Arión éneke

Összegyűjtött versek I.

1937–1976

Ó, vajha sorsom lehetne drága

köntösül viselni szavaim

s tetteim tisztaságát…

SZOPHOKLÉSZ: OIDIPUSZ KIRÁLY

[BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA]

Ember és lant

1942–1974

A Múzsához

1

Nem hívlak én, mint társaim annyian,

minden korokban, dicstelenek s dicsők,

kik vértjeid felöltve, győzni

hittek a szörny feledés hatalmán.

Nem félem én! oly korba születtem én,

mely összedönté századok álmait

s megkarcosítá égi ízét

szánkban a szónak is, így tanított,

vérünkbe marván a keserű tudást,

vinnünk halálig: élni, nem-élni – a

közömbös örökkévalóság

színe előtt ugyanazt jelenti.

S hogy mennyit ér e szőttjebomolt világ

minden csodája, emberi műveink,

gyors századok s az élet, élet

lepkei mámora… Én meguntam,

hogy napra jő nap s engem e hasztalan

vak vágy csigázzon egyre könyörtelen:

szívemben izzó végtelenség,

véges igékbe gyötörni téged!

Elhallgatok már. Vége a dalnak. Ó,

Múzsám, bocsásd el ifju papod, kemény

szolgálatodban ő kifáradt,

add, hogy örökre a dalt feledje.

Add, hogy feledjem – s kék nyarak és ezüst

őszök varázsán ringva, örökre csak

téged tanuljalak, teremtés

daltalan éneke, hallgatagság.

2

„Berzsenyi emlékezete”

Mit is kiáltott vélem a fájdalom!

Eltékozoljam azt, mit a sors adott?

A dal hatalmát?… Meggyötörtél,

Múzsa, hogy ily szavakig jutottam.

Ó, lélek álma, nagyratörő remény,

tökéletes hang, egyszeri csendülés,

melyen megáll s bámész futását

félbeszakítva mereng a hold is.

Ó, adj nekem szót, édeset és erőst!

Adj nékem is, mint nékik, akiktöl e

szók rám maradtak – adj sötét súlyt

s szívszakitó lebegést dalomnak.

Hogy lenne mély, mint nagy vizek árama,

és illanó, mint pára a tó fölött,

játékos és zord, lágy, hatalmas,

mint e világ, keser-édes. – És ha

nem hallja senki? Kérdi-e tán a nagy

tenger, ha feldöng megkeserült szive,

hogy bárki hallja-é?… az isten

rádfigyel, és ha nem, ő sem – akkor,

zengj akkor is! gyújtsd fel remegő szived,

ha nyelned is kell keserü kormait.

Láng és korom, tűz és hamú az

életed: égj porig és lobogjál!

[1942]

Felszín és mély

Hagyd a szellőket is, nyugalmad meg ne bontsák,

mely magos csillagok rendjét ragyogva áll,

s űzd azt is el – mit ér a loccsanó bolondság! –

ha víg szárnyaival surolna tán sirály.

Méhed forrong ugyis, formátlan forgatagban

szörnyekkel hánytorog lent kétes életed.

Örvényeid felett maradj te mozdulatlan,

a nagy fények felé feszítve színedet.

S ha olykor lágy varázs kövét belédvetette,

csobban a lelked és oly édesen gyürűz,

csapjanak össze mind a habjaid felette –

s lész újra egy-egész. Nagy s néma. Mint a víz.

Nem rezzenő. Te csak a mélységre figyelhess,

mit titkos áramok ezer rengése tör,

töretlen tartva tág tükröd, melyben a teljes,

karcnélküli egek ábrándja tündököl.

[1943]

Kürtjel

Költők! a várost zengeni jöjjetek,

mert bennetek tart még, ami elveszett,

mert bennetek még áll a dőlt fal

s élnek a földbetiport halottak.

Költők! a várost zengeni jöjjetek,

mert bennetek már szól, ami néma még,

mert bennetek már áll az új fal

s élnek az új falak új lakói.

[1945]

Ars Poetica

A szavakon

amiket legkegyetlenebbül őrzött pillanataidtól kell elrabolnod

És Truman

vihogó hadseregein melyek barna nyakkendőben kezdik előlről

a barna ingek jólismert sorakozóját a civilizáció megmentésére

egészen a 7000 milliméteres ágyukig

s a renovált gázkamrák neonfényes bejáratáig

És az emberi húson

mely szakadatlanul borzong a világba rejtelmes funkcióinak

esendő énekével

Hallod-e költő

végre

végreHallod-e költő

ragozd el

származásodat

nevedet és

rendeltetésedet

Mindenki

azokat a szavakat

azokat a szavakatMindenki

várja tőled

amiket csak anyádnak

amiket csak a könny

ragyogó pajzsa mögül

amiket csak sikoltva

amiket még magadnak se

tudsz elmondani

[1947]

Politika

Nem bánja ékes irháját a kígyó

melyben pedig annyi kalandra csavargott

óriás fők törzse körül lágyujjú mohák

borzongató símogatásai közt nagytitku vizekben

s a partok csillogó fövenyén

Nem bánja a föld mikor nyomorultul

elvérzik mellőle téli lágy szeretője a hó

fekete vérével bemocskolva a szűzen

bolyhosodó völgyeket

nem bánja elejtett csillagait az ég

Nem bánja szüntelen párolgó perceit az idő

tudja fölébe gyűlnek úgyis

az el sose szálló fellegek

ott játszanak futkosva csillogva egy ideig

hogy aztán visszahulljanak belé

szakadatlanul

Nem múlik el semmi – csak attól

aki gyenge elhagyni azt ami széthullt

Semmi se vész el – csak az veszti el mindenét

aki görcsösen fogja kezében azt ami nincs

[1947]

Irodalom

Végre látni szeretném a dolgokat

Nem folytonos futásban hagyni el

mindent újra meg újra Megállani

és végre tudni azt amit tudok

Hogy nem hiába álltam

már tágszemű kisfiúként múlt és jövő

szembenálló tükrei közt a fényben

s nem hiába borzongok azóta

egymásbaszakadó képeiken

amint fogynak el nem fogyva soha

Ha nem lehet máskép el kell vetni mindent

ami mást mond helyettem ami ránt

vagy ellök az útból vagy elragad akár

El a lendületet mely lehetetlen

szédületekbe szakít el a zengés

ragyogó vértjét is ha nem képes már

megvédeni azt ami igaz

S ha a költemények ideje lejárt

s „régen elzengtek Sapho napjai” lehet

akkor legalább teljes üzenetünkkel

s biztos gyűrűkkel bocsássuk útjukra őket

e mindig szállni készülő galambokat

hogy egykor majd visszatalálhassanak újra

[1947]

Barackfa

Nem tudom elmondani néktek

a hirtelen gyönyörüséget,

hogy mily áradó boldogság volt,

mikor kocsink zökkent s megállott

a tóparton, s a hűs időben

egyszerre ott termett előttem

a kék szőlőhegy és alatta

e virágbaborult barackfa.

Úgy éreztem ott, ahogy álltam,

hogy épp ez volt, amire vártam:

az én szavamat mondta ő ki,

az én virágom rajta nőtt ki.

A többi fa még dideregve

várt körül a késő melegre.

Ami bennük csak sejtve duzzadt,

izzó izgalmát a tavasznak

ő szította tüzes virággá.

Ő kiáltotta el világgá

forrón, édesen s egyszerűen,

mi ott feszült mindegyikükben.

Légy hű te is e tanusághoz,

költő, te is korán virágozz!

Szavadból szóljon jóelőre

a jövendő csengő gyümölcse.

Az élhetetlent élve éld át,

ragyogd előre, mint a példát.

Ami most még csak rejtve érik,

segítsd végső teljesedésig.

Minek a szivekben s agyakban

csak első zsenge rügye pattan,

te már hajtsd ki teli virágát,

pusztíthatatlan igazságát.

Adj oly erőt, kedvet a harcra,

mint nekem adott e barackfa,

mely maga virágzott a tájon,

mégsem külön a többi fától:

de e távozó télutóban

a többieknél még mohóbban

fúrta gyökereit a földbe,

még érzőbben a napra törve.

S nem törődve a fagyos szélben

kisértő gyilkoskarmu téllel,

gyökeréig benn állt a nyárban,

virágai szép mámorában.

[1951]

Példázat

Gyűlés előtt, a füstös jó melegben

könnyen indul a szó, fölengedetten,

nem merevíti már a régi fagy,

mint jégbedermedt hínárt, halakat.

Ez is, az is, amaz is beleszól,

csokor a nép kisebb gondjaiból:

hogy szántáskor nem volt kocsikenő,

s hogyan prédál a gyümölcs-átvevő,

ki nem tudván, hány éj s nap gondja-kínja,

míg ágán ring az alma, körte, szilva,

míg dús hozamával lesznek teli

a gazda és a haza csűrei,

csak jön, és le se szállva kocsijáról,

leszedeti a gyümölcsöt a fáról,

s aztán, a szerződéssel balzsebében,

otthagyja rohadni az árokszélen.

(Erről jut eszembe:)

Sok lélektelen, vadorzó itész,

lyukas kaskával házaló vigéc,

ki azt hullatja el belőle épp,

a legjavát, az édes-ízesét.

Mit tudja ő, hány éj s nap kínja-gondja,

míg a megindult, feldúlt szív kiforrja,

élmények gyönge burkát fejtve szét,

a vers legelső, gyantás kis rügyét.

Mit bánja ő, hisz nem tudja a szentem,

mennyi fagy elől kellett melengetnem,

hány féreg bújt kérgébe, levelébe,

mennyi keserűség édes belébe.

Csakhogy: amit hoz a vers ritka fája,

maga is eljut már ahhoz, ki várja,

s nem romlik meg, bárha, mi benne drága,

százszor otthagyod is útfélre hányva.

Mindig akad, ki ott is megtalálja.

[1953]

Egy rózsa

Himnusz

Munka után a kertbe

kicsalt az alkonyat,

szelíd sugár ölelte

a tűnő partokat.

Sétáltam, hogy nyugosszam

felbolydult agyamat,

de hívta izgatottan

az élő forgatag.

Csend volt s még nem homály: az

a fény az est előtt,

mely még egyszer eláraszt

minden eléjövőt.

Mintha külön reflektor

kisérne téveteg

rezdültében ilyenkor

minden kis levelet.

Ezernyi féle zöldbe

mártva, bokor, fa, fű,

mind külön tündökölte,

hogy egy szín – hány szinű.

Külön villant az égen

minden gyors fecskeszárny,

s egy gólya, ahogy éppen

ingó fészkére szállt.

Épp olyan volt e tűzben

enyésző alkonyat,

mint mitől menekültem:

a feldúlt, lázas agy,

mely mindent élesebben

lát és külön-külön,

mintha izzó keretben

függne egy láng-szögön.

Ott kint is azt találtam,

mi úgy gyötört belül:

száz kérdést száz irányban,

s mind feleletlenül.

Alattam hangya-horda –

vajon hová vonul?

Fönt egy gyors gép motorja

döng láthatatlanul.

Fönt egymásba botolva

torló felhő-hadak,

bennem a kötve-oldva

áramló sók, savak –

századok minden titka

ott tombolt körülem,

és mindre sarkig nyitva

szivem, eszem, fülem.

S egyszerre csak megálltam,

a szívem is elállt,

a rózsák közt megláttam

egy vörös rózsaszált.

Éppúgy lélegzetet vett,

mint körül bármi más,

akár tövén a tetvek,

vagy lent a parti sás,

vagy bármelyik bogár, vagy

akármely mezei

gyom, éppúgy cirkulálnak

benn a föld nedvei,

épp olyan bonyolultan

s oly egyszerűen él…

És mégis leborultam

volna elébe én.

Csak álltam ott előtte.

És még most sem tudom,

mi volt e lágy redőkbe

márványló tűz-szirom.

Meditáció

Mindent bámulok én, ami él.

A végtelenül nagy

s végtelenül kicsi egyformán lenyügöz. Tavasz és tél

titkai egyformán hívnak, hogy fussak utánuk,

s futnék is valahányszor. Minden perc remegése

vinne magával. A dombon a szőlők emberi rendje,

s mély-alvó mocsarak soha-szem-nem-járt televénye,

nagy fák százados ága fölöttem, s lábam alatt a

porban a népvándorló hangya-sereg vonulása,

emberi szív remegő órája, s izomkötegek közt

bújkáló pici nedvek, e fáradtságot elűző

titkos, legfinomabb illó olajok…

De ki tudná

mind elmondani, hogy mi kiséri, kisérti egész nap

tudni-tekergő, éhes agyunkat? Egyre loholnék

én mindegyik után, és mindre külön-külön én egy

életet is rászánnék, titkai végire járni,

mint aki meg nem elégedhet soha egy-szerelemmel

s szüntelenül szaggatja az új s új vágy meg a hűség.

Bújnám évekig egy nagy könyv barlangjait értük,

várnám éveken át, hogy végre kicsapjon a lombik

kétesen összevegyült anyagából a tiszta megoldás,

fognék villódzó bonckést, vágnék elevenbe,

s görnyednék egy mikroszkópba meredve örökkön –

vagy csak egyetlen fészkerakó fecskére tavasszal.

Mindent bámulok én, ami él.

Forró kamasz-inger

űz, hajt, vonz és kerget mindje után…

De csak egy van,

egy csak igaz szerelem, mely nem hajt útlan utakra,

egy, ami ott helyben lélegzetfojtva megállít

s túlnő önmaga százrétű vagy egyszerű lényén,

mintha csak egyszeriben minden megnyílana benne,

egy csak a megrázó perc, mely nemszűnő teljesedettség,

egy – például e félig-nyílt nagy rózsa a kertben.

Egy csak – amit úgy hívunk köznapi nyelven: a szépség.

[1956]

Sirály

Láttál-e már sirályt közelről?

Az irigyelt-szép libbenés,

a szétnyíló szárnyak merész

íve közt sunyi, csúnya test ül:

felkapott, kacska láb, hegyes csőr,

vad emésztő-berendezés,

egy hal-koporsó az egész,

szem, mely a vízből és egekből

csak prédát les… S nézd a magasban:

villámként vág fel s lengve, lassan

lebeg, akár az álmodás.

…Hát te is azt lásd csak belőlem,

a szárnyat, mely szikrázva röppen

és alácsap és felcikáz.

[1956]

Ars Poetica helyett

1

Úgy látszik én nem is vagyok

Mert mindent önmagamnak érzek

A megtorpanót a merészet

A napot és a csillagot

Énnékem élet nem elég egy

Nem elég lennem itt vagy ott

Ellentétem is én vagyok

Nem őrzöm az egyéniséget

Egy rímemből egy névutómból

Ugyan rám ne ismerjenek

Ne ragasszon rám az utókor

Ilyen vagy olyan bélyeget

Maradjak inkább jeltelen

Minden legyek vagy semmi sem

2

Stációs ösvény kanyarog a hegyre,

a torony – fa a többi fa között;

a juharról egy szárnyas mag pörög,

csöpp bogár-zizzenést vésvén az egyre

üresen is forgó idő-lemezre;

a hangya komp nagy terhével kiköt:

mozdulatlan az őszi délelőtt,

a folyó sima ónlapjába metszve.

Lábamnál tiprott szilva, tyúkganéj:

a versbe, lám, még ez is belefér.

És ami nem? az észbontó tenyészet?

Mikroba, csillag… Égő jonhaimban

mindig ott nyögöm a megrághatatlan

s emészthetetlen-emésztő egészet.

3

Kiköt. Ürül. Telik. Indul. Kiköt

a komp. Akár a perc. Hordozza terhét.

Mint bennem is a mindig-új üresség,

a zúgó gép, a mindig-fölfütött.

Kiránduló-raj lézeng, vagy nyüzsög

a munkába-menő-jövő sietség.

Viszem-hozom szerszámát és szerelmét,

innenső és túlsó partom között.

Mindig ugyanaz a biztos manőver.

Csak bátrabb ívben – vagy kis kerülővel.

A nap szikrázik, köd ereszkedik.

Hé, emberek, szelet, gőzt, áramot!

Sodró közepe is van a folyónak.

Fel a forrásig! le a tengerig!

[1958]

Az olvasóhoz

A kútról hoztam egy vödör vizet.

De kút és szomjúság kimerhetetlen.

Virágot téptem – hogyha engedett.

De több maradt ott, mint amit leszedtem.

Nekivágtam nyugatnak és keletnek.

De kicsúsztak alólam az utak.

Elkaptam a kitárt-szárnyú szerelmet.

De sajnáltam, mint a rab madarat.

Ó, légy te kortyomtól még szomjasabb.

Menj a virágért, ami ottmaradt.

Kutasd fel elakadt útjaimat.

Magad egyetlen szerelmét keresd meg.

[1960]

A kritikushoz

Olvasók gyémántja, te csalhatatlan,

hívlak, annyit-megcsalatott reménnyel,

mily varázskört húzzak e könyv utolsó

tiszta ivére?

Cimboráljunk végre, kegyes Mefisztóm!

Vájtfülű! Bölcsek Köve! Nagy Megértő!

Titkos énem Szelleme, lópatájú

másom, idézlek!

Nélküled csak kósza lidérc a pusztán,

elbitangolt nyáj a bozótos aljban,

nyári égen nyomtalanul lehullott

csillag a Művünk!

Távirányítástalan űrrakéta,

nászi ágyán özvegyül ottmaradt szűz,

száguldó autó, ha sofőrje holtan

dől a volánra.

Kincs, amelynek kulcsa a kútba hullott,

hang, mely elzárt mikrofonon rekedt el,

fénysugár, mely nem lel a végtelenben

színre sehol se.

Élni így s alkotni az eb se kíván,

hát ezért fordultam a mágiához:

Undiné, usszál, Szalamander, izzál,

Szilfe, suhogjál!

Vérem kell? vedd, itt van e rongy papíron.

Lelkem úgyis régen az ördögé! csak

légy, Igenlés és Tagadás legősibb

Szelleme, szolgám!

Lényegetlátó, aki érted azt is,

mit talán én csak bizseregve sejtek,

váltsd találattá tapogatva kúszó

vak keresésem.

Bölcs Igaztévő, makacs Alkimista,

Sárbafullasztó, vagy Aranycsináló,

szűrj ki, mérj föl, vond ki a tiszta port a

kétes iszapból.

Századok pincéiben el ne engedd

féltve gyűjtött kis boromat csorogni,

széteső dongáimat egybeácsold,

démoni kádár.

Démon? angyal? – vérem örökjogán vett

szolga légy csak, Mesterem! elveim, hő

terveim s káprázataim csürének

éjjeli őre.

Jöjj, örök Nemző s örök Elvetélő,

minden ízem téged eseng zihálva,

add a szót, mely végre beteljesít, és

vess a pokolra!

[1961]

Pont – verseim végére

versek szaporodó sorok

sziklába vájt lépcsőfokok

akik emeltek fölfele

ha abbahagynálak tudom

s megállnék e csonka csucson

leszédülnék a semmibe

[1961]

Részlet egy x-edik Ars Poeticából

Ezt az egyetlen szobát se lehet leírni

a benne élő tárgyak genezisével és utóéletével

s azzal a picike végtelennel

ami az ablakkeretbe fér

a rövidűlő téli alkonyatból

A látható színeket se hát még a láthatatlanokat

az érzékeimen megtörő hullámokat se

hát még a mellettük nyomtalan elsuhanókat

azt se ami agyam vezetékein

egy milliomod-másodperc alatt végigsistereg

hát még körülöttem a másodperc százmilliomod részéig élő

elemi részeit az anyagnak és antianyagnak

s a rég-szétesett szervezetek

romolhatatlan-fényes exkrementumait

ahogy szakadatlanul zuhognak körülöttem

a könyvek kanyargó kanálisaiban a falakon

De mi akkor mégis ez a kibírhatatlan

türelmetlenség ez a folytonos iszonyú hiány

mintha a szó lenne a kezem vagy a lábam

s nélküle csak kerekes ládában löködném magam

mint a cipős-kezű rettenetes nyomorékok az utcán

A költő tehát az az ember akinek a szó a lába

Vagy mindannyiunk egyik végtagja volna a vers

Az emberiség egyik végtagja a költő

s ha elnémul olyannak érzi magát

mint az amputált tag érezheti mikor

véresen behajítják a műtő szemétkosarába

De mit számít az amit csak ő maga érez

Amit csak én érzek még magamat se tud érdekelni

ha nem tudom (vagy nem hiszem legalább)

hogy nem énnekem fáj hanem én vagyok az ami sajog

én sajgok valami másnak az emberiségnek vagy isten tudja minek

Csak az érdekel ami több nálam ami rajtam túl van

aminek én csak része vagyok

Ami rajtam túl van az vagyok igazán én

[1963]

Részlet egy x+n-edik Ars Poeticából

Preludium és…

Mivel kezdjem?

Talán a hajnal ragyogására visszaragyogó muskátlik tükreivel?

Sohase volt még ennyi írnivalóm

(soha? micsoda pleonazmus

hiszen nyilván minden nap-

pal eggyel több a nap a tör-

ténelemben és az én történe-

temben írnivaló? de miért

írnivaló az ami élnivaló vagy

egyszerűen csak való és mire-

való?)

és mégse tudok írni

(de hiszen soha megint: soha?

sem tudtam nem is akartam

vagy ha akartam is hiszen mi

mást is tehettem volna? sose

tudtam magam igazán bele-

amputálni az irodalom neve-

zetű Prokrusztész-ágyba és

minél inkább kínzott az írás

vágya mert mindig kínoz

hogy én is azt csinálhassam

amit csodálatom tárgyaiban

úgy csodáltam bár bennük is

mindig inkább az írás lehe-

tetlensége nyűgözött le az

írás csodáján túl annál ke-

vésbé voltam biztos abban

hogy épp az írás csillapíthatja

ezt az írás utáni vágyat s hogy

azt amiért írnom kell éppen

az írással kellene kielégíte-

nem)

leveszem a polcról valamelyik könyvemet

(mindig így szoktam

mikor nem tudok ír-

ni)

leveszem a polcról a mások könyveit

(mindig így szoktam mi-

kor nem tudok írni)

és képtelen vagyok elképzelni hogyan is írtam azt amit írtam

és hogyan írták azt amit írtak

el se tudom képzelni

(most se mint mindig)

(„mi van azon sírnivaló,

tudja a nagy Mindenható”)

hogyan lesz az írnivaló

egyszercsak olvasnivaló

hogy lesz egyszer olvasható

ami most még semmihető

hogyan lesz szöveg

abból ami nem szöveg

és miért kell annak lennie

ha nem az

hogy ez a semmi ami egészen betölt

miért legyen rajtam kívül valamivé

micsoda fává meredő Daphné

szarvassá változott Actaeon

saját lenyúzott bőréből folyót fakasztó Marsyas

(stb. lásd Ovidius: Metamorphoses)

most is miközben ezt írom

most is csak az érdekel

amit nem írok

arról szeretnék írni

amiről nem írok

és amit írok

úgyis arról szól amit nem írok

szeretnék is már túlesni rajta

mint az alkoholista a szükséges adagján

hogy végre ne kelljen már többet innia

(hogy ne kelljen többet írnom)

és elkezdhessen élni

(és elkezdhessek élni)

azzal a bűntudattal

hogy megint nem írok

és újra kezdhessek írni

azzal a bűntudattal

hogy megint nem élek

kezdjem hát a hajnali muskátli-ragyogással?

vagy inkább a nyomdafestékké változott

(ez is mitosz és metamorfózis)

vérrel és velővel amely minden reggel a nyakunkba zúdul

(szemben a muskátlik ragyogásával) (egyéb-

ként maradhatnánk akár végleg a muskátli-

nál ahogy ernyedt bimbófürtjeit küllős nap-

ernyőkké feszíti haragos-zöld krinolin-bokra

fölé vagy ha modernebb hasonlat tetszik

ahogy titokzatos szögekben illeszti össze kü-

lönleges rendeltetésű piros radar-lemez-szir-

mait)

vagy bármivel ami látható körülöttem

és ami nem látható

valahol tán csak megreped a burok

az összepréselt folyadékba talán belefuródik

a felszabadító légbuborék

kialakul valahogy a páncélszekrényen az ismeretlen chiffre

amitől önműködően kinyílik

s míg szakadatlanul szól bennem a várakozás orgonapontja

a hajnal mindennapos preludiuma után

talán megint felhangzik

a dél az este és az éjszaka hármashangzatával

a percek és szívdobbanásaim ellenpontjaival

egy új nap

a millióéves szabályokhoz kötött mégis kiszámíthatatlan

Fuga

[1970]

Ember és lant

…a könnyű lantot,

amely baljába szinte belenőtt,

mint olajágak közé rózsaindák.

[RILKE: ORPHEUSZ. EURÜDIKÉ. HERMÉSZ.]

1. Hárfás-szobor (Kérosz, i. e. 3. évezred)

Nem a kezében

Tartja eszközét

A HÁRFÁS

Elődjének

Utódjának is

(És ma) a hárfa

(Vagy a toll)

A kezébe

Nőtt ki

Keze

Szörnye

Képzeleté?)

Sellő Faun

Fele

Orpheusz

(Mint Orpheusz)

Négyezer éve

(Vagy a lant)

Belenőtt

Belőle

Akár a

Teremtés

(Vagy a

Kentaur

Fele ember

Hangszer

Egymásból és egymásba nő a szék a comb a hárfa a kar

A letört kar amely úgy sajog vissza a kőben

Mint a csontban az amputált tag

Mint a hárfában a húrok hiánya

Mint a márványban a beléje tört idő

Mint bennünk a belőlünk kitört idő

Mint az idő csonkjaiban a költészet

Ez az örökké-sajgó fantom-fájdalom

2. Oszip Zadkin: A költő (i. sz. 20. század közepe)

Nem a kezében tartja a lantot

A KÖLTŐ (Orpheusz utóda)

A lant tartja a kezében őt A lant

Amely már rég kitört a kezéből

A lant amelynek csak atavisztikus

Sejtelme sajog a testében mint az

Amputált tag A lant amely már csak sajgó

Jelkép Önmaga sajgó hiánya A hiány

Jelképe A költészet fantom-fájdalom

Az ami mindig mindenből hiányzik és

Ami nélkül minden mindig hiányos

Aminek a hiánya nélkül semmi sem egész

Aminek a hiánya mindenben benne van

A vacuum amely nem bírja elviselni és

Önnön hiányával tölti be önmagát

(Mint az üregek szobra a Kéroszi és

Zadkin vagy Vilt szobraiban) A költő

Már rég nem lantot tart a kezében

Az elveszített lant elveszíthetetlen

Hiánya tartja kezében a költőt

3. Vilt Tibor: Orpheusz (1965)

Nem a kezében tartja a lantot

ORPHEUSZ (Aki ma is

Orpheusz) Nem a

Kezében van a lant nincs is keze

Mint gyökér A földbe

Mint golyó A sebbe

Mint ondószál A méhbe

Orpheusz testébe belenő a lant

Mint földből A fa

Mint sebből A forradás

Mint méhből A magzat

Orpheusz testéből nő ki a lant

Orpheusz mindig újra szűli a lantot

Önmagát szűli lanttá Orpheusz

A kezéből kitört lant helyett

Nincs is keze hogy pengesse a lantot

Mert tudja hogy csak addig övé

Amíg hozzá nem ér Szája sincs mert

Tudja hogy csak addig övé amíg

Nem adja hozzá a hangját Szeme

Sincs mert tudja hogy csak addig

Övé amíg meg nem pillantja egyszer

Arca sincs mert tudja hogy csak

Addig övé amíg meg nem fordul utána

Csak addig övé amíg nem az övé

Ez a mindig maga előtt sejtett

És mindig mögötte imbolygó Eurüdiké

(Akinek ma sem tudjuk jobban a nevét)

A kor ellen

1937–1944

A kor ellen

Pogány zsoltárolás^*

József Attila sírjánál

1

Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te.

Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál,

minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn,

legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt,

mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van

és az élet elől orvul elissza a bort,

még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne.

És hiába rikolt mind e sok állati jaj,

míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját:

rút méhébe fogan a hazug és a nyomor.

Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent!

Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár.

2

S majd, ha a lángon – poshadt víz – diadalt a halál ül,

csúf vereségemet, ó, csak ne gunyolja virág.

Űzve riaszt már most is a szép: hazug, árnyat-elosztó

csillogás a halál szörny-testén! S jaj, a bús

pellengéren, amit sirom állít, csak ne hebegjen

elnézőn hazug és álnok imákat a pap:

gyűlölöm én e reves szépet meg e renyhe erőket,

ők a megnyugovás, általuk él a halál.

Ám, élet, melled merevítse ma kőbe-meredt kín,

elhullt zsenge fiad, gőgös-erős Niobé.

Ő a halált megölő, fényes hősnek született, mert

senki se félte soha úgy, ahogy ő, a halált.

S gyáván meghátrált – a szivünk szakad erre a szóra –

(mint mindenki, aki azt, ami benne feszül

és robbanni kitör, csufosan megfojtja magában):

jaj, a kaján isten árja felitta tüzét.

Magamhoz^*

Lásd, annyi szív csak szégyen és mocsok,

a fájdalomnak nem jut benne hely.

A te szived, a sok könnyel mosott

ragyogjon csak a kín érceivel.

És lásd be: minden vágy kevés, de sok

hiába – láng is, csöppnyi tűz, amely

az ostoba közöny nedves falát

lobbantaná fel – és ő lel halált.

Kiáltsd te el, hogy minden csak hiába,

mert rossz itt minden, velőkig rohadt!

És tehetetlenségében a kába

nem ordít, ami csontjaiba hat,

nem érzi, csak bámul bambán a lángba,

s jót, rosszat, mindent egykedvűn fogad.

Hát csak te vagy itt, hogy e rosszakat lásd,

s mi téged megfojt, nem is fojtogat mást?

Mindenkinek megvan a hivatása,

hát lásd tisztán és vállald a tiéd.

A mély sebet, amelyet egyre ás a

vas végzet izzó karma, hogy kiég,

szemed sebét a könnyek árja rázza

szűntelen, s folyjon száz folyóba szét

a fájdalom megtört vére, e tört könny

s a tehetetlenség falán kitörjön,

és ásson mély medret – tán érdemes lesz,

mint ahogy most semmi sem érdemes –

a nagy élet felé, a végtelenhez,

mert ez nem élet, az élet nem ez

a rácsozatlan, szennyes-szörnyü ketrec –

csak a szabad tisztaság hona lesz.

Tán eljut ahhoz. Oldó luggá forr, s a

szívek szennyesét kín-tisztára mossa.

A kor ellen^*

Ha rámtör s fojtogat e kor,

megnyugszom s nem védekezem.

Mint ahogy a kicsiny bogár nem

félte rettenetes kezem,

a kis bogár, aki nekem már

nagy rejtelem lett, hős titok,

midőn könyvemre ült a kertben

s ottmaradt és nem tágitott,

nem mozdult, nem rezzent, nyugodtan

megült egy a betű előtt…

Hessegettem, hogy szálljon el már,

mivel nem szívesen ölök,

még bogarat se, bár tudom, hogy

mit se számít az élete

vagy halála – ahogy nem számít

a magam élte-holta se.

Hessegettem – hiába minden,

ő csak nyugodtan ott maradt,

pedig látta, érezte bizton

rángó, szörnyű karmaimat

maga fölött… – Buta bogár, hát

téged nem fojt a félelem,

vagy tán magad erősnek érzed

s szembe akarsz szállni velem? –

S gyengesége már dühitett is:

ha veszte őt nem bántja, mást

sem bánt, senkit, és én sem érzek

magamban lelkifurdalást.

Erősek ürügye… Leráztam

és rátapostam, ropogott…

S belémborzongott, mi előzte

meg ezt az egy pillanatot.

Mi voltál, kis bogár, míg éltél,

s milyen ok vezérelt ide?

Sorsod sötét vaksága vagy tán

épp sorsod világos hite?

Bátor voltál vagy gyáva? nem volt

izgékony ősi ösztönöd,

vagy több volt, mint a társaidban,

tudat az ösztönök fölött?

– – – – – – – – – – – – – –

A többi még harcol, jajong,

de én tudom már, mint neked,

szegény bogár, minden dolog már

énnekem is itt egyremegy.

Nem tudom, hogy az ész, az érzés

vagy csak sötét ösztön vezet,

és bátorság vagy gyávaság készt

helyeselnem a végzetet –

de itt vagyok s a rámszabott

törvénnyel el nem mozdulok,

nem rezzenek, körém fonódjék

bár millió fojtó hurok.

Az egész kor van ellenem.

De nincs egy ízem, mely remeg.

S büszkén kitárom a hazugság

előtt mezítlen mellemet!

Mítosz^*

Jégtengerek úttalan útjain

törtet páncélos jégtörőm, a vágy,

a Scottok és Amundsenek nyomában –

feléd, ó asszony, messzi vad világtáj,

delejben-úszó északfényü délsark,

föld pólusa, világ alapja, talp!

S fedélzetén, mélázó tengerész,

remegve kémlelem, feltűnik-e

a drága part, kibomlik-é a ködből

hófedte melled jéghegye vakítón,

és zúg-e már ágyékod krátere,

a mély, amely a földközépig ér.

Ó, földet rengető erők csirája!

Ó, változás-görbéknek fókusza!

Ó, tért idővé olvasztó kohó!

Ó, magva minden ős anyagnak!

Hiába zúg a kishitű erény

vihara és hiába tornyosít

hajóm köré roppant jégtömböket,

az össze nem roppan s nem tér az úttól

egy foknyit sem el, mert ős mágnesek

rántják előre, végzetek, s törött

kormánnyal is kikötök tested partjain

és jégszived fölé kitűzöm

az első hódító gyönyörnek

diadalmas győzelmi lobogóját.

Híd^*

Mi voltunk csak: te, én s a híd kopott

aszfaltja, melyen álltunk, és előttünk

az óriás iromba vastraverz.

S úgy vett körül a cirádás nehéz köd,

mint képet egy befuttatott keret.

Nem létezett más – és ha létezett is,

csak kívülünk, más terek és idők

más vonzásának más törvényei

szerint… S akkor egyszerre, hirtelen,

két csók között szinte a számba súgtad,

rezgő ajkaddal csak, hogy itt a perc,

meghoznod az áldozatot, amelyben

el kell hogy veszd magad, a furcsa

összeadást, amelyben egy marad csak

kettőből: két testből csak egy! S ahogy

elért hozzám, a vágy s a fájdalom

rövidhullámain, egyszerre széthullt

a keret, amelyben oly messze tudtuk

magunkat, mindentől, áthághatatlan

távolban, mint az élettől a kép.

Ó, kénytelenség! örökkévaló

megalkuvások! Itt csillog köröttem

minden pompájával a drága város,

százezer ház! és millió szoba!

és nincsen egy sem, egyetlen kicsiny

szobácska, egyetlen kis heverő,

ahol öledhez hullhatnék, siratva

tizennyolcéves ifjú életem:

a vesztett múltat, a magánybafúló

jelent, s arcomra-komorló jövőm!…

A test dicsérete^*

1

Szomorú vagy, hogy „csak” a testedért

szeretlek? – Látom, nem tudod, mit érsz te.

Minden más csak a föld salakos érce,

de tested a fém, mely ősrég is élt,

minden élőben újjászülető íz,

sejt, amely egy maradt, bár alakult.

Most testedben találkozik a mult

és belőle indul ki a jövő is.

Alakja, íze, fénye ott ragyog

minden nemzedékben, mely élni fog,

örökig! Mint véges a végtelenhez,

úgy viszonylik a testedhez a lelked,

melynek meddő méhéből sarj sosem lesz.

Ne vess meg hát, ha testedért szeretlek.

2

Tudom, nem te vagy csak, aki kiszabja,

hogy mennyire és hogy lehetsz szabad,

mert súlyosan és megkötőn tapad

rád a körülmények fojtó iszapja,

s ránkfonódnak a rend törvényei,

a szerelmünkre és az életünkhöz,

s úgy léphetsz csak, hogy beléjük ne ütközz

és nem csak rajtad áll itt: dönteni.

De minek bent nem hiszel, künt se higgy,

ne állítsd gyáván, hogy jól van ez így,

ne ragaszkodj hozzá és ne fogadkozz!

Így megtagadod s elveszted magad,

a máz alatt valóban ami vagy.

Szeress: én visszavezetlek magadhoz!

3

Itt állok. Bénít s fojt a vad vihar.

Te gyilkolást és háborút akarsz hát,

testünk és lelkünk vak, iszonyu harcát

a meg-nem-értés vád-nyilaival?

Énnekem béke kell! vérig gyötör

úgyis sok más –: e bonyolult, sötét lét

zavarai alatt görnyedve hétrét,

kiáltom: fény kell, egyszerű gyönyör!

Fény, tiszta béke, sugár, melyre szentül

a néma kő is ős himnuszra zendül…

Törjön fel húnyt szemed mögül a nap!

S egyenlítőtől sarkig dalolom

örök dicsőséged… Ó, Memnonom,

ismeretlen isten, tárd fel magad!

4

Évezredek élete jelenik meg

tested csodás örök arányain:

ott csillog mind a gyönyör és a kín,

minden, ami most már történelem lett.

Mindennek úgy kellett történnie,

ahogy történt, másképp egy árva perc sem,

hogy így, e formában létrejöhessen

tested íze, alakja, ereje.

Ott élt öröktől az egysejtü őslény

testében már születésed előtt, s él

elmúlásod után is, mert örök.

A nem-múló csodát, a végtelennek

vízióját szeretem én tebenned:

a mindenséget: múltat és jövőt.

Medúza^*

Ide vetett gyávaságod hazúg erénye.

Hát most már nyisd fel és tekints be: itt a kulcs!

Nem így akartad? félsz? késő! nem szabadulsz

már, nincs, akit magányom karja el nem érne!

Te tehetsz róla csak! az lettem, amivé

a te kemény-öklű önzésed s kételyed vert.

De most mellednek fordítom a szörnyü fegyvert,

mit te rántottál fel az én mellem elé!

Te tetted, hogy torzzá omlott bennem a hit

s elmúlt szelídségem – és most már neked is rossz!

Én nem akartam mást: lehullni lábaidhoz

s gyengéden megcsókolni alvó melleid…

De eldobtál magadtól! hát nyisd szemedet meg,

most nyögnöd kell, amivé tettél: társtalan

és léttelen Medúza-létem… Vad hajam

sziszegő kígyói melledre tekeregnek,

s – nézz rám: kővémeredsz! – halál s kín lett a szépség,

kit szerettél, mert gyáván eldobtad: komor

s mély bánatú tekintetem, és arcomon

minden vonást az iszonyat ollója tép szét!

Itt köröttem a redves unalom világít

s a tespedés zajtalan árja állva fut,

a szeretet mélyeihez nem ás le út,

a közöny minden mélyt s magast egy szintre ránt itt.

Gyáva voltál! most én leszek – könyörtelen.

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy hiányod ma fáj még,

de benned, ott örökre ég e szörnyü tájék

iszonyata s föl-fölriaszt a förtelem.

Lásd be, hogy nem lehettem álnok, gyáva, pajzán

kényed tárgya, s örök marcangolás leszek

a melleden… Nem fényes diadal-jelek,

mint Medúza feje győztes Athéne pajzsán.

Judithoz^*

Nagy folyókat, tengerek ős morajját

csorgatod hangod csobogó vizében,

szád a csillagok mosolyával ékes –

s mélyködü bolygók

vízióját gyújtogatod szemedben;

erdők nyújtóznak kibomolt hajadban

s lépteidben ringani nagy folyókat

látok a széllel. –

S múltak égnek benned: örökre porladt

szívek ellobbant olaján lobogsz te!

Ó, Judit, szép vagy, s leomolt világok

vágyaival szép.

Tested ősök szertezilált vonását

őrzi, s benn az ő sürü kéjük alszik,

mint bozótok közt heverő oroszlán,

mely csak egyetlen

jelre vár s megrázva arany sörényét,

ugrik is. – Csókolj! riogassuk álmát:

hadd üvöltsön s verje fel éjeinket

szörnyü szavával.

Az arcod^*

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át

fölötte vijjogón a gond.

S tükrén az oldhatatlan szomorúság

sikamlós olaja borong.

Vizére, mint lehajló parti fűzek,

borul lombos, sötét hajad.

Iszamós emlékid hínárba fűzted

s most ott kúsznak a víz alatt.

A távolból derengve imbolyognak,

mint hegyek ködlő ormai,

múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak

feltornyosúló árnyai.

Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,

mint felbukó fényes halak.

De félve visszahull mindjárt s utána

csak hullám és zavar marad.

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,

mely sóhajaidból fakad!

Most kél a hold és ver föléd az éjben

vágyakból ragyogó hidat.

Súlyos ködként fed a bizonytalanság,

nem törik át fénylő szavak.

Az ifjú, megrázó boldogtalanság

csodálatos tájképe vagy.

Télen a hídon^*

Eddig mindig, ha jöttem tőled erre,

szabadon zúgva áradt a Duna,

mint valami órjás artéria,

rohanva ifjan titkos tengerekre.

S én is úgy mentem itt a víz felett,

látványok szédületével szememben,

tudva és érezve, hogy veled engem

is várnak hihetetlen tengerek.

És most megállt! Micsoda szenvedések

s irtózatok, milyen rémületek

tomboltak benne, hogy így megmeredt,

bár hívják most is messzi jelenések?

Mily kín teszi, hogy bár örökre él,

minden télen megráng s megáll meredten,

mint az elmeszesedett rossz erekben

ha megcsomósodik a fürge vér?

Beteg a föld és beteg a világ! S jaj,

beteg a kedves, szeme nem ragyog

és vére nem küld széles iramot,

testén a rém s a kór kufárja tárgyal.

Ágyában fekszik most és kín veri.

Látványaim szobájára szükültek,

fáradt vagyok, nem hívnak már az űrnek

álmodott, részeg jelenései.

Csend van. A város is beteg talán.

Csak e nehéz köd omlik rám sötéten,

s fénytelen, fáradt kétségbeesésem

ül a görcsösen fuldokló Dunán.

Koratavasz^*

Ó, mily szép januárban, a tél kellős közepében,

hogyha a friss fények, illatok és viharok

vad paripáin iramló, szélsebes égi heroldok

elhozzák minekünk a tavasz üzenetét,

hogy még létezik, él és el fog jönni megint, hogy

nem, nem szűnt meg örök kényszerüsége, örök

körforgása a végtelen áramu űr kerekének –

s mostani vakságunk újra feloldja a fény.

Drága, a nap kisütött, nézd, újra ragyognak az utcák,

nincs a hegyen hó már, olvad a jég a Dunán,

fürdik a fényben a város, zsongva zsibong ma a kő is,

langyos szél remeg és megsimogatja csipőd…

Felszabadult a világ! szabaduljunk fel mi is! új rend

csóvás fároszaként messze lobogjanak ős,

meztelen ösztöneink… Eddig csak próba, kisérlet

volt a mi létünk itt, félbemaradt feladat,

s most diadalmasan itt van a képlet, a tiszta megoldás:

testünk mélyeiből szintre e vad ragyogás

fénycsákánya nyomán évezredes éjölü tárnák

kincsei tárulnak, titkok acél kapui

fordulnak ki csikorgón. Új törvényt kap a lélek,

új tartalmat a test, új hivatást a világ.

Félálomban^*

Hol vagyok? orvul a síma habokból, jaj, ki hozott föl?

ég s föld közt lebegek s sziklakövek sulya nyom;

torz, irtózatos árnyak kelnek a kénköves űrben,

fojtó füst kavarog, nincs levegő… a tüdőm!

Izzó vasrudak égetik: ó, szemem égi világa,

jaj neked! és nékem százszor! a vészteli űr

száz lobogó tűzcsillaga hull mellemre, karomra,

és nem nyílhat a szám jajra se!… Hol vagyok? és

honnan hoztak el? – Ó, emlékszem a tájra, be szép volt.

Dajkált ringva a mély és a sötét anyaöl

vágyott, büszke nyugalma borult szívemre szelíden…

És most szörnyetegek rugnak a homlokomon,

s meg-megráz az iszony szele! Ó, ez az apokalipszis…

…Ó, hát itt vagyok? itt? és te is itt, gyönyörü?

Itt fekszel mellettem az alkonyi drága homályban.

Rettenetes volt ott, s most milyen édes is itt,

melletted… Csak a csókjaid égtek a mellemen, és csak

fínom, hűs tenyered siklik a homlokomon?

Csak cigarettád rőt tüze tört fenyegetve szememnek,

s füstje kavargott, hogy majd kiszakadt a tüdőm?

Rámhajoló kis melled hittem szörnyü tehernek,

és a süvöltő szél halk szuszogás zaja volt?

Úgy tünik, álmodtam. Mért vertél fel? szerelem kell?

Nem kell most szerelem, jöjj, alugyunk, no aludj.

Mily szép volt is aludnom elült vágyammal… A tárgyak

bántják most szememet, bánt az alak meg a fény.

Fáj ma szivemnek a lét, szomorú szépségei fájnak.

Felszakadt a világ keserü belseje! ó,

gyűlik az emberi kín és omlik az isteni szépség.

Úgy fáj, kedves, a zaj: zárd be az ablakokat.

Hadd csukjam le szemem: milyen édes a sűrü sötétség.

Hadd zárjam be fülem: ó, milyen édes a csend.

Magány^*

Mint mindenki, börtönben élek én is,

a világ sötét rabságok felé visz

s hihetetlenül egyedül vagyok.

Az elhagyottság megtört és lerontott,

érzéseim leszáradt águ csonkok,

tört kérgű, meztelen akaratok.

Szivemből csupasz fatönkök merednek.

Érts meg! kiáltottam az embereknek,

kopogtam minden lélek ajtaján.

De nem felelt hívásomra rokon hang,

mindenünnen rámtört s kivágta roppant

ifjú erdőmet a fejszés magány.

Szétszed, megoszt, felőröl minden óra,

az együtt-sarjadás kohéziója

mindegyre enged s nem tart össze már.

Akaratom atomjaira dül szét,

eléget a parázsló egyedülség,

életem minden sarkán lángban áll.

Mely a közönyt felgyújtani akarta,

sok feltörő lángom most mind magamba

mar és tép: vágy, akarat, indulat.

Jöjjetek! oltsatok el! könyörögtem,

s magamban égek el. E szörnyü ködben

senki sem keresett hozzám utat.

Segítsetek, nem élhetek magamban,

míg élek, minden élőhöz közöm van,

ahhoz is, kinek hozzám nincs köze.

Testvérem az aszkéta és a kéjenc,

hisz minden élet eggyé forr a mélyen, s

ki tudja: a mély is nem magas-e.

Ami felül van, hazug, durva kéreg.

Ássátok fel magatokban a mélyet,

a fel-felbuggyanó szeretetet.

Amennyit a világ ér, annyit érek!

Magát nem érti, ki engem nem ért meg.

Magát gyűlöli, aki nem szeret.

Árnyékban^*

Lehet az ember nagy, titáni

héroszok árnyékában is.

De jaj, kire saját árnyéka hull,

jaj, akin fonák és hamis

szögben, torz, ferde sugarakban

ömlik el kivülről a fény.

Mint a nyílt kúpra önárnyéka,

úgy hullok önmagamra én!

Úgy vet a hazugság mind nagyobb

sötét árnyékparabolát

az igazságra: én – magamra,

rá én és reám a világ.

Mert egy vagyok én bonthatatlan

a világgal, mint embrió,

mely összenőtt az anyaméhhel,

s elválasztani nincs fogó…

A világ méhéből fogantam,

s ős céltalanság volt apám.

Ilyen szülők gyermeke csak bajt

s örök romlást hordhat magán!…

Múlt, jelen, jövő^*

Mellemen nem döng súlyosan a múlt,

nem fojt emlékek százkarú polipja,

nem fon be bénítón, és nem borít a

jelen kitörő erőire mord

kényszerzubbonyt. Nem vagyok múltam rabja.

Kezem arra kap s lábam arra lép,

merre a jelen lendíti a lét

útjain; ami tetteim kiszabja,

csak a változás, nem múltak-alkotta

sors. Minden percem független, mi volt a

megelőző, és mindig más vagyok.

De meddig?… Jaj, már veti megkötő,

halálos hálóját a tébolyok

s gyűlöletek orsóin szőtt jövő!

Fellebbezés Budapesthez^*

Sötétedik. Öltözve sűrű gyászba,

jön s asztalomra könyököl az est.

Most, megcsúfoltan és porig alázva,

megidéztek e szomorú szeánszra,

bölcsőm, nevelőm, hazám, Budapest!

Gyűljön fel most szivemben minden emlék,

a régi percek tárják karjukat:

sürítse most át a múlt kósza lelkét

valami bonthatatlan, súlyos egység:

titokzatos forrású áhitat.

És e tizennyolc évnyi pillanatból,

melyben eggyéforr egész életem,

a célokkal játszó, merész gyerekkor,

s a megtört ifjúság, mely sírva harcol –

céllal s reménnyel intsetek nekem:

jöjjetek sorra mind, utcák, terek,

s körútak, ti az én napos mezőim,

álljatok meg nagy szégyenem felett,

és hallgassatok meg! ti legyetek

az én bíráim és védelmezőim.

Jöjj, nagy Duna, budai szép hegyek,

vonuljatok fel szigorú sorokban,

kocsik, kis házak, meghitt szögletek,

kikkel minden percemben összeforrtam,

büszkén tihozzátok fellebbezek.

Az emberek gonoszul elitéltek.

Hát téged hívlak, Város, titeket,

fák, oszlopok, hidak, vizek, kövek,

hajnali részeg köd, dús esti fények!

a ti csodátok igaza vezet.

Nem hagyhatsz most el, s már el nem felejthetsz,

ha el is űzöl, hogy vergődve kinn

az idegenség vad hidege megvesz.

Nékem minden kis köved csont, amelyhez

első vágyaim és élményeim

tapadtak, benned nőttem, falaidhoz

kötöztek gyerekkorom álmai.

Mindegy már, külső sorsunk átka mit hoz,

erős idegekkel tart itt a mítosz,

s nem tudja semmi elszakítani.

Nem válhatunk el már, nem lehet oly vad

a maró méreg, hogy szétbontsa ma

forró ölelését erős karodnak –

s hogy emlékem jövődben úgy elolvad,

mint fönt a hóban sítalpam nyoma.

Különös, hogy itthon fog el a honvágy!

A szokott úton borzongva megyek,

villogó fényed léptenként sziven vág,

hogy lesz, lehet majd nem lelnem egy utcát,

s hiába indulnom feléd, Sziget…

Két év^*

1

Két év! Ó, bennem s köröttem mi minden történt!

Ellentétek harcaiban

csatáztam s nem leltem bennük sehol a törvényt,

úgy siklott ki, mint a higany,

úgy bújt, gördült ki ujjaim közt, láthatatlan

lett, aztán újra látható,

mindenkiben volt s mindenütt, másban s magamban,

de sehol sem megfogható,

bújkált, mindig más színt és más alakot öltve,

másutt villantva fel a fényt,

s mégis mindig önmagába visszaömölve –

más-más eszme harcosaként

küldött csatázni. Voltam ezer eszme rabja,

s nem tudom, volt-e, mely igaz…

Kell, hogy legyen valaki, kell! aki kiszabja

szilárdan: erre térj, ez az.

2

Mert bennem őrjöngő zenére mintha kánkánt

járnának a gondolatok:

az én kinom a mások kínjaiba ránt át

s rémülten pergek, fordulok

e tánc barbár ütemére – ó, céltalanság

fonák és torz rángásai!

Szűnjön meg már rohanni ezt a szörnyü hajszát

szivem, szűnjön meg rángani!

és ütni és üttetni! törni és pörögni

bennem le-fel céltalanul,

hogy már csak rekedten s erőtlenül hörögni

tud szép hegedűmön a húr.

3

Két év! Ó, messzire kerültél el azóta,

jaj, messzire, apám.

Hol vagy? „Szived taván” most is a „sárga rózsa”

illatozik, mely „bút hord magán”?

Míg éltél is, kapcsolatunk, egyszer te, majd én

dúltuk fel, mindig változott.

E két „vigasztalan s vigaszra hasztalan” lény

egymásra is csak bajt hozott.

Belül mindketten szántuk és szerettük egymást,

s egymáshoz vágytunk hajlani,

de kívül mégis csak idegenek maradtunk,

konok homlokunk átkai

üldöztek egyre, a magány, az idegenség

fojtó ólma hullott közénk,

s bár beláttuk, sosem fogadtuk meg a leckét

és megnemértésünk ködét

nem oszlathattuk el sosem. Várjam, ne várjam,

hogy összehoz bennünket a

sír? Mindegy: tőled indukálódott az áram

bennem, életem árama

(amely szilárdan önmagam felé s feléd visz),

helyzetünk változásai

folytán, s oly egyszerűnek tűnik már a lét is,

melyben már fájni, rángani

neked nem kell… S lényed megérteni tanultam:

így lettél mégis te, apám,

ki kiszabtad s megmutattad egyetlen útam:

a mély és elmerült magány

bozótos, iszonyú erdejében a korcs, unt,

örök ösvényt, a végzetet;

hogy tudjam: minden külső szín alatt a sorsunk

mindig csak egy s közös lehet.

Téli elégia^*

Egyszerűségbe fagy a pompa,

átöltözik most a világ.

A puritán tél zord kámzsáit

kapkodják magukra a fák;

az ifjú, szertelen rajongás,

az őszben borzongó csodák

után a mindenség ím, újra

a férfikorba fordul át.

Nehéz áhitat váltja fel most,

szent rémület és megbüvölt

a sűrű, szikrázó kavargást,

a szárnycsattogtató gyönyört

s a féktelen zöld kicsapongást –:

vad szerelmekben elgyötört

testével most magábaszáll és

megtér a lázadó, e föld.

Apám, ilyenkor jutsz eszembe,

mikor bomlik az őszi köd,

de már hasít a tél vésője,

november s január között.

(Engem november hámozott ki,

téged január elfödött,

testem először ködbe, a tiéd meg

utolszor fagyba öltözött.)

Mindig ilyenkor látogatsz meg,

mikor a fény magva szakad,

nem ködlik rajta semmi kétely,

s bár mind messzebbre tér a nap

és hidegebben csillog egyre,

a lét élesen látható

s a kékre-csiszolt levegőből

kereken cseng vissza a szó.

És már nem kell a szó se, mindent

egyszerűvé csiszolt a fagy,

az érzés szinte hallható lesz

és látható a gondolat.

Teljes a világ, közelebb jön,

s mikor az est homálya rezg,

érezni, bundákba takartan

is közelebb a női test.

Apám, tollas, sötét varázsló,

kit önmaga elátkozott!

(szemembe zárva él kiugró,

meredek, sziklás homlokod),

s ti mind, aggult vagy már nem élő

bús századvégi héroszok,

az újuló élet riadtán

könnyel most nektek áldozok.

Elhagyott kávéházi asztalodhoz

szivem most gyakorta leül.

Emléked magamból kioldoz

s a te életed fon körül.

Úgy élek benne, mint bábban a lepke,

mely majd, ha a tél menekül,

valódi életére lelve,

szabadon szállva kirepül.

Ó, ritka, visszahozhatatlan,

álmos vasárnap reggelek.

Ha most itt ülhetnél sötéten,

ha itt ülhetnék most veled!

Kiáltanám: rossz volt! rossz voltam!

rosszak voltunk! most értelek.

S – hányszor próbáltad! – kezdjük újra!

Kezdjünk egy másik életet.

Ó, szótalan találkozások,

zord kávéházi reggelik,

reménytelenségtek izével

szivem most újra megtelik.

Hogy vártam tőletek a fényt, a

kimondhatatlan valamit,

mely idegenségünkből egyszer

mégis melegen kiszakít.

Hiába! két távoli csillag

voltunk e rossz század sötét,

zuhantató ürében – és csak

néztünk a kávéházba szét.

(Most is látom a vén újságos

órjásfogú bálnafejét,

arcán a bőr úgy rángatózott,

mint a zajló Dunán a jég.)

Micsoda csaló durva játék

folyt itten véled és velem,

milyen zord törvények s szabályok

ültek sziveden s szivemen,

hogy egymással harcolnunk kellett,

bár mindkettőnk fegyvertelen,

s elválasztott a dicstelen dac,

jobban, mint bármi küzdelem?

Apjából, istenem, a tolvaj

idő a fiúnak mit ad?

Én barátod szerettem volna lenni –

és nem lehettem, csak fiad.

De szép lett volna járni együtt

ifjan ködös hajnalokat,

míg Kosztolányi hangja száll az

Üllői úti fák alatt.

Ó, mért sziszegsz bennünk örökkön,

mérgeskígyó emlékezés?

Hogy mindig újra megsirassuk

hazúg és elrontott egész

múltunkat, újra látva, minden

perc hogy volt bűn és tévedés! –

A könnyű részt elejtve, mindig

az egészet emelni oly nehéz…

Elhagylak nemsokára, érzem,

hív már a megnyílott világ,

valóság vadszagú mezői,

mit nem ismert az ifjuság.

Lesz tán nekem is gyermekem majd,

és a magány, mit zárt a báb,

másokban és a végtelenben

talál majd élni új hazát.

Apám nyomában^*

1

Mint ódon várkastély zord gót hegyek

csucsán, legendás korokat idézve,

úgy merengett magasló szenvedélye

tetőin bús feje a füst megett.

A kósza átok felhői magányán

ült szótlanul. De ha az est lejött,

kiugró sziklás homloka mögött

dal zendült s egy elvarázsolt királylány

törte fel évszázados álma burkát,

s övét letépve táncolt meztelen.

A falakon sötét szélvész suhant át

s (így álmodott vitézi álmokat)

felkelt vasban zörögve két lovag:

pajzsos barátság s kopjás szerelem.

2

Elátkozottsága ködös magányán

csak ült sötéten és rejtelmesen.

– Ó, mért nem láttad soha, kedvesem?

Hát menjünk most, az ő nyomába járván:

járjuk be e sok kis budai utcát,

a hó ropog alattunk, mint a tüll.

Itt baktatott ő mindig egyedül,

a csillagoktól követelve jussát.

Az „életét”, amelyet egyre várt,

megszállt kincskeresők konok dühével,

kik földberejtett kincseket keresnek,

mert leltek valami ódon tekercset,

s felásva végig az egész határt,

minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.

3

Milyen boldogtalan volt! S mégis én

irígylem őt, irígylem bús apámat.

Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat

zúgatott meg a szégyen is szivén.

Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott,

kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott,

de dőltében, mint fehér ritka hollók,

rebbentek róla ritka dallamok.

Mesék királya volt ő!… S lásd, nekem

bogos fogalmak félelme maradt csak,

nincs más mesém, csak a te szép hajad.

Te szomorú, te vagy nekem vigasznak.

Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy.

S csak tört szivek zenéjét szeretem.

4

Ha tudnád, mily tájakról jöttem én,

s mily útakon! a vér mily robogásán,

milyen szemek micsoda lobogásán,

milyen fájdalmak bomlott ütemén.

Ha láttad volna Őt! ha sejtenéd,

mily vészeken kell villámlásra várnom,

hogy felidézze őt gyermeki álmom,

egy ragyogó élet szédületét –

megértenéd e tűnő fényt szememben

s ajkam tövén e keserű vonást.

Engem egy egész élet vágya ráz,

hogy felragyogjam egyszer, századok

elfúlt tüzének kormával szivemben,

a lángot, mely sosem loboghatott.

Sziszüfoszhoz^*

Ó, segíts, nézz rám le, Titán, hatalmas

szenvedő! társad vagyok én a kínban.

Nézd, hogy élek, görgetem itt a sziklám:

új Sziszüfoszként

vonszolom rejtélyeim és magányom

gránittömbjét, fel, fel a tisztaság és

egyszerűség orma felé, a hegynek

vad meredélyén!

S egyre súlyosodnak a titkok, állott

tetteimből erjed a vád, s az ólmos

elhagyottság úgy szakad, úgy feszül rá

gyenge karomra,

mint Terád az isteni átok omlott,

szikla-sorsom így nyögöm égve én is!

Ifjú testem lankad, erőm hanyatlik,

bírom-e még! ó,

meddig bírják izmaim és inam még,

meddig lesz még bennem erő csatázni,

jaj, hiába küzdeni és akarni,

törni a jobbra?

1939. szeptember 1.^*

1

Ragyog az utca. Telt korsó a város.

A fény borával így kinál az ősz.

Igyunk! maró sugárzás, adj erőt,

hogy elkezdhessük azt, mi tán halálos.

Mert nem maradt már itt számunkra jobb út,

legyen borodban hát hit s jó harag,

édes-vad szesz, hogy ki ne józanodjunk,

s falhoz ne csapjuk a poharakat.

Mert ennyi vészen s irtózaton át,

mint a rohamra hajszolt katonát,

csak a békét lélegző tiszta égbolt,

csak a kéklő önkívület, a téboly

ragadhat el, hogy ne zúgjuk: elég volt! –

Mielőtt megszületnél, új világ.

