyes volta zaklatta. Hol rohant tehát, hátára kötött kis motyóját próbálva rögzíteni a vállán (amelyben még mindig ott lapult az immár babonásan megmenekülése zálogának érzett teljes Platón), hol meg erőszakkal lassú, közönyösen lassú léptekre fogta lábait, amit másrészről nem is kellett nagyon erőszakolnia, egyre kimerültebb lett. Hiába, nem volt tréningben, s a kondíciója sem volt éppen a legmegfelelőbb. Pedig Csilla még egyszer megetette reggel a magukéból, illetve abból a semmiből, amijük már nem is volt, isten tudja, hogyan csinálta mindennap újra, mindig valamilyen szarkasztikus szövegkísérettel, de mindig az őszinte osztozkodás gesztusával, mindig mogorván, de mindig természetesen. Egyedül rohant és egyedül lézengett az út hosszú során, mintha egymaga volna a városban, vagy egymaga merészkedne ki a napvilágra. Nem is értette, a hídra érve egyszerre hogyan került a tömkeleg közepébe, amelyben már nem is kellett, nem is lehetett ösztönösen gyorsan vagy meggondoltan lassan lépkednie, ment, mint egy áradatban, mint egy sodró zenében, amelynek ritmusa parancsoló, targoncák, tragacsok, cókmókokkal tele gyerekkocsik között bukdácsolva, most már nem gondolva semmire, csak arra, hogy előretörjön, minél gyorsabban, minél előbbre, minél közelebb érve az egyszerre hihetetlenül közeledő otthonhoz, amelyről annyiszor ábrándozott a pályaudvartól a pincéig, úgy, ahogyan a Föld másik oldalán lévő otthona felé küldheti gondolatait valaki a tengerek átléphetetlen nagy vizesárkán keresztül. Már egészen, de egészen közel volt – hihetetlen, a Kálvin téren –, mikor egyszerre megtorpant. Most már csak néhány percnyire volt hazulról – bár nem merte magában kimondani ezt a szót. S ugyanazért, amiért a szót se merte kimondani, nem is mert továbbmenni. Hirtelen ellenkező irányba fordult, a Kecskeméti utcán, a Belváros felé. Most már rohanva. A nagynénjéhez, azt minden bizonnyal otthon találja. Az istenért, csak otthon találja azt, akihez először elér! A kapuban a nyilas vicénébe ütközött. Abba, akitől annyira féltek, mikor egy éjszaka a hátsó lépcsőn fellopózott az emeletre Piroskához, mikor egyszer már végképp nem volt hol aludnia; s ahova épp emiatt nem is járhatott egyébként. Hirtelen pontosan úgy érezte, mintha még akkor ütközne bele a vicénébe; elkapta a rémület. De az asszony már nem akkor érezte önmagát, hanem nagyon is most. „Azt hiszi a fiatalúr, nem tudtam akkor éjszaka – mondta fölényes elfogulatlansággal –, hogy fenn van a Pirikénél? Meg is mondtam a Pirikének…” Piroska nem volt otthon. „Éppen a maga édesanyjáéknál van” – mondta a vicéné. „Biztos benne?” „Már hogyne volnék – csattant fel az ismert félelmetes hang –, mindennap ott van, vigasztalja az édesanyját, hogy a fiatalúr biztos haza fog jönni.” Mindent inkább várt mint hogy ettől a boszorkánytól tudja meg először, hogy az anyja él. Hiába – minden ellenkező bibliai híreszteléssel szemben – a jóhírhozás, az evangelion nem mindig az angyalok privilégiuma.

Csilla észre se vette, hogy te is itt vagy megint, olyan rémülten rostokolt már ki tudja mióta az ajtóban. Hogy hol maradhatnak ilyen sokáig Piciék. Mikor már régen nem lehet az utcán járni. „Hát nem odaát voltatok, ti vadállatok?” – tört ki aztán egyszerre, amikor téged is észrevett. De, odaátról jövünk, válaszolta neki Pici, rejtélyesen. A túlsó partról. Majdnem a túlsó partról.

Már késő este volt, a mostani szokások szerint későbbnél is később, mikor a magyarul tudó tiszt kijött a házból, és egy listáról felolvasta azoknak a nevét, akik eltávozhatnak. Nem lepődtetek meg, egyáltalán nem, mikor a nem is oly számos név között ott volt mindhármótoké. Egyáltalán nem? Egyrészt egyáltalán nem. Kezdettől fogva biztosak voltatok benne, hogy nektek nincs mitől félnetek. Valahol, tudatotok – vagy micsodátok? – egyik részén. És a másikon? Azt nem érdemes meg nem is olyan könnyű firtatni. Az embernek ezekben a megnevezhetetlen tárlóiban több rejtett rekesz van, mint gondolnánk. De mit is képzelünk? Hogy a billiónyi agysejt egyszerre mind csak egyetlen „gondolat” és „érzés” kialakítására irányul? Ki hiheti ezt komolyan? Mikor a dolgok megítélhetősége is éppoly billiónyi apró mozzanat függvénye? Bármikor rád került a sor, és odaültettek ugyanaz elé a magyarul beszélő tiszt elé, az nem sokat teketóriázott veled. Rád ismer, mondta. Az arcképedről, amit Pici dossziéjában látott. Jó rajz, mondta elismerően. A verset nem tudja megítélni, tette hozzá, olyan jól azért nem tud magyarul. És már el is bocsátott.

