Némileg megkésett fel- és beismerés

Lehet, hogy mégis van egy és csak egy érvényes megoldás: nagyjából egyremegy, hogy kőtáblák vagy bridzsszakkönyv, avagy menetrend… Fő csak egy: „Így és nem úgy!” kimondja kereken. És nincs hivatkozás a körülményekre, léha érzelmi fénytörésben szivárványosan elkent él, kivételek se. …Ahogy gyerekkoromban, ha jól emlékszem, Sch.-ék ebédlőjében a szent- vagy csataképnél is inkább tiszteletet parancsoló nagy vadkacsás csendélet – a megbízható fényreflexek a kés ezüstjén, a borostyán- és indigószínű rendkívül anyagszerű szőlőszemek mindegyikén egy-egy görbült fénynégyszög, egy fürt ablakszem – olyan lidércesen valódi volt, amilyen sosem lehetett fény s idő önkényének kitett modellje. Nemkülönben azok, akik efféle nehéz aranykeretben díszlő öröklét-szeletek, több nemzedékre tervezett komódok, tükrösszekrények között éltek – a szőke, körteforma nők, korán kopasz, gyanútlan kékszemű férfiak –, úgy kitöltötték saját helyzetüket, ki-ki szabott helyét, olyan ingadozás nélkül valóak, merő cselekmény voltak, ahogy csak – állítólag Isten vagy legfeljebb még talán a kezdőknek szánt nyelvkönyvek példa-családja. Igen, ők tudták, illik-e kockáshoz pöttyöset viselni, házasságot törni, vagy vörösbort inni halhoz. (Mellesleg arra, hogy hogyan ismerszik föl az ilyesmi? ihlet hasító fényén? hibátlan következtetési lánc végső szemeként? – én nem tudtam sehogy rájönni, máig sem.)… Hogy mosolyogtak szánakozó fölénnyel, leghalványabb jelére a kételynek: az ártatlanság sónehéz, vak bálványbabái… Persze, egy rendes házban gondosan eltömik a rést, amelyen át különben épp a ház szilárdnak hitt alapja illanna el: az a megnyugtató tudat, hogy ami van, másképpen nem is lehetne… Mígnem a ház gondatlan asszonya egy reggel arra ébred, az éjszaka széket-asztalt kicserélt egy ismeretlen rosszindulat: mint a valódiak látszatra mind, de anyaguk merő szeszély, s a szerződést bármelyik pillanatban fölbonthatják egyoldalúan; színre megvan minden részlet a hajnali, bizonytalan világításban: égésnyom gyűrűje az ágytakarón, víz alatti színükkel a szőnyeg bolyhos mértani rózsái… de mintha egy-egy örvény lakna mindent, vagy ajtó, melyen a mágneses, üres sötétbe billen az épp elalvó ólom végtagokkal… De mindez még hagyján. Nagyobb baj, hogy lassanként az ember önmagán is fölfedezi a rejtélyes ragálynak összes tüneteit: hogy többé semmi több, csak illékony állapotok laza csokra, áramszünetkor plafonon gesztikuláló vízfejű árnyék; székre szórt kabátból, sálból megképző ülő alak… s ami még ezután történik, mintha csak térképen sem szereplő idegen ország pénzneme lenne, mit az ember – indák, folyók, divatjamúlt királynők arcképe – puszta játékszernek érez, s kidobja könnyű szívvel ezüsthajú babára, felhúzható madárra, zenélő fogkefére.