2

Most ragyogj, nap, most szédíts, most vakíts el,

ősz, lobogó, nehéz aranykeret.

Szörnyű napok jönnek, szörnyű hetek,

elborult rajzok, sosevolt szinekkel.

Ó, édes ősz, milyen garázda kéz dúl

gazdagon érő díszeid között!

Itt minden elrothadt és megtörött,

te vagy csak érintetlen, innen és túl.

Zsibongó változás! ősz, tél, tavasz…

Biztos erő, biztass, hogy te kiállod,

ha minden elvész is, te megmaradsz.

Te csak tünődve állsz vesztünk felett –

s új szívünknek majd újra felkinálod

virágaid s érett gyümölcsödet.

A tétlenségből

A tétlenségből^*

1

Rettenetes így élni tétlen,

mikor úgy lendülne a kéz,

a kényszerű semmittevés

üresen kóválygó vizében

bukni a mélybe észrevétlen,

mint ki magában vízbe vész

a népes parttól távol, és

jaját sem hallják, végzetét sem

jegyzi fel senki és nehéz

tusája is elhal a feledés

még mélyebb s kuszább tengerében…

Ha legalább a lompos égen

villogna már a sűrü vész

s ottvesznék óriás szelében!

2

Indulsz s megállsz – ahogy a nap vakít.

Oktalanul szeretve és gyülölve,

s teszed kábán lélek és test örökbe

kapott halálos mozdulatait.

Akármit! mindegy, csak tégy valamit,

hogy perceid, ha bármi is, kitöltse.

S álmaid fércén öltögeted össze

rongyokban csüggő condra napjaid.

A kínzó ürességet hogy befedhesd,

s a kongó éjszakának hogy felelhesd,

hogy tettem ezt és azt is tettem én! –

ha rádbámul némán és feketén,

s te nézed: mint kiásott koponyák

jövő-kutató, üres iszonyát.

3

Megcsókolt – mert valamit mindig tenni kell,

hogy szállhasson szálló perceivel.

S megcsókoltam – én is hogy tegyek valamit:

így élünk negyven, ötven évekig.

Így élünk céltalan halálos tetteink

szikláin nyögve sziszüphoszi kínt,

pörgetve azt, ami magától is pörög,

múlatjuk a magától is múló időt.

Mint gyermekek, kik játszva untig görgetik

láncos kút kerekét, emelve vödreit –

úgy húzzuk-ejtjük mi a percek vödreit,

mik tűnnek-jőnek úgyis mind, kinálva: – idd,

hajtsd fel, amit titokzatos mélyünk kinál,

mindegy, ha jó, ha rossz, mindegy, ha fáj,

ha torkig vagy, ha undorodsz, mindegy: igyál!

Hiába várod úgyis, hogy megáll…

4

Kit nők arany szeme és gyöngyházfényü melle

örökre megfogott s vak hálójába font,

bolond az és akit nem, még nagyobb bolond!

és mind, kit gond emészt, a sorsát hogy viselje.

Bolond! mindegy hová, hogy arra vagy emerre,

és mindegy hogy mi az, mit szád áhitva mond,

fölötted izzik még az égi szén, a hold,

de már ott jő a nap, új holnapot emelve.

Mindegy hogy merre mész s miért, hová, kivel,

az idő mindenkit majd egyaránt kiver,

ki minden gyermekét összezúzni goromba.

S számon hogy tartaná, kétmilliárd porontya

változó ég alatt hogy élvén mit mivel –

az életét, egek! hogy mint múlatja el?

5

Haraptam harsogón a hamvas-héju hajnalt,

s útvesztős éjszakákon utam kutatva vitt,

elvontam már a bíbor alkony függönyeit

s a nappal vad borát is ittam hő ajakkal.

S ültem szobámban sokszor a délutánba, míg

rámszállt az est, akár egy setét-szárnyu angyal;

s szálltam a fényben is, széllel-kuszált hajakkal:

láttam mindent e földön, ami történik itt.

Mindent, ami történik itt és mi nem mulik:

a hold vigyorgó maszkját kelni s lehullni itt,

s a nap fényes fejét, bércekkel koszorúsan.

– S itt ülnek tépve mégis a percek vállamon,

s nincs benne mód, ha szállnak, szálltukkal szállanom.

Ó, sírjatok velem, hős társaim a húsban!

A semmittevőhöz^*

Jaj, húsz éve vagy itt, húsz éve vonulnak előtted

szédült történései és látványi e földnek,

fordul a föld és mozdul a nap, kicsapódik a tenger,

és te csak állsz itt, nézed a holdat, mint libeg el, hét

fátyla között táncolva az éjben, mint Salomé, zord

szándékokkal a szitkok ez emberlakta, jajongó

honja iránt, s egy nőt képzelve, sötét lobogásút,

mint te magad, kit a táncos tenger elragadott – s most

nézel utána irígyen, mint nagy báli teremben.

Nézed a tó játékait és a folyó suhanását –

s tengereket vársz, tág egeket tág lelked elébe.

Így élsz céltalanul – s mint kis szigetecske ölében

apró víz, kis csörgeteg, úgy: csak játszik, a tengert

bánja is ő, csak csillog a napban, az égi tükörben

és kedvére dalol, ha a szellő habjait éri.

Él egyedül, tisztán, szabadon, de a szörnyölelésű,

százfejü, százkaru tenger előlép, ráveti roppant

tagjait, és így megful a csöpp víz.

Lásd, te is így élsz,

égbeveszetten, míg el nem nyel az emberi örvény.

Ó, bonyolult e világ! sokrétű s változik egyre!

Hogy tudsz mozdúlatlanul ülni e folytonos omlás,

bomlás, romlás közt, mint egykor a pompeji őrszem?

Mily történések viharával szállt el e húsz év,

és mind nélküled! emberek és elemek szövevénye.

Háboruk őrjöngtek távol s közel, őskori hüllők

mintájára születtek acélból szörnyetegek! Jaj,

hány ember született és hány pusztult el azóta

tűzhányók peremén, hegyek ormán, nagy vizek öblén,

hány csepp szállt fel azóta a tengerből az egekre

s hány leszakadt már újra a földre s a földről a vízbe.

Mentek a gyárba a munkások reggel

s te maradtál!

és mentek hajnalban aratni a lányok, az ifjak

és te maradtál!

mentek a bús katonák, a sugárzó

hajnali nap fázott szuronyuk végén,

s te maradtál!

Házak emelkedtek s hol vannak a kőmivesek már?

Ó-borok állnak a pincékben, s hol vannak a szőlőt

egykor puttonyban cipelő nagy, lomha leányok?

Majd beomolnak a házak is és felhajtjuk a bort is.

Omlik az élet s ömlik a könny és összekuszáltan

játssza komor játékait és álmodja riasztó

álmait itten az ember…

Tudd meg: élned e földön

hold libegése, nap útja s a föld forgása szerint kell.

Várok^*

Ó, hogy bőgnek a szárnyas időnek

földi konok szolgái, e vas kor

állatai: repülőgép, mozdonyok, autó!

Száguldó iramuk jármába befogva az embert,

magukkal rántva a porba, kövek közt,

míg őket uralja a föld is, az ég is…

Én

naphosszat hallom elzörögni

ablakaim alatt e szörnyü sort.

Ó, egy világ halálhörgései vagytok,

surlódó kerekek, ti ziháló

mótorok és sziszegő szijjak, te nyöszörgő

vak telefon s bús villamosok, ti

a sínen fel-felzokogók…

Halljátok-e?

Már a vas is sír!

Ily kemény könnyekkel siratja hiú

munkáinkat a föld is.

Minden perc új gépet vet ki a gépek gyomraiból

s mindtől csak az ócskavasak szederjes halmaza gyűlik –

halljátok-e? minden új faltól, amit felemeltek,

csak az omlás robaja lesz végül siketítőbb!

S ti mégse pihentek?

Sose látott

torló építés és újra-ledöntés

kinja között, megcsúszva saját omló veritékén

s ő munkái között botolva halálra,

és messzisugárzó szép lobogók közt

és ujjongó dalok kisérete mellett

lejt el örökre egy kerge világ…

Csak én,

csak én ülök álmok homálya mellett

szobámban mozdulatlanul, letűnt

világok csillagfényein merengő,

s elhullott látványok fel-felcikázó

villámain borzongva mind…

Csak én,

e munka közt tétlen csak én vagyok.

Ó, hol van a csákány, mely kinyílt

tenyerembe illenék? hol a

termés, amely jó lendületét

várná karomnak? hol a beomló

fal, mely dőlni derék

vállamra kiván? ó, hol van a fül,

mely megnyílnék szavamra? s a szív,

szárnyas dalomon mely szállana?

Mégse feledjetek!

Mert hitté erjed bennem a kín

és visszazuhanva izmaimba,

új erőre pattan a mozdulat,

s ércfényüvé edzi szememet

a vágy, hogy benn a jövő ragyog.

Még nem láttok, de itt vagyok én,

itt várok én, egy elhamvadt világ

keserű kormával ifjú szivemben,

de melyen már az új napok

raknak tüzet az eljövőknek – várjatok csak!

Lángol a dél…^*

Lángol a dél és várja, hogy a hűs

alkony eloltsa, elárad az alkony

s már várja az éjt, a tömört, amely befogadja, nyugodtan

ring a levélen a hernyó s már várja magában a lepkét.

Vár, vár, vár a világ, diadalmas

vendégül várja magát az idő s mint vesztes

háborúk gyalázatát, rázza le magáról a múltat.

És mindig tárva az ajtó és mindig nyitva a perc.

Tárt ajtókkal s szívig kinyílva, te is

így várod önmagadat – és nem veszed észre,

hogy déli verőn és alkonyi csöndben

s lepkékben és hernyókban és röpke sziromban

és gyalázatban és diadalban,

folyók zuhatagján és boldog-alantas női szavakban

hogy illan közben, hogy iramlik, száll szakadatlan

és vissza se nézve

hogy tűnik előled.

Lobogó^*

Mint nagy sudár parasztlányt

pajtában a béres,

úgy kapta most derékon

fáinkat a szél.

Az óriás karok közt

nyögve hajladoznak,

s a megvert tóra hullik

tépett hajzatuk.

Két fekete oroszlán

mordul fenn a holdra

és ugrik már benyelni

sápadt sugarát.

S a sebzetthátu vízre

s meggörnyedt hegyekre

csapkod a jégesőnek

szöges ostora.

Szivem, tanuld a bátor,

riadó esőknek,

földönfutó szeleknek

büszke életét,

s égnek, földnek, vizeknek

villanó dühével

s vágyával lobogózd fel

dicstelen napjaid!

Szelektől…^*

Szelektől a libbenést

vad naptól a lobbanást

holdtól karcsu lobogást

víztől könnyü lebegést

szálfáktól a szökkenést

lombtól éji zokogást

fövenytől a csillogást

felhőtől a rebbenést –:

lesd el élő életük

fájj lobogj ujjongj velük

elhagyva ki elhagyott

annyiszor a szajha szót.

Égesd ki hangszálaid

s úgy dalolj és úgy beszélj

ahogy szél és fény zenél

fa zokog és nap vakít.

Vihar után^*

Mint tépett lobogók vert seregek fölött,

füstmart, vörhenyeges fellegek úsznak el

a tűnő nap előtt meghajoló egen,

s barlangjába bebú a szél.

Elnyújtózik a víz, mint ölelés után

megkönnyült szeretők, csillagok őrizik

lankadt álmait és túl a sötét hegyek

súlyos függönye hull alá.

Itt járom remegő szívvel az éjszakát.

S mint kíváncsi kamasz este a vetkező

nővért, úgy lesem én: felfedi-é a táj

titkokkal teli álmait…

Hajnali dal^*

Érezted, hogy ma nekünk szállt

csak földre a hajnal?

Ránknézett a kivirult ég

hamvas, teli arccal,

ledobva magáról a fancsal

álarcot, a holdat…

Érezted, az első fény a Dunán hogy

nékünk mosolyog csak?

S nékünk rajzoltak az égre

a parti faágak

japános lágy vonalakkal

kis furcsa babákat,

s nékünk eregettek a gyárak

ezüstszinü füstöt.

És nékünk szólt az az árva madár is,

ki zengeni kezdett?…

Érezted? nékünk keltek a csendből

ott lenn, a hidon túl

apró zajok – és álomba merültünk

e nagy nyugalomtul.

De rólunk majd ez a béke lefoszlik,

szívünk fel is ébred!

Ó, érzed, ez álomból minekünk még

mily izgalom éled,

e szélcsendből még micsoda vágyak

szélvésze szakad ránk!

E hajnal még mily nappalokat gyújt

s mily éjeket ad ránk!

In Catullium^*

Az egész világ most fegyverben áll.

Hát jambusaim, sorakozzatok fel,

mindenre elszánt, bátor kis sereg,

egyetlen fegyverem a fegyver ellen,

keljetek fel, s e meghitt társaság,

borozgató kedves barátok és

méltó ékük, a koszorúba-fűzött,

gyönyörű, illatos-virágu hölgyek

előtt előre-szegzett szó-szuronnyal

s a dac csataordításaival

rontsatok rá e csúf, hazúg ribancra,

ki szemérmetlenül szeretkezik

mindenütt, mindenhogy s mindenkivel:

fal mellett, autóban, kis zúg mozikban

s jól be sem zárt fürdőszobában is,

s iszony! ruhában, állva is, ahogy jön!

s mindenkivel, minden kikent-kifent

jampeccel, minden utolsó ripőkkel,

s tán még az útszéli koldussal is,

ha jókedvében van… és csak velem nem

akarna lefeküdni, csak velem,

tán egyetlen férfi e bús világon,

én, Somlyó György, kit elvből nem ölel,

az egyetlen! – és egyetlennek lenni

bizton kivételes kitüntetés,

valóban megtisztelő és nemes rang.

– Csak ne volnának oly szép mellei,

melyekhez foghatót sem Goya, sem

Rubens nem festett és a többi mester

nem is képzelt soha – és jaj, ne volnék

szép női melleknek bolondja én!

Különben büszke lehetnék, hogy engem,

épp engem ért a megtiszteltetés,

a Sokkal szemben álló Egy, a meg-

nem-alkuvó, tömegbe-nem-vegyűlő,

mással-nem-osztozó egyéniség

mindig kivételes és úri rangja.

És lennék is, sőt tán meg is köszönném

most néki e kivételes kegyet,

melyet, bevallom, ki nem érdemeltem…

– De lába mint a libanoni cédrus!

S a pusztában vándorlók sátrait

idézi széthulló sötét haja.

Sívó homokon át vánszorgok én is

negyven nap óta már… vagy több, nem is

tudom… mint régen ők… az elhagyottság

és tikkasztó magány kisér csak és

veszett, irtózatos vadállatok.

És fölém nem feszíti ki soha

hajának drága sátorát, hogy védjen,

rám nem… mindenki másra… pedig én

próbáltam már mindent s mindenhogyan,

ami, tudom, tetszik neki: ölelni

próbáltam autó mélyén, kis mozikban,

fülledt cukrászdában, barátaink közt,

a félig-bezárt fürdőszobában is…

És sokszor gondolkodtam rajt, miért,

hogyan lehet, hogy dús kegyeiből,

miket olyan gálánsan osztogat szét

a nép közt, legszebb példáit mutatva

a meghatón-szép önfeláldozásnak,

épp nekem nem jutott egy morzsa se.

Találgatom: miért? hogyan?… talán mert

én valóban szeretem – s néki ez –

– megértem jól – erősen visszatetszik:

olyan szokatlan, furcsa, torz dolog.

S mert merész-ívű versekben dicsértem

soha-nem-múló bájait, s szemérmes

lénye nem bírja el, ha szemtől-szembe

dicsérik és nyíltan, többek előtt

beszélnek szépségéről – ő csak egynek

szereti egyszerre azt – mutatni.

Vagy nem is! inkább tán, mert tudja, hogy

senkinek úgy a visszautasítás

nem fájhat, mint nekem, s nem éget úgy,

mint engem, senkit! Így, igaza van.

Azon kell ütni mindig, akinek

legjobban fáj, s ki visszaütni nem tud.

De hidd el, ezt is majd kiheverem,

mint annyi sok sérelmet, fiatal

életem annyi megaláztatását…

De mit! ez igazán nem tartozik rád.

Bár tudom, becsülöd és szereted

a költő nyálas nyöszörgéseit,

sőt néha egész komolyan hiszed,

hogy érted is. Nemes igyekezet!

Valóban megbecsülést érdemel, mint

jótékonyságod s más erényeid.

Vedd újra hálás köszönetem inkább

a kegyért, mely, méltatlannak, nekem

ily finom úri rangot biztosított.

Én viszonzásul neked tiszta szívből

kivánok szép pályádon sok szerencsét.

Tudom, nincs könnyű dolgod, ámde mondom

– s én jól tudom – az igaz hivatás

sok áldozatot követel, de ki

meghozza érte azt, valódi ember.

Kivánok néked minden jót, s ha sorsod

vak kényszere netán utcára vinne,

magadban meg ne rendüljön hited.

Rám akkor is számíthatsz, hű szivem,

csak egyet ints, bárhonnan visszatér.

Ne félj, ha kell, mindig veled leszek,

s teljes erőmből támogatni foglak:

szállítom néked félénk szűz diákok

s undok zsíros lókupecek raját,

s megszerzem működésed szinhelyéül

majd mindig a legjövedelmezőbb

a legforgalmasabb utcasarkot!

Anakreóni^*

Catullus Lesbiához

sírt, esküdött, könyörgött,

szelíden s szitkozódva,

s hiába, mindhiába!

Hiába hívta Ronsard

segítségül a végnek,

aggságnak, csúf halálnak

rettentő vízióit:

nem tudhatták azok sem

Kasszándra, gonosz Heléna

szerelmét megszerezni.

Vitéz Lillát szerette,

s hiába hogy dalolt oly

édesen lágy zenéket.

S keserű, vad rimével

is hasztalan ostromolta

magános Vajda János

a csillogó lovarnőt.

S tovább így annyian még…

Én tehozzád esengek,

szép Klári, szőke felhő

szivem setét egében.

S hiába sorolom fel

dicső elődimet mind

s a hölgyeket, akikre

ők örök fényt ragyogtak:

szived csak meg nem enyhül

és nem okulsz a példán…

Vagy épp okulsz a példán:

tanulsz víg Lesbiától,

mint én Catullusomtól,

s Kasszándrát, a kegyetlent

tanúlod s büszke Lillát,

mint Ronsard-t és Vitézt én.

S úgy látszik, így megy ez már,

míg a világ világ lesz,

s eljő a kor, mikor majd

a dalnokok szerelmet

mind éntőlem tanulnak,

s kegyetlen ifju hölgyek

gyötörni mind tetőled…

Öngyilkos barátomra^*

Villámok riadó jelével írd fel

minden pillanatod sötét egére,

minden perced előtt hogy ez vezessen:

„Nincsen földi erő, amely lemossa

tábládról, amit egyszer ott bevéstél:

tetted, egy szavadat se, azt se, hogyha

nem tész semmit is, és nincs földi ész sem,

mely képzelni akár tudná különbül

egyszer azt, ami elvégeztetett már.”

Elvégezted e földi sort, barátom,

megtaláltad a végső mozdulatnak

tiszta, egyszeri formáját, a döntés

már-nem-emberi, szertelen hatalmát,

szörnyű szédületét, iszonyt s gyönyört is –

hogy nem kell soha elviselned itt már

terv, cél és lehetőség vak csatáit

szívedben s az üresség unszoló, mind

új és új tettre üző kemény parancsát.

Új tett nem fakad abból, mit te tettél!

Nem siratlak ezért illő szavakkal,

képzelődve ezért nem is kutatlak,

nem várom, hogy a sarkon újra föltűnj,

felbukkanva a semmiből, ahol vagy:

földi fegyvered égi dörrenése

bennünk is valamit megölt, ledöntött:

már bennünk se vagy, innen is kihulltál!

Egy okkal kevesebb, mit számba vennünk

kell most már, ha a rettegés iramló

perceinknek utánafutni sarkall.

S csak tovább forog itt a föld, s a hold is

lengve végzi könyörtelen futását,

fentről néznek a csillagok közönnyel,

– nyílt tekintetüket, ki bírja, állja! –

Ősz jön, hullnak a dús, arany gyümölcsök

s illatoznak a fák a tél után és

újra jő a tavasz s a nyár is újra…

S nem fog tudni terólad egy se: fű, fa

nem emlékezik egy se rád, szin és fény,

minden elfeled… Én is vélük együtt.

Míg egy nem leszek ővelük, virág és

ég, föld nem leszek én magam s örökre

én is nem feledem, hogy egykor éltem.

Egy ifjú sírjára^*

Állj meg e helyt, vándor, kit az úttalan éjbe bolyongván

erre vetett a vak út,

s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap

kínra s örömre erőt

újat alélt szívednek – ó, éj vándora, állj meg

s várd be csak itt a napot.

S majd, ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifju királyt a

bíborbanszületett

hajnalt, rám gondolj és ejts egy könnyet is értem,

még mielőtt tovamégy.

Én is hajnal voltam, hajnal, ezüst lobogású,

színehagyott vizeket

festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők,

tigrisek és madarak,

így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt:

rögtön az éjre megint.

Mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én!

S most, mielőtt tovamégy,

fényen üdült szivü vándor, tudd meg, amit tudok én már:

hogy hazudott e világ

rendje, szabálya, a törvény, hold s nap váltakozása,

csillagok állta, szilárd

körforgása a végtelen áramu űr kerekének,

álnok az ősz, csal a nyár,

mert olyan is van, hajnal, amelynek nappala nincsen!

Béke veled, szelid agg,

menj útadra, ne késs, nézd, égen a hajnali rózsák

kelyhe kinyílt biboran,

várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszinü vízek:

őnekik is hirül add

sorsom s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt!

s nappalon: ez sose volt!

S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét,

őneki örök az éj.

A télhez^*

Hogy vártalak, te tél! havak fehér hatalma,

törvény és tiszta rend az őszi tébolyok

után: csend, hallható, és látható sötétség –

és olyan szelid is: tűzhelyen sül az alma,

és édes illatán hány édes hölgy borong,

ízén idézve fel tűnt nyarak reszketését…

Hogy vártalak! lehullt a rozsdamarta lomb

és nyári vágyaink hevét is rozsda fogta,

lestem, ha hallom-é csikorgó lépteid…

Hogy csupasz águkat fehér köntösbe vond,

és mintha láncra, verd kiméletlen fagyodra

a gyilkos, kerge őszt, ki vérben jár övig.

És megjöttél. Ezüst virágokat sodorva

zajló folyók jegén; jöttél a vas szelek

zörgő vértjében, ó, páncélos szép lovag,

hó könnyű szőnyegét terítve sárra, porra:

mögötted győztesen a szikrázó sereg,

s hallottuk: viharod fanfára mint riad. –

De jaj, hogy semmiben a hasztalan napok

láncán nyögő szivünk megállást nem tud itt!

s vesztére vágyai az időn győzni űzik.

Uram, sok volt a tél! szivünkbe harapott

falkád: keserű fagy a zord szerelem… Judit –

szörny éjeken, mikor vacogva ég a tűz is.

Most, égi tűz, te gyúlj, Tél, bújj vak odvaidba.

A szédület kell most, mely tűnt nyomodba lüktet,

és szörnyű Szaharák szomja-gyötört napok –

és olyan szerelem, mely kelvén, elborítja

s úgy felkavarja és meggyötri lágy szivünket,

mint tornádó, ha kél, a rőt sivatagot.

Szilveszterhez

Ki irdatlan kezedben egyre pergeted

a csörgő, tarka-szalagos

év karikáját s véle-rángó életünk,

ó, gyermekkedvű óriás,

Szilveszter! hozzád újra visszaérkezünk.

S most, míg e perc sok telt kehely

gyöngyös szeszében messzefénylőn fogva áll,

most kérdezünk, évezredek

nagy játékosa, karikájával komor

sorsunkat könnyen kergető,

felelj nekünk! mily vízek, mely tüzek felé

sodorsz, mily kínok körein,

mi ér, mig útunk hozzád újra visszaszáll,

s mi mostan visszaszállt, mit ért?

mit ér, hogy láttuk itt háromszázhatvanöt

reggel megint, hogy kél a nap,

s estén, hogy kél a hold és gyúlnak csillagok –

s szórtuk feléjük átkaink…?

Mert nem volt semmi más! mert nincs itt semmi más,

s az ezredévek szállanak…

– S hogy én is itt voltam, vigasztalan szemem

a láthatatlan s hallgatag

örökkévalóságon csüggve untalan,

hogy egyszer megszólítsam őt,

és szórabírjam őt, a mindig szótalant!

Hogy egyszer én is itt valék,

világot reszkettető űri szédület,

hogy titkaid keressem itt,

s a benned nyugvó s bennem mozgó végtelen

arányain reszkessek itt

és mégis mind e nagy világ dolgaiból

semmit hogy el ne lessek itt,

de annyi más után e földön nyomtalan

és dicstelen elvesszek itt –!

S az utánamjövőknek csak e hasztalan

s hazátlan vágyat hagyjam itt.

Reszkess!^*

Nem múlt el a vihar még,

csak megszakadt.

A hídak nagy ebekként

megrázzák hátukat,

de fenn a kormos égen

parázsként gyullad a nap.

A felleg arra messze

még súlyosan lebeg.

A távol, nagy kemence,

majd szétreped.

De szivárvány ecsetje

festi be már az eget.

Nézd, mint púpos király, a

hegy, ráterül

a bársony köd uszálya,

s fején borzongva ül

a Citadella koronája:

állj meg és nézz körül.

Mi minden fér a tájba!

lázongás, kénytelen

kínok, fekete átok

és százszínü öröm,

mámor, hullás és diadal:

egész történelem.

S miket még sose láttál,

hegyek és tengerek

hátán hány csoda vár rád

s mily tudás reménye remeg!

Reszkess! ha más nem, ez elég, hogy

féltsd az életedet.

Távoli földekhez

Halljátok szavamat ma ti,

minden távoli földek!

Borzas-hajzatu nagy vizek,

ráncolt-homloku sziklák,

széles-mellü, kopár sikok,

hóba-bútt szakadékok,

gyöngyház-mosolyu sarkvilág

s égre-szállt hegyi ösvény –:

Észak, Dél, Kelet és Nyugat,

szólj testvéri szivemhez.

Őserdők, ki ne tépjen a

százezer-karu szélvész,

vízek, halni ne térjetek

a föld szomju ölébe,

áramok, ne aludjatok,

sziklatömb, le ne porladj,

csillagok, le ne hulljatok,

észak-fény, ne enyéssz el,

vulkán, lángodat el ne hagyd

fúni semmi vihartól,

ifjú, vad zuhatag, sose

ernyedj el, sose vénülj,

barlangok, ne omoljatok –

míg nem láttalak egyszer!

Halljátok meg ez egy szavam,

s rá riadjatok egy szót!

Szót, mely zengnem a dalt segít,

élvén életem álmát, –

ó, elzengnem a dalt segít,

mely füstnél, sürü pornál

mállandóbb szivemen tör át,

sziklánál maradóbbá.

Zihálva

Dél^*

Költői verseny Devecseri Gáborral

Dél, fennen ragyogó és mélyben tükröző!

most forró tengelyed körül liheg a nagy nyár,

föld és ég megpihen e magos pillanatnál,

a mozdulatlanság arany álmát szövő.

Most a betelt világ örök és tünde kör,

most nincs törés, fonák vetület, ferde forma,

most minden, mielőtt új homályba hajolna,

az árny-nélküli fény teljében tündököl.

Ó, elnyugvó idő, megállt perc: örök ábránd,

te múltról nem tudó, jövőben nem hivő,

nem is rezzen az űr, magára húzza szárnyát

az izzó tér ölén álomba hullt idő…

Most csapj fel, a múlás dúlt egeit kitárva,

vakító pillanat, sorsunk fehér sirálya!

Tenger-fantáziák^*

1

Hagyd el szülőanyád, hogy őt is elfeledd.

S amit ha adna tán utadra, elhajítod,

és nők csókbólvaló testét is eltaszítod,

s mint ama harcosok, ha harsantak a sípok,

a búcsúkönnyet is szemedtől elvered,

s magad-kifosztva mégy el életed felett –

ringó ölüket úgy kitárják majd a titkok

s várnak az édes és keserű tengerek.

S ott künt a nyílt vizen, hol a falánk tereknek

esvén áldozatul, mind emlékké töretnek

föld rossz varázsai – ó, álom, szerelem! –

be jó lesz majd a hold, a hold felé esengned,

s míg szép szabálya ring fényben az égi rendnek,

lengned a nagy szelek sodrában végtelen.

2

Tunyán a gyáva teng, a bátoré a tenger!

Mi tarthat itt tovább? e földet ismered,

álltad kötelmeit, a csókot is mered

s minden üzelmeket, mit vak forgása rendel.

És itt voltál, midőn a roppant istenek

dőltén dobbant a föld, s hogy perdült rá az ember!

S próbáltatván magad a szóval és a csenddel,

mindvégig a veszély vetett rád vak szemet.

Zsúfolt világ! tömött perceink hulltig érnek,

megfoghatatlanul csillan mind s elrohad,

temérdek tetteink ránk gyűlnek, mint a férgek,

s megújra visszahull, kit izzó vágyad éget,

töretlen-ívű ég! – ó, ringó tiszta hab,

ragyogtasd szívemig az üres messziséget.

Tó fölött, ég alatt^*

1

Míg sípodon merengsz, a percek szétszaladnak

tó fölött, ég alatt: értük se nyúl kezed.

Míg tűnnek nyomtalan, mily kétes vágy üzet,

kisértni módjait hasztalan hangzatoknak?

S otthagyva nyájaid, a vígkedvű tüzet

élesztő pásztorok rajától elszakadnod

s magad a léttelen idők karjára adnod,

szíved mily képtelen remény igézte meg?

Amarüllisz haját is hányszor nem simítád!

Hányszor eldobtad is ölének ritka titkát!

Törd össze rest sípod, már látod, csalra őrzéd.

Rád vár a tág világ tó fölött, ég alatt.

Ott tűnnek perceid, s vélük tűnvén a nap,

szikrázó szőrükön csillan a lehetőség.

2

Tó fölött, ég alatt a perc hogy illan el

s csillant a semmibe varázst, esélyt, szerelmet!

És minden véle száll, mi volt s ami sosem lett,

s szivednek tűntiben hattyúdalt énekel.

S te vélük énekelsz, míg szerteszét hever

az életed, arany nyájaid széthevernek…

S nincs, jaj, nincs semmi mód megint összeterelned

e tájon egyszer is – de tűnni majd, ha kell,

eltűnsz velük te is… Addig csak múljanak

feletted téveteg tavaszok, édes őszök

s nyarak vad táncain forogjon csak a nap:

szerelmek a mezőn, csaták a szirtfokon,

mi gondod is velük! Győzd le, ami legyőzött!

Tó fölött, ég alatt merengj csak sípodon.

Kiáradt szonett^*

Napon érleld és őrizd hó alatt,

veretve minden nyarak erejével,

s megóva, míg fagyokon át kiévell,

lefojtva, titkon, bújtva, hallgatag,

s áztasd meg az ezerszínű esőkben,

s megforgasd minden termő földeken,

míg múltak dús zamata és a tört jelen

benne egy gyönyörű szándékba szökken,

meghozva gyümölcsét, a súlyos-édest,

melyben elosztja változtán az ég

minden tavaszok és őszök izét,

s akkor hullasd el – életed, a tévest

és keserűt! vesd el új tavaszig!

Mint a megért narancsból is, hogy élvezd,

kihullatod csikorgó magvait.

Rondó

Időm hervadva hulldogál,

zörgő levelek messzi lombról.

Az élet hullt csodákból áll,

egyre hanyatló hatalomból.

Arany nyarakról álmodál

s hol vannak a csengő napok, hol?

Időd hervadva hulldogál,

zörgő levelek messzi lombról.

Ó, éj s nap, égi árapály,

mely csenddel zeng és rendbe tombol,

adj innom örök mámorodból,

melyben a perc pezsgőn megáll!

Időm hervadva hulldogál.

Ophélia^*

Születő szél! új nap, te boldogan

kelő! végsőt vonagló hosszu álmok!

Ó, s én megújra csak terád találok

dúlt ágyamon: keserves önmagam!

…Kosbor, csalán… Hamlet csalárd szinész,

Polonius halott s elvan Laertes.

S ó, el vagyok, hol vagyok én?… mi kert ez,

melyben tévelygek s mely bennem tenyész?

Künn harmattal mosdják álmuk a kertek

s emlékeken megújult dolgaik

fonalán talpra szöknek újra, kik

az éj ormótlan karjában hevertek.

…Hamlet szerelme, hajh… te láncfü, zsálya

s emlékezet virága, rozmaring…

Bennem az emlék már zörrenve ing

korhadt szárán, ó, meddő vágy aszálya!

Ébred a lány, kit bűvös bűn kisért,

fürtét is véled fodrozza, kisértés.

Csak fekszem én… ó, kelni nincs miért, és

nincs mód, hogyan, hová és nincs, kiért.

…A hosszú éj mily vágyat ingatott,

ó, rámtekergő, sziszegő sötétség!

míg üres és tág szemükkel igézték

magányomat a merő csillagok!

És szúrt a hold! alvó vérembe oltva

sötét nyirokját – s mint most odakinn

a napra boldog szirmok, bimbaim

boldogtalan úgy feslettek a holdra.

És így lel most a nap, amint az álom

sarában éles fényével tapos:

képzelt ölelések gyalázatos

ütemén ringva fullatag s zihálón.

Ó, ragyogó, ó dús, ó hasztalan

reggel, mit kezdjek igéző napoddal?

egeddel? s örökös ajándékoddal,

mit kezdjek én magammal – egymagam?

A hold-bűvölte habok is riadnak

és minden és mindenki ünnepi

tisztét készül méltóképp tölteni,

megújult sorsát áldozván a napnak.

De én hová legyek? honnan vegyek

áldozatot, tények és képzemények

adója, fény, neked?… én legszegényebb,

ki önnön sorsomra se lelhetek.

Áldott emelkedés, boldog függőlegesség,

csak egyszer tarts még az örvény felett!

Sugár-iránt iramló képzelet,

ne hagyd, hogy lelkem mégegyszer megessék.

Mely önmagam lázába köttetett,

most koszorúba kötöm a világot!

Verjétek fel szűz testemet, virágok,

a hasztalant! gyom, nődd be keblemet.

Oldás, kötés… be mélyre vettetett is

lelkem a test sötét záraiba…

Mért, hogy nem lehetett megnyílnia?

Hát oldd meg most bontatlan ölemet, víz!

––

…Bőröm zsendül puha csókodra, gyep,

föld csókja, melyre izmaim ölében

a mozgás megfogan, s ó lenge léptem

hintáján ring a táj, amint megyek.

Hogy zuhannak és lendülnek a fák,

amint a járás ejt s emel, előttem.

S mind magasabbra s lázasabb körökben

ing szememben szédületed, világ!

Ó mozdulat! élet csirája, nemtő,

ragadj nagy rendjeidben mind tovább!

Ki kérdhet itt miértet és hovát?

ki bánja, éltet vagy halált jelentő –

csak vigy… Tó csapzott melle, hadd omoljak

kitárt karodba, hullám, csak ölelj!

ki önnön valómat nem bírom el,

boldog sejtekre benned hadd bomoljak.

––

– Repess, repess ez üres szédületben,

melyből az élet sorja már kihullt,

mintha szakadtán elhagyja a húrt

a hangok zengő rendje ernyedetten.

S dalolj: emlékedül ott függ a fűz

lombján virítva eszelős füzéred,

dalolj, dalolj, míg átitatva részeg

és büszke ruháiddal elmerülsz:

s a sejlő vízen lágyan ring tova

az őrülés fehér káprázatában,

örök-ölelhetetlen, szárnya-zártan,

vágyunk hattyúja, szűz Ophélia.

Teiresziász^*

Az kell nekem most, ami nem lehet.

Te borulj rám, mint tengerre a hegy.

S míg téged a teremtés kínja tölt,

én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,

kinyílva lágyan én bújjak alád,

hogy élve temessen belém a vágy,

így lássam kéjben-széttört arcodat,

ahogy az ég villám közt meghasad,

s ujjongva gyászoljalak részegen

e mindig boldog-végű vészeken,

hol biztosabb élet minden halál

s minden elszórt perc új talajt talál,

és feltör engem, eltölt, és kikel,

teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,

a mindentudóvá-nőtt pillanat

érett csudája: a hármas Iker.

A csillagtermő éji hárs alatt

így révedett Teiresziász, a vak,

egy női test felett, egy test alatt

vettetve, sors alatt és sors felett,

így mondta ki, mi ki nem mondható:

– Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!

Ó, tudni azt, ami nem tudható!

Béna énekes^*

Bejárni hét világot

belengni az eget

és zengni a világot

és zengni az eget

kihíva minden átkot

és minden életet

legyőzni mind mi áldott

és minden életet

magasból minden átkot

mélyből szerelmeket –

most rád űr csendje tátog

és bénaság takar

most itt remeg a lábad

most nincs már aki hall

már nem repít a lábad

s már elszökött a dal

itt tart kilenc nagy átok

és messzi száll a dal –

győző ki győzedelme

percében lemarad

ki ott hull el leverve

diadala alatt

király ki önhatalma

ormáról lebukott

kit bemocskolt kezekre

önnön dicsfénye dob

szent akit kárhozatra

fő üdvössége vet –

s nem leli önmagát ott

hol győzedelmeskedett

hol várták hét világok

és hívták hét egek

és nem leli magát ott

hol elveszejtetett

s most zárják tört világok

és összedőlt egek

léptébe-tört virágok

s dalába-dőlt egek –

kiből olyat kiáltott

az óriási dal

túlzengve hét világot

hogy többé mit se hall

zuhog fölé az átok

a siket zivatar

Tétova óda^*

Ha tegnap nem, ma mért?

S mért holnap, ha ma nem?

Így szól a tetten-ért

s tettig-nem-ért jelen.

Így hull az elvetélt,

a máris-múlt jelen.

Mulasztott élvekért

kárpótlás nem terem.

Egy öröklétre mért

láz múlik lelkemen.

Mulasztott művekért

sosem lesz kegyelem.

Ó, szókra felcserélt

csókok! ó eremen

tomboló, egekért

dobogó szerelem!

Arra is – erre sem:

így bolygom át a tért,

indulva mindenért,

míg állok egy helyen.

Mit kezdjek? hol lelem

a percet, mely elért?

Hol van a tett, melyért

túladjak végtelen

lehetőségeken?

Ó, szél, zúgd és meséld,

ó nap, ragyogd nekem

az egyetlen esélyt!

Ragadj el, értelem!

s a mélyeidre mért

isteni méreten

a megoldást felérd.

Ragyogj fel, újraélt

terveknek testtelen

talányán tetten-ért

aránya: életem.

S a torló éveken

gyűlt sorsodat megérd. –

Ha tegnap nem, ma mért?

S mért holnap, ha ma nem?

Zihálva^*

Ingó levéllel lengeni hullatag,

az érdes élet kúsza igézetén,

kín és gyönyör egyként homályos

szálaival begubózva rángni

hulló levélen… Ég kivetettje, ág

eltaszitottja, hull a világ velünk,

őrjöngő örvények sosem-zárt,

szűk öle várja örökkön újult

mélységek útján űzve kerengeni,

s enyészhetetlen, újra emelkedőn

minden csalárd szellőre, éledt

friss erein remegő reménnyel,

s aztán zuhanva újra az összedőlt

egek alatt le… Ó, kirepülni báb

sorsunkból egy nagy szárnycsapással,

nyílegyenest fel a fény iránt! és

áradni – mint ha boldogan elszakad

hörgő tüdődből lepke lehelleted…

Válj el ziháló életedtől!

úgyis azért kötözött erősen,

hogy majdan eltépd… Hadd vigye már a szél,

szaggassa kín és rázza botor gyönyör,

s kergesse csak végét-nem-érő

forgatagán az örök kerengés –

csak nézed immár – fönt aki szállsz, a lét

s nem-lét sugárzó szédületén – miként

álmát az éber: hadd oszoljon!…

Rezzen a boltos azúr, ha szállsz, a

sejlő magosság zeng; soha-szárba-nem-

szökkent virágok méze ül ajkadon,

s szárnyad ragyogva rezg a szétszórt

távolok éles, arany porában.

Arión

…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,

ha jobb a lelkének! Mit volt nekik

a dal! mit nékik, a bennük homályló

rejtelmes istenek ha fölragyognak

s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,

mit tudnak ők felőlük, rettegett

és rémült útjaik során üzetve

vízen és szárazon?…

De fönn,

magát önnön tündökletébe rejtve

állott a nap, a megingathatatlan,

s izzó magva körűl, az ezeregy

szélben lobogva, rojtos széleit

korommal írva égre, mint a láng,

ingott a tér.

És ő, e lobogásban,

maga is, mint a láng, magasra csapva,

s fürtös fejét a dalnak fölemelve

és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel

és meg-nem-ingva, mint a szédület,

a bárkaorr habvert csucsán kiállott

a báva nép fölé, mélység s magasság

fölé, önnön szíve fölé kiállott

és állva, megrándult minden izében,

élet s halál közt ajzva pattanásig,

amint a vásott sors belékapott.

És felcsapott a hang és lecsapott.

Mint az ég ívén cikázó sirály,

mint a habok között a bárka orra,

mint a szivében rémület s remény.

Ki nem látta e hangokat?

A zajgás

elültén szétterült csend nyughelyét

fölverve, rebbentek, pattantak és

villantak és – kihúnyva visszahulltak,

szikrák szorgos szövőszékén teremve,

ó, élő lant, ó aranyveretű

torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!

Vakítva rajzottak s alant vakon

pihentek el, mind várva, várva – rá,

ki tudta már, hogy vesztét leshetik,

hiába, ő már el nem veszhetik.

Táncol a táj. Arión énekel.

S már nem is ő dalol, az ének, ó, a

vásott, a bűvös sors énekli őt,

s egész valója hanggá lesz, amint

istenének neve fölzeng az ajkán,

amint ő fölzeng az isten nevében,

amint e név fölzeng a tengeren,

fölzeng és elhal:

PAIÁN!

PAIÁN!fölzeng és elhal:

És nyomában

fekete némaság gomolya tátong

s vele oszlik alakja, mint a füst.

S az ellobbant csudára rászakadt

kormos sötétben lassan ring a bárka

irdatlan útjain tovább, az elgyúlt

csend hullongó pernyéiben,

miket már újra megzörrent a raj,

felver a döbbenet…

Paián! te fénylő!

Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,

ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!

Kalózok közt, kalózhajón, kalóz

szelek kényén, kalóz sors sodratán

vettetve – hadd vetem magam ki én is.

Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,

zendülj fel izmaimban, lendület,

pattanj szökő párává, sűrü test,

s lélek, ölts testet, röpke-surranón:

fogadj magadba, dal! te tünde

és el sosem tűnő, ringassatok

bizton, ti mindentudó tengerek.

Roppant sugár az ég íve, az isten

íjjának fényes idege remeg.

Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul

és ámulatra tégy ki Tainaronnál

a döbbenetre-gyűlt népség előtt:

eltűnő delfinem.

[1944. március]

Láttátok-e?

1945–1955

Yo lo ví.

[Én láttam.]

[FRANCISCO GOYA]

Ahhoz aki jönni fog

Arcképem alá^*

Rajzolta Berény Róbert

Hogy felrémlő szemem rámnéz e rajzon,

úgy serken sejtjeimben elveszett

mozgalmad, élet, rajzó szervezet,

magamnak mind új látványára ajzón.

A nemlét mindig-egynek tervezett

merő maszkjából bontja ki e rajz-ón

pergő jövők száz játékára arcom,

amelyre már az öröklét lesett.

Ó, ámulat, múlás csudája, élet!

Hogy minden perc újat vajúdva ring

ágyán ezer törvénynek és szeszélynek,

s a változás kínjuk-csiszolta, részeg

tükréből ránk megújra visszanéznek

új rajzaink, mindig-új arcaink.

Két elhurcolt gyerekre^*

Titeket már elhagyott az idő,

a hűtlen kedves, már nem rajtatok

zengi ki énekét, nem értetek

űzi nem-változó varázslatát,

nem titeket hí táncra már, a föld

győztes csatáin nem vezet tovább,

csak visszavon, mint vert hadat, a percek

már nem növelnek, csak fogyasztanak.

Gyorsabban veszik vissza, amit úgyis

oly gyorsan adtak, meg se tarthatón.

Már nem állnak meg bennetek, örülni

véretek meleg áramán, megérni

napok hevét, fagy fényeit… be szörnyű

nyereség, mind ifjabbnak lenni! Éva,

Évike, János, drága gyermekek,

hol van betellett éltetek, a végső,

a képzelhetetlen, hol oly ijesztőn

felnőttetek a szenvedés csucsára?

Ó, hozzátok már csitri gyermekek

lettek az ősz szülők és mind, kik itt

játszódunk még e színes földgolyóval.

Hol vagytok, szörnyű felnőttek ti? – Édes

hangokra emlékszünk, csöpp fintorokra,

horzsolt térdekre, görbült szájra – jaj, de

ki emlékszik, ki emlékezhetik

a végső idomra, mit sorsotok

kitöltött? Mit is tudhatunk? nekünk

vidám hancúrozók vagytok a föld

alatt is, egyre gyermekebbek, újra-

szűlt kisdedek, ti síró-nevető

ajándékok a semmiség kezéből,

kikről még mitse tudni… ó, de mennyit

kell elfelejtenünk! jaj, embriók

vagytok már, kiknek csak emléke ring

az anyaölben – s onnan is kihullva,

olyanok lesztek, mint ki nem is élt.

Láttátok-e?^*

Ébredezünk már társaim – ó de micsoda láz volt!

Mint ahogy izzó sistergéséből kiragyogva

élesen ébred a vas –

mi is álltuk az edzést,

szörny nászát hörögte fölöttünk a tüz és jég

és forrón lobogott köztünk a rémület –

álljunk

hát mi is újra az új tetteknek elébe.

De előbb még: hallottátok-e, hogy lett néma az élő?

sírtuk, hogy: szerelem – s nem súgta senkise: várlak,

és szóltunk: falevél – csak állott, lombja se moccant,

zsarnok! üvöltöttünk – és nép nem zúgta: szabadság!

És láttátok-e? Már hogy a színfalak égtek,

mind láttátok-e? ünnepi tündér táncok után és

nagy játékok után – egy perc! – hogy kongva kinyílott

mélyük, az űr, ami bennük volt, s mögöttük az űrből,

mint süllyesztőből, kivonaglott fényben a céda –

jaj, láttátok-e? őt, kit imádtunk, álmaink tűzét

fagyasztva a keblén gyémánt ragyogássá

és kínjaink biborába takartuk – láttátok-e,

hogy dobta le őrjöngő igazában e talmi

ékköveit és minden lengő selymei rongyát,

s már a bőrét kezdte tépni, a húst szakitotta,

végül egy őrült csontváz táncát járva előttünk,

láttátok-e?

Nem, elfödtük az arcunk, mikor utolsó

díszeinket is, ó történelem! elhajigáltad.

Most, lám, dísztelenül megyünk mi is itt, a kilobbant

régi tüzek hamvában lépve, de csendbe velünk lép,

jő a csoda, ki mindig dísztelenül jár:

itt egy város nő ki a földből, fal fal után, mint

mozdulat, ugrik az emberek izmából –

hol a költő,

most, ó, most, hol vagytok, énekes Amphionok ti? –

és a szivükből, mint egy érzés, lobban a fény és

száll a meleg, hogy lássunk és ne vacogjunk.

Nézd, ahogy elmész itt napi gondod partjai mentén,

minden nap közelebb áhít két ajka a hídnak,

s eljön a perc majd, mikor csókba csattan a vas.

S mikbe kapaszkodtunk nyomorultul, az ázó

roncsok után majd lesz, hova állnunk, ív, ami bátran

összeköti azt, ami volt és azt, ami lesz csak,

s újra kibomlik elénk a sudár útak sokasága,

hogy újra dalolhassuk a dalt, amely szakadatlan,

s érthetetlen könnyeink hiú ezüstje helyett majd

tiszta szavunk aranyát hozhassuk el újra

csókjaikért cserébe anyánknak és szeretőnknek.

Állj meg a zúgó dolgok árja felett, a kibomló

fényben:

mint buborék, pattannak a régi rab álmok;

ints nekik egyet:

rég-holt istenek árnya!

rég-holt istenek árnya!ints nekik egyet:

aranyból

vert hamis érmék!

kristályok torz fényköre!

kristályok torz fényköre!vert hamis érmék!

szédült

hiperbolák! –

itt házak lépnek elő, hidak állnak,

szén szikrázik az éjben, új törvények irásán

hűl a pecsét, a tiszta jövendő rakja helyére

mélyebb-rendü világát – nézz a habokra:

sirályként

vágnak eléd a szavak, az újak, a vártak,

és arcodba a holnapok éneke csapkod a széllel.

Egy nyomorékhoz^*

Az Egyetem előtt 1945-ben

Lásd, elhulltak a bátrak, a boldogok, ó, el az ifjak,

úgy reccsentek sorra, mint a sajgó dereku erdők,

csonkjaik éle sebzi csak olykor az élők,

kedveseik érzékeny életét…

És lágyhusu lányok

száradtak ki örökre sötét pincék beomoltán,

férfiak árvult testén rándul néha a bőr csak

csókjaik emlékére talán…

elbuktak az elme

oszlopai, kikről világra sugárzik a törvény,

ők, kik még a halálból is ránk gondoltak, a pállott

táborok irtózatos kertjeiből szakítva kibomló,

édesszagu szirmokat, mintha túlnani fákról

szálldosnának errefelé a levelek – őket,

őket se kimélte senki, mert nincs, ki kiméljen,

és nincsen, akit kimélni lehetne…

A roppant

sorsú munkások is odavesztek, ők, akiké a

tártkapúju jövendő, ők, kik a hídakat dobják

át a folyókon, kik zengő huzalokra füzik fel

végig a földet, ők, akik órjás szerkezetekbe

épitik értve a földben, a vízben, az űrben

tomboló szertelen törvényeket, és szakadatlan

mind együtt táncolnak a széles erők ütemével,

ők, az erősek, a büntelenek, lásd –

és te csak itt állsz!

Itt állsz most is a villamos óra előtt, a nagy árkád

alján, az Egyetemnél, mint annakelőtte, csak itt állsz,

itt állsz most is, elnyomorult karodon még nyomorultabb

kisdededdel és ráng a kezed egyenletesen, mint

kötőgépen a tű s valamire mindig nemet intve

ráng az arcod, mint gyerekek ha cibálják

otthon az abroszt, és ugrálnak rajt a szemölcsök,

csöpp morzsák vidoran –

ó, nincsen már, kinek oly lágy

volt arca, mint tó tükörét ha csitítja az alkony,

oly szelid és melegen remegő, hogy benne a száj úgy

csobbant, mint a lenyugvó nap tüze –

nincs már

ő sem, a nagyharagú, foghíjas férfi, ki mindig

önnön dühe lángján égette magát, az igazság

mámorában tépve izekre az igazságot,

e boldogtalan! –

ó, nincs a szelíd-eszü dalnok,

kit legszörnyübb játszmájára vetett ki a végzet,

ő, ki dalolt, mint ki spanyolcsizmák szoritásán

dallana édes dalt szeretőknek, e kedves –

ő sincs,

nincs, jaj, a drága barát, aki önként ment a halálba,

mikor megalázta a törvény!

nincsen ezer gyönyörű lány

kinek teste még sohasem pengett kifeszítve,

nincs ezer ifju, kinek erejére vártak a forró

ércek a földben, múltak a könyvben, szerte a láncuk

rázó titkok s az ujjongó tervek agyukban,

és te csak itt állsz mindig! Tereád ki vár, mondd?

Itt állsz mindig, mint aki el se hagyta e vártát,

irtózatos őrszeme egy soselátott messzi seregnek,

kit nem vert el a pergőtűz, nem a hóvihar, és a

hóhérok is kikerültek, mint egy görcsös fát a járdán,

aki fölött nem oldódtak ki a bombák,

kit nem vártak tömlöcök és kopogó sorozattal

nem teritett le az ínség, nem szárasztott el a szomj, nem

tépett ízekre a rémület –

én láttam remegni a bátrat,

amikor kicsapott a kürtőből a korom,

mintha az ördög mázolná feketére az arcát,

és a szelíd hős ott, „jajjal teli Szerbia ormán”,

ő, ki dalolt, amíg csak vitte az ostoros úton

lába, e csonk, tarkóján szörny szemével a csőnek,

de teljes életében csak ez egy szót másolta: halál, száz-

féle ecsettel –

és te csak itt vagy!

és te csak itt vagy!féle ecsettel –

jő a diákok

tarka csapatja rohanvást, megtorpannak a lépcsőn

s szinte a rémület izzadja ki kezükben a fillért,

mit rángó tenyeredbe dobnak, mint valami mérleg

ingó serpenyőjébe –

ó, mire vagy te mérték?

mondd, mi nem enged? kit szolgálsz? és ki a te szolgád?

te, aki itt vagy mindig, hogy mindig újra belénkvágd

az érthetetlen kín élét, azokért, kiket elvitt

az, mi megőrzött téged –

Noéra gondolok itten,

rá, aki mellett nem telt még egy emberi hely, de a pondró

nyüzsgött százszám –

mert mindennek lennie kell itt!

millió alakban hajigálja a szikrázó levegőbe

élőit e föld,

fontosabb néki a sáska

még egy hattyúnál,

és több a satnya fajankó,

mint egy második angyal –

és a te szörnyü karodban,

ott is a törvény kikezdhetetlen ereje ráng csak.

Pillanatok^*

Ifjúság

Tűzd fel e percet: szikrázzon fölötted.

S ahogy nagy csókba égtünk rajta mi,

tarthatatlan tüzében tartani

az ünneplő időbe öltözöttet:

eget, partot, folyót, a hajnali

világ zsongó tündökletét körötted,

zárd el magadba! rejtsd mély vérköröknek

homályán, óvják sejtek álmai,

őrző feledésben zárd el magadba.

Hogy egykor majd, álmatlanul kutatva

tűnt élted alján, mit borzongva tépsz fel,

– vénhedt testedből villogó csudát –

mint foszló tokból régi-régi ékszert,

elővehesd: ez volt az ifjuság.

Szerelem

Ily védtelenné lépteim ki tette?

Ki az, ki álmomban idehozott?

Ki taszított e végnélküli kertbe,

hol egyformán riaszt tisztás, bozót?

A forrás úgy tűz, mint a nap felette,

az őz oly szörnyű, mint a párducok,

minden a másikhoz kerget lihegve,

s akárhová lépsz – ott csap rád a csók.

– Értelem, hol vagy, hogy repíts felette?

Hol lágy gyerekkor, hogy bújnál nevetve?

– Már rángok benne, mint szél közt az ég.

S mint a haldokló, ki még nyögve harcol,

de érzi már ez ingó pillanatból

felkelni új, biztosabb életét.

Kaland

Ó, honnan buksz elém, te fény?

És merre ragad magával árnyad?

Ki szított és ki fojtott? Kik hova várnak?

Hol bújtál tegnap a percek rejtekén?

És holnap merre talállak?

Jaj, összekuszáltak az útak e föld szinén!

Még ha tudnám, se érteném,

hogy végzet vagy percnyi csalás e varázslat.

A testünk pengve, lassan összeér.

Oly lazán és oly bonthatatlan

sodor egy remegésbe a kéj.

Halálig? vagy csak e pillanatban?

látod-e, ott a rezgő alkonyatban

most pattan el a naptól az éj.

Alkonyat^*

Még egyet libben fönn a nap s elég

a lilán fellobogó alkonyatban.

Az őrült pille már a lángba lobban

s holt szárnyait sötéten tárja szét.

Kihajtott ingben mégy a Múzeum-kert

előtt, s mint apja kezét kisgyerek,

úgy rángat ugráló eszméleted,

összevétve a bujócskát s a bunkert.

Nem eresztnek a kósza, céltalan

diákkori vasárnap délutánok,

míg forgatnának már órjási álmok

újhodó népek nagy táncaiban.

Emlékek zátonyára kivetetten,

míg körötted az este sodra nő,

az édes múlt és az erős jövő

együtt lélegzik kétéltű szivedben.

Anyád gyerek-szava s a kéj meleg

fészkéből kirebbenő női hangok,

ó, együtt szálló ölyvek és galambok,

mindig egy néven hívó szeretet!

Jó volna mindent elmondani szépen,

de magad sem érted, hogy mondanád?

S mit tudják a galamb-szelíd anyák,

mi vijjog a fiak tépett szivében?

Este^*

E nap megint ellobbant, mint a láng.

S ki annyit vártad, éhes és falánk,

hogy habzsolhasd majd tűzét, mint a táltos,

és belenézz, ahol legfényesebb –

a reggeleknél éhesebben állsz most

s homályba szorul táguló szemed.

Mire vártál megint, te habozó?

A semminek adsz, rossz adakozó,

ha senkitől se kívánsz érte semmit.

S míg csontjaid közt élet és halál

nehéz gyümölcseik titkon kitermik,

szemedbe csak a tettek korma száll.

Pedig milyen lobogás lehetett!

Népek kavartak vad porfelleget,

gyermekek serdültek szilaj regéken,

csókok gyúltak ki sötét sorsokon…

És én, mindennap új világra éhen,

csak a tegnapok ízét morzsolom.

Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás!

Étess újjá, mesebeli parázs!

Száguldjak, mint a fény, s azt is feledjem,

hogy ez a nap is csak pernyét hagyott.

– Mit tartod még üszkös végét kezedben?

Ragadd fel a lobogó holnapot!

Éjszaka^*

ILLYÉS GYULÁNAK

Szemek villannak rám, de el hogy érjem

felrémlő sorsukat? Zárt csillagok

bomlanak, mint a bimbók. Ellobog

a fényes perc és otthagy a sötétben.

Hősök ragyognak fel az elnyomott

népek homálytól kitágult szemében,

de kín virít az igazság tövében

s joggal bűnhődnek az ártatlanok.

Semmi se nyughat. Mint a föld, forog

s hétszeres mozgást végez egy helyében,

így szikráznak az idő műhelyében

az egyre hűlő s olvadó korok,

mindig jelen és mindig észrevétlen,

mint a csöndben hasadó atomok.

Ó, hol van, aki mindent összefog?

Ki bírja el mindezt egyetlen éjben,

hol csillag és csók, elvek és kövek

tombolva várják új törvényüket?

– Ó, nézzetek fel a sötét időből:

egy ifjú megy az utcán, meg-megáll,

s szíve úgy reszket az órjás jövőtől,

mint fészek, melyre most szállt egy madár.

Li kisasszony, indokínai diáklány emlékkönyvébe^*

A nép, amelynek rejtélyes szinén

ringsz, mint a lótusz, öntudatlan,

a nép, amely nyomorult századokban

viselt, mint szent virágot, a szivén –

(ó, gyökerek helyett vézna karokkal,

inas lábakkal, görnyedt milliók

szivósan szétágazó életével

fonódtál te a földbe s az időbe)

a nép, mely bénán nyúlt el az időben,

most, mint a vizek mélye, fölszakad,

mint földből kitépett gyökér-hadak,

zsibongva szörnyű igazára döbben!

Saigonban rálőttek a franciákra.

Mi lesz veled, te hasztalan virág?

Selyemre-festett ingó, karcsu ábra,

otthon és itt, te mindenütt csak árva,

te ámuló, ártatlan árvaság?

Emberré lesznek már a páriák.

Mi lesz veled, te szártalan virág?

Ámuló szemmel járkálsz a Cité-ben,

ringó lótusz a kor véres vizében,

s nem érted, hogy nincsen már kegyelem,

s nem menthetne meg, csak a förtelem,

téged, ki magad vagy a tisztaság,

ártatlan, kit az igazság itél el:

te háborgó vizen ringó virág.

Vázakép^*

Törékenység! te súlyosabb vagy,

mint a kő.

Drága kehely, te fényben remegő,

én roskadok tealattad.

Ólomnál nehezebb tartani téged,

te lehelet.

Hogy járjam itt veled

e buktató, szakadékos vidéket?

Én is csak ingok – mért hiszed,

hogy hozzám szelidebb e tájék?

Ha valahol végre megállnék,

máris elöntik orv-sodru vizek.

Minden biztonság újra csalárd hatalom,

minden lépés újabb zuhanó,

és közben drága, féltenivaló

kincsekkel rakva szivem és karom.

Mi segítene? mily égi cselek?

Még a zsonglőr is néha hibázik.

Csak most vigyázz itt,

hogy el ne kelljen ejtselek!

És aztán elfutnom világgá,

mint a kisgyerek:

míg mind, akit szeret,

szívtelent és gonoszt kiált rá,

ő tudja csak, milyen hazúg a vád,

de feloldozást nem találva,

egy földöntúli fára

akasztja bűnét s bánatát.