Miután felolvasták a neveteket, aggódva kértétek, adjanak valami írást, dokument-et, hiszen két óra járásra laktok innen, és már most sem szabad az utcán tartózkodni. De dokument – nyet. És mi lesz, ha jön a patruj? – kérdeztétek, már nem a tiszttől, aki visszament a házba, hanem a szembe lógó hajú, kis ruszki szoldattól. Nyicsevo, ismételte mosolyogva, és davaj! davaj! Minket nógatott-e, vagy már azokat, akik ott maradtak?

De mintha valami dokument mégis ki lett volna a gomblyukatokba tűzve, rátok se hederített egyetlen szembejövő patruj. Illetve az egyik igen, már nem sokkal Piciék háza előtt. Annak kézzel-lábbal elmagyaráztátok, hogy ez meg az… Hitték, nem hitték, azt nem lehetett tudni. Csak azt, hogy a parancsnok induljt vezényel, és már a hátatok mögött trappolt a kis csapat.

Holnap újra nekiindulunk, jelentette be Pici Csillának. „Indultok a… majd mindjárt megmondom, hova”, csattant rá Csilla. És már hozta is a forró Planta teát, sőt a déli levest is eltette nektek, a benne bukdácsoló egyetlen francos lóhúsuszadékkal, amit az újonnan alakult kerületi tanácsnál működő ingyenkonyháról szoktatok hozni, át- meg visszabotorkálva a kis Riadópatak fölötti korhadt pallón, vigyázva, hogy egy csepp se csorogjon el belőle. „Mentek a…”, és Pici meg Csilla már ott volt a szerelmetes hajtépés kellős közepén, amit voltaképpen szünet nélkül – illetve éppen csak a szükséges felvonásközi szüneteket tartva meg, mint a színházban –, állandóan műveltek. Pici volt a hangosabb, Csilla a kifejezésekben választékosabb. Pici az erőszakos, Csilla a győztes, és végül mind a ketten elégedettek, egészen addig, amíg újra nem kezdték.

Ebben az életvitelben cseppet sem látszottak zavartatni magukat tőled, s még előbb, feltehetően, mindazoktól, akiket befogadtak magukhoz, a kor viharai elől ebbe a viharos menedékbe. De te azért rettenetesen zavarban voltál attól, hogy zavarod őket. És egyáltalán, milyen jogon? Mikor már igazán nem kellene. Most már neked is ugyanannyi jogod és lehetőséged van, mint nekik. Ugyanolyan önálló, teljes jogú személy vagy. Mikor fogsz leszokni arról, hogy az vagy, akin segíteni kell (mármint annak, aki, mint ők, oly magától értetődőnek érezte a segítés szükségét)? Most már nem szorulsz rájuk. És valahogy mégis az volt a helyzet, hogy még mindig rájuk szorultál. Lám, annyi habozás és nekiveselkedés után, ma sem sikerült. De ők semmit sem mutattak abból, hogy éppúgy éreznének a további, most már igazán indokolatlan ittléted felől, mint te magad. A mostani vita után is: senki sem szögezte le, de mindenki pontosan tudta, hogy holnap nem lesz újból indulás. Te is még tovább itt nehezíted az életüket. Egy tapodtat se innen, döntött Csilla. És hiába volt Picié az utolsó – természetesen nagyhangú – szó, mindenki tudta, hogy így lesz. Pici, aki minden volt, csak bölcs nem, egyetlen bölcsességgel mégis rendelkezett: bár sose ismerte el, mindig tudta, hogy Csilla a bölcsebb. Volt tehát bőven időtök folytatni a vitát ott, ahol reggel abbahagytátok. Kit lehet és kit nem lehet felvenni a Folyóirat munkatársai közé? Jóska engedékenynek mutatkozott. Te – rossz természetednél fogva – még annál is engedékenyebbnek. Meg is kaptátok a magatokét Picitől. Ha ragaszkodtok X. Y.-hoz, akkor ő máris kilép az egészből. Illetve dehogyis lép ki, titeket zár ki, azzal a másikkal együtt. Fasisztamentőknek (mármint nektek) nincs helyük. Ugyanott tartottatok, ahol reggel abbahagytátok (csak éppen este volt, immár éjes-éjszaka, és ti nem szemközt, hanem háttal a ringatózó csónakoknak). A történelem – megint egyszer – félbeszakított benneteket. De nem hagytátok magatokat. Ott folytattátok, ahol abbamaradt. Volt időtök hozzá. Holnap, tudjátok, úgysem indultok el. Csillát csak túlkiabálni lehetett – szerencsére –, legyőzni nem. Ott volt tehát előttetek a holnap és a holnapután meg azután, ezeknek az égető fontosságú dolgoknak a további megtárgyalására. Hiszen nincs semmi más dolgotok.

