Félni

Mi mindentől, úristen és mióta az eszemet tudom: ott volt mindjárt az a könyv a fényképekkel: a múzeumi tárlók üveglapja mögött a kopasz hamuemberek, az arc helyét takargató kezek, begörbült ujjakkal – hogy szétomlanának a levegőn! És az az újsághír: a lezuhant gép megégett roncsai között csak egy „fél pár tűsarkú fehér cipő”… És a kórház, az éter: a domború sárga lámpa a nagy fehérségben, tüzes vaslapra ejtett vízcsepp, elillant nyomtalan. Süvítve közelített: valami, semmi, lüktető pont – majd a túloldalon végtelen póznák hosszú sorban, csúcsukon valamilyen színes, csillagszórószerű fényforrás – végigmenni már nem volt időm… Aztán a hold: az udvaron, egyedül maradva sötétedés után, a gyanúsan neszező ecetfa s a téglakerítés fölött úszkált, gonosz mágnes: tudtam, majd biztosan a háztetőre csal ki éjszaka, tudtam, kicsal, akár a zárt ablakon keresztül… Gondoltam, akkor inkább a langyos, emberi, szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű, zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő fogkrémes tubus… harmadnapos áztatólében harisnyahínár; a koszlott frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos; nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias, menetrendszerű gyöngéd nyavalyák… Most, éjjel a megállóban, ha csak öt percig egyedül – már meghasad a megbízható héj, alattomos sokértelmű jelentés futja be a látványt. A folyékony sötétben a szilárdabb sötét merev vagy imbolygó szigetei. A domború esős tükörlap meg-meging a szélben, öklözi lágyan a levegőt: szétszalad, elágazik minden mindenfelé. Korláttalan vagyok, definiálhatatlan, megtörténhet velem bármi bármikor, könnyű vagyok, szabad, terjeszkedem – és félek, félek.