Csók^*

Mikor már sehogyse jutni szóhoz,

beszélni kezd a csók,

összekuszál és kioldoz,

mint egy csomót.

Szakítás^*

Már felrepült a szó közöttünk,

hiába zárta, mint vadat,

összeszorított csatos örvük,

a sűrűrácsú akarat:

mint vércse vijjog már fölöttük,

ami belőlük kiszakadt,

és mint a hold, kiséri röptük,

nem hagyva már el útjukat.

Kettéválik az út előttük,

mint szem, mely kétfelé tekint.

És hazúg lesz a perc köröttük

és hazúg testükön az ing.

És hazúg ajkukon a csók is.

Megnyílik alattuk az ágy.

S mint pohárba belefagyott víz,

reccsen köztük a némaság.

Nő a tengerparton^*

NÉZD

a gyönyörűségtől majd meghasad

a húsom mint a gyümölcs

és tízmillió év óta mindig

megtisztulok a holddal

mint a tengerek

JÖJJ

hadd áramlok mélyen és mozdu-

latlanul suhanó hajóid alatt

mint a tengerek és hadd omlok

szét harsogó tetteid közt

mint a gyümölcs

A megszégyenült^*

…A taxi sárgán ráröhög és vígan rákapcsol

„ebből se néz ki fuvar”

kémények ferde fogaival

rávicsorog a szelíd-arcú hajnal

hová szaladjon előle

nadrágja reccsen a hátán „inkább leszakadok

mintsem hogy szégyenedet takarjam”

karban üvölt a csend és mint a sugdosó

lánykák úgy bújik össze előtte az utca

sok kis részlete rácsos eresz

karcsú zsalúk a lomb a fán az apátság

röptében sikoltó madár – milyen szép volna ez is –

a lecsukott boltok hirtelen felrezzenő árui

minden ami naphosszat könyörög

és kitárja magát hogy számontartsa és feljegyezze

most összebújik mint a csúfolkodó bakfisok

„nézd csak ez akarta kitudni titkunk

mikor még azt se tudja ami mindenki előtt

minden éjszaka megoldódik

a mi olthatatlan szomjunkat akarod eloltani

mikor még egy remegő női testet

se tudtál boldog álomba simítani az ágyon”

s aki a Herceg úr utcájából toppan elé

mint egy tünemény kemény kalapban

a jólszituált öregúr

kit isten tudja milyen éji rémület űzött ki

vénsége botjával az utcára ilyenkor

még az is földerülő szemekkel nézi végig

„akkor már jobb vénnek lenni hülyének és nyomorultnak

járni se tudónak”

Rue Casimir Delavigne^*

Minden reggel cipődre veszed a kis utcát, mint lábadra a cipőt, mint… mint minden dolog a másikát felveszi-leveti szakadatlanul; minden halálos pontossággal illik egymásba, egészen a szörnyűségig; minden összetalálkozik egy fordulóra, megteszi közös dolgait, aztán elválnak s észre se vették egymást.

Észre se veszed a kis utcát, amint elindulsz rajta, az aszfalt tudja, hányadszor, reggel és este, tíz óra után egy perccel, mikor a reggelire emlékezve már ebédre vár a gyomor, a délután és este között homályló titokzatos átmenetben, kutya és farkas közt, ahogy itt mondják, és akkor is, mikor csak az álom van ébren a falak mögött, éjszaka. Mégy a kis utcán, el magadtól és vissza magadhoz, és észre se veszed, mert mindig ott vagy, ahol még csak leszel, messzire gondolsz, utad célja táncol csak benned, mint a céllövöldében vízsugáron táncoló golyó; hunyorítasz, összeszeded magad, megfeszíted eszed, egész lényedet célzod arrafelé – és ki néz a lába elé, ki nézi oldalt a kis üzleteket, lenn az aszfalt kanyargó forradásait, fönn a mindig rejtelmes, csillogószemű vagy elfátyolozott vagy kilobbantfényű ablakokat, ki nézi, mikor a cél libeg előtte, vízsugáron táncolva, messze a házak mögött és a könyvek tornya fölött, a vizeken át és a földalatti városon át, ki nézi…?

Ki nézi a középpontot, mikor sugárzik a kör? Innen suhannak szét szélességi és hosszúsági köreid, ez elérhetetlen világba domborulva, a Saint Michel baktérítője s a Saint-Germain ráktérítője között. Kulcsodat felakasztod a számozott szekrénykére, mint valami központi kapcsolótáblára. Kikapcsoltad magad, szabad vagy, lakástalan és megtalálhatatlan, helyetted csak egy kulcsot tart számon, kulcsodat tartja számán az, aki számon akar tartani. Kiakasztod magad – a 26-os úr nem tartózkodik itthon… talán sehol se tartózkodsz, tartózkodsz attól, hogy tartózkodj valahol…

Fölfelé indulj vagy lefelé? Ide érsz vissza úgyis, tudod jól, akár Kolumbusz. De közben micsoda világok ütköznek hajódba? A kertben akarod elültetni lépteidet, szép sorjában, mint palántáit a kertész – mivé sarjadnak? te tudod egyedül – a kertben, ahol a kegyetlen Medici Katalin kútján, talán egyedül itt e rettentően szabályos világban, lejteni kezd a víz felszíne, némán és sötéten meghajolva a kőórjás parancsoló mozdulata alatt. A kertben, ahol a jeges levegőben önmaga fagyott teste fölött télen is zuhogott a szökőkút, mint egy halott lány mindig elevenen kibomló haja, mint a forró mélységek lehűthetetlen éneke. A kertben, ahol vártak rád és vártál és már nem várnak és nem vársz. A kertben, ahol gyerekek golyóznak háborúnál komolyabban félórát iskola és ebéd között. A kertben, ahol úgy helyezkednek el egy- és kétfrankos székekből összetákolt kényelem-remekeken, mint akik soha nem akarnak onnan felkelni többé. Ahol az ebédelni letelepedő munkás nem néz már irigykedve azokra, akik két óra után is ülve maradhatnak, mert érzi, hogy az ülvemaradók keze közt semmivé porlik a bitorolt idő. Ahol naponta útnak eresztik kis vitorláikon elszabadult lelküket a boldog gyermekek, akiknek van tengerük. Ahol kis pavilonok alján megmerevedve, áramütötten csüngnek a csók elektromos huzalain… Ha a kertbe akarsz menni, fölfele indulsz.

S akkor is, ha Lusseyron vár, akinek kézzel tapintható a valóság, mert szemét Bergen-Belsenben hagyta, hogy azután már semmit se lásson, s most a kezével olvas érdes táblákról, mint az egyiptomiak, és tántorgó ujjaitól láthatóan remeg fel lelkesült ajkáig a vers…

És fölfelé van a 84-es megállója, ha könyékben törő kis utcákon akarod végiglapozni a város Leporellóját a Szenátustól a Champerret-i kapuig. És fölfelé van oldalt a holtak palotája, ahol kék neonfényben pislákol a halhatatlanság. Fölfelé indulsz el a hét szabad művészetek ősi háza felé is, Saint-Geneviève könyvtárába is, és ott találod a kártyavárként törékenyen le- és felmeredő kis utcákat, ahol középkori diákok széles kalapjának árnya kísér, hulló vakolatok felett kis táblák hirdetik az emlékezés márvány erejét s a házak tövében évszázadok szemete kavarog. Arra minden közel van és minden külön, kis városok, apró falvak tapadnak egymáshoz, tenyérnyi főterekkel, ujjnyi utcákkal, egy-egy aszfaltból kinövő elfeledhetetlen fával, helyi piacokkal, melyeken ott tarkállik és illatozik a környék minden szükséglete. Amíg egyszerre csak ki nem bukkansz váratlanul és érthetetlenül Denfer-Rochereau nyolc irányba rohanó terén s az órjás ércoroszlán rád nem vicsorítja újból metropoliszi és világbirodalmi fogait. Akkor felfele indulsz…

De ha a messzeségek hívnak, a távoli külvárosok, a nagy sugárutak áramlatai, a Város vízgyűjtői és vízválasztói, a világot egyetlen nagy vascsomóba bogozó pályaudvarok, a fergeteges jelen vagy a királyi múlt kőben és kertekben pompázó csendje, vagy a Bastille-ra hív az aszfalton körben követhető forradalom nyoma s a matrózkocsmák vörös-kék éjszakája, vagy a Köztársaság és a Nemzet terei nyúlnak érted, mint kitárt tenyerek – akkor lefelé indulsz.

Lefordulsz a Herceg úr sikátorán és már csap is feléd Danton szobra alatt a kétoldalt meghasadt mélységből a földalatti forgalom forró lehellete. Már része vagy az állandóan osztódó, elváló, összecsapódó, szétfreccsenő áradatnak, a hatalmas zsiliprendszernek, mely az eleven emberi életet duzzasztja és apasztja, emeli és ejti szüntelen, az indulás és érkezés kettős csúcspontja között… s a kocsiban súlyosan áradnak a várakozásban megsűrűdött dolgok, sistereg minden, egy rohanásra összecsapódva, azonos érdekek sietségébe szorulva ezer külünböző akarat: együtt száguld a földalatti folyosón romboló, céltalan útjai felé a tőke és megfeszített akarata felé a munka. Itt bomladozik, amit épp elhagynak és itt szövődik, ami felé tartanak; libegnek a félbehagyott tettek eloldott szálai, meztelenül ágaskodva a világba, mint a földben gazdagon lapuló magvak, ülnek az emberek, háttal egymásnak, tetteik kibogozhatatlan televénye feszül bennük, az egész roppant fönti virágzás, a székesegyházak csontszínű kőszirmaival, a világot átérő sínek acél indáival s az egymás testére fűződő karok puhán ringó gyümölcseivel. Mindig újak nyitják az ajtót, kilépve, s mindig mások után csapódik össze magától; apró kopoltyúival így lélegzik ez az őshüllő eleven mozdulatokat szakadatlanul, mindig másutt lehelve ki halott testéből élő lélegzetét, mindig ott téve ki utasát, ahol minden pillanatban megújuló sorsa várja…

Ha a robogó földalatti tenyészetbe kell alászállnod, lefelé indulsz el az utcán, kilépve az Erkélyek Szállodájából, ahol Ady is lakott negyven esztendővel előtted. Az utcán, amely az Odéon félkörbe homoruló házai közt indul (mintha csak a házak a színház nézőterét tágítanák tovább) Voltaire hajdani vendéglője mellett, amelynek asztalainál azóta Verlaine, Mallarmé, Cros merültek mind mélyebbre az imperializmus (igenis: az imperializmus) mind elképesztőbb lehetetlenségekig csigázott szimbolikájába. Az első ház falából lámpa hajlik előre, mint egy lecsüngő virág, mely éjszaka nyílik. Aszfaltján két repedés jelzi a számon kívül sosem hagyható mélységek roppant erejét, mint rianás a Balatonon. Tizenegy háza alján a kis földszinti odúkban cipőn, ételeken, írógépen, gyógyszeren, könyvön, szőrmén próbálja meg az emberi kéz és agy kelevény életét, az anyagok biztonságába ágyazva nyughatatlanul múló perceit. Kétszáz ablak figyeli kétoldalt a napok és évek változó tornáit és kétszáz ablakon sandít be az ég az emberek kapcsolatainak legmélyére, egészen a vetett ágy termő közepéig, ahonnan kinőnek a vasat repesztő indulatok és rózsánál lágyabban susogó szavak. S a végén Vulpianus szobrának hátán már messziről és tízezredszer olvashatod minden művének címét, amellyel az emberi szenvedés enyhítéséhez hozzájárult…

…és tízezredszer sem érted, mért van, mért kell lennie, ilyen szívszorítóan szelíd májusi reggelen is, tíz óra után egy perccel, annyi enyhítetlen szenvedésnek a világban.

A Zöld Bárban^*

1947. március 22-én délután 4 óra 12 perckor

A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának –

egyenletesen hullámzik körülöttem a világ,

(megárad

és visszahuzódik újra), mint a rádió hangja,

mely a tengereken át liheg,

hányan hallgatják szerte a földön e frázi-

soktól hörgő híreket,

melyekben mégis a népek vesznek óriás

lélegzetet?

Egy ölben gömbölyödve sötéten hunyorog

a macska,

néha milyen lehetetlen álarcokba rándul a

beszélő emberek arca,

egy bajuszos fiú zöld sálban ásít,

bronz italát mintázza révülten a másik,

kacag a lány s kétoldalt kezével dobja fel

fekete haját,

(mit mondhat a kedvesének, mikor a testén

végig kicsap a láng?)

ki az anyja e másiknak, akit mintha nem is

anya szült volna, de maga a szertelen ne-

mezis?

Hogy jegyezzem fel, ami itt csillan e perc

taraján, semmi mást:

a csókot, amely talán örökre csendül most

mellettem, mint a pohár; a lágy tojást,

melynek héja most reped fel, hogy kitárja

mindig egyforma titkát egy emberi szájba –

a párás ablak előtt most suhan el valaki,

s mintha az idő megállna,

emléke, mint egy hajfürt, pillanatig még

lobog utána.

Mint az órjáskerék függő kocsijában,

mozdulatlanul is érezni a meg-nem-álló

mozgást a világban,

a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon –

óriás eszmék állnak merő falakon,

alattuk, mint a tengerek, két milliárd tüdő

tágul és szükül,

s úgy száll el a perc itt észrevétlenül,

de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék.

Néger táncos^*

A nagy hajcihőben, két földrész ripacs nászában egy ember van, aki imádkozik. Lötyögő barna zakó, vérpiros ing, rojtos fekete nadrág, sárga cipő –: ez a papi köntös. S ez az egész tarka rongyhalom egy lüktetés, mintha száz madár remegne benn. Ha ceruzával követnéd lába nyomát, egy reszkető kéz betűit írnád, vagy valami űrben borzongó erő grafikonját: semmi következetesség, semmi határozott irány:

ez a táncos tántorog. Tántorog, mint a szó az agyban, mielőtt gondolattá lesz, mint az ismeretlennel szemközt a lélek, mint a sejtek megtermékenyülés előtt. Tántorog – és közben darabokra szedi a testét, mintha minden szét akarna szakadni benne, minden része külön ráng, egymástól függetlenül és mintegy egymás ellenére. Dobálózik magával, néha bombákat vet fenyegetően – vigyázzatok! néha alázatosan kínálva mozdulatát – itt van, vegyétek!

Minden összetartó erőt kidob magából, csak a ritmus vad huzalába kapaszkodik, arra fűzi fel szökni akaró tagjait. Folyton kereszteződő áramok találkozója, szakadatlanul újuló katasztrófák színtere. Több szólammá szakítja magát, egy egész zenekar mozgalma tombol rajta.

Ámulsz, mint a bűvész előtt, aki két kézzel hajigálja avítt cilinderéből a galambokat kifogyhatatlanul. Várod, hogy egyszer csak nem marad belőle semmi, elfogy, döbbent ürességet hagyva a helyén: szétszórja magát a zenébe.

Rémülten kíséred az egyre meredekebbre hágó klarinét utolsó nyaktörő mutatványát, amint magával hurcolja a táncost sivalgó szakadékai fölé,

és nézed

tompa fejét, amint hátrabukva, mint az akasztottaké, a piszkos mennyezeten át ég felé ragyog.

Vak harmonikás^*

Párizs, Metro St. Lazare

Feljárók, lejárók, kijáratok és bejáratok, könnyed mozgó és súlyos állólépcsők infernóját megjárva, a kis biztonsági rudak között, melyek könnyű pillék a helyes úton járóknak, észrevétlenül lepöccintheti őket, de kemény akadályok a szabálytalankodóknak – elveszve hétszer és újra magamra találva a forgatagban, kijutok végre a bűvös pihenőre, a köralakú boltos térségre, mely a Szent Lázár pályaudvar dübörgő indulatai alatt nyolc kapuján nyolcfelé osztva szűri át a folyton áradó tömeget; e folyvást lüktető, eleven kopoltyúba, e roppant kiválasztó telepre, e szakadatlanul buzgó kútfőre, mely fakó csempéi közt megfürdet az összefutó irányok szédületében. S a középső oszlopnál, melyet mégegyszer megkerülnek elválás előtt, akiknek mindig akad még egy halaszthatatlan szavuk, az elválni nem tudó szerelmesek – végre lélegzetet veszek. –

Fáradt vagyok, kimerült a tülekedéstől, a feltartott várakozástól, a nem nyugható figyelemtől, melyet remegésig feszítenek a fordulókban mindenfelé kiröppenő nyilak. Rólam pattan el mindegyik, amint megyek felajzva – melyiknek az útját kövessem az egyforma folyosókon át, melyek mégis mind máshová vezetnek, az egyforma kocsikba szállva, melyek mind-mind más helyen dobnak majd fel a napvilágra, mint egy újszülöttet? –

Ez itt a várakozás útvesztője, izgatott átmenet, folytonos válaszút, szakadatlan készülődés, roppant rugó a terv s a tett között, teli edény, mely szakadatlanul kiárad, feltöltött battéria, mely folyton sistereg. Itt mozdulnak a szavak: a kedvesek, miket a kedves szemének mondunk majd el a találkán (még egy-két folyosó, néhány ajtócsapódás a kocsiban, még néhány ugrás a lépcsőn s ottvagyunk); a pontosak és szárnyalók, miket a nyomdák szednek majd ólomba izgatott kopogással; és az erősek, melyekkel szétszórt tetteinket kötjük össze. Itt készülődnek a munkás kezekben lassú mozdulattal az ismert fogások, melyek minden pillanatban új arcot vésnek az anyagba és labdaként dobálóznak a dolgok halmazállapotával. A föld forog itt minden készülő tettével előtted, lendület emel és lankadás taszít, elhullanál itt e teremtés előtti pillanat elbírhatatlan terhe alatt és rohannál boldogan a nyilak iránt, melyeknek végén, tudod, a boldog nagy szemek várnak a fák alatt, és várnak, amikre születésed óta vártál, gyönyörű tetteid és a végre félreérthetetlenül tiszta szavak – s a torló reménytelenség után már ragadna a kitisztult rendek reménye – csak még valami enyhületet!

Csak mértéket az első lépéshez! csak egy mosolyt, amitől az ég is kedvet kap a derűre! csak egyetlen lendületet, amit követni kell – és indulj!

Arrafelé indulj el, ahol a felcsendülő dallamtól tánclépéssé válik a súlyos lábak sietése a konok folyosón, és dobj egy fillért a vak harmonikás kalapjába, vess egy fillért a többi fillérek után, mit beleejtenek a zsebekben sietve megmerült kezek s úgy, mint a többiek: ne szánalomból, hanem hálából és megkönnyebbülten, mert nem koldús ő, hanem kegyes adakozó, aki közelebb hozza hozzánk a jövendőt, meggyorsítja lépteinket és biztosabbá dalolja mozdulatainkat, vess egy fillért a kalapjába, mert ajándéka sokáig kísér még, s még az Elvesztett Léptek Csarnokában is el nem veszetté teszi lépteidet, és pillantásodból is vess egy legfényesebbet e fénytelen szem felé, a többi felcsillanó pillantás után –

és most már te is énekeld el az emberek zsúfolt útjain, sürgő terein és minden gyülekezetében, megújuló édes és erős énekedet!

Munkások^*

– Könnyű neked te költő vagy

én csak festő vagyok –

Részeg szavukra nevetve

fordult meg az utca

Költő és festő

Tajtékos alkonyokat

törékeny hajnalok üvegét

hajófény-hasította-testű

nagy állat-éjeket

festett elém az egyik

A gyönyörű célokra

illeszkedő anyag

az útmenti fákat

elzuhantató világokkal

dobálózó sebesség

olaj és vas közt

születő dalát

énekli reggeli

hattól esteli

hatig a másik

Matróz és géplakatos

Ott fordultak be a sarkon

Itt hagyták életük

dalát és képeit

Szalay Lajosnak^*

A minden úton rosszhoz vezető napokban

kicsorbult célok élei közt

és rémek szaggató tekintete alatt

ezer arcra hasadt ami egy

Ó ki ismerte fel akkor egymást

ki talált kedvesére a szédelgő sokaságban

Már nem hasonlított egyik szem a másra

Már nem illett egyik kéz a másba

Már nem lelt az ajak ajkat a csókra

Volt akinek füle szakadt le az iszonyattól

(tudsz ama festőről aki maga metszé le sajátját)

volt akinek a kegyetlenségtől

három szeme nyílt

s kettévált pokoli orra

és volt aki meghalni messzi szigetre hajózott

ott lelni hasonlót az őrült nap alatt

Úgy bámult magára az ember

külön-külön

révült egyedüllétben

mint utolsó sarja egy távoli fajnak

melynek már minden tagja kiveszett

és várta maga is mikor tűnik el már e világból

De most

most megrendült kezeink közt

forrón repes a jövendő

Dicsőség annak aki felröpíti a fénybe

aki vágyaink bezárult köreit

újra teljes nagy vonalakba nyitja

aki meg nem látja rajtunk

a különbség sajgó sebeit

de látja azt ami egybesodorja

elváltan libegő életünket

aki látja már kiteljesűlő egyetlen arcát

a súlyosan remegő időnek

melyet a teremtés rendjébe visszatalált

hajlékony nyurga fiúk

és sötétszemű nagyhajú lányok

táncolva hordanak szabad vállaikon

Ahhoz aki jönni fog^*

1

Hogyan képzeljem el őt

aki óriás marokkal fogja össze

azt ami széthullt

s egyetlen mozdulattal széthasítja

ami recseg de nem akar engedni

Hogyan merjem felidézni őt

aki most már mindent mer ami van

2

Kitörjük a konok és ragyogó

tornyok kapuit miket magunkra zártunk

még mielőtt ránkomlanának

És feltépjük a nyomor

mind szélesedő karámjait

még mielőtt barommá hajszolnának

És széthajigáljuk

a vállunkon hegyekbe rakott pénzt

még mielőtt eltemetne

Nem csodáljuk többé a hercegek

csillogó térdszalagján a gyöngyöt

nem remegünk kerekkalapú papok

szentsége előtt a zsámolyon

nem perdülünk parfőm és vér

szagától szédelgő katonák

gáláns és állati szavára

és nem maradunk meg a csendes megvetésnél

kalmárok nagyképü üzelmei előtt

De még nem hánytunk le magunkról mindent

Úgy állunk itt mint a vetkőző nő

egy perccel a gyönyörűség előtt

3

Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

4

Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

Dadogva próbálom a zengő

dalt mely elárad rajtam mint a tenger

és mint a tenger otthagy hirtelen

Mondd meg ki vagyok

hogy megmondhassam én is

rákiálthassam

mint egy képet a felmeredő falakra

kirakhassam

a levegő ropogó vásznára tömör betűkből

hogy te ki vagy

5

Vedd óriás ónodat

s rajzolj meg engem megyek az utcán

folyton készülve az elmondandó szavakra

egy idegen város bűvös útjain

hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom

mégis érzem mindenki rámnéz

egy pillantással az enyémbe

kötözi sorsát

és várja hogy elmondjam neki

mi lesz velünk

6

És rajzold mellém őt is

akit elhagytam s akihez

vissza fogok térni

mert őt keresem ezeken az útakon is

mint egy virágot

a nagy-nagy falak tövében

melyre elmosolyodik a nehézszívű vándor

7

És rajzold fel a roppant ünnepélyeket

hová majd elmegyünk vele

a többiek közé

ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt

mivé formálta a mindig megújulni áhító

anyagot a kimeríthetetlen évszakokban

nyár forró kelméit téli szikrázó

érceket az ősz sugárzó áramait

s a földet forgató tavaszt

mivé a nappalok kinyíló végtelenét

s a mélységbe záruló éjeket

Hol könnyű táncok vonalain

rajzolódik ki az újuló évre a terv

mely síma betonba rohanó vasba feszül majd

és énekben fogan a törvény

8

Lássátok

roskadásig tele voltam mindennel

oly tele hogy közelíteni se tudtak

hozzám hogy közelíteni se tudtam

senkihez

De most kiloccsantottam a földre mindent

nem kár érte hagyjátok nem sajnálom

fényesre csiszolt a várakozás

és meg-megcsendülve

csillogó cseppekben hull belém

a jövendő

Seregszemle

Seregszemle^*

Jöttek a tárt külvárosokon, hol most is a bomba-

szőnyegek irdatlan szőttjén borzongnak a házak.

Jöttek vak Kőbánya felől s a boros Budafokról,

jöttek az angyalföldi szövőnők s jöttek a Rákos-

város fái alatt, hol hajdan a negyvenezer jött.

Jöttek a boldog nagy utakon és jöttek a megtört,

vén utcákon, az összeborult sikátorok alján.

Jöttek az Északi Főműhelyből, ők, a sivalgó

mozdonyok óriás dajkái, jöttek a WM

öntői, kohóknál forrósult kezeikkel

tartva magasra a táblákat:

ELŐRE A HÁROM-

ÉVES TERVÉRT!

Három kohó helyett ma hat ontja

izzó torkából a hülő vasat és sugarában

ott szikráznak már a jövő nagy gépei és kis-

gyermekeink apró játékai…

Jöttek a külső

Váci uton, hol a pince fölött egy vak recsegés volt

még négy éve az ég –

s most jöttek a messzi-kitárult,

kékhomlokzatu fényben e reggelen.

Ó, ez a reggel!

Hétkor megcsendültek az utcák néma burái,

kapkodták a ruhát huszezer kis szürke szobában,

egy korty reggelit, egy falatot meg a zsebbe, hogy aztán

négyfele futva is egybekerüljenek újra a végén,

mind felemelve a tér remegő tenyerében,

hol repülőgép írta ezüsttel az égre: SZABADSÁG!

Párttal a férfi, üzemmel az asszony, a kollegiummal

ment el a lány és úttörőkkel a kisfiu, szép kék

nyakravalóban…

Volt ott mit lengetni a szélnek!

volt mit a fénynek felcsillantani, inni a szemnek,

ó, volt mit kidalolni a szájnak:

ÉLJEN A MUNKÁS-

PÁRTOK EGYESÜLÉSE!

s a szívnek tudni:

s a szívnek tudni:PÁRTOK EGYESÜLÉSE!

MAGADNAK

TERMELSZ!

Jöttek a barna bányákból, a tarka mezőkről,

gép mellől, a katedráról és iskolapadból.

Jöttek a parton, az édes gesztenyesorban, alatta

jöttek a hídroncsok kiterített szörnyei mellett,

s jöttek az új hidon át és jöttek, akik felemelték

semmiből a hidat, mint a varázslók, ők, kik egész nap

fennen lengnek a vas levegőbehajított,

tarka trapézán…

Jöttek a rossz szagu Illatos úton,

ott, hol három éjszaka láttam égni a FANTO-t

s mind magasabbra nyargalt vérző sörénnyel a lángok

közt megbokrosodott olaj…

És mind jöttek a tépett

Mártirok utján is, hol a Négy Szürkében az úri

szörnyetegek vígan vigadoztak, míg a falon túl

áthallott évszám a megkínzottak, a hősök

celláján ha a zár csörrent…

MOST MÁR A PARASZTÉ

LETT A FÖLD! –

S a sváb kocsmák sora közt az

Ujlaki Téglagyár munkásai (más menet is ment

nemrég, láttad-e, ott, jaj, más csillaggal a mellen!

És ujságpapiros lett szörnyű szemfedője legyilkolt

nők széttárt testének végig a Bécsi uton)

S már

jöttek a Belváros fele is, fordultak a Kálvin

téren a Múzeum rácsos keritése elé, hol

szárnyas dalt repitettek az oszlopfőkre az ifjak,

kik „holnapra meg is forgatják mind e világot”.

S jöttek még s még jöttek,

roppant csillag a tér, és

fellobogózott ágai messze kinyúlnak –

a hídig,

Apponyi térig, a Nemzetiig csillagzik az ember

s mind csupa csillag e fényes déli időben az ég is.

Au Jardin du Luxembourg^*

– À la nouvelle des otages fusillés en Grèce –

Moi-même

assis à l’aise ici sur une chaise en fer

entre l’eau jaillissante et la palme immobile

moi-même me tenant en bon equilibriste

la bouche muette et le coeur jaillissant

moi-même

avec mon corps intact

qui jamais ne fut torturé

avec mes mains trop propres

qui n’ont jamais tué

moi-même

et vous

vous tous

Ah comme ils sont cruels voyez-vous les otages

ces derniers silences avant le cri énorme qui est la

mort devant les murs

comme ils sont impitoyables

On ne peut que crier avec eux

ou les étouffer Les tuer

ou mourir avec eux

les impitoyables

Moi-même

et vous

vous tous

quoi que vous fassiez

dans ce long crépuscule qui ondule et frissonne

comme un bouquet de roses

On ne peut que les prendre pour des bètes

ou les prendre pour soi l’on ne peut

qu’ordonner feu ou partager avec eux

leur dernière nuit on ne peut

que crier avec eux et rien que crier on ne peut

que pleurer avec eux de ne pouvoir lutter encore on ne peut

que penser avec eux à un dernier baiser qui

jamais n’aura lieu de penser avec eux à quelqu’un qu’on aime

pour lui dire un môt très tendre on ne peut

que mourir avec eux pour que l’on puisse vivre

ou les tuer pour soi-même mourir

Assis à l’aise ici sur une chaise en fer

entre l’eau jaillissante et la palme immobile

la bouche muette et le coeur jaillissant

otages ou bourreux

moi-même

et vous

nous tous

A vas, a selyem és a tiszta szó^*

Ez nem a híres Pápák Palotája,

napfényben égő avignoni kő,

nincs tündöklő arany-szabálya,

tűnt századok varázsát őriző,

és vasbeton kényes vázán se nyúlik

felhőkbe erkélyes nyaka:

ez nem a bámulatos-ívü múlt itt,

sem a szédítő modern technika.

Csak egy körúti bérház, fele rom még,

a tetőből egy vashuzal kicsüng,

cirádás, csúf millenniumi emlék,

nem olyan, amit majd mi épitünk!

Mélyén még mindig sötét udvarokba

lát munka után, aki hazatér –

de üvegbélű felhőkarcolókra

mégsem cserélném én már semmiért.

Mégis boldogan mondom ki előtte,

hogy szép s maradandó műalkotás,

ha felnézek az új neon-betűkre:

20. SZ. ÁLLAMI ÁRUHÁZ.

Mert benne törik meg a tőke útja,

mely „megtörte törékeny termetét”

József Attila anyjának – s ki tudja,

hogy hány anyának még hány gyermekét.

Mert benne szakad meg a félvilágot

behálózó csatorna-láncolat,

mely a válságok szennyes árapályán

sodorja a tiszta gyártmányokat.

S a könnyű inget, mit szőtt a szövőnő

és lányok varrtak rángó gépeken,

már nem az üzlet dobja a vevőhöz,

hasznot hasítva róla szélesen.

Nincs rajta azok ragadós pecsétje,

kik nem dolgoztak érte semmivel,

ki fényes szálát sohasem vetélte,

ki vásznat nem mért soha centivel,

ki csak pénzzé olvasztotta a forró

munkát s a népnyomort, amely jeges,

kinek az élet csak gazságra volt jó:

részvényes, gyáros, ügynök és kupec.

Itt az teszi eléd, aki csinálta,

dolgozótól dolgozóhoz vezet,

ahogy a költő viszi ki a gyárba

szíve szőttesét, mind a verseket.

Szállj, vers! nem tátong már ingó szavadnál

kétely, s magány nem dönt a mély felé,

milliók szivén egyre hangosabb már

a mi dalunk, amely mindenkié.

Szállj, vers! nekik szólj! s egyre hangosabban,

mert érti mind a tervben dolgozó,

hogy minden értünk van, mi általunk van:

a vas, a selyem és a tiszta szó.

Regény helyett^*

Délkör

Mindig világgá menni vágytam, csak menni, bámész

szememet le se véve a földről és az égről.

Most mozdulatlanul is átérem, mint a délkör,

a földet, ha ölellek, te forró, szép világrész.

»Ile Claire«

Sötét szobámban ülök asztalomnál,

csak egy kis lámpa vetít fényt körém.

Iránytű nélküli hajós vagyok már

az éjszaka úttalan tengerén.

Köztünk tengerként árad, zúg az éjjel.

Ami másokat forrón egyesít,

az közénk áll, jeges hullámveréssel,

s a kétség méri vad távolait.

Megérkezem-e hozzád, drága föld te,

borzongó kikötőm, fénylő sziget?

Mintha fényszóró villanna a ködbe,

látom messze alvó térdeidet.

Egyszerűen

Mit kivánhatnék egyszerűbbet?

Mint hogy mellém ülj s melléd üljek?

Kettőnknek fújja halk dalát

ottkünt a hó, ittbent a láng.

Hogy lélegzeted töltse meg

szobám is, mint a szívemet.

Hogy csengőhangú szép szived

mérje múló perceimet.

És megszokott mozdulatod

köszöntsön nálam éjt s napot.

Az asztalhoz együtt üljünk le

és este együtt feküdjünk le.

Ne egymástól távol, titokban

kérdezgessük: most merre, hol van?

S ne magadban kérdezd, ha ébredsz:

vajon hogy aludtál ma, édes?

S ne képzeletben kelljen látnom,

szemedről hogy rebben az álom.

De oly közel legyen a tested,

mint a számhoz a szó: szeretlek.

Szeretem őt s ő szeret engem.

Hogy mondhatnám még egyszerűbben?

Szeretem én és ő szeret.

Hát van-e természetesebb,

mint amink van, egymásnak adni?

s nem takargatni, eltagadni.

Mint hogy ne úgy menjünk az utcán,

mint kik egymást nem ismerik tán,

s hogy tollam ne titokban írja

e félve dugdosott papírra

e verset is – hisz nemcsak minket,

minden szerelmeseket illet.

Éjjel

Éjjel van végre. Éjszaka.

Magam vagyok. Nem kell beszélni

s hallgatni; enni; tenni-venni.

Mikor nincs egy gondolatom

másról, csak rólad. Nincs szavam

máshoz, csak hozzád. Nincs fülem

másra, csak a hangodra. Nincs

egy mozdulatom, mely ne érted

nyúlna ki, ne beléd fogóznék.

Némaság vagyok s bénaság,

s fuldoklás vagyok nélküled.

Mint víz a jégben, láng a fában,

arany a rögben, fém az ércben,

úgy feszülsz bennem, eltemetve,

élve és mégse létezőn.

Ha nem szeretnél, eltaszítnál,

kibírnám. Jobban, mint e titkon

tomboló tüzet, ezt a mélybe

leláncolt sugárzást, e fojtott

tündöklést minden idegemben,

azt, hogy vagyok és nem vagyok,

azt, hogy enyém vagy s mégse vagy.

Csak egy van itt velem belőled:

a tested vad illata rajtam,

mint letörhetetlen pecsét.

Reggel

Énnékem nincsen reggel addig,

míg nem hallottam hangodat,

ha délre hág is már a nap:

nekem csak veled kél s hanyatlik.

A csillagrend törik-szakad,

az űri törvény benned alszik:

éjt és napot nekem te adsz itt,

s csak akkor vagyok, ha te vagy.

Felkeltem. Dolgoztam. Beszéltem.

De mindezt mintha csak mesében,

tegnapban vagy a semmiben…

Nem vagyok, míg nem vagy velem.

Szólj már, csengess, süss fel az égen.

Ébressz fel, édes reggelem.

Meteorológia

Kutya egy tél, tart még tavasszal is,

tudós, paraszt és misztikus kutatja

csonttörő szél, eső, hó, jeges árvíz

s megannyi baj titkát, naponta kétszer,

mint a filmsztárok és diplomaták,

nyilatkoznak a meteorológok,

hajigálva ciklont és anticiklont,

vert ebként szűköl a „sokévi átlag”,

és milliók lesik a rádiót.

És nem tudják, miért van e kemény tél

(mert így élünk, egymástól elszakítva)

s nem tudják, nem is sejtik, hogy lehet, hogy

fittyet hányva jóslatnak, hagyománynak,

két fagyos nap közé váratlanul

hogy tör be egy enyhén símogató

(mert aznap lopva, titkon láttuk egymást),

két hóvihar közé szelíd aranyfény,

sötét ködök közé egy tünde égbolt.

Találgatnak, de tudni csak mi tudjuk,

hogy a szép időnek egy titka van,

s tegnapról mára hogy lehet tavasz:

ha egymás hangját halljuk, kiderül,

ha látjuk egymást, elhallgat a szél,

s ha megölellek, felragyog a nap.

Vétek

Miért kutatni már, kinek a vétke?

Bár gyávaságodat sosem felejtem,

s tíz év múltán is úgy fáj –

háborún,

véren, romokon, felszabaduláson

s átélt és elmúlt megaláztatáson

s győzelmen, harcon s új szerelmeken

át is –

mint akkor, kitől úgy búcsúztam,

mint írva van, „egy hosszú rozmaringgal” –

hogy eldobtad, míg kínban messze jártam.

Miért kutatni?… Hosszú rozmaringom,

te másé lett virág, te én virágom

mégis, valami rejtelmes jogon.

Mi ez a tűz, mely mindig lángra lobban,

tíz év múltán is, egy szavunkra, egy

tekintetünkre, véletlen az utcán,

ha összehoz e nemzedék gomolygó,

viharos árja, elszakadtakat?

Keresés nélkül egymásra találó

és egymást mindig újra elmulasztó

és mindig újra egymást áhitó

és egymást végül el soha sem érő

két egymásnak rendeltet, kit az élet

egymástól el végképp mégsem szakít…

Gyökér

Nem lehetsz másé. Homályos magadból

én véstelek ki, hogy a fénybe lépj.

Tudom, ami agyadban rejtve tombol

s eleven hasad forró bensejét.

Nem tudlak többé kitörni magamból,

minden sejtemben ott nő a tiéd.

Nem is a múlt, mi minket összekapcsol,

de minden eljövendő kétes év.

Nem csak, mi vagyok, az is téged gondol,

ami sohasem tudtam lenni még.

Hallod? Törzs reccsen, levél peng, szirom hull,

ezer eleven rost hasadna szét.

Mint a földből kirántott gyökerek,

oly hasztalan a testem nélküled.

Somlyó Zoltán utca^*

A kéken villanó Villanytelep

mellett, ahol a vasúti sinek

s a villamos egy szögbe futnak éppen,

a csöndes kispesti városszegélyen,

egy kis utcára, ahol hajladozva

tarkán nyit ilyenkor az őszirózsa

s szelíden álldogálnak ifju nyírfák –

az átkozott költő nevét felírták.

Nézek e tizenkét betű sorára –

oly ismerős nekem minden vonása.

Emlékszem, hogy fénylett, mily ragyogással,

mikor először láttam nyomtatásban.

S hányszor láttam az ő zöld gyöngy-betűit,

dúlt dallamának ékszer-hegedűit.

S egyszer, jaj, megláttam tömör-meredten

komorlani nagy fekete keretben.

És most e táblán újjászületett itt,

házfalba költözött, virágokat nyit,

meleg szoba lett, kedves tiszta kertek,

egyenes út a sínek fénye mellett.

Amire, amíg élt, hiába vágyott,

most ő adhat másoknak boldogságot,

nyugalmat, harcot, meleget, szerelmet

városszéli egyszerű embereknek.

A nép szabad uralmát meg nem érte,

de a felszabadult nép lenyul érte,

hogy éljen tovább közte és vele,

kiért felcsendült tiszta éneke.

Kiemelve a névtelen halálból,

egy élő rész lett az ő városából –

s most már vele együtt nő szakadatlan,

mind gazdagodva, mindig magasabban.

Már látom itt e földes kicsi utcát,

amint fényes nagy házak koszorúzzák,

autó gördül frissen rakott kövére,

s a város közepe lesz, nem a vége.

Ti gyárak népe, nők és férfiak,

kik ott éltek az ő neve alatt,

köszönöm, hogy feloldtátok az átkot,

mit önfejére önmaga kiáltott.

A béke erdeje^*

Láttál-e már, láttál-e már olyan fát,

mely minden tájon egyként megterem?

Mely minden földre kiterjeszti lombját

s gyökeret ver az ingó tengeren,

melyet szét nem roppanthat jeges Észak

s nem száraszt el az izzó Szahara,

melynek egyformán kedvez minden évszak

s a hajnal és a dél s az éjszaka,

mely szabad földeken virágba szökken,

de hogyha kell, pincékben is kihajt,

melynek gyökere minden délkörökben

megtalálja a legtermőbb talajt? –

Csak néhány éve sarjadzott ez erdő,

de máris sűrűbb, mint a dzsungelek,

mert a népek termő sziveiből nő

s a némán fuldokló évezredek

sóhajtanak benne, fellélegezve

a lombok zúgó millióival…

Ezért nem vághatja ki semmi fejsze,

nem tépheti ki semmilyen vihar.

Csak nézz haza tóparti kis faludba

a Várhegy és Temetődomb között,

vagy nézz az óceánon messze túlra:

a béke fája mindenütt kinőtt.

S a lombja közt fészket rakó galambraj

az egeket zsibongva felveri,

a földön végig postafordulattal

szállnak az erdő zúgó hírei.

Zúgd hát te is, kiáltsd tovább a szélbe,

élj Bogláron vagy az Andok alatt,

hogy lombosodjon órjássá a béke –

s ne feledd, hogy te is egy lombja vagy.

»Paz«^*

– Gyermekhangra –

Nyugatról, napkeletről,

szigetről, tengerekről,

népes új városokból

s ősi vad hegycsucsokról,

izzó és jeges tájról

ki hű, ki jó, ki bátor,

kék zászlait emelve

mind eljött Budapestre.

Nézd csak: hányféle népek,

feketék és fehérek,

s mily tarka öltözetben,

turbánban és fezekben.

Sok vad vihart megértek,

míg együtt ideértek,

hány tiszteletre késztő

okos, ősz férfi és nő.

S velük egy csöppnyi lányka,

roppant törzs kisded ága,

csillanó nevetése

mint a friss gyanta fénye.

Béke kis növevénye.

Neve is Paz: a Béke.

Nem Jutka, Zsuzska, Elli –

neve: Paz Venturelli.

Hazája Chile földje,

de ő Berlin szülöttje,

ahol a Fesztiválra

gyűlt a föld ifjusága.

És születése óta

a béke útját rójja

galambszárnyú kis ingben –

járt Bécsben és Pekingben.

Ahol csak a nagy ügynek

hívei összegyülnek,

csengő kis kacajával

mindenütt ő is tárgyal.

Tőlünk is nemsokára

útrakel: Moszkva várja.

Már száll is fel a gépen.

Búcsúzzunk tőle szépen:

Te élő kicsi jelszó,

repülj csak a viharzó

világrészeken által,

neved fehér szárnyával.

Nőjj nagyra, jóra, szépre,

s ahogy jön év az évre,

veled együtt a földön

a béke nagyra nőjjön.

Jegenyék a parton^*

Jegenyék állnak végig hosszu sorba

a parti útakon:

élő hangszerek, mindig felhurozva.

Zúgásuk hallgatom.

Nem kapkodnak az üres levegőbe,

ágaikkal kuszán,

görcsösen jobbra-balra tekerődve

ködös álmok után.

Magasba nyúlnak, tudják az irányt jól,

az egyetlen utat,

melyen a dal szépen és igazán szól,

és szívig elragad.

Mindig felajzva, hogyha nyár s ha tél jő,

sohase szótlanok:

zeng bennük a vihar s elsír a szellő

is egy lágy futamot.

Ne bánjátok, ha egy hangra felajzott

az én hangszerem is,

ha mindig azt hajtja, csak azt az egy szót,

nyáron is, télen is.

Csak azt, amellyel a világ viharja

idegeibe tép,

de melyből, aki hall, tisztán kihallja

szivem lélegzetét.

Vivódjak? Mult görcsében hajladozzak?

Hátra forduljak-e?

A tétovázóknak, a lankadóknak

sem használok vele.

Ne is csigázzon engem kúsza kétely

dalra többé soha.

Nem több homály – több egyenes beszéd kell,

több sudártörzsü fa.

A tisztaszavunk zengő sorába

álljak, mindig elől.

Mint a jegenye, melynek minden ága

fel a magasba tör.

Születésnapomon^*

1

A tó jég-szárnya röppen

a novemberi ködben.

Ma lettem harminchárom,

épp itthon ér, e tájon.

Hinni a hihetetlent:

az élet fele eltelt,

bárhogy számolom is már,

akármily optimistán.

Hány van, ki már e korban

halott volt s halhatatlan!

Óriás fényvetők ti,

Krisztus, Saint-Just, Petőfi!…

S hány lenne már hiányzó,

hány fiú és leányzó,

ha itt a régi osztály-

könyvet most fellapoznám?

Ki visszavonulóban

ott zuhant el a hóban,

hó végtelen papírján,

mint tintafolt az irkán;

kit vonszoltak tovább, míg

készült már új világ itt,

s vitte a régi roncs had –

idegenlégiósnak;

s ki vödörrel kezében

éppen csak hogy vízért ment,

de el nem ért a kútra,

ott bukott el az útba…

Tán itt is, e gyülésen

őket siratja éppen

anyjuk, nagyapjuk, ángyuk,

vagy volt iskolatársuk…

Be jó ma itt lehetnem,

köztetek, jó melegben.

Nem a fonyódi járás,

úgy érzem: hat világrész

képviselői vagytok,

kik nékem helyet adtok

a testvéri seregben,

amelyről álmodoztam

magányban, átkozottan, –

amelyért megszülettem.

Kik bizonyságot adtok,

hogy volt mért megszületnem –

ma harminchárom éve,

itt, hol a messzeségbe

táguló szürkületben

a tó jég-szárnya rebben.

2

Kit hívott már a sorsa

furcsább találkozóra?

Hogy nevetünk majd otthon,

ha anyának elmondom.

De most sírni szeretnék,

emlékentúli emlék

szorítja-fojtja mellem,

s egy hang, mely érthetetlen.

Ki most kezdett beszélni,

azt mondják: ez a néni

a volt boglári bába.

Ő segített világra.

A boglári mólón^*

1

Hajlik az első vékony jég a mólón,

talpam alatt csillagokba reped.

De a gyerekek nagyvígan gomolygón

írják rajta a könnyű íveket.

Itt csatoltam én is egykor a lábra,

s szívemre is, az első korcsolyát,

mely, hittem, mélységek fölött cikázva

bizton visz bármi vékony jégen át.

Kicsit nehéz lettem; ha megkisértem,

az ifjúság reped már, mint a jég.

Csak férfi-gondjaimmal ily merészen,

mégegyszer ily szép ívben siklanék!

2

Gyerekkoromban válhatatlan társ volt

forró álmommal a jeges magány.

S a könnyű ív – csak vacogó futás volt

örök jégen a lángolás után.

Egymagunk körül, bármi széditő is

és szép a forgás, nem ad meleget.

De köztetek: húnyóban is megőrzik

tűnő tüzüket nyarak és telek.

Mit egykor álmom égő csipkebokra

ígért: lobogsz már, testvéri világ.

S az érted küzdők szivében naponta

újból megszületik az ifjuság.

Fonyódi lányok^*

Mit írjak néktek, öt fonyódi lányok,

hogy mondjam, hogy meg ne sértődjetek?

Hogy valljam be – hogy meg ne sokalljátok –

mind az ötnek örök szerelmemet?

Kit választanék? – próbált meg a tréfa,

a lány-kacaj velem s a sűrü bor.

Engedjétek, hogy ne válasszak én ma,

öt arcotok emléke összeforr.

És lesz belőle egy. Komoly magas lány,

könnyű és nagy, merész és olvadó,

kinek éj s nap úgy tükröződik arcán,

ahogy kigyúl s homályba hull a tó.

Ki táncba s harcba megy egyforma szívvel,

és szép, ha sétál őszi lomb alatt,

és szép, ha felhevült testtel hevít fel,

s szép, ha józanon hallgatja szavad.

Kinek szerelme nem a férfi ellen

vívja már az ősi és vad csatát,

de közös harc az életért, amelyben

legyőzik a magány vadállatát.

A szerelem, mely úgy hajt majd a földből,

mint pálma ott, hol most még áll a jég.

Kit jó anyául, édes szeretőül

választ magának az emberiség.

Preludium és fuga^*

Először szikra pattan egy sziromra,

egy ablak ég, egy tető lángra kap,

egy perc és a tűzvészes alkonyat

az egész tájat egy máglyába hordja.

Kék csóva hull a parti nádasokba,

ott fenn a vár ropog a tűz alatt

és minden nap üszkösen ott marad

a kihülő kék égben ferde romja.

A hullongó, lágy pernye-szürkület

lassan mindenre rászáll. Hosszu sóhaj

emelgeti a lekaszált füvet.

S a csendbe belezeng ezer vonóval

a békák zajos preludiumára

a tücskök hajnalig szóló fugája.

Szél^*

Délben az ég egyszerre megrepedt,

a nyár gyúlékony nagy tartálya lángolt,

gomolyogva csaptak ki kék falából

rőt tüzek és fekete fellegek.

Aztán vad robajok közt eleredt,

tömött fecskendőkből szakadt a zápor,

s a diadalmas ragyogásu nyárból

másnapra őszök ázott üszke lett.

Léptünkre láthatatlan hamu lebbent

és úgy szóltunk egymáshoz érthetetlen,

mint aki már csak magának beszél,

amíg, a fák fürtjeit szerteszórva,

jajveszékelt tűnt nyarak siratója,

a szél, a szél, a balatoni szél.

Tavaszi hó^*

Hó, hó, tavaszi hó

hull, hull a kertre halkan.

Milyen kibírhatatlan,

váratlan robbanó

vész tört ki a magasban,

hogy a tárulkozó

szinek, az újhodó

föld újra eltakartan?

De már szakad is lassan,

s a kigyúlt sugarakban

csillogva olvadó

hó, hó, tavaszi hó

olyan meginditó,

mint ősz tincs ifju hajban.

Tél előtt^*

A reggel még ezüst s arany a dél,

de már az alkony tompa patinája

szelíd derengést futtat tóra, fára,

s a víz is telet játszik, jégfehér

símasággal siklik be a homályba.

Hol van a nyár, az óriási fáklya,

mely roppant káprázatával kitárta

a táj határait mindenfelé?

Most a milliárd ritka pára-kristály,

mielőtt sűrű köddé keverednék,

a túlsó partot felnöveszti: tisztán

látni kék fasort, piros cserepet.

A tél előtt hagyd, e messzi közelség

őszi kénye hadd játsszon el veled.

Rózsa és messzeség^*

1

Reggel láttam egy rózsaszínü rózsát,

mely elsőnek feslett a töveken,

oly édesen, mint emberben a jóság,

s megfoghatatlan, mint a szerelem.

Már visszahajlott róla gyenge burka,

mint ki az útból szerényen kitér,

hogy szirma márvány-fínom hajlatokba

sodródhasson csipkés széleinél.

S mily hajlatokat rejtett még a kelyhe…

Föléhajoltam, mohón belehellve

az illatát… nem, a rémületet.

Nézd, mint egy lány bomba-égette teste –

még ki se nyílt s már halálig sebezve,

a szívéig belefeketedett.

2

Nem érted, hogy most is és újra, még

a rózsákról is csak ez jut eszembe?

De nékem e sebzett szirom s a messze

égő sebek: egyetlen szövedék –

és nincsen, ami szálaira fejtse,

oly tiszta reggel, olyan édes ég.

Gulya legel, holt szeretők nevét

őrzi kérgén a nyírfák ó-ezüstje,

a hegy mozdulatlanul ring a tóban.

De eszméletem futkos izgatottan

a maga-szőtte hálón, mint a pók.

S váratlanabbul csap a messziségbe,

mint fölöttem a lágy hajnali égbe

belemennydörgő lökhajtásosok.

Koszorúvirág^*

1

Pelyhes kacsák csipdesnek a sövényből,

nyújtogatva még borzas nyakukat,

kovács perel a kocsissal – ugat

hozzá kutyája is, egy lány vizért jön,

térdhajlatán a vér útjai kéklőn

tetszenek át a fehér bőr alatt,

hajába koszorúvirág akadt,

azt bontja, amint egyenesednék föl.

Idill? – Csak nyár. Egy perc. Egy kortynyi élet

a földről, hol az élet milliárdnyi.

Nemcsak édes, tudod, keserüségek

pohara is. De elképzelheted,

hogy egy hajtásra fenékig igyák ki

az atomtól ökrendő részegek?

2

Csak nyár. Egy perc. Zúgó évezredek

lombja közt csak egy rezzenésnyi élet.

Nem is levél, csak hátán egy levélnek

a szinte láthatatlan erezet.

Nem több. A semminél is kevesebb.

Csöpp cikkelye a föld órjás körének.

Nem jegyzi fel a kései történet,

s egy perc múltán te is elfeleded.

De képzeld el, ha elképzelheted,

hogy egyetlenegy iszonyú robajlás,

s az egész földnyi üresség felett

az üres levegőben nem marad más,

csak fehér hamu, mely lomhán aláhull –

lányból, korsóból, koszorúvirágból.

3

Boldog vagy? őrizd boldogságodat.

Boldogtalan? a boldogság reményét

szorítsd szivedhez. Soha még a kék ég

alatt ennyi reménység nem akadt.

Sem ily veszély soha az ég alatt.

Most gyüjts a földön mindent, ami szépség,

ma-született kis kacsák pihegését,

a víz tükrére hajló lányokat.

Végy számba mindent, ami élni vágyik,

kedvesedtől a koszorúvirágig.

A föld minden kis pontján milliárd

testvéri élet szövetsége készen

összezúzni a tántorgók kezében

billegő rádióaktív halált.

4

Hány fehér koszorúvirágos ág

akad a földön lányok hajzatába?

Hány újat hajt az örökzöldek ága,

halványabb színnel kelletvén magát?

A föld minden egyes pillanatára

hány bomló sejt jut, hány feslő virág,

hány tenger vér festi kék áramát

az erek bőrön áttetsző falára?

Ó, minddel mindig együtt lélegezni,

mindnek számlálatlan vesztébe veszni,

s minddel kisarjadni a rothadásból!

Elborzadsz, hogy mint a szárnak, a lombnak,

az jut neked, s csak ott lehetsz, ahol vagy,

minden percben csak ott és soha máshol.

Pablo Neruda ajándéka^*

Könyvtáram hallgatag falán

itt zúg a Csendes-óceán,

öt éve el-elhallgatom

dús éjen, meddő hajnalon.

Chile elnyúló littorálján

libegve húz el négy sirályszárny,

s halacska bukkan ki a habból –

aminőt gyermek keze rajzol.

Tiéd, tiéd e kézvonás,

te gyermekkedvű óriás,

te óriási szavu gyermek,

te zúgatod nekem a tengert.

Tiéd e rádvalló ajándék:

a föld s hozzá az Óceán még,

s a roppant ég s a madarak –

és meghívó szives szavad.

Öt éve hagytad itt nekem:

legyen nekem is tengerem,

s tudjam, testvéri tárt karod vár

még ellenséges partfokoknál.

Hol a hab magát sokszorozva

zúdul a Magelhaes-szorosba,

s mint éjszakában messzi jajszó,

úgy vonzza szívem Valparaíso:

„Dél kardhala, hab Királynője”,

ki a föveny fátylába szőve,

ahogy írtad, mindegyre vár rám

e tengerentúli találkán.

És szinte hallom, hogy sikoltoz,

odaszegezve a habokhoz,

mint rab órjás a láncokon,

a szörnyű Desolación.

S hol, mint jégvirág vad szeszélye,

csipkézik partjaid szegélye,

a lelkemet elbűvölő,

legdélibb földi kikötő –

hogy lógatnám le róla lábom,

túl minden Óperenciákon,

fájdalmas rév, Délsark koboldja,

Puerto de Misericordia!…

Hát én ma mit küldjek neked,

hogy ünnepeljem ünneped,

ott lent a zúgó, messzi Délen

lakó barátom, nagy fivérem?

Terád is vár e nyári alkony

itt a budai Duna-parton,

lángoló muskátli hajol

feléd a mélykék ég alól.

Nézd a város ringó gyümölcsét,

hogy buggyan benne drága bőség,

ahogy finoman két gerezdre

szeli a folyó, ritka penge.

Mint egy ezüst tálcán, a fényen,

rádmosolyog a messziségben,

hogy soha, soha ne felejtsed

Valparaísóban Budapestet.

Hogy tudjad, mindig visszavár,

mint engem hív a messzi táj,

s hogy ott zúgjon szobád falán,

mint nálam itt az Óceán.

Bimbó és virág közt^*

Nézd csak, a kaktusz! – szólni se tudtunk ámulatunkban.

Tegnap még bimbó becsavart kis váza feszült csak

ízelt ágai végén, s mára piros pagodát nyit

már a virág, porzók tű-tornyaival lefelé, mint

tótükrön remegő tündér visszfénye magának.

Bimbó volt s már itt a virág – örülünk. De ki látta

burka legelső kis hasadását? szirmai lassú

hajlását pontos körivekbe? ki látta a halvány

színt, ahogyan lassan fellángolt benne a bíbor?

Észre ki vette, hogyan forrtak testében a nedvek,

sejtet sejtre emelve, e sürgő kőmivesek, hogy

vált millió bomlás új élet épületévé?

Bimbó volt s most itt a virág…

Bimbó s a virág közt,

ott van a rejtelem épp, az erők teljes feszülése,

gondolat és tett közt a kavargó mély televényben.

Hogy lehet akkor a bimbót meg se figyelni, a teljes

szépségben kibomolt kelyheknek örülni csak, és a

bimbó és a virág közt észre se venni a végig

megharcolt harcok mindennapi drága csodáját?

Közhely^*

Ejti ölébe az ősz ráncos kezeit, kis anyóka.

Tétova szállongással hull a levél. Beleborzong,

aki az arcán érzi kisérteti símogatását,

vérfoltos, csupa-csont kezeit… Vén lett ez az év is.

Zöld tavasz-izgalmára, a nyár vad kék gyönyörére

tán nem is emlékszik már…

S zörgő térdein itt, nézd,

úgy ül a kerti padon ez a kettő, mint puha ölben.

Egymást nézik. A lány keze lágyan a férfi hajában.

Másként össze se ér sehol, össze se hajlik a testük.

Így, külön egy ez a kettő, márvány-mozdulatában,

mintha öröktől fogva s örökre maradna ilyennek.

Nincs az az édes szó, az a vérbeborult ölelés, mely

végzetesebben tudna szerelmest összesodorni,

mint ez a néma csodálat, e kőbemeredt gyönyörűség.

Hull körülöttük a lomb, feljajdul lábuk alatt a

túlérzékeny avar, fázós karikát vet a napfény.

S ők kivirulnak az ősz száraz, sziszegő, fagyos ágán:

új bimbói az édes, a gyantás, ifju tavasznak.

Békeliget^*

Itt ez a szép az enyém… S én ültetem ezt a sudárat…

…Ez meg a kettőnké… S a miénk lesz ez, ha virágzik…

Sorra fogóznak a jó alföldi homokba a fácskák.

Jár ügyes Eszti a fürge lapáttal körbe a téren,

és hova mégse jut el, csizmával, puszta tenyérrel

szórja csak úgy a gyökérre a két falu népe a földet.

Ott ás apraja-nagyja, a párttitkárral a tiszte-

lendő úr is, e hajdúsági két falu ősi

háboruságát majd hogy e fák szelid árnya feloldja.

Hogy szépen megeredjen, tán már nyárra kihajtson,

évre kizöldeljen, kettőre virágba boruljon,

hűsölhessen alatta a vén, bújhasson az ifjú.

Hej, milyen édes akácos lesz itt mához egy évre,

minden májuson új árnyékot tartva fölébük!

Körben már feszesen sort áll a ligetnyi suháng fa.

Két hegedű rezzenti a lányok szoknyaszegélyét,

s vélük mímeli szép öreges topogással a táncot,

mennyegzői fehér ingét – mint mondja – először

öltve magára azóta, a hetvenötéves Öreg Nagy.

Rím is csendül, okos szó járja, kering a pohár is…

S közben a kocsmában, hogy, hogy nem, a bicska kinyílott.

Megvillant a homályban, mint dzsungel sürüjében

tigrisek ínye ha villan. Már dőlt is fel az asztal

s újra csak egybeömölt a gyalúlt padlón a hüvös bor

és a heves vér, oly rég két iker éke e tájnak.

Széplányt ért rút szó, vagy tán csak a kugli fölöttébb

kétes ügyében látott másként két szem –

elég volt,

hogy felcsapjanak újra a százados indulatok, hogy

fusson az agyba a hajdui dölyf s a paraszti konokság,

sárkány-rémítések rég-feledett babonái,

vénasszony-locsogás, kamasz-ordasság, koma-pletyka,

hetyke legény-virtus, bősz harmadizigleni bosszú

összekuszált szövevénye, egész a ködös nagyapákig,

két falu közt a viszály minden gőgös hagyománya

feldőlt asztalokon kihivón gőzölve gomolygott.

S talpuk alatt kiterítve feküdt vérében egy ifjú…

Kettős lelke a bornak! szép tettekre hevítő

s aljasságba zuhintó!

S kettős lelke e kornak!

villám gyúl, ahogy összecsap itt e kicsiny falu csöndjén.