Csak időtök van megint.

Már csak egy perc időm volt.

Már csak egy perc időm volt. Vagy annyi sem. Gyorsan pergett az egész. Ha jól figyeltem meg, egyre gyorsabban. Minden ilyesfajta munkavégzés – ezt már régebben is megfigyeltem –, a végére felgyorsul. Talán ezért is maradtam – ösztönösen, más hasonlóan nem meggondolt okok mellett – a végére. Még az elején. Akkor még semmit sem lehetett tudni. A folytonosan ismétlődő, gépies cselekvéssorozatban óhatatlanul lankad a figyelem, megcsappan a tevékenység fontosságának érzése, egyre sürgetőbben merülnek fel a szervezet egyéb, e tevékenységen kívül álló kívánalmai, siettet az éhség, a szomjúság, az anyagcsere, terhessé válik a testhelyzet, az élvezet és a kötelességtudat egyformán veszít erejéből, mert hiszen a látszólag szabadon cselekvők, egészen a hóhérig bezárólag, ugyancsak kényszer alatt cselekszenek, ha látszólag „szabad akaratukból” választott kényszer alatt is. Az előttem álló már átadta papírját, már forognak a Nagykönyv lapjai, az ellenőrző kezek már meg is állapodtak egy helyen, már meg is hozták közös határozatukat, a papír megtette a maga háromszögű útjának utolsó szakaszát is. A szertartás mágikus jele ezúttal is bezárult a levegőben (észre sem vettem, hogy már régóta csak ezt a folytonosan ismétlődő, absztrahált idomot látom, elvonatkoztatva mintegy esetleges élő járulékaitól). A fiú a tőle telhető legkatonásabb mozdulatokkal összecsapta bokáját, kilépett, és, már kevésbé katonásan, elindult a csendőrkordon megszakadó végén, a rámpa csúcsánál, a rámpa mögé vezető úton. Amelyen öt-hat lépést kell megtennie.