Kint új erdő s új emberség lombteli ága

nyúl gyökerével e sebhedt föld fátlan talajába –

bent meg vérben az ifjú s véres késsel a másik.

Hagyjuk a fákat hát?

Nem. Ássuk jobban a mélybe.

Óda Európához^*

1

Ó, Európa,

e században kitanultuk a leckéd.

Jártunk kétezeréves – s kétéves romok alján.

Láttuk a pompei párt, kiket egy évezred előtti

vad gyönyörükbe meredve mutat ma is ottan a láva,

s elföldeltünk néhány perccel előbb darabokra

tépett ifju halottat Pesten, az Illatos úton.

Megbámultuk a Forum s Paestum messzesugárzó

oszlopait, Pompéi ma is pompás palotáit,

s menve feléjük a villamosúton az új, mai Nápoly

vaksi odúit, ahonnan még nem nőtt ki az ember.

Aquincumban a kétezeréves vízvezetéket

és közelében az úton a rossz kútak vizétől

golyvás gyermekeket tekeregni…

S az emberiség ős

bölcsőjében, a sziklával bélelt Kaukázus

völgyeiben láttuk csodamód felnőni közénk a

már-már halni-itélt csecsemő-népek seregét, kik

bábeli nyelvzavarukban meglelték a közös szót

s álomként suhanó léptekkel jönnek elébünk,

homlokukat szőlőfürt és tealomb koszorúzza.

Erre születtem, a pannón halmok lányos ölében,

hol csupa édes hajlat a táj és tízezer évek

minden vad heve és fagya, nemszűnő szele, rengő

földje csiszolta a szikrázó Balaton smaragdját.

És jártam mindenfele, híres városaidban,

rég-születettekben, holtakban s most-születőkben,

ősi kövek közt s friss falak alján s térdig üszökben.

S széleiden lógáztam a lábam a parti vizekbe,

minden tengereid tükrén megnézve az arcom…

Egyszer egy francia lánnyal eveztem lassan az Eure-ön,

nagy csend volt körülöttünk, zöld tükrén a folyónak

mellettünk úszott a Katedrális, csupa-csipke

árnyát meg-megfodroztatta lapátom a vízben.

Háboru múltán volt ez – s mintha örökre a béke

fénylett volna a kedves szemben, a vízben, a kőben…

S fenn, Albánia karsztjai közt, szent Dajti hegyormán

durva fehér szőttesben egy ifjú várt, aki nemrég

még juhait jártatta e szirten, s most az erőmű

vízeiben nyüzsgő áram bátor terelője.

Régholt kőfaragók ma is élő Chartres-i álma,

vak sziklákból fényt csiholó kis felszabadult nép,

drága komoly lány, s távoli testvér kézszoritása:

egy nevetek van a boldogsággal az én szavaim közt…

2

Híd zöld íve, sirály-hófoltok a szürke habok közt,

mégegyszer kivirulnak az őszi sugárban a színek,

sárgán csillan a villamos, és egy lomha uszályon

egy lobogó piros is beleúszik lassan a képbe.

Rozsdás nagy kikötőbakon ülve, a második ezred-

évünk végefelé, csönd van, csak a víz dudorászik

s távolról fínomra szitált zajt hint csak a város.

Itt a Dunánál szól a szavam, hallgass meg a Szajna,

Visztula, Néva s az Elba körül,

Európa, te szörnyű

szélvészben született!

Vad Észak hold-hidegéből

s puszta Keletről zúdultak le a népek a porban,

otthonosabb, naposabb melegednél megtelepedni,

egyik a másikon átgázolva, sötét viharokként

törve a másik jószerrel gyökeret sem eresztett,

gyönge suhángjaira s még fel se szitott parazsára,

tornak is illő gyilkos nászokon egybekeverve

egymás bőreszinét, szemevágását, haja nőttét.

Végül is eggyéforrtál –

lassan tudva feledni

honkeresőn egymást széttipró véres atyáid,

s öngyilkos kéjben magadat csonkítod azóta,

bárhova csap le a gyilkod, akárhova hull is a bomba,

mert egy vér foly a Visztula, Elba, a Duna, az Ebro

s Volga erében.

Szörnyű volt születésed.

Szörnyű volt születésed.s Volga erében.

S mégis.

Mind, kik e síma s e ráncos földeken éltek, akárhol

vájtok a völgyek lágy humuszába, a part fövenyébe,

vörhenyeges karsztokba, a dúsölü löszbe a lejtőn,

ott, hol a pálmafa ing s hol a szík veritéke virágzik,

bárhol is ássátok fel a földet, vetni mag ágyát,

összeszükült ereit tágítani vén folyamoknak,

vagy város-csecsemők bölcsőjét rakni betonból –

egy ekemélység, egy ásónyom elég, a furógép

egy forgása, hogy egyszeriben kiboruljon elébünk

mély úrartui urnákból, hispán üregekből,

hajdui kúnhalmokból és etruszk temetőkből

s kelta sirokból

többezeréves megbecsülése

éltében s holtában ez emberi névnek e tájon.

Mind, ami élet volt, ami szükség és ami szépség,

elkísérte az embert itt még csontjai útján

lent is. A szépek csontvázkeblein itt van a melltű,

ott van a fegyver a harcosok öt csontujja ügyében,

porrávált ajkuk közelében is ott van a korsó.

Ó, nem volt ez idill! bárhol borzadva találhatsz

köztük tört bordákat s széthasitott koponyákat.

Mégis…

Az auschwitzi sárban járva, a folytonos esső

mosta, szilánkra-hasadt csontok közt, mik leszakított

csillagként szikráznak e tájon széthajigálva,

s látva a gyilkosság szörny templomait, hol a ciklon

volt millióknak a tömjén, s látva a tüzre-hajított

emberi testek ezüst hamvát zavaros pocsolyákon

úszni ma is még, tíz év múltán –

akkor ugy érzed,

bomlik a súly s felbillen a mérleg, a sokezeréves,

mint ez a vers is ki-kibotlik a tiszta szabályból,

mely pedig annyi időn át s annyiszor állta a rémség

minden próbáját, egyformán bírva Achilleusz

vészterhes haragát Trójánál s párducos Árpád

vad viadalmait Alpárnak mezején, Tisza partján.

Huszadik század! micsoda ritmust kéne találni,

micsoda új, sose-volt mérték az, amelybe beléfér

mind ez az irtózat szívünkben s mind e reménység –

most, hogy a torzanszült hordák csizmás csecsemőjét

ringatják szerződések bölcsőiben újra

szép Európa fölött,

e halál bábái,

e halál bábái,szép Európa fölött,

s idétlen

szájukkal gügyögőn csücsörítve becézik a Bombát.

Huszadik század!

micsoda ritmust!… forrjanak egybe

száz nyelvű egy szóban az ősi s az új ütemek, hogy

hol rég tisztesség adatott meg az emberi névnek,

szép Duna, Szajna s a Néva s a Rajna s a Visztula táján

nem hagyjuk mégegyszer az embert sárra itélni.

A mi győzelmünk^*

A HELSINKI BÉKE VILÁGTALÁLKOZÓ KÜLDÖTTEINEK

Győzelem – ha volt is e vert világon,

tűzben és vérben született, s örökké

imbolygó árnyként feketült mögötte

a vereség is.

Győzelem! – zengett, s ropogott a máglya,

melyen egy nép lett hamuvá nem egyszer.

Kérdjük-é, „hol vannak a hellenek s hol,

jaj, hol a kelták”?

Győzelem – mint trombitaszó alól a

gyönge sípot, hallom e szó legalján

századok szűzlány-sikolyát s kietlen

férfi-sirását.

Győzelem – szörny talp s beleroppanó mell;

villogó vért és pocsolyákba folyt szem;

porbadőlt város s diadalmi oszlop,

kétfejü szörny te!

Győzelem – más kél a mi harcainkból,

benne részes mind, ki velünk kivívja,

és az is, ki még egyedül vivódik

rémületével.

Tudni oly jó, drága barátaim, hogy

ha mi mondjuk: győzelem! – annyi nyelven

szól a szó, amennyit a föld csak ismer.

Sárbahanyatlott

nemzetek, véres folyamok, kidőlt fák

nem szegélyzik majd menetünk az úton,

mert velünk végűl az egész jövendő

emberiség győz.

Talizmán

1955–1975

Bízzák ránk azt a fáradságot, hogy Aristoteles Poétiká-jának nehézségeit felderítsük; s tartsák fenn a maguk számára a könnyek és az ellágyulás örömét; s engedjék meg nekem, hogy azt mondjam nekik, amit egy zenész mondott Fülöp makedón királynak, aki egy dalról azt állította, hogy ellentmond a szabályoknak: „Ne adja isten, uram, hogy valaha is olyan szerencsétlen légy, és jobban érts ehhez, mint én!”

RACINE: ELŐSZÓ A „BÉRÉNICE”-HEZ

[VAS ISTVÁN FORDÍTÁSA]

Talizmán

1955–1956

Előhang

Dantéhoz

Az élet útjának, mondjuk, felét

elérve, ránksötétül sűrü erdőd,

s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt –

a gyermek, aki eddig sose félt.

Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt,

s már mindörökre élt úgy, ahogy élt,

s világ végéig sem bonthatja szét

a sok szálat, a szívére tekergőt.

Áll dermedten… Amíg útjába foltos

szörnyek hágnak a homályban, ragyogj

elébe, Csillag s mind ti csillagok!

hogy újra merje vállalni a poklot,

földet s eget, mi nékünk adatott;

és kijusson végül a csillagokhoz.

Ismeretlen énekmondó

(XVII. század)

„Az ifjúság, mint sólyommadár…” szerzője

A szétszakadt hazában valahol

– ki lökte tömlöcbe, török-e, német? –

egy rab ifjú leült, maga elé tett

egy rongypapírt, talán egy kupa bor

is került hozzá… Arcának, nevének

nyomát elvitte víz, befútta por…

Névtelen, sajgó óhajaiból

így született meg ott ez a kis ének.

Rab énekes, szegett szárnyú madár!

A rácsos századokon át repülve,

szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre.

S míg magyar szó lesz, oly csapongva száll

s úgy néz ránk vissza, mindig messzetűnve

az ifjúság – mint a sólyommadár.

A 350 éves Don Quijote egy példányára

Mint a búsképű, a kóbor hidalgó

a herceg és a hercegnő előtt,

annyit megcsúfolt, mégis nagyra nőtt

álmainkkal úgy állunk a hivalgó

hitük vesztettek, vakhitben kitartó

megátalkodottak és kétkedők

közönye és sirámai között…

S a hű társ is meging, a régi Sancho.

Pedig vár még a harc, az igazi,

mely nem nevetség és nem bús bolondság.

Jertek, e kor kóbor lovagjai,

vágjunk neki a valódi világnak!

Ha vannak, kik torz ábrándokba fojtsák,

mi ismerjük édes Dulcineánkat.

Mozart

1

Letakart billentyűkön zongorázott

s orgonált is az édes gyermek, aztán

a kegyes császárnői csókkal arcán,

kint a lakájok között vacsorázott.

Apja, akár a majmot, mutogatta.

Óráit vették bécsi baronesszek.

S ha valahol egy karnagyság üres lett,

hogy lehetne bejutni, azt kutatta.

Párizsnak túl olasz s túl francia

volt Bécsnek és mindnek túlontúl ember

Európa ez elsőszülött fia.

Ó, hogy kellett érted megvívnia

földi kegyetlenséggel, égi renddel,

szabadító, édes harmónia!

2

A halál íze már nyelvére száradt,

de hűlő keze még az üstdobok

fátyolos ütemére hallgatott…

Künt hópelyhek csillagai cikáztak.

Másnapra vad vihar kavarodott,

abban indultak, megadni a gyásznak,

ami övé… De félúton megálltak.

S onnan a kocsi maga kocogott.

Nem ládzsa döfte le… De jeltelen

úgy fekszik mégis, mint a csatatéren.

Hát nem volt-e mind újuló csata

harmincöt év minden pillanata?

A gyermek-dicsőség? a férfi-szégyen?

És mindkettőn a zengő győzelem?

Csokonai

Világ szelével s egy ország sarával

nyakba kapott deák-köpönyegén,

baktatott a vándor szegénylegény,

egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva.

Farsangra, torra, nászra, paszitára

mindig kész volt nála a költemény,

de a zsíros hon néma mezején

csak az Echó felelt esdő szavára,

míg egy késő századról álmodott,

hol egyszer legalább megemlegessék

édesebb Lillák, s társak, szabadok.

Hát felelj neki te, mormolva versét,

azzal, hogy emberibbé hogy tehetnéd

nem a későt, de ezt a századot!

Vörösmartyhoz

Ki, hogy világot a jövőbe gyújts

férfi-tettekre induló korodnak,

a múlt fényét a homályból kiloptad,

te vén cigány, szittya Prométheusz,

kinek forró énekében felolvadt

egy jeges ezredév, s a szörnyü juss,

veszett haza és borult elme bús

üszkei közt is a reményt szitottad:

hogy sodrában e mái nagy napoknak

a fényért küszködők mindannyian

megérthessük a voltat és a leszt is –

mi nélkül minden kásás ködbe roskad,

taníts meg mindent merni, ami van:

újat, nagyot, kedvest s rettenetest is.

Ferenczy Béni Petőfi-szobrára

Tollán a rímek könnyen csordogáltak?

– Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán!

Füttyentve fricskát vetett a halálnak?

– Nézd ujjait a kard markolatán!

A dicsőség sugára homlokán?

– Nézd e babéron tipró, konok lábat!

És őt, amint világnyi igazán

fölébe nő vézna kis önmagának.

Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd?

– A szó s a tett, mely zengve összeállt,

Hiadorok és Klapkák ellenére!

Nézd megfeszített ajkát, nézz a két,

mindennel szembenéző, tág szemébe!

Nem könnyű állni a tekintetét.

A párizsi Victor Hugo-házban

Emel az ember piramisokat,

csúcsíves dómot, inka sziklavárat,

döngő folyosókat a föld alá rak,

felhőkig hajít acéltornyokat.

De minden építményénél csodásabb

a hormonok s idegek ingatag

pincéjére épülő gondolat,

amint fölébe nő egész korának.

Szétfeszíti e szűkfalú szobákat

könyv, színlap, kép, nyomtatvány, kézirat,

a lúdtoll, mely az asztalon maradt…

Van vár erősebb s torony magasabb,

mint mit e kis házból rakott magának

e bölcs ifjú, e szenvedélyes agg?

Juhász Gyula

Édes ifjúság, dicső harci vész,

szilaj cimborák, rettenetes ozmán

had nem jutott neked Tápén, Szakolcán,

későnjött, szelíd végvári vitéz.

Csak pince, pletyka, por s a vad lidérc,

a téboly lengett életed unalmán.

S nem volt más fegyvered a csontig ocsmány

butaság ellen, csak a szenvedés,

a néma, míg mind messzebbről s hiába

szólongatott a század trombitája.

De néha felneszeltél – s ha süket

csöndedbe ifjak új éneke ért el,

borult elmédből csiholt tiszta fénnyel

a tollra igazítád kezüket.

Az átkozott költő

Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő?

hindu herceg vagy sátoros cigány?

bordó mellényben lázongó titán?

pogány pap, régi révületet őrző?

vad ciráda a New York karzatán,

vagy dús apák tékozló fia volt ő?

Szegény lantos volt, nép koldúsa, költő

magyar földön. S apa. Az én apám.

Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája,

mint a lányé, ki először ölelt.

Ebéd után ledőlt a rossz diványra,

s ébredését két lábon állva várta

– tudva, hogy megkapja, mit érdemelt,

a kockacukrot – borzas kiskutyája.

Derkovits

Sehol se volt a lélek ily szegett,

sehol egy teli kirakat csodásabb:

sehol se mérték ily drágán a vásznat,

sehol ily olcsón a festészetet.

Sehol se volt a hideg ily hideg,

sehol a tüdő a vésznek kitártabb,

itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak,

és megkeményedtek, mint a kövek.

Látom őt, amint nehezen, köhögve

kaptat fel a harmadik emeletre.

A lavórban priznic. Az ágy vetetlen.

S a sötét szobában váratlanul

kő-homlokához egy lágy arc simul,

s kigyúl a szép emberi kép: „Mi ketten”.

József Attila

Így látlak, ahogy egyszer láttalak:

nagysietősen bújva köpenyedbe

s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,

mint akit vár a kósza pillanat.

Pedig már rég mázsás magány alatt

torzult lágy arcod szögletes-merevre,

és nem várt senki más, csak a sinekre

tétován tolató tehervonat.

Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad

a boldogság jogát, bármily nehéz lett.

Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,

se öncsonkító, zord képzelmeket.

Mint árulást, szégyelted szenvedésed –

ráborítottad hetyke köpenyed.

Bartók búcsúestje

Indulóban a híres kis hazából,

meghajtotta sosem-hajló fejét.

Nézve a kezek zúgó erdejét,

nem is közönség volt ez – harci tábor,

mely a zenétől s közös bánatától

egyszerre megsejtette erejét,

s ily keserűn már nem érezte rég,

hogy tett kellene most, tett a javából.

A vésznek, amíg lehet, szegni gátat,

közös nevet adni a lázadásnak,

feltörni börtönét és merev ajkát…

De már indult a bújdosó világgá.

S mentünk mi is, ki-ki amerre várt rá

a külön kis hazai hontalanság.

Bartók hazatérése

A híres kis haza lassan kitágul,

mit elhagytál, a szűkös és sötét;

ha nyomja is régi s új törpeség,

már téged áhít mértékül s arányul.

Ki minden riadalmas éjszakán túl

kitártad a reggel igézetét,

törj be nyúlós homályainkba, tépd

ki torkunkat a görcsös némaságból.

Ki hangodat világgá tágitottad,

növessz most minket hangod méretére,

feszíts, az izmok bárhogy is sajognak!

Hisz otthonunk nekünk csak az lehet,

hol tiszta otthonra lel, visszatérve,

földönfutó, világjárt éneked.

Radnóti Miklós

Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek,

ha csak a múltból ködlik fel alakjuk.

De te itt jártál köztünk, egyre halljuk

még el se csendült nevetésedet.

Egy este a Korzón mentünk, alattunk

jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset

nem szóltál, glória sem övezett,

fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk.

Csak ember voltál, aki sosem ölt,

s ezért – jól tudtad – végül is megöltek.

Előre lökdöstek. S hátad mögött

már a szabadság ágyúi dörögtek.

Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted.

Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld.

Hikmet

Vannak, kikre gondolni gyötrelem,

kikre egész súlyával dől az élet,

kik folyton keserű máglyákon égnek,

s még a nagyságuk is örömtelen.

De rád gondolni jó, mint a meséknek

sudár hőseire, mint nagy hegyen

álló szálfára, amely zúg, de nem

reccsenve állja rohamát a szélnek.

Nem, nem burokbanszűlt szerencsefi –

a férfi vagy, ki mindenféle vizsgán

a legkeményebb próbát állta ki.

S tizenkét tömlöcéven átlopott

töretlen fényű gyémánt mosolyod

úgy óv minket a harcban, mint talizmán.

Picasso

Ki mindenféle arcunk ismered,

mit könyörtelen ránkvésett e korszak,

a galamb-szelidet, a bika-torzat

(s ahogy egyik a máson átdereng),

kit épp mitől a gyáva visszaborzad,

az segít az emberért küzdened:

minden ábrándból kivetkőztetett

tudása annyi szépnek és iszonynak –

előtted nem maradhatott titoknak

se a csontok közé bújt rettenet,

sem egy csöpp fény, mely egy ajkon lebeg,

míg, mint gyerek, ki mélán játszadozgat,

egy félévszázada fel sem veszed

a papírról mindent-merő kezed.

Címzés nélküli levél

PABLO NERUDÁNAK

Épp válaszolni készültem ma, Pablo,

mikor a hír jött, hogy nem tudni, hol,

a nagyvilágban merre bújdosol

megint, te újra hontalan csavargó.

Hiába, úgysem érnek ők utól,

te óceáni szél, mindig morajló

tengerhab, Andesekre felkavart hó,

dördülő menny, patakfényű mosoly.

De ez a szó majd rádtalál, tudom,

halászok közt a déli partokon,

vagy hol inka arcélt mintáz a szirtfok…

Csak ennyit hát: örültem levelednek

s Ellivel együtt ezerszer ölellek

téged s a még nem ismert szép Matilde-ot.

Majakovszkij elvtárs!

Te hétmérföldes láb, teli torok,

hogy foglaljalak ilyen szűk keretbe?

A szonett halk üvegét bevered te,

csörömpölnek a széthulló sorok.

Azért is! hadd szorítlak énekembe,

ki holtan is a földbe dalolod

harminc éve a sok új dalnokot,

akár a mesék nótafa-öregje.

A forradalom szirtfalába vésve

versed lépcsői föl a csúcsig érnek:

csak rájuk léphet, aki fölfelé megy.

Majakovszkij elvtárs, nyújtsd a kezed:

S maradjon, aki nem nézhet a mélybe,

s az új meg új magastól szédeleg!

Bot és fa

Virághoz metszettem karót,

leszúrtam mellé kis cserépnyi földbe,

s mert késem egykedvűn megölte,

természetesnek vettem, hogy halott,

s azt teszek vele, amit akarok,

nekem szolgál a puszta törzse,

gyökere, koronája letörve,

nem fa többé, csak holmi bot.

S mily megszégyenítő gyönyörüsége

az életnek: alig a földbe téve,

már bomlik gyantás bimbaja.

Csonkán, holt eszközzé alázva,

nemet kiált a nemtelen halálra:

hogy nem lesz bot, csak mindig újra fa.

Mint elfeledett…^*

Mint elfeledett régi mesterek

az oltárkép sarkába ismeretlen

arcukat – magam én is idefestem,

s a dátumot és helyet és nevet.

Kilencszázötvenhatban Budapesten,

olvasztani a nem-múló telet,

felidéztem e forró szíveket:

helyettük szólok – szóljanak helyettem.

Március járja, mégis sűrü hóban

jöttem ma is, de már érezni, hogy

lassan múlóban van a tél, mulóban:

ár visszahuzódik, jég összerogy.

Legyen megírva e sóvár sorokban,

hogy várták a tavaszt e zord napok.

Ami élni segít

1957–1960

Hadd ítéljem meg én ami élni segít

[PAUL ÉLUARD]

Altamira

Futott, ahogy csak inas lába hordta.

Szőrös arcát el se képzelhetem.

Mögötte a sziklás meredeken

fenyegetően csörtetett a csorda.

Egyik társát már halálba tiporta.

Messze fény csillogott a tengeren.

Lihegve ért oda, hol egy helyen

szabadító rést nyitott a hegy odva.

S amit nem tudott megtenni a kő-kés,

a vereséget váltva győzelemre,

a gyengeségből merítve fölényt –

a rettegő, de már nem remegő kéz

a barlang falára odaszögezte

játszi bájjal az ormótlan bölényt.

Dávid király

1

„Eredj el, és az úr legyen veled!” –

mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát;

s ki urad-istenedre szórta szitkát,

isten segedelmével elveszett,

s a kora dicsőség kapuja nyílt rád.

De ezután jött csak a nehezebb:

attól futni, kiért győzött kezed;

s lett menedéked barlang és a síkság.

Mert legnagyobb próba nem Góliátot,

nem az Ormótlant és Idomtalant

legyűrni – de azzal szemben kiállnod,

ki orvul ellened tör, bár te érte

küzdöttél, életedet sem kimélve,

s akiért zengett kezedben a Lant.

2

S aztán királlyá kent a Seregeknek

Ura Izráel s Judea felett,

számos asszonytól számos gyermeket

szerezvén örömödre, s győzedelmet

ellenségeiden, s olyan nevet,

mely fennmarad, bár napjaid betelnek.

De te Uriást mégis megöletted,

ki – mint te hajdan – érted vérezett.

S akkor a zord éjben, királyi lantos,

így kellett volna esengned Uradhoz:

– Ó, végül mért kell elkövetni a

bűnt, amit kezdetben egész szivével

utált s került az ember? Ó, miért kell

Dávidnak is Saullá változnia?

Veii Apollón

Holt szobrok közt egyszerre szembe jött,

csonka jobb lábát lendítvén előre,

mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe

lépne, egyenesen az ősidők

aljáról, miknek szavát csecsemők

gyanánt nem érti férfikorba nőve

többé az ember; némaság szülötte,

kinek utódja? rejtélyes előd.

Mint aki rajtam máris túlhaladván,

lábán két és fél ezredév sarával,

már utánunkjövőknek hirdeti

az ember dolgát e földön; hogy ajkán

a vad elmúlás ordas-mosolyával

a jövendőt tapossák léptei.

Devecseri Homérosza

Be szép az is, ha távol nőtt sudár fát

a honni földbe plántál valaki,

vagy – hogy itt is zengjenek dalai –

hozzánk édesget egy ritka madárkát,

ha messze fakadt forrás édes árját

varázsbotjával erre tereli,

ha nagy csatorna-rendszerbe köti

eszméink eltorlaszolt gyomos árkát.

Hát még, puszta két kezével aki

szárazföldre zárt nyelvünk láthatárát

a roppant tengerig tágítja ki;

s két ezredéve forgó árapályát,

vihar sötétjét, szélcsönd ragyogását

távoli partjainkig zengeti.

Ruttkai Évának

Mikor a Lüszisztratét játszotta

Nemcsak lakónok és athéniak

fent a színpadon – lent is összekapták

feszengve mind a nézők is a nadrág

fölött premieri zakóikat,

minthacsak nyögnének az istenadták

hasonló kórban, hason ok miatt;

s ha most kérik békére voksukat,

az ádázabbak is biztos megadják –

midőn egy antik ihlettől vezetve,

a kincstár kulcsát fogtad a kezedbe,

vágyainknak tündéri alkusza,

oly szemérmes-romlottan, mint a ringyó,

de olyan ártatlanul arcpirító

bájjal is, mint Giorgione Vénusza.

Antik szerelem

A Görög Antológia V. könyvére

Ó, ti bűnbeesés előttiek,

még akkor is, ha bűnös lánggal égtek,

édes gyermekei Aphroditének,

Xanthók, Meliték, Amarülliszek,

ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret

vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek –

ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett,

mire megszűlt néhány évezredet!

Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek,

nem hurka közt a rángó idegeknek

s ezer kötelmen függve, mint bitón.

Boruljon korral-gyötört homlokunkra

évezredekkel fiatalitón

Meleagrosz illatos koszorúja.

Milói Vénusz

Ki az ember gőgjét megcsúfolod,

mely kínban is ujjongva hozta létre

ép remekét – remekebb nyomorék te,

kit a romboló idő alkotott!

Ó, bánom én is a letört karok

édes arányát, köntösöd ivébe

fogódzó ujjaid két ezredéve

porló alakját, a lágy hajlatot.

De e varázslat akkor hol maradna,

hogy leplét az ölén semmi se tartja

s menten ottmaradt takaratlanul…

Pedig tudod: nem takar semmi mást,

csak a be-sem-vallott vágyakozást,

hogy egyszer mégis váratlan lehull.

Szókratész halála

Névtelen rabszolgák s levert királyok,

kitépett nyelvűek, kazamaták

élő holtjai, s kiken némaság

lett úrrá, mind, s kemence-füstbe szállók –:

így pusztultak mindig is milliárdok,

ki se mondhatván lelkük igazát;

hogy, ha már meg kell halni, legalább

a sajátjukká tehessék haláluk.

Mint te tetted. Ölni megölhetett,

de ártani mit árthatott neked

amaz Anütosz s Melétosz? mikor

egy szó híja nélkül megadtad azt,

amivel önmagadnak tartozol.

Akár Aszklépiosznak a kakast.

Paestum

Amíg elbűvöl itt e két sor arany oszlop

s a köztük perdülő-bújkáló könnyü ég,

a súly és libbenés e kék tánca – tudod, hogy

hajdan tető födte rideg fehér kövét;

nem bújkált közte ég, s e tág tengeri táj is

más volt itt: gyarmati nyüzsgő görög polisz,

benn kereskedelem s politika reális

köznapjai, mocsok, lárma, mint máshol is.

Hát mit csodálok így? Amit senki soha

nem épített s nem is álmodott meg, csak a

szélhámos századok szemfényvesztő szeszélye?

Az örökös habok csillannak lenn a parton.

S még azt se tudhatom, mi ment itt feledésbe:

koszorús Héra-e vagy földrázó Poszeidón?

Szent György

„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis

gyerekkoromtól meg-meglátogat

vértjében a sárkányölő lovag,

kinek neve véletlenül enyém is.

A szörny bűzös lehe arcomba csap

s érzem Galerius véres dühét is,

s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is,

ahogy szörny szajhaként testébe kap;

vagy ahogy régen Kappadóciában

lengett felé a lányok leple, lágyan,

hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.

Túl legendák s babonák sűrü árnyán

hadd képzeljem egy percre el a máglyán

ropogó, csupasz emberi hitét.

Hernando de Magellanes

Hogy mily iszonyat is lehet a kék ég

s alatta az édeni tengerek –

te megtudtad, míg a vízbe vetett

kétszáz halott, lázadás, néma kétség,

éhség és szomj szeksztánsai bemérték

az ember-még-nem-járta tereket,

s mit ma játszva von meg minden gyerek,

véreddel rajzolódott föl a Térkép.

Embertelen türelmedet, Magellan,

ki tudná újraélni, s céltudó

hányódásod a rozzant karavellán,

ha nem mi, akik most szállunk ki végre

elsőül az űrvilág táguló

határa-sincsen szigettengerére?

Rapa Nui szobrai

– Szólaljatok meg egyszer már, gigászi

titok-kolosszusok az Óceán

irdatlan kék örvény-talapzatán…

– Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi

hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki?

Állunk kihűlt kráterek szirtfalán,

ahogy a sajgó őskori magány

magát a testvér kőbe tudta ásni:

mi is a lélek tomboló tüzének

kihűlt vulkánjai, kővé meredt

álmok – akár a tieid. Ne kérdezd

a titkunkat. Se több, se kevesebb,

mint bármié, amit emberi ész tett,

mint a versé, mit most ír le kezed.

Leonardo

Sírból lopta ki a holttesteket,

ágyban lepte meg a szeretkezőket.

Részvét? undor? – nem lehetett erősebb;

papok bosszúja? – nem félelmesebb,

ha istene szólalt, az ismeret,

vissza nem riaszthatta semmi szörnytett.

Ha tetszik, még ma is szentségtörőnek

s nemi tévelygőnek nevezheted.

Művész volt? vagy tudós? Mért kérded? Ember,

aki gyümölcs és virág egymaga.

Bonckéssel festett és boncolt ecsettel.

S együtt virít örökzöld műve ágán

az emberre ráálmodott madárszárny

s a női mosoly pontos mértana.

Michelangelo

Sixtus kápolna

Mint éjszaka lélegző nyári kertben

a csöndre intő csillagok alatt,

némán fekszünk a padokon hanyatt,

e festett világűrben elveszetten,

mintha szférák lennének a falak,

és ez emberi tejút-rendszerekben

egy istent érez a tágrameredt szem,

egy istent, hiszen az élő anyag

nem termett ilyet, s azt se hiheted,

hogy magadfajta véges kéz talál

rakni föléd ily végtelen eget,

melyen nem titkos konstellációkban,

de szabad szemmel is olvashatóan,

az ember roppant sorsa írva áll.

Andrea del Sarto önarcképe alá

Egy pillantás az ón-tükörbe, egy

a vászonra – egymással így vitázott

a három arc: az élő és a látott

s a kettejükből születő, melyet

falamon tükröznek nyár-délutánok

és köd-foncsorú téli reggelek.

De rajta nem hagynak semmi jelet,

míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok.

Együtt voltunk ifjak, te drága társam

a sötéten lobogó ifjuságban!

Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom

magamra szépséged. Ó, ha lehetnék

a változó idők falán ilyen kép,

a mindig új ifjúsággal rokon.

Shakespeare-hez

Egy évfordulójára rendezett fogadáson

Háromszázkilencvenöt éve ma

– a lexikonból tudjuk – megszülettél.

És aztán ötvenhétszer újra lett tél

és nyár, és lőn dele és alkonya

életednek, szakasztott, mintha lettél

volna lócsiszár vagy lord-unoka:

nap keltett és altatott éjszaka,

hidegben fáztál, tűznél melegedtél.

Mit mondjunk rólad, aki a teremtés

fele vagy magad? s lehetsz oly szerencsés,

hogy emléked él mindnyájunk között…

Viszki-szódát iszunk tiszteletedre,

kis csoportokban, illendőn csevegve,

s majszolunk „lóhátonsült ördögöt”.

Hazatérő csorda

Az Idősebb Brueghel festménye

Egy varjú ül a csupasz téli ágon,

négy évszázada lesz, hogy odaszállt.

Viharos alkony volt, a láthatárt

veszélyes fények törték át sugárzón.

A csordát nógatták a dombon át

vaskos flamandok, néhány ifju pásztor

döfölte az egész napi falástól

lustán imbolygó borjak oldalát.

Aztán, mint mindig, biztos este lett,

barmok kérődztek, emberek ledőltek…

S új nemzedékek tiporták a földet,

s hegyek nőttek s apadtak tengerek.

De túl halálon s mindmegannyi nyáron,

a varjú ott ül csupasz téli ágon.

Rembrandt

Az ötven arckép mestere

Hány arca van az embernek, amíg

belőle végül majd egy arc marad csak?

Nézed magad, s míg nézed, már nem az vagy,

éltedben is a halál alakít,

s maszk ad helyet újabb halotti maszknak.

Hát nézd ezt a merész amszterdamit,

ahogy lesi tűnő vonásait

és nem kegyelmez egyetlen grimasznak.

E révült szem s e rémült, ez a harsány

s e másik, bénán biggyedő ajak,

e ritkult haj s e toll délceg kalapján,

e sima áll, majd e homlokba vésett

torz jelek, fény s árny közt tanítanak:

magaddal mindig bátran szembenézned.

Bolyai

Itt vetni ki, a magyar végeken,

az agy merész hálóját le a mélybe,

a tajtékozó terek tengerébe –

micsoda reménytelen Tentamen!

S érezni végig az idegeken,

ahogy a háló rezzenő szemébe

akadnak rángva a sok ezredéve

kisikló szörny-törvények, kezesen!

De mire való itt a ritka zsákmány?

Többre taksáltatik egy csorda ártány,

egy akó jobb bor, s még egy jól rakott

kemence is. Hát azt csinálta. Míg

a világ mástól tudta meg, amit

a világon elsőül ő tudott.

Bessenyei

A Berettyónál vagy a Balatonnál,

mindegy: itt mindenütt mindenkinek

mindent újra kellett kezdenie,

ősöktől nem maradt rá teli hombár,

se ő nem testált gyermekeire.

Ha visszanézel, az egész vadon táj

roppant alapokon csak csupa romvár,

tűzvészes álmok üszkös kerete.

Ifjú világfi, vénhedt remete,

ki új literaturánk atyja voltál –

hányszor kellett újra nemzenie

új apáknak e kínnal-szült fiat

a gyermekrabló századok alatt

a Berettyónál és a Balatonnál?

Kazinczy

Ausoniából ideédesgetted

narancsvirággal ékesen, honod

erdővel és borággal boritott,

bazalt lankáira a szép szonettet.

Dicsőség sokat becsmérelt nevednek,

hogy nem imádtad azt, ami szokott,

s egy megújított nyelv felforgatott

vulkánikus talaján megkötötted.

Hány maradt volna el édes szüret

két százada e tájon, nélküled!

Hányféle íz, csín, tűz hiányzanék!

Ki szőlőm dús vesszeidtől remélem,

ki áldna, nagy Honosító, ha én nem,

a megidézted hálás maradék?

Kommunista Kiáltvány

Soha elevenebb kisértetet!

Nem fátyolt hordott, fátylakat lerántott.

Mint egy szobrot, mely bepólyálva állott,

úgy leplezte le a történetet.

S a leplek alatt újabb lepleket,

a kőben sem csak a sima zománcot,

de a csontvázat, őspáfrányt, faháncsot,

ami egykor belékövesedett.

A szó kagylójában a gondolat

gyöngyét, s a csillámló gyöngyház alatt

meglepte a kemény-szemcséjü tettet.

Egy könyv volt csak. S mögötte felderengett

két vakmerő szempár, két boltos agy:

társszerzői egy új történelemnek.

Shelley

Emberek közt angyalabb sose volt tán,

érzőbb plánta és érdeknélkülibb;

semmit se kért, miért egymást ölik

a többiek. És mi kisérte? Botrány,

mi mindig a tiszta köré gyülik,

magány, vesszőfutás, rágalom ocsmány

érdeke, és a fájdalom okoztán

érzett fájdalom, az őrületig.

Szakadék fölött lépdelt, mint az angyal,

úszni nem tudva, játszott a viharral,

a lehetetlen volt az eleme.

Föld kivetette, tenger mélye vonta

magához, de ott se lelt nyugalomra.

Tűz volt. Csak a tűz fogadhatta be.

Puskin

Petőfi fúvó paripákat,

Attila éles síneket,

Rimbaud a sívó Afrikákat –

a rádleselgő végzetet,

a mindeneknél ostobábbat

jósként te is előre láttad,

ahogy egy barbár etikett

jegyében elkövetkezett.

Vajon emlékeztél-e Lenszkij

sorsára, megtéve az öt

lépést a segédek között,

ölni, vagy, mint ő, megöletni?

S hogy élet, költészet, halál

milyen félelmes rendbe áll?

Chopin kertjében

Zelazowa Wola

Váltakozva libben a könnyü szélben

a fűz színjátszó, fürtös levele.

Vajon e billentyűk alól jön-e

a fényes hang, a szinte észrevétlen,

nem tudni, honnan áramló zene?

Vagy ott csendül fel a patak vizében?

Vagy az úton, hol árny inog a fényben?

Nem is tudod, hallod-e, látod-e.

Csak úgy billen ki a csendből, ahogy

az érzékeny mérleg egy milligramm

súlyra. De az tündöklik. Színarany.

S elég, hogy az egész tájat bevonja:

fényes lesz tőle házfal, víz, fa lombja,

s a szíved is pontosabban dobog.

Rimbaud

Leírni, leírni, leírni – mindent!

Ezer horoggal lesni a világ

mélyvizében! minden síkos halát

kirántani csalétkével a rímnek.

Kamasz-érzékek fenékig-merített

hálójában sosem-látott csodák

mutatták neked nyálkás iszonyát

frissen szétpukkadt belsőrészeiknek.

A való dolgok rejtetten cikáznak

a mélyben, s mire felszínre hozod,

már csak széthulltukban tapinthatod.

Undor és rajongás apostola,

szörny zsákmányodon rágódik e század,

szegény fiú, te, kölyök ősatya!

Gauguin

Hát ilyen is lehetne ez a föld?

Ilyen nekünkvaló, ily álmainkból,

mint érzékeny lemezről fényre-ringó?

S nem ilyen hideg láncokba kötött,

s örökös másravágyással gyötört,

de olyan, mely puhán azt mondja: így jó?…

Mester, honnan vetted e boldogító

bánatot, ezt a fájdalmas gyönyört

e széles női arcokon, a mangó-

fa égőpiros gyümölcsére hajló

arany kebleken, e lombokba-szűrt,

mézes napfényben?… Forduljunk a falnak,

bukjunk az éj sötét burkába… Holnap

talán egy más világra születünk.

Van Gogh

Ha látok pohárban egy szál virágot

és áttetszik a metszett üvegen

a szára is, ahogy a vízszinen

megtörik, mint ha késsel félbevágod,

ha eső után nyári földeken

százszoros fényben csillog minden ág-bog,

fűszál, vonatfüst, kantár, vizesárok –

a te szemeddel is lát már szemem.

Ó, ecsetet, tollat letett kezek,

nemcsak a földbe temetkeztetek,

s nem is csak szellemünkbe – beleojtott

új szerveinkként, élő szövetekkel

forrtok össze, hogy legyen egyre boldog

mutációban más és több az ember.

Rodin-múzeum

Mintha körötted rejtelmes anyaggá

lényegült volna át a levegő,

folytonosan olvadó s kihülő

érccé, szüntelen lüktető agyaggá,

mely az álló, sétáló, heverő

formákra elevenen úgy tapad rá,

hogy millió nem-múló mozdulattá

lesz a mozdulatlan, múló idő.

Kik itt jártak-keltek e fák tövében,

boldog mezítlenségben, mint az Éden

füvén, itthagyták lépteik nyomát,

mását minden veszendő mozdulatnak,

ahogy mind sóbálvánnyá változtattad,

miként az Úristen Lót asszonyát.

Rilke

Válasz egy fiatal költőnek

Nekem sem éppen angyal-képet öltött

a borzalom: az volt, a gondolat

például, hogy: mint végzik dolgukat

a Téglagyár alá összeterelt nők.

Vagy az… De nem folytatni okosabb…

Mégis: az utcán istállónyi lódög,

mint a föld alól napfényre vetődött

archaikus szoborcsoportozat,

mit nem idő mart torzóvá, de kése

éhező nőknek… De ezért ne értse

szívem, kit egy másfajta rettenet

űzött, változtatni az életet?

Hogy majd, új angyalok bűvében élve,

gyermekeink minket ne értsenek?

Modigliani

1

Míg Európán átcsap a kénköves láng

s a vér örvénylik, mint a vízözön,

s az embert ölik és az ember öl,

s a halál mindent feketére fest át,

ő, mint ki a vak istenek helyett lát,

mint egy világnyi lázas anyaöl,

egész népet teremt a semmiből:

a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt,

festőt, jegyzőt és parasztgyereket,

mély férfi-szemet s mélyebb női testet,

minthacsak, új Noéként, fékevesztett,

maga-pusztító mámorban, neki

kéne az egész emberi nemet

a végpusztulásból kimenteni.

2

A Montmartre és a Montparnasse között

másnak biztos senki előtt se rémlett:

a kócoshajú és kódis bohémek

egyikének, kin meg se ütközött

a tisztes nép, ha netán odanézett.

– Ki látta abszint- és hasis-ködök

s dührohamok fellegei mögött

a gyöngéd és csöndes gyönyörüséget?

A vásznon, amit a hóna alatt

cipelt, ki látta a mögötte rejlő

szelíden szilárd művet? Egy lebujba

támolygott be vad ricsajjal. Ki tudta,

hogy mit pusztít el magában? Csak egy nő,

ki még aznap önként utána halt.

Kosztolányi

Apával egyszer együtt vártatok

délben az iskola előtt. Akárcsak

egy régi versből, most is ideszállnak

az utcán kavargó, hűs illatok

s a kettőtökből áradó dohányszag.

És az az édes büszkeség, ahogy

azon futtomban felkapott karod –

és felemelt, hogy a magasba lássak.

Lehet, hogy nem tudtál megváltani

minket se vétektől, se szenvedéstől,

mitől roskadnak korunk vállai.

De nem elég, hogy oly sokszor, te Kedves!

az embert a mély-mély keserüségből

egy édes pillanatra felemelted?

Jászai

Ha mégegyszer láthatnánk fejedelmi

fájdalmad, hallhatnánk félelmetes

haragod, mit nem fog fel hanglemez,

se filmszalag, mivel együtt remegni

szívünknek módja többé sose lesz…

Villamosság, rezgés, mágnes ezernyi

s mindig több modern varázslata őrzi

utódaid képét, bűvöletes

mosolyokat, remek sikolyokat.

Mégis tiéd a jobb rész, Boldogabb!

ki láthatatlanul is mindig itt vagy,

te népdal, akit szájról szájra lop

az idő, örök visszhang tömör illat,

mit szét nem szórnak szeles századok.

Jehudi Menuhinhoz

Bach E-dúr hegedűversenye alá

Húzd, hegedűs, ameddig húzhatod!

Míg alattunk tátongnak szörnyü vermek,

emelj magasba, feljebb, egyre feljebb,

add a kezünkbe a sarkcsillagot.

A semmi szálából e semmi selymet,

e láthatatlan fonalat sodord,

e minden anyagnál megfoghatóbb

megfoghatatlant fogd jól, el ne engedd.

Zordon örvények fölött könnyü hágcsó,

grádics, mennyei lajtorja, Zene!

sikongva, csengve repíts a sugárzó

tejútakon is túl, oda, hová a

repülőgép se visz, rakéta se:

önmagunk járhatatlan magasába.

Thomas Mann keze

Nem is a mámoros-fegyelmezett,

bűvös elmét tudom csodálni benned,

e mérónt, mely az emberi vizeknek

aljára szállt – de ezt a két kezet,

ez öntudatnak és önkívületnek

mindig egyformán engedelmeset,

fél évszázadon át, eszeveszett

viharai között két kontinensnek.

E kezet, melynek sűrű gyöngy-irása

nélkül kósza füst maradt volna csak

a leglobogóbb lángú gondolat,

s melynek már hullt porát se jelzi más a

mindent eggyéporlasztó föld alatt,

csak smaragd gyűrűd tompa csillogása.

Csúfondáros portré a költőről

Nicolas Guillén Kubából

Hát ilyenek vagyunk… Látogatóba

vagy tízezer mérföldről érkezett.

Szemében ott a forrongó Sziget

sötét népének harci indulója.

Teával vártam s kora reggelek

primőrjével, a halványkék futóka

fürtös kelyheivel. A nyárutólja

tündéri fényekkel kedveskedett.

Ültünk. Mélyén a csillanó szemeknek

távol világok tettei derengtek.

Vártam, mi lesz, mit hírül erre hoz.

Aztán elmondta, hogy pazar a kedve,

mert ma reggel új verset fejezett be;

s még azt is, hogy az ötvenhat soros.

Ehrenburg a szószéken

Helsinki Béke-Világkongresszus 1955

Mint üveglapon a vasreszelék,

ha vonzatát mágnessel felriasztod,

a nagy terem egyszerre felviharzott

s elcsendesülve úgy fordult feléd,

hogy többé egy kéz se moccant odébb.

Kattogni kezdtek füleken a kagylók,

és mintha magunk mögött messze hagynók

a vérbefagyott századok ködét,

szavad ritkásabb közeg fele hajtott,

hol könnyűlni érzé kényes hitét

a nehézszívű, dúlt emberiség…

S aki a varázslatból felriadt ott,

azt látta, hogy egy kis, ősz férfi, hajlott

háttal, lassan a szószékről lelép.

Julius Fučik

„Ó, mégis…” – válaszolt, vér s veriték

alól egy száj, nem is száj, csak a rongya,

egy test, nem is test többé, csak a csonkja,

amelyben élni már csak a sziv élt.

Micsoda hősök közt mily párbeszéd!

S díszletül ott a század grand-guignolja.

Hisz tudjátok: börtön, gáz és bitófa,

föld mélyébe búvó emberiség.

Felforrt agyában megfordult: „Ne volna?…”,

de ajkát csöpp hang feszítette szét,

nagy műveknél jogosabb büszkeség:

„Ó, mégis…”, – mikor újból nekirontva,

„Neked nincs is szived” – mondta… Ki mondta?

A kínzásba belefáradt pribék.

Az Akropolisz hőse

Voltak, kiknek a dicsőség jutott,

hogy a győzelem büszke lobogóját

a megvert fenevad vackán kibontsák

s lássák, ahogy ujjongó milliók

felszakadt lélegzetében lobog.

De ő, a gyilkosok falán hatolt át,

hogy a barbár hadak fekete rongyát

letépje a szépség megtipratott

ősi fokáról. Világ szégyene,

hogy életéért kell küzdeni! Ne

csak azért – azért küzdjünk, hogy alakja

ott ragyogjon a megszentelte ormon,

hol pajzsos Zeusz s ezüstnyilas Apollón,

ahogy egy új Pheidiasz kifaragja.

Varsó

A puszta földből szökkent kővirág,

idők rózsája, Város! ó, te legfőbb

emberi mű! te nem kivételes fők

magányos álma! sürgő sokaság,

névtelen nemzedékek, néma nemtők

mindennapos, évszázadokon át

ápolt csodája! amely milliárd

halálon és milliárd életen nőtt!

Dicsőség hát a városalkotónak,

ki percig élve – épít századoknak.

De százszor is dicsőség őnekik,

akik a gyalázat-elpusztitotta

századokat, a semmiből kilopva,

a jövendőnek újra épitik.

Babits Mihály halálára

Mi begubózva még az evilági lét

bonyolult szálain sorsunkba, titkainkba,

kegyetlen ágakon szédülve, lengve-ingva,

csak kezdjük szőni még végzetünk szövetét.

Csak kezdjük szőni még, és szőjjük bűnbe-kínba

és bűnből-kínból is, míg rá nem zeng: elég!

Apánk! költő, ki már mindazt elvégezéd,

mit elvégezni kell, ó nézz le fiaidra.

Még egyszer, s azután e földet is feledve,

hol hullni reszketünk, ha himbál egy levél – szép,

könnyű lepkei sors emeljen tág egekbe,

hol már csak élve él az újjászületett.

Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték,

sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet.

[1941]

Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára

1

Egy perce csak, tán még egy perce se,

s már mondanám, mondanám – a halálnak,

mit az élőnek szégyen, lustaság vagy

a halogatás sunyi ördöge

nem hagyott soha elmondani… Hát csak

el nem kerülheti itt senki se

e csúf csapdát, ott ólálkodik-e

mindenki mögött ez a rossz varázslat?

Az élőt, ki csak egy jó szót remélne,

koldulni hagyjuk, mi is kolduson,

és leborulunk a halál elébe.

Neked már könnyű. Én terhét, mig élek,

hordom e kimondhatatlan igének,

mit neked kellett volna mondanom.

2

Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”,

mikor választottját az isteni

megértés fényébe öltözteti

társtalan sötétségében a gyermek.

És látnom kellett téged meztelennek,

ki pucérságát nem is szégyeli.

Tudtam is még, a föld kis szennyei

a tisztára is hogy rákövesednek?

Bántottál, s én is megbántottalak,

megtagadtál és megtagadtalak,

ki annyiszor tagadtad meg magad.

S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam.

Most, végképp műveddé magasodottan,

oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban.

Tersánszky 70 éves

Magyar költő büszke mire lehetne,

ha hetven év fölötte elrepül?

Hogy kétszólamban prímán hasfütyül…

S kis sipkáját kacéran félrevetve,

s az ifjaknak messziről integetve,

úgy jár közöttünk nyurga kölyökül,

mint aki pennát csak most köszörül,

hetven remekét nagylelkűn feledve.

Göcsörtös, fura zászlórúd-alakján

hetven év okos derűje lobog.

Látjátok ezt a ritka anyagot,

mely, vidám mintákkal komoly alapján,

messzibb fog a jövőbe lengeni,

mint oly sokak hivalgó selymei?

Az agg szobrászhoz

Vedres Márknak

Most kenyérbelet gyúr az asztalon

a kéz, mely könnyen küzdött meg a kővel:

tétova mozdulat, ködbevesző jel,

bevont zászló lezajlott harcokon.

Mely munkált annyi vaskos anyagon,

birkózik már a titkosan tünővel;

nem ő vés már, őt vési az idő, mely

nemcsak rombol, teremt is! gazdagon

mintázza e ritka arcot, kezet.

Agg szobrász, ím magad lettél szobor,

úgy állsz köztünk, a sok torzó-jelölt közt,

mint egyedül kerek, befejezett

egész, ki teljes végzeted betöltöd,

s magadnak semmivel se tartozol.

Füst Milán

„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű”

[VICTOR HUGO]

Nézzétek őt, ki lenni az tudott,

mi akart: horgaselméjű s szikár agg.

Míg évei surrogva messziszálltak,

uszályukba sosem kapaszkodott.

Úgy viselte terhét az ifjuságnak,

émellyel, mint várandós asszonyok,

mélyen elrejtőzve, némán, konok

várásában igazibb önmagának.

Mint választott mesterségükre mások,

úgy készült az öregségre – magához

így édesgetve a keserü sorsot.

Mert nem, kit a végzet szeret – de ki

a saját végzetét megszereti,

tudd meg, ó ifjúság, csak az a boldog.

Egy Melindához

Nézem az órát: éppen most sikongat

kacagó ajkadon az őrület,

az ajtónál állsz, aztán térdre omlasz…

Két órája még én öleltelek.

A gesztenyék alatt mentem veled

s a rengő hídon át… Azóta hol vagy?

Magába zárt, elnyelt egy más közeg,

hol én annyi se vagyok, mint a holtak.

Már emléked sincs rólam, délutáni

csókunknak más fényre gyúlt ajkadon

még nyomára se tudnék most találni.

Csak játék, igaz… Mégis úgy szorongat:

hiszen az életben sem tudhatom,

kik ma vagyunk, azok leszünk-e holnap.

Vázlat Eluard síremlékéhez

A csupasz kőből úgy vésném ki arcát,

hogy fele férfi lenne, fele nő,

fele ujjongó, fele szenvedő,

fele öregség, fele fiatalság.

A nő keményen megfeszíti karját,

a férfié elomlón ölelő,

egyik szeme magába mélyedő,

másik csillagvilágokon suhant át.

A teste összegyúrva éjszakából

és nappalból, fény-árnnyal erezett:

benne egy ősi és új lény világol,

kiben végre önmagává emészti

a nő a férfit és a nőt a férfi,

ki öröktől néki rendeltetett.

A báj halálára

IN MEMORIAM GÉRARD PHILIPPE

Megőrzi-e – és meddig őrzi – híven

hangod a kígyózó mágnes-szalag?

egy csók, egy lépés, egy kézmozdulat

meddig süt át a pergő negatíven?

Mindegy. Immáron bizonysága vagy

szivünknek, hogy az érzelmi nihilben

őskorivá torzult sok állat-isten,

a sörte haj, tömpe orr, tompa agy

dühös hősei mellett volt e kornak

más arca is, volt mire ráhajoltak

álmaikban a terhes nők, tele

Buddha-hasukon kezük összetéve,

hogy származzon át egy új nemzedékre

a báj szép emberi szerkezete.

Chaplin

Mindig becsinált hős, ügyefogyott

bölcs, nyápic bajnok, ki semmit sem ad föl

a bölcsőben nekünk igért örömből,

csak leporolja mindig a kopott

köpenyt, veszi a kalapot, botot

s százszor lebukva százszor újra föltör:

jó kelj-fel-jancsi, lyukaskezü zsonglőr,

akit soha el nem pusztítotok.

Áll a világ a szépnek és okosnak,

áll még inkább a lelketlen gonosznak,

az ormótlannak s aljasnak. De Charlie

úgy tud e kő-világból könnyedén

igazságot és szerelmet facsarni,

hogy épp olyan, mint te meg ő meg én.

Louis Armstrong

Császároknak annyi alattvalója

nem volt a történelemben soha,

amennyi néki harsány harcosa

Amerika, Ázsia, Európa

szikrázó éjében, mikor sikongva

megfúvatik sokezer trombita.

Ó, mily kínok mélyén születik a

földrészek minden esti dáridója,

a század mámora! Míg ő, rekedt

s rikoltó hangok fekete királya,

hangszerét illeszti dús ajakára,

mely a fújástól kimarjulva, kérges,

mint testvérei, a szénégetéshez

szokott kemény, fekete tenyerek.

Frans Masereel

A világ tünde látványaiból

mindig csak azt, mindig a maga részét

választotta ki. Ezerszínü szépség,

tündér változatosság, tarka tor

nem zökkenthette ki sosem komoly-

metszésű tűjét, pontos-élü kését.

Úgy dolgozott, ahogyan működését

végzi egyhangún szív, tüdő, gyomor.

S ahogy mindig-egyforma anyagoknak

mindig-egyforma bomlása, cseréje

mégis táplál annyi sokféle lelket –

a jövőbe egy egész kort lobogtat

mániákus fehéren-feketéje

fény nélkül is, szín nélkül Masereelnek.

Kínai opera

1

Fedett csészékből fogoly jázmin-illat

szökik, ahogy nyitják s hörpintenek,

a széksorok közt banánhéj-hegyek,

reccsenve törik fogak közt a tökmag.

S a látványba is harsogón harapnak,

mely előttük a színpadon pereg,

ahogy kincsét a hős dézsmálja meg

az öröklétet ígérő baracknak.

Jöhet a Nyugati Királyok Anyja

s a Minden Mennyek Fejedelmei,

csak pálcáját kell emelinteni,

s eliszkol ég s föld minden rossz hatalma,

ahogy velük félvállról szembeszáll

Szun Vu-kung, a híres Majomkirály.

2

Majomkirály, bukfenc királya te,

groteszk és bölcs, te félszeg és fölényes,

ki hetvenkét alakodban vezérkedsz

s nem áll elébed Buddha hét ege,

ki elől hátrál a Menny serege,

Kelet ősi Chaplinje, ezredéves

pecsét egy lassan felnyíló levélhez,

szellem cikázó hieroglife.

Te, mint az emberek mind, félig állat

s félig tündér, kecses és szertelen,

ki előtt a Hatalom meg nem állhat,

végre beteljesűlő ősi zálog,

fortélyos, játszi, huncut győzelem

az idomtalan ezredéveken.

Teherhordó a Sao Szi-i utcán

Mért is ne kaphatna helyet a szellem

világraszóló nevű nagyjai

között, ki volt – s tán még most is – kuli,

és olyan névtelen és ismeretlen,

mint az elárasztott rizs szemei,

vagy csöpp korallok a mélytengerekben,

míg e mélyvízi utca-rengetegben

roppant terhét a vállán cipeli,

oly szépen eggyéforrva, összeszokva

a karcsútestű szálfa-bambuszokkal,

mint párjával a táncos, s oly laza,

lágy minden lépte, mint egy piruett,

mit tökéletessé nemesitett

öt évezred töretlen ritmusa.

Csi Pai-si mester, a »Csi Ping-i agg«, a »Fehér szirt«, a »Háromszáz pecsét gazdag öreg birtokosa«

Királyként pompázó paraszt szulák,

ősz bora mellett bíborló krizantém,

gomolygó rákok, mint megannyi agyrém,

s hosszú élet képei, naspolyák,

tavaszelőt igérő szilva-ág,

s körtevirág, tavasz tüntét jelezvén,

mókus, ahogy rágcsál rubin cseresnyén,

nyarat hívó órjás peóniák,

banánlevél, mint csüggő elefántfül,

riadt kis veréb, mely tar téli fán ül,

kövér gomba, bambusz dúlt levele –:

mind nyomodban nő, mint egy új teremtés,

roppant testen törékeny kis öreg kéz,

Kína hatodik érzékszerve te!

Ady – Kínából nézve^*

Tízezer kilométer messziségből

kis ponttá lesz a hazai vidék.

Tízezer kilométer messziség

téged órjásként emelt fel ködéből.

A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt,

s a nagyvilág bőszen okádta szét

a messzi vész füstjét, kormát, tüzét,

de fészkéig csak a te szavad ért föl.

Viaskodva a hír hidra-fejével,

mit sziszegve nyújtott felém az éter,

sebzett szivemen te voltál a vért.

S az út is te voltál, a véghetetlen

tereken át, merre az elveszetten

hánytorgó lélek sajgón hazatért.

Rózsa

Az izzó magma és a hideg űr

sugárzása között szökken virágba,

bújik a porzó és borul a párta,

aztán lehull s az időbe kövül.

Ártatlan így él puszta gyönyörül.

Méh, légy porozza, csimasz, tetü rágja,

de őrzi fátyolka s katibogárka,

öntudatlan és rendületlenül.

A lét törvénye és szeszélye szűlte.

De mégis, ő is nem emberi mű-e?

Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék

szemzette és ojtotta, óvta, nyeste,

hogy belé is, mint a szoborba, versbe,

belémentse menthetetlen szivét!

Einstein

„ A világban csak egy dolog van, ami örökké

felfoghatatlan: a világ felfoghatósága.”

[EINSTEIN]

A fény sebességét utól nem éred.

De azt, ami ennél is sebesebb:

a gondolatot eléri eszed,

amivel ezt is, még ezt is feléred.

Eszed? Mi az? Nem méri semmi mérleg,

mint a parányi anyag-részeket,

miknek mivoltát mégis kilesed,

bár csak miljomod-másodpercig élnek.

Az, hogy a mozgás úgy hat az időre,

hogy csökken – nem meglepőbb, mintha nőne,

s nem csodálatosabb egy táguló

világűr, mint egy szűkülő. Csodás csak

az ember, ez a nagy csodálkozó,

ki tükre lesz a táguló világnak.

A kozmikus rakétára^*

„…a művelhető csillagokba.”

[JÓZSEF ATTILA]

Mint nagybetűk a kisfiam előtt,

vagy értelmük-vesztett ős képirások,

rémlettetek, rejtélyes ködvilágok,

szférák zenéi, nem-bomló gyökök,

űri jósdák, belétek-magyarázott

en-félelmeinkkel fenyegetők –

Most lassan, mint a temető idők

mocska-pora, lefoszlanak a rátok

kövesedett iszonyatos terek,

s alóluk kibomlik értelmetek.

Bolygók Ábécéi! galaktikák

mondattana! már lassan szótagolva

betűzget gyermek-eszünk, és kilát

a művelhető, ismert csillagokba.

Önarckép

Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát

látja, csak ferde, torzított tükörkép,

olykor nemesebb-ívű, néha görbébb

a valódinál: mindenképp fonák.

Látjátok, ilyen vagyok. Mielőtt még

ajkam kiejtené egyik szavát,

alatta már a másik tűnik át,

sosem azt mondhatom, amit szeretnék.

Nem egy tükörben, tükrök szembenálló

során látom magam sokszorozón

örökkétig. S elvarázsolt varázsló,

szemem minél jobban magamba mélyül,

hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül,

annál inkább másokká változom.

Utóhang

1

Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse,

e szonettek szorgalmas vésnökét?

Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét

szemével a forduló napba nézve.

Hajlik a délután aranya rézbe

körülte, s minden fa, tetőcserép,

arc, virág, házfal külön fényben ég

a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme.

Nem tudom, szivének s arcának éle

kirajzolódik-e a mélybehullt

idő s az örök táj ércébe vésve.

Ha külön napként tán nem kelt az égre,

de érzékeny tükörként, mint a hold,

felelt a nagy bolygók tündökletére.

2

„Ahogy elfeledt régi mesterek

az oltárkép sarkába ismeretlen

arcukat”, vagy ahogy a versfejekben

rejtették el kósza neveiket

névtelen bárdok, kóbor igricek,

végtére magam én is idefestem.

E század dúlt kertjében, Budapesten

nevelgettem e hajló rímeket,

kiugró erkélyemen reggelente,

mikor nyílni kezd a hajnalka kelyhe,

s mindig végezve, mire becsukódik:

magamnak, mindnyájatoknak, s Neki,

akivel sorsom egybekulcsolódik,

mint virág-indák s versem rímei.

3

Az erkélyen lengő pálma alatt

próbálok lelni versem végszavára.

E könyv is úgy nőtt lassan, mint a pálma:

fás rügye húsos levéllé hasadt,

hogy aztán visszatérjen újra fába:

csonkokból épült a mind magasabb,

mind sudárabbá teljesült alak:

a törzs az elhullt gyökerek virága.

Mint a történelem, amelynek ágán

mi is kihajtunk, meg ki mondaná, hány

elhullt levélből lett az, ami lett!

Hát lengjenek versemben a jövőbe

ez egymásból mindig egymásba nőve,

szivünkké lett, szivet-termő szivek.

Pótlás a Talizmán-ciklushoz

1961–1965

Egy kis Corelli-darabra

Sarabande et Badinerie

Mennyi had és erős vár

nyomtalan összeomlott –

s tömör kis hangcsoportod

áll, mint a kőszál.

Nem is áll, lebegőn száll.

Századok annyi roncsot

sodró viharában kibontott

szárnyadnál milyen őr áll,

te sebezhetetlen?

Hogy annyi vészben egyetlen

kótád csak meg se rezzen.

Hát mégis minden szörnyűletünknél

erősebb az a picike tündér,

aki bennünk és velünk él?

A régi Róma terei

Farnese-palota

Ezt is úgy rabolták. S kik emelék el?

Ifjabb Sangallo s Michelangelo.

Ahogy a folyton átalakuló

anyag a földben, tebenned az étel,

ahogy fűből lényegül át a ló

s a fű megtelik a ló tetemével –

magáig csak mások hulláin ér fel

a szellem is, a nagy ragadozó.

A Kolosszeum kiszakadt szügyéből

falt e párkány nagy húsevő virága,

rabszolga-vért-ivott porond kövén dől

félkönyékre hívei közt a pápa.

S még hány új véres változat felé tör

kövei tömör geometriája?

Campo de’ Fiori

Giordano Bruno szobra

Itt állt a máglya. Jordanus barát

itt vált hamuvá, sercegő nyirokká.

Sűlt a velő, amelyben Elvvé s Okká

értelmesült az esztelen világ.

Lángolt a Mindenség és a Monád,

s a zárt ajak némán égett konokká.

Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá,

s mentek. S csend lett három századon át.

A hajdan tigrisek elé vetett

szentek ükeiből ez lehetett!

Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát?

Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt,

magávalvívó kor vigasza volt ez! –,

hogy minden máglyából egyszer szobor lesz.

A többi

Hogy keringnek a Piazza Navona

higanyfény-napja körül fordulón!

Kis bolygóik közt, mintha űrhajón

száguldanék a forgó századokba,

az Ötholdtól a Campo Marzióra;

két évezred: két perc a Pantheon

s a Teatro Marcello közt. Neon-

holdudvaros kávéd fölé hajolva,

őrjöngve táguló egek alatt

állsz az őrjöngve táguló időben,

arcodat tükrözve mind teljesebben

ős korok s új holdak sugárzanak,

századom fia! míg kínlódva fölnősz

egy önmagadhoz hasonlóbb jövőhöz.

A Villa d’Este kútjai

Hol fakad a víz? Jutott már eszedbe?

Mind, amit egy város magába szí,

amiben levedlenek szennyei,

s mitől ragyog s páráll a Villa d’Este.

Gyermeki kérdés, nem vár feleletre,

akár a kisfiam miértjei.

Hol fakad a víz, a mesebeli,

bölcsőjét légben, föld alatt keresd-e?

Milyen bőségszarú mélyeiből zúg

apadhatatlan itt e Száz Szökőkút?

E mindig-egy és mindig újra új.

Hol fakad a víz? S hol, milyen agyagban

leljem forrását e megfoghatatlan

csobogásnak, mely szivemre tolul?

Shakespeare LXVI. szonettje alá

„Az Érdem itt koldusnak született, stb.”

Mit Ő fölfedező-keservesen,

mondjam el most ezredszer én – unottan?

Hogy a léha hölgy, a Történelem

csak divatot cserél minden korokban?

S hogy mindig libegnek a szoknya eszmék,

csak hol térdig, hol meg bokán alul,

s alattuk ott riszálja szajha-testét

szegény nemünk megválthatatlanul?

Nem, marja bármily lugos ellenérv,

a Jó maratlan ércét hirdetem,

gúnyoljon bár megcsúfolt hitemért

cinikus hívő, cinkos hittelen.

Ha szép szerelmem ellök is, azért

nem megyek a bordélyba vigaszért.

Változat a Tragédia egy sorára

„Nem tántorítsz el, lelkem fölfelé tör.”

[ÁDÁM, AZ ŰRJELENETBEN]

Nem tántorítsz el,

Földszellem, s te Újabb,

a pusztitásé! És ha gondolattá

lesz is a lég ott – hiszen levegőnk már

a gondolat –, s ha hanggá lesz a fény,

hiszen magam cserélem már azóta

a hangot képre, képet hangra, új

metamorfózisok csodáira

tanítván a mind kezesb anyagot.

Rög és isten durva nehézkedését

egyszerre kell legyűrnöm, bármi új nyűg

törje helyette kárhozott nyakam.

Az úr-kutyája, a földhözragadt,

megszabadulván ősi csúfnevétől,

vissza nem fordul…

Lelke fölfelé tör.

Picasso rajza alá^*

Ősei rémlenek az ember arcán,

nézd csak merőn s kibújnak mögüle:

mikor kiüt rajt bozontos dühe,

vagy épp boldogan elhever a vackán.

Itt rádcsodálkozik egy őzike,

ott rádvicsorít egy iromba patkány,

nézd, kis hal liheg, horogra akadván,

s vigyázz, pók les szavad pilléire.

Hogy egybeérnek az évmilliárdok!

Egy sík vonal hány mély réteget átfog!

Elektronikus titkok szárnyain

is galamb-arccal repül Gagarin,

s gigászi puhányok bendője tátog

zsákmány után Kuba kék partjain.

A félbeszakított teremtés

David Alfaro Siqueirosnak, a börtönben

Mely szolgált rég sétáló palotául

s heverő helyéül Montezumának,

mesés Chapeltupec! ős-szikla-várad

merő fala immár egy éve árvul.

Mint ha bitangjára hagyják a nyájat,

a hű ebet ha elverik urától,

kószán ődöngnek a gazdátlan jászol

körül szinek és formák, fények, árnyak.

Egy félbeszakított egész Teremtés!

A hatodik napon béklyóba vert kéz!

Félig-gyúrt óriások, riadjatok,

törjetek ki festék s fal börtönéből,

hogy kiszabadítsátok az övéből

isten-kezű fogoly királyotok!

Berény Róbert két képe között

Szonett – prózában

Az idő is pattogzik, mint a festék. Leonardói gonddal mennyit kutattad mindkettőnek a titkát. Ki egészíti ki a lemállott percek üres helyét? Milyen volt ez az erdei út – azután, mikor már nem tartottad elébe a vásznat? S ez a női derék, amikor leszáradt róla a friss reggeli víz?

Hát a többi önarckép? Amit csak belülről érzett a vak lélek túlérzékeny tapintása? Hányszor láttad a Duna vizét reggel a zebegényi kanyarba simulni? A női húst hullámzani az ágy két partja között? Hol vannak a képek, a képek, a képek? Az elveszett idő rajtunk kéri számon önmagát.

Ültél a homályos szobában, lassan, mint egy ősrégi bálvány. Aztán ledöntött az idő. A tartós festék titkát kutattad. Aztán széttépted a vásznat, mikor még tartott rajta a festék.

Hol van a képeidről mindaz, ami kihullott közülük? Ami tartósabb minden festéknél? És múlandóbb, mint a pillanat? A mindig lábunk és szavunk és gondolatunk és tettünk alatt tátongó örvény? Két kép között a millióképnyi hiány.

Fantázia

A Krúdy-emlékkönyvbe

„Világirodalom, világirodalom, hajh!

Én tudom, olyast, újat csináltam,

vagy akartam, de ki tudja…”

[KRÚDY GYULA (EGY EMLÉKEZÉSBŐL)]

Ha nem Nyírségből jön, nem budai

kocsmákba jár hajnalig pityizálni…

Ósdi játék… Varasbékakirályfi,

magyar költő! csak megvált valami

jövő-királylány…

S a fantáziád mi?

Már olvashatod is: PROUST & KRUDY,

by N. N. A comparative study.

S: JÖN! „Sophia Loren a bús Rozáli

szerepében: Aranykéz utcai

szép napok” JÖN! In exclusivity!

Gaumont Palace.

– De jaj, csak gyanakodva

úgy néznek ránk, mint részeg koldusokra,

kik azt erősgetik, hogy ott lapul

condráik zsebében a Nagy Mogul.

Kassák

Egy két-szoba-hallos óbudai lakás névtábláján s egy párizsi mappa

luxus-fedelén ez a név egyaránt odaillő tömör szimmetria: kassák.

Konok úttörő, durva kőzeteket mállasztó fúrópajzs-makacsság,

félszázada vájja magát egyedül előbbre az ellenálló anyagba.

Mennyit is várta hiába a magányos, néma akna

mélyén a túloldali társak közeledő csákány-jeladását!

Döngessük azt a falat, s az utolsó csapások robaján át

megnyíló ünnepi résen nyújtsuk ki kezünk a sötétben, az ő kezét kutatva.

Félszázada bátor küldöttünk ő a tévelygések és felfedezések avantgard

nomád-táborában vagy kerekasztalánál, hol e kor annyi kétes és dicső kalandját

űzik barbár lovasok és tiszta Parsifalok, soselátott próbákra kirontva.

Törjük felé a falat, hogy örömmel lelhessen rálelő szavunkra,

kit sose kísért más, míg a magatörte veszélyes vágatokon járt,

csak a bányalámpa pisla fényében a szénfalon imbolygó árnya: a munka.

Illyés Gyulához

Tihanyi végvár híres kapitánya,

három megyét vendégelő nagyúr,

s egy országot! úgy is, ha szótlanul,

ha némán kong is szív és pince tája.

S tudnál világot is! de haj! hiába,

magyar költőt rab nyelv ejti rabul.

Mint egy verset, fájó példázatul

fordítsd le egyszer sorsod franciára.

De úgy meg – hisz a magam szövegén

próbáltam én is, szegényebb legény –

hol marad úgy az íz, a csín, a lelke?

Az édes tóparton zengd csak tovább,

tán kijut egyszer még a tengerekre,

lefordíthatatlan sorsunk dalát.

A fordító szonettje

Barbár hordáid és nagy armadáid

rámtörnek, Költészet, minden irányból.

S én éjjel-nappal kint állok a vártán,

a nyelv mezítlen kardjával kezemben.

Legyőznek – és ők esnek foglyomul.

Szólnak – és már nem értik önmaguk.

És olyan létre kelnek általam,

amiről nem is álmodtak soha.

A hódító a hódoltakba olvad.

Győztes a győzöttek nyelvét beszéli.

A varázsló elvarázsoltatik.

S kik testemen tipornak át naponta,

én hurcolom meg hódítóimat

e megfordított diadalmenetben.

Még két talizmán

1975

Déry

Elkésett s már rég esedékes pótlás a TALIZMÁN címen elkezdett, AMI ÉLNI SEGÍT címmel folytatódó s végül 1965-ben újból TALIZMÁN cím alatt – a szerző szándéka szerint befejezett, de úgy látszik, befejezhetetlen – szonett-folyamhoz.

A nyolcvanéves Déry Tibornak szeretettel ajánlva.

– – – – – – – – – – – – – – –

a mondat mely szemünk előtt fakad

de ki tudja mily barlang-járatoknak

tudat-előtti földjéből sodorhat

elemezhetetlen igealak-

ásványokat kötőszó-savakat

jelző-sókat napoknak századoknak

hordalékát hömpölygetve a mondat

míg a papír kútfőjén a tudat

szomjas ajkával fölébe hajolhat

s a szavak közt medret ásat vele

s gátat rak hogy át ne csapjon a medren

s szemünk előtt fakadjon föl a mondat

amelynek nem volt soha kezdete

a mondat mely mindig befejezetlen

– – – – – – – – – – – – – – –

Színész

GOBBI HILDA EMLÉKKÖNYVÉBE

egyetlen létünkre millió hasonlat

millió létünk egy varázslata

ki bőréből kibújva lesz maga

faljáró ki önmagán áthajolhat

rés amin énünk titkon átosonhat

egy másik én tilos tájaira

aki helyettünk megy meghalni ma

hogy értünk támadjon fel újra holnap

semmi aki minden lehet s utána

ha elmázolódott arcán a festék

újra boldog semmiként tér haza

metaforák élő travesztiája

meztelen testünkön a száz ruha

száz ruhánk alatt az egy meztelenség

Emlék a jelenről

1955–1958

Emlék a jelenről^*

Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények

sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron

szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben,

egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök,

még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel…

Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek.

Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában

szentjánosbogarakként felvillannak az utcán

elsietők, az eső kis csillagait letaposva.

És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a

falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint

hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből

néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe…

Magamról^*

Jönnek a lucskos, szürke napok. Tegnap ragyogott még

ikrás méz-ízével a kései nap, s ma izetlen

nyúlós pép bomlik fogaink közt. Jószagú körték

értek nagymama kisszekrényének tetején így,

míg hasadó húsuk kásás, öreges szotyogás lett,

ifjú édességük ecet: tündérilonából

– észre se vettük – lettek ráncosbőrü boszorkák.

Síró, koldus anyó lett újra a dúsölü nyárból,

jönnek a könnyes, szürke napok, búsan sorakoznak,

egyik a másik bőrét már fonnyasztva előre.

Ez az időm, ez a kásás hónap, e romlatag évad,

szép születésem évada, ködkoszorúzta november –

énnékem, kit a nagy, vörös izzásig hevülő nyár

s pengő, gyémántélü, acélformákba hülő tél:

lázas lelkesedés és metsző értelem éltet…

Emlék 1945 tavaszáról^*

Fél-lélekkel s fél-arcunkkal még beragadva a véres

tél iszonyába, a fagyba, az éhínségbe, halálba,

jött a tavasz. S elkezdtünk élni: kibújni a napfény

lágy vésője nyomán iszamos, nyomorult anyagunkból,

mint féldomborművek emelkednek ki a kőből –

s úgy tűntél te elém, fél-testek, fél-szivek és fél-

arcok közt egyedül márvány-faragásu egész, mint

messzi egek küldötte, te távoli fény, ki az élet

ízét adtad a számba, s a vágy Gorgó-feje villant

kebleden. Éva, szabadság istennője, a mégis

felragyogó nyár édes igérete, szőke Athéné!

Tíz évvel ezelőtt^*

Futottunk felriasztott őzekül

folyvást egymás után s egymás elől.

Esőn, napfényben, nap borúlatán

te voltál nekem ernyő, árny, irány.

Mintha csak sajgó keresztmetszetem

lennék, amikor nem voltál velem.

De együtt – voltunk oly óriásiak,

mintha el se férnénk az ég alatt.

Voltunk egymásnak álom s ébredés,

mindig egyszerre túlsok s túlkevés.

Meztelenül is oly ártatlanul,

mint az idők mélyén valamikor.

S jaj, idegek modern görcseiben

is ámuló, ősi bűntelenen.

Egymás előtt a teremtés-előtti

csodálattól nem tudva, csak hebegni,

csak dadogtunk, akár a félkegyelmű:

te gyönyörű, te drága-szép remekmű,

s csak te és én, s csak nekem és neked…

És szépek voltunk, mint az istenek.

Mert nem tudtuk még, amit most tudunk:

hogy egyszer mindaketten meghalunk.

Nápolyi emlék^*

Az alig elvonult vér, mocsok és iszony

emlékét zakatolta, amin mentünk, a marhavagon.

Bent: vágóhídra vonszolt rabok és katonák

nyoma rémlett még, hő, fagy, hörgés, emberi rondaság,

egymás koporsójává nyomorított emberi husok –

kívül: álomként suhanó pálma, pínea, ciprusok.

Aztán a tenger, a város – mindebből mi marad

nyolc év után a papíron? szavak, szavak és szavak…

Mégis itt van észrevétlenül újra a nápolyi állomás,

s mint szennyes harci lobogó, mindenütt a Venere e pelle felirás,

s onnan az út befelé – óriási cirkusz – a városon át

lengtek a kiteregetett ruhák, mint az akrobaták.

Alig múlt el a vér, a mocsok, a halálos iszony,

egyetlen éhség voltam, egyetlen óriási szomj:

kiökrendeni minden miazmás elméletet

s csak enni-inni a tiszta valót, a nemesen-szerves életet.

Ledobni szoruló torkomról a hurok gondolatot

s égetni, mint az oxigént, ami van s ami ellobog,

s amiben sisteregve sűrüsödik múlt, jövő, jelen:

hold kirántott kardja a tengeren,

kis kék árny a Vezuv sárga oldalán,

ahogy ott imbolygott egy percig egy délután,

fűszál-cipelő hangya Poszeidón temploma alatt

s a parton a hullám-csiszolta szép derekak,

s az etruszk Apolló, aki villogó hiúz-szemét

háromezer év mélyéből fordítja feléd,

s az utak fájáról mohón szakitott

házak, gyümölcsök, emberek, alkonyatok…

Badacsonyi délután^*

Perzsel a nap, hűsít a szél itt

az ég alatt, a víz felett,

a nyár tűnő tüzei érik

a kunkor szőlőlevelet.

Aztán az ősz jön már. Bevérzik,

mint egy szélütött agy, a hegy.

És téli bénulásra készít

termő tövet, szivet, vizet…

Még egy-két ilyen délután van,

heverni a hegy oldalában,

téli gondokban nem töretve;

és várva egy mesébeillő,

sohasemismert szép szüretre,

csak édesedni, mint a szöllő.

Várakozás^*

Esős estén vártam a kompra,

kezemben egy szál hóvirág,

a víz sziszegett, mint a kobra,

a villogó homályon át.

Duna és kígyó? – hogy jön össze?

A fal árnyán egy ember állt,

micisapkásan, kis bekecsbe –

biztos ő is a kompra várt.

Biztos? s ha mégsem? hátha énrám?

Micsoda tébolyult dolog.

De a homályból izzva, némán

rámnéztek az ártatlanok.

Az ember állt csak. Mi lakik benn?

Jó lenne megszólítanom.

Beszélgetnénk, hogy: így meg így, nem?

S: még egy-két slukk, és itt a komp.

De hátha… Mindig itt a hátha,

sehogy el nem hessenthetem.

S az agy forog előre-hátra:

hátha ő éppígy van velem?

Most kúszik fel az idegekben

az elmulasztott félelem.

S bármily oktalan s érthetetlen,

jaj, mégse, mégse esztelen!

Kisgyerekként se ijedeztem,

az éj sosem borzongatott.

S céltáblává bélyegezetten

se féltem a hóhérokat.

S mikor a vashorda zudult ránk,

s úgy látszott, minden elveszett,

„büszkén kitártam a hazugság

előtt mezítlen mellemet”.

Jaj, mit tettünk, mit is tehettünk!

Hogy most is ez a gond aláz:

hová lett ez az ember? Eltűnt

a csöpp cigarettaparázs.

Nem tudok így szív nélkül élni,

félni attól, kit szeretek.

Hát sanda legyen itt a férfi?

Gyanakvó már a kisgyerek?

Az éberség komédiázzon,

míg csalatás jár a hitért,

s a szabadság egy cella-rácson

imbolyogjon, mint a lidérc?

Nem, nem lehet. Felnőtt, világgá

nőtt lombjaverten is a párt.

Megrázza tépett koronáját.

Kiforrja sebzett derekát.

És lassan-lassan visszalopja,

mit szivünk már elveszitett:

az emberekbe, a folyókba

s önmagába vetett hitet.

Utószó^*

Egy Régi vershez – hét év után

Köszöntsük büszkén s boldogan

a hozzánk messze földről jöttet.

Nekünk is börtön volt e hon,

s most menedék az üldözöttnek.

[PABLO NERUDÁRÓL VALÓ ÉNEK, 1949]

A testedben hét év alatt

kicserélődnek, lásd, a sejtek,

de könyörtelen megmarad,

amit e romló hús teremtett.

Te itt vagy, mindig változón,

de amit tettél, változatlan…

Menedék? az is volt e hon,

ahogy büszkén s balgán daloltam.

Micsoda kor! az sem igaz,

ami pedig nem volt hazugság.

Szégyellned kell szavaidat,

mint egy kiszolgált ócska gunyát,

melyből nem vetted észre, hogy

kikandikált szegény szemérmed.

Mit tehetsz, míg együtt forog

tiszta hittel a gyilkos érdek,

mint átkozott fogaskerék,

mely egymáshoz kapcsolva folyvást?

Ó, hogy lesz méltó és derék,

– ahogy akartuk – ez az ország:

az üldözöttnek menedék

és fiainak édes otthon,

hol szivem teljes énekét

adatik végre eldalolnom?

Kiev–Moszkva–Leningrád^*

Az új

Vonaton pirkad és vonaton alkonyul.

Az ablakba, akár egy roppant múzeumnak

falára, egyre más és más képek tolulnak:

futtában kutatod, mi bennük hát az új.

Barátom, széditő az élet, bonyolultabb,

semmint könnyenhivőn s tapasztalatlanul

elképzeltük, a harc „a régi és az új”

közt nem oly egyszerű, mint oly soká tanultad.

S nem is oly csattanós, mint az az öreg ukrán,

aki egy kievi üzlet előtt az utcán

csak úgy a kőre ült – s míg új sorok nyomultak,

lerugva lábáról régi rongyos cipőjét,

helyébe lázasan felpróbálta az újat,

s már ment is benne, mint ki egy nagyot előlép.

Jelképek

E fényes utcasort hetek alatt emelték,

elhull alóla a faház, mint rossz dió,

bár ott volt abban is a televízió –:

no lám, lépten-nyomon eléd ugrik a „jelkép”.

De jelkép nemcsak ez. Az is, hogy sok helyen még

lakják a kalyibát; s a föld alatt nyiló

márvány oszlopsorok közt ki- és befutó

vonatok utasa este megtérve innét,

nem tudja voltaképp, kunyhó vagy palota

az ő valódi s jog szerinti otthona.

Ez is, az is övé. – Amit itt megcsodálsz,

épülő új Athén, de benne új Bizánc is

kísértgetett. Remény városa, szép lakás

légy, Moszkva, tiszta fény. Ne vakíts, csak világíts!

Leningrádi metró

Suhanunk lefelé nagy csillárok alatt,

míg velünk szemben a másik épp fölfelé megy;

mintha egy tárlaton tűnnének mind elébed:

megannyi eleven szoborcsoportozat.

Egy lány meg egy fiú, mint kik az örökélet

felé mennének így, rodini mozdulat…

S már egy harmonikást emel a pillanat,

nyomán fiatalok táncolnak, míg fölérnek.

Egy fáradt kendő, egy konok bajusz, egy álmos

szempár… lágy és kemény, villódzó és merev

arcok árapályán hömpölyög így a város.

Ó, állni s nézni itt, ahogy magasból mélybe,

mélyből magasba mind csüggedve és remélve

mennek az életük felé az emberek.

Bartók hallgatása közben^*

A Divertimento első taktusához

Ti-ti-tti-tarara

Ta-ta-tta-tiriri

Mihelyt elnémult a zene, csak ennyi marad belőle,

ritmus-csontvázak zörögnek fejemben,

hiába keresem rajtuk az eltűnt izmot, az ép bőrt,

az egész édes, hajlékony suhanását.

Zene, úgy némulsz el, mint a halottak,

árnyék-karjaid szorításába ölelsz,

de ha utánad kapnék, seholse talállak,

csak a csont fordul ki mindúntalan a csendből,

ti-ti-tti, s oly hasztalanul kérdem tőle,

mint Hamlet a koponyától:

zene, ki voltál?

Csak csont, az élet csontja a szó is,

amit leírok és kimondok, még a legszebb rendbe szedett is,

váz csak, zörgő csont, tátongó koponya.

Ó, hol van róla a múló perc borzongó húsa, a meg-nem-

fogható, tűnő, lüktető, lebegő, suhanó valóság,

ami után két kézzel kapnék az üres levegőbe,

s csak a szó marad a kezem közt?

Roppant hekatombák kiásott gödrének peremén áll,

kezében egy kivetett csonttal, aki olvas,

s míg fölötte a szétfoszlott percek lidérce remeg,

borzongva kérdezi tőle:

ki voltál, gyönyörü élet?

Pianissimo

Mint mikor már a nap lement,

de még sugárzik odafent,

s bár sötét van, de ég a fény

a felhők torlódó hegyén –

nem tudod, hogy az, ami cseng,

a hang-e még vagy már a csend,

az élve lüktető zene,

vagy már csak emlékezete.

Még egymásba kötött csomók

a hangok és a hallgatók,

mint csók után szerelmesek

egymásból ki nem feslenek.

Körül még rezzen a világ,

még feszül minden, ami lágy,

még nem oldozza mozdulat

a szoborrávált arcokat,

s egyszerre felveted fejed,

megértve, hogy pillanatok

óta már csak azt hallgatod:

saját dobogó szivedet.

Szél^*

Harmadik napja fú a szél,

zúg és zörög, bőg és beszél,

a szél, a szél, északi szél,

a lejtőkről a tóra ér,

lezúdul, mint a zuhatag,

mint a sirály, merőn lecsap,

szinte látni, ahogy zuhan

villám szakadékaiban,

a víz szinén végigsöpör,

zöldet kever a kék öböl

lágy szinébe, nő vad sörény

a habok horkanó fején.

A homorú domboldalon

szétválik meg összehajol

a sűrü lomb, ezernyi ág

szakít meg és kezd új vitát.

Harmadik napja hallgatom

szavát vizen és szárazon.

A nap kibújik s eltünik,

de senki rá se hederít,

most nem övé a főszerep,

az ég alatt, a víz felett

csak ők az urak, a szelek.

Nekik szolgál minden elem,

az élő s az élettelen,

felvert madár, levert levél,

tompává málló sziklaél,

villanó s eltűnő szinek,

állati s emberi ideg,

porzó víz, hullámzó homok

az ő kényére hánytorog,

nincs reggel, este, éjszaka,

csak szél van, szélnek évada…

El sem tudod képzelni, hogy

lesz majd e táj megint nyugodt.

A felhasadt szügyü vizek

hogy lesznek újra szelidek,

hogy nyitják újra meg a fák

lombjaik görcs-rácsozatát,

egy-egy rászállt madár alatt

könnyen ingatva águkat,

méltósággal vagy kecsesen;

s hogy közöttük egyenesen

mehetsz, nyitott szemmel, az út

messzi ábrándjain; s ha úgy

tetszik, nézed, amint

egy nagy mályván kis lepke ring…

Hajnal^*

Buknak a sekély halai,

nád hajlik, köd leng, lomb inog.

Úgy összecsengnek a zajok,

hogy csak a csendet hallani.

Felhő-kávás kék kút az ég,

megmerül benne egy madár,

s ahogy mind magasabbra száll,

már nem látod, csak a helyét.

Lepke száll föl-le csapkodón,

mint szirom, amit visz a szél,

s a sok kis virág, mint fehér

lepkeszárny, ül a szárakon.

Most minden egy még, ami él,

te is szárny s virág szirma vagy –

míg a perzselő öntudat,

a nap a domb fölé nem ér.

Kaszált fű^*

Kaszások jöttek ma reggel a kertbe,

karjuk lendült előre, mint a hullám,

tajtékot hányt a bukó kaszaél.

S mint ha az elvonult dagály a parton

otthagyja csillogó csiga-nyomát,

a lágy harapást, mit az óceán mar

a föld borzongó fövenyébe – már

szélesen torlanak a lekaszált fű

elkígyózó sárga hullámai

a pillangó-árnyékos alkonyatban.

S ahogy a fák közt felleng illatuk,

az est előtti kékes csöndben érzed,

az egész földet hogy önti el az

emberi munka, zúgva, mint a tenger.

Elalvás előtt^*

Nem láttam ma sem igazán az estét,

amint a mindent beszívó homályból

a nagy fenyő sötéten kimagaslik –

tele voltam homályos önmagammal.

Nem láttam este igazán magam sem,

kivárva, míg a benső zűrzavarban

egy gondolat nyugalma megterem –

tele voltam az est ezer zajával.

Mikor lesz, hogy kettős burkom sötétjén

úgy tör át fénylőn egy közös igazság,

ahogy a homályt áthasítva, feljön

az alkonyég legelső csillaga?

Szeptemberi dél a Duna-parton^*

Zászlót az év már mélybe fordít,

de magasan lobog a nap,

nincs édesebb s szívighatóbb, mint

őszben e nyári pillanat:

mikor már minden fázni készül

s a lélek téli vackot ás –

e váratlan meglepetésül

felszikrázó hő ragyogás.

A dombon még zöldet lebegtet

gyémántporán a könnyű köd,

köpenyt hanyagul vállra vetnek

megint, vagy vállra se, a nők.

A hajó füstjén át ha nézed,

elválnak szemközt a hegyek,

s hátára kapja az egészet

valami forró lehelet.

Ha szemed lehúnyva, csak érzed,

hogy zuhog az arany sugár,

el tudod hinni: nincs enyészet,

csak nyár lesz, nyár van újra, nyár.

A Föld túlsó felén^*

Csung Ven

A délutánban, mely otthon még épp, hogy délelőtt,

szikráznak szerte szürke, zöld és rőt palatetők.

Új augusztus nekünk e szép októbervégi nap,

a soktetős Csung Ven-városkapú legmagasabb

csúcsán a zsindelyek között sarjad a ritka fű.

Októbervégi nyár, te második, te gyönyörű!

itt nappal van, amikor otthon még mind alszanak,

ez itt a legrégibb nép és a legfiatalabb,

más egységgel mérik a súlyt s másképp az életet,

más rendben várja gyomruk és ínyük az étkeket,

és mégis: itt is ugyanaz s tán még szívszoritóbb

az érzés, hogy múlik a perc. Már lassan meginog

s bukik a nap, bealkonyul, s tudod, hogy nem lehet

visszahívni többé soha e tűnő fényeket:

a teret, sietős apró járókelőivel

s a szamárkordét, mely fehér kőrakományt cipel,

sem azt, amit itt láttam és tettem e délután,

sem azt, amit tehettem volna s nem tettem tunyán,

akármi lesz, elmúlt e nap, e csoda-őszi-nyár –

ha tízezer új fű hajt is a Csung Ven-kapunál.

Pekingi hajnal

Már kordés szamarak se csenditik

picike kis ütőhangszereik.

Csak a sose-nyugható motorok

zörögnek most is. Roppant bronzkorong

tartja az eget, mint egy Than-kori

urnát, rajt felhők írásjelei,

miket sosem fogunk megfejteni.

Elébb még az utolsó hajnali

csillag úszott fent a sötét-habú

égen, mint kivilágitott hajó,

s már az utca dereng. S fölénkbe száll

a félelmetes-szép főnixmadár,

a nap, a nagy távolkeleti nap,

mely a Dunáig hét óra alatt

teszi meg az utat; a nap, amely

sokezer év után és sokezer

évek előtt most ránk süt, épp miránk,

kik élünk e föld mindkét oldalán.

A Föld túlsó felén

Hát itt vagyok az Óperencián túl,

lábam előtt csillog a Sárga Tenger,

míg tízezer kilométernyire

a kis haza viharban hánytorog.

S mint e csodás ország művészei

– roppant testen e finom kis kezek –

egyetlen széltépett virágos ágat,

a messziség és kétségek ködéből

úgy rajzolja elém a nyugtalanság

a szélben ingó otthon messzi táját,

s mögé a bűn, bánat és csalatottság

összefolyó sötét tus-foltjait.

Dinasztiák

Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének

szolgál egy Than-kori úr sírhelyének.

Az agyagban csodásan összeérnek

a föld süllyedő s felbukó szinének

tajtékain hányódó ezredévek:

a születések és temetkezések.

Kínai kérdés

Milyen kert hajthat annyi jázmint,

amennyit ez ország teázik?

És hol sarjadhat annyi rizs,

amiből ennyi jóllakik?

És hol van annyi kéz, amennyi

holmit itt láthatsz adni-venni?

És hol van annyi szerelem,

miből ennyi ember terem?

Felirat

mely egy ezeréves kőbe vésett bambuszlevelekből rajzolódik ki

Nem vár keleti szélre sóváran, mint más virág,

úgyis magasra hajt e kőbevésett bambuszág.

Ne nézd le, aki erre jársz, lekókadt levelét –

te rég nem élsz s e bambusz él örök időkön át.

Kis katonák

Kis katonák kis lovakon

kocognak az országuton.

Kis lovakon kis katonák –

köröttük őszi tarkaság:

sárga kévék két oldalon,

közöttük ősi sírhalom;

összeboruló bambuszág,

csapatosan úszó kacsák;

kis kölykök egy nagy bivalyon,

sulykoló nők a patakon.

Kis lovakon kis katonák –

ilyen köröttük a világ.

Nemrég még vágtattak napon

s éjen át tajtékos lovon,

erdőkön, sivatagon át,

magukvágta utakon át,

csúszós sárban, sikos havon,

át száz hegyen s ezer tavon,

próbálva tízezer halált –

kis lovakon kis katonák.

Túl annyi porcelán-finom

és nefrit-kemény századon,

légiónyi dinasztiák

minden irtózatain át:

Cso-kon, Han-okon, Than-okon,

s öröknek vélt, múlt tanokon –

ők a szabadság s hatalom:

kis katonák kis lovakon.

Köröttük őszi nyugalom:

sárga kévék két oldalon,

összeboruló bambuszág,

csapatosan úszó kacsák;

kis kölykök egy nagy bivalyon,

sulykoló nők a patakon –

s egy utas, ki itt érzi át

dúlt hazájának búbaját.

Legyetek néki bizalom –

kis katonák kis lovakon.

Mikor Csen Pan-tin a sárga krizantémokat festette

…Új papírt tesz faragott asztalára,

két jáspis-nehezékkel kifeszíti,

kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal

csepp vizet enged festékeire,

s a nádecset nyomán máris kibomlik

két hirtelen sarjadt sárga krizantém,

zöld levélen mélyebb-zöld erezet

s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt.

Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe

új s új formáért szédült izgalommal,

ujjai hegyén tán évezred óta

készen áll a megragadott világ,

s oly egyszerűen esik meg előttem

a teremtés mindennapos csodája,

akár egy könnyű, hanyag étkezés.

Egy órával ezelőtt semmi sem volt,

csak a papír, e nyugtalan fehérség,

s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma,

valami sosem-volt s örökre-termett.

Üveggel egyenesre vágja, ráüt

kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet.

Aztán banánt eszünk, jázmin-teával,

s ránkszáll a hirtelen keleti alkony.

Transzszibériai expressz

HARBIN

MANDZSULI

TAJGA

HAZAFELÉ

TÉRKÉP

Ez már kemény észak, de déli fény

illan még az itteniek szemén;

lábukon még papucs, de a fején

mindegyiknek egy egész rókaprém.

Sötétben búcsúzom tőled, te fényes

kínai ég, őszön is nyárral is ékes.

Holnap álom lesz újra, ami az volt:

pekingi parkok és sangháji partok.

E keménységben néha mennyi lágyság,

nézd az alkonyat mélyülő liláját:

homályában szinte egymásbanő,

itt is, ott is szorosan összebújva,

egy-egy sötétlombú férfi-fenyő

s a szelíd lány, a fehérbőrü nyírfa.

Nehéz a levegő, a földön fut a füst,

nem tud felszállni,

az éles napsugár se tudja szétzilálni,

csak tömören ragyog, akár a vert ezüst.

Nehéz a szívem is, párás gonddal tele,

a gyáva gondolat, mire felérne addig,

hol gomolyog a zord kérdések fellege,

visszahanyatlik.

Mint óriás testen egy pici seb,

mitől azért az egész test beteg,

úgy ég a térkép szélén Magyarország,

vérző kisujj,

mitől az egész kar fájni tanul.

Hát fájj te is vele,

minden nép idege

az egész test javára

gyógyítsd meg – meg csak te gyógyíthatod,

azzal, ha magad is megtisztitod –

te sajgó nagyvilág, népek hazája.

Budapest, 1956. karácsony

Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában

kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet,

egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet,

senki se tudja, hol, mikor és hányadán van:

Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában?

Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg

ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret,

s éjes éjszaka van már esténél korábban.

Egy város tíz után szobája ablakából

úgy bámulja merő szemmel a holdvilág

ezüst gyertyáival díszített éjszakát –

mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át

nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól,

a gazdagok csodás, meleg karácsonyát.

Ezen a tavaszon^*

Ha még ifjú volnék s nem nyomna mindenféle gond és fojtó aggodalom,

ezen a tavaszon

a nőknek azt mondanám

(s magamban titkon még most is ezt mondom talán):

legyetek szépek! nézzétek, a téltemető-virág

pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát,

a hóvirág, a kankalin, a nárcisz

már elfeledte, milyen rettenetes volt a naptalan ég, a fagyott föld s a vajudás is.

Legyetek szépek! annyit ringtatok virágként már a férfirímek kuszán összefonódó indáin,

legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.

Legyetek szépek, gondok temetői, jeltelen tömegsírjai a szenvedésnek.

Legyetek emésztő, édes pondrói a fájdalomnak, az önvádló hideglelésnek.

Legyetek szépek, ringó bölcsők az utcán, a szobában,

bölcsői az újszülött pici reménynek, amely oly meztelenül és hontalanul vinnyog idegeink rángó burkában.

Legyetek szépek, vesszen ragyogásotokba az utca mocska,

testetek hibátlan épülete cáfoljon rá a romokra.

Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel sem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait,

hogy szökjön fel bennünk a vér titkos higanyszála és sajogjanak fel bennünk a fényérzékeny lemezek, amiknek homályán (s jaj, mily mély homályban!) a boldogság ábrándja rejtezik –

s ne is tudjuk, mitől! Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek, mint az elektromosság, mely kigyúl váratlanul,

mint a levegőben a rezgés, mely egy gombnyomásra hanggá alakul,

legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek,

hogy nemcsak lehetne élni. Hogy élni lehet!

Tanácstalanul^*

„Mivel a földön jónak lenni oly nehéz.”

[BABITS]

Mit tegyek veled katicabogárka

Nem is tudom hogy jöttél a szobába

Véletlenül vagy vágytál a melegre

Künn hullnak már a zörgő levelek le

Nem akarsz velük hullni Mit akarsz hát

Gyanútlanul mászkálsz A hamutálcát

Az írógép rejtekeit bejárod

Lábad előtt nincsenek akadályok

Megülsz a papíron kis betü-állat

Titkos értelmű hieroglifának

Mit jelentesz És mi következik rád

Hol árulod el élted röpke titkát

Mi lenne jó neked mondd mit szeretnél

Hogy segítsek rajtad Jön a hideg szél

Eresszelek ki újra a szabadba

Vagy tartsalak itt

Lásd érted se hagyna

Nyugton a mindent-érző felelősség

Már egy órája csak veled vesződnék

Ha tudnám hogyan

De tudom-e jobban

Mi kell annak aki legközelebb van

Hozzám mi lenne jó neki mi kéne

Az idegrendszerének a szivének

Kis katibogár aki vagy a jóság

Tudod-e hogy kell jónak lenni hozzád

És hogy hogy kell jónak lenni máshoz

És magunkhoz

Lásd azt várom te változz

Válasszá

Mert én semmit sem tudok már

Menj ki bogárka ahogy bejutottál

Várakozás^*

Nem jössz s az idő hirtelen üres lesz

és megtelik kongó magánnyal így még

sosem hiányoztál mint most mikor

bármelyik pillanatban itt lehetsz

Itt lehetsz Agyam üres héja rémes

képzetek szorításában ropog

hátha autó ütött el vagy szivedben

elállt a vér hisz úgyis oly ijesztő

esendőséggel lüktet félrehajtott

nyakadon lazán emelve a bőrt jaj

vagy nem találsz ide a kétes útak

forgatagában mik ki tudja merre

s hová viszik az embert úgyis oly

őrjítőn érthetetlen hogy örökké

ott vagyunk ahol épp vagyunk s hogy ott

találjuk ma is ami tegnap ott volt

s hogy ma is tudom amit tegnap tudtam

ez is mindig újra borzongat és ha

nem is emlékszel rám s ha nem is az vagy

kit ismerek kit szeretek s szeret

ha csak én képzeltelek és nem is vagy

s nem is volt ami volt s nem láttalak

sose és nem is látlak soha többé

Gondok között^*

Gondok között őrlődnek rímeim,

de nem lesz belőlük kenyér.

Őröljetek csak iszonyú kövek,

lassan morzsoló szeretet,

maga-széttörő gyűlölet,

dac és könyörület,

csak lisztté legyek köztetek,

irgalmatlan malomkövek.

Gondok között őrlődnek rímeim,

csak legyen belőlük kenyér.

Mint^*

Mint akiből már minden csepp nedvet kiégetett a sivatag

s épp csak ajkához emelik a poharat –

mint aki véghetetlen ingatag

tengerek közt csak egy órára érez földet a talpa alatt –

mint akinek sötét tömlöcfalak

között csak egy pillanatra csapja meg a szemét a nap –

mint a béna akinek tagjaiban egy pillanat

idejére mintha újra keringeni kezdene a mozdulat –

mint a néma kinek ajka egyetlen szó kimondására felhasad –

mint akiben kigyúl valami csodálatosan szép gondolat

s mire leírná nyoma sem marad –

mint akit idegen országban egyszerre csak anyanyelvén szólítanak

de mire megfordul már nem hall csak újra idegen szavakat –

mint akinek a haláltáborban egyszerre csak azt mondják szabad

s aztán utána mindjárt vérebeket uszítanak –

ki-ki tetszése szerint folytassa tovább e végnélkül folytatható hasonlatokat –

Jön az ősz^*

Gesztenye és dió koppan a fákról,

s a nedvevesztett, könnyű kis levél is

súlyosan ér földet és ott keményen

koccan össze a többivel. Az ember

mindúntalan felkapja a fejét,

s kinéz az ablakon, mintha a kertben

mindig lopva osonna valaki.

Tavasz-áldozat^*

Kertekben a rőzsét égetik már

s kik annyit dideregtünk most a meleggel engeszteljük a kegyes meleget

a jaj nagyon is bizonyosan eljövő fagyokkal mit se törődve

tűzzel etetjük a közelgő égi tüzet

Hindu táncosnő ültében tekeregve vonaglik a barna füst

földhöz verve magát majd kígyó-karjaival kanyarogva az égre

Gyere gyújtsunk mi is tavaszi máglyát

szívjuk be a csípős keserű szagot

és vessük rá az ordas tél utolsó maradékait áldozatul

Grillben^*

Ki-be perdülve, mint szőlő kacsa,

forog a rock-and-roll s a csa-csa-csa.

A kisfiú most próbálja először,

most még csak ennyit tud a nőkről,

épp akkor válik el tőlük, mikor

vágyának fürtje már tömöttre forr,

s erjedő gerjedelme elpihen

az enyhülten ringó Tenderlyben.

Szerelmesek^*

Isszák egymás szavát s egymás szavába vágnak,

de elakadnak közepén a lélekszakadva kezdett vallomásnak.

Maguk is elrémülnek, micsoda irtóztató gravitációk

vonzatára zuhan bennük egymás mélységeibe sok mázsányi titok,

amit maguk előtt is mozdulatlanná kötött a szégyen.

Most jó nekik elszabadulni egészen,

ahogy a felhő leszakad,

mint a forrás lezuhogva a hegyről, mint a patak,

mely a folyó felé ömlik, mint a folyam,

mely megállíthatatlanul a tengerbe rohan,

mint mind a megáradt vizek,

melyek gát fölött, gát alatt, gát mögött tépik fel ereiket.

S micsoda kövek zuhannak le róluk a hirtelen-nyílt meredélyeken!

Ülnek egymással szemben révetegen.

Ez az, amire azt mondjuk: boldogok.

Körülöttük táguló és szűkülő körökben a világ nagy rendje forog,

át meg átfonják őket a dúlt idegek, szélvészes pletykák és alig észlelhető ciklonok és anticiklonok.

Röpködnek fölöttük a diplomaták, e modern költöző madarak,

veszedelmes napfoltok sűrűsödnek és oszlanak,

mint kitörni készülő vulkánok, tombolnak a tömbök,

de mégis ez az a kor, amelyben majd elmondhatjuk végre, a dönthetetlen milliók szava döntött.

Agyongyötört szivekben és társadalmak dúlt koszorúerében

megcsomósodik a vér, a bűn, a bénító titok, a szégyen.

Virág bomlik az ágakon és robbantás iszonyú szirmai nyílnak ki elhagyatott szigetek bokra fölött,

csak egyetlen négyzetméterén is a földnek megfigyelhetetlen és számontarthatatlan színjátékokat játszik egy röpke óra alatt is a nap, a levegő, a felhő, a víz, a csillag, a hold, a villany, a köd…

S ők ülnek egymással szemben mozdulatlanul, mint a rögök,

és egymással elkeveredve egészen, mint a szelek:

feltörő, rég-feledett

lélek-korakőkori rétegek,

betemetett

s tüzesen kiömlő gejzirek,

csupa hegyomlás,

maghasadás, tengeráradás, csillaghullás, csirabomlás.

Ülnek egymással szemben. Esteledik.

Magukat már nem is, csak egymást ismerik.

Sohse voltak még ilyenek:

két új lény, aki egymásból most született.

Ülnek – ahogy emberek ültek öröktől fogva és ülnek örökké,

és úgy, ahogy még sohasem ültek és sohase ülnek, ők se, senkise többé.

Nyári szárnyasoltár

1958–1961

Az »Atyai intelmek«-ből^*

BÁLINTNAK

1

„…Ám azért, hogyha fiad verset írna,

csak tekerjed ki mégis a nyakát!”

[SOMLYÓ ZOLTÁN]

Még gügyögni se tudsz, s apád

máris rákezdi szózatát.

De mintsem későn, jobb előbb,

ha tudod a vészt s kerülöd,

mely ím, harmadik nemzedéke

leselg már családod nevére.

Nézd, mennyi szép foglalkozás:

gyógyítás és finom-marás,

ne kívánd, hogy mind elsoroljam,

mik közt választhatsz, hány dolog van,

hol munkádat körülvegye

a tárgyak meghitt melege

és rádtekintsenek nyugodt

szemükkel a hű anyagok.

Csak a költő áll egymaga,

csak neki nincs más anyaga,

mint a saját szervezete,

sorsa szövődő szövete.

A festőt is ecsete, vászna

kíséri minden álmodásba,

a zenész kétes anyagában

is mindig ott a biztos „á”-hang.

Csak őneki kell tépnie

eleven idegeibe.

Még egy árva hangszere sincs,

saját maga a lantja is,

s a lantot pengető keze,

maga anyaga s eszköze,

ő maga, mely kikel, a mag

s a kasza is, s aki arat,

ő a mérték és ő a műszer,

a tűz és ami ég a tűzben,

ő a bányász és ő a bánya,

a megfejtés és a talánya,

az ismert mennyiség s az „x”.

Ő a föld és a napja is,

s míg ennen heve fölfelé tör,

vacog önmaga hidegétől.

hogy tudd, jókor ezt hagyja rád:

apád – és régholt nagyapád.

2

Miért? miért? miért? miért?

Egész nap rejtelmes tudásvágy

pici sugarai bombázzák

a lét ólmos szerkezetét.

Nem nyomja el százezer év

minden sötétje, semmi válság

élő igazad ragyogását,

te csalhatatlan, édes érv.

Hogy hódolatot ne mutassak

esztelenségnek és kudarcnak,

nem én, te légy – te vagy nekem

szivembevésett intelem:

szemem előtt győzve magad vagy

a szép emberi értelem.

Kisbálint könyve^*

Bármily kicsi a kisember,

azért vannak titkai.

Akartok-e kicsi Bálint

titkairól hallani?

Minden szóból csak az első

szótagokat vallja ki:

úgy beszél a kicsi Bálint,

mint egy felnőtt kínai.

Kérdik, hol van anyukája,

azt feleli: mama dó…

Nem egykönnyen érthető – de

könnyen kitalálható.

Csak tudja-e kicsi Bálint,

mit jelent, mit mond, a szó?

Földön, gyárban, irodában

mi is az a dolgozó?

Bár dolgozik ő is egyre,

nézzétek, hogy szalad itt:

amint felkel, kora reggel

kisérgeti a Marit,

kis tollporlóval porolja

könyvek hosszú sorait,

szinte forrong seprü, porrongy,

s azt mondja: ta… Takarít.

Hogyha megjön apukája,

mindjárt kéri: apa é…

Apa le is ül a földre

a színes kockák elé,

s rakja, rakja magasabbra,

egyiket másik fölé:

kis kövekből a világot

újra felépítené.

S épül egyre szélesebbre

kicsi Bálint városa:

van egy könyve, abból ház lesz,

benne mackó ül, a ma…

Autó áll a kis garázsba,

hever gu-gu (a kutya),

s körbe-körbe nagydöcögve

fut a város vonata.

S mit csinál itt kicsi Bálint,

ha nem látja senkise?

Úgy van éppen elemében,

forog balog kis keze:

tízszer újra el nem unja

kis cipőjét fűzni be:

lám, neki is a jól végzett

munkában van öröme.

Pá-pá, mennek ki a térre,

nagy kézben a kicsi kéz,

s elmeséli hazatérve,

hogy a boltba mentek, és

vettek na…-t (vagyis narancsot)

s me(leg) volt a napsütés,

és nem félt megsímogatni

egy pacit s egy keritést.

Este van már, le a nap száll,

elkészítve a kiságy,

evett, fürdött kicsi Bálint,

átöleli a cicát,

két karjával megmutatja,

hogy szereti anyukát.

Aztán alszik. S álma fonja

kicsi titkait tovább.

Meddő nap^*

Az alkony, mint maró klórezüst-oldat,

előhívja az égen sűrüdő

mélykék homályon kikerekedő,

egyre élesebb ragyogásu holdat.

Minden szín tömör alakzatba nő,

miellőtt az éj kohójába olvad.

A szalviák vörös ércként lobognak

s minden levél külön kis drágakő.

Pontos, boldog beszámoló a táj

a napról, amely lassan messzeszáll.

Termettem – ont a föld bő illatot.

Kibomlottam – ragyog a rügy. Kizengi

dalát a tücsök is. S nem érti senki,

mért múlt el daltalan a te napod.

Vigasztaló (vagy szomorító?) magamnak^*

Nézd a kertet. Ahogy a hirtelen nyár csóváitól

egyszerre futótűzként virágba borul.

Csupa lobogó piros, kék, sárga, lila láng.

S alatta nézd a levelek zöld áradatát.

A szarkaláb szirmai mind csupa picike nyuszifejek

(elkeseredésedben is ujjongsz, hogy – talán a világon először – észreveszed,

s hogy egyszerre megint rádöbbensz az élőlények csodálatos analógia-láncolatára, amely növényt, állatot, embert oly rejtelmesen összefon),

s nézd a tátikát, mely, ha akarod, sisak egy görög harcoson,

de olyan is, mint a kiskutya, igen, éppen a kiskutya szája,

ha egészséges, nyersszínű ínyét pitizve kitátja.

S nézz a rózsás fülekkel kiváncsiskodó petuniákra,

s ahogy mind-mind a duzzadó férfi-rügyek

lágyan nyíló női szirmokba feslenek.

Csupa harsogó diadal, jószagú mámor, drága siker!

Észreveszed-e, közöttük közben hány veszik el?

Az elszáradt szárakat, elhajolt hajtásokat,

levert leveleket, a győzelmes bajtárs mellől kilőtt bajtársakat,

a nagy győzelem ismeretlen veszteseit?

Mi tette, hogy az egyik magasba tör, a másik elesik?

Ki választotta ki ezt ragyogásra, amazt senyvedésre,

hogy egyiket a nap tüze érlelje, a másikat eleméssze?

Erre is épp csak egy pillanatig gondolsz tanácstalanul,

aztán megint elragad a kert, ahogy virágba borul,

s a virágzás ujjongó győzelmét ünnepeled,

nem a magyarázat nélkül odaveszett,

virágzásig nem jutó csirák

láthatatlan és néma bánatát.

Törvény^*

Lásd, ezek az utolsó orgonák,

lágy húsukba belerág már a rozsda.

Vesztüket nem az ősz hidege hozta:

a nyár heve, mitől kigyúl a mák

s a kertek égboltjára csillagozza

pici tejútjait a jázminág.

A csontváz-orgonák iszonyatát

köröskörül övezi puha pompa.

A tavasznak is van ősze, a nyárnak

is tavasza: minden perc szűl s temet.

Lásd, ezek az utolsó orgonák.

Ordítanék a konok őrület

szörny-törvényétől: teremtés, utállak!

És megbűvöl az első jázminág.

Párizs, Párizs^*

Bár téged iszonyú így elgyalázva látnom,

s bár várost bűzösebb fekélyek soha még

nem rohasztottak e viruló szép világon,

a költő vall neked: szép vagy te, csodaszép!

[RIMBAUD (KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA)]

A franciák mondják hová gondol a franciák

Csak nem képzeli hogy a franciák és a fasizmus

Mondják akik az illuziók papírhajóján

Szeretnék megúszni a történelem tajtékzó törvényeit

A franciák

Hát persze hogy nem a franciák

Mint ahogy nem is a németek régen és nem is a magyarok

És nem is az olaszok és semmiféle népek

Csak azok igen egészen egyszerűen csak azok

Akik a saját hatalmuk ingó falain tántorogva

Készek magukkal ragadni egész nemzeteket akár

A világot bánják is ők és bármilyen esztelen is

Akik ha arról van szó nemcsak a mások szenvedését

Nemcsak a mások kiontott vérét hajlandók elfeledni

Hanem a saját magukét is

Rettenetes rettenetes a törvényed emberi világ

De most láthatod még a leglaposabb fogalmazása is többet ér

Mint a legtüneményesebben szállongó szappanbuborékok

Amiknek magad is annyit bámultad iriszes csillogását

Hadak múltával béke kezdetén

A Luxembourg-kertben ültem Denise-zel

A jövő zengett mint a költemény

Amelyben minden az életre rímel

Ahogy fellengzően szavaltam én

Kibontott hajként röppent a szökőkút

S szinte pengtek a lantalaku fák

A szél egyszerre négy égtáj felől fútt

Párizs kinálta a világ borát

Nem voltam részeg soha semmitől úgy

És Pierre Emmanuel hogy sugárzott

A könyvedbe írt dedikáció

Párizs és Pest az a két ritka város

Ahol a boldogság nem puszta szó

Hát minden csak üres ábrándozás volt

Közben már recsegett a boldogtalanság trombitája

Danton szobra előtt

Bámultam a tömegben a tetováltmellű kardnyelőt

(Éppúgy ahogy Apollinaire leírta harminc évvel előbb)

Mikor a rikkancs nyújtott hangon ordibálta

Mint ha stadionban ujjongó tömeg üvölti Gó-ó-ó-ó-l

Lisez Paris Dimanche Nouvel organe du Général de Gaulle

Kik álltak mondjátok kik álltak a Köztársaság kapujában

Hol a Boulevard-okon kószálni este oly jó^*

Ó Villon Pontoise melletti Párizsa

Remegő árbocok Notre-Dame Concorde Chaillot

Akikkel a vihart állja Lutécia

Aki vagy egymagad értelem és nemesség

Kire rab nemzetek vigyázó szemüket

Reménység-keresőn már annyiszor vetették

Párizs hol oly régóta élnek emberek

Ó te művészetek hadak s törvények anyja

Kit este a Tejút az égről átölel

S fut fut a Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

A megcsalt szeretők hű énekeivel

Te folyton változó izgékony és kalandos

Ahogy mint írva van halandók szíve sem

És te mégis örök mégis hű önmagadhoz

A fényed értelem s a színed szerelem

Ki fakó ég alatt szemed dörzsölve ébredsz

Agg munkás s únva nyúlsz szerszámaid után

Te annyiszor megölt s annyiszor újraéledt

Harcokkal viselős szent vörös kurtizán

Bukásod is teremt és szűl haláltusád is

Míg újra felragyog Párizs szép reggele

Mert az időkön át s az én nyelvemen át is

Egymásnak így felel költőid éneke

Sírvers^*

A Szajna arab áldozataira

Álmom folyója holttesteket vet reggel a partra

Mindegyiknek egyforma barna bőre van egyforma Krisztus-arca

A kezükben gitár

Emlékszel nyáron a Szajna-partra

A szigetcsúcs lehajló fűzfáinál

A Zöld Lovag reflektor-patinás szobra alatt

A lépcsőkön homálybavésett csoportozat

Milyen távoli táj tengerentúli ujjai pengették a húrokat

Holttestek húrjain játszanak a hosszúujjú szajnai éjszakák

Hallom a titkon csobbanó hullámok hirtelen forteját

S utána a csendet

A vízen szerelmesek gyanútlan csillagai rezegnek

A neonok és féklámpák fénymilliói közt is helyet szorít a sötétség

Az orgyilkos belefér még

Jaj az őszi ragyogás s a mind fénylőbb egyszerű emberi mérték

Eresztékeibe mindenütt belefér még

Mindenféle régi és új iszonyat

Lutécia térde közt fekete halottak ringanak

Meddig kísértik még álmainkat az ég alatt

A romló emberi húsban romolhatatlan az emlékezet

Meddig vésik bele még e veszélyes emlékeket

Mikor lesz hogy mindenütt a gyűlölet hulláját vetik ki

Földön az éji vizek

Útravaló dal – régimódi^*

A PÁRIZSBA INDULÓ MARIANN-NAK

Hát nélkülem szállsz ki a Gare de l’Elsten,

mint most tíz éve én is nélküled.

Álltam a perronon – kit is kerestem?

tán téged – s most ott vagy s én nem leszek.

Hiába vársz, ha vársz – de vársz-e – engem?

Nélkülem mész oda, de mégse hagysz itt,

amerre jársz, éledni kezd nyomom:

veled várom az első sarki taxit,

együtt megyünk a Sebastopolon

szitáló esőben a Pont-au-Change-ig.

Ha véletlen arra tévedsz, a Zöld Bár

piros tükrözésű asztalain

tűnt délelőttjeim hűs szesze ott vár,

ifjúság itala, víztiszta gin,

ülj le mellé a piros asztaloknál.

A Luxembourg-kertben is már tudom, hogy

neked vetettem el lépteimet,

a Medici-kútnál, lantágu lombok

alján, hogy most neked zöldelljenek

az ifjú vágyak és az ifju gondok.

S a Szajna fölé bukó ferde nyárfák

a Zöld Lovag szelíd szigetcsucsán,

Lutécia térde közt zengő hárfák,

ó, hányszor hallgattam, hány délután,

nézve az első kigyúlt esti lámpát.

Sétapálcaként lóbálva baguette-em

a kert rácsa mellett lépegetek,

észre se véve, hogy közben megettem

falatonként a hosszú kenyeret,

míg roppant álmok forogtak fejemben.

Állok veled a Quai de Montebellón

s a Notre Dame nagy rozettáin át,

mint roppant fény-hangszórón, szinte hallom

a csúcsívekből szökkent áriát,

mely városzajt és századokat elnyom.

S ha lépcsőn vár a szárnyas és fejetlen

emlék, a szamothrakéi Niké,

ó, szépség! te égen s földön egyetlen

olyan diadal, mely mindenkié,

s visszavonhatatlan és verhetetlen.