De azt már nem láttam, ahogyan bizonyára odaért, és elfoglalta oly sóváran áhított helyét. Rajtam volt a sor. Már nem volt több időm. Előre kellett lépnem. Kezemben az összegyűrt, de újból kisimított papírlap enyhén rezgett. Nem túlságosan. Nem voltam olyan izgatott, mint egy vizsga előtt. Vajon „ilyen”-e, vagy „olyan”? Széna vagy szalma? Még egy pillanat, és kiderül. Teljes nyugalom szállt meg, ahogy kiléptem az oszlopból, eddigi eleven védőbástyáim közül, és teljes védtelenségben megálltam az asztal innenső, szabad oldalán. Jobbra tőlem a csendőr százados, szemben velem a civil fiatalember, előttük a nagy könyv, mint egy valóságos Nagykönyv (amiben „minden meg van írva”), a követel-tartozik rovatokkal. Követelésem vagy tartozásom lesz-e? (A sorstól? A sorsnak?) Mögöttük, valamivel hátrább, kicsit oldalt állva, a valahonnan kivágott és ebbe a sárba beragasztott kollázsfigura. Az eleven Whistler-kép. „Arrangement in black and gray.” De valóban eleven-e? Olykor szinte az volt az érzésem, valóban csak kép. Vagy bábu. Ismeretlen kezek által ideállított ismeretlen rendeltetésű madárijesztő. Hiszen, hacsak akkor nem, mikor nem feléje néztem, egész idő alatt egyetlenegyszer állt egyik lábáról a másikra. Ez volt minden életjel, amit adott. Mint egy alligátor, amit órákig nézhetsz, amíg ellesed egyetlen alig észrevehető mozdulatát. Mindenesetre a hidegvérű élőlények rendjébe tartozhatott. Közben át kellett nyújtanom a papírt. Át kellett, mondom, mert nem tudom, hogyan nyújtottam át. Ez a mozzanat kiesett az emlékezetemből. A Nagykönyv lapjai már peregtek (ezt már magam előtt látom), akár a rulett mezői. Rien ne va plus. Rajtuk csupa olyan szín és szám, amely nem lehet az enyém. Végre megállapodtak. „Megvan”, hallottam a civil tisztviselő rutinszerű, érezhetően ma már sokszor ismételt mondatát. Vagy csak szerettem volna hallani? Csak öntudatlanul ezt a rövid tőmondatot, ezt a hihetetlen állítást szuggeráltam magamnak? Most egyszerre elfogott a belső remegés. Ez az annyira várt, holott várhatatlan fordulat, úgy éreztem, megforgat a saját tengelye körül, mint egy forgószél, s azután, a saját tengelyének függélyes vonalában a földre dönt. De mozdulatlanul állva maradtam. S már hallottam is a még váratlanabb, bár éppen hogy a valósággal pontosan (és eleve tudhatóan) egyező ellenvetést. „De az anyja neve…”, szólt közbe a csendőrtiszt. Csak az anyjáé? – futott át rajtam – és az övé? a saját nevem? Odasandítottam. Az „anyja neve” valóban nem volt azonos. Hogy is lett volna. Sokkal fantasztikusabb volt, hogy az én nevem azonos volt, illetve majdnem azonos. Egyetlen betű, egyetlen írásbeli sajátosság, éppen a név jellegzetességét megadó betű híján. Nem, az anyja neve nem volt azonos, sem a születési év, sem a szám. És a saját nevem sem volt azonos, illetve egyetlen betű híján mégiscsak azonos volt, kicsire pedig nem nézünk. A pillanat fennakadt a levegőben. Ha jól megfigyeltem, egészen mostanáig a legcsekélyebb vita sem adódott az egyébként nyilvánvalóan ellentétes érdekeket képviselő (ám éppen saját érdekükben a kölcsönös megállapodást pontosan betartó) két fél között. Csakis ez a váratlan, egyedi eset okozhatta azt, ami történt. Hogy egyszerre megmozdult az eddig mozdulatlan bábu, a valószínűtlen kép, mint mikor a Fából faragott királyfi-ban a bábu életre kel, szinte hallhatóan csikorgó tagokkal egy fél fordulatot tett az asztal felé (amelytől eddig félig elfordulva állt, tekintetével elnézve a jelenlévők fölött, a kies kispesti vagy kőbányai táj irányában), s a karja is lendült egyet, lassan és szögletesen, szinte akarata ellenére, kinyúlt a tisztviselő karja felé, amelyben a papír – szokásos háromszögű útját egy pillanatra megszakítva – mintegy felfüggesztve remegett; egyetlen szó nélkül, lassú határozottsággal elvette tőle (profán beavatkozással megzavarva a papír eddigi rituális táncát), maga elé emelte, fél kartávolságnyira, kicsit följebb a szokásosnál, hogy alig kelljen a fejét mozdítania, hogy minél több fölösleges mozdulatot takarítson meg magának, egy ideig (mennyi ideig? egyszerre lehetett a végtelenségnek és egymilliomod másodpercnek tartani) mozdulatlanul nézte, mintha ezzel az egyetlen mozdulatával be is fejeződött volna az eddigi mozdulatlanságából való kitérője, mintha ettől fogva minden így maradna, ebben a véglegesen felfüggesztett állapotban. De már hallottam is (nem tudva, nem megint csak hallani vélem-e), már hallottam is, szinte magamban, a lassan, messziről, szinte minden itteni kiterjedésen kívülről hangzó szavakat: „Da ist die Nummer… das Siegel… meine Unterschrift…. ganz in Ordnung… ganz in Ordnung…” S közben, vagy éppen e szavak elhangzását követően, a fából faragott kar megint kinyúlt, a láb is lépett egyet előre – felém – és az undorodva két ujja között tartott papírlapot, mintha csak minél előbb meg akarna szabadulni tőle, visszaadta. Nekem. A papír érintésére, mintha zsibbadt tagjaimmal magam is egy fából faragott királyfi volnék, aki épp most kel életre, önkéntelenül, úgy rémlik, minden tudatos elhatározás nélkül, megindultam azon az úton, amely az asztal, a mellette ülők és a mögötte álló megkerülésével (ami egyben az asztal előtt megszakadó csendőrsorfal és a vele párhuzamosan menő és ugyanott véget érő rámpa megkerülését is jelentette) átvezetett a rámpa túlsó oldalára. Mire vissza mertem tekinteni, vagy egyáltalán felocsúdtam a kábulatból, meglepve láttam, hogy íme, életem vagy halálom milyen végtelenül elhanyagolható mennyiség, nem kell senkinek sem az egyik, sem a másik, mindez a legcsekélyebb feltűnés nélkül ment végbe, minden pontosan úgy folytatódott, mint addig, valaki már újra ott állt az asztal előtt, a Nagykönyv lapjai forogtak, a csendőrtiszt és a tisztviselő feje békésen összehajlott a Nagykönyv fölött, a fából faragott ugyanabban a pózban állt, mint kezdettől fogva, s mintha soha nem is mozdult volna meg.

Ott ültem a rámpa paradicsomi túloldalán, a hátizsákomon, a gyér fűcsomók és a fűcsomók közt fűcsomókként gubbasztó zilált fejek között. Egyszerre kifordult mozdulatlanságából köröttem a világ, amely eddig – most riadtam fel rá – szinte megsemmisült számomra, mintha az, ami velem történt, egy külön létesített kísérleti közegben történt volna, elszakítva mindattól, aminek voltaképpen része volt. Egyszerre újra hallottam csattogni ugyanazokat a vezényszavakat, és szitkokat, a sárban tovább tocsogó bakancsokat és a becsapódó vagonajtók folyton pergő, kibírhatatlan dobverését. Ebbe a hirtelen felerősödve megint körém fonódó ingerhálózatba ütközve, a gondolkozás belső ingere is felerősödött.

Körülöttem a sáros fű, a szinte sárrá vált fű. A fű, amely mindenütt kisarjad a földön. Amely mindent befed. A fű a legelőkön, a fű a temetőkön, a fű a harctereken, a fű a kövek és a sínek között. A kiirthatatlan fű.

Megint arra gondoltam, amire ma már egyszer: hogy a kanti kategóriák szerint az ember a történésekkel szemben csak kétféle okságot képes elgondolni: vagy a természet, vagy a szabadság szerintit. Hogy magyarázzam az imént lefolyt történések okait? A papír, amin a döntés múlt, minden kétséget kizáróan hamis, azoknak a konvencióknak az alapján, amelyeknek egyáltalán létét köszönhette. A papír – s ezáltal az én azonosításom a könyvben foglalt adatokkal minden itt elfogadott jog szerint lehetetlen volt. Jogos jussom csakis a puskatussal való visszataszigáltatás lehetett a vagonba zárandók csoportja közé. Ezt világosan meg kellett állapítania mind a polgári tisztviselőnek (akinek ha tán hajlandósága nem is, formális kötelessége ezt parancsolta) éppen úgy, mint a csendőrtisztnek (akinek azonban mind kötelessége, mind hajlandósága ezt írta elő). Ám a dolgok sima rendjébe – gondolom én, és mást aligha gondolhatok – egy szemnyi zavar fészkelte be magát: a véletlen névrokonság, egyetlen elnézhető betű híján, a szabadságnak ez az apró transzcendens beavatkozása a dolgok immanens rendszerébe. S a szabadság, ha egyszer a véletlen esély hevétől fellobban, ezt máskor is tapasztalhatjuk, láncreakciót robbant fel. Ez a picinyke kis szabadság, amely befurakodott a szükségszerűség rendjébe, azonnal újabb szabadság előtt nyitott utat. Egyszeriben kivetette szándéka, tiszte és megállapodása szerinti passzivitásából e pályaudvari mirákulum titokzatos szereplőjét. Egyszeriben új szerepet adott neki, olyat, amire nem készült, amire eleve nem akart vállalkozni, éppen vállalt szerepe minél hathatósabb sikere érdekében, lévén az ő tevékenysége itt éppen a tevékenységtől való látványos tartózkodás. S ő, ez egyetlen alkalommal, amelyet a váratlanul berobbanó picike szabadság teremtett, maga is a megnyíló szabadság útjára lépett; megérezte, hogy segíthet, és ezért segítenie is kell ennek a picike szabadságnak az érvényesülésében. És a csendőr ezredes? Ő az igazi ismeretlen a játéknak ebben a körülhatárolt kis jelenetében. Neki fel kellett ismernie a picike, bármilyen picike szabadság megnyilvánulásának teljes illetéktelenségét, mi több, kiszámíthatatlan további veszélyét éppúgy, mint a saját teljes illetékességét arra nézve, hogy annak érvényesülését megakadályozza. Ám e felismerését – feltehetően, csakis a legnagyobb mértékig feltehetően – elsöpörhették e picike szabadság által elindított váratlan és a dolgok rendjébe egyáltalán nem illő események. Mire felismerhette volna, nemcsak azt, hogy a tisztviselő „megvan!” megállapítása mindenféle ténybeli alapot nélkülöz, hanem még inkább, hogy a külső beleszólás már eleve illetéktelen, hogy a beleszólásnak ama – a tényekhez ugyan hű – része, hogy „itt a szám, a pecsét és az én aláírásom” pedig semmiképp nem támasztja alá a beleszólás ama másik, döntő részét, hogy – ennélfogva – „minden rendben van” (még ha ez a nyomaték kedvéért kétszer ismétlődött is) – én már – feltehetően – megtettem, módom nyílt megtenni, s e móddal éltem is, azt a néhány (öt-hat) lépést, amely az egyik itteni világból átvezetett a másik itteni világba, mely utóbbi – legalábbis egyelőre – a vagonok világnélküliségéből visszavezetett a kinti világba. Meg aztán itt volt az események – általam már észlelt – felgyorsulása, a figyelem kihagyása, a dolgok fontosságának – az ő számára való, szubjektív – csökkenése. És már ott is állt előtte a következő probléma, amit meg kellett oldani (a „végső megoldás” e parányi összetevője): a következő papír, amelynek valódiságát ellenőriznie kellett. Már újra forogtak a Nagykönyv rulettlapjai. És végül is, az ember úgy van teremtve, hogy egyszer csak mindenbe beleun. Még a másik ember kiirtásába is. Ha huzamosan csak azt kell, csak azt lehet csinálnia. Az igazi közmondások egyetemes érvényűek. Jóból is megárt a sok. Ez nemcsak a töltött káposztára, még erre is érvényes lehet. Vagy a másik. Egy fecske nem csinál nyarat. Egy cigánnyal több vagy kevesebb. Vagy a következő, amely ráadásul még német is. Einmal ist keinmal. Hiszen ez utóbbiak még Goethére is érvényesek voltak. Nem azt mondta-e, mikor figyelmeztették, hogy a Hermann und Dorothea egyik hexametere egy lábbal hosszabb a kelleténél: „Lassen wir die Bestie laufen”? Miért ne legyinthetett volna a csendőr ezredes is ezen egyetlen, egyszeri alkalommal: „Hadd fusson a bestia!”?