S a Barbèsen, hol mint a csodaforrás,

a Metró mélyből a magasba tör –

itt s ott, mindenütt ott leszek, ahol vársz,

s ahol nem is; nem hagylak egyedül,

lépted nyomán feltörök, mint a forrás.

Avignonban, hol mint maga a pápa,

Vilar úgy jelenik meg a szinen,

s hol vörös szirtek kék kelyhébe zárva,

a láthatár nagy cserepeiben

egyszerre rádnyit a tenger virága…

…De jól tudom, mindez szegény hazugság,

mint vallás a népnek, rossz mákonyom,

mint varázsigét, zsongító zsolozsmát,

nem is neked, magamnak mormolom,

a vágy helyett, mely űztön űzne hozzád.

Tudom, nem őriz engem semmi álom

s az idő fel nem támaszt, csak temet,

tudom, túl a mindennapos halálon

már csak te őrizhetsz meg engemet,

mindennapos édes feltámadásom.

Veled^*

Nem csoda ma se történt

Megint csak este lett

Mégis jó volt veled

Én-szörnyeim felett

Átugrani az örvényt

Szemben az utcalámpa

Most villant éjfelet

A hinta fönt megállva

Lendül új zuhanásba

Továbbrepít veled

Cserepeire hull már

Minden sarkán reped

A nyár tükre – mig új nyár

Nem jön már vak leszek

De úgy is jó veled

Bár el ma sem daloltam

A fő-fő éneket

Ma is csak elnapoltam

Mégis jó volt veled

Venni ezt-azt a boltban

Ma is drágán fizettem

Vertarany zsigerekben

A pénzt a keveset

Mégis jó volt veled

Mikor zsebembe tettem

Jó volt egy rezzenetre

Mi is a döbbenet

Hirtelen latra vetve

Hogy másképp is lehetne

Lehetnék nem veled

Lehetnék nélküled

Az eljövő telekre

Mik rámköszöntenek

Már egyre hidegedve

Az is jó lesz veled

Hurrikánok söpörtek

Repülő leesett

Nem ma se ma se lett

Embernek lenni könnyebb

Mégis jó volt veled

A délkörök keresztjén

mindig megfeszitett

Embert ma is ecet-

Hírek várták csak enyhként

Mégis jó volt veled

Jó volt veled az erkély

A buszon a tömeg

Ahogyan felnevettél

Elmentél visszajöttél

Az is oly jó veled

Hogy úgy vagy mint a tenger

Ha elhúzódsz se hagysz el

Végleg elkevered

Hullámod fövenyemmel

Mely tele van veled

S a mindennapos ünnep

Az is oly jó veled

Nappali jelmezed

Után ha felveszed

Mezét a szerelemnek

Egy pillanatra jó volt

Nem-élni is veled

Feledni az utókort

Amely majd elfeled

És inni rá egy korty bort

Jó róni ezt a verset

Nélküled is veled

Míg alszol s nem is sejted

Hogy mint petét a sejtek

Megörökítelek

Jó ez is jó veled

Lenni egyszerünek

A százsejtű valóság

Felhámján lesni meg

A percek suhanását

Tépni az elmarasztalt

Fákról e rímeket

Mint a bűnbeesett

Kitiltatván az absztrakt

Édenekből veled

Mily Masaccio-i kép ez

Elfödöm szememet

Úgy futok el veled

Míg rímet keresek

Az első sor riméhez

Így játszogatva negyven

Évemmel míg pereg

Az éj s oly jó veled

E szeptemberi esten

Kilencszázhatvanegyben

Nyár^*

Hallottad? megint egy madár

mondta ki néma gyönyörünket.

Édes tüzeivel körülvett,

mint te engem, minket a nyár.

Ketten egyek, benne forogtunk,

nem volt te, én, csak mi meg ő.

A friss záportól lihegő

lombok húsa közt fuldokoltunk.

Mély volt az árny, szelíd a fény,

mint ébrenlétünk s ájulásunk.

Egy levélről egy csepp aláhullt

s csillogva ült szád szegletén.

Aztán indultunk újra, mint más,

én lettem én, te újra te.

Mentünk külön és kétfele:

kit írógép várt, kit a színház.

Csak a nyár maradt egy, a nyár,

kinek forró mélyébe szálltunk:

külön is ki-kinyúlt utánunk,

s még soká ölelt egy sugár.

Sorok^*

Négy

Semmi értelmem nincsen nélküled,

húrtalan hangszer vagyok, elveszett kincs,

kongó kérdés, amire felelet nincs,

te vagy a sor, amire rímelek.

Hat

Vadpiros muskátli, kusza ecetfa

s gesztenye árnya borult a teraszra,

a hegyoldalon fény és fenyvesek

s egy kismadár… csak feljegyzem neked,

ahogy a lihegő, puha, meleg nyár

egy percre elhevert a lábainknál.

Balatoni kisszvit^*

Mariann-nak

Gyümölcs

A csöpp olajbogyók is ráncosodnak,

a vendég füge bőre is hasad,

az almaág terhétől földre roskad,

hódítón kavarog a dinnyeszag,

ért gyümölcseként az alkonyatoknak

csorranó fénnyel bukik le a nap…

De ringó ágán nyári napjaimnak

déli sugárban, esti árny alatt

te vagy a legészbontóbb, édes illat,

legtelibb forma, legdúsabb zamat.

Fény-árny

Az oszlop alját fürdeti meleg fény,

de hűvös árnyék mossa másfelől,

s a fény és árny határa, mint a repkény,

csavarvonalban kúszik rajta föl.

Olajfa hajlongó lombjai közt

hátrább sudáran nyúlik fel a nyárfa.

Csönd van, csorduló, édes nyári csönd,

már habzik benn az őszi ízek árja.

Csupa lágyság minden, amihez nyúlnál,

csak a száraz vadszőlő-tőn busong

zörögve egy sárgult levél: a múlt nyár

szent teteméből egy ereklye-csont.

Délutáni vitorlázás

Jó kis déli szelünk jött, fölfut rá a hajó, mint

gyöngyszem a láncra, ragyogva a nap lemenő sugarában.

Húzzuk jól be a vásznat, gömbölyüen belesímul,

mint nő melle a férfitenyérbe, a könnyü feszes szél,

hogy nehezéktől árbocig egy remegés a hajótest

tőle, ahogy dől… Hej, dőljünk jobban bele, üljünk

szembe a nappal, az is suhan egyre velünk, nézd,

ritka merészen, egészen a vízig döntve meg izzó

árbócát, úgy siklik alá, hogy hallani szinte

útja nyomán a fodor felhők csöndes csobogását.

Roppant űri hajó, nagy Nap, kinek árboca végig

nyúlik a tón, milyen édes versenyt szállani véled,

s majd azután egyszerre kikötni veled meg a széllel

és a sirállyal, amely röptünknek párja a légben,

míg zizegő nádakkal, a tűnő fényben ezüstlő

lombu olajfák közt áttetsző égdarabokkal

s karcsu tücsökzene-testeddel, mely az éjt telezengi,

parton vár a szelíd mindennapos alkonyi szélcsönd.

Tenger és tó

Mikor először láttam meg a tengert,

a kék vizet, az elnyúló fövenyt,

jobbfelől a St. Honorat-szigettel,

mely ívben megtöri a végtelent,

fönt az óvárt, lent a partot kigyózón –

felujjongtam, mily otthonos a kép:

lehetnék akár a boglári mólón,

ott se lennék magamhoz közelébb.

S most, gázolva a part sekély vizébe,

míg a szétterült zsongást hallgatom,

s Keszthely felé parttalan messziségbe

tereli fodrait a Balaton,

s a nap billenve már nyugatra fordul,

simul a víz, hullámlik a föveny,

érzem, hogy a somogyi dombokon túl

vár a töretlen déli végtelen.

Idill

Ilyen verset szeretnék írni, mindig csak ilyet.

Lassú tempókkal úsztunk kijjebb, csak egyre kijjebb.

Félkönyökére dőlve a nap lustán aludt el.

A víz sűrü ilyenkor s fehér, mint az aludttej,

csak egy-két szél-barázda borzolja néha zöldre,

s ott olyan, mint a forralt tej ráncosszínü bőre.

A délután delének a hangja, színe enyhe,

a víz, az ég, a partok lanyhán mosódnak egybe,

s a távoli vonatzaj és fönt a repülőgép

se bontja meg a csöndnek szép, tompafényü szőttjét.

Ilyen verset szeretnék írni, mindig csak ilyet.

Katica fuldokolt a vízen, hajamba tetted;

biztos talajt találva, lábát vígan reszelte,

én meg – hajamban véle – a vizek hajzatába

fogództam két karommal, ez ingatag világban

nekem a legszilárdabb, legbarátibb elembe.

Engem a víz vitt, én meg a pettyes katicát

s ő mit mentett a hátán? Lám, iszonyú világ!

hát más törvényed is van, nemcsak a gyilkolás?

Nem csak a fulladás vagy – nyíló torokba; vízbe?

Nem csupán a veszély vagy – vagy a mentsége is te?

Nem csak a harc, a béke is rendszeredbe illhet?

Ilyet szeretnék írni, mindig, mindig csak ilyet.

Ahogy a nap lehajlón keretezi a képet

s hajókürt, csobbanó kő, messzi halk nevetések,

a fák zöldje, a vízkék ég s az égkék vizek,

s a sárga fény, a fodrok során ahogy rezeg,

s a veszteglő vitorlás, alkony hajótöröttje,

mely úgy lebeg, a szélcsönd bójájához kikötve –

mind egy közös ütemre lélegzik és velük

lélegzem én is, élve lüktető életük,

csak annyira külön, mint az a pár röpke vízcsepp,

amit, mikor a vízből kezemmel felrepítek,

mindjárt kerek egész lesz magasba szökkenőben,

saját-kohéziójú és öntörvényü gyöngyszem,

s úgy töri meg egy percre a napfényt odafönn –

de vonja vissza máris a roppant őselem.

Műhelytitok

Jó ez a sekélyvízü part,

ha zsibbad is tőle a láb,

de felpezsdül a gondolat.

Ahogy gázolok benn tovább

s a víz mindjobban ellep,

úgy leszek belül is szavakkal egyre teltebb.

És mire végre úszni kezdek,

agyam már nem a víz, a rím sodrán libeg.

A tóból meritek

mindennap ihletet.

M.-nek – premierre^*

Te mindig újra más lehetsz,

nem kell hozzá álom, se szesz,

egy-két vonás az arcon, egy-egy

ruha, hajfürt megváltja lelked,

s máris a síró Ismené

hajol Aricia fölé,

s ha már elég a tisztaságból,

benned a vad Cluvia táncol.

Lehetsz szelíd-együgyü, mint a

kis Kinga – s őrült, mint Melinda.

S ha lábad egy feszes trikót húz,

te vagy a reneszánsz Prológus.

Dölyfös Panova s büszke Jane

te vagy, ha akarod…

De én,

én mindig csak én lehetek,

magamból ki nem léphetek.

A te sorsod másokban enyhül,

de bennem mások sorsa meggyül;

te magadból kilépsz – örömnek,

belém mások is fájni jönnek;

te más sorsokkal gyógyitod,

mi benned gyötrelmes titok.

Ne bánd azért és ne panaszkodj,

hogy tőled távol az alak,

mit a rendező rád kiosztott,

annál jobb, minél távolabb.

Ó, bár én is inkább Szerep

lehetnék önmagam helyett!

Most menj öltözni szűzi szívnek,

Clarice, várnak, telt a ház.

Én minden este elveszítlek,

te mindig újra rámtalálsz.

Páros szonett^*

1

Valahol felizzik egy csöpp parázs,

aztán még egy, még egy és újra még egy,

mint egykor sorban a görög hegyélek

láncán lobbant a boldog híradás.

S már összecsapnak. Ezer lánggal égek,

egy futótűz vagyok, egy lobogás,

nyöszörgök, mint az égő farakás,

és olvadok, mint kohóban az ércek.

Először arra vágynám, hogy a csókod

zuhogjon rám, oltani enyhe-hűsen,

s a perzselő kín majd csillapodik.

Aztán, ahogy lassan beléd csukódok,

már semmire se vágyom, csak hogy így

égjünk egymásban, mint a tűz a tűzben.

2

Most nem is lángoló tested dalolnám,

a tüzet, a mindkettőnket kigyújtót,

csak a lágy hűvösséget, ha kinyújtott

combjaid elkígyózó enyhe strandján

végigsiklok, ahol, akár az orkán,

előbb vérem s véred dagálya zúgott,

elöntve bennünk minden kicsi zúgot,

átcsapva eszméletünk sziklaormán.

A hűs öntudat szélcsöndjét dicsérem,

az édes érintést, mely túl a vágyon,

csillog, mint dagály után a föveny.

Mindenfelől csak te vagy a határom:

hullám vagyok, te vagy a partvidékem,

ha part vagyok, te vagy a tengerem.

Kettőnk titkaiból^*

1

Mi mindent kell titokban tartani.

E futó nyári percet is, amely

úgy hull le, mint egy véletlen esőcsepp

a tikkadt virágok közé: üdén

és jelentéktelenül, mégis annyi

szinképre nem bontható csillogással.

Az erkélyen dolgozom, s munka közben

réveteg szemem öntudatlanul

téved tested egy éppoly öntudatlan,

napot lélegző kis pontjára, hol

a tompor kettős íve összeér.

Egy kósza csepp a torló figyelem

fellegéből, semmi, egy pillanat,

aláhull csillogón s már nyoma sincs.

De tele van elmúlt és eljövő

percek minden sugárzó gyönyörével,

a görcsösen megfeszített marokkal

s a símogató, kisímult tenyérrel,

s még annyi mással, mi kimondhatatlan,

s amit titokban szoktak tartani.

2

Kezedben tartod mint király az almát

Kezedben mint a labdáját a gyermek

Kezedben mint női keblet a férfi

Vagy két kezedben mint emlőt a kisded

Kezed közt kapja meg végső alakját

Ahogy a korsó ad formát a víznek

Ahogy szobrász ad formát az agyagnak

Kezedben tartod mint kötés a könyvet

Kezedben mint megszokott ágy a testet

Kezedben tartod mint madárt a fészek

Kezedben mint a fészket a fa lombja

Kezedben tartod mint föld a palántát

Mint magot magház mint levél a bimbót

Kezedben mint a szirmok a gyümölcsöt

Mint húst a héja mint a bőr az izmot

Kezedben tartod mint hajós iránytűt

Kezedben mint az áramot a körte

Kezedben mint a hangszóró a hangot

Kezedben tartod mint a völgy a várost

Kezedben tartod mint a báb a lepkét

Mint utasát ürben a repülőgép

Kezedben tartod mint légkör a földet

Mint a világot ezerféle vonzat

Kezedben tartod mint tartja a hívők

Erényeit és bűneit az isten

Kezedben tartod mint idő a titkát

Kezedben mint a jövendő a sorsot

És kezedben mint a sors a jövendőt

Nyári délután^*

A megállónál tűz a nyári nap,

a sarkon túl árnyban várunk a buszra.

Római-part. Vadszőlő-koszorúzta,

indás vízi csendből szőtt pillanat.

Nem, nem hagyom magam megint megbűvölni

a szonett rámmeredő négy csörgőkígyó-szemétől,

csak elmondom, mert ki más mondja el, ha nem

én, hogy múlt el ez a nap is, mint a többi…

mint mind a többi e folyó partján a latinok óta

vagy a kelták vagy a dinothérium óta… fúrd

csak át szemed egy percnyire az idő porhanyó

közegén, s meglátod, amint ott hever, roppant

ormányát elnyújtva a miocén fövenyen.

Itt a busz,

fekete blúzod, sárga szoknyád meglibben egy pil-

lanatra a geológiák irdatlan rétegei fölött, hogy

egy pillanat múltán majd közébüksimulva éppen

olyan legyen, akár az őshüllők csillogó pikkelye,

a vastagbőrüek vörhenyes irhája, látod, mégis

úgy tudom szeretni az életet,

mikor ily szelíd arcával kinál.

A fák alatt állunk, várunk a buszra:

két csont a földben, egymásra borulva,

majdan napfényre bukkanó lelet.

S játszik velünk az árny, a fény, a nyár.

Zene – egy húrra^*

Nélküled töltök két hetet

az ég alatt a tó felett

éjjel-nappal csak nélküled

olyan erősen nélküled

ahogy veled sem lehetek

kék Quattrocento-hátteret

rajzolnak szembe a hegyek

játszik a pannón kikelet

olasz földet provansz eget

gyermekkorom kék szédület

nélküled töltök két hetet

eszem dolgozom heverek

mind nélküled semmit veled

de minden gondolatom egy

így élni veled míg lehet

az ég alatt a tó felett

az orgonák őrjöngenek

repülő szeli az eget

mint gyors fűrész a léceket

ablakom elé verebek

csókák rácsot feszítenek

így élni veled míg lehet

a tündéri felületet

s a mélyet is ha tekereg-

nek is a rángó idegek

veled nélküled érthetet-

len lesz a szó ha újra meg

újra sokat ismételed

nélküled veled egyre megy

már nem is tudom melyiket

használom a másik helyett

mint sugár-érte sejtszövet

a grammatika szétesett

csak nélküled és csak veled

a képzők és a képzetek

egymás képén áttetszenek

szived szivem kezem kezed

a ragok értelmetlenek

nélküled töltök két hetet

az ég alatt a tó felett

így élni veled míg lehet

míg cikázva mint a legyek

kikerüljük a végzetet

a ragadós halált melyet

szerveink enyvesítenek

így élni veled míg lehet

ha külön is egymás helyett

mindig kettőnek lenni egy

mint egy filmre fényképezett

két arc hiába vegyszerek

többé széjjel nem szedheted

vagy Picasso-rajz melyen egy

vonal zár körül két fejet

akár a görög képzelet

Őslénye melyet szétnyesett

a Teremtés s a két felet

egymás felé eszeveszett

vágy hajtja míg a nyílt erek

egybe nem forrnak s nem heged

be a tátongó női seb

mely szétváltukkor üttetett

az orgonák őrjöngenek

rajtuk én-rügyek s te-rügyek

amint egymássá feslenek

az ég alatt a tó felett

bármeddig írnám versemet

nélküled is mindig veled

csak ez egy rímre lelhetek

Érkezés^*

Mintha csak én teremteném

e folyóparti őszt:

alighogy szétfreccsent a fény

a hegy lombjai közt.

Most löki csak ki a hegyet

a föld forró hasa,

magvaiból csak most eredt,

s már erdőt hajt a fa.

Csak most serked ki levele,

s mindjárt vérfoltosan,

most ásta meg medrét a pre-

hisztorikus folyam.

Itt lent a házak, fönt a rom,

s árnyékuk a vizen,

sütkérezők az udvaron,

s a kavicsos föveny,

s az éppen kikelt kis bogár,

mely párzik már füvén –

volt-e mindez? olyan, akár

ha most teremteném.

Lehet, hogy volt már nélkülem?

Amíg nem voltam itt?

S hogy a Boulevard Saint-Michelen

egy lány ábrándozik?

S a Csung Ven köve közt a fű

most is utat talál?

És tövében kétkerekű

kordét von a szamár?

Hogy van, hogy mindig létezik

az irdatlan világ!

Öltöztetik s vetkőztetik

nappalok, éjszakák.

S nem csak te vagy a kapcsolás,

a hő érintkezés,

mitől fellobban a csodás

lét, ahová belépsz.

E perc zenéje – avaron

zörrenő gesztenye –:

milyen vagy más, járt tájakon

s hol nem jártam sose?

Milyen vagy a hátam mögött,

és előttem milyen?

Az összecsapódó idők

áramköreiben?

Hogy töltöd be ismert szobám –

most ismeretlenül?

S e kert is, elmentem után

mily semmibe merül?

Egy-két késő dália nyit,

levert dió kopog.

Mért nem lehetek akkor itt,

amikor nem vagyok?

Utazás előtt^*

Míg útra készülök, ím, elémjön

kora-éber szemembe fénylőn

már itt, ez őszi hajnalokon

a kései, távoli nyár

odalent Tivolinál.

A Villa d’Este kútjai fölött

se lebeghet

lebegőbb,

párásabb könnyü lehellet,

mint itt a teraszomon

ez őszi hajnalokon,

hova elémjössz,

nagylelkü Dél,

hogy átlényegüljön e szép ősz,

mely valahol csoda nyár még

s van, hol már keserü tél,

de itt még ritka ajándék:

mint fejedelmi vendég

elé terített puha szőnyeg,

mint később esedékes

pénzre váratlan előleg –

hisz már az ottani ég ez,

a vágyott délszaki kék ez,

mintha a messze

elébe sietne

a feléje sietőnek.

Vagy tán csak képzelem?

Nem. Képe ez annak,

ahogy kísérője leszel utamnak,

bárha nem jössz velem,

miképp bármerre járok,

nélküled át nem lépi a vámot,

csak egy felem.

Perc^*

Magányt kerestem s most társat keresnék

a bennem tátongó perchez Cigaretta

szánalmas tüzijátéka Önként kinyíló

könyv mint egy kéretlen kitárt öl

Alkonyat unott színjátéka az ablakban

a kigyúló lámpák szuffitái alatt

Satubafogott képzelet Szavak marása

alatt forgatott alaktalan gondolat

Mulatságnak kimerítő munkának

értelmetlen

Ó idő

mért nem dolgozol bennem oly

öntudatlanul és fáradhatatlan

mint az okos sejtek és a

megfoghatatlanul keringő

hormonok

A bukott kiskirály gázelje^*

A várvavárt szabadság elközelgett,

a kivívott s elnyert forradalom,

a szép Szellem a palackból kilengett,

s szólt: Három kivánságod megadom.

Mindenkiben tízezer vágy feszengett,

de neked csak egy kellett: hatalom.

Egyik teret kért, méltó férfitettet,

de te csak azt felelted: hatalom!

Másik valami sosemvolt szerelmet.

Neked minden szerelmed: hatalom.

Volt, aki csak egy szép nyárért esengett.

Neked szépnek se volt szebb: hatalom.

Ki csak, hogy egy délutánt átheverhet.

Te nem ismersz más enyhet: hatalom.

A harcos: elveinek győzedelmet.

Neked nem volt más elved: hatalom.

A költő: felmérni a mérhetetlent.

Tetőled több se tellett: hatalom.

A színész: esélyét a nagy szerepnek.

Neked egy szerep kellett: hatalom.

A beteg: csodáit új gyógyszereknek.

Neked betegség kellett: hatalom.

Mű helyett, mely jogos babért szerezhet,

vesztett tehetség kellett: hatalom.

Okos barátok helyett, kik szeretnek,

neked ellenség kellett: hatalom.

A munka helyett, mely beszél helyetted,

menthetetlenül mentett hatalom.

Siker, dicsőség, pénz, nő – az se kellett,

csak hatalom, hatalom! hatalom.

Oly szánalmas vagy, amily szörnyü voltál

örökké ingó talapzatodon.

Az ellenségek gázelje^*

Sosem jutnak eszembe az ellenségeim.

Eszembe jut egy rózsa. Mi még, hamar? A napfény

porszem-galaktikája áthasított szobámon.

Ahogy nagyapa mosdott. Egy lassan vetkező nő.

De nem jutnak eszembe az ellenségeim.

Találkozom velük, ezredszer is gyanútlan,

és nem jut az eszembe, hogy ellenségeim.

Kezet fogok velük, s inkább sajnálom őket;

vajon mért jó nekik, hogy ellenségeim?

Nem lenne nekik is jobb gondolni erre-arra,

egy rózsára, reggelre, kavargó porszemekre,

egy homályból derengő holdfényü testre – mintsem

arra gondolniuk, hogy: az ellenségeim?

Gyűlöljem? – nézem őket: biztos valamijük fáj,

milyen furcsa betegség, hogy ellenségeim.

Találkozom velük, s nem látom a ruhájuk

alatt a tőrt, a karmot, orruk helyén az ormányt,

pedig tudom, hogy ott van. És nem is foghatom meg,

mért nem jut az eszembe, hogy ellenségeim?

Mert így volnék teremtve? Vagy tán ez a betegség?

Túlontúl jók lehettek hozzám gyerekkoromban,

hogy két szem közt egy orr már bizalmamra méltó,

hogy még a sunyi gnómnak is mentséget találok,

éppen, mert sunyi gnóm, s mert tán elfeledi attól,

ha az eszébe juthat, hogy ellenségem ő.

Ó gyerekek, hozzátok legyenek, legyenek jók,

s majd nem jut eszetekbe az ellenségetek.

A gyermeket a jóság, ám a férfit talán épp

ők teszik egyre jobbá, az ellenségei.

Mennyivel nehezebb is követnie a példát,

mely azt mondja: ilyen légy! mint azt, mely arra inti:

csak éntőlem különbözz, vigyázz, csak rám ne gondolj,

csak rájuk ne hasonlíts, kik ellenségeid.

Eszébe jut egy rózsa. Hogy csillag volt a porszem,

és hogy porszem a csillag. Ahogy a félhomályban

levetkezett a holdfény. S hogy íme férfi lett és

kardok, karmok között megy. S hogy talán maga is kard.

De nem jutnak eszébe az ellenségei.

A barátok gázelje^*

Én ott vagyok szabad csak, az emberek között.

Az erdő, mint a zárka: fa-rácsok és fa-rácsok.

S ha nem ér sose véget? csak új rács, mindig új rács?

s nincs út, mely visszatérít az emberek közé?

– Hogy csak az ember aljas? – A természet közömbös.

A lágy lomb meg se rezzen, ha eltörik a lábam,

agyamra ráfonódik a névtelen növényzet,

nem tudhatom, mikor lesz kígyó a gyökerekből,

vagy gyökér a kígyóból, s mindkettőből talán más.

Csak ott nyílik menekvés, az emberek között.

Még önmagam elől is. A szörny rendszer elől, hogy

míg elmerengve lépek s csak ámulnék szelíden,

minden léptem halál lesz, talpam alá temetve

bogarat és virágot… És mint én a bogárra,

éppoly gyilkos-gyanútlan tipor reám a csend.

És még ha észrevéve a halálraitéltet,

fel is szedem a rémült, fekete lüktetést és

megfogom nagyvigyázva, féltében rámtapadva,

maga tépi ki csápját. Nem érthet. És nem értem.

Ismerhet félre bárhogy, csak ott van, aki ismer,

ott ismerek magamra, az emberek között.

A víz is, még a tó is, földim, szülötti társam,

még az is rámgomolygó puhány idomtalanság,

ha elveszik a ködben a part szilárd gerince,

az embercsigolyájú. Bármilyen buktató is,

csak ott tudom a járást, az emberek között.

Csak ott, addig, ameddig az ember belevéste

nyomát a kőbe, fába, földbe és levegőbe,

ekével vagy turistajelzéssel vagy radarral,

míg legalább az órám átlükteti erembe

egy tán már nem is élő másik ér lüktetését.

Csodálni tán csodálom a remetét, kalandort,

aki pusztába búvik, vagy őserdőbe csörtet,

nyílt vizeken csatangol, ki elég önmagának,

mint a hímnős virágok vagy önellátó ország –

engem a kézfogások, hangos szók s néma gondok,

eszmék s szemvillanások export-importja éltet,

én ott vagyok egész csak, az emberek között.

Még akkor is, ha ott is könnyebb csonkának lenni

s elveszteni magunkat, az emberek között,

s meg kell harcolni ott is sakállal, ceceléggyel,

harcot is ott tudok csak, az emberek között.

Ó, hogyha mégis olykor a sivatagba vágynék,

bár a mérges vadonba, csakhogy ne lássak embert,

rajzoljátok elém az ember jegyét a fákra,

minden borzalmakon túl a végső közös ábrát,

kék négyszöget, piros kört, a szép turistajelzést,

mely újra visszatérít az emberek közé.

Nyári szárnyasoltár^*

Szélben

A jegenye

nem hajlong ide-oda dőlve

s konok-mereven se feszeng.

Csak ágait hajlítja. Törzse

mozdulatlan nyúlik magasba.

Szent?

Nem. Csak a fák szépszavu bölcse.

A nádas

hánytorog, mint a vajudó,

vagy a gyönyörbe ájuló

kitárt has.

Vagy mint egy őrült orgona,

mely nemcsak zengne-zúgna

a fúga

beléfújt viharaira,

de ezer sípjával nekivadulva

örvénylene, vergődne, forgana.

A száraz levél

fellibben kerengve,

s megzörren. Boldog, mint az agg,

akit mégegyszer szerelemre

lobbant egy nemvárt pillanat.

A lóhere

némán lapul a földhöz,

nincs hangja, se mozdulata,

az általános ájulatban

a sok önmagából kivetkező közt,

elbájolatlan,

híven magához ő áll egymaga.

A csónak

vergődik a bóján.

A lánc feszül, lazul, feszül,

mint a feldúlt idegzet.

Maga se tudja, csöndesen csobogván

a kisimult habokon ringna-e,

vagy az őrült vizeknek

lenne-e részege,

a vélt szabadság vad ámokfutója.

De mindez puszta ábránd.

A valóság: a szél, a lánc, a bója.

A zene

nem bír e nagyobb zenével.

Mállik, hasad, reped,

csak egy-egy elrongyolt foszlánya ér el.

Majd eloszlik, majd tornyosul,

éppoly megfoghatatlanul,

mint fönt a föllegek.

Felcsap és lecsap

a sirály,

nem hódol be s ellent se áll,

neki miért vergődnie?

A forgatagban tárt szárnnyal lebeg:

ahogy a levegő neked,

neki a szél az eleme.

A hínár

csomóstul szakad

s ring a hullámokon, szegény

hajótörött növény,

míg kivetődik a kövekre

s a tűző nap alatt

kinyúlva ottmarad,

döglött kígyóként összetekeredve.

A kő

a parton meg se moccan

a nekicsapódó habokban,

csak láthatatlanul

mállik, és mállva alakul,

kopnak az élek,

így lesz belül egyre töményebb.

Akár a lélek.

a fűben elnyúlva fekszel.

Nézlek, ahogy alakodat

festik nagy puha sugarak

s vési a szél vaskos szobrász-kezekkel.

Ne moccanj!

Maradj e csodás anyagodban,

amivé gyúr a víz, a szél, a nap.

Esőben

Az ég

(mely amúgy sincs) most igazán nincs.

Felhőfalú börtön-világ,

ólomkamra-kazamaták.

Ó, messziség, kék ábránd, ne is ámíts!

Be sokszorosan irreális

tudsz lenni, túlvilág!

Már titokban se csábítsz.

A felhők

fekete ólomfalak.

De másfelükön, tudod, hófehérek,

szikrázó nagy platina-rétek,

a véges-végtelenbe nyúlanak.

Tudod – hisz fölöttük repülve láttad.

A felhő két oldalát ismered,

Ember, de hány nemismert oldalának

színét rejtik még új évezredek!

A tó

lágy bőre csupa hólyag,

szinte égeti cseppre csepp.

Hasonló csak a hasonlónak

okozhat igazán sebet.

Az út

elöntve,

csak egy-egy folt áll ki belőle:

a geológia

katasztrófa-sorozata

rémlik fel: hegycsúcs, tenger öble

így alakult ki valaha.

Az emberek

komikusan tocsogva,

zsebkendő csücskét,

inget, mit kapkodnak magukra:

mint mindent, ami él,

hajtja őket az ősi szükség:

a fej fölé fedél.

A csatorna

bádog falusi hangszer,

(ó, ereszek Stradiváriusa,

mennyit nem kalapált remekbe nagyapa!)

nem levegővel szól, de vízzel:

csobog benn álló nap és éjszaka

egy változatlan-édes triola.

A szoba

összeszűkül és kitágul,

zuhogó négy fala

egészen kirekeszt a külvilágból,

de cserébe világgá nő maga.

Minél ősvilágibb a zápor,

annál jobban felrémlik a szoba

homályán, ami mindig benne lappang,

az állati s ősemberi csoda:

a barlang.

Az ablak

mint egy síró kisgyerek

maszatos arca,

melyen a könny pereg, pereg,

s nincs, aki elmulassza.

Mi ketten,

mondd, hogy is kerültünk

az esőfalú kis szobába

a hegy alatt, a tó felett?

Kik hajadonfőtt állva tűrtünk,

oltalmat sehol sem találva,

annyi esőt, havat, jeget,

inkább, semhogy bemeneküljünk

bármilyen jó tető alá, ha

csak egyőnknek kínál helyet –

barlangot ástunk egymásban magunknak.

Fejünk felett fedél a szerelem.

Eső után, napsütésben

Robban

a táj,

a színek láncreakciója,

minden hasad és újra összeáll:

önmagánál nagyobbra.

Ahogy a szőlő-

közi zsíros föld veteménye,

bevetve e termő fény-televénybe,

magán minden harsogva túlnő.

A görbe kis léckeritések

között dália, georgina, mályva,

gyümölcs, levélzet,

bazalt hulláma fönt, lent a tó sziklaszála,

egy lepke, hárfa-szárnya,

mind úgy kinálja

magát szemednek,

hogy mind-mind egyedüli látvány:

egy felhő-gyöngy az ég kék koronáján

s egy szőlőlevélen a permet.

A zöld

száz szilánkra hasad a fényben

az erdőktől szőlőkön át a kertig:

most látod, valóság hányféle rejlik

egy puszta szó egyszerű szövetében.

S a sárga…

Dicsőség a szemednek,

ki vagy minden szineknek

királya,

a ragyogást erre a tájra

is te ereszted,

napfény istene, Van Gogh!

Ni, ott a lovon ugyanaz a kantár,

mit vastagon a vászonra te kentél,

a fényben szinte csattog.

A fűzfa

nagy zöld szökőkút:

millió cseppel lombos ága fölfut,

lehajlik s hull alá zuhogva.

A bőr

rajzik, akár a kaptár:

gyüjti benn télire

mézét a fáradhatatlan nyár

millió rezge szelleme.

A hajó

lassan a mólóra fordul.

Mint egy nagyünnep.

Ó, minden indulása, érkezése

és veszteglése életünknek!

A könny lassan kicsordul.

Szentély

a strand

a tündöklés e templomában.

Puhán csobog a hang,

a kacagás, a berregés, a loccsanás

elvész a csend zsongó tavában,

akár a sás

között a tóba ömlő locska séd

A lét

susog, akár a jegenyék.

Az ég

az ég fejünk fölött!

Örök fedél! s örök

alap!

Feküdj hanyatt!

Ne fordítsa el róla arcodat

az oktalan szemérem.

Mert késő lesz a bánat,

ha mezítlenségét sose lesed meg,

s már csak a csatatéren,

valamely csataterén életednek

fekve csodálhasd,

miként Austerlitznél Bolkonszkij herceg.

Én

Én	itt fekszem, tó fölött, ég alatt.

Felold a fény

fában, hullámban, színben, szélben, árnyban,

szétszed s újjáteremt az élő televény,

mint majdan a halálban.

Ó, hol volnék, ha téged nem talállak?

Magam után kapok – s te vagy:

mint víznek part, mint láthatár a tájnak,

köztem, s a semmi közt te vagy a korlát.

Bennem csak a te léted ad

a mindennel-azonosulásnak

emberi formát.

Szemfényvesztő fügefa

Változatok több témára

1962

A fügefához

Már robogtam – milyen érzékeny inga

az itt s az ott, a távol és közel –

autón, vasúton feléd, már csak egy perc

szorulhatott közénk a fordulóban,

s még azt se tudtam, hogy vagy – s most veled

alszom és veled ébredek, akár

a kedvesemmel, itt állsz ablakomban,

vízválasztó tudás és nem-tudás,

eddig és most és majd titkos határán,

te testközelbe ugró messziség.

Az ablakomban állsz, és ablakom vagy:

levélközeid finom optikáján

szűrve ér hozzám napfény, holdsugár,

idő, tenger s önnön gondolatom.

Hány fa takart el előlem idáig?

s hányat takarsz te most? A láthatár

börtöncellája mindig rámcsapódik

újra meg újra. Mi van rajtad is túl?

S mindenen túl, ami belekövül

az emlékezet csilló szénfalába?

Az ablakban állsz, úgy, mintha öröktől

fogva itt állnál, s benned tükröződve

mintha öröktől így néznélek én is,

(az idő önmagát felfalja mindig),

voltál eddig amily elérhetetlen,

olyan zsarnoka lettél most szememnek,

ahogy emberi kezünket idéző

leveleddel sejtetve takarod

az önnemző időt, mint valaha

az első emberpár titkolt ölét.

Tengerparton

Landol a gép, lassabban gyújt a benzin,

a dagály ingája partra csapott,

csörgetve csiszolja a kavicsot,

folyvást cserélődik a mély s a felszín,

minden éli, amire hivatott,

két hullám közt hidat ível a delfin…

De öngyilkos lett az isteni Marilyn,

s láttuk ma az űrben a Vosztokot.

Mint semmiből-jött zene, zengenek

a fákon láthatatlanul a tücskök.

Csak neked kell a szemlélet s a tett,

a szó s a csönd, a magány és a mű közt

mindig újra rejtjelekből betűznöd

megfejtetlen rendeltetésedet.

Delfin

Két hullámhegy között

hidat ível a delfin,

e boldog inga víz

és levegő között,

ábrándunk tengerének

rejtélyes őslakója,

ki egyként elemében

van mindkét őselemben,

kinek egyforma otthon

az álom és való,

törvények szökevénye,

a víz mélyében emlős

és hal a szárazon,

örvénybe-taszitottak

felröppenő reménye,

zátonyok közt iránytű,

ki víg hátára vette

s a biztos partra tette

a monda dalnokát,

kihez kalóz szelek közt,

kalóz sors sodratában

fordultam hajdan én is, –

nézem szép viaduktját

(két hullámhegy között),

mely hordta annyi álmát

a földhöz-szögezett,

lomha emberiségnek,

s látom csillag-habok közt

megkettőződött lényünk

delfini röpteit.

Strandon

Bár némely nő akár kidőlt dongáju hordók,

gyönge abroncs nekik az ívelt bikini,

s a behúzott-hasú, mellet-zászlóba-bontott

dísz- és vadász-himek barokk idomai

olyan szánalmasak, s az új taft-tarka sortok

(ó, divat csődje!) már szinte katonai

egyenruhák, s lehet egy kicsit undorodnod

itt is az embertől, s kiváltképp, tudva, ki

töltheti itt nyarát… Mégis: amíg a tenger

egyhangún csörgeti évmilliós bilincsét,

borzadsz, mily pusztaság lehetett itt az ember

élő teste előtt az üres végtelen,

s milyen gyönyörű gyöngy kavicson, fövenyen

a napba-ötvözött anyaszűlt meztelenség.

Telihold

Kering velem a csodálatos éj.

Akár az első űrhajós, mikor először látta kereknek a rég-kereknek-tudott földtekét. Ó, látás és tudás álmodott egysége! Mennyi évszázados irtózatot oldasz fel egyetlen pillanat alatt. Mennyi véresen nevetséges vitát! És mennyi még a véresen nevetséges vita!

Kering velem a csodálatos éj. Csodálatos és éj: szomorúan értelmetlen szavak. Elég a leírásból, a szánalmasan tökéletlen másolatokból. Ha egyetlen virágot, egyetlen virág egyetlen szirmát, egyetlen szirom színét, egyetlen szín árnyalatait, egyetlen árnyalat változatait le lehetett volna írni valaha is… A fügefa élénk zöldje most halványezüst.

Telihold, céllövöldében táncoló nagy kivilágított tojás, lezuhansz-e képzeletünk egéről, ha elektronikus célgömbjeink telibetalálnak?

Elég volt a leírásból, mégha hiányozna is a mindennapi valóság azoknak, akiknek mindennapjaiból oly sajnálatosan hiányzanak ezek a mindennapi valóságok. Kerüld meg a kerengő égitesteket, érj el a lélek túlsó felére, a dolgok túlsó felére, önmagad túlsó felére, miért rettennél vissza az űri magány irtózatától, költő, hiszen úgyis millió éve járod, s akármilyen szédületes a pálya, ezután már mindig visszavezet magához az emberi gravitáció.

Keringj velem, csodálatos éj. Mozdulatlan a gyémánt sötétség, a tücsökszó megállíthatatlan órája méri benne billió év óta a mindenséget. S a fügefának is még hány oldala lappang felfedezetlenül. A természetnek nincs mondattana. Az alany maga a mindig-megújuló állítmány. A tücsök tücsök és a fügefa fügefa. De az ember…

Keringj velem, csodálatos éj. Hol van pályád apogeuma? ahonnan minden messziségen át is elérő távirányításával mindig visszafordít

a mezítlen női test ragyogó bolygója az ágyon.

Alszik

Alszik. Válláról lecsúszott a paplan,

a redők váltva el- és felfedik

idomait, süllyed s emelkedik,

mint a tenger, megcsillanva a napban.

Mint a tenger, rengő és mozdulatlan,

s míg szűri az élet csöpp neszeit,

most örök dolgokkal érintkezik

valahol az elmerült öntudatban.

Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy

egén, s ki tudja, hány rotációban

kering az álom égi-holdi-földi

vonzása közt, fel nem kutathatóan?

Teste lüktető titkával kitölti

a mindenségnek egy pillanatát.

Teraszon

A borostyán tájban őskövület

a mozdulatlan, testtelen tücsökszó.

A kinti űr, vagy vér, benned patakzó?

Alszol, felébredsz, mindig itt leled.

Földnél szilárdabb, kőnél tömörebb,

évmilliók szakadékára hajló,

idők fölött átvetett könnyü palló:

percenként átlendít s visszavezet.

Ébredsz és hallod, a jövő recseg,

az új, súlytalan-ember-lakta bolygó

hasítja hozzá pallónak az űrt,

s íve alá szilárd hídfőt veret

a borostyán földbe belekövült

mozdulatlan, testtelen ős tücsökszó.

Tücsökszó

Alszol, s ahogy felébredsz, itt leled,

elmehetsz s visszatérhetsz, itt leled,

a hűség ő, magához s a világhoz,

bármily hűtlen légy hozzá – itt leled.

Dolgozol, kész a munka – itt leled,

szerelemből ocsudva – itt leled,

ha önmagad zúgó űrét bejárod,

akár a földet – újra itt leled.

Neki sosincs más dolga – itt leled,

ami nem ő, nem vonzza – itt leled,

míg önmagad keresnéd s nem találod,

őt most s öröktől fogva itt leled.

Az idő ős zenéje – itt leled,

ma szól? vagy ezer éve? – itt leled,

vagy észrevétlen átlépve halálod,

új ezredévet élve – itt leled?

Múzeumban

Minden versem csak azzal lenne teljes,

ha nevedet a végére odaírhatnám a nevemhez,

ahogy a görög vázák fekete lakk-peremére vésték:

Készítette ez és ez. „Leagrosz kedves” vagy „Onétoridész szép”.

A díva halála

Egy görcsösen szoritott telefonkagyló s egy senkise-hallotta utolsó sikoly

talán már készül egy Calder agyában érdes vasból vagy sima aluminiumból a ritka szobor

a kor egyik arcának monumentális szimboluma

a szépség esztelen csataterén elesett Ismeretlen Katona

egy divatos mobile amely sehová se mozog csak egyhelyben tétova ing

s végre kellőképp primitív lehet művésze szándéka szerint

Miközben a síron túl is hű sminkmester a halottat – ahogy kívánta – az élőnél szebbé dísziti

a képernyős hangszórós rotációs dzsungelben tombol a publicity

tücsökzenén rakéta-süvitésen egyre vadabb iramban

túldobog önkínzó gyönyörűségben őrjöngve a tam-tam

A mérgen duzzasztott keblek és mérgen karcsusitott derekak

gyermekded törzse veri hajtépve zokogva az ultramodern dobokat

a régvárt beavatásra sereglik a magyar-ős-erdő (Hollywood)

a boldogtalanság és öregség szellemét kiengesztelendő Iszonyúbb

s barbárabb mint Tanganyikában a női circumcisio

Ex-férjek volt s már-sose-leendő szeretők letűnt és még-ragyogó

társ-csillagok és mögöttük a csillag-jelölt százmillió

táncolja körül ezt az imádott ezt az ezerszer szentté-avatott

s most testükről-lemetélt páratlan legigézőbb női húsdarabot

Lefutott a csodás a rajongott szeméremtest-csillag amelyet

szabadon mutogattak magukon szemérmetlenül a szemérmetesek

Gyászban ünneplik a megváltó felfedezést hogy e gyönyörüséges

hús is milyen közel van íme a végső átlényegüléshez

hogy ez a vérforraló ez a legmerészebb meztelenség

is lehet egyszerre rémületesen meztelenebb még

hogy ebben az isteni testben is csak esendő emberi lény volt

s fekete magányba borult vásznon-túli felén a vásznon e fényfolt

Most zokog a gyász és tombol a törzs hogy lelkiismeretén könnyítve legközelebb majd újra kiküldje

az űrnél kietlenebb százmilliódolláros embertelen űrbe

a természetes vonzatai közül kiragadott

új meg új mesterséges nemi csillagot

oda ahonnan nincs hatalom ami mégegyszer e földre visszahozza

ahol vár mindnyájunkra a szerelem és öregség rútságában is szép emberi sorsa

Cirkusz

1

Szűköl a szinte-emberi oroszlán,

csördít a csaknem-állat idomár,

a kölcsönös iszony bűzös hodály

köröttük, sorsuk billenő porondján.

S mindkettejüktől iszonyodva áll

köztük, cölöphöz kötözve a rablány.

Ordítás. Csönd. Dobszó. Kész a mutatvány.

Bohóc perdül be s tótágast csinál.

Esetlenül csörtet fel a trapézra,

s tüneményesen pottyan a manézsra.

Mért lesz e mindőnknél hajlékonyabb

test mindenki másnál szánnivalóbb?

Hogy lett bennük az emberből – bohóc,

idomár s oroszlánketrecbe rab?

2

Mire gondol a színész mikor szivéhez kap s a nézőnek kicsordul a könnye

Mire gondol mikor oly élethűen megjátssza a halált

talán a halálra a magáéra mindannyiunkéra vagy arra hogy el ne vétse a százszor begyakorolt hatásos mozdulatot

vagy az előadás utáni vacsorára vagy valami egészen másra mit tudom én

arra az óvatlan kis női húsra amely a hirtelen mozdulattal

fájdalmasan fölébehajló partner ruhakivágásából kidagad

Mindegy a nézőnek kicsordul a könnye s mindenki szépen hazamegy

De mire gondolhat mondd ez a lány ez a lány ez az eleven lány a cölöpnél

szemben a valódi vadállatokkal

mint a középkorban az eleven templomi gyertyatartók

aki nem halált játszik kulisszák előtt hanem közönyt szemben a valódi halállal

és minden erejét összeszedi hogy ne mutassa az életveszélyt és a halálos rémületet

Mért nem rohanunk oda ezerfejű cézár és nagyérdemű közönség öregek és gyerekek

Fagylaltot tessék csokoládé-fagylalt

Mért nem kiáltunk segítségért odanézz

még kiáltania sem lehet miközben minden izében remegve

mosolyog az oroszlánok vicsorgó fogaira

Micsoda törvényen kívüli hely ez a nomád jurtákra és római arénákra ütő ponyvasátor

ez a köralakú vadon az idomított városok és falvak peremén

ahol felbomlik ez a legmegszeghetetlenebb ősi emberi szövetség

amivel segítségére sietünk a halálos veszedelemben forgónak

akkor is ha ellenség s még az is aki szemrebbenés nélkül ölne különben

Mért nem rohantok oda a padokon fagylaltot szopogatók

mért maradtok a helyeteken ülve részvétlenebbül mint az őserdőben a fák

Olyan biztosak volnátok benne hogy az egész csak puszta mutatvány

s még akkor is ha semmi sem történik maga a félelem a halálnál embertelenebb

Mire gondolhat ez a lány most és minden este a cölöpnél

szemben az üvöltő vadállatokkal

Olyan bizonyos volnál benne hogy nem fenyeget semmiféle veszély

Hát akkor miért váltottad meg a monstre-műsor méregdrága jegyét

vagy mért szorongsz a bűzös hőségben fönt a kakasülőn a gőzölgő ponyva alatt

Mit vársz jobban valld be próbálj meg eligazodni magadon

a vadállat és a vadrémület fölötti mindennapos diadalt-e

vagy azt hogy hátha éppen ma lesz a sajnálatos kivétel a tragikus eset

s épp ma fog sikerrel járni ez a mindennapi nyilvános öngyilkossági kisérlet

itt a szemed előtt

míg csokoládé-fagylaltot nyalogatsz

s ha úgy esne hogy rajtad áll a kritikus pillanatban

mondd önmagad ellenére is nem mozdulna-e benned egy titkos cézár aki lefelé fordítja hüvelyked

Cölöpnél reszkető lány mártírok önkéntes utóda

ki vérdíjat tűzöl önnön fejedre

s önként vállalod összkomfortos városainkban a dzsungel törvényeit

aki mint egy bélpoklos szent megváltasz bennünket

társaiddal az idomárral a halálszaltóval és a szánalmas bohóccal együtt

magadra hárítva a belőlünk kicsapó kegyetlen indulatot

Mért teszed mondd az olcsó pénzért-e az ócska dicsőségért vagy tán szerelemből

mért állod ki ezt a nem embernek való rettenetet

ezt az értelmetlen hősiességet istennélküli vértanuságot

hogy a felcsattanó csinnadratta közben észrevétlenül fellélegezve

s a sebtében szétszedett vasrácsok közül megint emberként lépve elő

minden nap egy elmulasztott halállal szolgáld meg a másnapi életet

Az volna csak félelmetes próba szembenézned a vadállati pillanattal

amely először e porondra kényszeritett

Az lenne a lélegzetállító mutatvány ha szembeállítanál bennünket a bennünk üvöltő fenevaddal

aki most az oroszlánokkal együtt rádvicsorog

Provence, 1962

Minden nap

Melyik a kettős ősátok közül,

természet? ember? aszály? banditizmus?

ami naponta újra megfeszíti

ezt a szelíd tájat az éj keresztjén,

hogy glóriás fején lobogva lángol

az erdőtüzek töviskoronája?

O. A. S.

Hiába sütitek források kövébe

a három fenyegető fekete jelet,

hogy a friss vízre szomjuhozók szemébe

egy korty rémületet égessetek,

hiába írjátok a fekete égre

a terrorban fogant lángbetüket,

csak titeket emlékeztetnek a végre

ezek az olthatatlan hasonlatok:

világ égalján, egyik a másikat érve

ropognak a gyúlékony gyarmatok.

Az asztronautákhoz

Tücsök: tücsök. Fügefa: fügefa.

A természetnek nincs mondattana.

Hasztalan is próbálod bírni szóra,

egyiknek sincs más mondanivalója,

mint önmaga: szín, forma, rezdület

kimeríti rendeltetésüket:

mindig új lenni örök-egy alakban,

a csupasz tő-idő, egy s oszthatatlan,

palló s inga, amely eredeted

ős-pilléréhez el- s visszavezet.

Mily szédület: tücsökszó-hídon által

közlekedni a prehistóriával.

Mit látott volt tizezredik üköd?

Egy fügefát, míg zengett a tücsök.

S miként él majd tizezredik utódod?

Tücsökszó közt felé fügefa bólog.

A többi? – a többi bizonytalan.

Az ember új állítmány s új alany

mindig, s befejezetlenül a sorsa

minden ismert alakon túlragozza.

Ti, Súlytalanok, újdonsült igék,

mit tesz veletek az emberiség?

Mit teremt általatok önmagából?

Csóvátok már szabad szemünkbe lángol,

röpte az éjben jól kivehető,

de még csupasz, időtlen igető

egy most-alakuló emberi nyelven,

melynek írása még megfejthetetlen.

„Az Ér s az Óceán?” – már sztyeppei

tanyák s a Hold távját feszegeti

a bús merészség és világ csodája,

a gyermekek és költők jövőbe-szerkesztett álom-parabolája…

Költők és gyerekek Már megint azon érem magam a verssorok

útvesztőjébe keveredve hogy nem azt mondom amit akarok

amiért elkezdtem mint annyiszor megint csak kóvályog a messziség ködén

ó milyen elmaradott technika is ez a miénk (vagy csak az enyém)

Mielőtt a kilövőhelyen elindítják a hordozórakétát

pontosan tudni a hasznos teher mikor s milyen pályára tér át

s másnap az újságok jelentik hogy a Vosztok X vagy a Venus Y

elenyésző eltéréssel suhan az előre kiszámított űri uton

s hallom a délután 2 órás hirekben bemondja Radio Monte Carlo

Figyelem A két Vosztok ma este 21.20-kor ilyen meg ilyen szögbe hajló

pályán látható lesz a tengerpart fölött S pontosan 21 óra húszkor

a fügefa lombközein át megpillantottuk kőteraszunkról

a két fénylő emberi bolygót

De mondd hol az a költő aki

ki tudja s valaha is ki tudta előre számítani

hogy a papiros-űrbe hajított első sor az ihlet hajtóművei

mekkora hasznos terhet fognak majd kirepíteni

s az valóban azon a hullámhosszon szólal-e meg amelyen előre jelezte

Ki tud ki tud kétségbe nem esni a rím a ritmus a vers e

gyötrelmes hibaforrásaitól a mondattan barlang-homályaitól

kiszolgáltatva a nyelv paleolit pala-hasadásainak most amikor

úgy kellene tudni vezérelni magunkat hogy a gondolat és a szó

legszédítőbb gyorsulásában is úgy találkozzék mint űrrandevún a két hajó

Ti emberiség véghetetlen mondatának újonnan származtatott igéi

megtaníttok-e önmagunkat is végre mint a földet körülérni

Honnan s miképp röppentetek fel épp ti e magasba vagy ebbe a mélybe

tudjátok-e honnan s tudjátok-e hogy alig egy-két századéve

élt még ember akinek az volt az élete hogy templomi ördögüző

vagy eleven templomi gyertyatartó s hogy ma is van olyan egyszívü kétkezü nő

egykori kislány akit elindulván az életbe azonnal bezárt egy iszonyu kör

s most minden este üvöltő vadállatokkal szemben egy cölöphöz kötözve szüköl

Hogy lettünk mindnyájan emberből hivatalnokok munkások költők aranyásók

hogyan engedtük magunk fölé borulni e fülledt cirkuszi ponyvasátort

Ti akik kitörtetek a nehézkedés örökösnek-hitt börtönéből

és felszínre bukkantatok a levegő-óceán sötét fenekéről

mondjátok egy elsöprő adj-király-katonát-szakítással kitörünk-e

a kényszerek és tévhitek gyermeki gyűrűjéből amely sorsunkat önnön bilincsébe kötötte

s lesz-e az ember végre önmaga porondján egészen önmaga

(úgy és mégsem úgy emberi módon) ahogy a tücsök tücsök s a fügefa fügefa

Velence

Lásd íme bizonyság hogy a vízre is lehet

írni ha úgy akarja a véletlen a szükség vagy az őrület

először a riadalom a tengerbeszoríttatás paraszti iszonyata

később már a dogei dölyf a nagytanácsi hatalom s legvégül is a

fő-fő-becsvágy a művészet ez a folytonos kockázat ez a mindig-úgyis-lehetetlen

ez a mindig-vizen-úszó-kő ez a fa amely sose korhad a vízben

Micsoda félelmetes színpadokat köritett ez a habkönnyü díszlet

vertikálisan egymásrahalmozva amit a gömbölyű földrészekből hajózva kimetszett

római alaprajzra emelve kínai oszlopot bizánci kupolát

Velence vízre rótt megfejthetetlen kő-hieroglifák

micsoda árulások alkuk orgyilkosságok eredője e látvány

mely most rögzítődik épp egy fürge turista tele-optikáján

Micsoda gőgös győzelem ez a pusztítva-ringó közönyös őselemen

de kinek kellett és mire kellett ez a győzedelem

nem volt-e elég föld lakni termékenyíteni szík megkötni homok

hogy épp itt virágozzanak ilyen csodákat e bűzös kanálisok

Velence diadalmas törvény-szegés te gyönyörű rendzavarás

fölfele hulló alma galambfiót kiköltő krokodil-tojás

vizen úszó kő függélyes-szintű víz szederindán-nőtt datolya

dupla varázsló valót illuzióvá kendőző hókuszpókusza

bűvész-kalap amelyben igazán ott vannak a kirepülő galambok

varázskendő-alkonyok alatt végleg eltűnik az utca amely délben még előtted kanyargott

ahonnan reggel kiléptél hol van már hol volt az a ház

s lehet-e hogy a Sotopostego del Casin dei Nobili-re mégegyszer visszatalálsz

nem a kiteregethető térbe a felgöngyölíthetetlen időbe alapoznák

ezek a fundamenták campiellók merceriék ramók rio terrák

Száradó-fehérnemü-síkok híd-szögek vízre-levetitett

fény-idomok galamb-röpülés-görbék márvány-egyenesek

taglejtés-spirálok megszerkeszthetetlen geometriája

ahol megszűnik az itt s az ott az égtájak makacs szabálya

ahol elvész a földek és tengerek iránytűhöz szokott fia

Velence csodálatosan megszervezett anarchia

feltérképezhetetlen és közigazgathatatlan

Ó tudom én hogy e földön minden visszahozhatatlan

s nem is volt ami volt annyira nem lesz többé már soha

kavics-csörgető Cagnes-i tengerár Vence-i tücsökrejtő fügefa

s örökre pereg ki kezünkből a perc mint a parti kavicsok

a számtalan közt meg nem leled többé ugyanazt bárhogy kutatod

de sehol úgy mint itt nem siklik ki kezedből nemcsak a múlt a jelen

akkor a legfájóbb mikor épp a tiéd akár a szerelem

csak a szerelemben sehol másutt még nem ilyen rövid

az út szentélytől a bazárig csudálattól a csömörig

ó aranyozott oroszlán-csecsebecsék és tintorettói erők

beveheti erőszak ezerszer az észnek bevehetetlen csipke-erőd

Be jó hogy vele szállhattam ki itt e zátonyokon

e sikátorok űr-iszonyában hogy van akihez igazodom

hogy itt is e töretlen vonzat tested szép szektánsa igéz

(ó milyen csőd lehet egyedül járni Velencét micsoda hajótörés)

Ringasd szerelmünket egy napra egy éjre óriási város-gondola

egyetlen hely a földön amelyet nem hódíthat meg a gépkocsik puffogó terrora

mint középkori szentélyek küszöbén a sarut aki ide belép

meg kell oldania legtüneményesebb nyolchengeres kocsi-lábbelijét

le kell vetnie gőgjét ha titkaidba magát beavattatni kivánja

te gyalogosok legutolsó gyönyörű sétáló palotája

Utóirat

„Szemeim jussa a föld”

[SZABÓ LŐRINC]

„Minden délkörök lisztjéhez jogunk van.”

[PABLO NERUDA]

Kína, Velence… s tovább, még tovább

nyílt tengereken és szűk lagunákban.

Míg mindent nem, addig semmit se láttam!

A láthatár járma nyakamba vág.

Agyamra mérve az egész világ van,

s a világon túl még ezer világ.

Ki járt végére már, hány milliárd

fényév szorong a szürke-állományban?

Amputált tag helye: sajog a távol –

világ, nem nekem, belőlem hiányzol,

kezem India, lábam Afrikák.

Mennék – csak előbb egy életen át

nézném e szemfényvesztő fügefát,

ahogy világot varázsol magából.