Kezemben most is itt lapul, megint a felismerhetetlenségig összegyűrve, a félíves géppapír, amit reggel a negyedik és harmadik (vagy harmadik és második) emelet között a lépcsőn lefelé valaki átnyújtott, akiről már semmit sem tudok. (Azt sem, hogy ő maga itt lapul-e közöttünk, a fűcsomók között, vagy ott, valamelyik vagonban.) Újra kisimítom. És most először tüzetesebben megnézem. Bár ezt is lopva. Közben folyton úgy érzem, inkább el kellene dugni, még kikapja valaki a kezemből. De mégiscsak meg kell néznem. Az aláírás – „meine Unterschrift” –, amire eddig ügyet sem vetettem, valóban itt van, da ist, egészen jól kiolvashatóan. R. Wallenberg. Sose hallottam ezt a nevet. Valószínűleg nem is fogok róla többé hallani. Talán sosem fogom megtudni, kicsoda, honnan jött, miért jött, mi lesz a sorsa. Ott áll, Eden-kalapjában, a fehér selyemsállal a nyaka körül, kezén, illetve kezében a glaszékesztyű, mintha mesteri anyagszerűséggel festve volna, meg se rezzen, de azt az érzést kelti, hogy bármelyik pillanatban megrezzenhet. Mint egy antedatált Whistler-portré posztumusz modelljén. És a másik rejtélyes alak? Palikának itt kell lennie. Miközben a néhány lépést megtettem idefelé, kisebb gondom is nagyobb volt, mint hogy őt keressem. Annál inkább, mert, mi tagadás, meg is feledkeztem róla. Az oszlopban mind előbbre nyomulva, már régen szem elől tévesztettem. Csak most jutott eszembe. De persze rögtön a sínek elején letelepedtem, mihelyt lehetett, amilyen gyorsan csak lehetett, hogy minél hamarabb elkeveredjek a szétszórt csoporttal, mintha már régen ott gubbasztanék közöttük, megint: mintha nem én volnék. Palika csak a hátam mögött lapulhat. De a hátrabámészkodással sem akarom magamra vonni a figyelmet. Csak egy futó félfordulatot teszek hátrafelé. Nem látom. Különben is: Palikát mindig keresni kell. És sohase ott van, ahol keresed.

Hogy valóban már akkor hallottam-e arról a kolosszális tervről, amelynek végrehajtásában itt – ha szenvedőleg is – én is részt veszek (de hiszen ahhoz, hogy végrehajtható legyen, a szenvedőknek is részt kell benne venniük), miközben e pillanatban mégis, bár félő, hogy csak átmenetileg, a végrehajtás teljességének éppen apró akadályát képeztem, a körülöttem kuksolókkal együtt? vagy csak későbbi tudásomat vetítem vissza? Mindenesetre: mintha itt, miközben újra felborzolódó nyugtalansággal várakozom arra, hogy kilépjek azon a kapun, amelyen reggel beléptem, s hogy talán azon a Kapun is kiléphessek majd, amelyet éppen ez a kolosszális terv véglegesen rám akart zárni – mintha az járna a fejemben: micsoda megdöbbentően hatalmas, szinte emberfeletti vállalkozás ez! Amit később egy eladdig ismeretlen szakkifejezéssel kellett elnevezni, akárcsak a század egyéb korszakalkotó felfedezéseit. mondjuk a relativitást, a határozatlansági relációt, a kettős spirált. Genocidium. S mint ahogy maguk a terv kidolgozói már régebben – a híres wannseei Parteitagon – elnevezték egy másikkal, a maguk elképzelésének és erudíciójának inkább megfelelővel. Endlösung. Mindenki észlelhette, milyen nehéz, szinte megoldhatatlan feladat akár csak egy szoba padlójának teljes és végleges portalanítását „megoldani”; hogy a seprű és lapát legösszehangoltabb együttműködése is mindig hagy némi maradékot a kettő között, amely egyre fogy ugyan, mint a limesek felé közelítő számok, de azért ugyanúgy sose fogy el egészen és véglegesen. Vagy mint az Akhilleusz és a teknőc közötti távolság. Hát még az élő anyag egy nehezen meghatározható és ugyancsak szétszórt részecskecsoportjának ez a teljes kiseprése a földkerekség színéről – még gondolatnak is kolosszális. A Végső Megoldás e tökéletes elméleti rendszerében még akkora hézagot sem akartak hagyni, amilyen a seprű és a lapát között, vagy a matematika legegzaktabb tételezéseiben, vagy a klasszikus német filozófia legtökéletesebb rendszerépítményeiben is ott marad. Endlösung – ez a szó, amely visszájára fordítja a híres kanti fejezetcímben szereplő Endzweck szót – azzal, hogy az „embert mint a teremtés végcéljá-t” a végmegoldás szenvedő alanyává teszi, olyan, mint egy hatalmas lázadás a teremtés végtelenével szemben, a végtelen végessé változtatásának nagyszerű fából-vaskarikája, az élet korlátozhatatlan burjánzásának egyszeri és soha meg nem valósult megszakítása, egy kategória tökéletes meghatározása: létezővé tételével egyben likvidálása is, éppen likvidálása által létezővé tétele…

Gubbasztok a hátizsákomon, és a most egyszeriben újra elsajátított „gyakorlati és transzcendentális” szabadságomban tépdesem a körülöttem csomókban kókadozó, gyér, november végi, nyirkos füvet. Megmenekültem. Mint egy parányi rés a Végső Megoldás tökéletesen zárt bástyarendszerén. A következő stációig. Hányszor kell még megmenekülnöm?

Kell? Nem minden megmenekülés a kivételezettség megengedhetetlen formája-e? A Végső Megoldás kolosszális tervének kezdettől fogva része és módszere volt a „kivétel” kategóriájának felállítása. A kivétel, amely magában a Birodalomban a „wirtschaftlich benützliche Juden” kategóriájával kezdődött, Magyarországon a régi katonai érdemek elismerésének vagy a kormányzói szimpátiának álarcát öltötte, valójában „az áldozatok cinkossá tételének” jól meggondolt módszere volt. Ahogyan – a magyar zsidóság kiirtásának fő felelőse, a Deportálás Nagymestere, Adolf Eichmann sajnálatosan későn megtartott peréről írt könyvében – Hanna Arendt később, sokkalta később, könyörtelenül, s talán e kései perspektívából kissé súlytalan könyörtelenséggel nevén nevezte. A kivételek lehetősége szinte megoldhatatlan dilemmát jelentett magának a hagyományos zsidó gondolkodásnak a számára. Valamint egyénileg minden valamirevaló emberi etika számára általában. Mert hiszen nemcsak a lelkiismereti ürüggyel magukat megnyugtatók, hanem a valódi segítséget nyújtók számára sem nyílt más megoldás, mint a kivételek, a minél szélesebb körű kivételek kikényszerítése a Végső Megoldás totális eszményétől, különösen, mikor ez az eszmény már csakugyan a megvalósulás közvetlen közelébe látszott kerülni. És a védlevelek se lehettek mások, ha akaratlanul is, mint kivételteremtések, megengedhetetlen egyenlőtlenségteremtések, immár nem is valamely „törvény”, hanem maga a halál színe előtt. Így aztán az üldözöttek különböző közösségei és egyedei kölcsönösen abban bizakodtak, hogy éppen ők lesznek a kivételek. Ha egyik közösségnek el is kell pusztulnia, majd a másiknak sikerül megmenekülnie. A magyar törvények üldözöttjeit kiváltképpen hosszú időn keresztül, egészen a tragikus végig kísértette ez a délibáb. És persze egyénileg mindenki, aki élvezhette, vagy potenciálisan élvezhette volna, vagy remélhette, hogy valamiképpen élvezheti a kivételezettséget – amelynek köre hol szűkült, hol bővült, hol erre, hol arra látszott kilengeni –, minden erővel kapaszkodott is ebbe az ábrándba. A zsidó hagyományokon nevelkedetteknek egy állítólag a Szentírásból származó talmudi mondás sietett segítségére, amely több forrásban is fennmaradt. Rabbi Nathan Abboth-jában például így: „Aki egyetlen emberéletet megment, azt az Írás úgy tekinti, mintha az egész világot megmentette volna.” Maimonides azonban, aki már a humanista kor zsidó etikáját fogalmazza meg, élesen állást foglal az ellen, hogy valamely közösség túszok feláldozása által mentse meg magát a pusztulástól, ha az üldözők ezt követelik, vagy ezt ajánlják fel. A kivétel pedig – fordított túsz! Most pedig hányan álltak az előtt a dilemma előtt, hogy a maguk kivétel voltát elfogadják, sőt mindenáron kiverekedjék az üldözőktől! Vajon a magad egyetlen életének mint egyetlen emberéletnek megmentése is „megmenti-e az egész világot”? Vagy mégis: csak önmagadat? Azt könnyű és egyszerű elfogadni, hogy aki egyetlen embert meggyilkol, olyan, mintha az egész világot gyilkolta volna meg. De vajon megfordítva is? a próbája is igaz-e? És kiváltképp: önmagunkra alkalmazva? Veled együtt megmenekül-e a világ, vagy akár a világnak egy szikrája is, ha a többiek, társaid elpusztulnak? Még az a „világ” is, amelyet magadban hordasz, amelyet külön-külön is mindannyian magunkban hordunk, megmenekül-e azzal, hogy te megmenekülsz? Nem ez volt-e éppen a zavarba ejtő és oly irracionálisnak látszó szókratészi mondat – „megölni megölhetnek, de ártani nem árthatnak nekem” – értelme, amit jó előre feljegyeztél magadnak? Valóban: nem magadnak ártasz-e azzal, ha nem hagyod, hogy megöljenek? Ha Adorno később, az éppen elmúlt katasztrófára ocsúdva, ugyancsak zavarba ejtően, azt állította, hogy ezek után nem lehet többé művészetet alkotni, nem azt jelentette-e ez, hogy ezek után élni nem lehet többé? Persze a történelem mindent túlél, illetve mindenben túléli önmagát. De neked egyénileg túl kell-e élned nemcsak sorstársaidat, hanem velük együtt talán éppen önmagadat is?