Négy alapkő

1959–1968

Csak a béke…^*

Ne is mondjátok, tudom én, hogy csupa kis háború a szerelem, a hivatal, az utca, a gyár,

hogy a család csöpp egére is naponta nehézbombázók raja száll,

felkel reggel az ember s magányába beássa magát,

úgy várja a múló percek körülötte becsapódó sorozatát,

tudom én, hogy akaratod és akaratom

s a tizediké s a tizezrediké, ha összecsap, úgy robban, akár az atom,

s kiszámíthatatlan erőket idéz föl,

tudom én, hogy az emberi természet messze még a leszereléstől,

attól, hogy az ember fegyver nélkül álljon meg egymás előtt reggeltől estig és estétől reggelig,

s fedezék nélkül, menedék nélkül, csel nélkül, álcázatlanul eressze a senki földjére álmait, szavait, tetteit,

tudom én, ó tudom, hogy még a meztelenül egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog,

hogy marni kész a csók puha húsai közt is a fog,

hogy értelmes, szép, szelíd szavaidon

mint gázol át hirtelen sírva-röhögve a lélek ős-szörnye, a HY,

tudom én gyilkos és öngyilkos fegyvereidet, szerelem s szeretet,

tudom, hogy az indulatok egy percre se kötnek fegyverszünetet,

tudom én, hogy a magányos, örömtelen öregek

bombaként szorongatják szűkülő ereikben a vérrögöket,

hogy, ha más fegyverük már nem maradt, ezzel küzdjenek az egyedüllét szörnyei ellen,

tudom én, tudom én, s mi mindent még, jaj, a lélekben s a testben,

ne is mondjátok, tudom én mind az emberi nyomort, mit a béke,

e vágyva-vágyott, legszebb emberi szó is rejt puha négy betüjébe,

tudom azt is, ó tudom én, hogy még a leggyönyörűbb is, művészet, tudomány

hány temetetlen holtat hagy minden győztes csatája után,

hogy még az űrrakéták tüneményes röptének is megvan az árnya e földtekén,

s hogy békében is ölhet az érdek, a téboly, a vakhit, az ország, a hatalom és a dicsőség, tudom én,

hogy az értelmet, e bőralatti, kényesen lüktető, finom artériát,

nemcsak a modern erőszak kifinomult gyilka, de az ösztönök durva pattintott kőbaltája is mily könnyedén üti át,

ne is mondjátok, tudom én, de azért

mégis mindezek ellen csak a béke a vért,

csak a béke, a hosszú, a megszakitatlan,

a béke, amely nem puszta szünet a harcsorozatban,

a béke, a hosszú, a nemcsak ránk, a fiakra, unokákra szabott,

a béke, amely puha húsa mögött nem rejt kemény csonthéjba zárt egyre növekvő robbanó atomot,

a béke, amely nem összecsapódó függöny a háború lázas próbái előtt,

a béke, amely nem rombolni süríti, de szétrobbantja a bárgyu erőt,

a béke, a hosszú, amely oly hosszú, mint egy hosszú nyári nap,

mikor háboritatlanul teheted legkedvesebb dolgaidat,

mintha egy örökkévalóság lenne minden percre kimérve,

mindennek ellenére, amit tudtok s tudok én is, csak a béke,

csak a béke fékezheti meg a békében is tomboló indulatot,

mindazt, ami önnön bensejében is ott vicsorog,

csak a béke a jó pásztor, az okosan terelő, az ősi juhász,

a szilaj csikós, aki minden vad mént megzaboláz,

csak a béke a rettenthetetlen, villám-szemű idomár,

aki előtt értelmes alakot ölteni kényszerül az idők mélyéből üvöltve gomolygó mindenféle homály,

csak a béke, a béke szelidítheti meg bennünk a rengeteg irdatlan őskori, bozontos, uszonyos, ormányos, cézár-fejű, pápa-sörényű, pénz-pikkelyű, ágyú-agyarú, föld-agyú fenevadat,

mit a háború ránkvadított az évezredek alatt.

Halálhír^*

Tragikus hirtelenséggel és saját halottja és később történik intézkedés

Horgadt volt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz

mondja a szigligeti boltos aki rádión hallotta a hírt tragikus és saját és temetés

jól ismertem mondja de mennyit ugrott be ide egy féldeciért mert hát inni ivott

Barátaim lehet hogy az is már posztumusz lesz amit itt most sorról sorra rovok

akárcsak az ő novellája épp ma reggel kezdtem olvasni a Kortársban kortársam s ó iszonyú egyszerre halott

akárcsak a novella amit aztán egy szuszra olvastam végig A gyáva

Barátaim Imre hát gyávák voltunk-e vajon mint ez a szánnivalóan bátor e hősen-hasztalan Éva

annyi veszély és annyi merény közt volt-e elég bátorságunk az igazi szerelemre a magunkéra a magadéra és magaméra

Hiszen megettük mi is ha úgy esett önszántunkból a hernyót kimetszettük saját húsunkból a vipera-marást

de el tudtuk-e hagyni egészen amit el kell hagynunk a kényelmes-kegyetlen a sanda varázst

Posztumusz Mit csináltál miközben élve írtad e poszthumusz e sírontúli irást

mit csináltál rajzoltad-e közben is reggelente puhán egy baráti hátra a tízest vagy a húszast

hogy lenne miből az első napi adagot reszketve lecsúsztasd

Sírnom kell ahogy síron innen olvasom síron túlról a novellabéli fiú hetyke szavát

Ha az ember jól érzi ital nélkül is jól érzi magát

S ha nem érzi jól Ha sejtjeiben sarjad a rák vagy nem mindegy a rákosan elburjánzó hipochondriák

Dehát nem is itt van a kezdet kezdete van aki ivástól részegedik

s van aki attól hogy nem hogy nem hogy azértse iszik

s naponta megfeszített idegekkel idomítja fékezhetetlen idegeit

Barátaim negyvenesek kiket egy háború nemzett s férfivé egy újabb háboru szült

most kellene nem meghalni de élni most kellene még berepülni az űrt

most kellett volna benned és mindannyiunkban a lélek kozmikus sebessége a nagy emberi tudomány hogy a halál gravitációját röppenve legyűrd

Ma igen épp ma látod ez is mikor az ember először látta meg két szemével hogy a föld kerek

ó fél évezred máglyái vitái kínpadjai enciklikái vagytok egyszerre be irtóztatóan nevetségesek

Barátaim barátaim mi magunknak is elhihetetlenül negyvenesek

bármilyen hihetetlen van akinek közülünk már posztumusz ez a tavasz is

ez a csupa sugárzás csupa robbanás ez a földön is ionoszférikus április

az orgona billió atomhasadása a japáni birs

felmetszett ereiből szétfreccsenő vércsepp-zuhatag

a lombok közt chiaroscurót festve elsuhanó madarak

a madárként rebbenő délutáni homályok hajnali fénysugarak

Már széltől duzzad a hajók tőgye esetlen kis bocikat szoptatva kifutnak a vízre

de nélküled eresztik le a svertet látod máris e millió-éves közhely vagy ez a nélküled Imre

nélküled indulunk ezután már soselátott külső s belső tengereinkre

Barátaim két háború és annyi dicső és dicstelen harc lerakódott rémeivel ereinkben

most kellene még most kellene már hogy a halál egy kicsit még meg ne kerítsen

tenni magunkét nehogy mitőlünk is elirtózzanak majd jövendő ezredeinkben

gyorsabban gyorsabban láthatóvá tenni amit már magába fogadt agyunkból és szivünkből a titkos egyenlet

most azonnal irtóztatóan nevetségessé tenni ami egykor az lesz már most lehetetlenné a majd lehetetlent

és közben nem menni el saját szegény kis üvegburánkba vagy diadalmas szerkezeteinkbe zárva amellett

hogy e végképp kiegyenesedő e szárnyas emberi korban a kortárs a barát harmincévesen (már akkor is) horgadt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz

s hogy olykor oly ősvilági történetelőtti atavisztikus magányba vész

az életünk ez a tragikus hirtelenségű ez az egyedül sajátunk amiről oly gyakran csak később csak későn nagyon is későn történik intézkedés

Psalmus Eroticus^*

A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt

fájdalmas istenfiának

e siralomvölgyében mi mást is hihettek,

az örömükben megfélemlítettek,

mikor gyötrelmes napjaik után az éjben

rájuktört ez az érthetetlen Éden, –

minthogy a Sátán

lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,

s aki gyönyört hal, szügyében hegyével a férfi nyilának,

s csak annál szilajabb létre támad,

bűn szörnye az asszonyi állat?

Mit is hihettek,

míg súgták fulladozva: szeretlek,

s henteregve a selymen vagy a szalmán,

ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,

akikből a reggel szent áhitatot fakasztott,

Ave Maria gracia plena…,

s mégis csak az éj, a

kárhozott hozott rájuk malasztot, –

mit is hihettek, élve e mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-

látszott

világot,

ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase

a vágy meg a törvény, a tett s az ige:

mi is illeszthetné össze a testüket ily félelmes-pontos-gyönyörűn,

ha nem a Bűn?

Te is, ha kérded,

ma is, ha nem érted,

ha egy pillanatra a mindenséget

énbelőlem kiszakadni, temagadba-szakadni érzed,

s ha utána lassan kiválik körülöttünk a kettőnkön-kívüli élet:

pohár az asztalon, fény a poháron, ablak,

ablakon túl a hajnali járat –

nem ránt-e magához karja valami testetlen aggálynak,

nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,

az emberfiának

keresztje nem nyúl-e utánad?

Mintha felszaggatnám az ereidet,

mintha én lennék gyümölcsös húsodban az ágas ideg,

mintha újra egysejtűvé egyszerűsödnék bennünk

a százrétü szövet.

De minek?

Ketten

egymássá-teljesedetten

(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?

párzásban? kétségbeesésben? valamiben, aminek neve hiányzik?)

beteljesítünk-e valami mást is?

Van-e közös Térítő a naprendszerekben

hasadtól az Aldebaránig?

És vissza?

Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,

mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,

a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?

Tested meg a sár között, mely a katona iszonyú szeretője?

A mozdulat között, amivel fejed a vállamra dől le,

s aközött, amivel a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?

A szó közt, melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,

s a vezényszó közt, amelyre, orvul fölébük repülve, kioldják

a bombát?

Többek

leszünk-e rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,

a mámoros összeadásban,

ahol a kettőből egy lesz (hódításban-e? meghódolásban?) –

vagy kevesebbek?

Vagy semmit se keressek

azon a túlon túl, ami a testem, a tested?

Szerelem, aki voltál,

valláselőtti hitek katakombáiban misztikus oltár,

főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál

leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,

pellengér és paradicsom,

ahogy az egyszerü ténynek,

hogy az élőlények szervei csodamódra egymásra-mértek,

(miként épp 300 000 km/sec sebessége a fénynek,

s miként e gondolatok úgy hordják magukban a rímet,

mint a sejtet s a petéket,)

– ó, mindenkori emberi végzet! –

mindig fekete ebként sarkába szegődik a mefisztói képzet.

Csodás-szép,

húsunkba-csomagolt ajándék,

ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,

ne a legutolsó menedék,

a bombabiztos fedezék,

míg egymásra omlik a föld meg az álom, a város, az ég;

ne a mentség,

ha már úgy látszik, nincs ami megvéd;

légy a minta,

a mindig-ép, – mindig-cserepekre-tört álmainkra,

a mindennapos bizonyság,

hogy magához igazítja

még-be-nem-töltött sorsát

a teremtés mindenkivel-megosztott gyönyörü titka.

Óda a többszázhoz

Klasszikus ódát kellene zengeni róluk e többszáz

Hősről klasszikus ódát kellene zengeni róluk

Úgy ahogy illik e többszáz hőshöz klasszikus ódát

Még egyszer megpróbálkozni a régi futammal

Hátha tudom még nyílt ütemét titkos cezuráit

Hatfogatú szekerén odavetni közébük a gyeplőt

S kényes léptüre fogni ha kell dobogó paripáit

(Közben tartva egy-egy pentameter-pihenőt)

Ódát klasszikusat de amelynek fennen irálya

Mégsem zárja ki elvont ívéből a reális

Arcokat úgy ahogy ott nyomakodtak előre a látvány

Fókusza által megvont klasszikus ívü elipszis

Mentén mindegyik arcot elénk rajzolva egyenként

(Más-más haj száj szem más idegek s agyalap)

Hogy megtudjuk egyenként is kik e hősök e többszáz

Klasszikus ódát kellene zengeni róluk e többszáz

de persze ha nem megy el is lehetne mondani csak úgy egyszerűen ahogy ott álltak együtt és egyenként a Boráros téri alujáróban a sínek mellett mozdulatlanul mint a sín-rabságra sín-önzésre sín-közönyre sín-egyértelműségre itélt villamosok amelyek nem állnak folyvást a könyörtelen választás kényszerű gyötrelme előtt ahogy ott vesztegeltek tolongó ellipszisükön egymást tartva mint az anyag részecskéi mint a közömbös görbék mozdíthatatlan pontjai akár egy kígyószemtől a látvány villogó fokuszától megbűvölve

Még az kéne gyerünk az kéne hogy ebbe avatkozz

Múltkor is ellátták a bajod gyere apja – Szaladni

Kellene rendőrért de a rózsáim violáim –

Még megölik jóisten a kőre zuhant a fejével –

Állok csak menjünk oda nem megy senki gyalázat –

Tegnap is elkéstem ma is elkéssek lekapassam

Ujra magam – De hiszen mind csóró nézd la cigányok –

Még megölik most itt többszáz szem előtt kiabáljunk –

Adta romája de most legalább móresre tanítják –

Még megölik hé rendőrt kellene hívni – Ne sajnáld –

Nézd a pofát csudijól üt a hapsi – Na húzz be te drága –

Még megölik jesszus már vérzik az orra elájult –

Elmennék munkába szabad kérném – De tolakszik

Mit rohan úgy a meló megvárja nyugodt lehet – Én most

Most odaugrok s jól behuzok neki reszket a térdem –

Rugni azért nem kell hiszen ott fekszik megölik még –

Még megölik – csudijó – rendőrt – vérzik – roma – jujj – SZSZ

Klasszikus ódát kellene zengeni róluk e többszáz

Róla az EGYRŐL azonban dalt népit s realistát

Illőn illeszkedve az illendő hagyományba

Nótája mint a friss eső hullt

A putrik fullasztó porába

– Primás lesz ez – meglássa bárki –

Tizenhét esztendős korára.

Lett is primás Horváth Gyulából.

Húzd rá cigány! S ő húzta rája.

Mint a lottón, kijött vonóján

Mindenkinek kedvenc nótája.

Hányszor ülték körül a népek!

Aztán egyszer csak körül állták…

De nem volt vonó a kezében,

Más húzta el az ő nótáját.

Hej de

Lehullott a rezgő nyárfa

Hideg őszi éjszakában

Ezüstszínü levele

Sírt ásnak a falu végén

Ihaj-csuhaj sose halunk meg

Hacsak

Hacsak agyon

Hacsak agyon nem

Hacsak agyon nem rugdosnak

Hacsak agyon nem rugdosnak az aluljáróban

A mindig sorfalat állók sorfala között

Vagy le nem puffantanak a győztes választó-gyülésen

A Hotel Ambassadorban az Angyalok Városában

Híveink körében mindig csak híveink körében

Vagy erőltetett menetben nem hurcolnak

Megint csak a lesütött szemű sorfal előtt

Egyenesen a mindent feloldozó tarkólövésig

Hacsak

Hacsak nem kellünk áldozatul a szomjas-éhes

Névtelen vagy nagyon is nevezetes isteneknek

Itt vagy Huitzilopochtli kő-szentélyében

Most is mint Huitzilopochtli uralma idején

Kecsé-Acsi a tolték

„Ó ti Sasok! ti Tigrisek! Megszökött, gondoltátok biztosan. Nem szöktem meg: csak búcsút mentem mondani hegyeim arcá nak és völgyeim arcának, azoknak a hegyeknek, amiket annyiszor bejártam keresztülkasul, élelmemet keresve.

Ó Ég, ó Föld! Mire volt jó az én elszántságom, az én vitézségem!…

Ó Ég, ó Föld! Hát igazán meg kell halnom, igazán itt kell elesnem a földön, az ég alatt?…

Vigyétek meg híremet az én uram istenemnek, mert, íme, úgymond az én uram istenem: Elszántságom és vitézségem immár régóta keresi a neki való eledelt…

Ó ti Sasok, ó ti Tigrisek! Jertek hát, tegyétek, ami kell, töltsétek be tiszteteket. Tépjetek szét egy szempillantás alatt karmaitokkal, fogaitokkal engem, aki idejöttem hegyeim és völgyeim közül.

Az Ég és a Föld legyen tivéletek, ó ti Sasok és Tigrisek!

A Sasok és Tigrisek közrefogják Kecsé-

Acsit és letaszítják az áldozati kőre, hogy

felhasítsák a mellét, miközben az összes

jelenlevők körtáncba kezdenek.”

Pofa sörömet elitta előlem

Mondja a Tigris Hát megérdemelte

Alig hogy a pincér a pultra tette

Fogta a pofa sört És én megöltem

Én rendeltem ő meg ki sem fizette

A pofa sört És elitta előlem

Még neki állt följebb Én meg megöltem

Megitta Megöltem Most megfizette

Mi csak néztük azt mondják a Sasok

Mi nem is láttuk ezt a táncosok

Mi csak sasok vagyunk csak táncosok mi

Fölöttünk vijjog az obszídián-kés

Kék tollai közül most is miránk néz

A véres Kolibri Huitzilopchtli

Ahol gyilkosság van, ott isten van. Minden emberölés emberáldozat. Nagynevű isteneknek vagy névteleneknek, nevesincseknek vagy nevezhetetleneknek. Akiknek a nevét nem szabad a szánkra vennünk vagy akikét folytonosan az ajkunkon kell hordoznunk. Jehovának vagy Zeusznak. A Tűzkígyójú Kolibrinak vagy a Szentléleknek. Faj-isten és dogma-isten. Gyűlölet-isten és közöny-isten. Félelem-isten és hatalom-isten. Nekik kell Izsák a zsidó és Iphigeneia a hellén. Bruno a keresztény és Jaurès az ateista. Bábel a költő és Radnóti a költő. Kennedy az elnök és Che a gerilla. Kecsé-Acsi a tolték és Hevesi-Horváth a prímás.

Klasszikus ódát kellene zengeni róluk e többszáz

S én Mit tettem volna ha én vagyok ott Hiszen ők is

Víz és hús mint én Nekem is reszket vala térdem

Vagy nekem is sürgős dolgom lett volna Talán a

Rózsáim s violáim féltem a tolvajtól Ha nem éppen

Élvezem én is a vért az ütés konkrét zenéjét

Én De ha én nem és te se mért teszi más Mi különbség

Dúl a személyes névmások közönyös közegében

Szétválasztva meg összekavarva az én-mi-ti-ők-et

Erről kellene zengeni inkább klasszikus ódát

Klasszikus ódát

klasszikus ódát

klasszikus ódátKlasszikus ódát

klasszikus ódát

1968. június 9.

Épp ez

1971–1976

Illusztrációk

Őrségi kollázs

Erdei út

FENYŐ FENYŐ

BÜKK FENYŐ

CSER BÜKK F

ENYŐ FEnyúl

BÜKK CSER B

ÜKK CSER CS

ER FENYŐ FE

NYŐ FENYŐ F

ENYŐ FENYŐ

BÜKK BÜKK F

ENYŐ FENYŐ

FENYŐ FENYŐ

avaravar

varavara

aravarav

nyúlrava

avarnyúl

nyúlvara

aravnyúl

ravarava

avaravar

varavara

aravarav

ravarava

FENYŐ BÜKK C

SER FENYŐ BÜ

KK FENYŐ CSE

R FENYŐ FENY

Ő BÜKK BÜKK

FENYŐ FENYŐ

CSER CSER F

Enyúl BÜKK C

SER FEnyúl F

ENYŐ BÜKK BÜ

KK FENYŐ CSE

R FENYŐ FENY

Történet előtti

kakukkfű közt elszórva enciánok

szerelmesen egymáson fekszenek

az ember-nem-bolygatta rétegek

köztük a folytonos idő szivárog

nem oszlik történet előtti és

történeti vagy azutániéra

„Az eolikus összlet CaCO₃-ban igen szegény, de ez a tény még nem zárja ki a keletkezett vályog anyagának a löszkőzethez való tartozását…

Az áttelepítés felgyorsulása nem a hideg periódusokban, hanem az inter- (stadiális és glaciális) -ekben következett be…”

(Miholics József: Alsó-Őrség földtörténeti vázlata)

hússzínűen a hűsevő harmatfű (drosera)

a tőzegmoha sűrűjén tenyész

a keresztespókokban milliárdszor

reprodukálódik a sav-spirál-sor

behálózva a vergődő időt

az ember valameddig dupla lábon

inog a tőzegmoha-lepte lápon

megtaposva a süppedő időt

mely megállíthatatlanul szivárog

kakukkfű közt elszórva enciánok

Történeti

„Tekintetes Kiküldöttség! Kegyes Uraink!

A Méltóságos Uraságunk nem az ellene beadott alázatos Instanciánknak meg tzáfolására felelt a Tekintetes Kiküldöttségnek, hanem más vádokkal terhelni igyekszik bennünket. Ugyanis: 1⁰. Hogy a mi régi eleink kik voltak és mit tselekedtek minden igazságos ügyünkben azzal elnyomni akar, az ellenünk folytatott Decimalis perben is azzal akart nyomni, s most azzal igyekszik. Elég az, hogy az ő el nyomatásuk előtt kik voltak és hogyha voltak-e rebelések vagy sem? Ha a szükség kívánja még most is megmutathatjuk . . . . . .

2⁰ Hogy serbinusok (mely nevezetet mi nem értünk) a pénzt öszve szedik, a szegénységet sarulják… És igy, ha nyomorúságos ügyünkben panaszolkodunk és magunkat oltalmazzuk, alázatossan könyörgönk, hogy az ne magyaráztassék oly rosszra vagy pedig ippen támodásra, – melly a legméllyebb alázatossággal tett kinyilatkoztatásunkat hasonlóképpen fel küldetné könyörögvén, a legnagyobb tisztelettel és alázatossággal maradunk a Tekintetes Kiküldöttségnek, s Kegyes Urainknak legalázatosabb szolgái

Az Eörséghi szegény adózók közönségessen.”

Emléktábla

MŰEMLÉK

veleméri szeren ewerseghi őrtoronyként emelkedő

GÓTIKUS TEMPLOM

szerény kis végvári gótika enyhén elrajzolt csúcsívekkel

ÉPÜLT A XIII. SZÁZAD VÉGÉN

Nagy Lajos ősiség kilenced Márk Krónikája aztán Mária Kis Károly Nápolyi Lajos szomorú anarchiája

BELSŐ FALKÉPEIT

Omines Santi orata pro me Joannem Aquilam pictorem

AQUILA JÁNOS FESTETTE

Bölcsekköve Sasfészek Őrtorony Őrségi Őrség Embertornya Istentornya Festészettornya Aquila hű névutódja ama másiknak a bibliafordító prozelitának Akhilászhágernek (l. Origenész, )

1377-BEN

Mária térden állva mered pulpitusán a kinyitott Bibliára Magnificat Anima mea Dominum Et ex (elmosódott) Szent János In principio (olvashatatlan) Szent Márk Initium Evangeli (lekopott) Ravennai alabástrom-ablakok között a Fény Hangcsó-i szantálfaoszlopok között az Illat Paestumi nyitott portikuszok között a Tér A dombtetőkön és a tengerpartokon az erdőszéleken és a sziklacsúcsokon mindenütt szent csapdákat állítottak az időnek amely mindnyájunkat csapdájába ejt s aztán újabb csapdákat a régi csapdáknak csuka fogta róka róka fogta csuka a fejemen egy koppanás szaladj te is pajtás és így tovább és így tovább de meddig

HELYREÁLLÍTOTTA AZ ORSZÁGOS MŰEMLÉKFELÜGYELŐSÉG 1966-BAN

Hátsógondolat

Jössz enni? Csak még ezt a mondatot befejezem A holdfényben cikázik a kis gyalogút meg fog halni akárcsak a sztrádák nagy geometriája légifelvételről Meg fog pedig csak fű a fű között letaposott fű a sarjadó fű között mégis út meg fog halni Milyen szép alkotmány egy ilyen hidacska nyírfaágak vagy vastraverzek mindegy milyen gyönyörű ahogy az emberi dolgok évezredeken át őrzik egykor kitalált s talán nagyon is esetleges alakjukat meg fog halni ez a bürü a patakon vagy a Brooklyni híd Talán már meg is Mit eszünk ma nem mindegy hogy itt vagyok vagy ott? persze mindennap ugyanaz a „napi különlegességünk” Vasi Aprópecsenye Őrségi Gazdászsült meg fog halni A hold mintha minden eddig belesürített metafora atomenergiáját egyszerre szabadítaná rá a rétre Itt mész mellettem a holdfényben halni mellettem mész éppen én mellettem és éppen én mellém fogsz lefeküdni Mindenki minden este lefekszik mindennap újra derékszöget alkotunk önmagunkkal meg fog halni nem alkot többé derékszöget önmagával se párhuzamost egy másik testtel se meg fog halni A holdfény a rét a gyalogút a lengő verőce a kulcs az ajtó a sötét a villanykapcsoló az ócska szentkép (de mégiscsak így is a mindig újratermelődő emberi szenvedés egyenlete) a falon a levetett ruhák a nyitott ablakban a fenyő kísértete és mindezeknek a neve agyamban minden nyelvtani illeszkedésével együtt meg fog halni az ágy az ágy az ágy

Hommage à Trakl

Igen, oly csodatévő az idő De ő az idővel tett csodát Nem hagyta nyomtalanul elrepülni a 6 óra 5 perc tizenkét másodpercet nyáralkonyatkor mikor csillag szikrázik a zöld űrbe fenn sem a délutánt mikor a méhdongás csitulva rebben és a bokrok zizegése ködbe vész vagy ősszel egy lehulló levélnek az ágtól a földig tartó hosszú történetét Azokat a perceket amikor a távoli harangszó csönddé mered a dombok fölött és zöld esti köd kel a tájon A téridőnek azt az ismeretlen kilencedik vagy tizenkilencedik dimenzióját amelyben a nap és a hold állása (magányosan süt a délutáni nap égen fehéren hanyatlik a hold) fénye köde foltja földközele földtávola meg a növények sarjadásának és hervadásának parabolája meg az állatok alkalmazkodása és az emberi gesztusok kifejezhetők egymással egymással helyettesíthetők akár a tömeg és az energia A fenyő csúcsára leszáll a gólya az alkonyatban kiütközik a színek minden belső rejtett tartaléka a sötétség előtt s igen, oly csodatévő az idő velünk emberfiakkal is végbeviszi a mindennapos feltámadás csodáját hogy mi is csodákat tehessünk vele

oly csodatévő az idő

Cezura-kombinációk

Vége a nyárnak vége a nyárnak vége a nyárnak

Vége a nyárnak

vége a

vége aVége a nyárnak

nyárnak

nyárnakvége aVége a nyárnak

vége a nyárnak

Vége a itt van a

itt van a

itt van aVége a itt van a

vége a nyárnak

Itt van az ősz már vége a nyárnak itt van a kezdet

Itt van az ősznek kezdete

nyárnak vége

nyárnak végeItt van az ősznek kezdete

a nyárnak

Itt van az ősz már itt van a nyárnak vége az ősz már

Vége a

itt van az

itt van azVége a

ősz már

ősz máritt van azVége a

itt van a vége a nyárnak

Kondor Béla két sorozatához

»Valaki önarcképe«

Valaki akárki bárki nem

mindegy ki? haj száj szem

és persze fül orr homlok „Goethe-csont”

és a többi mindig ugyanaz a nóta

a NAGY TÉMA amivel az oly soká

sikertelenül kisérletező természet

végre „megfogta az isten lábát”

(vagyis önmagáét?)

s most végtelen változatokat játszik rá

kimondhatatlan idők óta

(jóideje már maga se tudja mióta

idegen-lelkű gépekkel számlálja

vagy sugár-mutatójú kobalt-órákkal)

a porcoshalaktól eddig a valakiig

tehozzádig vagy énhozzámig

(és tovább? tovább?)

haj száj szem és fül orr homlok

és „Goethe-csont” és a többi és a többi

taraj vagy bóbita vagy sörény vagy micisapka

én vagy valaki más

más aki mindig én vagyok

az aki itt ül önmagával szemben

az üres vászon tükrében nézve magát

míg saját arcából kirajzol rá valaki mást

(haj száj szem fül orr homlok „Goethe-csont”)

És attól kérdezi hogy lehet

hogy épp ez a valaki lettem én

hogy épp én lettem ez a nem mindegy

ki? akárki bárki valaki

MOST ÍGY EZT ITT

»Happening«

ITT EZT ÍGY MOST

nem az emlékeimet a gondolataimat

a sejtelmeimet a képzeteimet

a képzettársításaimat

a társított képzeteimet

a reményeimet az esélyeimet

a megbánásaimat a vágyaimat

nem négyszázmillió év kódjait

a sejtjeimben

nem is e pillanat egyszeri mutációját

az agyamban

csak EZT

ahogy csorgatott-ezüst felhők között

durva aranyrögökből egyszerre

kerek érmévé veretik a hajnali Nap

és kifogyhatatlanul önmagára váltja magát

a belenéző szem jutalmaként

mert senki más nem látta

és soha senki nem fogja látni többé

Fej

Írás Kass János szobrán

„Többre becsülöm egy mecklenburgi parasztfiú hátulját, mint Einstein fejét.”

HITLER

„A világegyetemben csak egy van, ami felfoghatatlan: a világ felfoghatósága.”

EINSTEIN

Én lehetőleg a fejeket becsülöm

EINSTEINÉT

meg EZT itt amelyikre most írok

meg a mecklenburgi parasztfiúét is

mert valamiképpen mindegyik magában foglalhatja a

VI-LÁ-GOT

? HITLER? ? EINSTEIN ?

? ki választ közöttük?

én? te? ő? vagy hagyod hogy a „történelem”?

1973

a fasizmus fölötti GYŐZELEM

NAPJÁN

Kis ballada a fejekről

Kass János kiállítása elé

1

Mi van a fejünkben?

Miben van a fejünk?

Úgy hordjuk a vállunkon mint Atlasz a földet.

Mindig nehezebbek vagyunk önnönmagunknál.

Magunkban hordjuk a világot melyben lakozunk.

Mindnyájan egyformák vagyunk.

Szem. Világra nyitva vagy magunkra zárva.

Száj. A sarkában vér vagy mosoly.

Ajkak. Köztük kés vagy virág.

Homlok. Mögötte gyöngy vagy rög.

Rend vagy zavar. Fény vagy homály.

2

Miből van a fejünk?

Mi lesz a fejünkből?

Mindig voltak ma is vannak akik nem szívelik.

Nemcsak a másokét. A magukét se.

Túl sok minden zsúfolodott belé.

Túl kétes túl bizonyos.

Túl homályos. Túl világos.

Túl ellenőrizhetetlen.

Jobb szeretik az öklüket a lábukat még a hátsófelüket is.

Mert könnyebben használható.

Mert ellenőrizhetőbb.

Mert még ellenőrizhetetlenebb.

Mindnyájan mások vagyunk.

Nyitottak vagy csukottak.

Vérzők vagy mosolygók.

Céltáblák vagy célozók.

Kiknek kezében fejsze villog.

Kiknek fejébe fejsze vág.

Virágot vagy kést

Gyöngyöt vagy rögöt

Rendet vagy zavart

Fényt vagy homályt rejtegetők.

3

A világ sorsa a fejünk.

A fejünk sorsa a világ.

A bronz túl nemesnek

Az agyag túl röghözkötöttnek

A kő emberfölöttinek

A gipsz emberalattinak

mutatja már fejünket.

Leghívebb mása immár abból kerülhet ki amit maga kitalált.

Ne féljünk hát a szintetikus anyag sima semlegességétől.

A polesztiroltól amely eltakar.

A plexitől amely áttetszik.

Mindnyájan hasonlók vagyunk.

Ha zártak ki is nyithatók.

Ha nyitottak bezárhatók.

Ha vérzők behegedhetők.

Ha épek fölsebezhetők.

Ha rabok fölszabadíthatók.

Ha szabadok megkötözhetők.

Ha fényesek elhomályosíthatók.

Ha sötétek is megvilágosíthatók.

AJÁNLÁS

Herceg tudod jól mit tudunk s mit nem tudunk

Hogy egyformák és mások egyszerre vagyunk

Az egynemű anyag mely mindig újra más

Vér és virág. Kulcs és kötél. Kés és irás.

Képmutogató

Fekete Tamás szobraihoz

1

Szobrok. Vagy képek? Eidosz. Eidólon. Imago. Ikon. Festett vagy faragott kép. Az ősi tilalom, amelyet mindig megszegünk. Hogy is tudnánk más(kép) istent teremteni, istent tagadni? a természetet utánozni vagy pótolni? magunkat megkettőzni? A képek a valóság képzeteire képes képzeletünk valódi képei.

2

Tárgyak. Használjuk és egy perc vagy egy emberöltő múltán eldobjuk őket. De ők túlélnek bennünket. És rajtunk túl folytatódó életükben tovább sodorják egy részét a mi életünknek is. Őrzik ujjlenyomatunkat a vádló vagy felmentő századoknak. Nemcsak a kezünk nyomát, amely durván beavatkozott alaktalan anyagukba. Hanem a képet is, amelyet magunkról lopva beléjük nyomtunk.

3

Használjuk és eldobjuk őket. Szemétbe. Lomtárba. Padlásra. Pincébe. Lejjebb vagy följebb, akárhová. Csak el a mi életünk szintjéről. Már nem érezzük őket a magunk szintjén. Más szinten akarunk élni. Amíg lehet.

4

Aztán egyszercsak kezdenek visszaszállingózni. Felmegyünk értük a padlásra. Lemegyünk értük a pincébe. Mert van bennük valami belőlünk, amit magunkban már nem találunk. Ami pedig egyszer mi voltunk. És azok, akik előttünk jártak.

5

Hogy toporzékolt a csikótűzhely, mikor ifjonti hevében kipirosodott, izzó vasderes szárnyaira véve gyermeki költészetünket. Konyhai Pegazus. De csak most lett igazán költői, mikor már örökre kihűlt.

6

Nyitott ernyő a kályha előtt. Koffer a kredenc mellett. Partvis a gangon. Kabát a széktámlán. – Anyánk sose jön többé haza, az eső csillogó ajándékaival. Apánk sose utazik el többé ismeretlen vállalkozásokra.

7

Erre a fogasra már sohasem akaszthatjuk többé a kabátunkat. De ott függ rajt apáink élete. Mint a kikészített bőrök. Apagyilkos életünk trófeái.

8

Erről a fogasról soha nem akaszthatjuk le többé a nádkeretbe foglalt újságot. De mégis a legfrissebb újságot olvassuk le róla. Hogy nincsenek többé azok, akik lapozták. S hogy a mai újság is ott függ máris egy fogason, örökre leakaszthatatlanul.

9

Ezen a parti padon már sosem fogunk ülni. De ott ül a tudat, hogy ültek rajta. Hogy rajta ültünk. Hogy fészkelt rajt a csók. És botját maga mellé tette rajt egy percre az öregség.

10

Ezen az ágyon, ezek közt a lepedők között már sosem fogunk szeretkezni. De talán ezen az ágyon fogantunk, ezek között a lepedők között.

11

Ez a rádió már soha többé nem sugároz zenét. De örökké sugározza a mi ámulatunkat, mikor először vezette hozzánk az űrben tévelygő zenét.

12

Őserdők bebalzsamozott múmiái. Nagyvárosi fák. Aszfalt-televényű fák. Vasgyökerű fák. Plakát-kérgű fák. „Üllői úti fák – Ti voltatok az ifjuság”? Már akkor? Mindig az az ifjúság, ami volt? Amit kivágott az idő?

13

Ki ült erre a székre a fényképész lencséje elé? ki támaszkodott ehhez a műtermi oszlophoz? – Valaki, akiről már egy fényképünk sincsen. Csak a hiányának képe bennünk. Egy üres szék. Egy meztelen oszlop.

14

Az őrült festő fonott széke kiszabadult a festmény rövidüléséből és újra felvette itt eredendő alakját. Térből a síkba, síkból a térbe – jelenből a múltba, a múltból vissza egy örökös jelenbe: így vándorolnak a tárgyak képei és a képek tárgyai.

15

Itt rézből van a szalmaszék, a falevél, a vastűzhely, az ágyruhák vászna, az ernyő selyme, az újság papírja, a suszterműhelyben a csiriz, az órán az üveg, a csendéleten a cigaretta. Az anyagok is lefordíthatók egymásra, mint a nyelvek. És minden lefordítható ránk. Talán nem is vagyunk más, csak a természetnek egy ismeretlen nyelve?

16

Meg kell még tanulnunk önmagunkat?

Változatok egy Chagall-képre

»Les Amants«

1

Nemcsak a szerelem

a művészet is

Nemcsak a művészet

a szerelem is

csak így lehetséges?

Fittyet hányva anatómiának és gravitációnak?

2

Lent léckerítés

Mögötte faasztal

Azon petróleumlámpa

Mellette kismalac

A piszkosbarna valóság

S fölötte ti az álmok kék lován repülve

Csak ennyi volna az egész?

3

Jól kapaszkodjatok egymásba

Kapaszkodjatok jól a lovacska nyakába

Mert éppoly könnyen megbokrosodik

Amily szelíden hajtja most hozzátok a fejét

És ha egyszer levet a hátáról

Amilyen magasan repültök

Olyan messzire zuhantok majd róla kétfelé

A föld két felére

Hogy nemcsak egymást

Magatokat se találjátok meg többé soha

Autokoncert

Jeney Zoltán, Sáry László és Vidovszky László hangversenyén

a csend a hangok zárójelében (a csend)

a zene

a zajból kiemeli

a zajból kiemelia zene

a csendet

és ostyájában nyújtja felénk a tiszta időt

ZENE

hogy megszűnjön a

zaj

hogy megszülessen a

csend

hogy miénk legyen az

idő

az idő

a csend

az idő

a csend

az idő

a csend

az idő

a csend

az idő

a csend

alakja

megtestesült

arca

kifejezett

idoma

megszerkesztett

épülete

lakható

szemiológiája

szaván fogott

episztémológiája

felismert

texturája

látható

faktúrája

tapintható

kitörése

hallható

magánvalója

nekünkvaló

csend

idő

csend

idő

csend

idő

csend

idő

csend

idő

CSEND

amely lassan megtelik önmagunkkal

zene amely megteremti a csendet

csend amely megteremti a zenét

zene amely megteremti a tiszta időt

idő amelyben lassan megszólalhatunk

zene amelyben megszólal a mi zenénk

a csend

a magunk zenéje

(AUTOKONCERT)

Hat bagatell

Anton Webern hat bagatelljéhez

1

semmit se mondani

mint a zene

és annyi mindent elmondani

2

zene

enez

neze

ha elmozdítom a betűket

a szóból zene lesz

vagy nelesz ze

vagy szele nez

3 (kilenc taktus)

ezt mégegyszer kellene hallanom

különben olyan mintha nem is hallottam volna

de mégegyszer nincs

ha nem élhetem át újra amit átéltem

olyan mintha át se éltem volna

elmúlt annyi mint nem volt

semmi se volt tehát nincs is semmi

minden csak egyszer van

minden olyan mintha nem volna

4 (kétféle jelenidő)

ami volt

s már nincs

az többé sosem lesz

de mindig van

5

ki fogja tudni

mikor ezt olvassa

mire gondoltam

mikor ezt írtam?

tudom-e míg írom

ki fogja olvasni

s mire gondol majd

aki olvasni fogja

amit most írok?

6

semmit se mondani

mint a zene

a semmivel mondani el

mindent amit el szeretnék mondani

de nem akarok elmondani

a múlhatatlan jelen bélyegét sütni

a múló időre

mint a zene

Pablo Neruda verséhez

A chilei puccsot megelőző napokban

Cuando de Chile

ay cuándo

ay cuándo y cuándo

ay cuándo

A fuvarosok nem fuvaroznak

De úton állnak az útonállók

Az árusok nem árusítanak

De gyilkolnak a gyilkosok

Nem terveznek a tervezőirodák

De terveznek a titkosszolgálatok

Olyan messze mindez és oly közel

Hát igazán ne tudna mást felelni

Mindig egyetlen téma variációi

Csak ennyit tudna a történelem

Mikor

Mikor lesz hogy kikiáltják a sztrájkot

A trösztök és a tömörült tévhitek

A bankok és a tőkésített dogmák

Az osztalékok és a rohamosztagok

Az azonnali teljes munkabeszüntetést

Az útonállók a gyilkosok a titkosszolgálatok

Cuando de Chile

ay cuándo

ay cuándo y cuándo

ay cuándo

jaj Pablo mikor lesz

[1973. szeptember 12.]

A Nagy csaták című tv-dokumentumfilm-sorozathoz

Nézem a két kezem amely sosem ölt amíg Dun-

querque fölött és Moszkva alatt amíg El

Alameinnél és Sztálingrádban amíg a tenger alatt

és a sivatagban a sztyeppen és az utcákon

a szabad emberek öltek (és meghaltak) értem az

üldözöttért én az üldözött nem öltem

magamért sem jogfosztott az ölés jogától is meg

voltam fosztva (megbújtam az üldözött-

ség védelmében) nem öltem (fel voltam mentve

az ölés kategórikus imperatívusza alól)

nézem a két kezem amely annyiszor majdhogynem bol-

doggá tett (amiért sosem ölt) amelyet

annyiszor éreztem csodás kárpótlásnak az

üldözöttség csonkításáért amiért

ebben az egyetemes vassal-vértezettségben meg

tudott maradni eredendően-esendő puha

védtelenségében amiért ennek az egyetemes vérben-

fürdésnek a mocskában meg tudta őrizni első

vértől-lefürdetésének tisztaságát amiért meg

tudta tartani az Ötezeréves Ötödik Pa-

rancsolatot (amelyet ötezer év óta nem tudunk meg-

tartani) nézem az ő kezüket (amelyek

nem tudták megtartani) amelyek (Moszkva alatt

és El Alameinnél és Sztálingrádban és Szi-

cília partjain és Buda romjain) öltek értem

nézem a két kezem amely sosem ölt

Regényrészletek

Mi?

Nagyapa sír könnyei megcsillannak a görögdinnye-

szelet szivárvány-fényében (a nyári asztal-

nál ülünk a verandán) (vagy a verandán ülünk a nyári

asztalnál) Nagyapa sír és én vagyok az oka

hogy sír megbánásomba ámulat vegyül (ámulatomba

megbánás) hogy is hihettem volna Nagyapa sír

mert azt találtam (vagy azt sikerült vagy azt voltam

kénytelen) mondani hogy az életben nem

a pénz a legfontosabb meg vagyok döbbenve hogy Nagyapa

sír (hogy ez az axióma vitát kelthet sőt

érzelmeket) hiszen neki se az a legfontosabb tudom

de ő csak ezzel tudja kifejezni amit nem

tud mással kifejezni

Ki kell fejteni, mi a befolyása annak, hogy min-

den viszony átváltozik pénzviszonnyá…^*

Nagyapa sír

ki kellene fejteni miért négy gyereket nevelt

föl (ahogy mondani szokás nem is akárhogyan) és

most még az unokáját is ő neveli mert apám

(apám mással fejezi ki magát) Nagyapa sír ő is

ki tudja hát magát fejezni mással is a könnyek

pénzével is mintha a vas könnyeket ejtene de

hisz Nagyapa a forrasztóvasat is meg tudja

könnyeztetni nagy ezüst könnycseppeket hullajtat

vele a bádogra de ő talán sose sírt még vagy

én nem tudom elképzelni hogy sírt volna nekem

is sírhatnékom van én se tudom hogy mi a

legfontosabb az életben most döbbenek rá próbálom

megtalálni rá a szót (a szóval megkörnyékezni

azt amire nincs szó) (mindig ezt tesszük) jóság?

szeretet? költészet? (még ki se mondtam

és már nem igaz) valami ezeken túl vagy ezeken

innen és még valami más

Az emberek a dolgot (a pénzt)

megajándékozzák azzal a bizalommal, amellyel egymást nem aján-

dékozzák meg…^*

dékozzák meg…*Marx i.m. I. 77.

talán

ez a hiányzó bizalom de biztos hogy nem

a pénz de hiszen neki se az csak ő se tudja

mi a pénzről tudja Nagyapa sír az asztalnál

ülünk a verandán az egész család a nyár

aranyában nem világos hogy nem a pénz a legfontosabb

de akkor mi talán az hogy ne bántsuk

akit szeretünk de akkor miért mondok olyat

amitől Nagyapa sír és mégis ezt kellett

mondanom és megint csak ezt kellene pedig nem

tudom elviselni hogy Nagyapa nagymama igen

meg én is mi ilyenek vagyunk egyfajták de

Nagyapa másfajta a verandán ülünk nyári

ebéd után Nagyapa sír a dinnyegerezd szivár-

ványán (maradjunk a már bevált hasonlatnál)

(különben is az előbb állt el az eső) csillognak

a könnyei szeretném ha nem mondtam volna de

nem lehetett hogy ne mondjam pedig (most

döbbenek rá) én se tudom hogy akkor mi Lesz-e

majd valaki aki egyszer megmondja hogy az életben

mi hogy mi az életben a legfontosabb

Tükör intarzia

Intarziás velencei empire tükör cseresznyefa-keretben

(de a berakások nemrég állapította meg egy műasztalos

tizenkétféle fából állnak ében szantál tiszafa ciprus

stb valamint háromfajta gyöngyházból)

anyuka

kapta nászajándékba Imre bácsitól

(gazdag ajándék

a szegény rokonnak)

az egész garnitúrával együtt Ebben

néztem magam mikor anyuka eltörte a lábát néztem

hogy milyen is az ember (tíz éves voltam) amikor

az anyja a lábát töri

Kétségbeesésemben azért kicsit

szégyenkezve is mert a lábtörés eléggé közönséges dolog

ha egyben rendkívüli is de közönséges módon rendkívüli

(másokkal szokott megtörténni nem az ember anyjával)

De magamon sehogy se észleltem semmi rendkívülit

akárhogy bámészkodtam éppen olyan voltam mint máskor

s ez külön megrendített és még mélyebben elszomorított

(éppen azzal ami számomra mégiscsak vigasztaló volt benne)

Még szabályszerűnek és önmagával azonosnak hittem akkor

a létet mint egy matematikai képletet vagy egy műalkotást

ha megváltozik bennük valami mindennek meg kell változnia

De az én arcom változatlan volt

(mindazzal ami tetszett

benne és amivel sosem tudtam kibékülni)

Azt pedig honnan

is tudhattam volna (ha sejtettem is) hogy mégiscsak minden

megváltozott anyuka súlyokkal kifeszített lába a kórházi ágy vasán

meg az én megszokott arcom a tükörben

mégiscsak az élet

újrarendezett egyenletének ismeretlenei voltak

Most itt áll (a tükör) Mari szobájában kétoldalt a két vitrinnel

csak most nem kristály-vázák és Zsolnay-porcelánok állnak

bennük mint akkor áttetsző üveg mögött hanem függönnyel

eltakarva (mint ami rejteni? vagy rejtegetni? való)

felhalmozott kéziratok levelezés kivágatok képek kincsek kacatok

pályánk sikereinek és kudarcainak egyformán rémítő csődtömege

a majdani hagyaték amelyből oly pontosan rekonstruálhatják

azt ami sohasem volt úgy

Nézem magam anyuka tükrében

(hogy milyen is a gyerek ha már ötven éves elmúlt és

se apja se anyja)

és meg vagyok rendülve hogy ugyanolyan

vagyok (nem mint amilyen voltam) amilyen most vagyok

most is vagyok vagyok

Mind olyanok vagyunk minden pillanatunk olyan

mint az arc a tükörben

látni bár nincs és soha többé

nem lesz

csak a tükör van csak a tükrök tükreinek

mindent elnyelő diluviális tengermélyei

naponta elmerülő örökre fölhozhatatlan arcaink

hajóroncsnyi csontvázaival kavicsaival kincseivel kacatjaival

Partravetve

tenger mondom mert nem tudok mást mondani

tenger mondom s bennem is kezdenek (mit is?)

buzogni? hömpölyögni? zúgni? döngeni?

a hullámok jambikus triméterei

a jambikus triméterek hullámai

(a metaforák megfordítható egyen-

letek anyag-antianyag-szimmetriák

egymással szembe folyó idő-vektorok)

(de most ez hogy? a kép választotta-e ki

a mértéket? vagy a mérték rántotta be

a képet? én csak azt akartam mondani)

tenger mondom mert nem tudok mást mondani

hány néven szólítottak már az emberek

hányszor mondták (mert valamit mondani kell):

„Van neve ennek a valaminek. Ez a

név: az óceán.” csakhogy igazán az-e?

pontus mar morje mare bahr laut pelagosz

milyen nyomorúságos változatok a

te kimeríthetetlen változataid-

(most már meg kell a metrumot tartani)-ra

jam vagy deniz See sea szájpadlás nyelv fogak

önkényes összjátéka éppoly végtelen

s éppoly véletlen mint a parté és vizé

„Hallga csak: négyszavú hullámnyelv: sziszu, hrssz,

rssszüsz, uusz.” nevek megszólítások nevek

a rólad és hozzád között sehol a te

az a költemény ami magadban te vagy

(ami a tengerben tenger) (nélkülem is)

tenger mondom és jól tudom hogy semmivel

nem fértem tenger a tengerhez közelebb

pedig hozzánk semmi se férhet oly közel

testünk alakját semmi sem mintázza úgy

(a ránktapadt másik test negatívja se)

mint te ki pontos öntőformáidba zársz

de te nem óvod meg magadban mint a föld

úgyis megóvhatatlan és megóva csak

még inkább a széthullására utaló

(mutató? figyelmez- vagy emlékeztető?)

életet örökre magadba temeted

egymásba áramló rétegeid között

kiáshatatlanul vándorol szét nyomunk

semmibe tűnt alakunk az alaktalan

parton honnan a másik part nem látható

mert nincs is másik partod

(Akárcsak minekünk)

Tengerparton

Reggel

Álmod ablakán lassan széthúzzák a függönyt

Magadon át újra magadba tekinthetsz

Az éj ürességéből újra megtelsz magaddal

Ahogy az ablak öntőformáiba

kékizzásban belezúdul a tenger

Délelőtt

A víz a nap a kő

A kő a víz a nap

A nap a kő a víz

És közöttük ez a tarthatatlan kocsonyás anyag

egy pillanatra boldogan belefeledkezve

tömör közegükbe

(mintha valóban közéjük tartozhatna egy pillanatig is)

Dél

A nap a fény a föld

Két pont között egy egyenes

A ragyogás pattanásig feszült terében

Minden mindennel derékszöget alkot

Mi dolgod is lehetne vágyaid fel se rajzolható görbéivel

E nem is ismert geometriában

Délután

A sugarak mindig ferdébben feszülnek

Az űr szálai foszlanak

A fény lassan elengedi a földet

Megint kezdődik a mindennapos zuhanás

Spirális repülő-katasztrófánk a sötétbe

Este

Önmagunkra zsugorodunk

a mindent elöntő alaktalan időben

melyet nem formálnak már a léptek az utcán

nem mérnek be a gépkocsik léptékei

Ellenállhatatlan amőbamozgásával

most már minden közt betölt gomolyogva

a világnagy egysejtű a tenger

Éjszaka

Aki a tengerrel alszik

nem alszik egyedül

Második mese rólad

A kálya amelytől a táncos elindul

Az út a tengerhez a városokhoz

A tenger amely értelmet ad az útnak

A rejtekút titkaim felé

A kulcs amely a dolgok ajtait kinyitja előttem

A violinkulcs amely zenévé igazítja a hangokat

Az orsó amelyre összegubancolódó időm felgombolyítható

Az egyenlet amellyel napjaim ismeretlene kifejezhető

A térkép amelyen eligazodom

A kutatóárok emlékeim eltemetett fosszíliáihoz

Az egyetlen nyelv amelyre életem lefordítható

(vagy)

A kályha amely csak magától engedi elindulni a táncost

Fal amelybe a táncos belebotlik

Száguldásaim tilos-táblája piros-lámpája

Kallódásaim profilakszisa

Váratlan keresztút előttem

Zár amely feltörhetetlen

A nyelv amelyet sohase fogok tudni megérteni

A távollét függvényei

Analitikai

(Bárhol)

Hiába mondom ki a hely nevét

utca utcában ház házban az ágyad

adatok csóvája bárhogy cikázhat

úgysem tudja befogni a sötét

mindenségnek azt a pont-metszetét

ahol vagy ami vagy ami után majd

máshol leszel más leszel a világnak

más pontja s ki tudja leszel-e még

ország város kerület utca ház ágy

vándorló abszcisszák és ordináták

hogy írjam fel köztük függvényedet?

vágy radara? sejtelem ispilángja?

szerkezetünkre vagyunk redukálva

mint a füvek a fák (mint e szonett)

Szakaszos

(Párizs)

Más a villám lecsapó szigonya

melyen a város nagyhala ficánkol

az égtengeri ár habjaiban

Más a jégverés zeneelőtti

ütőhangszereinek kopogása

futó lépteim körül a járdán

Más a bistro barlang-menedéke

ahova behúzódom

Algebrai

(Szigliget)

A parti szélben megdőlő erkély

A napfény ferdén feszülő vitorlái

A zöldek fúgájában a fenyők orgonapontjai

Az árnyék leonardói kép-sejtelmei az oszlopokon

A percek kútjába fojtott szavaim

Szavaim kútjába fojtott gondolataim

E nyári napéjegyenlőségre kimért életem

A megismételhetetlen örökkévalóság

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

nélküled semmi

(egy igen nagy szám nulla-szorzata)

Elliptikus

(Fonyód)

Ha már nem lehetek veled

Legalább gondolatban légy velem

Hogy kibírjam hogy nem vagyok veled

De mégis inkább másra gondolok

Mert ha gondolatban veled vagyok

Hogy bírjam ki hogy mégse vagy velem

Transzcendens

(Ohrid)

Mintha a postaládába dobott képeslapok után

még hiányozna egynek a huppanása

mintha valakit nem tudattam volna hogylétem felől

és így magam se tudnám hol vagyok

mintha helyváltoztatásom görbéjének meghatározásához

hiányozna még egy pont

mintha valamiről nem számoltam volna be valakinek

mintha értékeim egyike lekötetlenül lebegne magában

mintha elfelejtettem volna valakit akire emlékezem

mintha emlékeznék valakire akit elfelejtettem

mintha elmulasztottam volna írni valakinek

aki nem is tudom ki

mintha elhagytam volna valamit ami nem is biztos

hogy nálam volt

mintha valakinek még tudni kellene merre járok

ahhoz hogy erre járhassak

mintha ez a délutáni fény a tavon fel se villant

el se lobbant volna

ha még valaki ha valaki még nem látta ahogy felvillant

és ellobbant

Gömb

(Le Havre)

Magam megyek a kitörő óceáni napsütésben

(De távolléted állandóan velem van)

Valahol mész az utcán (a napsütésben vagy a ködben)

Veled megyek (a nem-tudom-hol-és-mikorban)

Szivünk órája hiába van egymáshoz igazítva

(Az idő a térnél is inkább helyhezkötött)

Honnan tudjam hogy létezel-e még e percben

S míg a kitörő óceáni napsütésben megyek

Honnan tudd hogy e percben létezem-e még

Micsoda kérdés

Ismétlődő csoda?

Már nem is csoda?

Vagy még nagyobb csoda?

Ezt

Ugye kár lett volna elmulasztani

(Vagy kár volt elmulasztani

helyette ezt amiről azt se tudom)

hiszen elmulasztani mindig azt mulasztjuk el

amiről azt se tudjuk éppen azért mert elmulasztottuk

(azaz el se mulasztottuk

hiszen hogy lehetett volna múlttá

ami nem is lett

ami jelen se volt)

mindig épp azt mulasztjuk el azt az egyetlent

amit a végtelen sok közül éppen megtettünk

amit nem mulasztottunk el

most éppen ezt

ezt a percet

a rügyező körtefák sárga szöszein

az ablakra rajzolódó ágak

elsietett vázlatain

a szemközti hegyoldal házainak pontos idomai között

míg egy tv-antennán galamb tollászkodik

(ugye így mondják?)

lábam idegesen rángó másodpercmutató a szék óralapján

(mint mindig mikor írok)

arra gondolok

(nem azt nem fogom elmondani mire gondolok)

az előbb Proustot olvastam

(les vrais paradis sont les paradis qu’ on a perdus)

a galamb felröppent az antennáról

(a perc elvesztett paradicsomával)

Kár lett volna ugye

elmulasztani

vagy el nem mulasztani

(már magam se tudom)

fennakadok a nyelv magamkivetette hálóján

amelyben azt szeretném foglyul ejteni

amit elmulasztottunk vagy elmulasztottunk elmulasztani

Ásatás

Tört oszlopfő

(ez lehetne a jelkép)

(akár jelkép is lehetne)

miből törött ki

Szentélyből Palotából

Vagy sehonnan

eleve selejt csak

amit elhibázott a kőfaragó

(egy perce vagy kétezer éve)

Csak márványa VAN

a többi VOLT

mint a hettita királylány

vagy mint (ki-ki tetszése szerint)

(egy perce vagy kétezer éve)

–

Bevonult a hettita királylány

Násznépével együtt Abu Simbelbe

Az írótábla-ezüst ég alatt

(az ezüst írótáblák tanusága szerint)

Jövendő ura a Fáraó elé és

Egyik fejedelem így szólt a másikhoz:

Mégis igaz, amit őfelsége mondott,

Nagy dolog az, amit saját szemünkkel látunk.

–

De mit láthatunk a saját két szemünkkel

Mit láthatunk az emberi történések beláthatatlan sokaságából

képzeljük egyszer el a földben folytatódó földfölötti események

végtelenét csak a mi „kis” hazánk honfoglaláselőtti ideje kb.