És én vagyok-e az, aki megmenekül? (Tudatosan teszem ezt az erőszakot a magyar mondattanon. Tudom, hogy a személyes névmás a vonatkozó névmás vonzatában is magának követeli az állítmány egyeztetését, nem úgy, mint a latin nyelvekben. Itt azonban éppen az a kétség merül föl, hogy az az én, „aki megmenekül”, azonos-e még ezzel az énnel, vagyis önmagával.) Én vagyok-e az, aki itt gubbasztok (most már nyelvtanilag is helyesen) a fűcsomók között? Ez vagyok-e én? Pontosabban: én vagyok-e én? Az, aki megmenekül; vagy – talán – meg fog menekülni? És ha megmenekül? Nem folytonos menekülés lesz-e az „élet?” Például: ennek a menekülésnek az emlékétől is? Nem folytonos választás és választhatatlanság élet és halál között?

Még a nemzethalál állandó lázálmában élő magyar költészet leglázasabb álmodója, Vörösmarty is azt tartotta a legszörnyebbnek, ha egy nemzetből (nemzetségből, családból, törzsből) csak egyvalaki marad meg:

A legszörnyebbnél is szörnyebb volt tehát a Végső Megoldás Nagy Ábrándja. Amire talán éppen csak ennek a folytonos nemzethaláltól kísértett magyar nyelvnek van ilyen borzongató-csodálatos kifejezése: írmagja se marad. Nemcsak egyszerűen magja, hanem ír-magja se, a „spermát” és a „gyökeret” jelölő két ősi finnugor eredetű szó összetételéből – „fúziójából” – gerjesztve olyan jelentésenergiát, amilyent talán semmilyen más nyelv nem ismer. És mégis: nem Vörösmartynak van-e igaza? Nem írmagnak maradni-e a legszörnyebb, szörnyebb még annál is, ha „írmagja se marad”? Még akkor is, ha – a szó eredeti értelmével némiképp szabadon bánva – nem egyes-egyedül maradunk írmagul, hanem többen, akár viszonylag sokan is? Nem csak azokról kell-e majd tanúskodnunk egész létünkkel, akik nem maradtak meg, nem úgy lesz-e, hogy nem is igazán élők leszünk, ha megmaradunk, csak túlélők. S ha – egy későbbi filozófus szerint – a lelkiismeret maga a túlélés, a túlélés nem egyéb-e, mint maga a „lelkiismeret”?

Nem inkább az vagyok (lennék?) én, akinek ott kellene lennie hetvened-nyolcvanadmagával az egyik leplombált vagonban a hátam mögött? (Pontosabban, a későbbi megközelítő számítások szerint: hatmilliomodmagammal? Vagy: még pontosabban, a legszerényebb és legszolidabb számítások szerint: ötmillió-nyolcszázhúszezer-kilencszázhatvanadmagammal.) Nem az vagyok-e én, aki ott is van, ott is marad belőlem? Szégyenkezve tudom, a kérdés merőben akadémikus. Itt ülök a rámpa mögött.

Körülöttem a kövek között sarjadó fű. A fű, amely ha helyenként gyéren is, mindenütt kisarjad, és mindent befed a földön. Az élők lába alatt és a halottak teste fölött. A fű, amely nélkül nincs föld. Amely maga a föld.

Várok, és tépdesem magam körül a nyirkos, gyér füvet.

Iowa City, 1981. november – Budapest, 1983. január