50 millió csontvázat hagyott a földben (a régészek szerény

számítása szerint) és még azóta és mindenütt a 42 000 km-nyi

kerület minden körén ki mit látott ebből a saját szemével

Azt ahogy egy királylányt diplomáciai nászra visznek

Egy-két híres csatatéren a holttestek ezreit

A különféle ideológiák emez egyforma végső érveit

Néhány festett és faragott képet amelyet

Minden isteni tilalom ellenére csináltunk magunkról

A mindig imádatul kijelölt bálványok helyett

Egy-egy színpadra csempészett szerelem

Leleplezett koreográfiáját

–

Egy perce vagy ötvenezer éve

ami volt egy és oszthatatlan

a Változhatatlan egysége

VOLT

(egy perce vagy ötvenezer éve)

–

Kideríthetetlen töprengések

Ismeretlen döntések

Kilátástalan választások

Képtelen elképzelések

Élve eltemetett vágyak

kirajzolódó sírfoltjai

végesvégig a föld szinén

Kideríthetetlen töprengéseink

Ismeretlen döntéseink

Kilátástalan választásaink

Képtelen elképzeléseink

Élve eltemetett vágyaink

minden lépése alatt

–

Egy nap vagy százezer év

jegéből épségben kibontva

(mint a szibériai mammutok

vagy a szinte-élő láphullák)

egy hasonfekvő női test

félignyílt gyönyörű szemérmével

(szemérmesen miért tagadjuk

szemérmetlen gyönyörűségét)

a szoba félhomályán

várva a rábukó férfit

aki már sose bukik rá

–

Szobák átriumok tűzhelyek

öltözés vetkőzés szentélyei

kideríthetetlen katasztrófák

váratlan zuhanások

utolsó pillanatainak

titkait őrző

felnyithatatlan

„fekete dobozok”

–

Sietős telefonbeszélgetések

nyomai a szelvényekben

az egyesülni áhító testek

veszélyes összeesküvéseinek

rejtjeles tárgyalásai

amiknek nyomuk sem marad

(ha csak lesbenálló sunyi szalagok

nem tekerik orvul magukra)

egy napja vagy százezer éve

–

Találkozások egymást kereső lábnyomai

a neolit márga-rétegekben

vagy a tegnapi aszfaltban

szét nem válnak többé soha

összébb nem érnek soha többé

–

Az ismeretlen utcasarok

későbbi épületek

s a mostani perc

szögletei közé ékelt

töredéke

ahol Catullus és Ipsithilla

és

az autóbuszvégállomás amely

most is éppolyan mint

(de van-e ami egy pillanattal

utóbb még éppolyan lehet?)

a higanylámpák körül

a hózápor

nyüzsgő sáskajárásával

az érkező

beálló

újra induló

értelmetlen buszok

reménytelenségével

az autóbuszvégállomás ahol

egy napja vagy kétszázezer éve

–

A metró

alagútjaitól

csarnokaitól

burkolatától

mozgólépcsőitől

elszakadt

M-je

ereiben

csörgedező piros neon-vérével

(ez kollagénnel kimutatható)

semmitmondó hieroglif

az alkonyi levegő

ezüst író-tábláin

–

Egy becenév

Ékkövek kirakott fibulája

Egy bordacsonton fennakad-

Va Mint az eleven zene a pic

Up tűjén az idei lemezei közt Ki

Viselte valaha ragyogva a keblén (C-

Ezer éve vagy I napja)

–

Holt nyelvek csillagzatai a föld alatt

amiken csak ketten tudtak beszélni

(egy napja vagy húszezer éve)

s amiket többé már senki se ért

–

Óvatlanul kiejtett szavak

Szándékosan elfojtott szavak

Keservesen kinyögött szavak

Ájultan kibukó szavak

szétszórt csontjai a kutatóárkokban

örökké összeilleszthetetlenül

–

boldogságbalzsamozta szavak is

örökké elporladhatatlanul

–

(A lelőhelyet be lehet temetni)

Az a pillanat

Van egy pillanat mikor az életünkkel kötött

szerződés felbomlik az előre nem

ismert határidő lejár pattogzani kezd a

pecsét amelyen ott állt a nevünk

a szerződés felbomlik senki se bontotta fel

senki se szegte meg senki se

szövegezte meg azt a másikat amelyik

lassan megköttetik titokban

de visszavonhatatlanul a semmivel az egyetlen

sátánnal aki mindig mögöttünk settenkedik

Epigramma

Elástuk a kutyát Elástuk a

kertben A paleolitikum óta

változatlan illem és techno-

lógia szabályai szerint Elástuk

a kutyát Kövön csikorduló vas

és surrogó rögök közismert

kisérőzenéje mellett Elástuk

kukacokként tekergő élő és holt

gyökerek és kipreparált

erekként hússzínűen tekergő

kukacok közé Ezzel megtettünk

mindent ami megtehető és el-

mondtuk amit el lehet mondani

Elástuk a kutyát S továbbra is

titok maradt ami titok volt Hiába

mondjuk többé (már nincs rá fedezet) hogy

Jó VOLT emberien jó úgy jó ahogy

(pedig tőlük kellett tanulnia)

embereknek csak ritkán sikerül

Requiescat tehát in Pace vagyis

rágják széjjel a férgek mossa szét

a hólé süllyedjen alá a cserebomlás

feneketlen szurdokaiba a kertben

a két fenyő között ahol Elástuk

Sztélé/I

IN MEMORIAM DEVECSERI GÁBOR

Csoda

Beszélték szerteszéjjel a városban

az ilyen meg amolyan gyülekezetekben

fönt a hegyen és lent a körútakon

Csoda mondták maguk a szadduceusok

Csoda mondták a farizeusok is

Csoda bólintott Iskariótes és Petrus is

Csoda ámultak legfőként a Tizenegyek

a hiányosak társuk nélkül maradt társai

Csoda dadogták Magdalénái részegen Csoda

Csoda mondták mind és már készítették vala

lelküket a Mégnagyobb Csoda várására is

Nincs itt hanem feltámadott és

Mit keresitek a holtak között az élőt

Hiszen tízszer is elhengeredett eléből a kő

és tízszer is újra megjelent nekünk

és az oldalába bocsájtottuk a kezünket

Mert Kettősek közöttünk még a Legegyebbek is,

és adának néki hemendekszet és mákostésztát

melyeket ő elvőn és előttünk evék

Csoda mondták és a csodájára jártak

emelkedett lélekkel örülvén néki és

önmaguknak titkon magukban is alítva a csodát

s észre se vették hogy közben már valami

rég azt mondja bennük Túl sok a csodából

túl sok mindennap ez a harmadnap

túl sok ez a mindennapos vasárnap Túl sok

a csodából Jöjjenek újra a csodanélküli

a hétköznapian halálos hétköznapok

ha már úgyis azoknak kell egyszer eljönniük

Jöjjenek ha már úgyis itt állnak a kórházkapuban

És kezdődjék megint újra a minden új halállal

mindig újrakezdődő rettenetes megkönnyebbülést hozó új időszámítás

Sztélé/II

IN MEMORIAM KARINTHY GÁBOR

Egy emberöltőn át

úgy gondoltunk rá

mint aki rég halott

Egy emberöltő óta

a halála az első

jele annak hogy élt

Nem is

Nem is az bánt hogy bántasz hanem az hogy

bántani akarsz hogy (úgy látszik) aka-

ratlanul annyit bántottalak (míg módot adtál

rá) hogy most te akarattal akarsz

bántani (mikor én adok rá módot) az bánt hogy

módot adtam arra (amíg módot adtál

rá) akaratlan bántásommal hogy te most (mikor

módod van rá) akarattal akarj

bántani az bánt hogy most (mikor módod van

rá) nem tudsz nem akarni bántani

(pedig erre is módod lenne) nem az bánt hogy

bántasz hanem az hogy én annyira

bántottalak (akaratlanul) (míg módot adtál rá)

hogy most nem tudsz (akarattal) nem

bántani (mikor módot adok rá) pedig módod lenne

arra is pedig te is azt akarnád hogy

ne akarj bántani hogy ne kelljen bántani akarnod

hogy (módod legyen rá hogy) ne bánts

Egy ember a Föld egy pontján ősszel éjszaka

Itt állok

(az ember három fő testhelyzete közül az egyikben)

e kicsiny kis földdarabon

(amit a magyar nyelv talpalatnyinak mond)

talpam alatt megzörren egy ázott levél

(amely jövőre már nem lesz)

fölöttem elképzelhetetlen messzeségben a csillagok

(amelyek millió év múlva is lesznek)

köröttem senki

(hozzám hasonló lény)

de megszámlálhatatlan létező

(akihez majd hasonló leszek)

Itt állok

(sötétség fények csönd zajok)

és minden olyan mintha már itt se lennék

Jaj az a találkozás

villamoson

egy este a Széna téren

találkoztunk

[JÓZSEF ATTILA]

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz

[BABITS]

Hányszor ugrottam föl arra a villamosra hányszor a

Széna téren az utolsó pillanatban kapva el a fogantyút

hányszor hogy el ne mulasszam a fázós esti hazatérők

között (mert este volt) vagy a mulatni vagy

szeretni indulók szóval az élők között ezt a két már majd-

nem halottat és egészen halhatatlant akik mégis

élőnek tettetik magukat reménytelenül élőnek ahogy csodál-

kozva veszik észre egymást mintha nem tudnák hogy

ők a legrokonabbak ezen a villamoson súlytalan űrhajó-

sok ezen a nehezen döcögő kis villamos-országon

észre se veszik egymást a dudás a fuvolást és nincsen szavuk

egymásra (éppen egymásra nincs) a fázós stb között

míg agyukban ebben a titokzatos gyémántköszörűsműhely-

ben az 1934- es év (vagy a század) legragyogóbb

szavai csiszolódnak egymás keménységétől még ragyo-

góbbra egymásra és egymáshoz nincs szavuk a csöndes

(vagy zsivajgó) villamosban nem tudják hogy nem egymás

sebei ők pedig csak ők tudják hogy sebük a világ

s ha ők meggyógyulnak talán a világ is meggyógyul (vagy fordítva)

hányszor ugrottam föl hogy le ne maradjak arról

a villamosról hogy talán mégis megjön a szavuk (amit

csak ők tudnak) (s amit mégse tudnak) hogy ha itt a

szenvedés belül ott kívül a magyarázat s hogy mindkettejükre

ugyanaz a gonosz nyár les egymás körül

forogva ezen az irígy körhintán a fázós esti hazatérők

között a villamoson pokolról jövet és pokolra

menet de mégis az élők szánalmas szerepét játszva egymás

tragédiájában mivel e földön jónak lenni oly

nehéz itt ezen a villamoson is a fázós esti élők között

már majdnem halottan és egészen halhatatlanul

Könyv nélkül

Mindent összevéve legjobban olvasni szeretek könyvek

könyvek a falakon a padlón könyvek könyvek az

íróasztalon (írni se lehet rajta de hiszen sokkal

jobban is szeretek olvasni mint írni) mindig

inkább olvasnék ha választanom lehetne (csak nem

mindig lehet választanom) mindig érdemesebbnek

érzem az olvasást mindig jobban érzem magam olvasás

közben ha azt a mámort nem érzem is amit (néha-néha)

írás közben lehet hogy mégiscsak T. E.- nek van igaza

és „objektive” a fogyasztói szemlélet a jellemző

rám nem a termelői (bármennyit „termelek” is) ami

igaz az igaz olvasott betűben nagyobb fogyasztó

vagyok mint írottban olykor valóban minden mértéken

felül habzsoló dőzsölő kéjelgő válogatás nélkül

egyházatyáktól a pornórevűkig mindent az egyik könyv

le a másik föl mint egy soha egyensúlyba nem

hozható mérleg könyvek a polcokon az iróasztalon stb most

is erről jut eszembe az egész ahogy az egyik

könyvet letettem mielőtt a másikat felvettem volna

(mégis lehet valami abban az „intellektuális”-ban?

de mit kell tenni hogy az ember ne-intellektuális legyen

elég nem-olvasni?) hiába úgy látszik végleg meg-

rekedek a Gutenberg- galakszison ezen a magányos ezen a

kihűlő csillagon (pedig tudom a könyv is történelmi

kategória) de mégse tudom hogy élhettek emberek

és hogy fognak élni könyv nélkül én könyv nélkül

semmit se tudok (és én is történelmi kategória vagyok)

(és nem történelmi kategória-e a föld is?)

legjobban olvasni szeretek mikor keretlegények keretezték

minden percemet fölkeléstől lefekvésig (vagyis

ébresztőtől takarodóig csodálatos nyelvi találat arra

hogy a grammatika sugallatából is érezzük még

mindennapos halálunk és feltámadásunk sem a miénk

az is műveltetik azt is úgy műveltetik velünk) akkor

is legjobban egy óra háborítatlan olvasásra vágytam egy

órácskára egy könyv csöndes csillagvilága alatt

csak aztán következett a képtelen ábránd egyedül

sétálni az utcán és arra amerre épp kedvem tartja

(ez lett a fixa ideám minden reggel 5-kor menetelve

az Illatos út és a Lehel út között ugyan-

azon az útvonalon fegyveres sorfalak közt fegyvertele-

nül) (egy könyv ábrándjával felfegyverkezve)

legjobban olvasni szeretek az írás elől is mindig ol-

vasásba menekülök (persze az olvasás meg mindig

újra írásba hajszol) gyanítom hogy engem az igazi ihlet

olvasásra bújt írásra csak a becsvágy csábít vagy

nem is tudom mi most is inkább olvasnék lázasan hajszolom

magam hogy a végére érjek (előre is futok a végéhez

már tudom a végét de még nem tudom hogy jutok odáig

mint a rossz olvasó) hogy befejezzem az írást és

olvashassak elolvashassam azt amit írtam elolvashassam

magam olvashassak magamban megírhatatlan és

elolvashatatlan lapjaim között hogy kinyíljak magam előtt

hogy kinyíljon előttem a világ mint egy könyv

Partok

1975–1977

A boglári parton

Hát kellett a világba menned,

Nem jobb leende neked itt?

[VAJDA JÁNOS: OTTHON]

1 [újra]

„NEM JOBB…?

először azt kellene eldönteni mi jó (és akkor még mindig kétes maradna mi jobb minél) annyi bizonyos hogy „kozmopolita” lantom (hogy azt ne mondjam amiről oly keveset tudok a szivem) most is megrezdül azoknak az édes cseresznye-kerek e-knek váratlan érintésére amik csak itt buggyannak emberi ajkakon és az is bizonyos hogy nincs olyan leonardói vonalvezetés amely teljesen betölthetné azt a belém kódolt esztétikai (vagy milyen?) igényt amelyet a túlparti bazalttúfa-irónok rajzoltak elém valaha a láthatárra

„LEENDE…?”

(milyen tékozlóan hajigálja el a nyelv legszebb kincseit!) ez a szó maga is akár a jelentése múlttá lett jövő amely (lehet?) mégse múlt el egészen mégse múlt el (talán?) visszahozhatatlanul az alakítható idő ábrándjának e tündér igealakja ha ez nincs talán Vajdát se fogja el ez a máig sajgó nosztalgia a „más” a „lehetett-volna” a soknál talán több kevesebb (minél több? és minél kevesebb?) után és engem se tart most puha karmai közt e gyermeki parton

„NEKED…?”

nekem is jobb lett volna? (először azt kellene eldönteni mi jó) jobb lett volna nekem? hol? „ITT?”

ezen a parton ahol máshol eltöltött időm minden részecskéje együtt csillog az aranyhíd milliárd csillámában a vizen

(csupa káprázat optika metafora )mit tegyünk ha mindig valóság látvány és nyelv háromszögelési pontjaival kell keresni azt amiről pedig tudjuk hogy itt van bennünk valahol

2

A föld mindig vizet

A víz mindig földet ér

Vízzel tele a föld

Földdel tele a víz

Egymás húsát eszik

És egymást etetik

Egymásból élnek és

Egymást ölik

A hullám végesvégig

Foga közt tartja a partot

A part a föld alatt sem

Ereszti a vizet

Jóban és rosszban

(Mi rossz? mi jó? nekik?)

Földmállasztó hevekben

Vízbörtönző fagyokban

Soha el nem hagyják

(Nem hagyhatják el) egymást

Lentről induló rengés

Föntről zúduló özön

Ki nem mozdíthatja

Mindig közös határuk

Testetlen napsugár

Se fér testük közé

Villám lángpallosa

Se vágódhat közébük

Választó viharok

Se választják el őket

Mag- és űr-fizikák

Tapasztják össze őket

Szakadna el a part

De szakad utána a hullám

Átcsap magán a hullám

De csak a partra csap

A föld nem föld többé

Ha nem vízhez simul

A víz nem víz többé

Ha nem földet ölel

3

Életemben először Simon néni halt meg

(a szomszéd házban)

(éjszaka kihajolt ágyam fölött az ingaórán

ahogy délutánonként az ablakán szokott)

Nagymamát a szive vitte el a jó szive

(amely őhozzá már oly régóta rossz volt)

(a szive amelyre annyira vigyázott

jeges tömlőkkel és kicsi zöld labdacsokkal)

(de amely annyira nem vigyázott őrá)

(a kőfallal körülzárt kis temetőben fekszik

neki még a neve is ott áll a tó fölött)

De nagyapának elvitték a nevét

(vagonba rakták hetvenöt esztendejével)

(ehhez nincs több hozzáfűznivalóm

a többit a történelemre bízom

ha lesz még történelem

vagy ha már nem történelem lesz)

Janikát és Évikét messze innen elégették

(mint valami gazdaságos üzemanyagot)

(tizennyolc illetve húsz évesen)

(ehhez sincs lásd mint fent)

A többiek halálát már kezdtem megérteni

Ők már nem hajoltak ki a faliórán

Se a történelem ablakán utánam

Nem az őrjítő ismeretlenségbe zuhantak

Csak szépen elindultak előttem azon az úton

Amelyet egyre jobban megismerek általuk.

AJÁNLÁS

Vitatkoznak:

a pannón tenger reliktuma?

vagy a tenger elvonultával lesúvadt

poligenetikus ciszternában megrekedt esővíz?

Hát nem látják hogy olyan

mintha egy fiatal lány

a szomszéd kútról hordta volna korsónként ide

az első szerelem után vett

édes fürdővizül magának?

Boglári bagatellek

»The rest…?«

Itt ülök és megint arra a kertre nézek amelyre az a szoba nézett ahol születtem

és úgy érzem azóta se történt velem semmi fontosabb minthogy megláttam ezt a kertet

Ha minden élőlény életének legnagyobb erőfeszítése az hogy megszületik

nem az-e a legnagyobb eseménye is

Megszülettem

s ezzel

(úgy érzem most hogy itt ülök megint)

meg is történt a legfontosabb ami megtörténhetett

A többi?…

A többi már csak halálfélelem s aztán a félelem vitathatatlan beigazolása

Vége

Vége van

mondjuk ha valaminek

(fájdalmasan vagy örvendetesen)

vége van az életünkben

pedig akkor is vége van mindig ha nincs vége

a kezdetnek is vége van

már a kezdet kezdetén (mint kezdetnek)

vége van mihelyt elkezdődött

és a folytatásnak is vége van (mint folytatásnak)

éppen amikor folytatódik

csakis vége van mindennek mása sincs

csak vége

vége van akkor is ha azt mondjuk most kezdődik

vége van akkor is ha azt mondjuk sose lesz vége

ebben a véges életben

amely minden kis részében oszthatatlanul véges

és állandó ideiglenességében mindig végleges

Műhelytitok

Mint nyárutói nyaralóhelyek

(először egy vers [talán szonett] utolsó

soraként bukkant fel bennem az azonos tő-

ből képzett [tehát első szótagát ismétlő]

ám ellentétes vonzással egymáshoz tapadó

jelző és jelzett szó együttese amelyet

véletlenül [? a nyelvben minden véletlen]

még a mindkét szó végefelé felhangzó el-

nyújtott ó-hang is összekapcsol)

(mint egy vers utolsó sora egy hasonlat

második tagjaként amelynek első tagja ké-

pezné a vers elejét)

(de aztán az is felbukkant bennem hogy ez

az „utolsó” sor voltaképpen fölöslegessé

teszi mert magában foglalja a megelőzőket)

(pontosabban egyedül állva többet foglal

magába a hasonlat első tagját képezhető

hasonlóságok sorából mint azok valóságos

éppen ezért korlátolt felsorolása)

(a hasonlatnak ez a csonka második tagja

nem csupán azt vonhatja első tagként ma-

gához ami az én élettapasztalatomban ha-

sonlítható hozzá hanem mindazt ami bárki-

ben külön-külön hozzákapcsolódhat)

az olvasóra vár tehát hogy felidézze ma-

gában

(ha úgy tetszik a szonett ölelkező rímeivel

és belső metszetével ha úgy tetszik bármi

más formában)

mindazt ami számára

(benne kívüle körülötte)

olyan

mint nyárutói nyaralóhelyek

Nyárvégi villa

Bevetve az ágyak.

Leszedve az asztal.

Szekrényben a holmik.

Függönyök behúzva.

Villanyok kioltva.

Rázárva az ajtók.

El lehet indulni.

A télbe.

(De még nyílnak a kertben

a nyári virágok)

Nyárvégi ég

Nem lehet igaz.

Hogy olyan messze vannak.

Ezek a csillagok.

Nyárvégi nyár

(régiesen)

A rózsa még ma is kifeslett

A fa még talpig zöldben áll

A víz is vonzza még a testet

Még minden olyan mint a nyár

Még olyan Olyan még De már csak

Olyan Milyen? E még s e már

Közt nem tudod milyen a nyár Csak

Azt tudod hogy elmúlt a nyár

Műhelytitok/2

amire rápillantok

kifordul önmagából

a vers-oldalát mutatja

Süketnéma gyerekek a strandon

Nézed őket a vízben és nem érted

sokáig nézed őket értetlenül

aztán egyszerre csak megérted hogy éppen azzal

érted meg őket hogy nem érted

megérted hogy nem tudják megértetni magukat

hogy nincs tükrük magukat ellenőrizni

nem fordulhatnak szembe önmagukkal a szóban

kedveskedésük csupa erőszakosság

boldogságuk csupa nyomorúság

torz üvöltéseik kacsáznak a sima vizen

mint Johny Weissmüller rikoltása az első Tarzanban

de az dallamos volt hiszen beszélni tudók

találták ki a beszélni nem tudónak

de ők valóban nem tudnak beszélni

s mozdulataik éppoly tisztátlanok mint hangjaik

testük folytonosan változó írásjel

ahogy artikulátlanul gesztikulálnak vele

görcsös erőfeszítésük hogy megértessék magukat

érthetetlenné teszi boldogságukat is

az érthető a sima vízben hancurozva

nézed őket

és látod magadat az idők mély vizében görcsösen tátogva

Mi volna ha akkor másképp történik?

Ilyen lenne költészet nélkül az emberiség

Műhelytitok/3

amit írok

talán olvasni fogják

de ami vagyok

sosem lesz olvasható

a lélek is

csak bőrbe bújtatva

érintkezhet a külvilággal

csak írásba bújtatva

mint a test

Seb és kés

Számok

Illusztráció a napilapok 1976. október 5-i számához

Még 1 hír 1 a sok közül 1 hír (még

1) a többi között a 6.

kolumnán a 3. alul a 3. hasábon 1

hír (még 1) a többi között nem

egészen csak csaknem nem nem egészen 8-

000 000-an csak megközelitőleg csak

hozzávetőlegesen (micsoda számítógép hozhatta

ki ezt a megnyugtatóan ezt az ember-

felettien szolíd eredményt ilyen emberfe-

lettien rövid idő alatt) hányszor

8 000 000 lappéldányban a 6. (vagy

7. vagy utolsó) hasábon a

föld 42 000 kilométeres rotációsán

váltak hajléktalanná 7 nap alatt

8 000 000 ember csaknem és hány 000 000-an

tiszta barmokból és a tisztátalanok-

ból az égi madarakból és minden földön tsuszó-

s mászó állatokból Micsoda 6–7 000 éves

szenzáció lett mikor monda az Úr És imé én

hozok e’ földre özönvizet Pedig hányan

válhattak akkor mászó állatig és repeső

állatig hajléktalanná mikor És lőn

eső a földre 40 napig és 40 éjjig most

8 000 000-an valamelyeknek orrokban élő

léleknek lehelleti vala micsoda 1 perces

szenzáció a 6. (vagy 3.) kolumna

3. (vagy 6.) hasábján 1 még 1 hír

1 hír még a többi között alul

Még egy halálhír^*

Te tudod hogy nincs mit nemcsak tenni mondani

sincs nincs mit nincs nincs és mégis mondani

kell valamit hacsak annyit is hogy nem

nincs mit mondani te tudod hiszen Ha

tudtál volna ha lett volna mit ha lett volna még

emberi szó ha lett volna még tett

más tett mint ez a már-nem-emberi tett ez a

megbocsájthatatlanul illetéktelen

beleszólás abba ami már nem a mi dolgunk

ha lett volna még beleszólnivalód

abba ami még a te dolgod a mi dolgunk Te

tudod hogy nincs nincs nincs mit mondani

de mégis mondani kell valamit mert ha nem ha

nem mondunk valamit akkor nem marad

más csak ez az illetéktelen tett ez a már-nem-

a-mi-tettünk Ha már nincs mit tennünk

akkor mondani kell valamit mert ha már nincs

mit mondani akkor tennünk kell akkor ezt

kell tennünk Ha nincs mit mondani akkor ezt kell

elmondani ezt a nincs-mit-mondani-t

Hányszor mondtad el az én szavaimmal Hányszor

hallhattam a te hangodon ezt a nem-el-

mondani-való hírt (ezt a Halálhírt) ezt a régit

(ezt az újat) Mondjuk hogy Tünemény

Tünemény és Ifjúság Szerelem és Elektro-

sokk Romeo Cipolla Száguldás a Fél-

halálba és Egész Élet Sansebastian és Isten-

hátamögött Szuicid Alkat semmit te tudod

Zolikám hogy semmit nem lehet mondani csak azt

hogy nincs mit mondani nincs mit mondani

Példa^*

Talán Signorelli, a cortonai volt az egyetlen, aki valaha is komolyan vette a feltámadást, a test szerintit. Vagy éppen ő nem vette komolyan. Nézőpont kérdése. Nem komolyan a hit szempontjából. Annál komolyabban a tudás szempontjából. Nézzük meg, gondolta (s van-e ennél fontosabb emberi gondolat?): milyen volna, ha igaz volna? Ha megpróbálnánk a jelképet képre váltani, a „porból levél – porrá leszesz” reciprok egyenletével. Ha már el kell képzelni, hát képzeljük el valóságosan. Tegyük ki kölcsönösen a képzeletet a valóság próbájának, és a valóságot a képzelet próbájának. A szárnyas angyalok tehát megfújják a trombitákat (amelyeken piros keresztes fehér lobogókat lenget a szél) – úgy, ahogy a trombitákat fújni kell: egyik kezükkel szájukhoz igazítva a mundstücköt, a másikkal a hosszú tölcsért emelve. Mintha egy kéttagú égi combo szolgáltatná a zenét – annyi haláltánc után ehhez az élettánchoz. A trombitaszóra pedig kezdenek kikászolódni a testek a földből. Ahogy az asztalok mellől egyszerre felállnak a táncosok. Ki-ki a maga módján. Mozdulni kezd a sár. Mindenütt megnyílik a föld. Kifakad, mint a kelés. Vagy meghasad, mint a túlérett gyümölcs. Micsoda erózió! maghasadás! micsoda felszabaduló energiák. Nyakig, mellig, kötésig még a földben, önön feltámadásuk árokpartjába kapaszkodva vonszolják fel tagjaikat a napvilágra. Nekifeszül a kar, a láb. A mélységből tornásszák fel betemetett tagjaikat? vagy most tapasztanak húst magukra a csontok? Akik már feljutottak, diadalmasan szegik újra talpuk alá a földet, amely egykor maga alá tiporta őket. Hatalmasat nyújtóznak, mint egy rossz (vagy jó?) álom után. Az első mozdulatok. Az első lélegzetvételek. Az első kapcsolatok másokkal. Az első segítségért nyúló kezek. Az első segítséget nyújtó kezek. A hálásan égreemelt karok. Az előre nézők és a visszabámulók. Az angyali művön magasbaemelt fővel ámuló szemek. S a kialakuló csoportozatok. Az ölelésre táruló karok. S a mellen összefonódó karok. De mi kezdődik újra most? Miféle tánc? A mámorosan libbenőké? A lázadásra készülőké? A magányosan szemlélődőké? A tanácstalanul összeborulóké? Már láthatóan kötődnek a titkos szövetségek a teremtés emberi módon való továbbfolytatására. Mindenesetre: akárki megláthatja itt (itt láthatja meg igazán): az ember semmit sem várhat kívülről: újjászületése is csak a saját irtózatos erőfeszítésének gyümölcse lehet. Ha volna feltámadás, csakis olyan lehetne, amilyennek a cortonai Signorelli mutatja. Íme, előttünk a példa. Mi volna, ha egyszer megpróbálnánk követni?

Hommage à Tiziano

Giambellino egyik Madonnája előtt váratlanul eszébe jutott valami, ami azóta se jutott soha az eszébe. Gyerekkori játszópajtása (nagyon kedves fiú volt), mikor évekkel később újra találkoztak, azt mesélte, hogy társaival egyszer belevizeltek a lányokba a bordélyban. Micsoda röhögés volt! És azt a szentségelést! A következő kép előtt (talán az Égi és földi szerelem – Tizián) már nem akarta, hogy bármi is az eszébe jusson. Csak töltse el mindenestül az előtte álló valóság, a teljes valóság és csakis a valóság: vagyis: a színek egy vásznon. Semmi, ami „mögötte” van. (A vászonnak, vagy saját magának.) Mégse tudta elnyomni magában a színek mögött felrémlő kéz képét, amely a színeket felrakta egykor, s a kézhez tartozó elmaradhatatlan tartozékokét, köztük a kezet irányító fejét se, aminek az a természete, hogy mindig eszébe jut valami. És hiába, erre mégis eszébe jutott, hogy vajon a festőnek is eszébe jutott-e valami hasonló, mikor épp ezt az aranyló árnyékot kente oda az ujjával (mert a hagyomány szerint leginkább puszta kézzel dolgozott)? Saját magáról, vagy az egykori játszópajtásáról?

Két Carpaccio-reprodukció

»Az Ararát-hegy tízezer megfeszítettje« (részlet)

Hogy miért épp ezek a lovasok?

S mért nem inkább a…? Rá van írva: (részlet);

és bennük tündököl fel a festészet,

a szín-robbanássá alakitott

nap-energia. Nyíltan szembenéznek

a hóhérok. Turbán és arc ragyog.

S a lovak. Sörények és tomporok.

Mintha a festő feléje se nézett

volna képe nagyobb, felső felének

(amit itt most én is eltakarok).

S hol, mint monochrom statisztéria,

szín- s névtelen a fákra kiszögezve

szerteszét himbálózva lóg az – A-

rarát-hegy tízezer megfeszítettje.

»Szent Orsolya mártíriuma« (részlet)

Mi ez? A festő eltévelyedése?

Vagy a festészeté? Ez a gyönyör,

mely perverz módon épp ott tündököl,

ahol elundorodva abba kéne

hagynia, szökve a festés elől,

s rázuhanni eldobott ecsetére?

De nem. A hóhér pompás fenekére

a pompás nadrág pompásan feszül,

akár manapság egy igazi „blue jeans”.

A festő szemében egy csöppnyi bú sincs,

míg biztos kézzel rátalál az átvitt

értelmű legkecsesebb mozdulatra,

mellyel elegáns hőse lenyilazza

közvetlen közelből a szűzi mártírt.

Hajnal

Gellért Károly »Hemingway« című fa-reliefje alá

(Nagy zsúfolt aréna a felkelő nap

Amelyre most robog ki a bika)

Békét kell kötni egyszer a bikával

Az ifjúság vére már elvirágzott

A porondon Vágtatva ellobog

A banderrillák vad pillanata

Egyszer békét kell kötni a bikával

Mielőtt felöklel és eltipor

Nem csalhatjuk többé őt se magunkat

A muleták mind Veronika-kendők

Régen vérre ment Most életre megy

Két éle van már kezünkben a kardnak

A bikával békét kell kötni egyszer

Delelő nap a nagy üres aréna

(Nagy zsúfolt aréna a felkelő nap

Amelyre most robog ki a bika)

Tény

Ment az utcán. Mint mindig és mindenkinek, mindenféle jutott az eszébe. Mindenféle, ami (ből? helyett? mintájára?) az írók belső monológot szoktak csinálni. De most nem volt kedve hozzá, hogy csináljon. Majd elfeledtük, (pedig nem feledhető el), hogy épp most jött ki a Galleria Borgheseből. Lehet, hogy a festészet külső monológ? Külső monológjába burkolózva sodortatta néma belső monológját a körötte tolongó többi néma belső monológ között. Amelyek szinte súrolták egymást. De nem vették észre. Pedig szinte láthatóan töltötték ki a valóban látható külső alakokat. Mint a zárt epruvettákban gomolygó kémiai reakciók. De nem vett róluk tudomást. Mint ahogy a magáéról se. A magáéról éppúgy nem, mint a többiekéről. Miért is kellene magáról többet tudnia, mint másokról? Vagy másokról többet, mint magáról? Tény az, s ez épp elég, hogy Ment tovább az utcán

Szümpozion/1

eszel eszlek idegeink

se mások feneketlen bendők

evők és maguk is eendők

nemcsak vitamint s albumint

falunk folyton de kínt de színt

és szót és múltat és jövendőt

és remegést és eleven hőt

ami a másikban kering

mindig csak a másikba férünk

időnk másokkal lesz tele

s velünk a mások ideje

egymást mind egymásra itéljük

mindig csak a másikból élünk

s a másikba halunk bele

Szümpozion/2

Az almában paradicsomban narancsban

nemcsak cukrot vitamint és szénhidrátot fogyasztunk

hanem ízt is

és nemcsak ízt

hanem szépséget is

színt is és formát is és tapintást és állagot

édeset és pirosat és gömbölyűt

és simát vagy barázdáltat vagy rücsköset

és pépeset vagy hasadót vagy rostosat

a táplálék se csak a testünket táplálja

az alma a narancs a paradicsom se csak

alma narancs és paradicsom

a testünk se csak a testünk

Egy kis matematika

minden történés kicsi

mintha nem is történne semmi

kimondott szavak

elejtett szavak

elhallgatott szavak

megtett mozdulatok

félbemaradt mozdulatok

elmulasztott mozdulatok

véletlen keresztezések

véletlen párhuzamok

véletlen érintők

futó felvillanások

rejtett kisugárzások

észrevétlen vonzások

a történés kicsi

minden történés kicsi

a történés mindig egyforma

csak a fejleményei különbözők

csak a fejleményeiben

nő nő nő a kiszámíthatatlan

plusz vagy mínusz n-edik tagig

minden végtelen kicsi történés

Seb és kés

A kés és a seb viszonya változó. A seb vérzik. A kés bevéreződik. A seb sajog. A kés kicsorbul. A seb fájva emlékezik a késre. A kés nem emlékezik a sebre. A seb beheged. A kés sebe tartós. Egyszer a seb is elfeledi a kést. A késnek nincs mit felednie. A kés gyönyört lel a sebben, mint a kinyíló testben. A seb is gyönyörét lelheti a késben, mint a beléhatoló testben. A seb irtózik a késtől. A kés is irtózhat a sebtől. Vannak, akik a sebtől irtóznak. Vannak, akik a késtől. Van, aki mindakettőtől. A seb szeretheti is a kést. A kés is szeretheti a sebet. Megeshet, hogy a kés úgy sajog, mint a seb. Megeshet, hogy a seb oly érzéketlen, mint a kés. A seb előbb-utóbb begyógyul. A kés beletörhet a sebbe. A kés sokszor mondja azt: Én vagyok a Seb. Egyszer a seb is azt mondhatja: Én vagyok a Kés. A seb és a kés viszonya változó. Csak egy változatlan. Hogy van seb és van kés. A kés a seb kése. A seb a kés sebe. Nem lehetnek meg egymás nélkül.

Virágnyelvek

Virág (flos, anthos), korlátolt növekedésű,

szaporodásra (reprodukcióra) módosult rövid

szártagú hajtás.

[TERMÉSZETTUDOMÁNYI LEXIKON]

Virágnyelv, a gondolatoknak és érzelmeknek

virágok által való képletes kifejezése.

[A PALLAS NAGY LEXIKONA]

Téged megzavar, édes, hogy körülötted a kertben

száz- meg száz fajtán nyüzsg a virágsokaság:

annyi nevet hallasz! s mindig kiszorítja füledből

azt, amit ismersz már, új s idegenszavu név.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mert valamennyi növény szent törvényt hirdet előtted

s mind tisztább hangon szól valamennyi virág.

[GOETHE: A NÖVÉNYEK ÁTVÁLTOZÁSA]

1

„LEGÚJABB ÉS LEGTELJESEBB…” (1888)

vagy

„A virágok jelentésének teljes megfejtése ”

vagy

„A szerelem és a barátság tolmácsa ”

vagy

„A növények átváltozása” (szavakká)

vagy

A jelentő átváltozása jelentéssé

Amit a költő mond a virágokról:

Ha meghalok, ragyogjon

A nap sírom felett,

És panaszos szivemből

Virágok nőjenek.

Ők fűzzék koszorúba

Szivem történetét.

Szálljon fel illatukból

Édes virág-beszéd.

[REVICZKY]

Amit a virágokról mondanak a költőnek:

Liliom! Nincs is! De a te

Versedben, mint gyónó Leányok

Hófehér ujjú köntöse,

Most is borzongnak e virágok!

A szerelem se nyújt eléd

Mást, csak e hülye Orgonákat

S Nimfák szirupos köpetét,

A kis Erdei Ibolyákat!…

[RIMBAUD]

(„mit mondanak a virágok”)

AGAVE

(Agave):

Szeretlek, mint ember szerethet,

S mégis kerüllek tégedet,

Mert egy szép nő szivünknek angyal

És ördög egyaránt lehet.

BABÉR

(Laurus nobilis):

Nem szégyenlem, ha újra

Szerelmi rab vagyok!

Enyim a föld, a tenger,

Az ég, a csillagok!

Szebb koszorút fejemre

A világ nem tehet,

Mintha azért itél meg,

Hogy nagyon szeretek.

CSILLAGSZEGFŰ

(Dianthus barbatus):

Én előttem a világnak

Vége s kezdete

Ott van, ahol téged látlak,

Szivem élete.

DEMUTKA

(Thymus serpillum):

Oh ne hagyjuk el mi ketten

Soha egymást az életben,

s egymás hü karjába dőlve

Menjünk el a temetőbe!

ELECKE

(Menianthes trifoliata):

Minden virágnak, minden kis füszálnak

Int a napból, ha több nem: egy sugár.

Oh szerelem, te szivek napja, szivem

Egy sugárt tőled csak hiába vár?

ÉGŐ SZERELEM

(Lychnis):

Szép virág az égő szerelem,

Piros, miként ajkad, kedvesem,

Hej, de annyi mézet nem terem,

Mint piczi szád, édes kedvesem!

FENYŐÁG

(Abies):

Életem borongó, puszta és hideg,

Nekem kisem kell s én sem senkinek;

Ezernyi seb van az én lelkemen:

Megcsalt barátság, gúnyolt szerelem.

GALAGONYA

(Crataegus oxycantha):

Mi is ma már a sziv szerelme?

Nem szenvedély, csak lázas álom,

Multával egyben elfeledve,

Hogy újra kezdjük könnyü áron.

GYÖKÖNKE

(Valeriana):

Ne tárd fel a világ előtt

Gyenge szivedet,

Boldog az, ki itt a földön

Senkit nem szeret.

HIMCSUK

(Polemonium coeroleum):

Éjjel-nappal rád gondolok,

Fáj a szivem, majd meghalok,

Testem, lelkem mind oly szegény,

Meghalt bennem minden remény.

IMOLA

(Centaerea):

Keblem sokáig tépte bánat,

De most boldogsággal betelt;

Te alkottál – forró szerelmem –

Szép múlt fölé egy szebb jelent!

JÁZMIN

(Jasminum):

Jázmin bokrok árnyékában

Láttalak meg legelsőben –

Oh e boldog perc emléke

Mindörökre szent előttem.

KISSÁRFŰTEJ

(Cuphorila):

Leng elébem gyermekarcod,

Mintha látnék nyilt eget,

A vérem forr, a fejem zúg,

Hü szemed hogy rám nevet.

LIBATOPP

(Chenophodium):

Hej régen volt… azóta már

Fehérbe vonta főm a tél…

Idők hamvából emlékemnek

Nyiló virága sirva kél!

MÉHZELKE

(Melissa officinalis):

Hogyha már nem szeretsz,

Az Isten áldjon meg;

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

NEFELEJTS

(Myosotis):

Mindenütt jössz velem,

Bárhol kelek, járok,

Nyomodban körültem

Nyilnak a virágok.

NYÁRFALEVÉL

(Popules tremula):

Istenem, ha szeretne!

Hogyan tudjam ezt meg?

Ki láthat be titkába

A magos egeknek?

Angyal, ki a mennyből jössz,

Hogy a földön térits:

add tudtomra, fogok-e

üdvözülni én is?

ORGONAFA

(Syringa vulgaris):

Ha nem látlak téged boldogan,

Mit ér nekem a lét?

Azért, hogy a szivemnek gyásza van,

Legyen az üdv tiéd!

S ne tudd meg soha, édes angyalom,

Amibe hinni vétek,

Hogy a halál könnyü nagyon,

S hogy oly nehéz az élet!

PUSZPÁNG

(Buxus sempervivens):

Ablakomon ide szürkül be az ég,

Kérdem tőle: leszek-e én boldog még?

Őszi eső hull szomorún, csendesen,

Minden cseppje azt susogja: „sohasem”

RÓZSA, FEHÉR

(Rosa alba):

Féld az istent, szeresd a dalt,

Növelj virágokat!

Isten emel, dal vigasztal,

Virág illatot ad!

SZÁZLEVELŰ RÓZSA

(Rosa centifolia)

Álmaimban gyakran látogatsz meg,

Életemnek legszebb álma te!

Onnan van, mert rajzolásit elmém

Minden este véled végzi be!

TISZAFA

(Taxus):

Hamis a te szép szemednek csillaga,

Égető láng, lobogó láng sugara,

Megégetted vele az én lelkemet,

De azért én áldom a te szép szemed!

ÜKÖRKEVIRÁG

(Prunus pagus):

Nem való vagy énhozzám te,

Ne csalogass engem!

Oly csapodárt nem szerethet

Ez az én hü lelkem!

VÉRHULLÓFŰ

(Lythrum):

Látnád szivemet, mint vérzik érted!

Ugy zajog keblemben; nem nyughatom,

Nincsenek könnyeim: nem sirhatom

ZSÁLYA

(Salvia officinalis):

Dalolj leány, szép éneked

Kikelti a virágokat,

Lám hangodból lelkemben is

Olyan sok szép virág fakad.

(Im, a Poklok Százada ez!)

[RIMBAUD]

még újabb és még teljesebb…

1977

vagy

Kisérlet egy új Linné-rendszer felállítására

vagy

A békés együttélés modellje

vagy

A szavak átváltozása (növényekké)

vagy

A jelentés átváltozása jelentővé

A rózsa csak rózsa csak

rózsa csak rózsa csak rózsa

[GERTRUD STEIN]

Megnevezni a föld

virágait.

[HÖLDERLIN]

Miért dalolnátok, költők, a rózsát

Verseitek virágozzák a rózsát!

[VICENTE HUIDOBRO]

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz

és Szarkaláb!

[JUHÁSZ FERENC]

Keleti mahónia

(Mahonia Bealii Carr.)

Örökzöld mahónia

Örökzöld orbánfű

Örökzöld tatárvirág

Közönséges borostyán időskori alakja

Borostyáncserje

Aprólevelű örökzöld borbolya

Keskenylevelű örökzöld borbolya

Keskenylevelű ezüstfa

Hosszúlevelű japán som

Legyezőlevelű japán juhar

Nagylevelű hortenzia

Mirtuszlevelű gyöngyvessző

Százlevelű rózsa

Teahibrid rózsák

Polynthia rózsák

Piros kúszórózsa

Krisztustövis

Nagytövisű galagonya

Rövidtűs tiszafa

Nagymagvú tiszafa

Tornyos tiszafa

Tüskés aralia

Amerikai tüskés sárgafa

Kínai júdásfa

Japán birs

Koreai lonc

Kínai lonc

Örökzöld kínai lonc

Ösztörűs rózsalonc

Kaliforniai mammutfenyő

Himalájai selyemfenyő

Andalúziai jegenyefenyő

Kínai szúrósfenyő

Szerbfenyő

Kanadai hemlockfenyő

Fehérhajtású hemlockfenyő

Feketefenyő

Vörösfenyő

Kék Douglasfenyő

Fehér nyír

Sárga nyír

Szomorú nyír

Tarkalevelű bükk

Tarka kúszó kecskerágó

Lilaakác

Sötétlila nyári orgona

Ezüsthárs

Aranyfa

Aranyeső

Aranyos oregoni hamisciprus

Nemes szarkaláb

Szelíd gesztenye

Illatos levendula

Erdei pajzsika

Havasi erika

Madár berkenye

Hibatuja

Csillagvirágú liliomfa

Perzsa csodabogyó

Fatermetű puszpáng

Piramistölgy

Csertölgy

Boglárcserje

Cserjés pimpó

Cserszömörce

Sztranvezia

Csillagfürt

Nyugati tuja

(Mahonia Aquifolium Nutt.)

(Hypericum Calcynum L.)

(Iberis Sempervivens L.)

(Hedera Helix L. Arborescens)

(Hedera Helix Arborescens)

(Berberis Verniculosa Hewls.)

(Berberis Gagneparini Schn.)

(Elaeagus Augustifolia L.)

(Aucuba Jap. Longifolia)

(Acer Palmatum Thun.)

(Hydrangea Aspera Sargentiana Red.)

(Spiraea Thunbergi Sieb.)

(Rosa centifolia)

(Sterlin – Narciss – Madrigál –

Virgo – Chrysler Imperial)

(Pauls Scarlet Climber)

(Paliunus Spiraea Christi Mill. )

(Crateaugus S. Macracantha Eggl.)

(Taxus Bacc. Adpressa Carr.)

(Torreya California Torr.)

(Taxus B. Fastigieta Laud.)

(Aralia Spinosa)

(Xanthoxylum Americanum Mill.)

(Cercis Chinensis Bge.)

(Chaenomeles Superba Rehc.)

(Lonicera Machii Max.)

(Kolkwitzia Amabilis Grähn.)

(Lonicera Pilaete Oliv.)

(Weigela Florida S. Z.)

(Sequioadendron Giganteum Bucc.)

(Pinus Wellichiana Jacks.)

(Abiespinsapo Boiss.)

(Cunninghonia Concoleata Hook.)

(Pinea Ormorica Purk.)

(Tsuga Canadiensis Carr.)

(Tsuga Albospica Bliss.)

(Pinea Nigra Arm.)

(Larixecidua Mill.)

(Pseudotsuga M. Glauca Franco)

(Betula Lutea Mhx.)

(Betula Lutea Mhx. )

(Betula V. Youngii Schn.)

(Eagus Silvatia Tricolor)

(Eranymus Fortunei Coloratus)

(Wistaria Chinensis Dc.)

(Buddleia D. Ile de France)

(Tilia Tormentosa Munch.)

(Forsythia Suspensa Vahl.)

(Laburum Anagiroides Med.)

(Chameacyparis Laws. Stewarti.)

(Delphynium Cultorum Voss.)

(Castanea Sativa Mill.)

(Lavandula Augustifolia Mill.)

(Dryopteris Felix Mas.)

(Erica Carnea L.)

(Susbus Aucuparia)

(Thujopsis Dolabrata S. Z.)

(Magnolia Stellata S. Z.)

(Danae Racemosa Mnch.)

(Buxus Sempervivens Arborescens L.)

(Quercus Robur Pyramidalis)

(Quercus Cervis L.)

(Kerria Japonica Dc.)

(Potentilla Fonticosa C.)

(Catinus Coggygria Scop.)

(Stranvesia Davidiona)

(Lupinus Polyplylleus Lindl.)

(Thuja Occidentalis)

(s a névtelenek kelettől nyugatig

nyugattól keletig a megnevezhetetlenek)

Két miniatúra

Bármelyik századból

A selyemfenyőn harsogva ütközik ki a fiatal

tűlevelek idei zöldje

Megindító és tüntető újdonsággal az ágvégeken

Mintha nem tartozna a többihez

Új nemzedék másfajta raj

Aztán beárnyékolják a lombhullató fák

előtte hullongó lombjai

És befonja a hó gubója

S mire legombolyodik róla a hó

És körül újra felröppennek a fákra a levelek

Ki mondja meg melyik volt a régi s melyik az új

Nincs más csak az örök örökzöld

Az örökké növekvő múlt vagy az örökké növekvő jövő

(Míg a fiatal tűlevelek idei zöldje újra ki nem

ütközik harsogva a selyemfenyőn)

A XX. századból

„Nem?… nem?… nem?… nem?…”

Újra meg újra. Kérdezi? Mondja? Hitetlenül?

Eszelősen? Csalódottan?

Lelkifurdalást érzek, hogy nem voltam ott.

Hát persze, hogy ott kellett volna lennem.

„Nem?… nem?… Lager Heidenau… nem?…

Bortól 120 kilométerre… nem?…”

Nem. Úgy néz rám, mint akitől elvettek valamit.

Elvettem tőle az én ottlétemet.

„Vácra vonultunk be… nem?… onnan vittek

Lavocsniba… nem?… aztán Erdély… nem?…

Csíkszereda… Csíkszentmárton… Csíksomlyó…

nem?… megint fel, Rahó… nem?…”

Tudom, mindig is tudtam, hogy ott kellett volna

lennem.

„Hát akkor ugye Wels?… nem?… Birkenau?…

nem?…”

Nem! nem! nem! Most már menekülök tőle. El-

vettem tőle valamit. Félek, hogy vissza kell adnom.

Neki, vagy mindenkinek. Félek, hogy egyszerre

csak mégis ott találom magam. Harminchárom évvel

ezelőtt? Vagy még csak ezután? Vagy most?

A XX. századból épp egy harmad telt el azóta.

Egy egész jézusnyi élet.

De ő a magáéból csak a Golgotát őrzi.

Akár Jézusból a világ.

Egész életéből csak az él benne, amikor nem élt.

Nem az első csókra emlékszik.

Nem is arra, hogy tegnap hol volt, hol nem volt.

Csak arra,

holtáig csak arra,

amikor elhitették vele, hogy halott.

A megsemmisítő táborok örökös tagja.

Akit tökéletesebben megsemmisítettek,

mint a megsemmisítetteket.

Történelmen kívül

A mozgólépcsőn lefelé

A mozgólépcsőn fölfelé

Ki megy a mozgólépcsőn lefelé?

Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?

Egy sírás megy a mozgólépcsőn lefelé

(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?)

Egy lány megy a mozgólépcsőn lefelé

Egy kézbe rejtett arc megy a mozgólépcsőn lefelé

Egy arcot rejtő kéz megy a mozgólépcsőn lefelé

(Mi megy a mozgólépcsőn fölfelé?

Egy szem amely látja az arcot rejtő kezet

Egy szem amely nem látja a kézbe rejtett arcot)

Mi megy a mozgólépcsőn lefelé?

Valami amitől valakinek sírnia kell

Valami amiről senki se fog tudni soha

(Se aki a mozgólépcsőn lefelé megy

Se aki a mozgólépcsőn fölfelé megy)

Valami ami miatt el kell rejteni az arcot

(A mozgólépcsőn fölfelé menők elől)

Valami ami valakinek mindennél fontosabb

S amiről mindenki más tudomást se vesz

(Se aki fölfelé megy a mozgólépcsőn

Se aki lefelé megy a mozgólépcsőn)

(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?

Ez más kérdés amit most ne is firtassunk

Elég annyi hogy az aki tudni szeretné

Ki megy a mozgólépcsőn lefelé)

Egy lány sír a mozgólépcsőn lefelé

Mért sír a lány a mozgólépcsőn lefelé?

Senki se tudja és senki se fogja tudni

Pedig ez a történelem mindenkori igazi kérdése

Amit sose tesz föl magának a történelem

A mozgólépcsőn lefelé

A mozgólépcsőn fölfelé

A metró Deák téri állomásán

1977. február 3-án

A történelmen kívül

Személyeskedés

Szilveszteri könyv-köszönő^*

AZ »ETRUSZKO-KORINTHOSI VÁZAFESTÉSZET« SZERZŐJÉNEK (KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A 247. L. 59. JEGYZETÉRE)

Jancsikám, művedre s a (halhatatlan-

ság-igérő – nékem-e? vagy neked? majd

elválik!) JEGYZETre a léha lantos

(versbe-szedő gép)

mást mit is nyújthatna szerény hommage-ul?

(kívül emlékén ama régi fénynek,

ifju arcunk mely beragyogta egy nap

Tarquiniában,

hol Tanítvány volt, ki ma, íme, Mester?)

Pyxis, skyphos, amphora, omphalos-tál,

deinos és kylix, alabastron, olpé,

oinochoé, lám,

egyre-másra csak befogadja mind a

sapphicum karcsú keverő-edénye

(értse csak dolgát a serény korongos!),

Kíthara festő,

Foeli festő (vagy, ha netán AMYXé

volna – Isten ments! – a helyes megoldás:

Mingor) és a Masch’ra Umana-izmus –

és a Le Havre!

Szembe fú egyszerre megint az Atlant

nagy kratérjából süvitő fagyos szél,

mint mikor hívott a Nouveau Musée-be

férfiu munka:

holmi cseprő vers-faragás helyett a

Nagy Tudást kísértve – mi újra verset

szült csak, mert: Így lesz kutatásuk önma-

gunk kutatása,

mint a Mester mondja, ki oly igen bölcs.

Hát fogadd jó szívvel e tiszta szívvel

s borral is telt, arc-alakúra formált

gömb-aryballost.

Egyperces novella a Regényről^*

Kurtág György zeneszerzőnek

Örkény István írónak

Tandori Dezső költőnek

és X. Y. szobrásznak

A vezető folyóirat vezető helyen közölte a Regényről szóló tanulmányt.

A következő számban a fiatal költő-generáció hagyományt és újítást szerencsésen vegyítő vezéralakja versciklusban fűzött széljegyzeteket a Regényhez, egy-egy szonettel játszva változatokat minden fejezetére.

A koncert-műsorok már jelezték a nemzetközi hírű fiatal komponista elektronikus gongra, két zongorára és harangra írt új szerzeményének ősbemutatóját, „Regény-parafrázis” címmel.

Az újonnan megnyílt Kis Galéria első kiállítását egyetlen különös műanyag-plasztika képezte: hatalmas fej, középen félbevágott és enyhén egymással szembeforduló félarccal: „A Regény arcai”.

Az olvasók azonban hiába keresték a Regényt a könyvesboltokban. Sehol sem tudtak róla. Az elárusítók udvarias tanácstalansággal tárták szét karjukat.

Olvasták hát a Regényről szóló értekezést.

Borzongtak a Regényről írt versek fölött.

Izgatottan várták a Regényre készült zenei parafrázis megszólalását.

Ámulva álltak a Kis Galériában a Regény rájuknéző kettős arca előtt.

(Elolvassák ezt a Regényről szóló Egypercest is.)

És lassan már nem is tudják, olvasták-e voltaképpen a Regényt vagy sem.

De talán már nem is kell olvasni.

Talán meg se kellett írni.

Lehet, hogy meg se írták?!

Egy karton »Gauloises Bleus«-re

Z. Z. ünnepén

Gondoltuk volna-e, mikor

a Miénk vásott pamlagán

foglalt helyet (ne vedd zokon,

ha emlékszem rá, Zolikám)

a költő vásott ülepe –,

hogy rázúdul a Protokoll

és országos lesz ünnepe?

Jó öreg, jó magyar (s okos)

„népi költőnek” mi dukál?

Cifra szűr? faragott fokos?

vagy egy koszorú Caporal?

Talán madárlátta kenyér?

vagy miniszterlátta babér?

Jó nekünk, tudjuk, Zolikám,

e Párizs látta kék dohány.

A Föld túlsó felén

A Föld túlsó felén (2)^*

Tenger

Sötétből a sötétbe indulunk

Fölöttünk összeér két éjszaka

Műszereink mint a költöző madarak

Tudják amit mi nem tudunk

Éjszakai leszállás

Sötétből

Sötétbe

Tengerről

Szigetre

Szigetről

Tengerre

Szállunk

Fel és le

Sötétből

Sötétbe

Rejtőzik

Előlünk

A sziget

A tenger

A sziget

Santa

Maria

de Açores

Itt voltam

És nem

Voltam itt

Valami

Mégis

Itt marad

Belőlem

Valami

Mégis

Itt marad

Belőle

Sötétből

Sötétbe

Rejtőzve

Lakatlan

Nosztalgiáim

Örök

Támaszpontja

Santa

Maria

de Açores

(A bordo de un avión de IBERIA entre Madrid y la Habana. Febrero 6/77)

Spanyol stílusú szonett

Siete, cseng az ébresztő, siete.

A fároszból még freccsen szét ütőér-

lüktetéssel a homályba lökött fény.

Kelek (ahogy a rím várja) sietve.

Felsejlik a hiperbola öbölnél

Világ fókusza, még lentről derengve,

s míg mintha minden merően Keletre

szegezve nézné, (nem sietve) fölkél.

Fölkel itt is pontosan tudhatóan,

kissé késve, de annál hóditóbban,

a föld túlsó felén is újra fölkel,

aminek föl kell kelnie. Vagyis:

az elkerülhetetlen üri közhely,

a billióéves óriási giccs.

(A Hotel Habana Libre 16. emeleti ablakában. Február 10.)

Tenger

Melyik tartja a másikat?

A föld kelyhében forr a tenger?

A tenger kelyhén ring a föld?

Mindnyájunkból

A tengertelenből a tenger

A tengerből a föld

Keletből Napnyugat

Nyugatból Napkelet

A fogból a gyümölcs

A gyümölcsből a fog

A ceiba-fából a fenyő

A fenyőből a ceiba-fa

Belőlem te

Belőled én

Mindnyájunkból hiányzik valami

Isa por és homu

És világ nyomorékai vagyunk

(Varadero. Playa Internacional. Február 13.)

A szent fa vagy a relativitás

[a]

Az afrikaiak ivadékai

a ceiba-fának áldoznak itt

Kakassal és gyümölccsel

Mint valaha Afrikában

Ahol sosem volt ceiba-fa

[b]

i l

a j o

g a m

á i b

termése

törzse

gyökerei

vannak

Ceibának is

aminek nálunk még neve sincsen

[c]

A fenyő

erdőkké sűrüsödik

A pálma

ligetekbe verődik

A ceiba

egyedül áll szemben önmagával

(Guamá. Február 14.)

Tenger

El mar. La mar.

El mar. Solo la mar!

[RAFAEL ALBERTI]

A tenger mint a spanyol nyelvben kétnemű

A világ legnagyobb hímnős virága

Viharzó szirmai fölött körözünk

Részegen zümmögve mint a csöpp darázs

Lehet

Las mil maneras de burlar el bloqueo

[GARCÍA MÁRQUEZ KÉSZÜLŐ KÖNYVÉNEK CÍME]

Lehet, hogy egyik módja ez. Nemcsak a blokád kijátszásának. Valami még fondorlatosabb és messzehatóbb cselekedetnek. Lehet, hogy az általános nyomor kijátszása az általános szegénység által (ha másképp nem lehet), ez a keserves szükség (ha már elkerülhetetlen), tisztítótűz is, amelyben végre kiég a jóságunk legbenső szigeteit évezredek óta blokád alatt tartó bírvágy. Amelyet eddig még sohasem sikerült kijátszanunk. Lehet, hogy az általános nyomort kijátszó általános szegénység lesz az a csodálatos mikroklíma, amelyben kivirágzanak az általános gazdagság pálmaligetei. A gazdagság vágya nélkül. Annyi mindent láttunk már. És annyi mindent nem láttunk még. Lehet. Lehet, hogy ez a szegénység olyan, mint a két földrész között elvesztett idő, amely a visszaúton megtaláltatik.

(La Habana. Malecón. Február 15.)

Hommage à Bosch

[„A Gyönyörök Kertje” – részlet]

A hárfa keresztjére, feszitettek

Húrok szögével átvert Corpusok

Húrokra szúrva maguk is hurok

Kik a húrok kezében énekelnek

Lant kulcsai közé gúzsbakötöttek

Kiken kis szörnyek farka a hurok

Míg húsukba marnak az undokok

Testük egyetlen görcsös hangba görbed

Tekerőlant kerekébe törettek

Kiknek testéről letépett tagok

Csendítik meg a Triangulumot

S kiknek bőrén kóták fekélyesednek

Hogy a Gyönyörök Kertjébe vetettek

Mindig tudják mit kell dalolniok

(Madrid. Prado. Február 18.)

Tenger

A tenger vette el a tenger adja vissza

az égtájak közt elvesztett időt

Érkezés

Csomagot csomagot csomagot

okádnak a futószalagok

cipelnek a vállak a karok

mert mindig kell még valami

és még valami és még valami

innen is onnan is amonnan is

ennek is annak is amannak is

Bazar Latinoamericano

Minden felszállás Tax Free Shop

Puerto del Solon az üzletek

vegyszerek fűszerek ékszerek

kolompok kelepek kalapok

csomagok csomagok csomagok

tele a kezek a karok

ami vehető ami vihető

ami kapható ami adható

nem elég soha az elég

nem soha a sok sem elég

még az is még ez is meg az is

nem elég cipelni ennyit is

még egyet még kettőt még hatot

csomagok csomagok csomagok

bilincsébe verve a karok

csomagok csomagok csomagok

fedik el a tengert a napot

csomagok helyére ügyel a szem

csomagok neszére figyel a fül

földrészek közt és tengeren át

nem veszünk nem hozunk semmit se át

csak vackaink veszélyes túlsulyát

nem is mi megyünk nem is mi jövünk

csak amit hozunk csak amit viszünk

csak ami vitt és csak ami hozott

csomagot csomagot csomagot

okádnak a futószalagok

(Budapest-Ferihegy. Február 18.)

Arión éneke

Összegyűjtött versek I.

1937–1976

Ember és lant

1942–1974

A Múzsához

1

2

„Berzsenyi emlékezete”

Felszín és mély

Kürtjel

Ars Poetica

Politika

Irodalom

Barackfa

Példázat

Egy rózsa

Himnusz

Meditáció

Sirály

Ars Poetica helyett

1

2

3

Az olvasóhoz

A kritikushoz

Pont – verseim végére

Részlet egy x-edik Ars Poeticából

Részlet egy x+n-edik Ars Poeticából

Preludium és…

Fuga

Ember és lant

1. Hárfás-szobor (Kérosz, i. e. 3. évezred)

2. Oszip Zadkin: A költő (i. sz. 20. század közepe)

3. Vilt Tibor: Orpheusz (1965)

A kor ellen

1937–1944

A kor ellen

Pogány zsoltárolás*

József Attila sírjánál

1

2

Magamhoz*

A kor ellen*

Mítosz*

Híd*

A test dicsérete*

1

2

3

4

Medúza*

Judithoz*

Az arcod*

Télen a hídon*

Koratavasz*

Félálomban*

Magány*

Árnyékban*

Múlt, jelen, jövő*

Fellebbezés Budapesthez*

Két év*

1

2

3

Téli elégia*

Apám nyomában*

1

2

3

4

Sziszüfoszhoz*

1939. szeptember 1.*

1

2

A tétlenségből

A tétlenségből*

1

2

3

Pogány zsoltárolás^*

Magamhoz^*

A kor ellen^*

Mítosz^*

Híd^*

A test dicsérete^*

Medúza^*

Judithoz^*

Az arcod^*

Télen a hídon^*

Koratavasz^*

Félálomban^*

Magány^*

Árnyékban^*

Múlt, jelen, jövő^*

Fellebbezés Budapesthez^*

Két év^*

Téli elégia^*

Apám nyomában^*

Sziszüfoszhoz^*

1939. szeptember 1.^*

A tétlenségből^*

A semmittevőhöz^*

Várok^*

Lángol a dél…^*

Lobogó^*

Szelektől…^*

Vihar után^*

Hajnali dal^*

In Catullium^*

Anakreóni^*

Öngyilkos barátomra^*

Egy ifjú sírjára^*

A télhez^*

Reszkess!^*

Dél^*

Tenger-fantáziák^*

Tó fölött, ég alatt^*

Kiáradt szonett^*

Ophélia^*

Teiresziász^*

Béna énekes^*

Tétova óda^*

Zihálva^*

Arcképem alá^*

Két elhurcolt gyerekre^*

Láttátok-e?^*

Egy nyomorékhoz^*

Pillanatok^*

Alkonyat^*

Este^*

Éjszaka^*

Li kisasszony, indokínai diáklány emlékkönyvébe^*

Vázakép^*

Csók^*

Szakítás^*

Nő a tengerparton^*

A megszégyenült^*

Rue Casimir Delavigne^*

A Zöld Bárban^*

Néger táncos^*

Vak harmonikás^*

Munkások^*

Szalay Lajosnak^*

Ahhoz aki jönni fog^*